Árpi: “Ez egy nagyon rövid bejegyzés lesz!”
Zita: “Nem baj. Megérdemlik az olvasók a sok természet kép után.”

Puerto Jimeneztől a panamai határig talán 60km se volt hátra, de ehhez az kellett, hogy a félszigetet hajóval tudjuk elhagyni a szemközti Golfito felé. Körbe újra át kellett volna mennünk azokon a brutális dombokon, és jóval hosszabb is lett volna. – Árpi

Kecsesen suhanunk a hajóhoz.

Francoistól lassan szedelődzködtünk össze. Még finom reggelit készítettünk, beszélgettünk, majd pár búcsú-fénykép készítése után nekivágtunk a 8 kilométeres zötyögésnek, vissza a főútra. Meglepően hamar megtekertük a távot Puerto Jimenezig, mondjuk alig volt 14 vagy 16 km-re. Reméltük, hogy még ma fel tudunk ülni a hajóra, ami átvisz minket a túloldalra, és nem kell visszatekernünk azon a borzasztó föl-le-föl-le úton 10000% páratartalom mellett. Mikor odaértünk Puerto Jimenezbe, első dolgunk az evés és a posta volt. A postán nem volt bélyeg (mily’ meglepő), de becsületükre legyen mondva, matrica volt bélyeg helyett. De most őszintén, tegye fel a kezét, aki egy ronda nyomtatott matricát szeretne látni a képeslapján, valami szép bélyeg helyett? Kislány koromban gyűjtöttem a bélyegeket (még most is, ha tudom), így mindig odafigyelek arra, hogy ha lehet, és van választási lehetőség, a szebbik, izgalmasabb bélyeget vegyem a képeslapokhoz. Persze ez ízlés kérdése.

A kikötőben

Mikor sikerült mindent elintézni, nem voltunk már éhesek és vettünk egy rahedli képeslapot, megcéloztuk a kikötőt, mivel egy nap több hajó is ment, és jó lett volna ma átérni az olcsóbb részre. Itt, ez a hely túl turistás, a nemzeti park miatt. Ide jön mindenki, aki túrázni szeretne, Dos Brazosba mi csak Francois és a couchsuring miatt mentünk. Nem is tudtuk előtte, hogy az a falu létezik… Mikor odaértünk a kikötőhöz, már állt egy kisebb tömeg. Előrementünk, hogy kiderítsük, kitől kell jegyet venni, és egyáltalán, az ott állomásozó három hajó közül melyikre kell felszállni. A hajókapitány rázta a fejét, hogy mi erre a hajóra nem szállthatunk fel, mert nincs rajta elég hely. Szó mi szó, tényleg elég aprócska volt a hajó. De holnap reggel hajnalban van egy nagyobb hajó, jöjjünk vissza holnap. Ez azt jelentette volna, hogy szállást kell találni, ami adott esetben jó drága is lehet. De ázsiai mentialitással ott álltunk még, remélve, hogy egyszer csak mégis lesz elég hely. Hiába hagytul el Ázsiát több, mint egy éve, ez a “mindent megoldunk, nem kell aggódni, összepréselődünk, felfér még a kecske meg a tyúk is a vaságy meg a tejeskannák mellé” mentalitás azóta is rajtunk maradt. Helló, ez nem Európa! Nincsenek jogszabályok, a kutya se nézi, tessék minket felengedni. (Vannak szabályok, na, csak mégis, értitek. Pl. otthon lekapcsol a rendőr, ha nincs felszerelve a biciklid a KRESZ szavályainak megfelelően, itt meg csak az a lényeg, hogy guruljon, sőt.) Szóval álldogáltunk, vártunk, hátha kiderül, hogy felrakhatjuk a biciklit. Ekkor olyat mondott a hajóskapitány, amire nem számítottam. Azt monda, hogy “nem biztonságos”. Merhogy nincs nagyon hely, csak középen a folyósón lehetne a bicikli, és ha vészhelyzet van, akkor ott nem tudnak menekülni az utasok. Na, ekkor kattantam vissza európai üzemmódra, és csöndes megértéssel bólintottam: a biztonság adu-ász, erre nem tudok mit mondani. Egyre csak bíztatott minket, jöjjünk vissza holnap reggel, az a hajó nagyobb.

Csöndes beletörődéssel adtuk be a derekunk, és fordultunk vissza szállás után nézni. A templomnál nem voltak, a tűzoltóságot meg sem néztük. Árpival arra jutottunk, hogy 3 nap, 4 éjszaka Dos Brazosban elég volt ahhoz, hogy most, ha már így jártunk, akkor befizessünk egy hotelszobára. Azt nem írtam, de Francois abszolút vegyszermentes életet él, vagyis olyan vegyszereket használ, amire rá van írva, hogy biológiailag lebomló anyag. Efelől persze vannak kétségeim, de elhiszem neki, ha ő azt mondja, hogy az jó. Vagyis jobb, mint az átlag vegyszer. Viszont a kemping körülmények között nem tudtunk olyan tisztaságot fenntartani, ami ilyen trópusi hőségben szükséges lenne. Pusztán a tény, hogy nem volt ventillátor, olyan ragadós-izzadttá tett minket, amit nem tudtam mosópor nélkül kimosni a ruhákból. Egy szó mint száz, örültünk volna egy privát szobának, rendes zuhannyal, ventillátorral. Úgyhogy nekiálltunk hotelt keresni. Közben volt még egy kisebb mellékjáték: Selenia említette, hogy van itt PJ-ben barátja. Tudtuk a nevét, meg a telefonszámát (bár felhívni nem tudtuk). Mikor tekertünk Dos Brazos felé a sok föl-le közben, egy autós megállt nekünk, és Selenia barátjaként mutatkozott be. Mi automatikusan azt hittük, ugyanarról a személyről van szó. Az autós figura (akivel nem mutatkoztunk be név szerint egymásnak, mivel mi azt hittük, tudjuk a nevét), azt monda a Kék Arany nevű hotelnél keressük őt. No, most jött el az idő, itt vagyunk PJ-ben, de semmilyen Toni-t nem ismernek ennél a holtenél. Mindig jó, ha van valaki barát, vagy barátnak barátja ott, ahol megszállunk, mert őáltaluk egy kicsit jobban megismerhetjük a várost, ahol vagyunk. Itt hoppon maradva, nem is szálltunk meg. Na nem ezért, hanem mert nagyon drága volt. Több másik hotel megnézése után, fáradtan és kitikkadva valami Calatlina nevű étterem és hotelben szálltunk meg.

A szobára várunk, még takarították.

Kedvesek voltak, kaptunk tőlük jeget, készítettünk magunak jeges teát, megnéztünk egy filmet, én ruhát mostam, Árpi pötyögött, ettünk, pihentünk. Készültünk a hajnali kelésre, holnap hatkor indul a hajó.

A hajóhoz menet hajnalban

Napfelkelte Puerto Jimenez kikötőjében

És akkor most mindenki kapaszkodjon meg. Ez a NAGY hajó. El tudjátok képzelni, mekkora volt a kis hajó…

Boldogan élvezi a reggeli utazást, szinte kacsint a lámpájával.

Ez nem tudom, mennyire EU-kompatibilis, és itt mennyire nincs útban, nekünk végül is édes mindegy.

Még mindenki alszik.

Túloldalt szép mezők és pár kaptató várt ránk.

Érdekes, nem? Szögletes, csempézett sírok.

Vásárláskor gondoltam, készítek pár képet, hogy lássátok, milyen árak vannak. Az árakat 2-vel kell osztani, akkor kapjuk meg a nagyjából pontos forint árakat.

Felvágott árak

És a tej árak

Hangulatkép

Egy nagyon furcsa jelű templom. Ki volt írva a neve, ha emlékeznék rá, ideírnám. Tudom, hogy egyszer aludtunk egy ilyen templomnál, de annak nem volt ilyen csúcsos 8-as a tetején.

Sok parabola antenna, de hogy minek kell nekik ennyi?

Kiváló alkalom sziesztára, amíg én megveszem, meg felnyálazom a bélyegeket. Legalább is Árpinak. Azért ezt szeretjük, hogy nem okoz gondot így viselkedni. Tudják, megértik, elnézik. (Éjjel 2:40-ig bejegyzést írtam, baromi álmos voltam ezen a napon – Árpi)

És ilyet sem láttam még, ahol kis székecske van a postai ügyek intézésére.

Irány Panama!!! Nagy káosz volt a határon. Először a panamai oldalra mentünk, mert nem láttuk a costa ricai oldalt. Unott arccal küldek vissza, hogy először szerezzünk kilépő pecsétet. Mikor odaértünk, pont akkor, de pont cakkra, befutott egy nagy turistabusz, és leözönlött elénk millió ember. Nagyon boldogok voltunk, hogy mekkora sort kell végigállni. Ráadásul először egy másik sorba átküldtek, ahol ki kellett fizetni 7 dollárt fejenként a kilépésért. Szerencsére egy férfi felhívta a figyelmem, hogy van egy erre kihelyezett ATM-féle gép, ahol tudok kártyával vizetni. Ott is volt sor, persze sokkal kissebb. Nem fogadott el minden kártyát, és amit igen, azt sem egymás után, de nekem szerencsém volt. Kifizettem Árpiét, majd amikor az enyémre került sor, közölte a gép, hogy a bankom nem támogatja ezt a tranzakciót – persze előtte Árpinak elfogadta. Kis püfölés után nekem is átment a dolog, mehettem Árpihoz, aki közben cselesen a másik sorban állt és foglalta a helyet.

Tádáááá! Mehetünk Panamába! Vajon ez az ország mit tartogat számunkra? :)

]]> https://360fokbringa.hu/005-central-america/puerto-jimenez-es-az-utolso-nap-costa-ricaban/feed/ 4 https://360fokbringa.hu/005-central-america/francois-satraban-es-ron-dzsungeleben-az-osa-felszigeten/ https://360fokbringa.hu/005-central-america/francois-satraban-es-ron-dzsungeleben-az-osa-felszigeten/#comments Thu, 05 Mar 2015 07:00:48 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=27894

Francois, aki hátrahagyta Európát

Előre figyelmeztetek minden kedves olvasót, hogy ebben a bejegyzésben rengeteg kép lesz. Olyan helyszínen voltunk, amit nagyon nehezen lehetne leírni, inkább élvezze mindenki a képeket, és használja a fantáziáját ahhoz, hogy elképzelhesse, ő is ott van, velünk. És előre elnézést kérek, de sajnos nincs állat és növényhatározónk, így az állatokat meg növényeket ránézésre, ősember módra neveztük el, pl “sárga hasú madár” meg “nagyon hosszú hal”, vagy “szúrós fa”. Aki bölcsebb nálunk, kérem, írja meg kommentben, hogy mi a rendes neve az itt bemutatott egyedeknek, mindenki okulására.

Dos Brazosba érkezés egészen elvarázsolt minket. Már a hídon való átkeléskor láttunk olyan hihetetlen aranyos piros hátú madarakat. Éljen, megérkeztünk hát arra a helyre, ami biodiverzitásáról híres, és azonnal állatmegfigyelési élményekkel ajándékoz meg minket. A falu pedig egy alig párszáz (200 – Árpi) lélekszámmal rendelkező kis település, bolttal, templommal, iskolával. Az iskolánál van wifi, ingyenes, bár elég lassú és nem is mindig működik. Viszont ha megy, akkor élvezhetjük a lassú internet előnyét: tudatos és szelektív internethasználat. Nem ekkor fogom megnézni a kiscicás youtube videókat, viszont amit kell – elintézni pár emailt, válaszolni embereknek, utánanézni néhány információnak – arra talán elég. Szállásadónk a faluközponttól mintegy 2-300 méterre lakik, a folyó mellett. Francois Brüsszelből való, de itt találta meg a boldog és nyugodt életet. Neki elege lett az európai stresszes életből, és ide vágyott, valahova ilyen közel a természethez, ahol még őszinték az emberek és érintetlen a természet. Szerinte az európai élet nem áll másból, mint abból, hogy heti 5-6 napot dolgozunk, minden percét utáljuk, stesszelünk, majd a hétvégén “élünk”, felesleges hitelt veszünk fel, hogy boldogabbnak hitt legyen az életünk, majd egész életünkön át a bankok rabszolgáiként azt fizetjük vissza, sőt, a kamat miatt sokkal többet. Hogy ebből az “egészségtelen és őrült mókuskerékből” kitörjön, itt vett földet, és most építkezik. Olyannyira, hogy a házának falai már álltak, de még tető nem volt rajta, amikor mi megérkeztünk. Azalatt a pár nap alatt, amíg mi ott voltunk, a tető is felkerült, pont búcsúzásunk utáni napon költözött fel a házába. Azért fel, mert két emeletes a ház. A földszinten van egy szoba, aminek majd erős vasajtaja lesz, hogy ott tárolja az értékeit. A szomszédos szobácska egy nyitott konyha, és ennek a tetején van az a rész, ahol ő alszik, gyakorlatilag a tetőn, csak erre tetetett 6 oszlopot és arra a tetőszerkezetet.

Az ajtó vezet a majdan zárható szobába, jobb oldalt a konyha (a túloldalról nincs házfal, onnan nyitott), a teteje pedig a szoba lesz, még nincs fent a tetőzet.

Rettentő egyszerű lesz a szoba berendezése. Már van egy (itt helyben készített) aluminium elemetes ágya, ebben fog aludni és így van plusz egy ágy, ha vendég jön. Lesz fent egy fürdőkád (micsoda kilátással!), egy kis dohányzóasztal meg egy-két babzsák szék. Amikor megérkeztünk, szinte elrettenve néztem, hogy mégis hogyan lesz ebből a betonkockából lakható ház, biztos bolond szegény, de miután elmagyarázott mindent, rájöttem, zseniális. Tökéletes, letisztult, semmi felesleg. Hát, a kád. De Francois azt mondta, mindig, egész életében saját kádról álmodott, és ha egyszer úgy adódik, hogy kiadja ezt a helyet, akkor sokat dob majd az értékén. Ó, igen, oldalfalak sem lesznek a szobán, csak duplán, vagy triplán rétegelt háló derékmagasságig, hogy az utcafrontról ne lehessen belátni, mivel nagyon szeret meztelenül lenni, a folyó felé pedig hajóskötél, hogy semmi se akadályozza a kilátást. A telekre pedig permakulturás étel-kertet tervez (A helyes magyar kifejezés élelmiszer termelő erdőkert – Árpi), ami pár év (inkább 6-10 év, mire önfenntartó lesz a rendszer, nagyon éghajlat és ügyesség, és tapasztalat függő – Árpi) munka után egyszerűen csak eltartja az embert, csak szüretelni kell járni. Ottlétünkkor meglátogatta őt két másik utazó, az egyikőjük egy barátjának a barátja, így kapta Francois az ajánlást, hogy hívja meg őket. Ugyanis Lief és David utazásuk során sok helyen besegítenek permakuturás kertekben, Davidnak pedig meg is van a tudása ahhoz, hogy a semmiből egy ilyet kiépítsen, a helyi viszonyokat figyelembe véve.

Francois, Lief és David

És a legtündéribb kutya, amit eddig láttam. Shiba

Minden kutyának van szempillája, vagy csak Shivával volt a Teremtő ilyen kacér?

Íme a “kész” ház! Francois olyan boldog volt… Nem is csodálom, hisz pár nap alatt látja álmát megvalósulni. Igen, itt nem hónapokig tart az építkezés, ez egy másik klíma. :) Francois 6 hete vette a földdarabot

Amíg nem lesz kész teljesen a ház, illetve majd utána az önkétesek használatára itt van ez a sátor, ebben alszunk mindannyian. Figyelemre méltó, hogy 6 hét alatt micsoda fejlődést vitt véghez itt Francois, ha minden jól megy, a telekre beköltözésétől kezdve 2 hónap alatt mindene meglesz.

Francois telke mögött található a folyó, amelyben aranyásók vájtak ki medencéket, hogy könyebben tudjanak arany után kutatni. Sajnos, vagy szerencsére, túl sok aranyat ezen a szakaszon nem találtak, így felhagytak itt a kereséssel – viszont a mélyedések ittmaradtak utánuk. Micsoda luxus, hogy “saját” fürdőmedencéje legyen az embernek a természetben.

“Welcome to Paradise!” A két medence közül ez a hosszabbik, és Francois tervezi, hogy mélyebbre vájja, így lesz egy hosszú úszómedencéje, valamint a “jacuzzi”, az ülős medence, aminek mi gyakori használói voltunk.

De nem csak Francois van itt külföldiként, aki ide képzelte el az életét. Van itt egy izlandi páros, akik szintén a környéken vettek egy jóval nagyobb telket, és ők is permakulturás food-forest-et építenek itt. Párszor volt szerencsénk találkozni velük, volt, hogy az esti tábortűzre is benéztek. Érdekes, hogy pont egy ilyen zsákfaluban talált magánat telket több európai is. De rajtuk kívül még más is van itt, igaz, az ő története kicsit más.

Bolita és Dos Brazos

Itt él egy másik fazon is, Ron Kanadából. Eladta otthon mindenét, és ideköltözött 36 évesen. Úgy tekint magára, mint gondnoka a természetnek, nem mint tulaja a földterületnek, amit megvett. Neki közvetlen a Corcovado Nemzeti Park mellett van földje – jobban mondva dzsungelje -, itt épített fel az akkori élettársával egy hotelt. Inkább dzsungelszállást. Az erdőben pedig ösvényeket vágtak, azokat térképre tették, jelzéseket tettek ki, így létrehozva kb. 14 km hosszú túraútvonalakat, ami igen csalogató, hiszen mivel közvetlen a Nemzeti Park mellett van, esélyes, hogy sok érdekes állatot láthatunk (az állatok nem ismerik az emberek által húzott, csak térképen létező határokat), illetve van négy szép vízesés is, ahol fürödni is lehet. Ron is szeret amúgy meztelenkedni, és eléggé megszállotja is ennek. Mindahányszor találkoztunk vele, valahogy mindig úgy terelte a beszélgetést, hogy utalhasson arra, milyen jó nudistának lenni, és hogy mi is nyugodtan vetkőzzünk meztelenre, és járjuk úgy a természetet! Ekkor még nem is gondoltam, hogy ez tényleg meg fog történni…

A Bolitás térkép

A Bolitás ház, ez az a hotel, amihez 20 perces túra vezet fel a hegyre, szűk ösvényen. Ide nem jön gurulós-bőröndös turista, vagy legalábbis nem a bőröndjével! :)

Nagyon tüchtig kis konyhája van a szállásnak, szelektív kukákkal, főzővel, mosogatóval, és még kis csodoládét és instant tésztát is kínáló megvásárolható készlettel is, ahol minden be van árazva, és a pénzt egy perselybe kell bedobni.

Árpi kedvence egy befőttesüvegben lógó led-izzó, szigorúan napelemes-aksis rendszerről töltve. :) Az én kedvencem sajnos nem lett lefotózva: egy vastag bambusz hosszában kettévágva, felakasztva. A bambuszban természetes módon vannak elválasztó falak, és ezek azonos távolságra vannak egymástól. Ezzel egy igen praktikus és szuperül kinéző evőeszköztartót lehet készíteni.

Ligia és Wilberth, a faluban található egyik bolt tulajdonosai. Francoának nincs asztala, így ide jött Árpi dolgozni. Így barátkoztunk össze velük, Ligia tanította angolra Wilberthet. Olyan kedvesek voltak, hogy meghívtak minket kávéra és egy-egy szelet tejfölös kenyérre. Ők a fővárosból valók, de ezt az életet sokkal békésebbnek és boldogabbanak tartják.

Természetes kerítés: vesszőket földbe szúrnak, kerítés szerűen, az pedig szépen kihajt. Nem tudom, ez a vessző-leszúrásos módszer otthon is működik-e; de itt olyan termékeny a természet, hogy bármilyen növényi anyagot eldobsz, az ott ki is hajt.

…két elveszett turista… :( figyelembe véve a dátumot, azt hiszem, ők már nem fognak soha előkerülni…

És a hirdetés a legújabb szúnyog által terjesztett betegségről, a chikungunyáról. Kiejtve valahogy úgy hangzik, mint az angol “chicken” meg a magyar “gúnya”, csak rövid u-val. Amikor először hallottam erről a betegségről egy másik turistától, még viccelődtem is vele, hogy mi lesz, csirkévé válunk, ha elkapjuk? :) Amúgy nem halálos, szóval no para.

Bővítik a templomot. A meglévő épület köré húzzák fel az új falakat. Praktikus!

És akkor íme, a sok kép:

Ide gyűjtöttem össze az összes természettel, növénnyel, állattal kapcsolatos képet. Figyelem, sok lesz! Szép túrát jártunk végig a Bolitában, illetve a faluban is láttunk egy-két érdekes dolgot. Szóval mély levegő, vágjunk bele.

Sárga hasú kismadár

A piros hátú madár, és a tojó, homlokegyenest más színekben.

Érdekes virág

Ennek a másik szép virágnak …

… ilyen érdekes dinnye kinézetű termése van. Az elszáradt virág ott látható a termés tetején.

Erre mondta azt Árpi: “na ez meg mi a maki?”

Kilátás a Bolita legmagasabb ponjáról. Itt láttunk arakanga vagyis a vörös ara vagy sárgaszárnyú ara papagályt repülni! Lefényképezni már nem bírtuk, mert túl gyors volt. :)

Nagyon érdekes volt, ahogy a levelek, mint valami falfestés, vagy tetoválás, szinte a fa részévé válnak.

Indák / léggyökerek

Az előbb bemutatott futó-levelek.

Egyszer csak a megszokottól eltérő zajra lettünk figyelmesek. Íme, egy épp-nem-repülő repülő-banán, vagyis tukán, amit a helyiek hívtak így (legalább is Mexikóban), ugyanis amikor messziről látod repülni, a nagy csőrének csak a sárga, íves részét látod, ami nagyon hasonlít egy banánra.

Ide-oda szálldosott, nagyon nehéz volt lefényképezni. Ez a kettő lett a legjobb kép.

Soklábon álló fa, ráadásul jó tüskés is. Vajon mitől védi ennyire magát?

Tereptarka gyík, sokáig megfagyva állt, reménykedve, hogy ez a nagy ragadozó nem veszi észre és nem eszi meg. Remélem nem hoztuk rá a szívinfarktust. Biztos stresszes egy ilyen találkozás az állatoknak, de ez valahol természetes is nekik, hisz nem mi vagyunk az egyetlen potenciális ragadozói.

Egyszer csak ezt az aranyos kis denevért pillantotta meg Árpi. Én simán elmentem volna mellette.

Odaálltam, hogy érzékeltethessük a méretét a fának. Mesébe illő, elvarázsolt erdő kinézetet kölcsönzött a természetnek a sok kacskaringós gyökér.

Mi az ilyen selymes levelet csak nyuszifülnek hívjuk.

Az egyik vízesésnél ünnepeltük meg a 33-ezres kilométert. Itt Árpi fürdött is.

Visszafelé a folyóban mentünk – erre Ron azt mondta, ez az igazi fénypontja a túrának, az összes utazó, akik megtették ezt a szakaszt, mind ujjongva tértek vissza, hogy milyen csodás túra is volt ez. Ha nem ezt az utat választjuk, akkor ugyanazon az ösvényen kellett volna visszamenni, amin idefelé jöttünk.

A dzsungel és a folyó. Hopp, mi van ott hátul?

Kincskeresők tanyája! Na jó, nem. Megélhetési aranymosók. (Csak ez így nem hangzik túl jól.)

Árpi kedvenc képe. Tényleg körülölelt minket a természet. A következő képen meztelenek leszünk, takarjátok be a szemeiteket!

És beteljesedett Ron jóslata, tényleg le kellett vetkőzni. Vicces volt ruha nélkül, de cipőben lenni.

Előttünk két aranymosó megy, épp a meztelen rész után találkoztunk velük, remélem nem láttak meg minket!

Nagyon buzgón átalakították a folyó medrét, hogy könyebben hozzájuthassanak az aranyhoz. Mennyi munka! Remélem megérte nekik…

Érdekes színes levelek

Ennek a növénynek a rendes zöld, és a színes levelei is becsavarodtak, szép látványt nyújtva. Vajon mi célból veszi fel ezt az alakot?

És egy másik, aprónak nem mondható levél. Esernyőnek lehetne használni, akkora.

Víz alatti csodák

Hogy ne csak a szárazföldi csodákat mutassuk be, íme néhány kép Francois medencéiből, vagyis a folyóból. Mikor első napokon ott fürödtünk, éreztük, hogy valami csiklandozza a lábunkat, de nem is gondoltam volna, hogy ilyen félelmetes szörnyek laknak itt a vízben. És mennyien voltak! Azért nem láttuk őket korábban, mert esőzések miatt zavaros volt a víz, mostanra tisztult ki.

Árpi búvárkodik – (A frászt Kedvesem, ez Te vagy! :D – Árpi)

Ez a rák-homár keverék csípkedte a lábainkat! Elég ilyesztően néz ki az ollóival.

Itt egy világosabb testű változat

Nagyon hosszú hal. (Remélem értékelitek ezeket a pontos halmeghatározásokat.)

Foltos farkú kishal

Porszívó-hal

És az éles szeműeknek: hal iskola, vagy hal-gyűlés. A bal oldali mondja, a többi ül és hal(l)gatja.

Ennyi! Vége. Tudom, kicsit tömény a sok kép, de annyi mindent láttunk itt pár nap alatt, hogy azt nehéz bemutatni. Mi meg olyanok vagyunk, hogy minden kis fűszálat percekig tudunk nézni, ha valamiért felkelti az érdeklődésünk, és készítünk vagy 8 képet. No, ebből a nagy kollekcióból kell ez a pár kép kiválogatva (Árpi által), megírva általam.

Reggel korán keltünk, mert tudtuk, hogy nagyon gonosz emelkedők várnak még ránk. A képen: Árpi lustálkodik, pedig már a szúnyoghálót is elbontottam fölüle.

Még benéztünk a pálmaolaj ültetvényre (a ház mögött volt, nem kellett messzire menni), épp itt játszottak a kutyával a gyerekek, meg egy pajtásuk. A sok piros bogyó a földön a termés, ami lepotyogott szüret közben.

Még hűvösben. Reméltük, hogy szép napunk lesz.

Nem tudom, mennyire látható, de már úgy 8 óra magasságában alig volt rajtam ruha, még a hasamon is feltűrtem a pólót, amit soha nem tettem eddig. Őrület meleg volt és a hullámzó táj, a sok kaptató nem segített sokat…

Erről beszél Zita. Tényleg elég brutális volt, főleg ebben a hőségben. Paráztunk is, hogy ne kapjunk napszűrást, néha kevés volt az árnyék. Meg lélektanilag is sokkal jobban kikészít minket az ilyen, mintha mondjuk meg kéne mászni egy, azaz egyetlen egy nagyobb hágót egy nap. – Árpi

Ezt a lepkét az úttesten találtam, szerencsétlenül vergődött. Csorgott rólam a víz, de nem tudtam megállni, hogy ne “mentsem meg”. Csak amikor felsegítettem a kezemre, és jobban megnéztem, akkor vettem észre a csodálatos ezüst vonal mintázatot a szárnyain. A szárnya felső vonalán egy nagy vastag sávban, lent két vékony sávban volt rajta az ezüst minta. Bárcsak jobb képet is csinálhattam volna! Szikrázott a napon, mint valami csillámpor, gyönyörű volt. Egy ilyen kis “jelentéktelen” lepke, és mégis micsoda elegancia!

Épp felfrissülünk egy lefelében. A sok ruha hátul szárad. Este kimostam, de olyan párás volt a levegő, mintha ködszitálás lett volna, így nem hogy megszáradtak volta a ruhák, szerintem még vizesebbek lettek.

Megálltunk ezt a kilátást megcsodálni, amikor…

…észrevettünk valami sokkal izgalmasabbat a bokorban.

Igen, az új kedvencünk, a levélvágó hangyák. :)

Itt tartottak, amikor megálltunk. Tíz peccel később…

Szinte elhordták az egész levelet.

Itt jól látszik, ahogy a egy-egy hangya, mint a körző, körberág egy-egy szeletet. Másik hangyák jöttek, és elvitték, amit levágtak, nem a vágó cipekedett.

Na még egy, ígérem, több kép nem lesz ebben a témában! :))

A bordó-barna lábakon álló rácsos doboz az utcai kuka. Amíg otthon ki kell tenni a kukát az utcára, itt eleve ki van rögzítve. És azért van így megemelve, hogy a kutyák ne cincálhassák szét a szemetet, rumlit hagyva maguk után.

Avatár rajongók, figyelem. Itt van a szent fa magja! :) Vegyem ezt egy jelnek?

Összefutottunk Elmarral és Ellennel. Képzeljétek, túrabakancsban tekernek. Mert hogy nem akarnak több cipőt cipelni és hogy amúgy is sokat túráznak… Hát, mi csak pislogtunk ezen… Nem tudom, hogy nem rohad bele a lábuk a bakancsba.

Bordásszíj hajtású Rohloff.

És 20.000 km-ert futott Schwalbe Marathon Mondial.

És egy kis Rudy Project reklám. :))) Egyébként Tűzföldről Alaszkába tekernek. (Bakancsban….!!) Minden elismerésünk! (Nem csak a bakancs miatt) :)

A végső lefelé. Hát ezt sem hittem volna, hogy elérkezik. Olyan szinten szenvedtünk, hogy azt nem tudom szavakkal visszaadni. És hihetetlen módon izzadtunk, szerintem megittunk ma legalább 8 liter vizet.

Másféle táj. A dombos dzsungelből a lapos tengerpartra érkeztünk.

Na ezzel a helikopterrel se megy már senki sehová…

A dombmászós nap a számok tükrében. 3 óra 39 perc alatt tettünk meg 44,45km-ert. Még 24,8 van hátra. Eddigi átlagsebességünk 12,1 km/h.

És akinek még könnyű, mert nem kell tekernie: Cuki baba faülésben. Szeretjük az ilyen házilag készített praktikus eszközöket. Nem szaladnak a boltba megvenni a legújabb modelt, talán mert nincs is rá pénzük. Viszont fa va, kreativitás van, helyzet meg van oldva.

Dos Brazos felé le kellett térni a főútról, egy murvás útra. 8 km volt még szállásadónk címéig.

Útközben is láttunk érdekes dolokat. Egy helyi kocsma-étteremnél épp ment a vadnyugati buli, szinte mindneki lóval jött. A fényképen nem látszik, de körben mindenhol lovak “parkoltak”.

Bent meg folyt a buli! Épp valami táncverseny féleség mehetett, ők az utolsó parkettem maradt páros, a férfi hátán látszik az a cédula, amin a versenyzők sorszáma volt rajta.

Ez a fajta csudaszép madár többször átrepült előttünk az úton. Eleinte azt hittük, a hasa piros, de nem, a hátán van nagy zakó, és az ilyen rikító vörös.

]]> https://360fokbringa.hu/005-central-america/egy-nagyon-izzadsagos-nagyon-hosszu-nap-naploja/feed/ 4 https://360fokbringa.hu/005-central-america/5-nap-bringazas-puntarenastol-az-osa-felszigetig-2/ https://360fokbringa.hu/005-central-america/5-nap-bringazas-puntarenastol-az-osa-felszigetig-2/#comments Wed, 25 Feb 2015 07:00:18 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=27798

Seleniánál azon a napon, amikor ő dolgozott, mi is a gép előtt ülve próbáltuk hasznosan tölteni az időt. Ha jól emlékszem, reggelit én készítettem, de ebédre a házinéni ütött össze egy csirkés-sajtos empanada-t. Eseményektől mentesen, csöndesen telt a nap. Árpi egyik híre számomra az volt, hogy megtalálta a Corcovado nemzeti park hivatalos honlapját és azt az ehhez kötött honlapot, ami az idegenezetésről szólt. Tavaly februártól kötelező idegenvezetővel menni, nem lehet csak úgy magunkban sétálgani a parkban. Ez általános közfelháborodást keltett bennünk és Seleniában is. Amikor ezt elmondtuk neki, ő azonnal telefonhívásokat kezdett, felhívta vagy három barátját, és ez a harag táplálta a mi elégedetlenségünket is. Mi az, hogy minimum (a legolcsóbb csomag) 200 USD-ért lehet bemenni a parkba? A természet ezentúl csak a gazdag embereké? Micsoda szabályozás ez, és micsoda árakkal? Árpi írt két couchsurfingesnek, akik a térségben élnek, az egyikőjük maga is idegenvezető. Huh, ne tudjátok meg, micsoda ingerült és ideges választokat kaptunk! Úgy látszik, ez a téma egy darázsfészek, jobbnak láttuk óvatosabban megközelíteni a kérdést. Azonnal elnézést kértünk a couchsurfingos levelezőtársaktól, és további kérdéseket intéztünk hozzájuk. Eléggé zavaros volt a helyzet, de az általunk leszűrődött lényeg nagyjából ennyi: hiába van ez a szabályzat egy éve életben, a díjazás még mindig nem forrta ki magát. Egyrészt, mivel a honlap, amit találtunk, nem a hivatalos és egyetlen ügynökséget mutatja be, amelyik túrákat szervez és idegenvezetőket ad. Sok ilyen ügynökség, iroda van. Mindenhol mások az árak, talán még alkudozni is lehet. A másik része a dolognak, hogy még egy adott ügynökségen belül is indulatokkal teli beszélgetést szül az árakról való diskurzus. Ezt napokkal később tapasztaltuk meg, amikor már Dos Brazosban laktuk Francoisnál. De ne szaladjunk előre.

Továbbindulásunk napján megvártuk Seleniát, majd addig addig húzódott az összepakolás meg elészülés, hogy még ebédre is ott maradtunk. Selenia igazán elkényeztetett minket.

a finom ebéd

Selenia egyszer elment egy szervezett vulkán mászásra, ami eléggé “nomádnak” volt hirdetve, tehát ételt, sátrat cipeni kellett a többnapos túrára. Mivel kicsit túlmisztifikálta a dolgot, még mindenféle túlélő-, és életmentő felszerelést meg ételt is vitt magával. A képen látható kék-fehér csomag vészhelyzet esetén 4-6 óránként lassan elrágandó élelem pótló kekszféleségeket tartalmaz. Ilyeneket csomagolnak a mentőcsónakokba, és ezek alkalmasak arra, hogy több napig – hétig is talán, életben tartsa az embert hajótörés, vagy egyéb katasztrófa esetén. Ezt megmosolyogtuk és nem fogadtuk el, bár már bánjuk, mert igazából tök jó “energiaszeletnek” lehetne használni, időt nyerhetnénk ezekkel, ha épp nagyon éhesek vagyunk, de nincs mit épp enni.

A búcsúzás pillanata

Bringaút!

Később eléggé zörgőssé vált a minősége. De tiszteletben tartottuk, így 90%-10% százalékban ezen mentünk. Ha már megépítették, és lényegében jó meg szabályos meg biztonságos (csak nem kényelmes és nem gyors), akkor tegyük le mi is a voksunkat emellett. Így látják az emberek, és ez egy pozitív megerősítés. Ha az autóúton mennénk, akkor olyan visszacsatolást adhatnánk, hogy “lám, a nyugati turisták (sem) ezt használják, nem éri meg ilyet építeni.” Na jó, ez talán túlzás, de remélem értitek a lényeget, amit a viselkedésünkkel támogatni szeretnénk. A példa, amit a viselkedésünkkel adunk, nem csak a gyereknevelésben fontos!

Ezt Árpi szúrta ki. Nem teljesen értjük a koncepciót, de tény, hogy egy irodai forgós szék az ülés, tehát ez egy házi készítésű rekumbens, csak épp a hajtás hiányzik. Az első keréknél van lábtartó, tehát gyanús, hogy motoros verzió lesz belőle, nem kerékpár.

Szelektív hulladékgyűjtés. Kérdés, hogy működik-e?

:)

Árpi és a fái. Ez mondjuk tényleg jól néz ki.

Gyermek játékok eladásra az út szélén. Fontos, hogy már korai években sulykoljuk bele a gyerekbe a trendek, a márkák szeretetét, és annak a tényét, hogy ezek a márkák szerves és elválaszthatatlan részei a mindennapi életnek! Kóla nélkül nincs ebéd, eszünkbe se jusson limonádét vagy vizet inni! Ja, mert “azt kéri a gyerek.” – Ja, bocs… akkor “edd meg, amit főztél.”

úton

Ez a fénykép nem mutatja be rendesen azt az őrült reklám-áradatot, amit folyamatosan látunk az út mentén. Gyakorlatilag végig a tengerparton állandóan találkozunk nyugati emberek számára szánt hirdetésekkel, amelyek vagy (spa/wellness/relax/adventure) nyaralást, vagy ház/apartman bérlést, illetve azok megvételét reklámozzák. Gyakorlatilag a fél partszakaszt kiárusítják; ennyi hirdetést látva arra következtetek, hogy nagy az igény a nyugatias szemmel olcsó, paradicsomi körülmények közötti életre. Ilyen tendenciát láttunk már Belize-ben is, ami az angol nyelv miatt nagyon vonzó. De még a Corcovado Nemzeti Park melletti területen is találkoztunk két párossal és a szállásadónkkal, akik mindent hátrahagyva itt vettek földet és permakulturás étel-erdőt szeretnének kiépíteni, vagy hotelt üzemeltetnek.

Árpi izzadt önképe. A sötét foltok nem árnyékok, hanem…jaj, fúj… szóval meleg van…

Bomberos! Tűzoltóság! Ide készültünk aludni. Mint kiderült, nem volt ott senki, így más szállás után kellett néznünk.

Vöröskereszt! :) Na, Vöröskeresznél sem aludtunk még. Konkrétan a jetski és egy mentőhajó között aludtunk.

A vacsoránk. A szokásos lepény, tonhalas-babpépes-kukoricás-sajtkrémes. Nyami! A babpép íze egészen emlékeztet minket a májkrémre.

És akkor egy kis önkritika. Ez mind a szemét a vacsoránk, tehát csak 1 étkezés után. Ez minimum x3 egy napra, plusz a kekszek, vagy a fagyi csomagolása, amit néha eszünk. Itt nem találtunk szelektív szemetest, tehát még csak nem is lett szelektíven kidobva. Gondolkodtam egyszer egy olyan projekten, hogy gyűjtögetem a szemetünket és fotó-dokumentációt készítek róla. Ez azért érdekes, mert mivel állandóan kidobjuk a szemetet és a kukásautó elviszi (kiviszi a látóterünkből), ezért nem látjuk, hogy összességében mekkora szeméthegyet halmozunk fel hétről-hétre. Ezért sokkolja a legtöbb Indiába utazót a kosz és a mocsok, mert hirtelen szembesül mindazzal, amit lényegében ő is megtermel, csak otthon elszállítják, Indiában pedig az élettér része. Hirtelenjében kikerestem két linket, amit érdemes ebben a témában megnézni:

hogyan éljünk nulla szeméttel

illetve egy amerikai fotográfus lefényképezett családokat egy heti szemetükkel

Még sok ilyen cikk – link – honlap – fórum van fennt az interneten, lehet lelkesen keresgélni.

Még egy kis szemét – és a reggelink. Ezt a képet azért tesszük ide, hogy lássátok, micsoda majdnem-igazi párizsis zsömlét ettünk! Az ízhatás hasonló volt, csak nem zsömlével, és nem vajasan, hanem tejföllel.

Azt hiszem Árpi ezt a képet a térfigyelő kamera miatt készítette. – Árpi, miért készítetted ezt a képet?

Olvasói véleményeket kérünk szépen kommentekben: szerintetek jó ötlet-e a gyermek póráz, ha igen, miért, és ha nem, miért ellenzitek? (A kék atlétás bácsi mellett álló gyereken van piros “póráz”, a másik -már nagyobbacska- kisgyerek szabadon van.)

Vigyázat, állatok!

Egyike a nyugati, gazdag emberek számára eladásra /kiadásra szánt, vagy földet megvett tulaj által épített házaknak. Dallas, kicsiben. Hihetetlen, mennyire, de mennyire elüt a helyi kulturától, életviteltől ez az életforma! Olyan, mintha földönkívüliek vetettek volna tanyát. Valahol, mélyen, ez nagyon gusztustalan. Persze, persze, miért ne tehetné meg? De azt hiszem a helyes kérdés inkább ez: miért teheti meg?

Aztán láttunk más érdekes “házakat” is.

Ez valószínűleg egy étkezde volt valaha.

Rémisztő látvány: pálmaolaj termesztés végett ültetett pálmafák, de mind halottak. Mintha valami járvány söpört volna végig… A választ később kaptuk meg, miért néz ki így ez az ültetvény.

Pálmaolaj erdők.

És még több pálmaolaj erdő…

A pálmaolaj termesztése megélhetést biztosít, viszont elveszi a teret a természetes erdőktől. Azért csalókább, mint az általunk is ismert mezőgazdaság (ami ugye szintén elveszi a helyet a természetes élővilágtól, hogy minket tápláljon), mert ez erdőnek néz ki. Illetve hát az is. Csahogy egy érzékeny ökoszisztémát fenntartó, életteret biztosító erdő nem helyettesíthető egy másik, megnevezésében azonos, vagyis “fákból álló erdővel”, mivel itt a biodivezitást felváltja egy, azaz egy típusú növény (plusz az egyéb bokrok, füvek). Ebben nem él meg ugyanaz az állat és növény sokaság, amelyik az eredetileg itt álló természetes erdőben élt. Itt egy picivel jobb a helyzet, mint például Indonéziában vagy Malajziában.

Egy kép az erősebb idegzetűeknek.

Angolul tudóknak The Orangutan Project

és még egy, a WWF honlapja ugyanebben a témában.

Angolul nem tudók másolják be a linkeket ide, a google fordítójába, és kattintsanak a “fordítás” gombra. Így egész honlapokat is le lehet fordíttatni, nem csak szavakat.

Választ vártunk Couchsurfingen a Corcovado Nemzeti Parkkal kapcsolatban, meg úgy általában is kellett az internet, így megálltunk egy gyorsétkezde mellett, ahol volt wifi. Na ide tért be a péksütis is, ilyen csuda motoros biciklin. :)

Semmi hírt nem kaptunk, így eldöntöttük, hogy nincs értelme sietni. Az egy nap alatt betervezett távot két napra bontottuk. Így most már inkább szállás után kellett nézni. Azért jó volt kicsit hűsölni a légkondiban, bár amikor ennyire ragacsos az ember az izzadságtól, még ez sem esik annyira igazán jól.

Suhanunk

A pálmaolaj ültetvényeken dolgozók házai. Az itt dolgozók ide költöznek családostúl, így mindenkinek egyszerűbb. Így egész kis falvakat hoznak létre, iskolával, boltokkal, talán még kórház is van.

Szállítják a termést. Erről még lesz jobb/részletesebb kép is.

Ami a pálmaerdő után marad…

Ez a kép délután készült, kb 2-3 órával naplemente előtt. Látjátok, hogy milyen “vizes” az út? :))) És még csak nem is a déli órákban!

Megálltunk fagyizni egy benzinkútnál, mert én már nem bírtam tovább a meleget, le kellett kicsit hűljek. Itt is voltak levélvágó hangyák, és…

…csőben lakó hüllők. Kb 5 percenként kinézett, lecsekkolni, hogy ott vagyunk-e még. Gondolom zavartuk a területét, de csak ott volt árnyék.

Gyönyörű tengerpart. Megértem, miért jön ide annyi utazó és turista.

Esti szálláskereséshez lekanyarodtunk a főútról egy kis falu felé. Egy templom melletti még épülőfélben lévő közösségi házban kaptunk szállást. Ez a kisfiú a gondnok unokája, nagyon érdekelte minden, amit csináltunk. Amíg én fürödni voltam, Árpi nekiállt előkészíteni a vacsorát (a lepényt), ő pedig nézte és kérdezgetett dolgokat Árpitól.

A híres costa ricai tejföl. Van sós (!) és sótlan változata. Ez a sós verzió, először véletlenül emeltünk le a hűtőpolcról egy ilyen csomagot. Evés közben láttuk meg rajta a jelzést, na meg az íze is furcsább volt. Árpinak nagyon izlik, szerintem fura…

A szállásunk a templomnál. Lényegében készen van az épület, csak további elemeket építenének bele, pl. elválasztó falakat, hogy több külön termet kapjanak.

Egy buszmegálló

“Restaurant Palí” – ahogy Árpi hívja. Itt szerezzük be nem túl közösség-tudatosan, de olcsón a lepény hozzávalóit, na meg azt a finom fagyit. 205 fityisz darabja, vagyis ~100Ft. Van csokis, egy ismeretlen zöld gyümölcsös, és – kapaszkodjatok meg – tejfölös! :) Az szerencsére nem sós.

“Suli” márkájú párizsi

Ez a szép sárga hasú kismadár is ebédelni jár ide. Az autók szélvédőjéről lepotyogott, vagy az ember által összetaposott bogarakat/lepkéket eszegeti fel a parkoló betonjáról.

És megjött a jégkásás! Szerintetek otthon milyen hamar kergetnék el az ilyen árusokat a bevásárlóközpontok parkolójából? – És ha tudatosabban vásárolnánk, tőle vennénk a fagyit, a helyi kisvállalkozótól, nem a nagy cégtől. De hát az igények, ugye… mert ez nem olyan finom. Vagyis másképp finom.

Árpi szép fái

Pálmaolaj munkások. Elbeszélgettünk velük egy kicsit. Heti 6 napot dolgoznak, 5:30-tól (napfelkelte előtt fél órával) 13:30-ig, ezzel a munkával 70.000 colónest keresnek 10 nap alatt, amit ~35.000 Ft. Kb 105.000Ft egy hónap alatt, ami nem sok az itteni árakhoz képest, de Latin-Amerikához képest annyira nem is rossz.

Újabb pálaolaj munkások által lakott falvak, megbújva a szép zöld környezetben.

A piros nadrágos jó hosszú csöveket húz maga után.

Árpi fái következő rész

Ezeket nem igazán értettük. Az ár helyén “#local” felirat szerepel egy számmal. Emellett meg mindig valami szöveg, hogy “alacsony ár” vagy “most megéri”, meg “most, most, most” buzdító feliratok. Volt, hogy ugyanaz a plakát, tehát ami ugyanazt a terméket hirdette, más számot mutatott. Ezt nem tudjuk mire vélni. (A közeli Golfitoban van egy vámmentes övezet, és ezek a számok az ottani boltok számai, ahol ezeket a termékeket kapni – Árpi)

Megkérdeztem Árpit, ezt miért fotózta. “Mert milyen gáz, hogy egy ilyen eco-zöld országban miért árulnak dobozos 2 dl-es kólákat?”

Ide tartozik még egy történet. Be akartunk vásárolni ebben a kis helyi boltban egy-két dolgot a lepényes vacsorához. ELőször is találtam májkrémet, ami nagy öröm, nagyon finom volt. Az ára: 500 colónes. Ezt azért emelem ki, mert egyrészt a termékek fele nincs beárazva. Amikor odasétálsz a pulthoz, hogy megkérdezd mennyibe kerül, rádnéznek és mondanak egy árat. (Van, ahol lehúzzák a vonalkódot.) Itt is így tettek, ránézésre mondtak egy számot. Mivel szerettünk volna még sajtot is venni, de annak az ára körül volt egy kis kalamajka (először 25 colónes volt darabja a lapkasajtnak, 2 perccel később már 110), a pultra kitett májkrémen átvizesedett az árcédula, így nem lehetett leolvasni róla az árat. Mikor fizetni szerettem volna, a tulaj rámondta, hogy 550. Erre hoztam neki egy másikat a hűtőből, amin jól látszott az ár… Aztán szerettem volna egy üdítőitalt venni. Ezeken sem volt ár, és bár tudom, hogy se a dobozos, se a műanyagos csomagolás nem jó, egyiket nehezebb újrahasznosítani, mint a másikat, úgy voltam vele, talán a dobozos jobb választás. Mivel a sajt meg a májkrém miatt már ár-háborúba kezdtem az eladóval, erre előre közölte készségesen, hogy a dobozos 600, míg a műanyagos 500 colónes, mert ez utóbbit újrahasznosítják, de a dobozost nem. Jó, vettem egy műanyagosat. Miután elfogyasztottam, odasétáltam az eladóhoz, hogy no, itt van a flakon, hova tehetem? Unott arccal mutatta a kukát. Vagyis tökre mindegy, mit veszek, úgyis a kukában landol. Kérdés, hogy itt vannak-e szemétszelektálók, mint akiket Mexikóban, meg Indiában láttunk, akik abból élnek, hogy szétválasztják a kukába kidobott szemetet? Ajvé, franc se tudja, eleve nem is kéne üdítőt inni.

újabb kísérteties, halott pálma erdők

a dolgozók szép rendbe rakták a levekeket a földön, ezt sem értettük eleinte, de később megtudtuk, miért

Aranyos házikó

Ma esti szállásadóink: Luis, Estela, és a gyerekek: Kahory és Jeremy.

Elkezdett szemerkélni az eső, és nem tudtuk, mennyire fog esni. Elvileg nem kéne most esnie, száraz évszak van. Egy iskolánál érdeklődtünk, hogy aludhatunk egy a tetővel védett folyósón, de az őr áthozott minket ide, a barátaihoz, két házzal arrébb. A szomszédos épületben kaptunk helyet, ahol Luisnak egy rokona (vagy munkása) lakott. Ő is pálmaolajból él meg, illetve lehet, hogy más munkája is van, de épp szüretre készültek, a ház mögött egész takaros kis ültetvénye volt. Ő mutatta meg, miből lesz az olaj, ő monda el, miért halottak a pálmafák, és tőle tudtuk meg, miért volt olyan szépen rendezetten az a sok pálmaág.

Árpi megszerelte a kisfiú első fékjét.

A gyermekek

No, akkor nézzük. Így néz ki a pálmaolajért termesztett pálmafa termése. Az a nagy bogyós golyó, ezeket vitték egy korábbi képen a traktor utánfutójában.

Íme, egy mag. Ebből van nagyon sok azon az egy nagy golyón.

Luis megvágta a mag oldalát, és kézi erővel is ki tudtam préselni belőle pár csöpp zsíros sárgás levet. Ez a pálmaolaj, ezt használják étkezési célokra. Talán pont ezt használják kozmetikumokban is, bár lehet, hogy az egy másik típusú pálmafa.

Egy kis ananász, felfrissülés képpen. Finom volt és lédús, bár meglepően fehér volt a húsa. Amit otthon kapni, az sárgább.

A pálmaleveleket meg azért rendezik szépen egy kupacba, mert -nyilvánvalóan- úgy könnyebb kezelni, ha össze kell takarítani, viszont elsődlegesen azért vágják le, hogy hozzá lehessen férni a terméshez. A termés nem lóg le, mint az alma, hanem a levelek között üldögél. A tartólevelektől kell megszabadulni, hogy a termést könnyen lehessen levágni. A sok halott pálmafa pedig egy elég kegyetlennek hangzó dolog végett van. A pálmafáról 3 év után lehet szüretelni először, viszont ha a fa eléri a 15 éves kort, akkor méreginjekciókkal megölik, hogy ne terjeszthessen káros fertőzést a többi fára. Ugyanis a 15 év már öreg fának számít ennél a típusnál, és elég veszteséges, ha egy öreg fa megfertőzi a szomszédos blokkban lévő még fiatal fákat. És ezért az egész mezőnyi halott fa, mert az azonos korú fák egy helyre vannak ültetve.

Van két lovuk is, minket is meg akartak lovagoltatni, de nagyon szilaj volt a ló, én ugyan nem akartam itt kitörni a lábamat.

És újra a levélvágó hangyák. Látjátok ezt a nagyforgalmú csomagszállító útvonalat? Akik most olvassák először: a hangyák összeaprítanak számukra tetszőleges leveleket, majd a hangyafészekbe elszállítva, a föld alatt kupacokban megrohatszják, érlelik, és gombát termesztenek rajta. Tehát nem magát a levelet eszik meg, hanem a fészekben összegyűjtött levelekre nőtt gombákat. … Gombatermesztő hangyák… őrület.

Jó 6 hónapja ebben a nadrágban láttatok minden fényképen. Nos, megérett az újrahasznosításra. Annyira elgyengült az anyaga, hogy már nem lehet megvarrni (a varrás mellett szakad tovább). De sebaj, amúgy is le akartam cserélni a szúnyoghálón a műanyag madzagokat, mert tépik a háló anyagát. – Ott van a levetett piros madzag a jobb lábam mögött. – A nadrágból meg csíkokat vágtam, és madzagnak összekötöztem. Valamint kivágtam egy nagyobb darabot Árpinak, hogy azzal tudja törölgetni magát napközben, mert a kis zokni, ami a váltókaron van, neki nem elég. Végtére is finom pamut anyagról van szó. Nem ám csak úgy kidobjuk… :) (A gombokat is eltettem.)

Zita kihagyta a napok szerinti alcímeket, ahogy eredetileg kigondoltuk és már én is túl fáradt vagyok pótolni, de ugye így is jó lesz? :) Öt napot írt le (ami szuper, pár óra alatt végzett vele!), ezek 2015. február 10-től 14-ig tartó időszakban voltak, mialatt 70, 67, 64, 79 és 78 kilométereket bringáztunk. Megírva február 24-én.

Az úgy volt, hogy… szóval felkeltünk, szépen megreggeliztünk, felpakoltuk a bringákat és miután elköszöntünk Steve-től, még gondoltuk, beugrunk Renee-hez elköszönni, amikor láttam, hogy Árpi nagyon lemarad. Nem értettem, miért tart neki olyan sokáig a kereszteződés után felgyorsítani, sőt, Renee munkahelyéhez a felhajtón még tolta is. Amikor beért, akkor közölte, baj van. Bennem kellemesen tobzódott az indulási láz, gonoltam, nem fog sokáig tartani a szerelés, bármi baj is legyen. “Jólvan, nézd meg, mi a baj, én bemegyek és köszönök.” Árpi nekiállt szerelni, majd az én segítségemet is kérte, és végül odáig jutottunk, hogy elkezdtük a váltókábelt leszerelni. Elég csúnyán nézett ki.

Árpi szerel

Felhívnám a figyelmet a váltómarkolatra: enyhén megkopott…

Uuupsz…

A nagyobb baj nem ez, hogy kábelt kell cserélni, hiszen kábel még van. A baj az, hogy azt a kis fekete dobozt, ami az agyváltó mellett van, és amibe befutnak a bowdenek, nem tudjuk szétszedni, mert a csavarok fejei elnyíródtak. Ez a probléma nem újkeletű, már Mexikó elején is láttuk (vagy talán még korábban is), hogy ez a helyzet, de lusták voltunk foglalkozni ezzel. Na, most megérett a lustaság gyümölcse. Egyből azon kezdtünk gondolkodni, hogy hol és ki tudna ezen segíteni, milyen autó-, vagy motorszerelő műhelyben lenne képes valaki kiszedni ezeket a csavarokat. A választ Renee adta meg. Már beszélt is Steve-vel telefonon, és azt gondolják, hogy Steve-nek van olyan szerszáma, amivel meg tudnánk oldani a helyzetet. Remek! Mentünk is vissza Steve-hez, hátha hamar meg tudjuk szerelni és még ma tovább tudunk indulni. Árpi meg Steve neki is estek a szerelésnek, én meg visszapakoltam a cuccokat a szobába és elkezdtem főzni. Ugyanis időközben kiderült, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, órákon keresztül szeretlék a biciklit. Úgyhogy én közben elmentem a boltba és vettem krumplit meg tojást meg tejfölt és nekiálltam rakott krumplit csinálni. A fiúk meg

1. újra leszerelték a kábeleket. (felraktam a krumplit)
2. Nekiálltak új fogást marni a csavar fejébe. (már fő a tojás is)
3. kikönyörögték egy kis WD40-nel a koszos-rozsdás csavart.
4. keresgéltek új csavarok után a csavarosdobozban, de persze nem találtak méretet.
5. Árpi előtúrta a táska aljáról az új kábelt (pucolom a krumplit)
6. elkezdték összehasonlítani a méretet, hogy az új kábel pont megfelelő hosszúságú legyen
7. elkezdett rojtolódni a jónak gondolt másik régi kábel is, azt is ki kell cserélni (hűlnek a tojások is, már vágom a krumplit).
8. filctollal bejelölik a méretet, majd célszerszámmal készülnek méretre vágni a káblet, de előtte sikertelen próbavágás I., sikertelen próbavágás II., sikertelen próbavágás III., negyedikre sikerül. (egy réteg krumpli, egy réteg tojás, meg a husika, tejföllel, ez a legunalmasabb rész).

Készül az új fogás a csavaron

A legnagyobb sikerélmény, legalább is a leglátványosabb, amikor kijött végre az a FRÁNYA csavar!

Innentől nem követtem az eseményeket, de gondolom egész simán ment a kábelek bekötése. Majd Árpi belekommentel ide, ha úgy gondolja, hogy van még mit hozzáfűznie a dologhoz. (Tényleg jól sikerült minden, pöpec lett az egész, olyan könnyedén váltok, hogy úgy érzem, mintha ettől még maga a tekerés is könnyebben menne! :D – Árpi)

Steve egyik szerszámos szekrénye. Praktikus, nem? :) Valóban egy igazi ezermester ő, ahogy a történeteket hallottuk később, elég sokmindent ő maga készít házilag, ezért a sok szerszám.

Árpi egyúttal lecserélte a markolatait. Egy kissé már megkoptak… (Már régóta cipeltük a tartalékot, ami most már biztosan kibírja hazáig, és így már ennyivel is kevesebbet kell cipelni. :) Amúgy meg azért jutott eszembe lecserélni, mert a régi bowden végig tele volt szürke ragadós szmötyivel amit még a WD40 is csak nehezen hozott le (azért bajlódtam vele, mert a kirojtosodott végét levágve még jól jöhet tartaléknak), és ez valószínű nem volt más mint a markolatról levált gumidarabok az izzadságommal és esővízzel kevert egyvelege volt. Amit nem lenne jó, ha az új bowden is megkapna, ezért lecseréltük a már félig amúgy is elfoszlott markolatot. :) Hiába, megette a 3 év és 8 hónap masszív használat, meg a 34-5 ezer kilométer. :) – Árpi)

Tádá! A rakott krumpli! Nagyon finom lett! Sikerült pont jó kolbász/virsliféleséget vennem hozzá, így az ízhatás tökéletes lett. Azt viszont mondjátok meg nekem, hogy ti hogyan oszlatjátok el szépen azt a kis adag tejfölt a tetején, hogy szép legyen? Nekem felkapkodja a krumpliszeleteket, úgyhogy nem kenem el, csak odacsorgatom. (Tényleg baromi finom lett! – Nem csak azért, mert a costa ricai tejföl egyszerűen isteni! – Hanem azért, mert az én kis feleségemnek van hozzá érzéke! :) – Árpi)

Másnap minden rendben ment, szépen elindultunk, nem is volt gond. Árpi nagyon dícséte az új váltókábeljeit, hogy milyen simán és szépen vált vele. Mikor újra felkanyarodtunk Renee munkahelyéhez, hogy újra, de most már tényleg elbúcsúzzunk, nem találtunk ott senkit, úgyhogy csak továbbindultunk. Úgyis tegnap már elköszöntünk, ez most csak udariasságból lett volna.

Jogos… :) (“Ha már káromkodsz, használd a saját nevedet. -Isten”)

Talán bikaviadalnak építik ezt a lelátót?

Ez nagyon tetszett. Egyszerre vicces és egyszerre, valahogy, nem is tudom, olyan szomorú. (“Dudálj, ha szereted Jézust, sms-ezz, ha találkozni akarsz Vele.”)

Gyönyörű sárga hullámzó fű, olyan szép!

A műalkotás címe: “dárdás ember” Tökéletes darabja a táblagyűjteményemnek, bár a fejlámpás bolgár tehenet semmi sem múlja felül.

Írány Nicoya. :)

VÉGRE! Hugo de cana – cukornádszörp! Bár nem a frissen préselt fajta, hanem úgy hozta kancsóban az öreg, de azért így is jó volt. Mivel így sűrűbb volt (ázsiában a préseléskor átcsurgatják egy jégtömbön, így hűtik és higítják is egyben), eléggé durva cukorbombát jelentett és szörnyen édes is volt, sajnos nem esett olyan jól, mint az ázsiai verzió. De a bácsi, aki adta, nagyon kedves volt. Kaptunk tőle egy-egy csavarva hámozott narancsot, meg egy pohár narancslevet ajándékba. Úgy tűnt, azt hiszi, nem láttunk még ilyen nyomógépet, amivel kipréselik a narancsot, mert úgy invitált, hogy próbáljam ki, biztos más turistáknak ez jó fotózkodási lehetőség.

A csíkhámozott narancs. Krumplipucolásra is jó lenne.

(Mikor elindítottam a videófelvételt, még nem tudtuk, hogy a bácsi nekünk szánja a két narancsot! :) – Árpi):

Na és akkor itt történnek a csodák.

Nicoya határában betértünk egy Palí-ba, vásárolni. Próbáltam úgy összeszedni a dolgokat, hogy minden olcsó legyen, de mégis valami mást is együnk. Próbálok változatosságot csalni a lepény-tejföl-kukorica háromszögbe, tejföl helyett krémsajt, pluszként uborka, kukorica helyett felvágott. Most a halkonzerv volt soron, bár tény, hogy a túlhalászás miatt nem kéne támogatni a tonhal konzerveket. Ígérem, többet nem veszek. Beszabadult egy busznyi turista is a boltba, így a 10 percesre tervezett vásárlás háromnegyed órás lett, mert sorbanálláskor az előttem állót nagyon tökölődve szolgálták ki, majd közölték velem, hogy ez a kassza most bezár, álljak át máshova. A másik kasszánál sem sietett a hölgy. Igazából a bosszúságon túllépve nagyon szórakoztató nézni, hogy mennyire nem hatékony, ahogy itt dolgoznak az emberek. Ez a laza életérzés része talán, nem tudom. Amit 2 mozdulattal lehetne megcsinálni, azt 5 vagy 6 mozdulattal teszik, sóhajtoznak, hogy hogy elfáradnak, viszont cserébe mosolyognak rád, és a mosolyuk őszinte. A halkonzervet rossz áron adták el nekem, nem az új, akciós áron, így újabb tökölődést mosolyoghattam végig. A vétkes halkonzerv negyed óra alatt 5 ember kezét jára meg, közben rengeteget beszéltek, mire kitalálták, hogy az eredeti kasszából adnak nekem plusz visszajárót, cserébe alá kellett írnom valami papírt. Árpi ekkor tűnt fel a bejáratnál (addig kint őrizte a bringákat), hogy mi a szösz van már. “Te ezek olyan töketlenül bénák, hogy az eszem megáll” – mondom Árpinak, nem kiabálva, de erős hangerőn, mivel még jópár lépésre volt tőlem. “Ti is magyarok vagytok?” – szólal meg mögöttem egy hang. Na még jó, hogy nem tettem hozzá más cifrább jelzőket a mondandómhoz. :)) Mindjárt elszállt a mérgem, és meglepődve fordultam a hang irányába. Bár annyi csodát átéltünk már ezen az úton, de az ilyen találkozásokon mindig meglepődünk! Csaba is a turistabusszal van. Ez valami együtt utazunk, együtt főzünk féle út, több doboznyi ételt vásároltak össze és tették be a kisbuszba. Az utasok hangulata nagyon kellemes volt, vidáman csevegett mindenki, látszik, hogy már összeszoktak és jól érzik magukat. Mi Csabával a bringák mellett beszélgettünk és kérdeztük ki egymás, hogy ki mit csinál itt és hogy került ide. Képzeljétek, annyira megtetszett neki, amit csinálunk, hogy kitalálta, szeretne minket támogatni. Adott nekünk 60 dollárt, mi pedig nem tudtuk, hogy hogyan köszönhetnénk vagy hálálhatnánk meg neki. (Pár perce ismert csak minket és csak néhány mondatott váltottunk vele, és mégis… Igazából nagyon tetszett a bizalma és az ajándéka, de ugyanakkor még mindig nagyon zavarba is jöttem tőle, pedig azt már a könyvből – még mindig: Megszentelt Gazdaságtan, már 91%-nál járok – is megtanultam újra, hogy ha adnak, akkor azt illik elfogadni, mert különben megsértenénk vele az ajándékozás és a barátság láncát. – Árpi) Három napot adott hozzá az utunkhoz, de ha csak az étkezést nézzük, még többet is, hiszen a 11 dollár / nap / fő az csak az átlagolt szám, nem költünk ennyit naponta, viszont ha fizetünk a szállásért, alkatrészt veszünk, vagy egy repjegyet vagy új kamerát, az is beleszámít. Ilyenkor mindig szégyenlősek leszünk és nagyon fura és idegen érzés így adományt kapni, ha eladjuk a naptárat, akkor ott a naptár, a képeslapért kapunk adományt, akkor ott a képeslap, most viszont pusztán a tény, hogy tetszik neki az, amibe belefogtunk, és pénz formájában kapunk támogatást, ez mindig fura. Ha szállást kapunk, vagy ételt, az teljesen más. A pénzhez, mint olyanhoz kötődik valami fura érzés. Plusz a hála, hiszen ezzel olyat kapunk, ami segít minket tovább menni és hozzátold a nászutunkhoz pár napot. Ha ezt olvasod, mégegyszer nagyon nagyon köszönjük, Csaba! Igazából nem is tudom, hogyan lehet ezt a sok jót, ami minket útközben ér, mind meghálálni?

Megérkeztünk a nap végére, 104km a mai napra! Ennél a templomnál kerestünk menedéket. Szombat lévén bent hölgyek takarították a templomot vasárnapra. Kérésünkre egyikük, Cecilia azt mondta, náluk alhatunk a garázsban, persze várnunk kell, amíg befejezik a takarítást. Két pohár kólát, meg kekszet kaptunk tőlük, mivel látták, hogy nagyon meg vagyunk makkanva.

Balról: Alex, Cecilia és a gyermekeik. Megengedték, hogy a tűzhelynél megmelegítsük a lepényeket, aminek a vége az lett, hogy együtt vacsoráztunk. Nagyon kedvesek voltak, sokat nevettünk, mókás “Spanglish” (nem füvescigis, hanem spanyol-angol keveréknyelv féle) beszélgetést folytattunk, és nagyon jó volt érezni, hogy egész jól hablatyolunk spanyolul, ez haladás, hogy ketten együtt összeadva el tudunk csevegni a vacsoraasztalnál az amúgy angolul inkább nem beszélő vendéglátóinkkal.

Ezeket a virág meg pillangó díszeket Cecilia készíti, így felhasználva az amúgy szemétbe kerülő műanyag palackokat. Nagyon bájos! :)

Itt aludtunk. Árpi mindig ráfekszik a matracokra, miután felfújtam őket, pedig tudja jó, hogy segítenie kell a szúnyogháló felrakásában (egyedül is megy, de sokkal könnyebb ketten). Az ő baja, szerintem nehezebb felkelni a matracokról, mint várni egy picit, feltenni a hálót, aztán berogyni a matracokra. Igaz, a mai nagyon hosszú nap volt, nagyon fáradtak voltunk…

Alex ilyen betűkirakó munkát (is) végez. Ez volt az egyetlen feltétel a garázsban alváshoz, hogy nem kavarhatjuk össze a betűket. :) Vagyis ne menjünk neki az asztalnak, ne támasszuk neki a bicikliket, ilyesmi.

Már a reggelizőasztalnál. Nagy örömmel nézegették végig a fénykép-szettünket, ami az esküvőnket, meg a családunkat mutatja be. Ezeket a képeket mindig öröm mutogatni.

Szép ház. Szeretjük látni és megfigyeni a különbségeket régiók és városok között.

Műanyag mulcs. Hogy az a férfi mit csinál ott azzal a dinnyével a vállán, ne kérdezzétek. Tuti nem most szedte.

Ekkor kezdtünk ráérezni a “Pura vida” életérzésre, amikor még a tejesember is így köszönt nekünk. Addig azt hittük, ez valami szubkutúra, vagy csak fiatalok közötti szleng, esetleg csak a turistákat szédítik vele, de nem. Tényleg. Pura vida!

A komptól mintegy 20 km-re összefutottunk egy csapat bringással, akik nagy lelkesen integettek le minket az útról. Az egyikőjük japánokat meghazudtoló módon kattogtatta a mobiltelefonján a fényképező-gombot, ez nekem elég zavaró volt. Mit kezdenek az emberek ennyi fényképpel? Hova teszi? Feltöli facebookra? Kinek van türelme ennyi képet átnézni? Olyanoknak, akik nem is találkoztak velünk, 80 fénykép nem sok? Egy másikuk elmeséte, hogy találkoztak egy magyar-francia párossal. Sajnos nem kaptunk azóta sem kontaktot hozzájuk.

A nagy fa. Elképesztő, nem?

Fel is lehetne rá mászni, igazi játszótér az ilyen.

A komphoz menet.

“Tyű, na ilyet se láttam még!” Nem csak Costa Ricára jellemző, hanem már pár ország óta rendszeresen halljuk, hogy erős kurjantásokkal, füttyökkel, kiáltásokkal “szólnak oda” egymáshoz az emberek, és ezt mi is megkapjuk. Olyan hangokat tudnak kiadni, hogy ha akarnám, se tudnám utánozni. Bezzeg a hűvös, illedelmes Európában! :) Itt ha a barátod elbiciklizik a házad előtt, odaüvölt, hogy “héééha”, te visszaintegetsz, ő is integet, és ennyi. De a hangerősség, az már illetlen európai füllel.

A túloldalt vártunk, mivel Selenia azt mondta, értünk jön. Mikor megérkezett, vidáman, energetikusan kipattant a kis terepjárójából, és én egyből tudtam, vele nagyon jó lesz. Olyan kisugárzása volt, hogy csuda, az a típusú ember, akit egyből megszeretsz és azonnal felvidít. Nem bántunk, hogy autóval megyünk, bár tényleg nem lakott messze a kikötőtől, mintegy 15 km-re. Hú, az igaz, a végén, közvetlen a háza előtt 1-2 km-rel olyan kaptató volt, hogy csak pislogtunk, és mondtuk egymásnak, hogy bizony jó, hogy értünk jött és nem kell ezt tekerni. Mit tekerni, tolni… A háza pedig csudaszép. Hihetetlen, hogy gyermekorvosként, állami kórházban (tehát nem magánpraxisban, hanem a TB által finanszírozott kórházi keretek között) ilyen szép fizetés kap, hogy ezt fenn tudja tartani.

Nagyon finom étellel várt minket, rég nem ettünk ilyen jót! A mosógépben meg már megy a mosás, nem nekem kell kézzel, csudajó!

A “zacskós kávé” – helyi specialitás, elvileg csak itt, Costa Ricában van ilyen. A tetején egy szövetzsák, vagyis kávéfilter van, abba töltöd bele a forró vizet, az pedig lecsurog a kancsóba. Az ízeket lehet fokozni, ha a már átfolyt kávélevet újra visszatöltöd, és újra lecsurgatod.

Selenia vicces macskája. Mióta ivartalanította, már nem olyan aktív, csak ül és nézi a fennségterületét. Előtte állandóan véresen, sebesen jött haza az éjszakai portyákból. Elég aktív kandúr lehetett.

A béna-kalács. Ne is mondjatok semmit. (Aki nem látná: nem kelt meg. Azért finom volt, érdekes, erős íze lett.)

Másnap zuhogó esőre ébredtünk. Ezt az ázott papagályt a teraszról fotóztam le.

Fakopáncs. Ez a nőstény lehet, mert láttam ugyanilyet, csak piros volt a feje teteje.

Eredetileg két éjszakát maradtunk volna, de mivel a szétszakadt Árpi váltóbowdenje, ezért csúsztunk egy napot. Viszont Selenia volt annyira kedves, hogy felajánlotta, maradhatunk nyugodtan tovább, csak ő nem lesz itthon, mivel dolgoznia kell menni. Délre ment, és másnap reggel hétig volt bent. Ez azért húzós. Közben anyukájával, meg a házinénivel maradtunk otthon. Anyukája azért volt most itt, mert elkapott valami betegséget, és infúzión kapja az antibiotikumot, és amíg lejár a kezelés, a lánya gondoskodik róla, hogy minden rendben menjen. Megérkezésünkkor még az apukája is ott volt velünk, de ő visszautazott, mert kezdődött a hét, és neki is dolgoznia kellett mennie.

Csudálatos reggeli! Ugye mire képes az ember, ha van rendes konyhája és szép tányérja?

A terasz.

A “sosem úsztunk benne és nem értem miért nem” úszómedence.

Szép naplemente, Selenia házából fotózva.

Történt 2015. február 6-tól 9-ig. Bicikliztünk 8, 104 és 39km-eket. Megírva február 22-én.

Kezdjük rögtön az izgalmakkal, mert azt gondolom kitaláltátok, hogy ma is felkeltünk, reggeliztünk és odatekertünk a búváriskolához… :) Ott Hannah a kezünkbe nyomott két kötelet, hogy gyakoroljuk a csomókat. A Search & Recover leckében ugyanis meg kell tanulni három csomót.

Félig még bringás, félig már búvárszerkóban – Közben meg már rég a csomókat kéne gyarakolnom… :)

Ezeket még a hajón is gyakoroltuk, majd lebuktunk a víz alá. Az első feladathoz le kellett hunyni a szemünket, amíg Hannah elrejtett egy kékre festett követ valahol a környéken. Mikor visszatért hozzánk, elkezdődött a keresés, de nem ám akárhogy, hanem egyre táguló négyzeteket leírva, kőrözve. A feladatokat elosztottuk, én figyeltem az iránytűt, és fordultam a 90 fokokat, Zita pedig számolta az uszonycsapásokat, vagyis a távolságot. Már két teljes kört leírtunk, amikor pont egy kisebb sziklacsoport felett kanyarodtunk, amiben lakott két gyönyörű pufferfish.

Porcupine puffer fish

Aztán mikor még másfél kört megtettünk, Hannah leállított minket, és intett, hogy kövessük. Túl nagy távokat hagytunk a négyzetek között és így nem vettük észre a követ, ami csupán pár méterre volt a két pufferfish otthonától. Ők tehetnek róla, elvonták a figyelmünket! :D

Ezt a követ kellett volna megtalálnunk. Pár méterrel mentünk el mellette.

Ezután jött az U alakú keresés, ez már egy nagyobb tárgyat, egy vasgolyóra szerelt fehér zsákot célzott meg, amit ereszkedéskor hagytunk rajta. Itt föl-alá úsztunk mindig párhuzamosan az előző útvonalunkkal, de mindig kicsit odébb, és most Zita kezelte az iránytűt és én mértem ki mindig, hogy csak 20 uszonycsapásnyi távolságon belül keressük a tárgyat. Három duplakanyar után feltűnt tőlünk valamivel jobbra a fehér zsák, és örömittasan odaúsztunk hozzá.

Ezután következett a csomók gyakorlása. Nekem csak az egyikkel volt apró gondom, de másodjára gond nélkül sikerült, Zita az egyikbe belezavarodott, mert a felszínen máshogy gyakoroltuk. A könyv úgy írta, hogy ha már csukott szemmel, kesztyűben meg tudjuk csinálni a felszínen, az elég és akkor a víz alatt is menni fog. Csakhogy a víz alatt nem csak magában kellett megkötni a csomót, hanem valami körül, és ez bezavarta Zitát, na meg, hogy dobált minket a víz és lebegtünk benne, egy teljesen más közegben, mint odafent a felszínen. De a végére csak sikerült mindkettőnknek minden csomó, és már köthettük is fel a kugligolyót a fehér zsákra, amibe aztán Zita a pótregulátorán keresztül óvatosan levegőt engedett, és így felengedtük a felszínre.

Még a víz alatt is együtt dolgozunk: én a golyóhoz, Zita a zsákhoz kötötte hozzá a kötelet

A szabály az, hogy 4kg-nál nehezebb cucc felhozatalához ilyen zsákot kell használni

Mivel most ezzel a rakománnyal mentünk fel a felszínre és csak 12 méter mélyen voltunk, ezért most nem tartottunk safety stopot 3 percig 5 méterrel a vízfelszín felett. Ezzel véget is ért az első merülés, pedig még volt 1400 psi a palackomban, Zitának meg még több is, mert neki mindig lassabban fogy, tehát még 5-6 percre simán visszamehettünk volna a víz alá, de mivel időben több mint fél órát lent voltunk, és ez is számít (nekünk, a szervezetünknek), és még várt ránk egy második merülés, ezért végül csak megvártuk a felszínen, amíg a hajó értünk nem jött.<

Ment a tréfálkozás, mikor öltöztünk a második merüléshez. Hannának az egyik kollégája egy poharat tett a kapucnijába

Amíg átmentünk a második merülő helyre, Hannah megmutatta a hajó egyik belső ablakára kifüggesztett, a naptól már kifakult halhatározó plakáton a helyi halvilágot, és elmondta, hogy a különböző csoportokba sorolt halak hol és hogyan élnek, magányosan vagy kisebb-nagyobb csoportokba, a vízfelszín közelében úszva, vagy a tengerfenéken, esetleg kövek között vagy üregekben. Aztán eljött a várva várt merülés is, ami már nem szólt semmi másról, csak a víz alatti élővilág megfigyeléséről és csodálatáról. Nagyszerű 43 percet töltöttünk a víz alatt, ami egyben rekord is volt, hiszen ilyen hosszan még sosem voltunk odalent. Igaz, hogy a végére már majd behugyoztam, hiszen ez a víz alatt valamiért mindenkire sokkal gyorsabban rájön, ezért is voltunk a hajó marine toiletjén minden merülés előtt és után, függetlenül attól, hogy mennyit ittunk aznap. A cuccot természetesen nem engedik egyből a tengerbe, pláne nem amikor merülünk a hajó környékén.

E merülés már rögtön nagyszerűen kezdődött, mikor tengerfeneket értünk, közvetlenül egy porcupine pufferfish otthonára sikerült landolni. Ez a hal is felfújja magát, csak a pöttyös unokatesójával ellentétben neki még tüskék is nőnek a testén, amikor ezt teszi. Mellesleg még hatalmas, cuki gülüszemei is vannak, szóval jó fej egy hal, és ez alatt a merülés alatt vagy 7 példányt is láttunk belőlük, köztük egy hatalmasat egy üregben, és négyet párokban. Hannaht még a hajón odafent megkérdeztük, hogy szabad-e megpiszkálni a pufferfiseket, hogy nagy labdává fújják fel magukat, és a válasza az volt, hogy nem. Nem, mert bár régen sokan csinálták és még manapság is megteszi néhány dive master a nagyobb borravaló reményében, de ahhoz, hogy a hal felfújja magát vízzel, nagyon fel kell bőszíteni, és amikor felfújja magát, az kb. olyan neki, mintha minket annyira megijesztetnének, hogy attól szívrohamot kapunk. Egy pufferfish életében kb. csak 4-5 alkalommal tudja így felfújni magát – ami alatt ráadásul védtelenül sodródik a vízben, mert kvázi sokkot kap – utána a következő alkalommal már belehal a stresszbe. Szóval nem szép dolog pufferfisheket a látványért ijesztgetni, így ezt meg sem próbáltuk, és nem is fogjuk soha. Van épp elég fotó felfújódott puffer fishekről az interneten, elég úgy látni. Bocsánat a borzasztó angol-magyar mondataimért, de nem is tudom, hogy egyáltalán van-e mindegyik halnak magyar neve, és ha van is nekik, sokáig tartana kikeresni őket, nekem meg most nincs sok időm, mert még mindig nem végeztem a cikkírásos teendőmmel. Apropó, angol! Megkérdeztem Tonyt, a hajónk kapitányát, hogy látott-e tegnap, vagy tegnap előtt vízből kiugráló rájákat, és a válasza az volt, hogy “maybe”, vagyis hogy talán. Tehát már csak két variáció maradt, Tony vagy egy titkolódzós sunyi fickó, és nem árulja el, hogy állandóan mindenütt repülő rájákat lát, vagy csak az van, hogy nem olyan jó angolból és csak a “yes story” egy újabb, ezúttal latin-amerikai verziójával találkoztunk. Úgy látszik, ez a kór globális! :)

A 43 perc alatt természetesen nem csak pufferfisht láttunk, hanem sok más fajt is, vagy egy tucat spotted sting rayt, vagyis kisebb rájákat, és egy Magnificent Sea Urchinnak hívott gyönyörű tengeri csillagot, amelynek kék pontjai olyan élénk színűek voltak, hogy szinte már világítottak, és az egész lény a hosszú vékony tüskéivel a tengerfenéken valami csodaszép volt.

Most is csoda jó volt a víz alatt lenni és búvárkodni, közel ugyanannyi elvarázsolt minket a lenti világ, mint anno legelőször Thaiföldön, és én személy szerint azt is nagyon élveztem, hogy míg odalent voltunk, az a világ, ami a felszín felett volt, az összes bajával, gondjával és ránk váró teendőjével teljesen megszűnt számomra létezni, mert odalent annyira kellett figyelni a feladatokra, a lebegésre és a tengerben élő lények mindezek alatt annyira lenyűgöztek minket, hogy nagyon a jelenben tudtam lenni és rettentően élveztem a merülés minden egyes percét. Mikor befejeztük az utolsó merülést és kimásztunk a csónakba, azt éreztem, hogy már megint valami csodálatos dolog részesei lehettünk, és hogy de jó lenne még merülni. Ugyanakkor tudtam, tudom, hogy ez ezen az utazáson már szinte biztos, hogy nem fog megtörténni, de azért palack nélkül, légző csővel még merülhetünk rengetegszer és ha hazaértünk, talán nem lesz olyan messze onnan az Adriai-tenger, vagy a Vörös-tenger egyszer egy palackos-merülős nyaraláshoz. Megint csak azt tudom írni, hogy bárcsak minél több embernek megadathatna a lehetőség, hogy felfedezhesse ezt a víz alatti világot is, ahol mi emberek csak vendégek lehetünk és ami éppoly szép és sokszínű, mint a felszíni élővilág. Ezt látni és egy kicsit benne lenni, azt az érzést erősítette bennünk, hogy micsoda egy elképesztő világban élünk, tele csodákkal, és más lényekkel, amelyekre kötelességünk vigyázni. Ezen a napon később átküldtem a Pacific Coast Dive Center Facebook oldalára is a Planet Ocean című filmet, ha valakik, ők biztos értékelni fogják, és remélem Ti is. Érdemes megnézni, a bolygónkat mutatja be, mint egy „óceáni bolygót”, ahol a globális egyensúlytól, az éghajlaton és a táplálékláncon keresztül egészen a globalizáció és a mostani méretű globális kereskedelemig mindenben nagy szerepet játszanak az óceánjaink, amelyek több mint 70%-át fedik be a bolygónk felszínének. Tudom, hogy volt már, de had ajánljam Nektek megint ezt a remek, gyönyörű és hasznos másfél órás filmet időtöltésnek. (link pár sorral feljebb a film címén)

Hannahval ideiglenes oklevelünkkel :)

A vízből a szárazföldre visszaérve bevittek minket a PADI rendszerébe, és kinyomtattak nekünk egy ideiglenes oklevelet, a rendes kártyát majd Kaliforniából, a PADI központból fogják kiküldeni nekünk az otthoni címünkre. Aztán bevásároltunk, mert ma mi készítjük a köretet (párolt zöldségek), mert a házigazdáink kitalálták, hogy valami steakfélét még feltétlenül meg kell kóstolnunk, amíg itt vagyunk.

Smorked pork chops with honey sauce, krumplipürével sé párolt zöldségekkel :)

A Café Rica, egy kávéízű likőr Costa Ricából, ezt is meg kellett kóstolnunk. Meglepően finom volt és könnyen csúszott :)

A cikkre kaptam haladékot hétfő magyar reggelig, szóval most megyek szocializálódni! :) Ezer köszönet Hannának és a Pacific Coast Dive Centernek az élményért, és a nagyszerű, professzionális merülésekért, na meg a fotókért, illetve Jennynek, Reneenek és Stevenek a vendégszeretetükért.

Renee, Steve, köszönjük! :) Jennyről sajnos nincs fotónk, mert mikor el akartunk tőle búcsúzni az irodánál, épp kint volt ügyfélnél.

Történt február 5-én, megírva ugyanaznap. Azóta már rég befejeztem és leadtam a cikket, a következő, hamarosan megjelenő Over magazinban szinte biztos, hogy két cikkem is benne lesz! :) Sőt már az azutániba is kaptam felkérést cikkírásra! :)

Röviden: ma kiderült, hogy egy zöld vérű földönkívüli tanít minket merülni, valamint, hogy én nem tudok tájékozódni a víz alatt, és hogy Southern Sting Ray-ből létezik 90cm-esnél jóval nagyobb példány is. :)

Hosszabban: a mai nap is ugyanúgy kezdődött, mint a tegnapi. Reggeli után odabringáztunk az irodához, leláncoltunk a bringákat, majd megbeszéltük, hogy mit fogunk ma csinálni (Deep Dive, Navigation) a két merülés alatt, aztán felpróbáltuk a ruhát, az uszonyt, majd mentünk a hajóra. Ma kevesebben voltunk, és több volt velünk a sznorkeles, talán csak öten-hatan merültünk összesen.

Az első merülést a Catalina-szigeteknél tettük, de most a túloldalt, az óceán felőli oldalán a szirteknek. Itt szépen lementünk egészen 25 méter mélyre, és közben több érdekes dolgot is láttunk. Mikor Hannah előttünk volt, Zitával felfedeztünk egy olyan kis ráját, amilyet eddig még nem láttunk. Nem pöttyös-foltos volt, és nem is homogén egyszínű a háta, hanem furcsa körmintás, a gitáralakra emlékeztető háta közepén egy nagy kerek folttal.

Bullseye Electric Ray

Mikor ezt később a felszínen elmondtuk Hannának, közölte velünk, hogy egy Bullseye Electric Rayel, vagyis egy „bikaszemű” elektromos ráját láttunk, ami állítólag 40 Voltos áramütést is képes mérni arra, akit fenyegetőnek talál! :) Óriási, nem? Még jó, hogy eszünkbe se jutott megpiszkálni az állatot…

Lent 25 méter mélyen megálltunk egy kicsit, és Hannah elővett egy táblát, amin különböző színek, direkt erre a célra fel voltak tűntetve. Itt, ilyen mélyen minden barnás-zöldesnek tűnt, a vörös pl. kávébarna volt, a sárga világosbarna, és így tovább. Persze mindezt csak úgy érzékeltük, hogy Hannah a lámpájával rávilágított a különböző színű téglalapokra, amelyeknek így már látszott az eredeti színe. Később Hannah a tengerfenékbe kapaszkodva megvágta az ujját, és mutogatta nekünk, hogy folyik ki belőle a vér és válik egybe a tengerrel. Akkor nem értettük, miért mutogatja ezt, Zita még arra is gondolt, hogy talán azért, mert miatta történt ez a kis baleset, de nem. Később a felszínen Hannah elmondta, hogy azért mutogatta a vérét, mert az zöldnek látszott mélyen a víz alatt! Én egy földönkívüli vagyok, jó, ha tudjátok! – Tette hozzá nevetve. Persze valójában arról van szó, hogy a vízen nem egyformán szűrődnek át a különböző hullámhosszú (vagyis különböző színű) fénysugarak, így minél lejjebb megyünk, annál inkább eltorzulnak a színek.

Később láttunk két másik barna Round Spotted Stingrayt is, majd visszafelé menet elúsztunk egy Guineflow pufferfish mellett.

Round Spotted Stingray

Guineflow Pufferfish

Ez a sötét alapon világos pöttyös hal békésen úszott mellettem mintha én is csak egy hal lennék. Néha egymásra néztünk, aztán úsztunk tovább, vicces volt. :) Most rákeresve a nevére láttam a google képtalálati listájában, hogy miért pufferfish a neve. :) Ha megijesztik, felfújja magát és egy nagy lufi lesz belőle! :) Tudom, hogy gonosz dolog lenne, de szerintetek nem kéne megijesztenünk egy példányt holnap? Oltári, ahogy magát felfújva kinéz ez a hal! :)

Boldogság az első merülés után! :)

A második merülés egy Sombreros nevű helyen volt, két mexikói kalap alakú sziklaszirt mellett.

A Catalina-szigetek oldalról

A Sombreros nevű szirtek – tényleg úgy néznek ki, mint két mexikói kalap! :)

Itt a Navigationt gyakoroltuk, kezdéskor Hannah kifeszített egy zsineget a tengerfenéken kb. 30 méter hosszan, majd megmértük, mennyi ideig tart leúszni ezt a távot illetve mennyi uszonycsapásba telik. Volt egy kis sodrás, ezért nekem egyik irányba 47, a másik irányba 25 dupla uszonycsapás volt. Ja, és a legjobb! :) Miközben húztuk ki a zsineget, valahol a vége felé a tengerfenéken egyszer csak ott termett egy hatalmas Southern Stingray.

Legalább egy méter széles volt az állat és pont felénk nézett, mikor megláttuk lent a homokban pihenni. Kb. keresztül kellett volna húzzuk felette a zsineget, ha nem mozdul meg, de mikor közelebb értünk hozzá, odébb úszott, és csak ekkor láttuk, hogy valójában még hatalmasabb, mint amekkorának hittük, mert eddig a hosszú farka nem tűnt fel – azzal együtt simán megvolt három méter is.

A navigációs feladatot úgy folytattuk, hogy a tájolóval kiúsztunk derékszögbe a zsinór közepétől, majd 25 dupla uszonycsapás után egy 180 fokos fordulatot követve visszaúsztunk. Ezt kétszer csináltuk meg, először én vettem le az irányt (forgatható szelencés, karóraszerű tájolókat kaptunk), és Zita számolta a távolságot (az uszonycsapásaimat), majd fordítva. Aztán jött a következő feladat, amikor ugyanígy kezdtünk a zsinór egyik végéhez közel, majd két kilencvenfokos kanyart megtéve, köztük szintén 25-25 uszonycsapásnyi távolságot hagyva leírtunk egy négyzetet. Ez nekem háromszög lett, mert még fent a hajón kipróbáltam a tájolókat, és láttam, hogy Zitáé nagyon akad és pontatlan, valami már elromlott benne, mert a mágnes lap sosem állt be vízszintesen, ezért megcseréltem őket, és Zita kapta a jó tájolót, én pedig a hibásat. Neki sikerült is a feladat, nekem csak másodjára és akkor is pontatlan lett a négyzetem. Mondjuk tudhattam volna, hogy rossz irányba megyek, de a könyv azt írta, hogy „trust your compass”, hát én bíztam benne, vesztemre. :)

Így néz ki egy karra szerelhető “búvár-tájoló” :) Hannah szerint állítólag rendeztek már Magyarországon is tájékozódási búvárversenyt, ami könnyen elképzelhető, mert emlékszem, hogy anno volt több Hungária kupa alkalmával is tájtriatlon rendezve, többek között egyszer a Hévízi-tóban kellett “tájúszni” – ami mondjuk még nem búvárkodás, de majdnem :)

Így kell superman módjára irányba úszni a víz alatt :) Közben folyamatosan figyelve az irányt, amíg a buddynk, vagyis a búvártársunk számolja a távolságot.

Egyébként Hannah, még a merülés előtt elmondta, hogy a víz alatti tájolókból, nem csak északi és déli féltekés létezik, hanem öt különböző fajta, és mindegyik csak a Föld adott részein működik, máshol nem. Pl. neki az a tájolója, ami működött itt, Cipruson már egyáltalán nem mutatott jó irányokat. Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de ha igen, az mindenesetre nagyon érdekes! :)

A kiszállás még izgalmas volt itt a második merülésen, mert mire felértünk, hatalmasak voltak a hullámok. Azért csak sikerült kimászni a mozgó csónakba, odafent a fedélzeten már nevetve köszöntek ránk a kollégák: „Welcome to the Pacific Ocean!” – Csak tudnám, miért kapta ez a vad víz a „Csendes” nevet!? :)

Hazafelé még lefénymásoltuk egy a búváriskolától 300m-re lévő kis papírírószer boltban a házi feladatok oldalait a könyvünkből, mert ezeket ki kell töltenünk mindkettőnknek és csak egy könyvet kaptunk, és nem akarjuk összefirkálni, meg különben is kevés lenne. A fénymásolásban nem voltak mesterek a boltosok, mert kb. 15 percig tartott a 10 oldalt két példányban lemásolniuk. És mivel igencsak megfáradtunk és megéheztünk a merülésektől, én közben először leültem, majd később lefeküdtem a földre. :) Erre a boltos csöpp lányai hoztak nekem párnát, annyira édesek voltak, az egyiknél még szinte nagyobb volt a párna, mint a gyerek. :)

Hozták a párnát a megfáradt vendégnek :)

Közben én azon mosolyogtam, hogy ha ugyanezt megpróbáltam volna bármely nyugati „fejlett” ország bármelyik Copy General vagy papír-írószer üzletében, nem hogy párnát nem kaptam volna hozzá, hanem tuti rám szóltak volna, hogy keljek már fel, mi a bajom, viselkedjek már, stb.

Mikor végre meglettünk a másolással, visszabringáztunk ide Stevehez, már ettünk, most icipicit mindketten szédelgünk, de már bent hűvösben, Zita itt írja mellettem a házit, én meg befejezem a mai naplót.

Ja, még annyi, hogy tegnap este 10-ig beszélgettünk Steve-vel és Reneevel, hát nekik is vannak történeteik, Steve pl. szolgált 4 évig egy atom-tengeralattjárón is. Kezdetben még betanult, minden szabadidejében járnia kellett a hajót és tanulnia annak részleteit, vagy mosogatni a 127 fős személyzetre. Ezt ellensúlyozandó kezdetben még jó kajákat ettek, aztán ahogy telt az idő és fogyott az ellátmány, úgy egyre gyatrább ételeket kellett enniük, mert csak a konzervek és a szárított ételek maradtak meg. Cserébe, ahogy betanult és tapaszt lett, nőtt az igazi szabadidő, amikor az étkezőben filmeket tudtak nézni, vagy kártyáztak. A leghosszabb ciklus, amit eltöltött a hajón, 67 nap volt, ebből volt, hogy 40 napig folyamatosan a víz felszíne alatt voltak, leginkább csak néhány tíz méter mélyen, mert ennél több nyomást nem bírt volna ki a hajótest. Mindezen idők alatt az Atlanti-óceán északi részén állítólag tényleg úgy üldözték egymást a szovjetekkel, mint ahogy azt a Vadászat a Vörös Októberre című nagyszerű film bemutatja. 12 nagyhatósugarú rakétát tudtak volna kilőni a már újfajta, csendes tengeralattjáróból, amelyek egyenként 16 célt tudtak volna elérni, akár olyan atombombákat is szállítva, amelyek becsapódáskor 5 mérföld sugarú körben minden életet elpusztítottak volna. Magyarul egyetlen tengeralattjáróról elpusztíthatták volna a fél világot, ha kitört volna egy atomháború. …és ilyen atom-tengeralattjáróból anno 32 szelte a tengerek mélyét, és most csak az amcsikat számoltuk, az oroszokat nem! Több mint két hónapot szolgált ezen a tengeralattjárón Steve, és a következő ciklusban, ha csak eggyel később lett volna szolgálatban ugyanezen a hajón, akkor ott lett volna, mikor véletlenül összeütköztek egy szovjet tengeralattjáróval a víz alatt.. A hajó egyébként nem semmisült meg az ütközéstől, de megsérült, és a felszínre kellett, hogy menjenek. Steve a levegőért felelős berendezést tartotta karban a tengeralattjárón, azt a szerkezetet, ami a sósvízből először édesvizet csinált, majd az édesvizet szétválasztotta oxigénné és hidrogénné. Gondolom ez baromi energiaigényes feladat, de hát egy atom-tengeralattjárón csak nem voltak híján az energiának! :)

Steve a “nappalijukban” :)

De most már tényleg megyek cikket írni, mert blogbejegyzésből nem fogunk megélni. :) Azért természetesen holnap újra jelentkezem, mert azt nem bírnám ki, hogy ezeket az élményeket ne írjam le még frissiben.

Megvolt az első két merülésünk! :) De nem ám akármilyen út vezetett el idáig. :) Kaptunk ugye egy e-mailt az egyik búvárközponttól (Pacific Coast Dive Center), hogy tetszik nekik az ötletünk és tárgyaljunk személyesen! Hát vasárnap reggel ugye megérkeztünk az irodájukhoz Playa Flamingoba, de azon kint volt egy felirat, hogy épp zárva vannak. Nem baj, nézzünk e-maileket! De ahhoz net kell, és Zita már intézkedett is, megkérdezte az épületben üzemelő ingatlaniroda előtt dohányzó hölgyet, Reneet, hogy van-e wifijük és használhatjuk-e. Használhattuk, sőt mi több rögvest leülhettünk a kellemes, légkondicionált irodájukban is, ami nagyon kedves volt tőlük. A fiúk, pontosabban Miguel visszaírt a búvárközponttól, hogy vasárnap zárva vannak, de hétfőn tudunk találkozni! :) Remek, ezt benéztük! :) Vasárnap, hétfő, nekünk egyre megy, egyik nap olyan, mint a másik… Akkor visszajövünk holnap reggel, és ma délután legalább tudom írni a tegnapra ígért cikket – gondoltam magamban, csakhogy ennyivel még nem volt vége, ugyanis nem volt hol laknunk. Elkezdtük nézni a szomszédos Brasilito legolcsóbb hosteljeit, mert a 6 évvel ezelőtti útikönyv említett oda 3 dollár kempingezést és 5 dolláros ágyat a tömegszálláson. Ezek szinte Nicaraguai árak, persze régiek, szóval valószínűleg ma már drágább, de még mindig olcsóbb, mint máshol, ha 6 éve is olcsó volt. Így gondolkodtunk, de végül hiába, mert a Renee és kollégái olyan kedvesek voltak, hogy végül leszerveztek nekünk egy egész házat, ahová az eredeti hosszú távú bérlő még nem érkezett meg, mert pár napot késik. Ezt a házat „fizessetek annyit, amennyi jól esik” alapon kaptuk meg, de amúgy 100 dollár környékén lett volna egy éjszaka. Mi már e nagylelkű ajánlattétel elején kijelentettük, hogy ez nem fair! :) Mármint ilyet mondani, hogy „fizessünk, amennyit gondolunk” – mi elmondtuk, hogy 10 dollárt szoktunk max. költeni kettőnkre éjszakánként, ha oda kerülünk, hogy fizetni kell a szállásért, és ezt örömmel odaadjuk most is, de ez nem beárazása a dolognak, csak egyszerűen ennyire futja részünkről. Ezen mosolyogtak és azt mondták, rendben van, kövessük őket autóval! :)

Ez a kis házikó lett két napra az otthonunk

Egy nagyon faja kis házikóhoz vezettek minket, egy feltételük volt, hogy ne járassuk a légkondit, és ezt mi meg is tettük, sőt be sem költöztünk a hálószobába, mert ott iszonyat süppedős volt az ágy, így végül csak a nappaliban használtunk egy ventilátort és egy lámpát. Volt konyhánk, asztalunk, áramunk, egy háznyira volt a tengerpart, és az egész csak a miénk volt két éjszakára! El sem akartuk hinni, aztán mire felfogtuk, azt éreztük, hogy ezt mi meg sem érdemeljük! Costa Rica egyébként brutálisan drága, főleg itt a part mentén, pl. 3 fej fokhagyma 300 forint, de egy másik boltban láttuk 2500 Colónesért, vagyis 1250 forinért is, ami teljesen nonszensz… Egy rúd szeletelt kockakenyérért elkérnek 1200 Colónest is, étteremben egy kis pizza 2500 Colónes, a családi pedig akár 10000 Colónesbe, vagyis 5000 forintba is belekerülhet. Elméletben, ezt írják az étlapokon, de mi ugye ilyesmit nem próbálunk ki – inkább kivárjuk, amíg hozzáférésünk lesz konyhához és mást is megvendégelhetünk/megörvendeztethetünk a pizzasütéssel, és sütünk magunk.

Spagetti!!! :) Háttérben a nappali sarkába terített ágyunk

Az se ezen az úton lesz, amikor elkezdünk igazán egészségesen étkezni… :) De ami késik, nem múlik! :)

A nap hátralévő része remekül telt, nekiláttam végre a cikk írásának is, nem csak a képekkel pepecseltem, és egy bejegyzést is összedobtam este, amit másnap reggel az ingatlaniroda netjén fel is töltöttem. Reggel nagy tömeg várakozott a búváriskola előtt, és Miguel, a spanyol tulaj (vagy legalábbis főnök) egyből oda is jött hozzánk, megcsodálta a bringákat, és mondta, hogy „un poquito más tarde”, vagyis hogy kicsit később tud velünk foglalkozni, most az ügyfelekkel kell törődni. Mi mondtuk, hogy rendben, időnk az van, éppenséggel abból sokkal több van, mint pénzből, és cikkeket is nagyon szívesen írok angolul és magyarul is, Facebookra sem fáj frankó cápás, rájás, és egyéb búváros fényképeket posztolnunk, és egy bannert is nagyon szívesen kirakunk a weboldalunkra. Valami ilyesmiből állt az ajánlat a mi oldalunkról, és nagy örömünkre tetszet Miguelnek a dolog, és ő is előjött egy ajánlattal, ami viszont most nem tudom, hogy üzleti titok részét képezi-e, vagy sem, úgyhogy erről nem regélek több részletet! :) A lényeg, hogy a megállapodásunk keretében befizettünk náluk egy Advanced Open Water Diver PADI kurzusra, ami 6 merülést tartalmaz. Annyira együtt álltak a csillagok, hogy ezt észre kellett vennünk, és ki kellett használnunk. Amikor Miguel még elfoglalt volt, odaköszöntünk az ingatlanirodába is, ahol Reneenek az volt az első kérdése, hogy van-e már hol laknunk holnaptól, mert megkérdezte a férjét, és mehetünk hozzájuk, örömmel látnak minket, a lánya szobája üres. Itt vagyunk a méregdrága Costa Ricában, kedves emberekkel lakhatunk, és itt ez az őrült kedvezmény, pont olyan mértékű, mint amit még remélni mertünk reálisan, a legoptimistább perceinkben, hát hol lesz legközelebb ilyen lehetőségünk? Sehol… :) A mi alacsony büdzsénkhez mérve persze még így is hetekre elég pénzt adunk ki csupán 6-6 merülésért, de hát, ha egyszer ezt szeretjük, és most vagyunk itt, és most van itt az Óceán! :) És különben is, Zitának ezt ígértem karácsonyra, két merülést, a jó férj pedig tartja az ígéretét, sőt megtriplázza azt! :) Ha megszerezzük ezt az Advanced képesítést, innen már csak valami Search & Rescue Safety kurzus van, utána meg már lehet csinálni a búvároktató vizsgát, amivel ugye akár már dolgozni is lehet… Ki tudja, talán egyszer? :) (azóta utána néztem, annál több kell azért, pl. minimum 40 merülés) Délután 1-re előkerült az egyik Dive Master is, Mauricio, aki elmondta, hogy ugyan nem ez a legjobb szezon itt a Csendes-óceánon, de egy kis szerencsével kifoghatunk akár 10 méter feletti láthatóságot is, és találkozhatunk cápákkal, rájákkal, talán delfinekkel is, na meg még sok más érdekes fajjal is a vízben.

A PADI kurzusok tematikája. A PADI mellett még kismillió búvárszövetség létezik, de a PADI és az SSI a két legnagyobb. Ki erre, ki arra esküszik, itt az amerikai kontinenseken gyakorlatilag csak a PADI dívik.

Örömittasan tekertünk vissza a 4km-re lévő házunkba, ahol már házi feladat is várt ránk, a kapott könyvben átnézni az első két leckét, a Navigációt és a Peak Performance Boyancy-t, amit nem is tudom, hogyan lehetne jól magyarra fordítani… Csúcsteljesítményű lebegés? Ritka hülyén hangzik. Pedig a lényeg csak annyi, hogy megtanuljunk a tüdőnkbe szívott levegővel, vagy annak kifújásával, vagyis tüdőnk térfogatának változtatásával finom emelkedéseket és süllyedéseket véghezvinni, és ehhez ne kelljen kapálódzni, se a BC-be/-ből levegőt engedni. Mert utóbbi kettő ugye fáradtsággal és levegőveszteséggel jár, ami nem jó a víz alatt. A Navigáció pedig kb. arról szólt, hogy hogyan vegyünk le irányt szelencés tájolóval a víz alatt, és hogyan számoljuk a távolságot. Pl. zsinórral, vagy a lábcsapások számát számolva, vagy a palackunkban elhasznált légmennyiséget figyelve, vagy az időt mérve. Meg, hogy hogyan forduljunk 90 fokot a víz alatt, tehát semmi atomtudomány, de azért mégis jó volt átolvasni, mert odalent azért sok minden más. Pl. amikor csak pár méterre látsz, az nagyon hasonlít egy éjszakai tájfutáshoz. Csak itt még áramlatok is vannak, és 3D-ben mozogsz, illetve a „táj” is sokkal inkább háromdimenziós, vagy legalábbis jobban bejárható a függőleges tengely mentén is! :) Ami egyébként baromi jó buli, a vízben lebegni, sőt süllyedni és emelkedni a saját tüdőnkkel, mint valami hal, az egy nagyon izgalmas és érdekes érzés. :)

Szóval térjünk is rá a búvárkodásra! Ez már mind ma reggel, a sorok írásának a napján történt, ami kicsit hihetetlen, de így van. Zita reggel 5-re állította be az ébresztőt, ami nála nagyon szokatlan dolog – ebből is látszott, hogy mennyire nagyon várta már, hogy újra merüljünk. Ha én ilyesmivel próbálkoznék csupán a mindennapi bringázás miatt, minimum szúrós, jeges kék tekinteteket kapnék, olyat, amitől más férfiak már volt, hogy komolyan megrémültek. Persze őket Zita nagyon ritkán, kb. évente 1x-2x sújtja ilyesmivel, ez csak az én privilégiumom! :D Szóval felkeltünk hajnalban, mert már nagyon vártuk a búvárkodást, és mert ki kellett költöznünk ezen a napon a házból, így a kettőt összekötöttük: mikor reggel a búváriskolához indultunk, teljes menetfelszerelésben voltunk, és szépen kitakarítva, rendbe rakva hagytuk magunk mögött a házat. A hajnali kelés különben nálunk nehéz dolog mostanában, de a merülés valami olyan rendkívüli és ritka esemény az életünkben, hogy ez megkönnyítette a dolgot, még Zita részére is, aki amúgy hozzám hasonlóan, máskor nagyon szeret 8-9 órákat is aludni, ha lehet.

Szóval áttekertünk teljes cókmókban a búváriskolához, ahol hátul egy szobában lepakolhattuk a táskáinkat, a bringákat meg odakint az iroda mellett egy oszlophoz láncoltuk. Aztán kaptunk uszonyt, és neoprén ruházatot, utóbbi hosszú ujjú, mert itt a Csendes-óceán bizony 13 és 29 celsius fok között ingadozik, attól függ, hogy mikor melyik napon, milyen mélyen, milyen áramlatokban búvárkodunk.

7:20-kor a megbeszéltek szerint kitöltöttünk egy papírt, hogy nem volt semmilyen komoly egészségügyi problémánk, műtétünk, stb., majd megismerkedtünk a mai oktatónkkal, Hannával, aki Angliából származik és már 9 éve búvárkodik itt Costa Ricában. Kifelé menet a Catalina-szigetekre beszélgettem a hajó kapitányával, Tony-val is, aki elmondása szerint minden nap lát a vízből kiugráló rájákat. E tekintetben három dolog lehetséges: 1, elképesztő balszerencsénk volt, hogy a mai napon nem láttunk ilyen rájákat. 2, Tony nem igazán érti jól az angol nyelvet, és igennel válaszolt mindenre. Tehát ha azt kérdeztem volna, hogy minden nap lát-e a vízből kiugró, és a levegőben repülő pelikánokat zabáló dinoszauruszokat, arra is az lett volna a válasza, hogy igen! :) 3, Tony valamilyen hallucinogén drog hatása alatt vezeti a hajót, és ezért lát minden nap vízből kiugráló rájákat! :) Én a kettes pontra szavazok, de az is lehet, hogy csak egyszerűen nem volt szerencsénk, és míg mi a víz alatt voltunk, a ráják a felszínen ugrándoztak örömükben. :)

Tony, a hajónk kapitánya

A hajónk

Már békamezben, készen a merülésre! :)

A felszerelés már mind ismerős volt, a könyv,amit előző nap kaptunk, gyönyörűen előhívta az emlékeket. Súlyok a derékon, BC-mellény, palack, regulátor, pótregulátor, BC-szabályozó, minden a helyén, uszonyok a lábainkon, kövessük Hannát, ugrás a vízbe! Ááááááááááááá, újra búvárkodunk!!! :) Az első pár perc még az újraszokásról szólt, ekkor még kicsit ijedten vettem a levegőt, és nem akartam elhinni, hogy megint itt vagyunk ebben az állati jó vízi lebegésben, igyekeztem normálisan mozogni, de a víz itt kicsit durvább, mint Thaiföldön volt, több az áramlat, jobban mozgat minket, és több a hirtelen hőmérsékletváltozás is. Na meg sajnos a láthatóság is sokkal rosszabb, még a Karib-tengernél is, de ez van, most ezt kell szeretni, és hát itt is van bőven mit csodálni. Ne kérdezzétek, miért nem merültünk Belizeben vagy miért nem mentünk Utilára, Hondurasba, egyszerűen nem úgy jött ki a lépés, valahogy nem akaródzott egy turistagettóban tölteni a karácsonyt, kb. ennyi az oka, hogy oda nem tettünk kitérőt, pedig az olcsóbb lett volna és a Karib-tenger az évnek ezen szakaszában talán barátságosabb és többet is ígér, vagy legalábbis mást, de most már ez van. Ott különben is már valószínűleg olyan nyomottak eleve az árak, hogy abból senki nem adott volna nekünk kedvezményt.

Na, de maradjunk most csak a víz alatt, lássuk mit csináltunk és mit láttunk odalent. Az első merülés csak egy „fun dive” volt, tehát csak kószáltunk és újraszoktuk a környezetet, meg úgy egyáltalán, Hannah kíváncsi volt rá, hogy megy nekünk ez az egész közel két év kihagyás után. Szerintem jók voltunk, nem bénáztunk semmit, néha egymásnak sodort minket a víz, de minden gond nélkül végigbúvárkodtuk azt a kb. fél órát, amíg lent voltunk. Ez alatt láttunk kétféle angolnát, egy sárga-sötét sávosat és egy nagy sötétet. Mindkettő fenyegetően tátogatta felénk a száját, de míg egyik a tengerfenéken csavargott magában egy kő körül szabadon, addig a nagyobbik társa egy üregből figyelt kifelé a kövek közül.

A ne kérdezzétek milyen angolna :)

Aztán láttunk Skorpióhalat, amit már Belizeben is láttunk a Glover Reefen, de akkor azt hittük, hogy egy döglött halat látunk! :) Ugyanis ez a hal úgy álcázza magát, hogy majdnem olyan ocsmány, mint a tengerfenék. :)

A skorpióhal

Csak egész közelről lehet kiszúrni, és akkor is mozdulatlanul ül a tengerfenéken, és barnás, koszos az egész lény, mintha csak belepte volna a kosz. És ez még mind hagyján, de a szeme! A szeme az nagyon durva, annyira hogy én magamban el is neveztem szellemhalnak. A szeme ugyanis üres, nem látni szemgolyót se tekintetet, se semmi csak egy nagy ürességet, mintha a koponyáját látnád belülről vagy valami hasonlót.

„He has reflective eyes”, magyarázta meg később nekünk Hannah. Ez valami elképesztő, az biztos, és nekem már ezért megérte lejönni a víz alá, pedig ekkor még korántsem volt vége. Hannah mutatott nekünk egy csúszómászót is, egy apró pici lényt, amelyik a sziklán kúszott, és nagyon hasonlított egy csigára, de annál sokkal cifrábban nézett ki. Aztán csatlakozva más csapatokhoz is, egy katlanszerű mélyedésben láttunk egy White Tip Reef Sharkot is, aminek megint nem tudom a magyar nevét, de a lényeg, hogy egy kisebb méretű, kb. 3 méteres cápa, amely a nevét onnan kapta, hogy a felső uszonyainak a tetején van egy-egy fehér folt. Kétszer körözött előttünk a cápa, de az is lehet, hogy két különböző cápát láttunk, ezt nehéz volt megítélni, főleg, hogy a láthatóság nem volt több 5 méternél. Fényképeket sajnos nem tudtam készíteni, mert a merülés alatt 18 méterrel a vízfelszín alatt is jártunk, a mi víz alatt kameránk pedig csak 10 méterig vízálló, és kockáztatni meg nem akartunk vele. De van ígérve, hogy később lesz egy fényképezőgép az oktatónknál vagy nálunk, illetve lehet, hogy kaphatunk csak úgy régebbi fotókat is a környékről és annak élővilágáról. Vagy ha egyik se jön be, akkor egyszerűen keresek jó fotókat az ingyenes stockfotó tárakból, és majd azokat forrásmegjelöléssel jól beteszem ide a bejegyzésbe! ;

White Tip Reef Shark

A második merülésen a Peak Performanca Buoyancy-t gyakoroltuk, megtanultunk lebegni a tengerfenék felett mozdulatlanul, és finomra hangoltuk a tüdővel való emelkedést és süllyedést. Elméletben. :) Gyakorlatban ezt minél többet gyakorolja az ember, annál jobban megy neki, és nem egy max. 40 perces merülés alatt fogja tökéletes elsajátítani, de átvenni azért most jó volt. A dolog közel sem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, mert pl. idővel a víz alatt csökken a palackban lévő levegő mennyisége, így annak súlya is csökken. Aztán ahogy süllyedünk, úgy nő a nyomás, és a puha neoprén ruhánk illetve a levegővel teli BC-mellényünk úgy lesz egyre kisebb e növekvő nyomás hatására, így a csökkent térfogatunkkal már kisebb lesz az általunk kiszorított víz mennyisége, magyarul csökken a ránk ható felhajtóerő. Emelkedésnél meg ugye egyre növekszik, ezért kell elsőre furcsának tűnő módon kifelé engedni a levegőt a mellényből, hogy ne emelkedjünk túlságosan gyorsan, hiszen a biztonsági előírás az, hogy emelkedésnél eltöltünk 3 percet 5 méter mélyen, mielőtt felmennénk a felszínre.

Itt ezt komolyan be is tartottuk, és ezalatt az idő alatt Hannah mindig egy szájjal felfújható függőleges, élénk színű bóját engedett a magasba, hogy a hajóról lássák, hol érkezünk majd a felszínre.

A felszínre igyekvő búvárok ilyen bójákat engedtek a felszínre

Szépen elénk is jöttek, és nagyon készségesen mindenki segített nekünk kimászni a csónakba. A merülések előtt, között és után itt is kaptunk vizet, üdítőt, gyümölcsöt és kekszeket, ez jár a csomaggal, sőt itt a thaiföldi élményekkel ellentétben nem nekünk kellett vesződni a palackok csónakba való ki- és bepakolásával, hanem ezzel csak a személyzet foglalkozott. A kikötő sem volt szuper zsúfolt, egyetlen hajón sem kellett átmásznunk, sőt a többieket a kikötőtől egészen a szállodájukig vitték autóval. Mi bringával érkeztünk, azzal is mentünk tovább, és holnap, illetve holnapután sem fogjuk kérni ezt a szolgáltatást, hiszen bőven kaptunk engedményt az árból, nem is lenne arcunk hozzá ezek után, na meg különben is mindössze 4km a táv, még innen Renee-éktől is, ahonnan e sorokat írom. Renee férje, Steve is nagyon jó fej, ma „új-zélandi” tepsis burgonyát készítünk nekik, ugyanis van sütőjük. Nagyon jó kis szobánk van íróasztallal, és reméljük az internet is magához tér, hogy fel tudjam majd tölteni ezt a bejegyzést, illetve az ezt megelőzőeket, amikhez majd most fogok hozzákezdeni. Egy biztos, jó aurája van a helynek, vagy tudom is én, mi-hogy van itt, de beindult az írókám, és egy ültő helyemben leírtam négy oldalt, aminek nagyon örülök.

Ezt hívjuk mi “új-zélandi” tepsis burgányak, mert a szőlőszedés alatt készítettük először. Valójában egy ék egyszerű, és nagyon olcsó étel: kurmpli, hagyma, fokhagyma, fűszerek jénaiban olajjal leöntve kisütve, majd a végén még kolbász vagy virsli megy még hozzá. Persze ha sajtot is szórunk a tetejére, és valami komolyabb kolbászfélét teszünk bele, akkor drága is lehet, de ez már rajtunk múlik. :)

Tegnap Zita a vacsoránál megszólalt, hogy olyan jó minden, szinte már tökéletes, már csak egy pohár bor hiányzik. Erre az előbb Renee közölte velünk, hogy kaptak ajándékba több üveg bort, és ha szeretnénk, nyissuk ki őket, ugyanis ők nem boroznak, de el kéne, hogy fogyjanak. :) Hát, csak annyit tudtunk ígérni, hogy megpróbáljuk, de legfeljebb egy üveget fogunk kiüríteni a három éjszaka alatt, ugyanis se búvárkodni, se biciklizni nem jó másnaposan, sőt előbbi egyenesen ellenjavallott.

Most mennem kell, mert elkészült az étel! Az illata már nagyon ott van, rossz nem lehet, én pucoltam és vágtam bele a hagymát! :)

Történt 2015. február 2-án és 3-án, lejegyezve 3-án.

Árpi teljesen rákattant a Megszentelt gazdaságtan című könyvre, így most nekem jutott az a sors, hogy naplót írjak. Egy iskolaőr barátjának családjának az egyik rokonának a házában vagyunk (remélem ebbe most mindenki belekavarodott…), száradnak a ruhák, már ettünk, van áram és kellemesen fáradtak vagyunk.

Szép pecsétek! Amikor megkérdezték, hogy hol van a jegyünk, csak mosolyogva bizonygattuk, hogy mi biciklivel vagyunk. A válasz egy unott bólintás volt, majd a pecsétekre rákerült, hogy “kerékpár”. Ha lesz lelkesedésem, akkor előtúrom majd az útleveleinket, hogy megnézzem, véletlenül lett-e “bicicleto” meg “bicicleta”, vagy ezt ránk értették, mint férfi/női kerékpáros?

Suhan az ötfős csapat! A kép csalóka, mert a végén Miguel lett az utolsó, mi Árpival is lemaradtunk, ellenben a görög-hawaii Yannis és Christina olyan kemény tempót diktáltak, hogy csak pislogtunk.

Szemet gyönyörködtető volt látni a sok rendezett udvart és szépen tartott kerteket. Ez nagyon tetszik, hogy annak ellenére, hogy a costa ricaiaknak nincs sok pénze, mégis szépen és rendben tartják az otthonaikat. Nem is emlékszem, hogy láttam-e itt egyáltalán olyan máshol jellemző, vagy létező rendetlen/koszos “szegény” házakat?

Érkezésünk La Cruzba. Ezt a szuper kilátóhelyet a templomtól nem messze találtuk, és amit látjátok, már erőst sőtétedik. Igyekeztünk is hamar a templomhoz, hogy még ott találjunk valakit, akivel tudunk beszélni. Nem szeretünk sötétedés után kérdezősködni, mert úgy érezzük, hogy akkor már kicsit bizalmatlanabbak lesznek az emberek. Jobb napfénynél az ilyesmit elrendezni.

Domingo atya és a macskája. :) Még tartott a szentmise, amikor odaérkeztünk. Letámasztottuk a bicikliket egymás mellé, és elkezdtünk falatozni, mivel nagyon éhesek voltunk. Mindenki beleadott valamit. Nálunk volt egy kis sajt meg vaj, Yanniséknak volt egy falat kenyere, Miguel pedig talált pár mandarint a táskájában, így nem kellett korgó gyomorral várni. Épp vége lett a prédikációnak amikor végeztünk, így én bementem a szentmise második felére. Ekkor lettem figyelmes a macskára. A még mindig álló betlehelem báránykái között vadászott bogarakra meg gekkókra, aztán beszaladt a pap lábai alá, ott tekergődzött egy darabig, majd kiszaladt az egyik ajtón és vissza. Eszembe jutott, hogy Benedek pápának is volt egy macskája, könyvet is adtak ki róla, afféle gyerekkönyvet, talán a pápa macskája címmel. Szentmise után odamentünk az atyához, és ő vígan kérdezgetett minket és örült nekünk, hogy micsoda nemzetközi kerékpáros csapat vetődött a templomhoz, ahol szolgál. Miguel volt a fő-szószóló, mivel érthető okokból neki a legjobb a spanyolja. (Miguel mexikói, így könnyű ugye…) Beszélgetés közben meg felkapta a macskát, és amikor kezet akartunk fogni vele elköszönéskor, a huncut macska oda-odakapott a kezeinkez, játéknak tekintve azt. Domingo atya a közeli rendházhoz irányított minket, ahol pár nővér él.

Ez a rendház egyik közösségi terme. Az esti eligazítás vicces volt. Először egy fiatalabb nővérrel beszéltünk, aki betessékelt minket egy másik terembe, majd elmentünk enni. Mikor visszatértünk, egy másik, idősebb nővér átirányított minket ebbe a nagyobb terembe, mert innen könnyebb a mosdókat megközelíteni. Amikor megmutatta a fürdőszobákat, akkor nyomatékosan felhívta a figyelmünket, hogy csoportosan járjunk ki a wc-re, mert bizony lakik itt egy “tigerito” vagy valami ilyesmi, magyarul mini-tigris. Egy tigris! :))) És hogy az a rusnya dög már 3 csirkéjüket és egy lúdjukat elvitte! Na, ennek már fele sem tréfa! :)

A tigris lakóhelye, és a kilátás a nővérektől reggel. Egy ilyen szép dupla szivárványt igazán megérdemeltünk, mivel egész éjjel esett az eső és zúgott (mit zúgott, süvített!) a szél. Ettől a rosszul berakott nyílászárók úgy sipítottak egész éjjel, minta szellemek járkáltak volna köztünk.

A búcsúzás pillanatai, mögöttünk a rendház, vagy ahogy Domingo atya mondta, a “casa verde”, bár ez a ház nem zöld, inkább csak a teteje. Reggeli kedvességként még kaptunk kávét, már aki kért, és a kávé mellé tettek tejport, ami nagy szó, mert itt mindenki feketén, esetleg cukorral issza a kávéját. Valamint egy-egy kekszet is kaptunk! :) Azt meg kell még jegyezzem, hogy itt nagyon nem divat az instant kávé (elvégre kávétermelő országban vagyunk, szégyen is lenne), viszont legnagyobb meglepetésemre az őrőltkávéba, amit a boltban kapni, belekevernek cukrot. ???… “Tartalma: kávé és cukor.” Egyes csomagokra még rá is írják, hogy 90% kávé 10% cukor. Csak az a kávé 100%-os, amin ezt külön feltüntetik. Na de most elkanyarodtam a témától…

Vidáman a tarka házak között – itt még együtt.

Szép kilátásért őrült oldalszéllel kellett megküzdeni, ami folyton le akart minket taszigálni az útról. Cserébe (ha esőt is hozott) láthattunk még szivárványt.

És íme! Egy boldog brignás reggeli mosolya! :)

Liberia már csak 43 km, talán itt voltunk utoljára együtt. Hamarosan leszakadtunk tőlük. Még Miguellel összefutottunk egy buszmegállóban, amikor mi megálltunk enni. Ő megpróbált a szemben lévő látszólag zárva tartó étteremben ételt szerezni, de valóban zárva volt. Az étterem parkolójában állomásozó mentősöktől kapott három hideg zacskós üdítőt, meg három sajtos-párizsis szendvicset. Igazán kedves tőle, hogy ránk is gondolt, amikor a mentősök felajánlották neki a szendvicseiket. Ettünk, illetve megvitattuk, hogy Yannis meg Christina őrült gyorsak és bizonyára fényt esznek, mert nem is reggeliztek (az üres kávén kívül) és nem is álltak meg enni azóta sem.

El tudjátok hinni, hogy Árpi csípőből fényképezte ezt? Ügyesen tökélyre fejlesztette a biciklizés közbeni gyors-fényképezést. Még hátrafelé is tud “lőni”, mint jó magyarhoz illik! :))

Ezt a kígyót én vettem észre. Árpi nem értette, miért állok meg, és miért kérem el tőle a gépet, kénytelen-kelletlen várt rám egy fa árnyékában. Amikor közelebb mentem és jól szemügyre vettem a kígyót, akkor láttam, hogy ez bizony nem lapos. A magyarázatot később kaptuk: némelyik kígyó halottnak tetteti magát, hogy a dögevő madarak figyelmét felkeltse, majd amikor elég közel merészkedtek, akkor lecsap rájuk. Könnyű vacsora! Bár azt nem tudom, hogy jelen esetben ez mennyire igaz, de látjátok, hogy nem lapos, mi a szösznek napozna az úton, ha nem valami alattomos ételszerzési szándékkal? :)

E két kép között Árpi kiegészít: Liberiában útfelújítás volt ezért türkmenisztáni homokviharos (v)iszonyok uralkodtak az úton. Bementünk a fő útelágazkodásnál a mekibe lemosni a port az arcunkról és egyáltalán, meglátogatni a mosdót, aztán, mivel itt nem voltak elég jól láthatóak a bringáink és itt nem volt wifi, tovább álltunk. Sajnos a többiekkel már nem találkoztunk, de innen amúgy is más irányba tekertünk volna mint ők, és Miguel eddigre már tudta a rüh spanyol nevét és a Kindle lévő örökélet-ingyenwikipedia végett már azt is tudta, milyen szereket kell ellenük kérnie a gyógyszertárban. Csak azt sajnálom, hogy őhozzá nincs kapcsolatunk, csak Yannisék facebookja van meg, velük azóta váltottunk is pár szót, hogy ki merre jár, de Miguelről semmi hírünk, nem tudjuk, hogy megették-e már a rühek, vagy Panamában van-e már vagy mi van vele?

Pár méterrel odébb egy Subway-szendvicsezőbe ültünk be. Különben nem részesítenénk az ilyesmit előnyben, de itt Costa Ricában van egy 1190 Colóneses csirkésszendvicsük, amibe annyi zöldséget pakolnak bele, amennyit nem szégyellünk kérni, de mindezekelőtt, ha kérjük, még meg is pirítják a zsemlét és ráolvasztják a sajtot a húsra. Mindez 600 forintért és egy ilyen 15cm-es szendviccsel jól is tudtunk lakni, wifivel, légkondis asztalokkal és székekkel, tiszta mosdóval. Szóval a Subwayt és szolgáltatásait nem csak mint étterem, hanem mint iroda és WC is abszolút igénybe vettük, és ezalatt nagy örömhírt is kaptunk e-mailben: a Pacific Coast Dive Centerből visszaírtak Zita ajánlattevő és -kérő e-mailjére: szállást vagy táborhelyet nem tudnak biztosítani, de a búvárkodásban tudnak segíteni, a többit majd beszéljük meg személyesen… Hoppá, ez óriási hír, mert a legtöbb ilyen e-mailünkre egyáltalán válaszolni sem szoktak, szóval egyből bizakodni kezdtünk, persze nem túlságosan. Belőttük a GPS-be a búváriskola helyét, és így, hogy már meg volt az új cél, sokkal könnyebb is volt elhagyni a szendvicsező kényelmes, légkondicionált helyiségét és újra kint tekerni a forró hőségben a Nap alatt. És most vissza is adom Zitának a szót:

Ez a 20mm-esre nyírt szuperszabályos sztyeppe biztos egy gringohoz tartozik, máshol nem láttunk ilyen Dallas-féle monokultúrás kertmániát. Persze, lehet, hogy csak a TV-ből látta a tulaj, hogy így kell.

Megérkeztünk Cartagena-ba, mai szálláshelyünkre. Szeretjük az ilyen tarkabarka főtereket, ami tényleg a lakóké, sok paddal, játszótérrel, közvetlen a templom mellett. Ez valahogy olyan közösség-központú, szívesen élnék ilyen helyen. Apropó, a mi házunk előtt is van egy mini-exjátszótér. A játszóteret lebonották, mert nem volt EU-kompatibilis, csak aztán elfelejtettek helyette építeni egy másikat. Most van ott egy 150 négyzetméteres semmi, remélem nem építenek rá egy újabb plázát. Majd ha beállok gerilla-kertésznek, majd jól betelepítem növényekkel, meg ráveszem Árpit, hogy ácsoljon nekem padokat, és azokat is kitesszük, legyen egy kis közösségi tér.

A pad csak két fős, de ők hárman vannak, uccu neki, kivitte a Géza bácsi a kertiszéket. Pura Vida, így kell ezt. :)

Esti szálláshelyünk, és a megunhatatlan házi-tacos. Ezt esszük már két hete, mert minden más drága. A hely amúgy egy hittanterem, számunkra tökéletes volt. Volt áram, ventillátor és egy mosdó az épület túlvégén. A paptól kaptunk engedélyt, aki eleinte nem értette, mi szándékkal környékeztük meg, így kaptunk tőle egy áldást is. Biztos, ami biztos, jól jön. Utána értette meg, hogy szállást keresünk az éjszakára.

Egy harmadrendű úton, Nueva Colón felé, odáig volt aszfalt, onnantól földút…

Hopp, Pura Vida! Édes Élet! :) (Árpi: Inkább tiszta élet nem? Zita: nem, az bénán hangzik! :) Szerencse, hogy nem tartott sokáig. Később tudtuk meg, hogy ezt a levágást Monkey trail-nek hívják.

Csak ne lett volna olyan meleg!

Egy szégyenlős bőgőmajom a sok közül, amelyek miatt Majom útnak hívják ezt a levágást. A nagyobb példányok morgó-üvöltő hangot adnak ki, elég félelmetes, ha nem tudja az ember, hogy mi az… Előszöt a Belize állatkertben hallottuk ezeket a majmokat, és mivel ott jaguárok is vannak, először azt hittük, a jaguárok üvöltenek…

Egy lagúna, háttérben a Csendes óceán. Árpi ragaszkodott hozzá, hogy ezt a képet mindenképp berakjam. :) Ezután megérkeztünk a búváriskola irodájához, de ez már a következő bejegyzés része lesz.

Ennyi! :)

Bicikliztünk 57, 88 és 26km-eket, igaz az első adag első felét még Nicaraguában, és arról már nem szól ez a bejegyzés. Történt 2015. január 30-31-én és február elsején, megírva február 13-én. A következő három bejegyzésben megint én – Árpi – jövök, és azokat mind aznap, vagy másnap írtam, rögvest a történtek után! :) De azok után megint megpróbáljuk így, hogy én készítem elő a képes tartalmat és Zita írja hozzá a szöveget, mert ez így nekem nagyon kényelmes volt és szerintem ettől több lesz a beszámoló, hogy nem mindig csak én koptatom a billentyűket. Szerintetek? Nektek hogy tetszett ez a bejegyzés?