Nászút a Föld körül » Észak-Amerika

Mexikóváros #1 – A városban és az antropológiai múzeumban

Arpi — Fri, 07 Nov 2014 07:12:54 +0000

Oké, végre nekiállok újra, mert lassan 3 hete áll a blog, mi pedig közben vagy 1000km-t haladtunk a bringákon és lassan el is hagyjuk Mexikót.

Néha visszasírom azokat a napokat Norvégiában a sarkkörön túl, amikor csak mentünk Nándival, és egész nap nem volt semmi, csak a gyönyörű természet meg néhány apró falucska, esetleg egy-két kompozás. Este kiválogattam az aznapi 30 fotóból a legjobb 10-et, az felment Picasara, abból pedig a legjobb 5 ment a blogposztba, amit még aznap este megírtam a sátorban, kb. 15 perc alatt. Ehhez képest most egy szebb napon készítek száz fotót és fél tucat videót, ezekkel ugyanez a művelet 50, majd 20 képet eredményez, plusz még a videókkal is bíbelődni kell, azokat is feltölteni, beágyazni, szóval mire kész lesz a bejegyzés, az nem negyed óra. Vagy Norvégia volt túl egyhangú vagy én látom színesebben, érdekesebben azóta a világot, és én bonyolítok túl mindent és adok ezzel túl sok feladatot magamnak, vagy mindezek együtt. De már megint azt érzem, hogy ez a blog szinte fenntarthatatlan a mostani formájában, főleg, ha mellette még a cikkeket is írom és a naptár-projectet is nyomjuk. Persze ez nem tart vissza attól, hogy ne csináljam tovább rendületlenül, amikor végre újra eljön annak az ideje, mint pl. most. Apropó, rendeltetek már? Már csak másfél hétig lehet előrendelni, utána már csak amíg a készlet tart lesz, drágábban, kedvezmények nélkül, mert november 19-én le kell adnunk a darabszámot a papírgyárnak és a nyomdának. Jó, hogy ilyen dolgokat is intézek a Föld másik oldaláról, a nászutunk alatt, mi? :) De ez nem egy hagyományos nászút, nem egy hét, nem is kettő, hanem évek… És mi választottuk, és mindezt most ne vegyétek panaszkodásnak, mert egyáltalán nem az, csak jó volt kiírna magamból, hogy bizony a törpök élete nem csak játék és mese, míg felkerülnek ezek az érdekes témák és képek a Facebookunkra, mire kikerekednek a bejegyzések és a cikkek, amögött rengeteg meló van. Én meg azon kapom magam, hogy annyi feladatot csinálok magamnak, hogy már mindig várom, hogy újra csak bringázzunk és ne legyen internet az apró falvakban és csak menjünk és fedezzünk fel új vidékeket és ne kelljen ennyi mindent csinálnom, csak tolni a pedált. Persze pedálozás közben elkezd kattogni az agyam, másnap már megint TO DO listát írok, és mire megérkezünk a következő városba, ahol van valami bázisunk (mint pl. itt Chetumalban Danieléknél, ahonnan ezeket a sorokat írom), a lista már két oldalas, és rengeteg dolgot el kell intéznünk. Mert ez az út lett az életünk, a dolgok nem várnak meg, ha majd hazaérünk, mert a fényképezőgép már alig működik és nemhogy egy évig, de egy hétig se fogja már bírni. Az SD-kártya betelt, az elemek lemerültek, a blog nagyon lemaradt, az út előttünk ismeretlen, fel kell tölteni az ekönyv olvasóra az útikönyveket, hogy legalább egy halvány lövésünk legyen, hogy mi van Belizeben. Milyen a terep, milyenek az utak, merre érdemes menni, milyen nyelvet beszélnek, milyen a közbiztonság, mi a pénznem, azt hogy váltják, működik-e a VISA-nk az ATM-ekben, kapni-e vízumot a határon (igen, ezt azért tudjuk már jól: mostantól az összes országba, ahová megyünk, az EU-ban meg ugye állampolgárok vagyunk), és ha igen, akkor mennyiért? Szóval van itt minden, nem csak egy egyszerű nyaralás ez. De miért írom én mindezt le? Hát csak nem abba akarom ezt már hagyni? :) Nem, és tudjátok miért tudom, érzem ezt teljes bizonyossággal? Mert mikor belegondolok, hogy milyen lenne most rögvest hazautazni, újra a régi, vagy egy új-régi, vagy legalábbis more or less stationary életet élni, akkor rögvest azt érzem, hogy százszor inkább ez, mint bármi más, hogy ne, még neee, még hagy éljünk így egy kicsit, még van hátra jó pár izgalmas ország és közel 10 ezer kilométer, még ne érjen véget. Különben is, már tudjuk a végét, azt is hogy hol, és most már azt is, hogy mikor lesz, és ez megváltoztatja a dolgokat. Ennek tudatában még teljesebben meg akarjuk élni azt a “kis” időt, azt a kb. 11 hónapot, ami még hátravan. Nem fogunk ezért most végigrohanni Latin-Amerikán, hanem ahová megyünk, ott megpróbáljuk még az eddigieknél is jobban magunkba szívni a helyek varázsát.

Útközben szabadúszó újságírók lettünk, ami megint érdekes történet, mert így már nem csak az izgalmas, szép fotótémákat keressük, hanem a történeteket is. Többet, jobban keressük a szépet, a jót, az érdekeset, mert nem csak átélői, hanem megmutatói, szócsövei is akarunk lenni ennek a rengeteg csodának, ami körbevesz minket. A vendéglátónk húga, az előbb ért haza, és mikor meghallotta, hogy voltunk Új-Zélandon, olyan lelkes lett, hogy mi is, és nagy mesélésbe kezdtük az országról, az otagói munkalehetőségekről és hasonlókról beszélgettünk nagy lelkesen. Aztán fél óra lelkes csevej után megkérdezte, hogy amúgy mi honnan vagyunk? :) Na de most már legyen elég a süket szövegből, és kezdjünk neki a blognak ott, ahol abbahagytuk legutóbb! :) Ó, ha egyszer utolérné megint magunkat, milyen nagyon boldog lennék… – Persze így is az vagyok. :)

Mexikóváros

A fővárosban két élménydús napot tartottunk, az első arról szólt, hogy körbesétáltuk a városközpontot, és próbáltunk tífusz és meningitisz ismétlőoltásokat szerezni, mert amiket otthon kaptunk, azokra 3 évvel később rá kell tolni egy ismétlő lövetet, hogy még tovább hassanak. Ugye, milyen romantikus?! :D

Itt még érkezünk, biciklisávon a biciklikkel! :)

A sétálós nap reggelén megcsodáltunk egyet a sok EcoBici állomás közül. Csak azért van teli, mert még hajnal volt, amúgy sokan használják a mexikói Bubit, népszerű nagyon a városlakók körében

…és van Metrobuszuk is, ami a sugárutak közepén, neki dedikált sávban halad, és ellentétben a hagyományos buszokkal, bal oldalt vannak az ajtajai, mert ilyen felüljárókon megközelíthető, az út közepén található állomásokon át lehet igénybe venni ezt az amúgy nagyon hatékony közlekedési formát. (láttunk már ilyet néhány indonéz városban – ott is jól működtek, persze ott is volt nekik bőven hely)

A város modern, van néhány felhőkarcolója, meg üvegpalotája, persze nem egy Szingapúr, de azért nagy

Az egyik sugárút közepén a két sáv között fák és sétány húzódik, ott találtuk ezt a vicces rézkanapét :)

Aztán láttunk ilyet is

Ez a földből előtőrő, korlát és keret nélküli szőkőkút nagyon pofás volt, apró, távolról nem látható csatornákon és réseken folyt el a víz, hogy ne árassza el az egész teret. A kutyák amúgy imádták, amikor előtört a víz a lyukakból, körbe-körbe szaladgáltak és próbáltak ráharapni a vízsugarakra :)

Őneki elfelejtettem a nevét, de egy szimbolikus épülete a városnak, fel lehet menni a tetejére lifttel és alatta egy múzeum terül el a felszín alatt

Egy park oldalában (tudom, ferde a kép, de nem bonyolítom tovább az életem ilyen apróságok kijavításával)

Magassági üvegketrecben :)

Ő a szépművészeti múzeum (Museo de las bellas artes)

Ők pedig a táncosok, akik az alábbi videón táncolnak. Egyébként valamiféle demonstráció ment épp, de arra nem jöttünk rá, hogy micsoda és miért

A múzeum szemből

A múzeum melletti tértől a fő sétálóutca felé vettük az irányt, ahol rögtön ránklőtt egy nagy zöld emberke, aki a Toy Story-ból volt ismerős:

A főtér – innen mondta pár nappal korábban az elnök a beszédét

Ha minden igaz erről az erkélyről

Tenochtitlan, a mai Mexikóváros helyén egykor elterülő, tóra épült ősi főváros, amit kb. 500 évvel ezelőtt Cortesék (a spanyol hódítók) leromboltak, mert nem sikerült megbékélniük a tőlük nagyon különböző kultúrát folytató, az akkori kor szerint pogány, “istentelen” életet élő és megtérítendő “indiánokkal” – pedig állítólag nagyon próbálkoztak, mert ugye az indiánoknak voltak aranyékszereik és találtak is aranyat a környező hegyekben, és az óriási, pompás városnak maguk a hódítók is nagy csodálói voltak, mert az abban a korban a világ legnagyobb városa lehetett, amit csak Konstantinápoly (a mai nevén Isztambul) előzött meg nagyságában. Legalábbis így mesélte el Passuth László a fantasztikus történelmi regényében, az Esőisten siratja Mexikót című könyvben. :) A Piedra követ jelent, a Tuna itt nem tonhal, hanem a kaktusz virága, az abundanciát pedig ugye nem kell magyarázni, mert mindenkinek bőséges tudása van, aki ezt a blogot olvassa, ugye? :)

Ja, apropó, mióta letettem azt a könyvet, kiolvastam egy másikat is, Andy Weirtől a Martiant. Ez is baromi jó olvasmány volt, persze nagyon más téma, mint az Esőisten. Szerintetek a mi generációnk megél még egy emberes Mars-expedíciót?

Jól látjátok, a jobb oldali téglás épület ferde

Ugye mondtam! :)

A kidőlt ház után egy nagyon zsúfolt és zajos utcába keveredtünk. Persze nem ért fel egy fél Indiával sem, de azért vígan videóztunk egy panorámát, hátha visszaadja kicsit a feelinget:

Hibrid biciklitaxi

A vakcinákat nem leltük meg, pedig küldözgettek minket fél napot át kórházról kórházra majd gyógyszertárba, de hiába. Azért egy gyógyszerautomatát sikerült lefényképezni, mert ilyet még nem láttunk. :)

Készül a Tacos Al Pastor – Állítólag azok a jó helyek, ahol már délután ilyen nagy kupac hús van kint, mert az azt jelenti, hogy sokan esznek ott az este folyamán – mert finom az étel!

A központi posta épületében

Végre kaptunk bélyeget, és eleget! Sajnos nem ilyen szépeket, mert ezek belföldre vannak és egy egy pesot érnek, így 13,5 darabot kellett volna minden lapra ragasztanunk, ami mellé már nem fért volna fel semmi üzenet – és a posta alkalmazottai szerint nem is lett volna szabályos ilyen bélyeget használni nemzetközi képeslaphoz. Kár, mert tényleg szépek voltak… Bezzeg a nekünk való bélyegek már nem voltak ilyen tarkák és érdekesek.

Kikeveredve a városközpontból észak felé kanyarodtunk, hogy felkeressük a Guadalupei templomot, ami a mexikóiaknak a legszentebb katolikus temploma. Útközben egyre lepukkantabb helyeken találtuk magunkat, majd mikor végre visszaértünk egy nagyobb sugárúthoz, egy kisebb büfésoron találtuk magunkat, ahol burgonyachipset sütöttek. Ennek nem tudtunk ellenállni, nem csak videóztuk, hanem később ettük is, sajtfűszerrel és citrommal leöntve… Nyaammm, egy újabb dolog, ami hiányozni fog Mexikóból. :)

Végül buszra szálltunk, mert rájöttünk, hogy 4km-t sétálni sok lett volna. Jó döntés volt, mert a buszozás is egy élmény volt, a sofőr Rock N’ Rollt hallgatott a rádióján, és nézzétek a műszerfalát! :)

Ez a régi templom

Ami mellé építették ezt a modern, nagyobb templomot, ami szerintünk sokkal rondább, viszont nagyobb

…és bent a híres kép az oltár mögött

A Guadalupei szűzről itt olvashattok bővebben.

Najó, belülről azért pofás volt a templom ezekkel az érdekes függő lámpákkal, jó térhatásuk volt a templom közepén

Megint kívülről, egy másik szögből az új templom

Hazafelé a metrobuszon – A megállóknak nem csak neve, hanem egyedi ikonja is van

Roxana, a vendéglátónk este 10 után ért haza, de még ekkor is nekiállt főzni. A fejjel lefelé megsütött gombákba fűszeres olajokat és sajtot pakolt, isteni finom volt, még így második, késő esti vacsorának is! :)

Az antropológiai múzeumban

Hóhóóó, és még nincs vége! :) Pedig én már azt hittem, hogy itt vége lesz ennek a bejegyzésnek és küldhetem fel, de nem, még nem. Igazából két és fél napot voltunk Mexikóvárosban, és ami most jön, az a harmadik, fél napon történt, amikor meglátogattuk ezt a nagyon frankó múzeumot. Életem egyik legjobb múzeumélménye volt az antropológiai múzeum Mexikóvárosban. Nagyszerűen mutatja be a mai Mexikó területén élő ősi törzsek kultúráját, a legjobb a Mexicákról szóló kiállítás az U alakú épület közepén, az U aljában, a bejárattal szemben. Mikor ott jártunk, úgy gondoltam, hogy egész hosszan, az angol nyelven is megírt információs táblákat itt újraközölve mesélek majd e kultúrákról, de végül ezt mégsem teszem meg. Akit nagyon érdekel, az utánanéz a neten, és ha szerencsés, egyszer meglátogatja ezt a nagyon gazdag, érdekes múzeumot is.

Jobbra a karika a maja-foci “kapuja”, amikor az egyik csapatnak sikerült átjuttatni a labdát rajta, ők nyertek – a vesztes csapatot pedig feláldozták az isteneknek, vagyis lefejezték őket! :o Erről majd még részletesebben írok egy remélhetőleg hamarosan készülő Origo-cikkben. ;)

Megoldódott az évezredes rejtély, így építették a piramisokat! :) Lehet körbeküldeni a fél világon az interneten! :D

Ez vicces :) Legalábbis nekünk, most. Vajon ezer éve is annak szánták, vagy csak ilyen volt az ábrázolásmódjuk?

Színes gyöngyök vannak a fafelületre ragasztva – ez egy helyi művészeti ág

A mai Mexikó területén élő törzsek életterük szerint

A már említett ősi főváros, Tenochtitlan képzeletbeli látképe a spanyol hódítók naplói után megrajzolva. Az előtérben pedig a templom (piramis) negyed, a főpapok (Moctezumaaaa!!!) palotái és áldozati helyei (nem őket áldozták fel, ők tépték itt ki sok száz ártatlan alattvalóik szívét áldozás gyanánt, hogy ne legyen háború, hogy legyen elég eső és hasonló célok végett, hogy az istenek kedvébe járjanak. Persze csatában ejtett foglyokat azért szívesebben áldoztak, mint a sajátjaikból, állítólag ezért volt olyan könnyű a spanyolok dolga a csatákban: míg az “indiánok” élve próbálták elkapni az ellenséget, ami sokkal nehezebb volt, mint egyszerűen gyilkolni, addig ők utóbbit tették.

Egy fontos ősi azték szimbólum, amit sokáig kalendáriumnak hittek. Kár, hogy nem azt a fotót választottam, amin Zita mellette áll, mert akkor látszódna, vagy van vagy 5 méter az átmérője ennek a kődarabnak :)

No, hát ennyi, igazából nem is tartott sokáig megírni, inkább csak rávenni magam, az volt nehéz. :) De most, hogy belejöttem rögtön neki is állok a folytatásnak, hogy el ne tűnjön a lendület! :)

Történt 2014. szeptember 17-én és 19-én reggel. Megírva november 7-én, éjjel 1-kor.

Memo and the Gang, avagy “What is your superpower?” :)

Arpi — Tue, 21 Oct 2014 12:00:47 +0000

Néha van, hogy teljesen megvadulok, és álmodozva, türelmetlenül várom a következő kalandokat, és alig bírom kivárni az előttünk álló új élményeket. Ilyenkor menni kell előre, vagy ha épp nem biciklizünk, akkor jó leülni és tervezgetni a következő szakaszt – már önmagában a térkép felett álmodozni is nagy élmény, hát még aztán bejárni a kitalált utat! :)

És néha olyan is van, hogy 3-4 napig megállás nélkül tekerünk, van hogy 100km feletti napokat, és ilyenkor a nap végén még akkor se marad erőm és lelkesedésem írni, ha történetesen van áram, asztal és szék ott, ahol alszunk. Pláne akkor nem, ha tudom, hogy a következő rész, amit le szeretnék írni, egy nagyon boldog szakasza volt az utazásunknak. Gondolkodtam már azon, hogy újra elkezdek a mából írni, de akkor meg valószínű belevesznék a részletekbe és minden nap 3-4 oldal lenne. Amibe meg ismét belefáradnék és lemaradnék, úgyhogy folytassuk csak onnan ahol abbahagytuk.

Memoéknál igazából semmi különös nem történt, csak egyszerűen nagyon jól kijöttünk velük és nagyon élveztük a társaságukat – és azt hiszem ők is a miénket. :) Már akkor megtetszettek, mikor Memo úgy írta alá az első válaszlevelét Couchsurfingen, hogy “Memo and the Gang” – szeretem, amikor valakinél fontos a család, és kiemeli ezt, én is sokszor úgy írok alá leveleket, hogy “Zita és Árpi”, pedig én írom, de a feleségem nevében is. :)

Memo és Janelle Mexikóban találkoztak egy véletlennek köszönhetően. Évekig alig tartották a kapcsolatot, aztán amikor Memo az USA-ban tanult, és jött a 9/11, és valami átvilágításon kellett átesnie, és ebben Janelle, aki USA állampolgár, a segítségére volt. Ennek a vége az lett, hogy összemelegedtek, elmesélték nekünk a gyűrűs leánykérés történetét is – az utolsó pillanatban érkezett meg a gyűrű a postával. :) Ők is kerekeztek együtt, egyik este kölcsönös élménybeszámolót tartottunk a tévére kivetített képekkel, ők az USA határától a Baja California félszigeten keresztül egészen Guatemaláig bicikliztek le, ott aztán Memo kapott egy munkaajánlatot Argentínába, ezért megszakították a kerékpártúrát és odaköltöztek. Memo ott tanított az egyetemen (most is egyetemi tanár itt Tolucában), és közben született két gyermekük, Ana és Memito. Utóbbi név a Memo becézése (Kicsi Memo), és rövidítve, csak Mitonak hívják a kissrácukat, tehát Ana és Mito. :) Ők ketten kezdetben félénkek voltak velünk, aztán 1 nap múlva már úgy kezeltek, mintha mindig is ott lettünk volna az otthonukban, Mito önfeledten és hangosan beszélve játszott mellettem az asztalnál a szuperhőseivel, Zita meg Ana pedig sikítós-nevetős-kergetőset játszottak körbe az egész házban. :) Ehhez képest mikor megérkeztünk még szólalni sem mertek, csak sugdolóztak a szüleiknek. :) Hamar feloldódtak és jó volt látni a gyermekek önfeledt játékát és nevetését rajtuk nap mint nap.

Első nap kora délután megérkeztünk hozzájuk, le tudtunk pihenni így este frissen fedeztük fel Metepec (egy régen különálló város, de ma már egybenőtt Tolucával) központját, ahol akkora kukoricát árultak, hogy a szemei üveggolyó méretűek voltak. És mivel majonézben és reszelt sajtban (de a kérésünkre csiliben nem!) is megforgatták, nem lehetett úgy enni hogy ne nézzen ki így az ember :)

Az estét egy népszerű, emberekkel teli étteremben zártuk. Itt nagy volt a nyüzsgés, úgy kellett várni az asztalra, sok volt a szín, a szag, és nagyszerű ételeket készítettek az orrunk előtt a rendelésünkre.

Még egy szentély is volt az étkezőterem végében! :)

Ahogy mondtam, volt minden! :)

A nagy klasszikus a “Tacos al Pastor” sem maradhatott ki a kínálatból

Egy quesadilla :) Kétféle sajttal és zöldségekkel – olyan finom volt, amilyennek látszik – és nagy meglepetésünkre ez a hely egyáltalán nem volt drága, sőt! Ez az étel pl. csak tíz peso volt, ami egy ilyen helyen, ilyen adagért és minőségért egy városban nagyon olcsónak számít.

Este Memoékkal és a barátaikkal lenyomtunk egy Catan partit a 6 fős kiegészítővel, mert ők is szeretik ezt a játékot és megvan nekik egy homemade verziója

Másnap reggel kimentünk futni Memoval és egy közeli futótársával, aki a félmaratonra készült. 10km-t futottunk egy autópálya két aszfaltsávja közötti széles zöld területen. Mivel Toluca 2500m-el a tengerszint felett terül el, hiába csak 6 perces kilométerekben kocorásztunk, én a végére már nagyon ki akartam köpni a tüdőmet. :) Mikor visszaértünk a házhoz, Memoval kimentünk a sarki gyümölcsléfacsaró üzlethez, és útközben megpillantottam újra egy hentesbolt előtt azt a csodát, ami jövet egyszer már szembejött, de akkor elmulasztottam lefényképezni. Most nem! :)

A vándorköszörűst! :) Nagyon örültem, hogy engedte magát lefényképezni. :)

Sőt, levideózni! :)

Íme a csodajárgány! Nagyon ötletes, hogy ugyanaz a hajtás adja a köszörűkőnek és a keréknek a közlekedéshez is a fordulatot! :)

Még ugyanezen a napon bementünk Toluca központjába, ahol meglátogattuk a botanikus kertet, amely ebben a régi vásárcsarnokban kapott helyet

Ez a Cozmoviral, ami mára a város legnagyobb jelképévé lett és nagyon szeretik az emberek. Tényleg szép volt, nagyon ötletesen az oldalsó ablaküvegeket ilyen színes képekre cserélték

A botanikus kerttel szomszédos templom udvarán gyerekek gyakorolták a táncot

Bent a templomban – Ez nem a bazilika, csak egy random templom

Zita nagyon érdekesnek találta, hogy a Szentháromságot itt három kinézetre kb. azonos korú fazonnal ábrázolták, ami nem a megszokott mód

Ha jól sejtem, ez volt a bazilika

Még mindig ugyanezen a napon, a délután, mikor én az étkezőben maradtam irogatni, Zita Janellel és a gyerekekkel a szomszédba látogatott, ahol az egyik kispajtásnak volt szülinapja

A szülinap ünnepléséhez Mexikóban furcsa szokás társul… :)

Itt még barátok, egészen összeöltöztek

Kezdődik a buli! :)

A gyerekek nem boldogultak, ezért végül némi felnőtt segítséget is be kellett vetni

Szétverték, lefejezték a bábút, de miért is?

Mert cukorkák tömkelege volt elrejtve a belsejében! :) Ez a Piñata, amit talán már láttatok bugyuta amerikai filmekben, hiszen az USA-ban is sok mexikói él, akik tartják ezt a szokást, amit egyébként Karácsonykor is csinálnak. Eredetileg egy hét ágú csillagot ütöttek szét a gyermekek, ami a hét fő bűnt jelképezte (szétverni a bűneinket? – nekem még mindig nem teljesen kerek ez a dolog… :D), de ma már átformálódott ez a dolog és mesefiguráktól kezdve űrlényeken át ilyen bábukig mindenféle Piñata létezik.

A kis Mito egy cupcakkel

Ez pedig már egy másik szülinap, plusz egy másik ünnep is. Szeptember 16-án volt a Mexikói függetlenségi nap, a Grito de Dolores, aminek kapcsán vendégségbe voltunk hivatalosak a család, és így mi is, a pár sarokra lakó nagymamához, Memo anyukájához. A képen épp Memo tálal 6 Sope-t, amiről azt hiszem már volt sző, ez az az étel, amiről először azt hittük, hogy leves lesz, mikor megrendeltük :)

A Sope mellé volt nagyon finom carbonara spagetti is

…és meglepetés torta! :) Ez nagyon-nagyon kedves volt Memoéktól, ilyesmire abszolút nem is számítottunk.

Volt hozzá ének is, persze spanyolul, így nem sokat értettünk belőle, de nem is ez számított, hanem hogy ennyire nagyon kedvesek voltak és a kedvünkbe jártak

De nem csak ez a pár kiemelt pillanat volt számunkra az igazi szülinapi ajándék, hanem minden perc, amit Memoékkal töltöttünk. Tényleg ők voltak Zitának a szülinapi ajándék, nagyon-nagyon jól éreztük magunkat e remek család szeretetében, öröm volt látni a vidám gyerekeket, az okos szülőket, akik két nyelven (angolul és spanyolul) beszélnek a gyerekekhez, így már mind a ketten jól beszélnek mindkét nyelven. És hogy így is van élet, vidámság, szabadság, nem köti le őket olyan szörnyűségesen a két gyermek, mint ahogy azt sok “inkább örökké agglegény maradok” típusú ember gondolná. Volt idejük, figyelmük ránk, de közben a gyerekkel is sokat voltak (épp hosszúhétvégén voltunk náluk), tudtam sok naplót írni, de közben minden nap történtek az izgalmas dolgok, és velük is sokat voltunk, miközben folyt a családban a megszokott élet, a közös étkezéseknél megfogtuk egymás kezét, úgy imádkoztunk, a gyerekek puszit adtak a szüleiknek lefekvés előtt, az egyik szülő mindig felment velük mesét olvasni…

…aztán mikor végre bevágták a szunyát a kölkök, elkezdődhetett a második, ezúttal maratoni hosszúságú Catan parti!!! :) Ójeee! :D

Zita még a puhacukorkáit is sorba rendezte, nem csak az utakat, a falvakat és a városokat :)

Ezúttal egy kancsó bor is előkerült, így nem akartuk abbahagyni a játékot, amikor sorozatos mázlikkal először elértem a 12 győzelmi pontot – játszottunk 15-ig, aztán 18-ig, aztán még tovább, just for the love of it, mert élveztük :) – A képen Memo az alapszabályok (melyeket jól kibővítettünk a bor adta vidámságunkban) szerint szabálytalanul építette körbe a Kerekerdőt. A magas épület egyébként egy Penthouse, és három nyersanyagot ad! :D

Kicsit bővelkedtem a hadi kártyákban…

Éjjel kettőig játszottunk, rég nevettünk ennyit és ilyen jóízűeket

Közben a TV-ből U2, Of monsters and the man és hasonló jó zenék szoltak a youtube-ról, merthogy ma már ilyet is tudnak a tévék, sőt Netflixet is, ami egy online előfizetéses film és sorozat tár, streamingelve lehet nézni rengeteg mindent fix havidíjért, akármikor, akárhányszor. Itt Mexikóban már létezik és a TV-k, set top boxok is tudják, de ha jól tudom Magyarországon még ez is csak most jön majd. Apropó, az Uber megy már odahaza, vagy sikerült egyelőre megfúrniuk a taxisoknak?

Na most időzavarba kerültem. Ez a kép a szülinapi köszöntő után készült, a közeli kis parkban, ahol majálisszerű buli volt minden jóval, többek között a magyarral össze sem hasonlítható, borzasztó göröngyös és iszonyat béna csocsóasztallal :) – Ha minden igaz, onnan jön a képzavar, hogy 14-én este nyomtuk a második Catan partit, és a mexikóiak igazából 15-én este ünnepelnek. Igen, így volt.

Ana a körhintán

Memo és Mito a dodzsemben

Milyen jó, hogy a magyar és a mexikói trikolor azonos színekből áll! :) Így mindkét zászlót ráhúzhattuk a háromszínű krétával az arcunkra. :)

Megint egy újfajta étel, a Pambazo, ami nem más, mint egy olajban kisütött csilis kenyérdarab, benne kolbásszal és krumplival – finom volt, bár utána tüzet okádni volt kedvem a sok csilitől :)

Ha nem pakolták volna meg zöldségekkel és jóféle feta-szerű helyi sajttal, nem bírtam volna megenni – így viszont megszivatott, mert egyszerre volt nagyon finom és nagyon csípős, ezért nem bírtam abbahagyni az evését, amitől megkínlódtam :)

Aztán végre eljött az este 9 óra és megérkeztek a helyi önkormányzati vezetők, elmondták az ilyenkor szokásos beszédüket:

Ami ha minden igaz, ez volt, vagy ennek egy verziója. Ezt a felkelésre buzdító szöveget Dolores mondta a spanyolok ellen sikeresen megvívott függetlenségi háború kezdetén, és ezt minden évben újra elmondják az ország/város vezetői, ahogy a videón is láthattátok. Jó volt itt lenni ebben a tömegben ilyen kedves, szerető barátok között, mint Memoék, nagyon jó volt megélni ezt a pillanatot. Közben önkéntelenül is eszembe jutott ’56, a mi legutóbbi szabadságharcunk, és felötlött bennem, hogy mi lett volna, ha tényleg sikerül kirugdosni az országból a ruszkikat, és nem jönnek vissza a tankokkal, hanem mondjuk nyugati segítséget kapunk. Tudom, ez utópia, és ez már rég elmúlt és kár ezen agyalni, de olyan jó volt látni a sok boldog, büszke, felszabadult mexikóit (ekkor nem gondoltam arra, ahogy gondolom ők sem, hogy egy ciklus kivételével már száz éve ugyanaz a szuperkorrupt banda van náluk hatalmon), és elképzeltem, hogy milyen szép lenne, ha mi is így ünnepelnénk a március 15-éket, október 23-ákat és elképzeltem, milyen szép, gazdag, fejlett és főleg talán vidámabb lehetne Magyarország, ha akkor máshogy alakulnak a dolgok.

De nem így történt, ezért ma félig búskomorak ezek az ünnepek, ahogy (mondják…) a magyar nép is. Bár ezt még leírni sem szeretem, mert én nem tartom magam annak, ahogy a közvetlen barátaimat, családomat, ismerőseimet sem. És én már nem is leszek az soha, és teszek róla, hogy a környezetem se legyen, se most, se máskor, se itt, se majd ha otthon leszünk és otthon élünk. Ami volt, elmúlt, csak a ma van, amiből felépítjük a holnapot, igen, tudom, rettentő végtelen naív vagyok, de mindezt pozitív gondolkodással kezdve! :) Naná, hogy sikerülhet!

Hazasétálva a majálisból otthon a tévében is megnézhettük az elnök beszédét a szomszédos Mexikóváros főteréről élőben közvetítve – Elvileg ezen a napon már abba a városba kellett volna legyünk, de nem vágytunk erre a nagy tömegre, a térre amúgy sem mentünk volna ezért ki, Memoék meg marasztaltak és nagyon jó volt velük, ezért maradtunk

Íme az elnök. Két napra rá mi is láttuk ezt az erkélyt :)

Utolsó reggel bundáskenyeret készítettünk :) Ehhez ugye senkinek nem kell wikipédia link? :D

Mito még rátolt egy kis csilis-citromos görögdinnyét!

Superpower! :))) Mito után mi is így pózoltunk a fotóhoz :) Azt a pólót ugye már Ti is láttátok, amire az van írva, hogy “I speak Hungarian. What is your superpower?” :) Magyarul: Én tudok magyarul. Mi a Te szuperképességed?

Még ezen az utolsó reggelen is kimentünk újra futni Memoval, de valami lehetett az előző esti Pambazoval, mert hiába mentem el előtte WC-re, futás közben visszatarthatatlan erővel utolért Montezuma bosszúja, és mire a 3km-re lévő futókörre értünk, már nem bírtam tovább. Szerencsére nem történt kínos baleset, volt a pálya szélén egy rötyi, és még nagyobb mázli, hogy Memo nővére is sportos, és épp a pályán tartozkodott és volt nála egy csomag zsebkendő… Visszafelé már autóval mentünk velük, nem mertem kockáztatni. Egyébként futás közben a távoli horizonton látszott egy ötezres, havas tetejű vulkán! :)

A búcsúfotó :)

Általában mindenkivel jól érezzük magunkat és tartalmas, izgalmas órákat töltünk együtt, de Memoékkal valahogy különösen jó volt, talán azért, mert mi is valahogy így akarunk lenni majd 5-10 év múlva, ahogy most ők, és ezt jó volt látni, jó volt velük lenni, nagyon egy húron pendültünk. Remélem, ahogy mások is, ők is meglátogatnak egyszer, és nyomunk majd odahaza Zuglóban egy egész éjszakás Lovagok és Városok + Tengeri Utazós + 6 fős kiegészítős Catan partit velük! :)

Memoékkal mindössze három teljes napot voltunk, de azok olyan tartalmasak voltak, hogy egy hétnek tűnnek. Pedig csak 2014. szeptember 12-től 15-ig voltunk náluk. Mindez lejegyezve október 21-én.

San Miguel de Allende – Toluca, 4 nap és 303km bringa

Arpi — Fri, 10 Oct 2014 06:00:48 +0000

San Miguel de Allendéből nem sikerült korán elindulni, mert reggel még eszembe jutott pár módosítás a cikken és még el is kellett küldeni azt, így majdnem dél lett, mire kitoltuk a biciklijeinket. Ugye milyen rossz, amikor van wifi… Nem hagy békét a világ, meg az internet végtelen lehetősége. Persze azért elszakadtunk végül, és valamivel Alexék után mi is elindultunk a kempingből.

Csoportkép: balra a tulaj, középen farmerben a színész srác, jobbra Alex és Tom

Fekvőbringák ide vagy oda, azért ez is egy gyönyörű járgány, meg kell hagyni. A kerékpártúrázók körében klasszikusnak számító Schwalbe Marathon Plus gumiköpenyekkel és Brooks nyereggel. A képen nem látszik, de hátul a csomagtartó tetején van egy kis okos napcellás töltő is, ami önmagában egy összehajtható cipzáras táska is. Kihajtva a tetején a napcellákkal tölti a hasába elhelyezett kütyüket, összehajtva pedig a napcellák egymás felé néznek a belsejében így védve vannak a sérüléstől. Ez egyébként Alexandra bringája.

Ez pedig Tomé :) Hátulra a drybagjére kapott tőlünk egy nagy mexikói zászlót, amit még valahol Sonorában kaptunk, de mivel nálunk nincs táska hátul, így nem volt sehol akkora felület a bringánkon, ahová kifeszíthettük volna. Tomék pedig szeretnének több időd a helyiekkel tölteni, bátorítottuk is őket, hogy nyugodtan kérdezzenek be kertekbe sátrazáshoz (“?Podemos acampar en tu jardín?” – nem egy atomtudomány a spanyol nyelv… :D), , a legrosszabb ami történhet, hogy az első háznál azt mondják nekik, hogy nem, de ez Mexikóban nem jellemző, velünk se történt még meg soha. :)

Ja, és egy másik kevésbé klasszikus túrakerékpáros elem: Tom sisakján ugyanaz a tükör van, amit mi is használunk, ebay-en kapható, “Take a Look” a neve, és nagyon szeretjük. Jót nevettünk azon, hogy nála is megvan az a szokás hogy ha leveszi a sisakot mert pl. gyalogol, megszokásból akkor is keresi a szemével a tükröt, mert hát kényelmesebb a periférikus látóterünkbe pillantani, mint mindig megfordulni, hogy jön-e autó a hátunk mögött… :)

Miután elhagytuk a kempinget, kb. 500m métert sikerült haladni. :) A helyi Mercadoig, vagyis a piacig mentünk, ahol jól betortáztunk, vagyis felfaltunk néhány olcsó mexikói szendvicset

Olcsó volt, a Mercadoban általában jó árak vannak. – 1 peso kb. 18 forint, ha a banki költségeket is rászámoljuk, és mondjuk nagytételben, 5000 pesonként használunk csak ATM-et (mert a piacon ugye itt nem tudunk kártyával fizetni, ellentétben például az USA és Új-Zéland farmers marketeivel), a magyarnál olcsóbb, új-zélandi bank tranzakciós (5 NZD egy ATM használat) és átváltási (2,5%) költségeivel számolva. Tudom, tudom, nyitni kellett volna egy banki költségek oszlopot is szupertáblázatban, de most már mindegy. :)

Na, ki tudja megmondani, mire való az a felakasztott vízzel teli zacskó? Kommentekben várjuk a megfejtéseket! :) 10 tipp után eláruljuk! :)

Még “para jevár” vagyis elvitelre is kértünk az olcsó és finom szendvicsekből, majd végre valóban útra keltünk. A tervezett útvonalunk a következő négy napra ez volt.

Ugyanez oldalnézetből így nézett ki

Úgy terveztük, hogy első nap Tarimoroban alszunk 85km-nél, hogy másnap korán reggel még hűvösben túltegyük magunkat a mászáson, majd újabb 80km Maravatío egy újabb éjszakázással, majd harmadnap reggel jön a nagy mászás fel 2500m-re, ahol szintén megalszunk Altacomulcoban, hogy aztán negyedik nap megérkezzünk Tolucába, ahol már le volt egyeztetve, hogy egy előreláthatólag nagyon jófej családnál leszünk. No és most lássuk, hogyan alakultak valójában ezek a napok! :)

1. nap: San Miguel – Tarimoro, 87,6km

Kifelé menet a városból kezdetben empedrados kis utcákon, majd egy nagy sugárúton hajthattunk. Utóbbin volt egy körforgalom, a közepén egy El Pipílo szoborral, tudjátok, ő a magtári hős a függetlenségi háború első ütközetében, aki egy kőlapot a hátához tartva odaosont a gyarmatpártiak búvóhelyének kapujához, és fáklyájával, valamint némi kátránnyal (hol volt nála a kátrány, a harmadik kezében, vagy a zsebében!?) felgyújtotta azt. Legalábbis a legenda így szól! :)

A város szélén egy óriási több szintes antikváriumszerű boltot találtunk, tele milliónyi érdekességgel – hát igen, itt végülis van piaca ennek, hiszen a fejlődő mexikói vidék polgárai sok érdekes, régi, de éppen ezért az amerikai expatok számára értékes kacatod dob ki, hogy elférjen a nagy LCD tévé a nappaliban – Erre az üzleti lehetőségre ültek ők rá nagyon szemfülesen. :)

Csajozós bicikli: “Ó Rodrigo, de szép nagy lámpatested van!” :D

Az első napi nagy emelkedőt mászva

Mozgássérült bácsi kézzel hajtós házi készítésű járgányán – Ügyes! :) Mint tudjuk, a szükség nagy úr, és kreativitást szül!

Zita nagy kedvence a középső ikon az alsó soron :)

5 tacos 10 pesoért? Ez annyira olcsó, hogy ki kellett próbálnunk, már csak kíváncsiságból is. :) A bácsi előre elkészített tacosokat adott, tényleg apróak voltak, és különféle töltelék volt bennük (kolbászos, kukoricás, csirkés), és zöldség – Nem volt nagy adag 10-ért, ezért kettőt is vettünk, tehát 20-at költöttünk. Éhesek maradtunk… :) De legalább kipróbáltuk, és annyit azért ettünk, hogy Celaya nagyvárosán keresztül tudjunk hajtani anélkül, hogy a drága városközpontban kéne megállnunk enni

A város közepe meglepetésünkre csendes volt – Talán sziesztázott mindenki…

Kerékcsavarok takaró dísze a városi buszon. Ez még nagyjából okés, ennél még mutatunk durvábbat is a végén!

A város után nyílegyenes, enyhén lejtős autópályára kerültünk, ahonnan ez volt a kilátás balra

Jobbra meg ez :) Egy teljesen szabályos vulkáni kúp :)

Kelet felé Tarimoro irányába lefordulva mindjárt leváltották a száguldó autókat a lovasszekerek :)

Későre járt már, de a templomtorony látványa az orrunk előtt reménnyel töltött el minket. Talán a parókián tud valaki valami szállásféleséget adni nekünk…?

Szamárpad? :) Vagy inkább kecske…

A plaza, vagyis a főtér különösen szép volt ebben a faluban

A zöld-fehér-pirosra festett fatörzsek körben a téren nagyon pofásak voltak

Vendéglátóink, a lelkipásztori munkatárs és a felesége – Sajnos csak az e-mail címüket írták fel nekünk, a nevüket nem, így utóbbi már nincs meg, egy hónap alatt elfelejtettük. De nagyon kedvesek voltak, és a vödrös fürdés és a közös vacsora után az emeleti vendégszobájukban egy ventilátor mellett elalhattunk. :) – Vicces volt látni az otthonuk előterében a misén használt ostyákat nagy csomagokban állni egy polcon :)

2. nap: Tarimoro – Maravatío, 80,4km

Reggel vendéglátónk megmutatta a faluból kifelé vezető utat – ő is biciklin természetesen :)

Új nap: új élmények és tájak!

A nyeregben a kilátás balra

Helló kecskepásztor! :)

A nyereg túloldalán újra lapos lett a táj

Megáltunk ebédelni egy városkában, ahol megtaláltuk az egyetlen empedrádos útszakaszt, a régi hídat :) – 100 méterrel odébb volt egy lapos, aszfaltos híd autóknak, de ezt már csak akkor láttuk, amikor felmásztunk ennek a hídnak a tetejére a macskakövön :)

Délután brutálisan ránkszakadt az ég! Beborult, esett az eső, mintha dézsából öntenék, percek alatt hömpölygött a víz az utakon. Visszafordultunk és az előző faluban kerestünk menedéket, közben az eső jégre váltott, éreztük, hogy kopog rajtunk, pattog le rólunk. Találtunk egy nyitott kaput, és a kertben egy ereszt, ahol végre fedezéket találtunk. Az ereszhez tartozott egy ház, a házhoz pedig ők, akik nagyon kedvesek voltak velünk, kávéval és törülközővel kínáltak minket. Amíg odakint szakadt az eső, kellemes fél órát töltöttünk itt együtt, előkerült a világtérképünk, a családi fotóink és a Magyarország prospektusaink :) Igazán kaphatnánk már valamit az államtól a magyar turizmus népszerűsítésért, nem?! :) (nem, csak viccelek, még a végén megkapnánk, hogy az adófizetők pénzéből utazunk, azt meg nem akarunk)

Miután elállt (mert kb. egy óra alatt amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elment a vihar) az udvarból marékszámra lehetett összegyűjteni az üveggolyó nagyságú jegeket – Barátaink elmondása szerint normális hogy essen, de csak így ahogy most, egy órára, délután négytől, kb. még szeptember közepéig így lesz, ez a monszun. Viszont a jég az ritka még itt is.

Hűvös maradt az idő, ezért magunkon hagytuk az esődzsekiket, így legalább meg is száradtak

Pár száz métert még másznunk kellett, hogy a hágó túloldalán leereszkedjünk Maravatíoba, ez meg is történt minden gond és újabb elázás nélkül. Itt a képen már szállást kerestünk, amit láttok, az egy szálloda! :) A csarnokba be lehet állni az autóval, és ide nyílnak a szobák is. Érdekes konstrukció! :) Viszont sajnos drága is, 300 peso alatt nem is volt szobájuk, így szóba se jöhetett nálunk.

Mentünk tovább a templomhoz, ahol szerencsénk volt, ez a fickó nagyon készségesen segített nekünk.

Bár ez a segítség kicsit kalandosra sikerült, és folyományaként kb. 1 órával az után, hogy megkaptunk egy templom melletti tantermi helyiséget alvásra, odakint találtuk magunkat a város sötét utcáin, kínomban üvöltve fölfelé tekerve a szakadó esőben egy meredek utcán, miközben a víztől beragadt és csúszós lett a markolatváltóm, és nem tudtam leváltani könnyű fokozatba… :)

Hogy hogyan történt mindez? Hát elég vicces szitu volt, már így utólag legalábbis. Szóval megkaptuk ezt a tantermet, örültünk, pont befejezte előttünk egy gyerekkórus a gyakorlást, betoltuk a bringákat, kipakoltuk száradni a ruhákat, elmentünk enni, majd mikor Zita már épp rávette volna magát a zuhanyban a hidegvizes élményre, bekiabáltam neki, hogy jöjjön ki, és pakoljunk, mert emberünk visszajött és azt mondja, hogy a pap valami biztonsági okok miatt nem engedi, hogy itt maradjunk. De nincs gond, szemben a kultúrházban maradhatunk, csak át kell tolni a bringákat papucsban. Mikor ezt a műveletet megkezdtük, emberünk kitalálta, hogy az se jó, ő még jobbat tud, kövessük az autóját, nála fogunk aludni! Úgy ahogy voltunk, kvázi pizsamában, vagyis a másik váltás száraz ruhánkban felültünk a bringákra SPD, kesztyű meg minden nélkül, és emberünk után eredtünk. Igen ám, de emberünk 2km-re lakott a város szélén, és közben újra elkezdett szakadni az eső! A váltókar beragadt, majdnem ottmaradtam az empedrádós rohadt életben, kint a szakadó esőben egy sötét utcán a bringát papucsban tolva és újra szarráázva… Valahogy feljutottam az emelkedő tetejére aztán pedig már odaértünk, de ez picit sok volt a pici lelkemnek, ami ekkor már rég megpihent volna a hosszú nap végén. Zita két fokkal boldogabb volt, végül a zuhanyt megkapta, csak hát ruhástul. Elmondtuk a barátunknak, hogy ez a spontán ötlete nem töltött el minket nagy boldogsággal, mert most a második váltás ruhánk is elázott, és nekem pl. nadrágból már csak az esődzseki és a testhez feszülős nadrág maradt, és hát egyik sem éppen kényelmes viselet beltérre. :) Erre bevezetett minket az otthonról már elköltözött fia szobájába és egy csomó ruhát adott nekünk éjszakára. Este még kakaóztunk és péksütiztünk vele egyet, miközben újabb és újabb spanyol szavakat tanított nekünk, amit ő látszólag még nálunk is jobban élvezett. :) Aztán elmentünk aludni. Kétszer eláztunk, de most végre végleges tető volt a fejünk felett, ha volt is néhány nem éppen felhőtlen pillanatja ennek a napnak, azért szép volt, és jó, hiszen jó lett a vége. :)

3. nap: Maravatío – Altacomulco, 65,5km

Másnap reggel a sarkon lévő utcai étkezdében megreggeliztünk – itt láttuk ezt a járgányt így felpakolva. Amihez nyugaton teherautót bérelnek, ahhoz itt elég egy pickup meg néhány kötél! :)

Ez a nap volt a nagy mászós, fel 2500m-re 2000-ről. És mindez egy autópályás szakaszon történt, ezért mielőtt kihajtottunk a városból, megpróbáltunk valami ételt venni elvitelre, de kora reggel még nem sok étterem volt nyitva, ahol ilyet kapni. A város szélén más lehetőség híján végül egy pékségbe tértünk be. A mexikói pékségek és termékeik eddig sajnos nem nyerték el a tetszéseinket. Először is szinte az összes péksütemény édes, csak 1-2 fajta “sós” pékárú van, ezek sonkával, ananásszal, sajttal vannak töltve, na meg persze csípős chilivel. Kérdeztük őket, hogy “?Tiene algo sin picante i sin azucar?”, vagyis hogy van-e valamijük, ami nem csípős és nincs benne cukor, de teljesen értetlenül néztek és a válasz végül az volt, hogy olyen nincs nekik. :) Van ez így, néha nem kapja meg az ember amit szeretne, főleg ha egy másik kultúrában biciklizik. :D Szóval vettünk néhány csokis bombát meg két sonkával-sajttal-chilivel töltött táskát, és reméltük, hogy majd utóbbiakat is megbírjuk enni valahogy, ha a nagy mászásban majd igazán megéhezünk.

Nem látszik a képen, de masszívan emelkedett, ha jól emlékszem 28km-en keresztül.

Tájkép szamárral az út mellett

Keramiakirakat az autópálya mellett :)

Van az autópálya, ahol 110-el hajthatnak a járgányok. Van mellette egy kerítés, aminek a túloldalán 5km/h-val szamaragolnak a helyiek :)

…és itt terelik az állataikat is

Szív alakú kaktuszlevél

A hágó közelében már erdők, sziklák mellett bringázhattunk

Fent alig pár száz méterrel azután, hogy átbuktunk a nyergen, útfelújításba ütköztünk, pont azon a helyen, ahol le terveztünk térni az autópályáról. Ehhez át le kellett szedni a táskákat és át kellett emelni a bringákat a kerítésen.

Innen 200m földút jött, aminek a végén kiértünk újra az aszfaltra, de most már egy sokkal kisebb és barátságosabb útra. Itt leültünk egy fa alatt és annak örömére, hogy felértünk 2500m-re, felfaltuk a péksütik nagy részét. A táskák csíptek mint a fene, hiába nyitottam fel és szedtem ki belőlük egyesével a chilit. Egész Mexikó imádja a chilit, de számunkra túl erős, minden más ízt elnyomó és a szánkat szétégető íze van, pedig ők mindenhez ezt eszik, már kiskoruktól. Ez valami nemzeti függőség, elkezdik gyerekként és soha nem bírják abbahagyni, ráadásul saját elmondásuk szerint nem egészséges ez a sok csípős. Nektek mi a véleményetek erről? Mi vagyunk inkább a bolondok és hozzá kéne szoktatnunk magunkat a csípős ízekhez vagy ami nem jó azt ne erőltessük és keep asking “sin picante por favor!”?

A kisebb úton mindjárt jöttek szembe az érdekes dolgok :) Ez az ember bútort árul, így házal velük, hogy cipeli körbe a falun a vállán az asztalt, széket…

Azért itt is vannak gazdagok. Egyszercsak egy Chevrolette Corvette állt be az egyik kapuba…

Már az autópályán is láttuk őket szembejönni a túloldalt, és most végre közelről is. Valamilyen guuadalupei bringás zarándoklat résztvevői voltak, nagyobb bandákban jöttek szembe egész nap :)

Így nézett ki a kísérőautójuk!

Én meg közben defektet kaptam, a kilencediket 28300km alatt (kettőnk négy kerekére számolva), mindig ezektől a kamion/buszkerék gumiabroncsának fémszálaitól… Pont mikor fáradni kezdtem, nem esett jól ezzel most vesződni.

Itt van a kis dög, ha 6mm-nél hosszabb, akkor át tudja lyukasztani a gumit.

Amúgy szép helyen kaptam defektet :) de ez akkor nem tudott különösebben boldogítani

Megint a zarándokbringások – és sötét fellegek előttünk :o

A nap további részéről nincs fotónk, ugyanis eleredt az eső. Először csak enyhe volt, de ha tudjuk, hogy később hogy rákezd majd, inkább tekertünk volna abban az enyhe esőben, és nem állunk meg kétszer is kivárni, hogy elálljon. Mert nem állt el, hanem csak jobban rákezdett. Mikor beértünk Altacomulco határába, iszonyatosan rákezdett. Behúzódtunk egy buszmegálló fedele alá, egy óráig néztük, ahogy kiszaladnak mellénk a közeli gyárból a műszakjukból haza siető munkások, és pattannak fel buszokra és taxikba… Majd meguntuk a várakozást, gondolván, hogy mi van, ha reggelig így esik, itt éjszakázunk egy pocsolyában állva? Ekkor persze már sötétedett is, nem csak a fekete felhők, hanem a közelgő éjszaka miatt is. Feltettük hát a villogóinkat, első lámpát is kapcsoltunk, felcipzároztuk az esőkabátokat és elindultunk. Hiszen már csak 3km volt hátra… De milyen három! Új értelmet nyert az “ez szívás!” a szótárunkban: kegyetlenül szakadó esőben, sötétben, forgalomban, meredek utcákban, 20cm mély szembehömpölygő vízben biciklizni. :) De legalább most váltani tudtam, mert volt annyi eszünk, hogy az első esőcsepp után egy zacskót húztunk a markolatváltóra. Egy autószerelő műhelybe behúzódva segítséget kérünk (“?Donde está el hotel barato?” – ?Hol van egy olcsó hotel?), és szerencsénkre egy utcával odébb irányítottak, ahol találtunk egy új építésű modern kis templomot. Bent megtaláltuk a papot, de sajnos nem tudott segíteni, azt mondta, hogy a helyiség, ahol maradhatnánk, hideg, szeles, és nedves és éjszakára be kell zárnia a templomot, ezért nagyon sajnálja. Amúgy rendes volt, látszott rajta, hogy tényleg segítene, ha tudna, ezért mivel az eső közben alábbhagyott, meséltünk neki erről a két ázott verébről, akiket maga előtt látott, és adtunk neki egy névjegykártyát is. Búcsúzkodáskor elővett egy gyűrött ötven pesost a tárcájából és átnyújtotta Zitának. Ez nagy jófejség volt részéről, hiszen ez egy étkezésünk ára itt Mexikóban. Megköszöntük a kedvességét, majd elindultunk a hotel irányába, ami egy utcával feljebb volt. Megtaláltuk az első szállót, ahol 130 volt a TV nélküli szoba! Végre, van ilyen ezt is megéltük! :) De azért nem ugrottunk bele egyből, gondolván, hogy hátha a szomszéd szálló, amit szintén említettek az autószerelősök, hátha még olcsóbb. Nem volt az, ott 200 fölött kezdődtek az árak, és a lépcső is szűkebb volt, így maradtunk az első szálló egyik TV nélküli szobájában, ahová nagy örömömre még a wifi jel is elért, így este tudtam kicsit levelezni a naptár ügyében, amit ekkor már elkezdtünk megtervezni. Ha jól emlékszem, ekkor írtam meg és töltöttem fel ezt az oldalt, és készítettem el a hozzá tartozó rendelési formot. Örültem hogy elkészültem vele, mert az előző évekre visszaemlékezve ez nem volt olyan egyszerű feladat, de így harmadjára már könnyebben ment, és ez az egy este elég volt.

Ja, és az óriási meglepetésünket nem is meséltem. Amíg én újrakentem wet lube-al a láncokat (ami aztán eszméletlen sok mocskot felrakott a láncra, de azóta sikerült lemosni és a monszun is végetért már, újra dry lubeot használunk, ez nem mocskol) és leláncoltam a szálló alagsorában a bringákat, Zita elment fizetni a recepcióshoz, és mikor jött vissza, meséli, hogy a paptól nem ám egy, hanem négy ötvenest kaptunk, vagyis 200 pesot! :) Ez nagyon sok pénz, ha ezt akkor látjuk, nem fogadtuk volna el tőle, viszont így már nem volt mit tenni. Csak örültünk neki meg az adományának és az olcsó szobának. Közben az eső is teljesen elállt, így kimehettünk a közeli plaza sarkába enni, ahol érdekes módon sem tacos, sem torta, csak hot-dog meg hamburguesa (hamburger) volt. De ezek finomak voltak, az orrunk előtt készítették őket 15-20 pesoért és minden jóval megrakták őket. Este talán éjjel 2-ig dolgoztam a már írt dolgon, aztán bedőltem Zita mellé az ágyba, az ébresztőt 6 órára állítva, hiszen még egyszer nem akartunk megázni, azt terveztük, hogy másnap még a menetrendszerinti délután 4 órás monszuneső érkezése előtt megérkezünk Tolucába, ahol végre több napot is pihenünk majd.

4. nap: Altacomulco – Toluca-Metepec, 70,3km

Ezen az utolsó napon hála az égnek már semmi izgalom nem történt velünk és sikerült végre nem megáznunk. Az út végig vagy autópályán, vagy városban vitt minket, szóval nem volt túl érdekes, de azért van egy-két fotónk erről a napról is.

Újabb gyöngyszem Zita táblás gyűjteményébe! :) Persze hogy van legalább egy kis shieldes sapkája az ürgének, hát anélkül nem lehet lapátolni :D

Amíg be nem értünk a városba, kb. ilyen volt az út végig, és javarészt lapos! :) Suhantunk szépen

A közelgő nagy ünnepre való tekintettel már a Pemex benzinkutasok is tradícionális mexikói öltözetben voltak, nagy sombrero kalapban és mexikói köpenyben (utóbbinak van valami neve?)

Drága a WC papír métere! :) 1 peso, vagyis 18 forint a benzinkúton az automatából! Óriási üzlet, na és nagy gazfickóság, mi az, hogy nincsen a WC-ben gratis?!? Amúgy mexikóban nem a WC kagylóba kell dobni a papírt, hanem a mellette lévő szemetesbe, mert a csatornahálózat nem elég széles ahhoz, hogy elvigye a papírt is. Ez néha elég érdekes szagokat és látványt tud eredményezni, na de szagultunk és láttunk már ennél sokkal rosszabbat is… :)

ZITAcuarrrooo :)))

Ezen a napon végre sikerült lefényképeznem ezt a mexikói őrületet: a buszosok és kamionosok előszeretettel raknak fel a fényes felniük rozsdás csavarjaira ilyen csili-vili krómozott tüskéket, amitől a járgány mindkét oldalt 10-15cm-el szélesebb lesz, nekem pedig eszembejut a megboldogult számítógépes játékkal töltött éveimből a Carmageddon nevű borzalom… Persze ők nem akarnak sem nekünk, sem a gyalogosoknak semmi rosszat, ez csak egyszerűen nagyon menő, és kész, ettől tovább nem gondolkodnak.

Tolucában még várt ránk néhány zajos-koszos-zsúfolt városi kilométer a Metepec nevű városrészig, de ezt is megcsináltuk, és amikor elküldtem a “400m” szövegű sms-t a leendő barátainknak, Memo visszaírt, hogy már az utcán vár minket a ház előtt. És mikor a címre értünk, valóban már messziről integetett nekünk. :) Ez mindig nagyon jó érzés, amikor így várnak minket valahol. :) Memoval és családjával fantasztikus napokat töltöttünk együtt, nagyon élveztük egymás társaságát, ezért nehéz volt tőlük elszakadni. Viszont most már alig várom, hogy belekezdjek a következő beszámolóba, amiben felidézem majd ezeket a velük töltött napjainkat! :)

Történt 2014. szeptember 9. és 12. között, összesen 303,8km-t bicikliztünk. Megírva október 9-én. Úgy látszik ez az egy hónapos csúszás kezd konstans maradni, de azért igyekszem leszorítani legalább 1-2 hétre.

San Miguel de Allende – Ahol nem fogadott minket a vendéglátónk

Arpi — Thu, 09 Oct 2014 06:00:42 +0000

Guanajuatoból San Miguel de Allendebe sikerült egy viszonylag könnyű, egy napos útvonalat találnom, ami alig volt 70km, és a környező hegyekhez képest igen kevés emelkedőt ígért:

Guanajuatoból San Miguel de Allendebe – Újabban már jegyzeteket is írok a szintmetszetekre – Ezek mindig ott figyelnek a fényképezőgépre mentve, így bármikor kéznél vannak, hisz fontos tudnunk, mennyi mászás van még hátra, hogy tudjunk tervezni

Még a városban gyorsan megreggeliztünk és elvitelre is kértünk négy kolbászos-sajtos quesadillát, mert nem számítottunk semmi élelemre útközben.

Mikor fényképeztem, vakított a nap és inkább előre figyeltem, ezért nem vettem észre, hogy Zita mögött ott volt a Krisztus szobor a 2700m magas hegyen, ami állítólag Mexikó földrajzi közepe is egyben, ezért nagy zarándokhely a mexikóiak körében.

Nekünk nem volt az, de örülök, hogy ha csak így utólag is, de láttuk. Ez a második dolog, amit utólag veszünk észre a fotókról, volt már egy szivárvány is Zita mögött Örményországban, amit a valóságban nem vettem észre, mert a tükörben nem látszott, fényképezni meg csuklóból fényképeztem hátrafelé, miközben magam elé is néztem. :)

Jobbra ilyen volt a táj mellettünk – Igen, az egy vulkáni képződmény :)

19km-nél La Saucedába érve nem számítottunk semmire, mert a műholdképről egy nagyon kis porfészeknek tűnt, de a valóságban annál inkább tele volt élettel. Épp piac volt és nagy zenebona:

…és karácsonyi rénszarvasok, szeptemberben! :)

Pálmafa is van, csak hogy teljesen autentikus legyen a dolog! :D Megkérdeztük, tényleg karácsonyra készülődve árulták ezeket a rénszarvasokat.

A férfi dolgozott az USA-ban, jól beszélt angolul, velük töltöttünk néhány percet, amíg megittunk egy horchatát (ejtsd: orcsata – rizses, fahéjjas, vaníliás ital)

Itt készül a dorilocos, vagyis annak egy kevésbé őrült változata: ropogós snack zöldségekkel és persze csípős szósszal

Ez az igazi DoriLocos – Felvágják a Doritos nevű chipseszacskó oldalát és az itt is csak félig teli zacskót telepakolják zöldségekkel és csípős szósszal – majd a tetejére még egy kis chips és szósz – A név a Doritosból és a Locosban, vagyis az “Őrült”-ből lett összerakva

A fali után emelkedő következett, de nem volt vészes, se nem hosszú, és közben ilyen kilátásunk volt az alattunk kanyargó völgyre

Remek időnk volt, enyhe szembeszéllel

Emeletes növények az út szélén – Egész nap láttuk őket

Már nem tart soká, mindjárt itt a lefelé! :)

Sok út mentén, főleg az autópályák mellett fut párhuzamos, kisebb földút is, pontosan e célból, amit a képen is látunk – na meg a szamáron közlekedők számára :)

Mellettünk szabdalt apró völgyek szaladtak, de az út általában a lapos gerincen vitt minket, így nem kellett le-fel mászni

Néhol olyan magas volt a fű az út szélén, hogy meg tudtuk simogatni :)

A szaggatott vonalat keresztezni veszélyes! :) – Most végre elkaptuk, mármint a kamerával, ahogyan egy óriási pók sétál keresztben az úton! :) Meg tudjátok mondani, miféle pók ő?

A felhők nagyott ott voltak ezen a napon! :)

Egy kisebb kanyon a távolban

Egy kaktusz és termése

A távolban már látható San Miguel de Allende! :)

Valaki túl sok lovagos filmet nézett és várfalat épített magának kerítés helyett? :)

Tuti, hogy Gringo (amerikai) ült benne! :) San Miguel de Allende nagy expat paradicsom, tele van amerikaikkal, már évtizedek óta

A városba érve egy “2×1″ táblára lettünk figyelmesek, ami annyit jelent, hogy egyet fizetünk, kettőt kapunk! :) A tacosból, így csak 5 peso volt darabja és még sült hagymát is kaptunk hozzá… Hmm, nagyon finom volt! :)

Már a városban, wifi után kutatva…

…mert a Couchsurfinges vendéglátónk, Beethoven reggel a telefonban azt ígérte, 1 perc múlva küldi a címét, ahová majd mehetünk. Ezt azóta is küldi, mi közben meg már letekertük a távot és megérkeztünk a városba. Hiába próbáltuk hívni napközben többször is, nem vette fel és nem válaszolt az sms-einkre. Egy butique hotelnél végül kedves volt a recepciós hölgy, megértette a problémánkat, beengedett a netbookommal a wifis hálózatukra, és meg tudtam nézni a Couchsurfing.org-on is, amit már sejtettünk: Beethoven ott sem válaszolt, semmi hír róla, se a címéről. Előzőleg csak sms-ben válaszolt a Couchrequestünkre, és azt írta, hogy szívesen lát minket, bár még Guadalajarában van, de mire mi San Miguelbe érünk, ő is hazautazik. Talán az történhetett, hogy annyira jól érezte magát Guadalajarában, hogy tovább maradt a tervezetnél, és ezt ilyen furcsa módon “közölte” velünk. Később, mikor meséltük az esetet, hallottuk, hogy ez elég gyakori Mexikóban, és az, hogy valaki megadja a telefonszámát és megígér valamit, sokszor semmit sem jelent. Itt is létezik a “yes story”, vagyis hogy mindenre igent mondanak, csak hogy ne komfrontálódjanak és hogy kényelmesen érezzük magunkat, de ezt nagyon rövid távon gondolkodva teszik, hiszen pl. ilyen helyzeteket teremtenek vele.

Itt voltunk San Miguel de Allendében, és számítottunk valakinek a vendégszeretetére, de őt képtelenség volt elérni. Közben meg már sötétedett…

…persze most sem csüggedtünk, Beethovent hamar elfelejtettük és megoldás után néztünk. Felcsattantunk a Warmshowers.org-ra is, ahol a város egyetlen regisztrált tagját, Johnt találtuk meg, méghozzá telefonszámmal együtt. Azonnal írtam neki, majd fel is hívtam. John is egy expat, több kisebb ingatlan tulajdonosa a városnak egy korábban lepukkant negyedében, amit most többek között ő is próbál felvirágoztatni, színházi előadásokkal, filmvetítésekkel és egyéb programok szervezésével. Az egyik ilyen szabadtéri színházas telkén egy kényelmes kis kempinget is üzemeltet, ahol a Warmshowers-el bringán érkezők az első estét ingyen kapják, a másodiktól pedig 80 peso/fő/nap az ára, ami még így is messze a legolcsóbb szállás a városban. Szóval megmenekültünk! :) Johnnal 10 perccel később már személyesen találkoztunk és nagyon jó fej volt, egy színés barátjával (aki az USA-ból gyalog jött el idáig…) nagyon szívélyesen fogadtak minket, megmutatták a kempinget, ahol egy kis tetőt is találtunk a szúnyoghálónknak, és még melegvizes zuhanyra is áthívott minket magához a színes srác.

Este tüzet raktunk lomfákból és néhány órát beszélgettünk a tűz körül – reggel pedig elsőként felkelve a kempingben ugyanezt a helyet én irodának rendeztem be és elkezdtem kiválogatni a fotókat a Guanajuatoról a fejemben már készülő cikkemhez

Így néz ki a kemping, az ott a színpad, az oldalában helyesírási hibás dísztányérokkal :) pl Melcome Welcome helyett, és hasonlók :)

Otthonunk :)

Lakótársaink tanácsára Chilaquilest reggeliztünk – hiába volt zöld, az itt nem jelent semmit, zöld chiliük is van, égetett mint a tűz… :D

Na most jól írom, mert Zita kijavított, valamelyik előző bejegyzésben rosszul írtam. Ez a kaktuszlevél, és egy kisebb, kerekebb hasonló dolog pedig a tuna, a kaktusz gyümölcse, ami színben változó lehet

Sétáltunk egy kört a városban, itt is voltak szép utcák

Alexszel és Tommal, a lakótársainkkal az egyik múzeum kertjében egy hátsó lánckerekekből összerakott kerék előtt

Falfestmény a múzeum átriumjában

Modern művészet

Ekkor fordultunk ki a múzeumból :)

A bazilika a főtéren

Ezek már a szeptember 16-ára kirakott nemzeti színek az utcákon – Mexikó ezen a napon kezdte meg a függetlenségi háborút, ez a legnagyobb nemzeti ünnepük – és a feleségem szülinapja :)

Végre volt bőven bélyeg nemzetközi képeslapra a postán, így sikerült feladni jópárat. Van, akinek megérkezett már? Eddig nem kaptunk visszajelzést senkitől… Reméljük nem vesztek el, mint egyszer egy adag, amit a katmandui főpostán attunk fel, csak körbejárják a fél világot, mielőtt kézhez kapjátok őket! :)

Végre nem téglatest, hanem henger alakú fák! :)

Utcakép

Na ez a tuna, ami nem tonhal, hanem a kaktusz termésének mexikói/spanyol neve :)

Minden nap látni valami különleges bogárhátút Mexikóban :)

Ez a kempingünk – Shower, Campfire, Wifi: tudják mi kell az utazónak :)

Ez a bejárat, ha nem tudod, soha nem találod meg :)

Délután nagy beszélgetésbe kezdtünk Alexszel és Tommal, és mikor kiderült, hogy ők is cipelnek magukkal a bringákon légzőcsőt és búvármaszkot, kitaláltuk, hogy csináljuk egy közös képet a bringákon ezekkel – és ha már bolond fotó, akkor egyben megünnepeltük velük a 28 ezer kilométerünket, ami egyébként Guadalajarába menet az utolsó néhány kilométeren ért minket. Csak mivel ott nem volt hol megállni és nem volt ott semmi csak egy forgalmas autóút, ideáig húztuk az ezer kilométeres fotót – és érdemes volt :)

Egész estig dumáltunk…

…sok szépen meséltek Baja Californiáról, és az útjukról, jó volt hallani hogy másoknak is vannak nehéz napjaik és boldog pillanataik, pont mint nekünk. Aztán egy-két régi képet és videót is elővettünk, sokáig nevettünk ezen a hagymát vágó sikh bácsin az amritsari Golden Templeből, megnéztük újra, Zita hogyan készít parathát Maduraiban és hogy milyen jó volt bérelt Hero kerékpárokat hajtani Indiában, na és persze az utánozhatatlan pakisztáni forgalom sem maradhatott el Hóvarjúfalváról. Miközben újranéztük ezeket Zitával, néha fogtuk a fejünket, hogy miért nem vettünk és használtuk egy jobb vagy legalábbis egy újabb fényképezőgépet, aminek nem volt összekarcolva a lencséje. Néha csak utólag látja ezeket a dolgokat az emberek. Most innen a világ másik végéből, több mint két év után visszanézve ezeket különösen érezzük, mennyire speciális idők voltak ezek, és hogy mennyire jó, hogy vannak róla ilyen képi emlékeink is. Ugyanilyen speciálisak a mostani idők is, de ezt néha nem érezni épp most, épp itt, mert éhes, fáradt, elgyötört az ember, mert éppen az aktuális problémáin töri a fejét… De ezen túl kell lépni és észre lehet venni mindig minden percben, hogy de jó, hogy itt vagyok, és de jó itt! :) De erről az előző bejegyzésben már írtam bővebben. Most még csak annyi, hogy visszanézve ezeket a bejegyzéseket és videókat kicsit csodálkoztam, hogy hogyan volt ennyi energiám akkor minderre, hogy még videókat is vágtunk, mikor az jött ránk. Persze most van naptár, most vannak cikkek, most sem lett kevesebb az időnk se nem lettünk sokkal fáradtabbak, mint akkor csak sok minden mást is csinálunk. Na meg Indiában 2 hónapot “csak” hátizsákos “Hello Journey” turistaként töltöttünk el, ami azért kevésbé megterhelő műfaj, mint a bringázás… :)

Az, hogy végül Beethoven nem jelentkezett, végül jól jött ki, mert így találkoztunk a kempingben Alexszel és Tommal, akikkel egy remek napot töltöttünk San Miguel de Allendében, és mivel a kemping sarkában találtam asztalt és székeket, még a cikket is meg tudtam írni. Nem csak nagyszerű, hanem termékeny is volt ez a nap! :) Beethoven később sem jelentkezett, semmi hírt nem kaptunk felőle, vártunk néhány hétig egy “sorry”-ra vagy valami magyarázatra, de nem kaptunk semmi ilyet, ezért végül hagytunk egy neutrális referenciát róla, mondván, hogy “Oké nemet mondani, vagy lemondani a felajánlást, de teljesen ignorálni minket nem volt szép.”

Történt 2014. szeptember 7-én és 8-án, tekertünk 76km-t, megírva október 8-án. Holnap pedig továbbindul az útinapló egy jó kis 300km-es, 4 napos szakaszra Tolucába! :)

Guanajuato apró csodái

Arpi — Fri, 03 Oct 2014 06:00:03 +0000

Figyelem, nagyon színes-szagos, nagyon boldog beszámoló következik egy nagyszerű napról, amely talán eddig a legszebb és legérdekesebb volt amióta Mexikóban vagyunk. Megpróbálom jól visszaadni ezt a remek napot, ami nagy kihívás lesz, de széles mosollyal az arcomon elindulok felidézni és most leírni, megmutatni mindazt, amit Guanajuatoban (ejtsd: Gvanahuato) láttunk, hallottunk, szagoltunk és ettünk. :)

Mivel egy cikket már írtam e gyönyörű városkáról, ezért most a történelméről, és azokról a témákról, amelyekről ebben a cikkben már írtam, most nem fogok ismét bővebben írni, hanem inkább az apró csodákon megyünk végig, amelyek értelemszerűen nem fértek bele egy 10 ezer karakteres Origo Utazási Rovatos cikkbe. Na de kezdjük az elején, hiszen az előző bejegyzés még Guadalajarában ért véget, ami több száz kilométerre található Guanajuatotól.

Ezt a távolságot busszal hidaltuk át, aminek több oka is volt. Guanajuato nem volt benne az eredeti terveinkben, a várost Sindy javasolta nekünk (ezúton is kétmillió köszönet érte!), és nem esett bele az útvonalunkba, viszont nagyon szerettük volna látni. Ezért azt találtuk ki, hogy odabuszozunk a városba, majd onnan már ismét biciklivel folytatjuk tovább délkeletnek Mexikóváros felé. A buszpályaudvarig azonban még el kellett tekernünk.

Ez 13km volt, nem éppen kellemes forgalomban, városi autópályán

…és a végén még egy felüljárót is kaptunk, keskeny rámpával, hogy a kanyarokban csak átemelni tudtuk a korláton a bringákat. Ennek a tetejéről készült ez a kép

De a buszút már simán ment, megvettük a jegyeket, a váróban leszereltük a bringák ülését, összepakoltuk az értékeinket a “kézipoggyászba”, és vártunk a sorunkra. Mikor beállt a busz, elsőnek pakoltunk be, így szétszedve a bringák befértek állítva a csomagtérbe, ahová én is bemásztam és gondosan rögzítettem őket a gumipókokkal. A buszra felszállva szembesültünk azzal, hogy valami luxusjáratra vettünk jegyet, rengeget hely volt a lábunknak, hátul külön WC volt a fiúknak meg a lányoknak, és még működő wifis net is volt. Ha ezt előre tudjuk, körbejárunk az állomáson olcsóbb jegyekért. De nem tudtuk, ezért hát maradt a kényelem és az élvezet. Fejenként 390 pesoért, vagyis kb. 7000 forintért, 300km-re. :( :)

Guanajuatóban az állomástól még várt ránk 8km Lisa otthonáig, ami persze több nagyobb fölfelén, és néhány alagúton át vezetett, a végén pedig, mivel nem volt rajta a GPS-en az utca, amiben lakott, még egy nagy kitérőt is tettünk, ami belekerült egy újabb dombmászásba. Aztán még a házat sem találtuk, mert két 21-es házszám volt, de végül csak meglett a cím is és Lisa is.

Lisának mi voltunk az első CS vendégei, de lévén egy ausztrál nőről van szó, ez semmi problémát nem okozott, ha nem tudjuk, hogy mi vagyunk az elsők, azt hittük volna, hogy a századik vendégei vagyunk, annyira természetesen és bizalmasan viselkedett velünk. Korán lefekedt, mert korán kelt, reggel már nem is láttuk, de valamivel utána mi is felkeltünk, és elindultunk gyalog a városba. Valamiért azt hittük, hogy még messze vagyunk a központtól, de valójában egy kilométerre sem voltunk tőle, így végül nem buszoztunk.

A kilátás az ablakunkból. Mi egy dombbal délebbre laktunk a központtól, ami emögött a domb mögött található

A városközpontba egy alagúton át sétáltunk be, ez alig 600m hosszú volt, de azért a maszkjainkat felvettük, mert odabent az autók miatt büdös volt. Csak akkor bizonytalanodtunk el egy kicsit, amikor egy elágazáshoz értünk az alagútban :) Végül jobbra mentünk.

Ide lyukadtunk ki, ez a mély utca is csak egy apró fokkal volt barátságosabb az alagútnál

Végre fények és színek, újra kiértünk a napra, szép lassan megnyílt előttünk a város

Az első templom a sok közül, amit láttunk – templombelsőkkel most nem fogok fárasztani! ;)

A város legnagyobb színháza

El Pipílo, a város és a szabadságharc hőse, a lángot tartó szobra a város feletti domb tetején található – ezzel a lánggal gyújtotta fel a magtár ajtaját, ami végül a mexikói szabadságharc első győzelméhez vezetett

Ha valami ételárushoz hosszú sorban állnak a helyiek, akkor ott finomat árulnak!

Sajnos a nevét nem sikerült feljegyezni, de egy vastag tacosról van szó, amit szétnyitottak és megtöltöttek mindenféle jóval kívánság szerint. Mi krumplisat és babosat kértünk sajttal. Mindkettő finom volt.

Átlagos utcakép erkéllyekkel – remek hangulata van a városnak

Viszont a templomokat úgy körbeépítették, hogy képtelenség őket normálisan lefényképezni :)

Ahogy minden nő az, úgy már Mária is nagyszerű volt a multitaskingban – legalábbis e szobor megalkotója szerint: egyszerre tapossa el a gonoszt, menti meg a gyermeket és neveli föl Jézust, miközben az angyalok megkoronázzák. Közben se egy ránc az arcán vagy gyűrődés a ruháján. :) – Zita magyarázata ehhez a templomi szoborhoz :) Vele mindig élmény templomokat járni :D

Egy szirénás bogárhátú az guanajuatoi egyetem főlépcsője előtt – Csak tudnám, mit preventálnak vele? Egyetemi rendőrség?

El Pipílo szobrához siklóval is fel lehet menni

Hajajjajjj :) A postai kálváriánk itt folytatódott. Először is, nem volt képeslapjuk. Ez még oké, hát nem vették észre ezt az üzleti lehetőséget, sebaj, mások, ha nem is sokan, de a városban igen, másutt kapni képeslapot. De hogy még külföldre küldött képeslapra megfelelő bélyegből is csak fél tucat legyen nekik?!? Egy ilyen csodaszép városban, ahol ennyi a turista? És ez az egyetlen postahivatal a városban! – Azt is érdemes megfigyelni, hogy a postások motorkerékpárjai az ügyféltérben parkolnak! :)

A bazilika

Bányászvárosban járunk, tele van ilyen virágágyásnak használt csillékkel

Szinte már mesebeli nem? Mintha rajzolták volna…

Egy nagy különbség Mexikó és az ázsiai országok között. Itt is van szegénység, de eddig aránylag kevés pusztán csak kéregető emberrel találkoztunk. A legtöbben próbálnak valamit csinálni, valamit eladni, valami szolgáltatást nyújtani, zenélnek, cipőt pucolnak, vagy példuál ő egy motorkerékpárt hajtogatott hulladékpapírból. Hogy ennek a különbségnek valami pontos okai is van, vagy csak a szegénység más mértéke miatt van így, arra még nem sikerült rájönni

Rengeteg a színes sikátor

Ez itt a híres Csók Sikátor, ha jól emlékszem 68cm a távolság a két szemközti erkély között. Hogy ez miért fontos, azt leírtam a cikkben :)

A város tele van alagutakkal, sok út a házak vagy a föld alatt halad

Ezek is hangulatosak, persze csak ha nem jön autó :)

Ez vajon milyen helyiség lehet? Spájz, WC?

Óóó, a Mercado! :) Guanajuatonak nagyszerű piaca van, mikor először itt jártunk, tele volt a hasunk, de annyi finomságot láttunk, hogy elhatároztuk, hogy üresre járjuk a pocakjainkat és még visszatérünk :)

A petrezselyem, a vöröshagyma és a lime minden tacos alapja (a hús mellett). Van, ahol már rárakják nekünk és van ahol ilyen tálkákban az asztal közepére rakják, és annyit rakunk belőle a tacosokba, amennyit szeretnénk. Vegetáriánusok számára nagyszerűek lehetnek az ilyen éttermek, hiszen csak üres tortillát kell kérni, és megtölteni quacamoleval (avocadós szósz – a képen baloldalt a zöld talán ez) meg ezekkel a jóságokkal, és ha bolondultok a csípősért, mint pl. Geszti Dani, akkor még csilivel is és kész az étel :) Esetleg még babot is kérhettek hozzá (friholes)

A csiliárus egy emelvény közepén a sok csili között :)

A Hotel Granaditasban valószínű a CIA lakik, hogy ekkora antennájuk van :) A forradalom alatt is a magtárban (Granaditas) bújtak meg a gyarmatpártiak! :)

Kocsmaajtó, mint a westernfilmekben :)

:D Ez is jó sztori: többször láttunk embereket hatalmas zsákokkal játszi könnyedséggel szaladni az utcán. Nem értettük, azt hittük kutyakaját cipelnek, de ahhoz túl könnyen mozogtak. Hát itt, ebben a boltban megértettük: pufit cipeltek, amit kilóra vásároltak és vittek haza előre egy hétre (vagy egy hónapra?). Bele se merek gondolni, mennyire egészségtelen lehet ennyi vackot megenni…

A Tuna (nem a hal, hanem) a kaktusz virága – de lehet hogy tévedek és ez valami más, és inkább a kaktusz levele – mindegy, a lényeg, hogy itt megeszik a kaktusz bizonyos részeit. És ez egy része a kaktusznak. :)

A festésből jól kivehető, melyik épületrészek tartoznak egy családhoz :)

A magtár utcájában. A magtár maga közelről annyira nem volt fotogén, hogy le sem fényképeztem. Belülről pedig egy drága múzeum, ahová nem mentünk be

Templomtornyok

Vannak meredek utcák: ami a ház egyik oldalában a pince, az a túloldalt a földszint :)

Szűkre sikerült a sikátor, kivájtak a falból egy részt, hogy elférjen az ember :)

Egy étterem előtt :) Fa díszbicikli, még kis falámpája is van :) Ötletes! :)

Na, már meg is éheztünk, visszatértünk a Mercadoba! Mint otthon a hentesnél, itt is lehetett egy húsboltban készételt kapni, középen ketten szelték az árút, a szélén pedig körben ültek az éhes szájak – amit itt tortának hívtak, az valójában csak egy hússal töltött zsemle volt, de annak finom. Akik üdítőt kértek, annak a szomszéd boltból hoztak és evés után oda átsétálva kifizették azt a vevők

Na ezt mondjátok meg, hogy micsoda, mert nem sikerült rájönnünk és megkérdezni sem bírtuk. (pontosabban mi megkérdeztük, csak nem értettük a választ :D) Egy kisebb farönk, fémlappal és fémperemmel szögelve a két végén, oldalában egy kis mélyedés vágva – mi ez és mire való?!? Köszönjük, ha megfejtitek! :)

A zöldséges is középen trónol az áruk felett

Az egyik pult mögött tortillákat gyártottak, és ennek folyamata olyan érdekes volt, hogy muszáj voltam a piros gombhoz nyúlni – az indítja el a videórögzítést a fényképezőgépünkön! :)

Gyönyörű vagy Drágám! :)

Ott fönt ki lakik és mi fér még föl a két erkélyajtó és a lépcső mellé? :)

“Hé anyjuk, oszt milyen színűre fessem a házunkat? – Nem is tudom… Mondjuk legyen rózsaszín kék az éleknél és ablakok körül, olyan még biztos nincs senkinek a városban!” :D

Balra múmiák! :o

Fölfelé múmiák! Igazából nem arra volt a legrövidebb, de gondolom néhányan a sikátorban lakó boltosok közül arra akarták terelni a népet… :)

Valószínű nem sokszor van fagy errefelé, vagy ha igen, akkor tuti nem jönnek fel autóval az ilyen meredek, szűk utcákba

A temető mellől gyönyörű kilátásunk nyílt a város nyugati részére

Itt nem találtuk meg a múmiákat

De a temető szép volt

Biztos szerette a Jalapenot – Van olyan mexikói, aki nem szereti?! :)

Ilyen New Yorkban (Nuevo York) is van, igaz? :)

Aki nem akar holtesteket látni, az a következő két kép után gyorsan lapozzon lejjebb amíg nem lát újra kék eget a képeken!!!

Plakát a múmiamúzeum bejáratánál – “Gyere és szelfizz a múmiákkal!” – ezt először nem akartuk elhinni, azt gondoltam, hogy ez a kép biztos azt mutatja, hogy hogyan nem illik, de nem, megnéztük a weboldalakat is, és arra biztatnak, hogy szelfizz a múmiákkal és tageld majd osszad meg a képet! :o

Ezek után a koponyás fagyizóreklámon már meg sem lepődtünk… Valami furcsa megszállottságuk van a mexikóiknak a halállal kapcsolatban. Na meg a drakulával, a zombikkal, a horrorfilmekkel és egyéb ilyen marhaságokkal kapcsolatban… Minden ilyenért odavannak.

Bent a múzeumban – Az az emberi test 150+ éve még éppolyan élő volt, mint mi, akik most nézzük, fotózzuk. És nem írt alá semmi olyat az életében, hogy őt majd múzeumban mutogassák, csak annyi történt, hogy amikor 150 éve elkezdték átrendezni a temetőt, észrevették, hogy a talaj mésztartalma miatt gyakorlatilag tartósítva lettek a holttestek és ép “múmiákat” ástak ki, amiből végül ez a múzeum nőtt ki, ami egyébként szó szerint a temető alatt(-mellett) van.

Ő egy 6 hónapos magzat, vagyis annak a mumifikálódott holtteste – valószínű a legfiatalabb múmia a világon

Azért ez kicsit morbid, hogy ráadtak egy nadrágot arra a múmiára, amelyiknek hiányzik az alja… Mi lett volna, ha csak 5 múmiát állítanak ki ebben a teremben?

Azt nem tudtuk meg, hogy őt miért szúrták karóba

No, és újra levegőn vagyunk! Odabent egyébként tényleg szelfiztek a mexikóiak, nekik ez belefér, poén, nem gáz. És ha úgyvesszük, talán tényleg nem az, hiszen ők már mind rég meghaltak, talán nem bánják. Én nem bánnám, bár annak jobban örülnék, ha valamelyik szervemet valaki még tovább tudná használni…

A vasútállomás

“Szabad Guanajuato Kocsma”? :)

Csak most utólag értékelem igazán, hogy micsoda szerencsénk volt az időjárással, gyönyörű időnk volt és nagyszerűek voltak a város színei a napsütésben

A bazilika és az egyetem a szemközti domb tetejéről, az El Pipílo szobor lábától

Egy másik templom felülről – ilyen szögből is ritkán látni őket :)

A magtár – No csak lett róla egy fotó :) Ugye hogy nem szép :) Volt minden a történelem során: kezdte magtárként, aztán folytatta erődként, amíg fel nem gyújtotta El Pipílo a kapuját és be nem törtek rajta a szabadságharcosok. Eztán lett börtön, és most múzeum :)

Azért egy kép kell velünk is :)

A sajtos Sope-k egész hasonlítanak egy kisebb pizzára

Napraforgófej levelei, vagy töklevél, vagy mi sope széléről lelógó furcsaság? :)

A következőket már a dombról hazafelé láttuk. Itt egyébként bementünk egy kis vegyesboltba, ahol a pénztáros (aki egyben valószínű a tulaj is volt) nagyon kedves volt velünk, kérdezte honnan jöttünk, mire mondtuk neki, hogy találja ki! Estados Unidos? (USA) – No! Canada? – No! Ungria? – :o Öööö, ezt meg hogy a fenébe találta ki így harmadikra? Azt mondta olyan kelet-európai alkatunk van, következőnek a Bulgáriát tippelte volna a hazánknak… :) Az első kettőt értem, hiszen a Mexikóba látogatók nagy része abból a két országból való, de hogy Magyarországot hogy találta ki, mikor szerintem a magyarok a mexikóba látogató turisták 0,01%-át, ha kiteszik… Tényleg látni rajtunk, hogy magyarok vagyunk? :)

“Hé Rómeó, aztán jó erkélyhez gyere, mert van két nővérem is, az enyém a zöld erkély, el ne téveszd!” :D

Ez nem a motorháztető, tudom, csak a FB-posztot valamikor éjjel, fáradtan írtam (igaz ezt is éjjel kettőkor…). Lali papáéknak harminc évig volt egy piros bogárhátújuk. Elől van a csomagtartó, hátul a motor :) Ezt itt meg láncraverték a lökhárítójánál fogva a tolvajok ellen, a csomagtartó meg le van kötve egy biciklizárral. :) Azóta már tudjuk: itt Mexikóban ez egyáltalán nem egyedi megoldás :)

Hát ennyi. Remélem Ti is élveztétek ezt a kis virtuális túrát Guanajuatoban, mert mi a valóságban, és én most e bejegyzés elkészítését is nagyon. Aznap este el is döntöttem, hogy írok belőle egy cikket, és ennek örömére, amikor Lisa hazatért és elkezdtett a triatlonélményeiről mesélni, rögtön kedvet is kaptam egy futáshoz, és kimentem egy körre a patakpartra. Guanajuato 1900m-en van, de ez nem gátolt meg a futás élvezetében. Csak a fordulásnál, féltávnál esett le, hogy valójában azért ment addig olyan könnyen a futás, mert addig végig lefelé futottam. Visszafelé nagyon lazára vettem a figurát, mert másnap be volt tervezve egy 75km-es biciklizés a szomszédos, állítólag szintén csodaszép San Miguel de Allendébe.

Történt 2014. szeptember 5-én és 6-án, bicikliztünk első nap 21km-t. Megírva szeptember 30-án, éjfél és éjjel kettő között.

Sok futás, tánc és ugráló babok Guadalajarában

Arpi — Thu, 02 Oct 2014 06:00:34 +0000

Guadalajara (ejtsd: Gvadalahara) Mexikó második, harmadik, vagy negyedik legnagyobb városa. És végig ilyen konkrét lesz a leírásom, ugyanis offline vagyok, mikor ezt írom. Szóval bocsájtsatok meg minden hiánytalanságot és pontatlanságot, de az útinaplónak haladnia kell, nincs mese. :)
Guadalajarában Sindy-nél laktunk Couchsurfinggel, de ha ő vagy más nem fogadott volna be minket magához erre a négy napra, akkor a híres Casa de Ciclismoban (LINK) szálltunk volna meg, amely egy biciklisbarát szálláshely. Néhány nappal azután, hogy elhagytuk a várost találkoztunk egy bringás párossal, akik ezen a helyen szálltak meg, és azt mesélték, hogy jó volt ott és hogy folyamatosan mentek a bulik és mindig vitték őket valahová. Mi annyira nem vágytunk erre 5 nap masszív bringázás után, de azért így is kimentünk Sindyvel két este valahová.

Első este Sindyvel kimentünk a kedvent helyére, busszal 10 perc volt a központ mellett ez az utca, ahol a kétszer két sáv autóút között volt egy széles sétány kétoldalt fákkal. Ezen a helyen szólt a zene és emberek százai táncoltak. A mexikóiak már óvodában elkezdik tanulni ezeket a latin táncokat, ezért ropják így felnőtt korukra.

Ugyanitt volt egy sikh fickó, aki matracokat terített le, és mindenkit megmasszírozott-csontropogtatott kb. 1 percig, aztán odacsúsztatta az illetőknek a névjegykártyáját. Jó kis marketing, meg kell hagyni! :) Mi is kipróbáltuk, jó volt a ropogtatás, és később vicces volt látni, hogy a fehérruhás, turbános csávó is beállt táncolni :)

Ezt már hazafelé menet láttuk, egy szobor, amely egy nagyon fontos pillanatot ábrázol: egy pásztornak megjelent a guadalupei szűz, mikor ment a papokhoz és elmesélte nekik, hogy mi történt, nem hittek neki. Később megjelent neki megint és azt mondta, hogy gyűjtsön virágot a ruhájába. Amikor ezeket a virágokat elvitte a papoknak és kinyitotta a ruháját, azon megjelent a guadalupei szűz mintája… Vagy valahogy így… :)

Egy saroknyira volt a lakhelyünktől – megint – a város legjobb tacoszozója :)

Kedden és szerdán egyet fizet kettőt kap akció volt, így 8 pesoért (kb. 150 forintért) már két tacost kaptunk, vagy 25-ért már két tortát, amit itt Lonche-nak hívtak. :) Milyen jó, hogy erről Sindy felvilágosított minket és milyen jó, hogy kedden és szerdán is a városban voltunk :)

Így nézett ki kívülről e kedvenc helyünk

Amúgy nem csak a tacosok és torták, hanem a további futásaim is nagyban inspiráltak, amíg Guadalajarában voltunk, sok bejegyzést megírtam, és Sindy az út további tervezésében is segített.

Egy másik nap Sindyvel bementünk a belvárosba is körbenézni – ahogy leszálltunk a buszról, szemnejött ez a lovasszekér a háttérben a templommal, én meg tüzeltem csípőből, de a ló sajnos picit gyorsabb volt, kilépett a képből :)

Itt is bementünk egy templomba – a sok közül

Ez pedig a könyvtár

És a könyvtár kupolája – nem rossz egy olvasóteremnek :)

Engem ezek a falfestmények a komcsikra emlékeztetnek

Ahogy kicsit a könyvtár főbejáratának domborművei is. Bár ezek azért már tetszettek is, meg kell hagyni :)

Sok átriumos utca volt a központban

Itt láttunk olyan cipőpucolókat is, akik kicsiben nyomták – de legalább dolgoznak, és csinálnak valamit, nem csupán kéregetnek. És ez nagyon jó, ahogy az is, hogy az emberek igénybe veszik ezeket a szolgáltatásokat

Mexikó nem olyan szegény, mint hittük. Vagy csak nem járunk az igazán szegény vidékein. A minap váltottunk levelet Vincenttel, az idős olasz bácsival, aki az utolsó munkaadónk volt új-zélandon, és aki adott nekünk 500 dollárt, hogy adjuk oda az éhező szegényeknek. Megérkezett az adóvisszaigénylésünk (96 dollár fejenként), erről értesített minket az öreg. A válaszban elmeséltem, hogy bár a saját kis kasszánkból néha vettünk ételt egy-egy kéregetőnek, de az 500 dollár még érintetlen, még későbbre tartogatjuk, mert az hallottuk, hogy pl. Guatemalában és Hondurasban sokkal nagyobb a szegénység, mint Mexikóban.

A katedrális harangjai és kupolája

…és belül

A katedrális melletti parkban – Mr. Vallartának azt hiszem valami köze van Puerto Vallartához

Ez volt a park közepén – Ha lenne netem, megírnám, micsoda

Lovasszekér okostelefonnal :)

A katedrális mögötti téren sombrero-festő művészeti contest volt, vagy valami ilyesmi… Tetszett, hogy amíg dolgoztak a művészek a kezdetben pont ugyanolyan formájú és színű nagy kalapokon, addig mi szabadon körbesétálhattunk közöttük, figyelve az alkotás folyamatát :)

A katedrális hátulról, erről a bizonyos kalapos térről

Az operaház (azt hiszem… vagy színház) terme

…és kupolája

…és a kupola közepében a fő lámpatest

Az előcsarnok

Kanálművészet :)

Ugyanitt ugráló babokat is láttunk:

A titkuk az, hogy még a mag fejlődése közben egy lárva befészkelte magát beléjük. :) Tiszta Alien csak kicsiben és valóban, nem? :)

Na ez nagyon morbid, az utcán láttuk! :) Fizetsz X pesot, és a katedrális formájú madárkalitkában lévő madarak kinyúlnak a katedrálisukból a csőrőkkel és kivesznek egy kártyát a sok közül, vagyis kvázi megjósolják a jövődet… :) Ahogy sok más “fejlődő” országban, az emberek itt is rendkívül babonásak.

Éttermek a fő sétálóutcán

“Ez az gazdám, csak tovább egyenesen, vigyük a kartonpapírokat az újrafeldolgozó üzembe!” :D – Na hozzájuk kellett egy kicsit sprintelni, de végül sikerült elkapni a pillanatot. :)

A sétáló utca katedrálissal áttellenes végén, valami múzeum van miféle épület előtt a téren ilyen furcsa szobrok voltak

Elég furcsa hangulatot árasztottak, ami nem igazán illet a városhoz, de azért érdekesek voltak, meg kell hagyni

Vajon mit szívott az alkotójuk? :)

Az kifejezetten tetszett, hogy nem passzív tárgyak voltak, hanem székek, kanapék, amelyek hívtak arra, hogy beleülj és fényképezkedj velük – manapság ez talán már követelmény az ilyen városi szobroknál, hiszen így osztják meg a turisták a közösségi hálókon a szobrokkal készült fotókat és így válnak öngerjesztő jelképekké a város számára

Egy a katedrális melletti több udvaros, átriumos épület egyik udvarában ezek a növények voltak elrakva – hogy miért, azt nem tudjuk, talán azért, hogy megmutassák nekünk: ebből készül a tequila, a nemzeti italuk :)

Ugyanitt az egyik lépcsőház falaira és mennyezetére egy hatalmas festmény volt mázolva. P nem a gonosz, hanem a gonosz erőket / embereket / mozgalmakat elpusztító valaki vagy valami akar lenni

Oldalt pedig a gonoszságok, és az azokat előidéző eszmék

A városnézés végeztével egy étteremben találkoztunk Sindy családjával, ahol az anyukája meghívott minket vacsorázni. Itt Sindy a kedvenc italát, a Micheladát ivott, ami nem más, mint sör paradicsomszósszal és jéggel, valamint csilivel és citrommal, egy sós és/vagy csilis szélű pohárban tálalva :) Mivel én a paradicsomot, Zita a sört nem szereti, így egyikünknek sem lett ez a kedvence :)

Jajj, itt a vége :) Nincs több fotóm kiválogatva Guadalajaráról :) Pedig nekem úgy rémlett, hogy több időt töltöttünk itt és több minden történt velünk. :) Talán azért érzem így, mert az első futás után még kétszer kimentem futni, és mert rengeteg naplót írtam, és skype-olni is sikerült az otthoni családdal. De ezekről értelemszerűen nem érdemes sokat mesélnem. Bár az egyik futást mégis megemlítem. Balga ötlet volt összekötni a postáramenetellel. Egy közeli bevásárlóközpontba futottam ki, gondolván, hogy a kettőt összekötve egyúttal bélyegeket is szerzek. Mindenhová küldtek a biztonsági őrök, jártam DHL-nél, UPS-nél, és még egy futárcégnél, míg végre egy óriási zanyálás után, amelyben majdnem összetörtem a zenelejátszónak használt telefonunkat, végre megtaláltam a postát, ami ekkor már két órája bezárt. Hála az égnek hazafelé menet kocogva sikerült lehiggadnom, így nem veszett el sok a napból, talán csak 20 perc. És ezzel még véget sem értek a postás kalandjaink :) Na de a következőkről majd legközelebb! :)

Guadalajarában 2014. szeptember 1-től 4-ig voltunk, és ezalatt a négy nap alatt egy métert sem bicikliztünk. :) És ez így volt jól. Futni kb. olyan 15km-t ha futhattam, mindezt már 1600 méterrel a tengerszint felett! :) …és még mentünk később magasabbra is. :)

Ui: a képek fájlnevei tévedésből lettek guanajuatonak elnevezve, valójában Guadalajarában voltunk és Guadalajaráról szólnak a képek.

Öt kőkemény(?) nap Puerto Vallartától Guadalajaráig – 2. rész

Arpi — Wed, 01 Oct 2014 06:00:37 +0000

Mascotából ismét korán reggel indultunk, hiszen tudtuk, hogy még ezen a napon is sok szint vár ránk.

Kb. a századik kilomteren található Mascota ezen a grafikonon

3. nap: Mascota – Atenquillo

A város végén ez a kapu búcsúztatott minket: “Buen Viaje – Jó Utat!” :)

A kapu után pár száz méterrel rögtön elkezdődött egy meredek emelkedő, de amilyen meredek volt, olyan rövid is. A túloldalán már újra laposon suhanhattunk, még mindig a reggeli felhős, ködös, hűvös időben

Oldalra pillantva ilyen tájkép fogadott minket

A következő nagy emelkedő egyik kanyarjában egy ilyen szabadtéri misézőhelyet láttunk a sziklafal aljában

Szinte még fel sem keltünk ezen a napon, máris magasból csodálhattuk a tájat

Az ott Mascota, onnan indultunk hajnalban

Ahogy elértük a szintmetszeten 115km-nél lévő részt, a táj ismét kitárult, leértünk a meredekről és egy gyors ebéd után ezen a nyitott tájon folytattuk. – A képen ugyan nem látszik, de csak hogy ne unatkozzunk, egy kicsit ez is emelkedett :) Persze ez semmi nem volt az előzőekhez képest.

Tele volt az út széle ezzel a nagyon érdekes növénnyel

Itt azt hittem, hogy felértünk a közel 2000m magas hágóba…

Pedig még nem, mert a hágó ebben a kanyarban volt, itt kb. két kilométerrel az előző kép után. És nézzétek azt a sziklát szemben, nem olyan mint egy emberi arc? Még szeme is van…

Úgy látszik valami hivatalos zarándokúton haladtunk

A lejtő alján még néhány kisebbe emelkedőt megmászva menekültünk a közelgő sötét viharfelhők elől, míg meg nem érkeztünk egy Atenquillo nevű falucskába. Másodjára nagy nehezen megtaláltuk a főútról a faluba bevezető utat (egy szűk kis empedradós utcácskát)…

…aminek a végében ott várt ránk ez a kapu: Hotel! :)

A kapu mögött átriumos udvar fogadott minket és egy idős házaspár

Ilyen volt az udvar

És ilyen a szobánk. Egyszer, de mégis tökéletes. A fürdőszoba kint volt az udvar sarkában, ezért egy ágytálat is raktak a szobába. :) Ott látható a kis kék edény a baloldali ágy alatt

Velünk szemben is volt egy hotel, de ez úgy tűnt, nincs nyitva és nem is volt olyan barátságos, mint a miénk

Az eső ismét azután szakadt le, hogy megérkeztünk, de amilyen heves, olyan rövid is volt, így ezúttal még elaludni sem volt időm, máris túl voltunk a viharon. Erőt vettem magamon, és alvás helyett most egyenest a falu központjába sétáltunk, hogy felfedezzük azt. Nagyon hangulat kis faluba csöppentünk, aminek nagyon örültünk. Mostanra sikerült igazán átlendülni a kezdeti nehézségeken. A mai mászások már közel sem estek olyan nehezünkre, mint az első két nap és örültünk, hogy a napi táv után még maradt erőnk, időnk és kedvünk felfedezni ezt a rejtett kis gyöngyszemet, ahová amúgy nem sokan jutnak el.

…pedig milyen jó kis főtere van :)

És bírtuk a helyieket is. Ez a fickó például szőnyeget meg szarvast akart eladni nekünk, és mikor mondtuk, hogy bocsánat, de nem tudjuk magunkkal vinni ezeket a holmikat a bicikliken és így megvenni sem akarjuk, egyáltalán nem lett morcos, sőt nevetett :)

Itt is volt templom a főtér mellett

…és itt is volt belseje :)

Zita is fényképezett :)

A főtér melletti kocsmasor

Ezen a kapun már alig lehet beférni a virágoktól :)

Egy ötletes falióra az egyik étteremből

Este egy utcai ételárusnál 7 pesos tacosokat ettünk sült hagymával és horchatával – utóbbi egy jellegzetes mexikói üdítő amely rizsből, fahéjból, tejből és kókuszból készül és jéggel nagyon finom :)

Én meg azért még fáradtnak látszom, le is feküdtünk korán aludni, hiszen még másnapra is maradt az emelkedőkből bőven.

Ezen a napon 58km-t tekertünk 10,8-as átlaggal. A mászás most is megvolt legalább 1000m. Mivel a GPS össze-vissza ugrál föl-le egy-két métereket a tekerés nagy részében, ezért nem tudom megmondani pontosan, mennyit másztunk. Többet, mint amennyi a szintmetszeten látszik, és kevesebbet, mint amennyit a GPS mért. Talán 1300m lehetett ezen a napon az emelkedés.

4. nap: Atenquillo – Ameca

Másnap olyan korán indultunk, hogy kezdetben szabályosan fáztunk, fel kellett venni még egy réteget. Hiába, messze már a tenger, és magasan járunk, erdők, hegyek közt. :)

Nem tudjuk, hogyan és miért, de most már lassan közel 29 ezer kilométer óta soha semmi gondunk nem volt a kutyákkal. Talán a fekvőbringától félnek. Ő például csak szeretetre vágyott, meg sem ugatott minket :)

360°bringa – Into Darkness :D

Itt reggeliztünk…

…és rögtön elvitelre is kértünk a quesadillából, mert finom volt és mert azt mondták, hogy innentől sokáig nem lesz most település

Mixtlánba nem hajtottunk be, csak a falu bejáratánál, az elágazásnál találtuk ezt a… ezt a baglyot :)

Érdekes bogárhátúak jöttek szembe – Nem hiszem, hogy ez gyárilag volt ilyen :)

Egy benzinkútnál megálltunk pihenni és enni, vettünk egy liter tejet és öntöttünk rá kakaóport, ez volt az üdítőnk :) Közben a kutasok összebarátkoztak velünk, elmesélték, hogy azért van leborítva empedradoval (vadmacskakővel) a benzinkút környéke, mert ez olyan “rustico”, és mert így olcsóbb. De nem kell aggódjunk, mert Guadalajarában és Mexikóvárosban minden utca aszfaltozott és nem fogunk empedradós útborítással találkozni… Hiszem, ha látom! :) Amúgy nagyon jó fejek voltak, még egy kis “Viva Mexico” zászlót is kaptunk tőlük.

Ide se tértünk le, csak nagyon tetszett a falu “bejárata”, amit épp építettek :)

Viva Mexico! Mekkora kaktusz! :)

Zita megint táncol örömében, hogy lefelé következik! :)

Ezen a napon már csak úgy haraptuk a százmétereket fölfelé, hogy észre sem vettük. A kezdeti nehézségekhez képest most nagy könnyedséggel másztuk meg a hágókat és megkockáztatom, hogy még élveztük is. Közben már zenét tettünk a fülünkbe, mert különben egyhangú lett volna a menet, de volt olyan is, hogy spanyol leckéket hallgattunk.

Megérkeztünk Amecába! :) Itt aztán van minden! :)

Mexicanos Sombreros y Banderas Junior elaludt :) – Ti is látjátok az alvó csöppséget a zászlók alatt? :)

Ezekben a babákban cukorkák vannak elrejtve, szülinapkor vagy Karácsonykor egy bottal szétverik őket a gyerekek – erre a jellegzetes mexikói szokásra még később részleteiben visszatérek! ;)

Szállodakeresés közben láttunk érdekes épületeket

A városháza (valószínűleg)

Szállót végül 3 sarokra a főtértől találtunk. Drága volt, ezért rögtön kifordultam, és a szemközti étteremben megkérdeztem egy babázó hölgytársaságot, hogy tudnak-e valahol egy olcsó szállodát? Egyikük visszakérdezett, hogy mennyi az az olcsó, mire én mondtam, hogy maximum 200 peso. Erre átsétált szembe, vissza a szállóba, ahonnan jöttem, beszélt két szót a recepcióssal, majd közölte, hogy rendben, 200 pesoért kapunk itt egy szobát. Én meg csak pislogtam, hogy mi van? Ekkora kedvezményt kapnak a helyiek a rendes árból (ami ki volt írva és 320-tól indult fölfelé), vagy hogy van ez? Kiderült, hogy sikerült megtalálnom a szállodatulajdonos lányát és unokáját, így kaphattunk ilyen kedvezményt :) Megint nagy mázlisták vagyunk. A szobában egyébként még LCD TV is volt ennyiért, és volt is nálam hozzá való VGA kábel, de ekkor még nagyon sehogy nem állt a falinaptárunk tervezése, meg aztán a városban is körbe akartunk nézni, ezért végül ezt az “extrát” be sem kapcsoltuk. Helyette kisétáltunk a városba, hogy újabb csodákat lássunk és ízleljünk :)

Talán már mutattam, minden nagyobb település főterén vannak ilyen cipőpucoló mesterek. Amíg a nők kozmetikushoz járnak pletykálkodni, addig a férfitörténetek itt cserélnek gazdát :) Cipőfényesítés közben :) – Ez itt egyáltalán nem számít alávaló mesterségnek, ezeknek az embereknek mozgó boltjuk van, komoly eszközeik és szerszámaik, és sok kuncsaftjuk, mert az emberek használják ezt a szolgáltatást! :)

Sült kukorica! Azt hiszem nem gyárilag ilyen lila, hanem megfertőzte valami gomba, és attól. Persze direkt, mert így állítólag még finomabb.

A Churros – csillag keresztmetszetű üreges hengerformába kinyomott banánpép olajban kisütve, a külseje barnacukorba hengergetve, a belseje csokoládékrémmel megtöltve – Baromi finom édesség, nem érezni rajta, hogy banánból van a tésztája (én nem szeretem a banánt, de ezt megettem)

A főtéren éppen egy kultúrális fesztivál folyt, és ennek hozományaként búcsúszerű hangulat volt rengeteg árussal és minden jósággal. Ezt nagyon élveztük, és örültünk, hogy megint egy érdekes, izgalmas helyre csöppentünk.

Kifesthető gipszfigurák a vásárban – Zitának régebben volt egy festőkészlete, de később úgy döntött, hogy hátrahagyja, mert ritkán használta. Most rájött a festhetnék és vásárolt 15 pesoért egy hófehér gipsz Máriafigurát, amit nagy élvezettel festegett színesre egy jó órán keresztül…

Persze én nem ültem mellette végig mosolyogva, hanem körbejártam és a tér túloldalán a színpadon táncelőadásokba botlottam :)

Jó nagy szoknyájuk volt a jányoknak és pörgették rendesen

Sok gyerekcsoport is táncolt

Erről láttunk szobrot Puerto Vallartában – Élőben sokkal jobb volt :)

Színekben nem volt hiány. Evett is kicsit a fene, hogy csak az apró fényképezőgép volt nálam, ennek nem volt akkora lencséje és akkora zoomtartománya, így nem tudtam olyan jó felvételek készíteni, mint megszoktam

Zita befejezte művét – Természetesen nem vittünk magunkkal egy ilyen törékeny gipsztárgyat, ez soha nem is volt cél, ezt Zita ajándékba készítette a szállodás házaspár kisbabájának, hálából a segítségükért :)

Ezen a napon 70km-t haladtunk 12,5km/h-s átlaggal.

5. nap: Ameca – Guadalajara

Amecából sajnos újra autópályaszerű út vitt minket Guadalajaráig, ezért erről a napról már nem tudok sok izgalmas dologról beszámolni. 81km-t haladtunk 14-es átlaggal, végig a leállósávban, ahogy közeledtünk a nagyváros felé, úgy egyre nagyobb forgalomban.

Azért egy ilyen táblát sikerült elkapni

Meg az egyik falunál egy ilyen motoros riksát – ugyanaz a design mint Indiában! De Javuuuuu :)

Ez a cápa nem tudjuk mit akart, de ott volt GDL határában

Volt az út mentén minden mint a búcsúban

Egy tequila főzdénél

Közeledünk egy nagyváros felé… Ilyen vidéken nem láttunk

Hát nem tudom, engem nem győztek meg, ide se mennék fogorvoshoz! :)

Megérkeztünk!!! :)

A városban viszonylag könnyen megtaláltuk a címünket, annyi kavarással, hogy mire odaértünk, úgy megfáradtunk, hogy nem esett le, hogy a páros házszámok az utca egyik, a páratlanok az utca másik oldalán vannak. Így addig tanakodtunk, amíg le nem szólított minket egy a kerületben lakó, de magánéleti dolgok miatt vendégeket mostanában már nem fogadó Warmshowers tag, aki kedvesen helyreigazított minket. Ott álltunk már vagy 10 perce a vendéglátónk házával szemben, csak az utca túloldalán :) Neki meg nem volt telefonja még, mert nemrég érkezett vissza Európából.

Nem tudom, mi ütött belém, de este úgy éreztem, hogy egy kicsit másfajta mozgásra is szükségem van, ezért kimentem futni kicsit, csak 3km-t, pusztán azzal a céllal, hogy hozzászoktassam a futáshoz az izmaimat és az izületeimet, hogy másnap már 5-6km-t is le tudjak futni húzódás nélkül. A futás mindig is hiányzott és hiányzik ezen az utazáson, hiszen ezelőtt szinte minden nap műveltem ezt a bringázásnál intenzívebb ezért jóval kevesebb időt igénylő és nagyobb terhelést nyújtó remek sportot. És most eldöntöttem, hogy újrakezdem, már amennyire képes vagyok rá az út alatt. Mert futás közben szépen rendeződnek a gondolataim, lazítok és kikapcsolódok, ugyanez pedig csak ritkán igaz a biciklizésre, hiszen bringázás közben figyelni kell a forgalomra, az útra, navigálni kell, stb, stb… Vagy az is lehet, hogy mindig csak azt szeretném, ami nincs :)

Öt kőkemény nap Puerto Vallartától Guadalajaráig – 1. rész

Arpi — Tue, 30 Sep 2014 06:00:31 +0000

Hol is kezdjem? :) Volt ez az öt nap, amely talán a legkeményebb öt biciklis nap volt nagyon rég óta. Hogy miért? Talán mert az egy hét pihenő alatt elpuhultunk, talán mert nem készültünk fel rá eléggé lélekben… A fene tudja. Viszont a végére elég jól belejöttünk azért, azt meg kell hagyni. :)

1. nap: Puerto Vallarta – La Estancia

Minden kezdet nehéz, főleg az ilyen meredek kezdések

Arról nagyon hamar letettünk, hogy első nap elérjük az 1800m-es hágót, főleg azok után, hogy kifelé menet a városból a “rövidebb” utca időben kb. 4x annyi ideig tartott, mint a főút, amivel a reptér felé kerültünk volna. Történt ugyanis, hogy egy empedradós, saras, mocsaras, pocsolyás borzadályon keresztül hagytuk el a várost, ahol csak gyök kettővel tudtunk haladni. Mire a végére értünk az első, 25km-es, viszonylag sík szakasznak és elkezdődött a fölfelé, már javában hőség volt. És ez volt a nagy baj!

Ez még finom volt, főleg, hogy itt még az emelkedő sem kezdődött el

Ha csak ilyen marad a terep, az rendben lett volna :)

De jöttek az emelkedők – Itt épp az első, kb. 200 méter magas mászás tetején vagyunk – mert bár a grafikonon nem látszik, de a fölfelében voltak lefelék is – tehát valójában sokkal többet kellett mászni, mint amennyi látszik a szintmetszeten

A lefelé aljában közölték velünk, hogy ha éttermet keresünk, ahhoz vissza kell mászni a lejtőn, amin épp leszáguldottuk, majd be kell kanyarodni a faluba. Hála az égnek, nem hallgattunk rájuk, csak csurogtunk tovább lefelé és a lejtő aljában találtuk ezt az útszéli étkezdét…

Ami mondjuk nem volt valami szuper: szürke lisztből készült tésztája volt a quesadillának, a töltelék pedig mócsingos hús volt olyan sajttal, aminek már nyersen is gumiállaga volt, hát még megolvasztva… Mintha műanyagot ettünk volna… Zöldségjük az nem volt semmi. De azért megettük, nem volt más.

A fölfelé pedig brutális volt, tűzött ránk a nap, hőség volt és fülledt, párás idő, valószínűleg 100%-os páratartalommal. Nagyon hamar nagyon szétcsúsztunk. Valahol 350 méter környékén állhattunk meg először pihenni, ekkor eléggé el voltunk csüggedve.

De azért ezt az érdekes fát észrevettük :) Erre nem mászik fel senki az tuti!

Próbáltuk észrevenni magunk körül az apró csodákat, amíg az árnyékban hüsöltünk. Ez, ha nehezebben is ment, mint máskor, azért sikerült

A számításaimba ott esett hiba, hogy hamarabb lett meleg a délelőtt, mint vártam és lassabban haladtunk fölfelé, mint vártam – utóbbit részben a nehéz indulás, részben a rejtett lejtők és ezáltal méghosszabb fölfelék okozták

Hőség ide vagy oda, erőt vettünk magunkon, és tovább indultunk fölfelé – a képen nem látszik, de ez az út legalább 10%-os emelkedő

Megálltunk még egyszer pihenni, ekkor már a vízből is kifogytunk, mert sehol nem volt falu, se ház, ahol kérhettünk volna, ezért Zita egy üres üveggel “stoppolni” kezdett. Így hamar kaptunk, ha nem is sok, de egy liter vizet. Közben Zita egy rövid videót is készített a helyzetről:

A következő megálló már egy ház kocsibehajtójánál volt, itt is kénytelenek voltunk szusszanni egyet, ittunk, ettünk kekszet és készültünk a következő, kimerítő szakaszra. Valahol 600m környékén lehettünk, noha kb. 1000m szintet már megmászhattunk ekkorra.

Emlékeztek a hálójába nagy X-et rajzoló nepáli pókra? Na, ő egy mexikói testvére lehet, ugyanazon célból egy függőleges vastag vonalat szőtt a hálójába, és a szemünk előtt elfogyasztott egy szöcskét, aki a hálója csapdájába esett. A pók szájszervénél az a zöld valami a szöcske lába. :) Azért ez a kis apró, olcsó fényképezőgép is tud jó makrókat, hiába alig volt 18 ezer forint :)

Egy kis újabb hullámvasutazás után végre kinyilt a táj és egy két kanyarból kiláttunk egy kicsit a völgyre, amiben töretlenül haladtunk fölfelé

Nem messze egy hatalmas hidat pillantottunk meg magunk előtt, úgy számoltuk, hogy ha átkelünk rajta, utána már valahol meg kell érkeznünk a faluba, ahol maradni terveztünk estére

A hídhoz menet szembejött ez az érdekes járgány, talán valami cirkuszi produkció, vagy utcai árus része lehet…

A híd lábánál is megálltunk fényképezkedni

Ugyanitt egy éttermet is találtunk, kértünk ételt, nagyon kedvesen kiszolgált minket a család, az anyuka Caldo de Pollot, vagyis tyúklevest rakott elénk – Ez nagyon finom volt, és nagyon-nagyon jólesett

Aztán másodiknak quesadillát is kaptunk, babbal és zöldséggel – ez is egyből vérré vált bennünk

Evés közben egy a terasz széléhez rögzített mini szélerőmű szurta meg a szememet. Közelebbről is megnéztem, és közben az apukát kifaggattam, aki elmondta, hogy odalent Puerto Vallartában vette a cuccot a Costco-ban (amerikai METRO-féle raktár áruház) 600 dollárért, és a rákötött akkumulátorokkal nagyszerűen ellátja a háztartás és az étterem áramellátását – amire amúgy nem lenne más mód, mert nincsenek bekötve a hálózatra.

Íme az akkupakk a virágok között – valószínű ez még annyiba sem került mint a szélkerekes generátor, mert apró volt és nem tűnt profinak. A kutya egyébként ott volt elásva, hogy az egész étterem egy kitett völgyoldalban volt, ahol folyamatosan süvített a szél, és nem csak amikor ott voltunk, hanem az családfő elmondása szerint mindig (“siempre”) – hát, ügyesen kihasználta ezt a természeti adottságot, meg kell hagyni! :)

Ők is ugyanazt ették, amit mi – ők az éttermet vezető család :)

Ezzel a képpel két másik magyar utazót, kalandort, sőt rájuk talán lehet mondani, hogy felfedezőt üdvözlünk! :) – és egyben köszönjük a tőlük kapott vándordíjat! :)

Amikor már a nap vége felé járunk, elgyötörten és fáradtan, kimerülten, akkor még mindig tud jönni valami olyan egy kanyar után, ami még ilyenkor is meg tud minket mosolyogtatni :) – Kérdés, hogy most vigyázni kell a vadmacskákra, vagy félni tőlük? :)

La Estanciába beérve egyből kérdezősködni kezdtünk a falu elején fedél gyanánt, és egy autószerelő műhelyhez irányítottak minket, ahol a “mayor”, vagyis talán a polgármester(?) engedélyt adott a műhelyben való esti táborozásra. Azonban ott még dolgoztak és mi ételre és zuhanyra is vágytunk, amit egy sarokkal feljebb, a pláza oldalában kaptunk meg.

Itt vagy 5 autónyi gépfegyveres megyei rendőr állomásozott – nem csináltak semmit, csak tengették az időt a falu főterén, volt, aki a telefonjával játszott, volt aki a gépfegyverére támaszkodott, vagy az egyik kocsiban unatkozott, és voltak néhányan, akik a két furcsa jövevényre voltak kíváncsiak – Ez a kép aközben készült, hogy Zita zuhanyzott a bolthoz tartozó fürdőszobában

Megkérdeztük őket arról, hogy mit keresnek itt egy ilyen kis apró településen ahol látszólag soha semmi nem történik? A válasz az volt, hogy de hát történhet, és nem csak itt, hanem bárhol a környéken – és ha így lesz, ők azonnal odamennek. Ők a mi biztonságunkért vannak… Hát jó! Én akkor sem szeretem a fegyvereket, de Mexikóban kénytelenek voltunk hozzászokni a mindennapos látványukhoz, mert ez van mindenütt, rengeteg gépfegyveres rendőr van szerte az országban, nem csak vidéken, hanem nagyvárosokban is. Van hogy kisebb konvojokban közlekednek és a nagyobb pickupok tetején még géppuskafészkük is van. Mikor ezt a kis történetet elmeséltem a rendőrökkel később egy mexikói vendéglátónknak, elmesélte nekünk, hogy három féle rendőrség van, a megyei, mint ők a képen, az állami, és a katonai. Az első csoport a legkorruptabb és ők rengeteg helyen még most is szemet hunynak a drogbandák felett, vagy ha úgy tetszik, együttműködnek velük. Például azzal, hogy amíg az egyik csoport valahol ténykedik, addig a másik egy attól távoli kietlen faluban állomásozik akcióra várva. Persze ezt nehéz elhinni azok után, hogy beszélgettünk ezekkel a rendőrökkel és teljesen normális embereknek tűntek, de én most itt nem akarok ítélkezni senki felett és véleményt sem akarok nyilvánítani, csupán leírtam ami történt velünk és amit hallottunk.

A zuhanyzás után pedig megvacsoráztunk egy közeli tortázóban, ahol még másnapra, elvitelre is kértünk az élelemből, mert korai indulást terveztünk, és ők csak 8-kor nyitottak ki, napfelkelte után majd egy órával. Élelmszerzés után visszamentünk az utcafront felől nyitott autószerelő műhelybe, és felállítottuk a szúnyoghálónkat.

Hát ennek a napnak is vége, sokkal keményebb volt, mint vártuk.

Ezen a napon 61km-t haladtunk, 10km/h-s átlaggal.

2. nap: La Estancia – Mascota

Második nap már lélektanilag sokkal felkészültebben és főleg sokkal korábban, sokkal hűvösebb időben kezdtünk neki a ránk váró még közel újabb 1km szintemelkedésnek. Reggel a faluban hűvös volt, főleg, hogy már napfelkelte előtt az úton voltunk. A faluvégi benzinkútnál vettünk még némi tartalékkekszet és elintéztük ügyes-bajos dolgainkat, majd nekiláttunk a nagy emelkedőnek.

Innen indultunk

Vigyázat, földomlás?

Első pihenőnkön egy igen szabályos hangyabolyt csodáltunk sokáig

Oldalról is jól nézett ki :)

Hiába volt még korán és hűvös, az ingem így is alig egy óra alatt csurom vizes lett, facsarni lehetett… A páratartalom még 1000 méter környékén is magas volt

Útmenti vízesés – Tegnap milyen jól jött volna a hőségben! :)

A második pihenőnkön is jött az apró csoda, egy méhecske Zita izzadtságából falatozott a sisakjának belső szivacsaiból

Még jó hogy észrevettük, mielőtt felvette magára!

…és már megint, még mindig: fölfelé!

Harmadik pihenő

Talán már nincs sok hátra!

Felértünk! Előbb mint vártuk, már 1715m-en megérkeztünk a hágóba. 12km, 4,9km/h-s átlaggal, nettó 2 óra 26 perc tekerés, szinte végig 10% feletti emelkedőn. (Nyolcszáz-valamennyiről indultunk reggel)

Rögtön meg is ebédeltünk a csúcson

Jó volt itt lenni :)

Zita a nagy táblás, de lefelé mégis elsuhant emellett a gyöngyszem mellett :)

Túl sok kigyót gázoltak el, ezért elszaporodtak a nyulak? :)

Ez az!!! Bár nem túl egyedi darab, de akkor is ez a legkedvencebb táblánk!

Leértünk az 1250m magas síkságra, innen már laposon folytattuk Mascotáig

Zita még talált egy bokorba bújt gyöngyszemet a város előtt

Gyűlnek a felhők… Csak nem eső lesz?

Vajon ez gyári tető a John Deere traktoron? :)

Na ezt kitaláljátok-e vajon, micsoda? Két képpel lejjebb elárulom

Mascotába beérve empedradós útborítás fogadott minket – örültünk neki nagyon… Az utolsó pár kilométeren a szállóig megint szétrázott minket az út

Még csak délután volt, én mégis olyan hullafáradt voltam, hogy a zuhanyzás után beájultam az apró szállodaszobánk ágyába. Szinte azonnal elaludtam, csak arra emlékszem, hogy ezzel párhuzamosan odakint elkezdett szakadni az eső – Ezzel most nagy szerencsénk volt, épp befejeztük a napot a délutáni zuhé érkezése előtt – miután elállt, az első emeleti teraszra kiteregette Zita a mosást

A kettővel ezelőtti képen pedig freeroam csirkefarmot láthattatok a város szélén. Azok a sorba lerakott kis “sátrak” a csirkeólak :)

Mascota főtere

Ugyanez középről

A templom kívülről

és belülről

Mascotának van egy nagyon érdekes kis múzeuma is – volt szerencsénk itt átvészelni egy újabb 20 perces égszakadást, miközben odabent megcsodáltuk a helybéli ásatási leleteket, egy csomó cserépedényt és mindenféle agyagtárgyat köztük jellegzetes, csípőretett kézzel állva szülő nőket ábrázoló kisszobrokat – fotózni odabent sajnos nem lehetett

Egy múzeum melletti patináns épület, az eső után

Falfestmény a városháza bejáratának belső falán

Sope-t kértünk, azt hittük levest kapunk, erre ezt hozták ki :)

A kis délutáni császkálásból hamar visszatértünk és este korán lefeküdtünk, hiszen volt még hátra bőven a mászásból Guadalajaráig. :) De a többiről már csak legközelebb!

Történt 2014. augusztus 27-28-án, bicikliztünk 61 és 41km-eket, megírva szeptember 28-án.

Egy hét Puerto Vallartában

Arpi — Mon, 29 Sep 2014 06:00:10 +0000

Puerto Vallartába eredetileg azért tettünk kitérőt, mert Pitt és az internet is azt mondta, hogy szép hely és hogy nagy eséllyel itt tudunk majd úszkálni rájákkal és delfinekkel. Hát nem tudtunk, mert az idő nagyrészében haragos volt a tenger, amikor meg nem, akkor egy kisebb csapattal túráztunk a tengerparton és haladni kellett, ráadásul beázott a fényképezőgépünk “vízálló” tokja…

Közben pedig még egy felkérés is befutott hozzánk négy utazási cikk megírására. Ilyen nem történt még a történelem során, ezért ezt természetesen nagyon komolyan vettük és ezért hosszabb megállónk volt Puerto Vallartába, mert én napokon át írtam ezeket a cikkeket. Ami egyébként élmény volt és egy kis bevételhez is hozzájuttatott minket, ami mindig jól jön, pláne ha új gumikülsőt is kell venni Zita biciklijére, amin nem sokkal az enyém után szintén bemondta az unalmast a felfüggesztés (azóta már úton van az új). 30 ezer kilométer, keresztül Ázsián, a táv 99%-ában súlyosan túlterhelve a biciklit, sokszor botrányosan rossz utakon – ennyit bírt a gyári felfüggesztés, szóval nem hibáztatunk senkit, hanem örülünk nagyon, hogy a felfüggesztés gyártója (DNM) ismét gyorsan válaszolt és ismét küldenek egy az eredetinél erősebb, de azzal pontosan azonos méretű felfüggesztést. Ezekkel már tuti simán kibírjuk hazáig, főleg hogy bizonytalan ideig megszabadultunk a holmink egy részétől.

Na de jöjjenek a részletek, ismét képekben mesélve, és néha azok között.

Ez történik, ha ütközünk. Egy a forgalmi helyzetből adódó hirtelen fékezésemkor Zita hátulról belémtrafált. Se az én bicikimen, se az övén nem tört el se lámpa, se semmi, csak elgörbült a láncvédője Zitának. De most kiegyenesítettük! :)

Láncot is mostunk, fékeket állítottunk, bowdent cseréltünk, és persze Zita hátsókerekén a külsőt – Egy olcsó Kenda gumit találtam az általunk használt 26×1.75-ös méretben, mondván, hogy ez majd megteszi, amíg meg nem érkezik a Schwalbe ebayről.

Bocsánat, de a puerto vallartai képek nincsenek kronológiai sorrendben, ugyanis több fényképezőgéppel készültek, ráadásul az egyiken ekkor fordult körbe a 10000-es számláló. Szóval ez a kép bár nem az első a sorban, de az első reggelünkön készült. Teljesen véletlenül azonnal megtaláltuk a város legjobb tortázóját, ami a lakhelyünktől csak 2 perc sétányira volt az Universo és a Prisciliano Sanchéz sarkán

Ez a Torta Cubana, kétféle sajttal, sonkával, enyhén csípős szószos hússal és hagymával, zöldséggel és majonézzel :) 27 pesoért nagyon megérte :)

Nagyipari üzemben ment a tortagyártás, mindig sor állt a kis bodé körül, amiben három férfi sürgött-forgott egész nap elképesztő hatékonysággal – másoknak csípős jalapenót és paradicsomot is tettek a szendvicsbe, én egyiket se kértem bele, Zita csak jalapenót nem

Manninak (Emmanuelnek) az egyik szállásadónknak is nagy kedvence volt a sarki Torta Cubana! :) Vele és Rodrigoval laktunk.

Újabb apró gyönyszem a mindenütt megtalálható nyelvkönyvből: Vigyázat! Gyerekek játszanak!

Egyik nap buszra szálltunk, hogy elkísérjük Mannit a kikötő melletti munkahelyére. Látjátok a kapaszkodóra akasztott kis papucsot? A sofőrök itt is valamiféle babona miatt cipőket, papucsokat akasztanak a járgányukra, akárcsak Indiában, a világ másik felén. Nem is akartunk hinni a szemünknek először, de aztán több helyen is láttuk…

A kikötőben

Puerto Vallarta is közkedvelt az amerikaiak között (ők laknak a kikötő környéki luxusapartmanokban), de ide sokan csak telente jönnek, amikor odafent északon nagyon hideg van. Éppen ezért van Walmart és Costco is a városban, ám ezek a téli csúcsszezonhoz képest most szinte üresen pangtak

A kikötőben Manni kollégája – aki nagy bringás – körbetelefonált néhány bringaboltot Puerto Vallartában és Guadalajarában, de senkinek nem volt Schwalbe Marathon Plus 26×1.75-ös külsője. Én is elvégeztem a magam kutakodását az internetet, de én is nemlegest választ kaptam mindenütt az e-maileimre. Még a Schwalbe Mexico-t is felhívtam, de ők sem tudtak segíteni. Ekkor végül egy helyi bringabolt és egy olcsó, ideiglenes külső mellett döntöttünk, és később megvettük a Kendát. Ami azóta egyébként jól szuperál, nem kapott még az sem defektet, pedig beleraktunk már közel 1000km-t… És vicces, hogy miközben én írom ezeket a sorokat, Zita épp fél Mexikót körbetelefonálja, mert az ebay-en rendelt Schwalbék az ígért 5-7 nap helyett 22 munkanap után érkeztek meg, és mi ekkora már rég eljöttünk arról a címről, az ott lakó vendéglátónk meg holnapután utazik Európába. Brutális logisztikát igényel ez a nászút! :)

Hazafelé a buszon: fa érmetartó és Máriás szőnyeg a tetőablakon! :)

A Los Archos nevű szikláknál Puerto Vallartától délre Mannival

Zita talált egy kis csigaházba fészkelt rákocskát, a pici lény iszonyú erővel próbált szabadulni a fogásából – persze végül sikerrel, hiszen szemrevételezés után szabadjára engedtük :)

Úszni sajnos nem mertünk bemenni, egy helyi halászt is úgy dobált a tenger, hogy csak sokadjára sikerült bátorságot vennem a vízbemenetelhez, de a köves part olyan durva volt, hogy végül azt mondtam, hogy nem éri az élmény a kockázatot, és a parton maradtam. Zita és Manni meg sem próbált bemenni ezek után. Később is szeles, hullámos maradt az idő, így a delfines, rájás élmények elmaradtak Puerto Vallartában

Talán most úgy tűnik, de ennek ellenére abszolút nem voltak rossz napjaink a városban, és csalódásérzet nélkül hagytuk el a helyet. Remek napjaink voltak itt, de megtanultuk ismét, hogy nem szabad nagyon konkrét, erős igényekkel, vágyakkal igyekezni valahová, mert az élet nem mindig alakul úgy, ahogy szeretnénk. :) Várni, reménykedni, törekedni lehet, de ha ráják és delfinek helyett végül kisrákok, gyíkok, barátok és bicikliszerelés jut ki, akkor sem kell szomorkodni. :)

Manni a parton egyszercsak felkapta ezt a kis gyíkot. Nagy hüllőőrült egyébként a srác, a kígyókat is imádja.

Mi is jól szemügyre vettük, aztán mielőtt még megharapott volna, elengedtük

Hazafelé – Minden busz egy egyedi műalkotás! :)

Puerto Vallarta központjában, egy mozaik falnál

Titeket is emlékeztet ez valamire? Pedig ez mexikói…

Egy vicces szobor, még mindig a városközpontból

A város partvonala

Ehhez jó volt az idő… :) Úszkálni a halakkal nem, ahhoz valószínű a láthatóság is szörnyű lett volna odalent

Szobor a parton – Bezzeg a pasit nem festették le! :)

Ez a boltívsor a város egyik jelképe

A templom belülről

Vizicsikó lovas :)

Egy béka beköltözött a WC-be :) Manni önként és örömmel kimenekítette, aztán még mutogatta is nekünk, mire az állat “rámtámadt” vagyis rámugrott, nem kis ijedelmemre :)

Puerto Vallartában az a különös dolog történt, hogy csak egy embernek írtunk CS-Requestot, de ő soha nem válaszolt. Viszont bepipáltam az “Open CouchRequest”-t mezőt, így minden ottlakó CSer láthatta, hogy majd érkezünk a városba. Így hívott meg magához Rodrigo, és Veronica, és mivel Rodrigo volt a gyorsabb, neki mondtunk igent, de végül egy tengerparti kirándulás erejéig Veronicával is találkoztunk.

Menet az ő házához jól eltévedtünk a domboldal sikátoraiban… De legalább láttunk közben szépeket :)

Pl. ezt az utcát :)

…és a templom kupoláit hátulról! Szemből a hátsót nem is látni, szűkek az utcák és magasak az épületek.

Ilyen helyeken sétáltunk végig a parton

Később szépen belevesztünk a dzsungelbe – ezen a képen Zita Veronicával és Mannival látható

Első megállónk ezen a gyönyörű kis rejtett parton volt :) – de csak gyalog vagy csónakkal lehet eljutni, nem is volt tömeg :)

Egy közeli étterem tengeri kiülője, függőággyal :)

Benéztünk a víz alá, delfint, ráját persze nem találtunk, de most végre csendes volt a tenger, és azért voltak benne szép színes élőlények

Az utolsó fotója a Canon Powershot SX160-as kompakt kameránknak, mielőtt még beázott volna a vízálló tokja :( Ezt a fényképezőgépet még az első naptár hasznából vettük, és egyszer már hazaküldtük garanciálisan egy baráttal és meg is javították, vissza is kaptuk Új-Zélandon. Azóta nagy örömmel használtuk és nagyon megszerettük. A baleset után nagyon furcsa dolgokat produkált, ezért azonnal kivettem belőle az elemeket. Később próbáltuk száraz rizs mellé tenni, napon és hajszárítóval szárítani, még szét is szedtem, de hiába… Bár még működik, de néha a gombjai nem engedelmeskednek, vagy saját életre kelnek, és maguktól “benyomódnak”, ami igen idegesítő, ráadásul a zoom sem működik.

Még nem szántuk rá magunkat az új fényképezőgép megvételére, de valószínű hamarosan be kell következnie. Ezen a tengerparti túrán így már nem tudtunk több fotót készíteni, pedig jártunk még néhány szép helyen, amíg el nem eredt az eső kora délután.
Másnaptól már a timelapsehez, apró, kevesebb mint 20 ezer forintból vett, de szintén 16Mpixeles másik kis Canont kezdtük el használni, reménykedve, hogy a nagytestvére hamarosan kiszárad és újra teljesen működőképes lesz.

…és összepakoltuk papírdobozvakét Ortlieb táskánkat, benne a sátorral, az egyik hálózsákkal, a teljes konyhaszettel, és a Szibériába való ruházatunkkal (télisapka, kesztyű, garbo, meg ilyenek…), hiszen bár néha talán felmászunk majd 2-3 ezer méteres magasságokba, de valószínű e trópusi égöv alatt egy darabig ezekre a holmikre nem lesz szükségünk. Ennek ellenkezőjéről figyelmeztettetek minket néhányan Facebookon (köszönet!), amitől először megijedtünk, de azóta eltelt már pár hét, jártuk 2500m-en is, és egyelőre úgy tűnik, jól döntöttünk. Egyelőre :) Hát majd meglátjuk, mit hoz még ez az út… :) A holmikat a doboz bármely dél-amerikai országba való eljuttatásához szükséges postaköltségével együtt Rodrigonál hagytuk, aki kérésünkre majd utánunk küldi a dobozt, ha úgy érezzük, hogy hamarosan szükségünk lesz rá.

A 8. nap reggelén pedig elindultunk egy 5 napos, igen kemény mászásokkal tarkított biciklis szakaszra Guanajuatoba…

Történt 2014. augusztus 20. és 26. között, megírva szeptember 28-án.

La Penitából Puerto Vallartába – Csótányoson, és elképesztő megpróbáltatásokon át

Arpi — Thu, 25 Sep 2014 06:00:38 +0000

Tom, akinél az indulás előtti este laktunk La Penitában, egy amerikai expat, vagyis egy külföldön – esetünkben Mexikóban – élő amerikai. A szobája falán ott lógott egy gyönyörű mountain bike, de ettől még nem fogtam gyanút.

Never Believe a Mountainbiker (if you are a cycle tourer)!

Amikor először néztem ezt az alternatív útvonalat, hamar lemondtam róla, mikor láttam, hogy részben földútról van szó. Aztán mikor előző délután megérkeztünk Las Varasban a forgalmas, keskeny főútra, ahol folyton hangos, nagy teherautók előzgettek, újra elgondolkodtam, hogy inkább a kisebb, nehezebb, de kevésbé forgalmas és feltehetően kalandosabb útvonalat kéne választanunk. Ebben Tom is megerősített, ahogy abban is, hogy hol murvás, hol köves az út, és nagyon szép. Ezért végül hosszas vacilálás után úgy döntöttünk, hogy reggel a hosszabb, nehezebb, szintesebb, de kevésbé forgalmasabb és valószínű kalandosabb utat választjuk Puerto Vallarta felé. Fogalmunk sem volt, mire vállalkozunk…

Az első tíz kilométer nem hogy kalandos, hanem egyenesen dögunalmas volt. Persze csak azért, mert ugyanott tekertünk, ahol előző nap délután, hogy elérjük a földút – a régi főút – kezdetét.

Ezen a szakaszon csak egy érdekes dolgot láttunk: a helyi temetőt

Nézzétek ezt a sírt! Igen, ez a sír, egy kis ablakos, ajtós helyiség.

…és most nézzétek ezt! Másik elhunytak, feltehetőleg szegényebb családoktól. A társadalmi különbségek még a temetőkben is láthatóak. Na nem mintha az elhunytaknak nem lenne már mindegy… Ezt érdekes volt látni.

És most érkezzünk meg arra a bizonyos “alternatív útvonalra”. :)

Kezdetben egyáltalán nem volt nehéz dolgunk, kemény murvás úton haladtunk, széles volt, forgalom pedig szinte semmi nem járt rajta

Később még szépen ki is laposodott…

…bár sejtettük, hogy ennek még meg lesz a böjtje… :)

A fára akasztott két alsóneműt nem igazán tudtuk mire vélni :)

Autók már nem, de lovasok még jöttek szembe…

…és elkezdődött a pokol!

Az Empedrado, avagy a vadmacskakő

Ez az útborítás rosszabb volt, mint bármilyen macskakő, amivel eddig dolgunk volt… Még a felfüggesztésekkel is nagyon rázott és dobálta a bringa kevésbé súlyos elejét

Érdemes összehasonlítani, hogy milyen képeket hoz fel a Wikipédia az effajta útborításra, az Empedradora és a magyar megfelelőjére, a macskakőre. :) A kettő bár hasonló, de azért közel sem ugyanaz. Empedradoval egyébként sajnos kisebb vidéki városok, falvak utcáját is borítják, sőt néhol még benzinkutak környékét is, és olyan helyeket, ahol amúgy szemmel láthatóan lenne pénz aszfaltra is. Mikor kérdeztem, hogy miért, azt a választ kaptam, hogy “rustico”, vagyis hogy ez amolyan régimódi, hagyományos, szép. Szépen kirázza a lelkünket és szétrázza a biciklinket… :)

Persze a legmeredekebb részeken borították le ilyen kövekkel az utat, aminek nyílván meg van az oka: a murvánál jobb a tapadása

Innentől kezdve brutális szakasz várt ránk, csak tolni bírtuk, néhol azt is csak nehezen, hiszen ha véletlenül az SPD stoplijára tettük a súlypontunkat, az bizony csúszott a kövön. Átvenni a cipőt pedig nem akartuk, mert úgy gondoltuk, nem fog olyan sokáig tartani ez a szakasz. Hát tévedtünk! :)

Szó mi szó, valóban pofásan néz ki, és a füvesebb részein hajtva kicsit kevésbé rázott. És ha toltuk, a fű jobban is tapadt a talpunk alatt

Nesze neked empedrado! :) Erre a szakaszra nem jutott, pedig ez is brutál meredek volt

La Cucaracha, avagy Csótányos

Mikor már azt hittük, a végére értünk, jött egy kisebb lefelé, majd az alján egy patak, annak a túloldalán pedig újabb félelmetesen meredek, empedradoval borított útszakasz. Minden kanyar után vártuk a végét, ami csak nem akart eljönni. Tovább tartott, mint az előző fölfelé, és már azt hittük, sosem lesz vége. Próbáltam Zitának azzal segíteni, hogy néha letámasztottam a bringám és visszaszaladtam hozzá, de mivel nem haladt sokkal lassabban nálam, nem sokat tudtam így segíteni neki.

Brutálisan elfáradtunk, mire felértünk. A trópusi, nedves levegőben (szinte tuti, hogy 100% volt a páratartalom) patakokban folyt rólunk a víz, és próbáltunk nem arra gondolni, hol járnánk már, ha a gyönyörűen aszfaltozott főutat választjuk…

Reggel fél hét körül indultunk el, és ennyit sikerült haladni… Már tombolt a hőség, és még csak 22km-nél jártunk. Igaz, reméltük, hogy most már a nehéz túl vagyunk…

Lefelééééé!!! :) Persze az empedrado lefelé is rázott, de legalább tekernünk nem kellett csak a fékekbe kapaszkodni!

Elég sűrűn kellett kisebb patakokat is kereszteznünk – persze a patakmeder nem volt empedradoval borítva, így néha kicsit megsüllyedtünk a kavicsos iszapban, de általában csak pár méterről volt szó, amin átvitt minket a lendület

La Cucaracha annyit jelent “A Csótány” – de inkább hívtuk csak Csótányosnak a falut, azt mégiscsak magyarosabban hangzik, nem? :)

Csótányosban rengeteg pillangó volt, mindenfelé repkedtek körülöttünk.

Még a fotóba is belerepültek! :)

A pocsolyák körül bandáztak állandóan

Zitát közben megcsípte egy méh, vett be kálciumot, majd tekertünk tovább. Jött még néhány rövidebb fölfelé, néhányszor le kellett szállnunk a bringáról, majd következett egy hosszabb lefelé – a képen – ami közben úgy éreztük, most végre már megérkeztünk valahová!

…és valóban, megérkeztünk a következő faluba…

…ahol találtunk egy éttermet… vagy valami affélét. Nem volt itt csak néhány helyi, egy zenegép, és a házinéni, aki tett-vett a ház körül, és hozott nekünk finom húslevest, tortillát, hagymát, limeot, házisajtot és babot. Nagyon jót ebédeltünk, minden falat fantasztikusan jól esett.

A kapott ételekből finom tacost készítettünk, én vagy négyet befaltam

Evés után muszáj volt még egyet ejtőznünk, nem éreztük készen magunkat az újabb megpróbáltatásoknak – elnyúltunk 20-30 percre a függőágyakban

Kismillió gázlón át vissza az aszfaltra

Rávettük magunkat az indulásra, és rögtön gyönyörű erdőben találtuk magunkat. A terep hullámzott, és eltűnt belőle végre a vad-macskakő…

Helyette kaptunk rengeteg, egyre szélesebb patakot. Itt Zita éppen egy átkelés után üríti ki a cipőjéből az apró kavicsokat – nem sikerült megúsznia szárazon. Később én is vizes lettem. Később… Hajajj! :) Nem lövöm le előre a poénokat.

Madarakat folyamatosan hallottunk szinte végig az egész dzsungeltúra alatt, de megpillantani őket már nehezebb volt. Csak ekkor sikerült először.

Ez az út már nem volt annyira nehéz, csak annyi baj volt vele, hogy még ezen is csak lassan tudtunk haladni, maradtak benne rövidebb fölfelék és rengeteg patak, így csak azt éreztük, hogy egyre csak fáradunk és fáradunk megint és soha nem akar végetérni ez a szakasz. Azért próbáltuk élvezni a gyönyörű tájat is, de ez ezen a napon nehezen ment, nagyon nehéz volt a terep.

Az aszfalt hiánya és a helyenként nagyon rázós, csúszos, durva út nem csak minket, de a bringákat is megviselte. Zita felfüggesztését sem tudtuk már többé keményre állítani, úgy rugózott előttem a sok csomaggal néha, hogy rossz volt nézni.

Aaaaaaszfalt, végre megint aszfalt! Soha többé nem térünk le róla! Nem érdemes! Egy tökig megpakolt fekvőkerékpár nem való terepre. Hogyan is hihettünk Tomnak. Hisz láttam a mountain bike-ját, nem volt rajta csomagtartó, miért is gondoltam, hogy amit ő egy 15 kg-os bringával, a nyeregből kiállva élvezettel megteker, az nekünk majd jó lesz 50kg-os fekvőbringákon, csomagokkal? Hogy lehettem ilyen naív, miért hagytam magunkat rábeszélni erre az útra? Na de most már mindegy, végre újra aszfalton vagyunk, innentől már talán nem lesz több nehézségünk…

Égszakadás, földindulás – Több ízben elázunk

Vagy mégis? A hegyek között nagyon csúnya eső felhők gyülekeztek, szürkébe borult a táj, és dörögni is kezdett…

Ahogy beértünk az első faluba, eltűnt a kerekeink alól az aszfalt, és cikázhattunk az óriási pocsolyák között a sárban. Aztán a falu túloldalán újraindult az aszfalt, de ekkor meg elkezdett esni. Reméltük, hogy csak egy rövid zuhé, elvégre már épp kiértünk a hegyek közül, ezért beálltunk egy fa alá és vártunk. És vártunk, és vártunk és áztunk, mert pár perc múlva annyira rákezdett, hogy már a fa alatt is eláztunk. Nem volt értelme tovább várni, hideg nem volt különösebben, ezért úgy ahogy voltunk, egy szál ingben nekiindultunk az esőnek.

Az eső pár kilométerrel később elállt, de mi nem maradtunk újabb fejlemények nélkül. A gázló, amin át terveztünk menni Puerto Vallarta felé, annyira meg volt duzzadva, hogy nem mertünk átkelni rajta a biciklikkel. Sőt mi több, még az előttünk álló pickuposok is gondolkodtak rajta… És közben mi is azon, hogy ha vajon neki mernek-e vágni a gázlónak, akkor mi merjünk-e felkéredzkedni a platójukra. Ha velük együtt elúszunk, akkor úsznak a bringák is, rajtuk a táskákkal, a két 1TB-os vinyóval rajtuk az összes fotónkkal – nem lesz több fotónk a cikkekhez, se a falinaptárhoz… Arról nem is beszélve, hogy ha az útleveleink is eláztak, akkor végleg lőttek, ha jól tudom az ilyen esetekben külföldön beszerezhető másodlagos vész-útlevél csak arra jó, hogy egyenest haza utazzunk vele – azzal mi meg igen szomorúak lennénk. Szóval a gázlózásnak még a pickuppal is nemet mondtunk. Ami egyébként össze se jöhetett volna, mert végül hosszas tanakodás után még az autóval se merték bevállalni a gázlót.

Hála az égnek ezzel annyira nem voltunk meglőve, nem kellett visszamennünk végig azon az úton, amin jöttünk, csak egy másik, kissé ismeretlen és bizonytalan, na meg hosszabb utat választani Puerto Vallarta felé. Ez az út kezdetben egy csatorna mentén haladt, ami először jó dolognak tűnt, mindaddig, amíg a mellékcsatornákat nem kellett kereszteznünk – természetesen gázlókon át. Itt megint előkerült néhány ritkán használt magyar szitokszó, mert hát megint ezeken iszapos, kavicsos medrű patakokon átkelni az óriási pakolt fekvőbringáinkkal, ráadásul ennyi mindennel a hátunk mögött ezen a napon… Nos, ez már nagyon nem volt finom így a nap vége felé.

De aztán jött néhány szebb pillanat is. Egy-két nem túl barátságos, aszfaltnélküli pocsolyás utcákkal megáldott falun átkelve végre újra szép sima aszfalt terült el alattunk, és egész jól tudtunk haladni, bőven 20km/h felett, amire nem volt még példa ezen a napon (a reggeli főúton végig enyhe fölfelében hajtottunk), már-már úgy éreztük, hamarosan vége lesz a megpróbáltatásainknak, és talán másfél óra sem kell, hogy Puerto Vallartába érjünk. Mert már nagyon oda akartunk érni, sok volt ennyi midnen egy napra, testileg, lelkileg is fáradtak voltunk.

Ismét kiértünk a csatorna mellé, és nem volt már több gázló, remekül haladtunk.

Beértünk egy az eddigiekhez képest nagyobb faluba, sőt mi több, talán már városkának is nevezhető településre – és a keréknyomoknál betonsávok voltak lerakva az vadmacskakővel borított utcákra! Gooood! :)

Megálltunk egy apró de tip-top kis tortázónál, mert már nagyon éhesek voltunk, és nem bírtuk volna ki a maradék 25km-t a PV-i címünkig. Miközben a finom sonkás-sajtos-zöldséges melegszendvicseinket faltuk, odakint iszonyatosan leszakadt az ég… Amit láttok fehér sávot a képen, az víz, az épület ereszébő mert az nem bírta a tetőről lezúduló esővizet.

Ezzel legalább most nagy mázlink volt, hogy nem a szabad ég alatt kapott el minket, hanem épp akkor, mikor tető volt felettünk.

Mire a második tortámat is betoltam, elállt az eső, és kisütött a nap :o

Amikor azt hiszed, már nem lehet rosszabb, de közben mégis…

Gyorsan szedelődzködtünk, majd indultunk tovább kihasználva azt, hogy nem esik. Épp hogy nekilódultunk, elkezdett szeremkélni. Majd kb. 8km-rel később, épp amikor le kellett térnünk a GPS által is ismert útra, hogy valahogy átkecmeregjünk a “semmin” az autópályáig, ami állítólag már 2×2 sáv plusz leállósávos csodaút (álmodni sem mertünk ilyesmiről azokután az úttalat utak után, amiken ezen a napon jártunk), szóval épp, mikor bekerültünk a legnagyobb külvárosi útfelújításos, büdösbuszos, forgalmas dzsumbujba, ismét istentelenül rákezdett.

Időszakosan elállt, egy ilyen percben tudtam elkészíteni ezt a képet

…és ezt a videót:

Az, hogy nem látjuk magunk alatt a talajt a több centi magas dzsuvás víztől, a fotón talán jól néz ki, de valójában elég nagy gáz. Itt embertelen nagy kátyúk vannak, és nem hiányzott, hogy egy ilyenbe belehajtsunk. Ezért próbáltuk figyelni az előttünk haladó járműveket, hogy nem döccennek-e egy nagyot, és ha így tettek, akkor nem követtük a kerekeik nyomvonalát. Mindezt ugye esőben, forgalomban, közben a GPS-t lesve, amin igazából már csak irányt tudtam nézni, mert az utak ezen a tájon hiányoztak az OSM térképről. Valahogy kikeveredtünk az össze-vissza utcákból az autópályára, és emlékszem, ahogy ott vártunk vagy két percet a piroslámpánál, hogy végre ráhajthassunk, egész alábbhagyott az eső, viszont a tőlünk balra lévő, pontosan a város fölött tornyosuló sötétszürke fellegek nagyon-nagyon barátságtalanok és baljóslatúak voltak.

Ez a baljóslat semmi nem volt ahhoz képest, ami a valóságban várt ránk. Egy kilométert sem haladtunk a várva várt széles leállósávon, máris rémálomba fordult át minden. Bődületesen szakadt ránk az eső, eltűnt mögöttünk a nap és a sötét fellegek alatt teljes sötétség lett, óriásiakat villámlott és dörgött, nem sok különbséggel a kettő között, az úton pedig csak úgy hömpölygött a víz. Az autósok vigyáztak ránk és egymásra, mindenki lépésben haladt, és nagyívben, lassan, vévig vészvillogva kerültek ki minket, már ha egyáltalán mertek nálunk gyorsabban haladni ebben az iszonyú ítéletidőben.

Az egyetlen biztató dolog az volt az egészben, hogy tudtuk, hogy már 10km sincs hátra, és megkerülve a repteret a Walmart melletti másik bevásárlóközpont főbejáratánál találkozunk a vendéglátónkkal, és onnantól talán már csak pár száz méter a háza, ahol végre tető lesz a fejünk felett és vége lesz ennek az őrületnek. Azt csak reméltük, hogy emberünk átlátja a helyzetünket, és nem sok kilométerre lakik a Walmarttól és csak azért tette oda a találkát, mert azt gondolta, más címet képtelenek vagyunk megtalálni.

Épp egy híd alatt hajtottunk át és kerültük ki az annak menedéke alatt megállt kisbuszt, amikor egy hangos pukkanást hallottunk. Zita azonnal lefékezett előttem, és kérdezte, hogy hallottam-e? Mondtam igen, de most ez miért fontos, menjünk tovább! De ő erősködött, hogy nézzem meg, nem kapott-e defektet? Hogy nézném már meg, 20cm mély vízben álltál meg, told le a bringád a pályáról, itt nem vagyunk biztonságban! – Ordítottam neki a szakadó esőben. Nem akartam hinni a szememnek, amikor Zita kitolta a bringát a vízből: annak hátsókereke tényleg lapos volt! Komolyan, mi jöhet még ma, belénk csap a villám, elnyel a föld?!? Nagyon kivoltunk mind a ketten, de tudtam, hogy nem veszíthetjük el a fejünket és a kitartásunkat. Bármennyire is fájt szembesülnöm a valósággal, muszáj volt. Szerencsénkre száz métert se kellett tolni a bringát, találtunk egy Pemex benzinkutat, aminek a teteje alatt ledöntöttük Zita bringáját, és gyors együttműködésben nekiálltunk a defekt javításának. Amíg én a kereket szedtem ki, Zita elővette a szerszámokat és egy pótbelsőt. Aztán lepattintottam a felniről a külső egyik felét, és láttam, hogy a belső egy jó 20cm-es szakaszon háromszor fut benne. Felgyűrődött! De hogy a francba, és mitől? 2-3cm-es lyuk tátongott rajta, egyértelmű volt, hogy ezt nem lehet megfoltozni, de most amúgy sem álltam volna neki, ez nem az a szituáció, amikor foltozgatunk. Kerestem a defekt okozóját a külsőben, végighúztam a belsején a kezem többször, de nem találtam semmit. Végül beleraktunk egy új belsőt, és amikor kezdtük felpumpálni az összerakott kereket…

…akkor tűnt fel ez a repedés a Schwalbe gumiköpeny oldalán!

A rohadt életbe! Hát ezért történt az egész! Ami egyszer velem is megtörtént Montenegróban egy ócska, régóta használt külsővel, mert Banderral átvágtunk egy kanyonon ahol kugligolyó nagyságú kövekből állt az út, az most megtörtént velünk megint Zitával, az általunk ismert legjobb gumikülsővel, az általunk eddig járt legdurvább, legkövesebb, legkeményebb terepen. A legbrutálisabb égszakadás kellős közepén.

Keveset, de szitkozódtam, na tényleg nem sokat, mert tudtam, hogy azzal most előrébb nem jutunk. Ahogy ilyenkor kell, a megoldásra koncentráltunk. Bekanyarodott mellénk egy busz, odébb kellett pakolni miatta Zita szétszedett, oldalára döntött bringáját, hogy be tudjon állni tankolni. Aztán egy másik busz is beállt a szomszéd állásra, ez már egy nagyobb dög volt, megkérdeztük a sofőrt egy tolmácson keresztül, hogy feldobhatjuk-e a bringákat és a cuccokat, mert nagy bajban vagyunk – és mutattuk neki a szétnyílt gumikülsőt. Megengedte, bár később ódzkodni kezdett a dologtól, aztán meg siettetni minket, amikor elkészült a tankolással. Próbáltunk nem esze vesztetten kapkodni, hiszen ha most itthagyunk valamit, annak búcsút mondhatunk. Villámgyorsan lepakoltunk a táskákat a bringákról, mindent odahordtam Zitának a busz középső ajtajához, aki szépen bepakolt mindent. Majd jöttek a bringák, azokat már nem volt olyan könnyű besoko-banozni a kétszer két sor ülés közé, de valahogy sikerült.

Csak amikor már én is fent voltam a buszon, akkor láttam, hogy ez egy menetrendszerű városi járat. Amitől féltünk, hogy a légkondi hideget fog fújni a vizes ruhákkal borított, fáradt, átázott testünkre, az nem következett be, de a 9km-es út így is nagyon hosszúnak tűnt, még busszal is.

Egy szűk járdaperemre tettek ki minket, ahol összeraktuk a bringákat, és Zita hátsókerekében kb. 1,5-2 bár nyomással elkezdtük áttolni a zebrákon a bringákat úgy, hogy az ő két hátsó táskája az én ülésemben pihent, nehogy megint defektet kapjon. Sikeresen átjutottunk a bevásárlóközpont bejáratáig, ahol hívtuk Rodrigót, hogy itt vagyunk. 15 perccel később megjelentek Emanuellel és elkezdtünk sétálni az otthonukhoz, ami kb. három sarokra volt. Ők kedvesek voltak, de mi ekkor (még…) nem voltunk az ilyenkor szokásos formánkban. Megviseltek voltunk, mint akit igazságtalanul megvertek, vagy valami ilyesmi. Az utcák között még volt egy jó százméteres szakasz vadmacskakővel és köztük óceánnyi pocsojákkal, ezt úgy utáltuk, ahogy az egész napot.

Najó, ez talán túlzás, a lelkünk mélyén már ezen az estén is tudtuk, hogy bár ha visszatekerhetnénk az időt, akkor gondolkodás nélkül a forgalmasabb, de nagyságrendekkel könnyebb és gyorsabb autópályát választottuk volna még a forgalom ellenére is. Bőven az esti égszakadás előtt ideértünk volna, és nem ment volna tönkre Zita telója és gumiabroncsa sem (ezek nem olcsó cuccok, és egy ilyen országban pótolni sem könnyű őket érdemben), na meg a testünk, lelkünk sem lett volna ilyen viseltes. Ennek ellenére tudtuk, éreztük már ekkor is, hogy nem akármilyen kalandban volt ma részünk, még akkor is, ha most, mindennek a végén elképzelhetetlenül fáradtak és elgyötörtek vagyunk.

Vacsora Rodrigóval és Mannival – Sokszor végtelen távolinak tűnt ez a pillanat, de végül csak eljött :)

Másnap már jobbkedvünkben voltunk, és Tom fel is hívott minket, visszahívtuk skype-on és vagy 20 percen át meséltük neki a kalandjainkat. Elmondtuk neki, hogy nem haragszunk, sokkal inkább a mi hibánk volt az egész, mint az övé, nem kellett volna hallgatnunk rá, hiszen egy MTB-vel nem ugyanúgy éli meg az utakat az ember, mint egy jól megpakolt túrakerékpárral, pláne nem, ha utóbbi egy reku – és ezt látnunk kellett volna előre. Valamint meghagytuk neki, hogy ha tényleg regisztrál a Warmshowers.org-ra, ahogy tervezi, akkor a leendő vendégei közül ezentúl csak málha nélküli, vagy legfeljebb hátizsákos bringásokat küldjön erre az útra, és málhás kerékpártúrázókat soha, vagy legfeljebb csak csillagtúrára, cuccok nélkül. Mert ez az út nem nekünk való volt. Egy üres montin kecskeként ugrabugráltunk volna végig rajta és valóban élveztük volna, mert valóban csodaszép kis utacska volt. De ha biciklizésről van szó, ezentúl ahol lehet, maradunk az aszfalton, és ha dzsungelbe, úttalan utakra vágyunk, akkor a bringákat hátrahagyva, túracipőt húzva fogjuk felfedezni azt, nem pedig így ahogy ezen a napon tettük. Ez őrültség volt, abból meg már csináltunk eleget, szeretjük a kihívásokat és még 3 év után is sok kalandnak elébe megyünk, de ez most kicsit túl sok volt egy napra. :)

Történt 2014. augusztus 19-én, bicikliztünk 76,5km-t, megírva szeptember 22-én.