Irány a Karib-tenger! Utunk Panama várostól Colónig

Az utolsó Panama városi estét Aliéknál töltöttük, részben azért, mert náluk vendégeskedtünk vacsorára és az elhúzódott, így mire végeztünk, olyan késő lett, hogy nem tudtuk Oscarékat elérni telefonon, hogy a matracainkért felmehessünk hozzájuk. Így az estét velük, meg a lökött kutyájukkal töltöttük, aki imádta, hogy végre játszik vele valaki. Már alig kapott levegőt, úgy lihegett a fáradtságtól, de még hozta a rongyot meg a gumi-malacot, hogy rázzam meg dobáljam neki. Reggel nem sikerült valami fényesre a korai kelés – Ali meg Árpi elhatározták még este, hogy hajnali 5-re kimennek arra a lezárt útszakaszra, amit lezárnak a bringásoknak, hogy edzhessenek -, ebből újabb és újabb szundi lett csak. Tudjátok, ahogy a mondás tartja, egy felnőtt ember alvásideje “még öt perc”. Ehelyett reggeliztünk egy finomat és újra felmentünk a közös teraszra megnézni a kilátást, ugyanis este már sötét volt, mire felmentünk. Árpi: Kár, pedig szívesen csapattam volna 60km-t másfél óra alatt Ali karbonvázas országutijának szélárnyékában a táskák nélküli fekvőbringán, de ez most nem jött össze. :) Pedig Ali állítólag ilyen edzéseket szokott tolni hajnalonként… :) 40-es átlag, ezt megnéztem volna. :) Mondjuk utána tuti nem lettem volna túl vidám a csomagokkal, szóval talán jobb így.

Bridges of the Americas

Milyen szupi már, hogy az albérlethez jár közös medence, jacuzzi, grillező meg bulizásra, összejövetelre használható terem és nagy terasz.

Panama városból kifelé még sok mindent meg szerettünk volna nézni. Az egyik egy park, ahol lehet lajhárokat is látni, a másik pedig maga a csatorna illetve a csatornáról szóló múzeum. Elsőnek a Parque Natural Metropolitano parkba mentünk be, 8 dollárért fejenként. Bár lajhárokat nem láttunk, így is volt mit nézni.

Hát nem gyönyörű?

Egy szép (kiszáradt) fa a dús zöldben

Kilátópont is volt

Szép erdőben sétáltunk

Látjátok azt a fáról lefelé lógó cukorsüveg alakú valamit? Vajon mi lakhat benne? Vagy mi célt szolgál?

“Én vagyok a félelmetes fatörzs!”

Hopp, meg van az ebéd!

Helló majom!

Szép csíkos kisgyík

Miután jól kisétáltuk magunkat, naptejet kentünk és elindultunk a múzeum felé. Nem járunk itt minden nap, egy ilyen múzeumot, na meg magát a csatornát meg kell nézni! Nem a szomszédban volt, azért jó sokat kellett biciklizni, de csak odaértünk valahára. Mikor megérkeztünk, akkor szembesültünk a belépőárakkal. Elborzadtunk és lamentáltunk egy sort, hogy most mi a fészkes fene legyen? Most vagyunk itt, és talán utoljára. Aztán úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be, hanem eltekerünk még pár kilométerrel arrébb és megnézzük az ingyenes helyen. Mikor odaértünk kicsit csalódott voltam, de ez inkább a melegnek és az idegesítő autósoknak szólt, nem a helynek. Itt egy parkolóból nézhettük végig, ahogy a hajók beállnak és föl-le süllyednek a csatorna külön kis részeiben.

FC és RR vagyis Ferro Carril és Rail Road, alatta a szemléltető képecske, hogy mi történik, ha azt hiszed, még átférsz.

Gigantikus hajók

A hajókat a Panama csatorna mérteihez mérten készítik. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha tényleg elkészítik Nicaraguában azt a másik, még nagyobb csatornát.

“Te, Feri, megsétáltattad ma már a hajódat? “Jaja, épp most viszem, kell neki egy kis mozgás.” :D

Ez a kismadár egy vízbe állított reflektoron üldögélt, és innen indult vadászni. Több kört is megjárt, míg mi ott voltunk.

Csiling-csiling, fagylaltot vegyenek!

Pont befér. Szerintetek miért olyan furcsa alakú a hajó jobb-alsó “sarka”?

…és egy kis timelapse, csak úgy a kerítésre gyorskötözött kamerával:

A legjobb madarász leshely a világon: Pipeline Road

Aliék azt javasolták nekünk, hogy mindenképp szakítsuk meg az utunkat és nézzük meg a Pipeline utat Gamboa mellett, mert ez itt a legjobb (vagy legalább is a legjobbak között van) madarászó hely a világon. Mi ugyan nem vagyunk fanatikusok egyik állatfaj irányában sem, de az ötlet, hogy szép madarakat lássunk, megragadta a fantáziánkat. Később jöttünk rá, hogy egy kis kamerával és szabad szemmel nem az igazi… de mi nagy boldogan tervezgettük, hogy majd megyünk és jól megnézzük az összes madarat. A Pipeline út, vagyis Csatornacső út (hogy mi a szösznek hívják így, nem tudom, nem voltak csövek sehol, hanem csak érinetlen természet) Gamboa falu mellett található. (Árpi: olvastam valahol, hogy a vezeték végül nem épült meg valamiért, de az építéséhez készült utak egy része igen – ezeken mehettünk be a dzsungelbe) Mire mi odaértünk Gamboába, jól ránksötétedett, úgy hogy első dolgunk volt valami szállás után nézni. Aliéknak van itt valami ismerőse, de őt sajnos nem tudtuk elérni, így maradt a szálloda, vagy egyéb alternatív megoldás. A hotelek mind tömve voltak, egy szálláson ajánlották fel, hogy sátrazhatunk, de olyan pofátlan összeget kértek ezért, hogy nem bírtuk nevetés nélkül és otthagytuk őket. Végül a rendőröktől kérdeztük meg, hogy hol aludhatunk egy éjszakát. Eleinte majdnem a rendőrség előtt kötöttünk ki a (kültéri) hűtőgép és zászlórúd között, de végül ők is belátták, hogy talán nem lenne túl elegáns, ha ott csövezénk a főbejárattól két lépésre. A tűzoltóság előtt van egy nagy füves tér, és ott van egy pados, betonozott, tetővel is rendelkező kis kiülő. Ez tökéletes volt, kellett is a tető, mivel hajnalban kicsit eleredt az eső.

A pont tökéletes alvóhely

Voltak hangyák, így körberajzoltam magunkat rovarirtó krétával. Bizony, még ilyenünk is van, igaz most használtuk először az azóta eltelt 3 év alatt. :o Mert ezt még Indiában kaptuk ajándékba az Indiapass-os magyar családtól, Viki-Laci-Jojótól. :) Nem is mászott ránk egy hagya sem az éjjel… pedig közvetlen mellettünk volt az egyik bejárata a hangyabolynak

Az alvóhely reggel

Útban afelé a szakasz felé, amit Pipeline road néven ismerünk

Fölöttünk majmok mászkáltak és reggeliztek a fák terméséből

Kíváncsian néztek minket, mi is őket

Disznólábú patkányok. Vagy a fene tudja, sajnos képet csak messziről tudtunk készíteni, mert amikor meghallották, hogy jövünk, méltatlankodva elcsörtettek.

És a pillanat, amikor rájöttünk, kevesek vagyunk mi ehhez.. :))

Az úgynevezett Pipeline útra-útszakasz mélyébe végül nem mentünk be, mert úgy láttuk, nekünk ennyi is elég, így is elég sokat bicikliztünk az erdőben. Rengeteg elszánt arcú futó, és pár andalogva bámészkodó madarász előzött ki minket.

“Madarakat látok mindenhooooool” A profik így nyomták.

Úgy képzeljétek ezt el, hogy ha vezetővel voltak, akkor a vezető figyelte a természetet és sas-szemmel kiszúrta az épp megfigyelhető madarat, és amikor felhívta a többiek figyelmét, mindenki huss, arra nézett a távcsövével. Mi meg hunyorogtunk és nem láttunk semmit. Kivéve, ha egy látványos tukánról van szó.

A repülő banán – vagyis a tukán

Elfelé menet még beköszöntünk a rendőrségre. Na ott aludtunk majdnem a hűtőtől jobbra. És ezt ők javasolták! :)

Távolról azt hittem, zsiráf…

És irány Colón!

Az ebédünk. El sem hiszitek, milyen finom volt az a szaftos husi és a főtt krumpli! Olyan rég ettünk főtt krumplit!

Mindeközben az étteremmel szemközt: jött egy teherautó és egy munkás csak úgy ledobálta a szemetet az út szélére. Remélem ezt összeszedik még…

És egy nagyon vallásos sofőr kamionja.

Ezekből a táblákból is van vagy három féle, Panama fenomenális hely táblagyűjtésre. Ez a táncolós. Amikor csak ránézek, az a dal jut eszembe, amiben azt éneklik: “let’s dance”.

Álljon itt egy kisebb gyűjtemény a buszokból is, egészen elképesztő, miket művelnek a tömegközlekedésre szánt buszokkal. Nem tudjuk eldönteni, hogy ez mókás, menő, vagy gyermeteg.

Mégis, hol néz ki a sofőr?

‘facepalm’- “mit tettetek velem?”

Itt is odafigyeltek arra, hogy a sofőr rendesen kilásson

Arab szépség csábít a busz fenekéről

Berendezkedtek a hétre. Ennél a kocsmánál álltunk meg üdítőzni (mert az is volt nekik). A már ittas barátok hangos hujjogással köszöntek oda egymásnak, engem meg mindig kinevettek, amikor az erős, éles zajra – amit ők baráti üdvözlésnek és helyi szokásnak tartanak – folyton összerezzentem. Hiába, a hirtelen erős zajok befogadására és feldolgozására szánt idegpályáim már Ázsia sűrűjében kiégtek és elroncsolódtak. Amúgy elképesztő, milyen hangokat tudnak kiadni magukból, komolyan nem emberi.

Irány a bomberos! Colón előtt 21 km-re itt aludtunk. Még volt pár elintézni valónk hajóraszállás előtt, így gondoltuk, lesz egy ezekkel teli de kellemes napunk holnap. A hajó csak este 7kor megy, lesz bőven időnk mindenre.

A tűzoltó-fanok kedvéért pár kép

És még működőképes, csak már nem használják

A tűzoltóság “nappalijában” aludtunk. Nagyon kedvesek voltak, hogy ide beengedtek minket. Eleinte az autók közé kaptunk engedély, de ezt ők megváltoztatták, mondván, hogy itt jobb lesz nekünk.

Reggel korán keltünk, nem akartunk útban lenni. Összepakoltunk, ettünk egy kis műzlit, és nekivágtunk a napnak. Első utunk egy bevásárlóközponthoz vezetett, mert oda jelölte a térkép a postát. Haza szerettünk volna küldeni egy csomagot pár aprósággal, meg a régi laptoppal, de amit találtunk azok a DHL meg ehhez hasonló szolgáltatások voltak, és piszok drágák. Nekünk a sima, rendes posta kell, és mint kiderült, az nem itt van. Viszont volt ingyen wifi az étkezdében, beültünk ütni a billentyűket pár órára, meg ettünk is a menzán, ha már itt voltunk. Ezután vágtunk neki Colón belvárosának, ahol találtunk egy igazi, rendes postát, de az épp a szegény-negyedben volt, és a helyiek elborzadtak, amikor megláttak minket oda behajtani, és egy férfi oda is jött hozzánk, hogy mit csinálunk itt és jobb lenne, ha megfordulnánk és visszamennénk oda, ahonnan jöttünk. Mi mondtuk neki, hogy csak a posta kell, mire megenyhült és mutatott egy rövidebb utat a postára. Végül csak nem adtuk fel a csomagot, mert – igazából nem is tudom, miért. Olcsó volt (15 dollár kilója), bár dobozunk nem volt, de biztos szereztünk volna. Ehelyett elmentünk fagyizni, mert meleg volt és nagyon vágytam valami hűvösre és finomra.

Nem sok látszik a képen, de ha elmondom, érteni fogjátok. A posta a szemben lévő utcában van. Az utca meg nem látszódik a sok oda épített bolttól, de sárga meg a piros épület között egy utca van. A bódésoron lehet bekászálódni, és ott szóltak ránk, hogy arra inkább ne menjünk. Aki ez alapján most frászt kap, hogy “veszélyben” voltunk vagy mi, annak inkább arra irányítanám a figyelmét, hogy lám, a helyiek odafigyelnek ránk, és ránkszólnak, útba igazítanak, figyelmeztetnek. A közvélekedéssel ellentétben nem olyan könnyű veszélybe kerülni. (Persze naívnak sem szabad lenni.)

Képek a szegény negyedből

A szükség kreativitást szül: így lesz az erkélyből plusz szoba.

Indultunk a kikötő felé, elvégre még azt is meg kell találni, meg azért a biciklikkel érdemes jó korán odaérni, hogy minden rendben menjen. Már a kikötően találkoztunk egy furcsa fazonnal, aki ezzel a biciklivel mókázott. Ekkor még nem is sejtettük, hogy ki ő és hogy még összehoz majd minket a sors…

Ehhez kell gyakorlás, nem a fekvőkerékpárhoz!

A kikötőben még várt ránk a ki-összepakolás, a kézipoggyász összeállítása. Majd elküldtek minket a váróba várni. Aztán a csomagokkal lehetett sorba állni, fizetni a biciklikért (50 dollár a kettőért, a hajó pedig 99 dollár volt fejenként), majd újra váróterem. Majd sorba állhattunk az útlevéllel az országból való kilépéshez. Újra váróterem. Azután szóltak, hogy mehetünk fel a hajóra, de ehhez előbb még körbeszagoltatták a bicikliket egy kutyával, amelyről kiderült, hogy a filmekben látottakkal ellentétben nem ugat, ha kiszimatol valamit, hanem csak csöndben leül. Még jó, hogy pont nem a mi cuccainknál fáradt el a munkában és ült le pihenni. :) Vicces, hogy tudom, semmi illegálisat nem cipelünk, de még sosem izgultam így, hogy egy kutya ne üljön le. Aztán egy kis ajtón keresztül betoltuk a cuccainkat a 3. emeletre (durva, hogy ez a “földszint”), és itt szembesültünk azzal, hogy a hajó olasz, vagyis európai. Olaszok dolgoztak a hajón. Még sosem kívántam jobban, hogy tudjak olaszul beszélni. Amikor európaiakkal találkozunk, mindig elfog minket egy bizsergető otthon-érzés, hisz még egy tőlünk oly’ különböző olasz vagy német is hasonlóbb, mint egy panamai vagy amerikai.

Biztonságban vannak a biciklik. Az egyik olasz munkás kötötte ki nagyon precízen.

A hajó nekünk óriásinak tűnt, mint kiderült, ez egészen kicsinek számít.

Még az a luxus is megadatott, hogy lifttel mehettünk fel a 6. emeletre, ahol szép egyenruhába öltözött stewardok üdvözöltek minket. Kérdeztük, hogy ők is olaszok? Szúrós szemekkel és sűrű keresztvetések közepette, meg az égre mutogatva mondták, hogy óh dehogy, hát ők hondurannyók, vagyis hondurasziak. Mire az egyikőjük a háta mögé mutatott egy kollégájára, és megjegyezte: “Ez itt olasz.” Ő meg, mint akin vicc esett meg, rosszalló tekintettel, a kezével legyintve elballagott, a többiekkel együtt meg nevettünk, értettük a poént. Még egy plusz volt abban, hogy a hajó európai. A konnektor! Évek óta nem láttunk malacorr konnektort! Itt meg a helyiek pislogtak, hogy nem tudják tölteni a telefonjaikat. :) Ketten kölcsön is kérték az adapterünket, és itt a lényeg, ha utazni indultok, ilyen mindenből mindenbe átalakítót vigyetek, mert lám, most ezzel tudta Árpi bedugni a laptopját, aminek amerikai töltője van. Ha csak a mindenféléből európaiba átalakítónk van, akkor ezt már nem tudta volna megtenni, és lám, itt a példa, hogy előfordul az ilyen, hogy otthontól fényévnyi távolságra európai konnektort találjunk!

Ez a bejegyzés ezzel véget ér, ahogy Közép-Amerika is számunkra. Irány Kolumbia, egy új ország, új életérzés! Üdv a fedélzeten! :)

Bringás vasárnap, új barátaink és városnézés 2.0

Vasárnap reggel lezárják a Sinta Costera sugárutat, ezt a helyi kerékpáros szervezet nyomására érték el. Ez az a szervezet, amely többek között a szuper partmenti kerékpárutat is kiépítette, munkájuk hasonló ahhoz, amit a Magyar Kerékpáros Klub végez. Két ilyen nagy megmozdulás van hetente, az egyik ez a vasárnap reggeli kerékpáros buli, a másik egy hétközbeni esti közös bringázás, autós felvezetéssel. Valamint egy másik útvonalon is lezárnak egy-egy sávot az autók elől minden hajnalban 5-8-ig, hogy a versenybringások tréningezhessenek jó minőségű úton, gondtalanul, nem zavarva senkit, és ők is biztonságban vannak. Varásnap reggel találkoztunk két párossal: Alival és Karlával, valamint Oscarral és Estefaniával. Ők a GetOneBike-nál dolgoznak, bicikli kölcsönzéssel foglalkoznak, ezzel is népszerűsítve a kerékpározás szeretetét.

Alival ketten

A tetőn Oscar, az anyósülésen Karla, és egy másik kollégájuk együtt falatoznak a vasárnapi munka után.

Ilyen szupi családos bringákat is lehet tőlük kölcsönözni

Aliéktól kaptunk finom arepát, ami eredeti venezuelai recept alapján készült

Alival egyből nagyon jó hangulatban kezdtünk beszélgetni. Azonnal felajánlották, ha bármiben tudnak segíteni, például kell valamit szerelni a biciklin, akkor szóljunk bátran. Meg is akarták azonnal nézni az agydinamómat, ugyanis nemrég észrevettük elkezdett 1-2 minimétert billegni a kerék, de ezután beszéltünk SON-ékkal Németorszgában, és mivel még garanciás, ezért küldenek nekem egy újat, és ne piszkáljuk meg a régit, hanem küldjük nekik vissza. Ali, illetve mind a négyen venezuelaiak. Ali egy elég érdekes történetet mesélt el, ami vele történt meg. Egyik este vezetett haza a furgonjával Venezuelában, amikor fegyveres férfiak megállították, és egyszerűen elrabolták. Váltságdíjat akartak, 100.000 dollárt. Csakhogy Ali azért ezt nem így gondolta. Három napig volt fogságban náluk és ezalatt azt a taktikát követte, hogy összebarátkozott velük, talán az összehaverkodás megfelelőbb szó erre. Végül addig beszélt nekik, hogy elvezették őt egy ATM-hez, ahol kivett 500 dollárnyi pénzt, és ennek fejében elengedték. A vicc még az, hogy pár nap múlva felhívták az elrablói őt a mobilján (!), hogy itt és itt megtalálja a furgonját. … Az első reakciónk azonnal az volt, hogy akkor ugye jelentette a rendőröknek, még az elrablói mobilszámát is tudta?! Mire Ali legyintett és így szólt: “they are the police…” vagyis “ők a rendőrség…”. Huh. Meg ugye, azért ők sem hülyék, biztos eldobták aztán azt a SIM kártyát. Így kerültek ide, a sokkal barátságosabb és biztonságosabb Panamába. Sokat beszélgettünk Aliékkal, és nagyon szomorúvá tett minket is, hogy ez a csodálatos ország, amely csak a turizmusból megélhetne, ilyen rossz helyzetben van.

A szuper partmenti bicikliút, és korzó. Esténként itt legalább ezer ember megfordul. Na, de nem ezért jöttünk ma ide!

Hanem ezért! Így megtapasztalni Panama várost keveseknek adatik meg! Aki tervezi, hogy ellátogat ide, annak jó szívvel ajánljuk a vasárnap reggeli egyedülálló városnézést!

Csak a miénk az út

Ez a család nagyon aranyos, ahogy együtt tekernek.

Sietnünk kellett, mert talán 20 perc sem volt addig, amíg az autósokat visszaengedték. Ezért nincs más kerékpáros a képen, a többiek már vagy visszafordultak, vagy elindultak haza. A csavart torony Panama város egyik jelképe.

:)

Szép széles bicikliút, jó, mi? :)

Nagyon jó érzés volt így száguldozni

Az üres, csomagoktól mentes reku olyan, mint a csintalan kiscsikó, vad és élvezetes vele a száguldozás!

És még olyat is hallottunk, hogy “nem beszélek magyarul” – a bajszos férfinak magyar felesége van, Ildikónak hívják. :)

Viccesen megfeddtem a rendőrt, hogy nono, most csak biciklivel lehet itt hajtani! Mosolyogva elrobogott. :)

A Miami hotelhez visszafelé menet fotóztuk ezt a képet. Elég látványos az apály-dagály.

És őróla is kell pár szót ejtsünk. Kb. két hónapja van itt ebben a hostelban, mert mindig “majd holnap” indul tovább. Biciklivel utazik ő is, de van egy gördeszkája meg egy machetéje is. Ez utóbbi azért kell neki, mert megpróbál biciklivel átmenni a Darién-Gapként elhíresült dzsungelen. Bár nem tudjuk biztosan, hogy ő lenne-e az első a világtörténelemben, aki gyalogosan-biciklivel ott keresztül megy, de tény, hogy épeszű ember nem vág neki a dzsungelösvényeknek még manapság sem. Ha sikerül neki, akkor egy olyan utat jár ki, ami sok bringás álma: végig szárazföldön megtenni Alaszka-Ushuaja távot.

Csirkepörkölt és okostelefon

Aliéktól megkérdeztük, hogy tudnak-e nekünk segíteni abban, hogy ismernek-e valakit, akinél ellakhatnánk. Elmondtuk, hogy nem kell semmi különös, csak egy biztonságos hely, na meg egy WC/fürdőszoba, amihez könnyen hozzáférhetünk. Ali ekkor mutatta be nekünk azt a telefonos alkalmazást, a Watsapp, amivel ingyen lehet sms-ezni egymással – így majd meg tudja üzenni, mit talált ki. (Árpi: használtuk 3-4 napig, jó volt, szép volt, ennyi. :D) Egyből megtetszett nekünk ez az új dolog, ingyen üzengetni, mennyire jó ez? Még hangüzeneteket is lehet küldeni. Nem telt sok időbe, Ali szólt, hogy Oscaréknál aludhatunk, van a kertben egy pavilon, és egy mosdó is, rögtön a garázs mellett. Cserébe finomakat főztünk nekik, volt csirkepörkölt meg lángos is.

Kis mosdókagyló csapvízzel, egy kerti asztal meg egy függőágy is a kényelmünket szolgálta.

Egy másik szomszédunk, a kismadár.

Szép kék-szürke színű. Eleinte méltatlankodott, hogy mit csinálunk mi itt, de aztán megszokott minket, és már nem zavartuk. Tök jó volt érezni, ahogy rászáll a függőágy zsinórjára, miközben mi is benne vagyunk. Bár egy ilyen kismadár aztán igazán pehelysúlyú, de mégis, még így is lehetett érezni, hogy rászállt. :)

Másik rendszeres látogatónk. Folyton jött és körbedobolt minket a folyton vidáman csóvált farkával, meg hozta a labdáit, hogy dobáljuk neki.

Itt két labda is van a szájában. Igazából nem szeretett minket ez a kutya, csak azért jött, mert örült, hogy végre valaki dobálja neki a labdát. :)

Mint kiderült, a zuhanyban nincs víz, így most demonstrálom, hogyan kell lavórban hajat mosni. Zuhanyzáshoz meg a zuhanyzsákot használtuk.

Osztom a nokedlit, nagy sikere lett. Ők is készítettek nekünk venezuelai ételeket, de arról nem tudom, hol van kép.

Egyik nap egy bevásárló körutat is tettünk, szükségünk volt egy-két dologra. Árpinak kellett (volna) egy kemény tok a laptopnak, hogy védje, de csak egy vicces 5 dolláros puha tokot találtunk neki méretben. Hát ez van, ezt nem lopja el senki, az biztos. :D Nekem meg új fehérnemű kellett, mert mindenem már rongyolódik. Bugyit még találtam pamutban, de melltartót már nem. Illetve, találtam egyetlen márkának egyetlen típusát, ami kb nagymama-melltartónak nézett ki, de gondoltam, nem baj, csak pár hónapra kell, majd otthon hordok szépeket. Csak amikor felpróbáltam, akkor derült ki, hogy olyan rossz a varrása, mintha gödrök lennének a mellemen. Na sok mindent feláldozok és nem is vagyok egy cicababa típus, de ezt már nem akartam bevállalni, így maradt a csupa-műanyag feleannyiba kerülő sport-melltartó. Miközben Árpi elment egy kört a laptop tok után nézelődni, én az étkezőben ültem és vigyáztam a cuccokra, meg ettem valamit. Szeretem nézni az embereket, hogy miket csinálnak és hogyan élnek, így most is nézelődtem. Mindig rácsodálkozom – és újra megtettem most is -, hogy mennyire fura dolog ez a széles körben elterjedt technológia, vagyis az okostelefon, internettel persze. Csak ültem, és néztem, ahogy az emberek nem beszélgetnek egymással, illetve, látszatra van közöttük egyfajta kapcsolat, de mindenki csak mintha félig, vagy még annyira sem lenne jelen. Illetve jelen van, de a jelen egy másik részén, a jelennek egy másik szeletében, ami valahol máshol történik. Mintha sok ablakod lenne a világra egyszerre, amit random módon nyitsz ki. És ez egy egészen különleges tapasztalat nekem is, mivel eddig nem volt okostelefonunk, most van, és internettel. Megy az ingyen üzenetküldés, megy a fészbúk. Tudjátok mit? Tökre zavaró. Folyton pittyog, jön valami értesítés, ami elvonja a figyelmem a jelenről. Üzenet jött: Gipsz Jakab lájkolta a kiscicás videót. Remek, de miért kell nekem erről MOST tudni? Miért nem szabhatom meg én, hogy mikor akarok a kiscicás videókra az időmből pazarolni? De megnézem a telefont, hátha olyan írt, aki fontos. És ezért folyton elviszi a figyelmemet. Ott ültem az eleve tök abszurd bevásárló központban, az étteremben, az okostelefon a kezemben, és nyomkodom, aztán rájövök, nem is vagyok más attól, akit az előbb elmélázva néztem, és elborzadok, hogy én nem akarok ilyen lenni.

Árpi cuki békás laptoptokja

KGB. Nem kommentálom, mindenki döntse el maga, hogy ez mennyire trendi? (Később láttunk egy KGB éttermet is.)

Reklámokat sugárzó kistévé a csaptelepre szerelve! Megáll az ész és egy helyben toporog! Pont úgy van beállítva, hogy azt lásd, amikor úgy magad elé meredsz előredőlt állapotban, amikor a kezedet mosod. Nem túl sok már ez egy kicsit?

Éjszakai bringázás, csak hogy ezt is kipróbáljuk

Az esti biciklizésre legalább 100-150 ember eljött. A GetOneBike-kal Aliék is sok bringát kikölcsönöztek. De sokan jöttek autóval is messziről, csak hogy most együtt tekerhessenek a többiekkel. Több ilyen mókás vagy villogó bringás volt.

Egy a tizenéves srác egyedül készítette el a biciklijének a teljes díszítését. Nem tudom, mennyire látszik a képen, de két akkumlátora is van, meg olyan bogár-szerű csápok a bicikli elején.

Nagyon jó volt a hangulat, bár a szevezés lehetne picit jobb. Biciklis önkéntesek állították meg a forgalmat, ezzel ingerelve az autósokat. Szerintem ez nem segíti, hanem rombolja a kerékpáros-autós együttműködést és barátságot. Több piros lámpán is keresztül hajtottunk, csak hogy együtt maradjon a csapat. Ezeket a szerintem hibákat el is mondtam Oscaréknak, talán később másképp bonyolítják majd a menetet, vagy legalább rendőröket is bevonnak. Ezt a biciklizést nem Aliék meg Oscarék szervezik, hanem az MCCP – Movimiento Ciclistas en las Calles de Panama, vagyis valami olyasmi, hogy Kerékpáros Mozgalom Panama Utcáin. Ők a helyi megfelelői a Magyar Kerékpáros Klubnak.

Városnézés 3.0 – találkozásunk Miradoros Erikával és egy fordulat mobiltelefon ügyben

Utolsó napunk sűrűre lett szervezve, ugyanis ma találkoztunk egy nagyon különleges magyarral, Erivel, aki a párjával, Endrével együtt csinálja a Mirador utazási irodát. Latin-Amerikába szerveznek utakat, és két út között nem pihennek, hanem útnak idnulnak, és újabb és újabb helyeket fedezek fel. Olyan helyekre mennek el, ahol száz éve nem járt fehér ember, vagy talán sohasem. Nincs egy fix helyük, hátizsákból élnek, és mindig mozognak. Elképesztő történeteket mesélt, annyi mindenen mentek keresztül, hogy az valami elképesztő. Tátott szájjal hallgattuk és csak pislogtunk. Olvassátok el ezt az interjút Endrével, hogy teljesebb képet kaphassatok róluk. Ez a blogjuk, itt pedig a Facebook-oldaluk

Erikával. Csak hogy tudjátok, a háttérben nagy felhőkarcolók vannak.

Itt már picit jobban látszik. :)

És a boldog gyerekek, akik eközben felfedezik a biciklijeinket.

De ugorjunk vissza a reggelre egy kicsit, mert érdekes fordulat történt mobiltelefon ügyben. Reggelre a barátnőmmel megbeszéltem egy skype-találkozót, és gondoltam, hogy kettesben tudjunk beszélgetni, majd az okostelefonon skypeolok vele, azzal el tudok vonulni. Így ébredés után feltettem a telefont a töltőre. Árpit ébresztgettem, de nem akaródzott neki a felkelés, így otthagytam őt és elmentem zuhanyozni. Talán 5-8 percet sem lehettem távol (hideg vízben nem pancsizik az ember), és igazából ez az ijesztő a dologban. Mire visszaértem, Árpi még az ágyban volt, és nyúltam a telefonért, hogy megnézzem, Annamari online van-e már, de a telefon nem volt a töltőn. Mérgesen kérdeztem Árpitól, hogy miért vette le a telefont a töltőről, netezzen a laptopon, szeretném tölteni, mert skypeolni fogok. Álmosan szólt vissza, hogy ő aztán nem vette el a telefont.

Akkor ezt elvitte valaki. És az a valaki figyelt minket, mert pont akkor jött, amikor én nem voltam már ott (véletlenül nem lehet ekkora szerencséje, a hely adottságai miatt), és a térfigyelő kamerán sincs rajta, tehát tudta a járást. Felmentem Oscarékhoz, és megkértem, hogy csörgesse meg a telefont, de már ki volt kapcsolva. Oscar annyira kedves volt, hogy elment autóval körbenézni, hátha lát valakit. Sejtettem, hogy tök felesleges, de nem akartam letörni. Ment egy kört, majd egy rendőrrel tért vissza. Mivel láttam a kukásautót megérkezni az eset után, az ott lakók azonnal mondták, hogy a kukások néha “körbenéznek”, szóval szerintük 100%, hogy közülük volt valaki, na meg nem ez az első eset, hogy eltűnnek dolgok. Hát jó, a rendőrrel meg Oscarral elmentünk a kukások után. Ők nagy olaszos (vagyis hát latinos) hevességgel kommunikálva mutogattak valami papírt, hogy ők ma nem jártak arra. Hogy aztán végül a térfigyelő kamerás felvétellel miért nem szembesítettük őket, nem tudom, ez a dolog valahogy elsiklott menet közben (mivel a kamerát később nézhettük meg, a rendőr már nem volt akkor ott). Annamarit amint tudtam, értesítettem, hogy ne várjon, és üzente, hogy ő is meg kollégái is imádkoznak értünk. Gondoltam, hogy nem értünk kell, hanem azért az illetőért, aki elvitte a telefont. Nem hiszem, hogy az ilyen lopások azért történnek, mert kleptomániás a kukás, már ha a kukások közül volt valaki. Hanem mert rászorul, vagy mert ezt látta, ebben nőtt fel, ezt tartja jónak, … Mert olyanok az életkörülményei, hogy ezt tanulta, ezt látta, vagy nincs mit ennie és valamit tennie kell, hogy egyen. Vagy, ami rosszabb, drogért, vagy bármilyen más hülyeségért, esetleg kedvtelésből vagy irigységből lop. Annyi motívuma van egy-egy cselekedetek, hogy ezt kívülről nehéz megállapítani. De sehogy sem jó, mert nem OK, hogy valaki olyan helyzetbe kerüljön hogy mástól kelljen elvennie a saját maga érdekében – bármit is jelentsen az érdek: létfenntartást vagy “szórakozást”. Szirénai Szent Katalintól olvastam egy idézetet az eset után nem sokkal. Na, ezt jó nehéz kivitelezni, főleg akkor, amikor minket rövidítenek meg, de álljon itt az idézet, útmutatónak: “Aki meg akarja tisztítani lelkületét, tartózkodjék minden ítélkezéstől felebarátja dolgát illetően, és soha ne kárhoztassa ennek viselkedését, soha ne törjön pálcát az emberek cselekedetei, legfőképpen pedig ezeknek mindig rejtett benső indítékai fölött.” Ezzel nem megengedni akarom a rosszat. Nem mentséget keresek a hibának vagy bűnnek, csak elfogadom az embert, aki én is vagyok. Ezután jön az, hogy tenni kell, cselekedni, formálni a körülöttünk lévő közösséget, nem ítélve, mert abból már kaptak eleget. Nem lenézve és nem megszégyenítve, mert azt már jól ismerik és abból már nem kell több. Ha gyűlölködnék, ha utálkoznék, vádakoznék, elhatárolódnék, ha ujjal mutogatnék, mit érnék el?

Minket hál’Istennek nem érintett annyira tragikusan a dolog, mint azt elsőre gondolnátok. Sőt, igazából valahogy felszabadultak és boldogok voltunk. Ha listát kéne írni, hogy mi legyen az, amit nem bánunk, ha ellopnak, ez a mobil dobogós helyet kapna. Ezt a telefont egyébként Árpi bátyjától kaptuk, ő használta talán egy évig, aztán Árpi anyukája használta még egy ideig, aztán csak a fiókban volt náluk otthon. Egyik csomaggal, amit otthonról kaptunk, küldték el nekünk ezt a régi, használt, android 2.4-es telefont, nekünk még egy repedést is sikerült a kijelzőjére rávarázsolni. Ha a winchestereinket vinnék, az lenne a legnagyobb baj. Na persze az útleveleinkkel egy szinten. A merevlemezeken van rajta minden dokumentálva, és ha az elvész, nincs a legutolsó pár hónapról biztonsági mentés. (Talán most sikerül hazaküldeni egyet, még eldől.) Még ha a bicikliket is viszik el, veszünk újat, akármilyet, és megyünk azzal tovább. Persze kumma mérges lennék, és nehéz lenne elengedni, nehéz lenne megbocsátani, de a legvégső summázata a dolognak, hogy ezek csak tárgyak. Még a winchester is. Minél inkább kötődünk a tárgyakhoz, annál rosszabbul érint, ha elveszítjük ezeket, de nem meztelenül jöttünk-e a világra és nem test nélkül megyünk-e tovább? “Emlékezz ember, porból lettél és porrá leszel.” – Mondja hamvazószerdán a pap, mikor hamu-jelet rajzol a homlokunkra. Miközben Erikára vártunk, bementem a téren lévő templomba, és egy kisebb tömeg beszélgetett bent. Amikor előrébb mentem, akkor láttam a koporsót az oltár előtt egy gurulós kocsin. Temetés lesz. Látszott a férfi arca, kis ablak volt a koporsó tetején, hogy a szerettei elköszönhessenek még utoljára. Elnéztem egy percre az arcot, majd leültem és néztem a koporsót; hát mind így végezzük. Én is, a tolvaj is. Mi a különbség? Semmi. “Nekünk csak arról kell dönteni, mihez kezdünk az idővel, amely megadatik.” – mondja Gandalf figuráján keresztül Tolkien.

Bridge of the Americas

Naplemente

Egy nő, tradícionális ruhában, a lábán és kezén gyöngysorok vannak

Utcai életkép: meg a foci. Az autók meg kikerülik őket.

Ó, ha Budapesten is ilyen szexi rövidgatyás rendőrök korzóznának bringákon! :) Egyébként a legjobboldali segített az első Miami hotel megtalálásában. – Árpi: Nana, miket olvasok, vigyázz, még féltékeny leszek, ezután nagy ívben kerülni fogunk minden bringás-rendőrt. (tudom már, minek öltözök következő farsangkor! :D)

Búcsú-vacsora. Aliék láttak minket vendégül ezúttal, és náluk is aludtunk. A cuccainkat Oscarék lakásába vittük fel, a bicikliket pedig a lépcsőházba zártuk be, és ott lakatoltuk le őket, a zárt ajtók mögött. Aznap éjjel újabb lopás történt a nyitott garázsban, egy másik lakó gázpalackját vitték el, 60 dollár körüli az értéke. Árpi: Amúgy Oscarnak van egy Rohloff-os bringája, és a hátsókerék csak úgy fel van akasztva a három oldalról nyitott garázsban, igazán lehetne egy kis esze a tolvajnak. De hát… Mindegy, hagyjuk, reméljük nem hoztunk bajt Oscarékra és a szomszédaikra.

]]> https://360fokbringa.hu/006-south-america/sok-minden-tortent-meg-panamaban/feed/ 6 https://360fokbringa.hu/005-central-america/panamai-elso-kalandjaink-es-hogy-nem-erkeztunk-meg-majdnem-panama-varosba/ https://360fokbringa.hu/005-central-america/panamai-elso-kalandjaink-es-hogy-nem-erkeztunk-meg-majdnem-panama-varosba/#comments Wed, 11 Mar 2015 07:00:25 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=28058

Irány Panama! Első napok és utunk Panama városba

Panamában úgy tervezük, hogy nem fogunk végig biciklizni, mert csak nagy autópálya van, és más bringásoktól azt hallottuk, nem éri meg itt tölteni az időnket. Ezért úgy gondoltuk, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon, egy darabot biciklizünk, aztán buszra szállunk Panama városig, onnan majd újra biciklizünk Colónig, ahonnan a hajó megy Kolumbiába. Tervnek jó, lássuk, mi sül ki belőle.

Határátlépést egy-egy finom kókusszal ünnepeltük. Itt nem azt írják ki, hogy “coco frio”, hanem “pipa fria”, mivel a coco az már a megérett, húsáért fogyasztott kókusz, a pipa pedig a zöld kókusz, aminek még sokszor semmilyen húsa nincsen, csak lé van a kemény dióban.

Itt, a kókuszosnál csodálhattuk meg először a helyi, dollárral azonos pénzeket. A méret és az érték ugyanaz, csak más a neve. Dollárral is mindenhol lehet fizetni.

Valaki nagyon vicces kedvében volt.

Megérkeztünk a ma esti célállomásra, La Concepcion-ba. Itt találkoztunk először ezekkel a szép ruhába öltözött hölgyekkel, és amikor kérdeztük, hogy mi a neve annak, amit viselnek, csak annyit mondtak értetlenkedve, hogy “ruha”. Vagy nem kérdeztem jól (ami valószínű), vagy nem jelent tényleg semmi különöset ez a viselet.

Akció volt a helyi pizzásnál, mókás, hogy sajtszelőt adtak a pizzaszeletek kiemeléséhez. Formára végül is hasonló…

Egy kis földrajz órát tartottam a gyerekeknek, mert nagyon izgatta a fantáziájukat, hogy honnan jöttünk, ha nem vagyunk gringók. Először mindig azt keressük meg együtt, amelyik országban vagyunk, aztán megnézzük, az melyik kontinensen van; eddig még szokott menni a dolog, de a többi kontinensről nagyon kevés gyereknek, vagy felnőttnek van fogalma. Amit itt ismernek, az legtöbbször Ausztrália, és rácsodálkozak, hol van például Spanyolország meg Németország, amely országokat névről ismerik, de nem tudják merre van. A nagy fekete folt Afrika, de Ázsiát is csak úgy találjuk meg, ha rákérdezek Kínára, Mongóliára vagy Oroszországra. Az ezzel szöges ellentétes tapasztalatunk, amikor egyből megkérdezik, hogy budapestiek vagyunk-e? Ilyenkor szégyenlem el magam, mert én nem tudom sok ország fővárosát, de ezen a helyzeten mindig lehet javítani. (Például ezzel az utazással) :)

Reggel indulás előtt. Ez a szállás amúgy egy külön kategóriába tartozik itt. Az olcsó, helyiek által vezetett, turisták számára ismeretlen, hotel-feliratot nem használó szállásokat csak kérdezősködés útján lehet megtalálni. Szeretjük az ilyet, mert egyrészt olcsóbb és a színvonala nekünk tökéletesen megfelel, illetve tuti olyan családnak megy a pénzünk, akinek jobban kellhet, mint egy ismert hotel tulajdonosának. Így gondolkodunk, reméljük, helyesen.

Szépséges Panama

Panama szinte minden utcasarkon megörvendeztetett minket újabbnál újabb táblákkal. Szerintem itt gyűjtöttük a legtöbbet a KRESZ-tábla gyűjteményembe.

Megérkeztünk David nevű városba. Komolyzene szólt a Pio Pio nevű gyorsétteremben, igazán üdítő volt a sok spanyol nyelvű ihaj-csuhaj zene után!

David városa volt a cél a mai napra, mivel itt terveztünk buszra szállni, hogy át-teleportáljuk a sokszáz kilométer hosszú unalmas autópályát Panama városig. Korán érkeztük, mivel nincs messze La Concepcion-tól, de örültünk is ennek, mert nem tudtuk, hogy pontosan honnan és mikor indulnak a buszok. Na jó, tudtuk, benne van a LP útikönyvben, de mégis, csak az a biztos, ami már megtörtént, és remélhetőleg az, amit már láttunk saját szemeinkkel. Szóval itt vagyunk Davidban, és szöttyögtünk egy sort, mint aki nem tudja, mit akar. A terv az lett volna, hogy pihenünk egy napot itt, mielőtt bemegyünk a még nagyobb városba, Panamába, valamint mivel nem volt szállásunk Couchsurfinen se itt, se Panamában, úgy gondoltuk, itt olcsóbbak lesznek a hotelszobák és hátha addig valaki visszaír CS-n Panama városból. Relatíve olcsóbbak is voltak a hotelek, de egyik sem volt igazán az, amire azt mondtuk volna, hogy “igen, itt tudunk pihenni és termékenyen dolgozni, van wifi és le tudunk ülni egy asztalhoz!” Mondom, valahogy volt bennünk valami szöttyögős, itt se jó, ott se jó, sehogy se jó érzés. Csak tekeregtünk a városban a büdös forgalomban meg a hülye egyirányú utcákban föl alá, a végén már gyalog mentem holtet nézni, az egész csak fárasztó volt, jobban elfáradtunk, mintha rendesen bicikliztünk volna. Ez az a típusú helyzet, amikor az egyikőnknek ki kell mondania, hogy “ez lesz és kész”, és akkor ahhoz tartjuk magunkat, ehelyett ide-oda tengődtünk, már a sokadik “nem jó” hotel után egyre azt éreztük, csak elfolyik az idő, és ebbe a nyúlós-ragadós rossz hanguatban egyet lépünk előre, négyet hátra. Árpinál telt be a pohár, azzal állt elő, hogy a fene egye az egészet, üljünk fel egy buszra, majd azon alszunk és legalább Panamában leszünk, mármint a városban. Ha csak így írom, hogy Panama, akkor a városra gondolok. Árpira jellemző ez az előre menekülés, mint megoldás a szorult helyzetekben. Nekem nagyon nem tetszett és mondtam is neki, hogy ez tiszta hülyeség, mert 1. nem fogunk tudni aludni rendesen a buszon, tudja jól, 2. sokkal drágább lesz Panama, miért nem várunk itt, hátha lesz CS-s szállásadónk. Mivel hajthatatlan volt, így ez lett a döntés, és már előre készültem magamban, hogy majd jól megmondhatom neki, hogy “én megmondtam, hogy ez lesz, mindig hallgass az asszonyra!”.

Egy nem túl jól sikerült kép rólunk, a buszkerék dísztárcsájában.

Így hát beugrottunk egy kis pékségszerűségbe enni, majd eltekertünk a buszállomásra. Már késő délután volt, de még nem volt sötét. Árpi megkereste a jegypénztárat, hogy jegyet vegyen az este 10-órás buszra, addig meg gondoltuk vártunk a légkondis váróteremben, és Árpi meg tud dolgozni a laptopon. A jegypénztárnál azt mondták, majd este 9-re menjen vissza jegyet venni. Hát jó, vártunk este 9-ig. Ekkor Árpi újra elment a pénztárhoz, majd csak nagyon sokára tért vissza, septében felmarkolta az útleveleinket, és szaladt vissza. Nem értettem, mi tart ilyen sokáig. Amikor Árpi visszatért a jegyekkel a kezében, akkor mesélte el, mi volt. Mikor sorra került, épp 9:05-kor, és kért két jegyet a 10-es buszra, akkor közölte vele a jegypénztáros, hogy a 10-órás busz épp most megy el. No, így sikerült lekésnünk a buszt. És így jöttünk rá, hogy van 1 óra különbség Costa Rica és Panama között. Na sebaj, van egy másik busz éjjel 12-kor.

Fél 12 körül lehetett, amikor láttuk begördülni a buszt az állomás mellé. Oda mutatta a pénztáros is, hogy a busz érkezni fog. Szépen odatoltuk magunkat, és a buszsofőr, vagy jegyszedő, vagy nem is tudom, pontosan milyen státuszban dolgozó férfi, aki a cuccok bepakolásáért is felelős volt, erőst elszörnyedt, amikor meglátta a bicikliket. Na, 16 dollárért már befértek… Mivel szemfülesek voltunk és elsőnek álltunk oda a csomagjainkkal a pakoláshoz (ezt mindig így kell, mert tényleg sok cuccunk van, és ha a végén érkezünk, lehet, hogy tényleg nem férünk be), hamar bekerült mindkét bicikli, és a táskák is a busz mélyére.

Intermezzo: pont most van földrengés, amikor ezt írom! Hujj, nagyon izgi, ilyen erős földrengésben még nem volt részünk, egész sokáig tart(ott)! A helyiek azt mondják, itt még sosem volt ilyen, nagyon megijedtek és imádkoznak. Persze mindenki rendben van és semmi nem történt. Vissza a buszhoz!

Még eltartott egy darabig, amíg minden utas táskáját bepakolták, úgy 10 perc múlva állhattunk sorba a felszálláshoz. Mikor sorra kerültünk, a férfi (aki pakolta a biciklijeinket) amikor meglátta a jegyünket, a fejéhez csapott és elkezdett valamit nagyon gyorsan hadarni. Pár mondat után fejtettük meg: “Rossz busz!! Másik buszba kellett volna pakolni! Nem ezzel a busszal megyünk!!” – ??? Ajaj.

Még pár elhadart mérges mondat után kiderült, hogy ugyan rossz buszra pakoltunk, de ez a busz is Panama városba megy. A szerecsénk: a mi buszunk, ami ugyaninnen és ugyanekkor indul, ugyanoda, és ugyanakkor érkezik meg, illetve hát 5-10 perc különbséggel, amit a forgalom okoz. Csak megjegyzem, a jegyre pici betűvel volt egy 50-es írva, és ez a szám nem túl feltűnően, de el volt helyezve a busz ajtaja mellett is. A másik busz a 40-es. Ezt honnan kellett volna tudnunk? Így odairányítottak minket a másik buszhoz, ahol elmondtuk a jegyszedőnek, hogy nincs csomagunk, az a másik buszban van, hogy tudjanak róla. Bólogattak, felszálltunk. Az 1-2 helyet kaptuk meg, ami az emeleten volt, egészen a sofőr feje felett. Piszok hideget nyomott a légkondi, folyton felébredtem-elaludtam, nagyon rosszul telt az éjjel, de azért aludtunk valamennyit. Azon is sokat gondolkodtunk, hogy most mi lesz a cuccainkkal: ha késve érkezik a busz, majd kicsapják oda oldalra valahova, aztán találjuk meg, ha tudjuk? Vajon figyel majd rá valaki, vagy ott lesz szabad prédának, hogy bárki belematathasson? Mindegy hát, nincs mit tenni, csak lesz, ahogy lesz, így sikerült rossz buszra szállni, illetve – rossz buszba pakolni. Na de még nincs vége…

Mikor már tetőfokára hágott a fáradság és már a hideg sem zavart, végre mélyebben el tudtunk aludni. Emlékszem is egy homályos érzésre, hogy “végre, el tudok aludni”. Valahogy olyan nyugodtabb lett minden és minta nem is lenne olyan hideg… “AYYYYY! Santa Barbara!!!!” – Erre a kiáltásra ébredtünk… Riadtan ébredtem fel, hogy mi történt, látom, hogy egy férfi áll a fejem felett, a szék mögött és fogja a fejét. Gyorsan ébresztem Árpit is, és akkor nézek körbe: senki sincs a buszon… és a busz nincs az állomáson, egy benzinkúton vagyunk… Na, így sikerült nem leszállni a buszról… Az első riadtságban egyből a csomagjaink után kérdeztünk, meg hogy hol a másik busz?! Hol van a 40-es busz? És mi hol vagyunk? És hogy nem szólt senki és hogy nem vették észre? Hát persze, mivel nem volt csomagunk a csomagtérben, úgy gondolták, már mindenki leszállt. Úgy tűnik, nem sikerült az infót átadni felszálláskor a csomagjainkról. :) Az első ijedtség után, meg amikor Señor “Santa Barbara” is összerakta a képet, igyekezett megnyugtatni minket, hogy mindjárt odamegyünk, ahol a másik busz van, várjunk lent, a lenti székeknél. A 40-es busz már a pihenőhelyen állt, a sofőr aludt. Señor “Santa Barbara” azt mondta, kopogtassunk az ablakon, majd a busz, amivel utaztunk, elhajtott. Na és ha mégsincs itt a 40-es busz sofőrje? Hál’Istennek itt volt, már valóban pihent, de számított ránk, hogy jönni fogunk. A csomagjaink épségben és hiánytalanul a csomagtérben voltak. Ezért nagyon hálásak voltunk, hogy törődött ezzel ennyire, és nem csak kipakolta a végállomáson, hanem amikor látta, hogy nem jövünk, biztonságban megőrizte. Fent beillesztett kép a buszkerékkel az a megérkezés és öröm pillanata, hogy mindenünk megvan, annak ellenére, hogy a formánkat hoztuk és sikerült ily’ sikkesen és gördülékenyen megérkezni Panama városba… :))

Döcögős érkezés után egy nagyon szép hét Panama városban

A belvárosi sétálóutca, és a hagyományokat még őrző helyiek. Nagy ellentét feszíti a modern-, és a hagyományőrző csoportot. A modernek mindenben az USÁ-t koppintják, ez elsősorban a ruházaton és kiegészítőkön jelenik meg – ezt panamaiaktól tudjuk -, a hagyományt őrizni akarók pedig ezzel az erős árral szemben küzdenek az értékeik fennmaradásáért.

Korán reggel volt még, amikor a busszal megérkeztünk, és mivel éhesek voltunk meg arcot-fogat szerettünk volna mosni, bementünk biciklistül a váróterembe. Ettünk egy-egy szendvicset, és próbáltuk behozni a CS-t az okostelefonon. Hurrá, kaptunk valakitől visszajelzést! De, sajnos nem tud minket fogadni, viszont adott egy infót. Holnap, vasárnap, nagy bringázás van a városan, sok biciklis csoporttal találkozhatunk, neki is vannak ott barátai, és menjünk oda kérdezősködni, hátha valaki tud nekünk segíteni. Ez jó hír, egy éjszakára kell szállást keresnünk. Bementünk a Casco Veijo félszigetre, ez az óváros. Fel, s alá keringtünk megint (jól megmondtam Árpinak, hogy “én megmondtam”), egyik szállás drágább volt a másiknál. Az egyik hostelnél voltak biciklis rendőrök, akikből amúgy nagyon sok van a városban. Szerintem nagyszerű ötlet, hiszen a sok egyirányú utcában gyorsabban tudnak reagálni biciklivel, mint autóval. Az egyikőjük tudott egy Miami nevű hotelről a sétálóutcában. Mivel nem igazán tudtuk, merre is van, elkísértek minket. A szobák itt is drágák voltak, (igaz, hogy valószínűleg csak egy éjszakára keresünk szállást, de ez nem biztos, így azt is figyelmbe kell venni, hogy lehetőleg egy egész hétre jó legyen a szállás), amit olcsón tudtak adni, az egy 5. emeleti, az ott dolgozókkal megosztott óriási szoba, ahol nem tudtuk volna a cuccainkat elzárni. Úgy képzeljétek el, hogy az 5 emeletből 2 vagy 3 volt kiépítve, ott voltak falakkal ellátott rendes szobák, majd a tovább vezető lépcső tele volt pakolva minden féle törött bútorokkal, ezzel jelezve, hogy a kedves vendég ne menjen följebb, az a rész le van zárva. Ahogy mentünk fölfele, már azt vizionáltam magam elé, hogy mégis hogyan fogunk itt felbalettozni a bringákkal meg a csomagokkal öt emeletet? A felső emeletek koszosak és kupisak voltak, itt-ott le volt rakva pár matrac a földre, azokon valakiknek a cuccaival, arra gondoltam, a hotelben dolgozók, meg pár helyi munkás lakhat itt. A legfelső emeleten még egy TV is volt, bekapcsolva, persze épp senki sem nézte. Itt pár függőágy lógott, egy-egy matrac a koszos földön hevert. Az első gondolatom az volt, hogy ha valahol, akkor itt fognak minket kirabolni. A fürdőszoba is mocskos volt, ami nem zavarna, ha legalább tudnám, a cuccaink biztonságos helyen vannak. Az ilyen közösen használt, senki-gazdája helyek mindig mocskosak. Köszönjük, nem kérjük, azért ésszel is kell élni. Lent a rendőrök még vártak ránk, hogy mi lesz velünk, és mi megköszöntük nekik a segítséget, nagyon kedvesek voltak, hogy ide elkísértek, de ez a hely nem jó. Egy másik rendőrnek jutott eszébe, hogy van egy másik hotel, azt is Miami-nak hívják, az a 13. utcában van, a nyomornyegyed mellett. Na, nézzük meg.

Egy kis kontraszt: a szép belváros – és –

– a kevésbé szép, bár élettel teli szegény negyed.

Miami hostal a 13. utcában. Az utcasarkon egy taxis ránkszólt, erre ne menjünk tovább, veszélyes! Gondolom, hogy kirabolnak, vagy ilyesmi. A hostel még pont a “határon” feküdt, bár a veszélyesnek titulált részen többször is keresztül kellett bicikliznünk, ha ki akartuk kerülni az egyirányú utcákat.

Íme a környék. Amellett, hogy nem örülök annak és elszomorít, hogy emberek szegénységben élnek, és minden embertársamnak megkívánom a tiszta és rendezett életkörülményeket, azért jó volt látni ezt is, nem csak a steril, turistán számára rendberakott “everybody happy spend your money” környéket. A valóságot mindig többre becsülöm a kisminkelt látványosságnál. Ha nem szembesülünk azzal, ami van és rossz, akkor nem is tudunk ellene tenni.

Ez a bolt pont azon a sarkon állt, ahol a taxis intett minket, hogy ne menjünk tovább. Hát, igen, valószínűleg tényleg nem túl jó a közbiztonság.

Buli van a szomszédos utcában

Nagy vizes – locsolós party volt. Egy csapat turistát is leöntöttek, így mi kerültünk egy háztömböt. :)

Menjünk egyet sétálni – városnézés 1.0

Graffitis ház egy sarokra a sétálóutcától

Óváros

Az egyik kedvenc terünk. Ezzel szemközt volt az az étkezde, ahova rendszeresen visszajártunk.

3 dollár 75 cent. Vagyis 3 balboa és 75 cent. Ugyanaz a kettő. És milyen finom volt a lencse!!! Egészen otthoni lencsefőzelék íze volt, talán mert pont az is volt.

Árpi: A Függetlenség terén ez az a templom, ahol őrzik azt az híres arany oltárt, amit állítólag még a régi óvárosban, amit leromboltak, a pap a templomban feketére festett, és mikor jöttek a kalózok, azt a mesét adta be nekik, hogy már más kalózok előzőleg elvitték. De ez még semmi, még le is gombolt róluk egy kis adományt az új oltárhoz… :) Jól átverte a kalózokat, az egyszer biztos. Sajnos az oltárt nem tudtuk megnézni, mert amikor itt jártunk, zárva volt a templom, aztán meg annyifelé voltunk és annyi mindent láttunk, hogy később ezt elfelejtettük. Mindenesetre a legenda úgy tartja, hogy a kalóz, akit a pap átvert, így nyilatkozott a papról: “nem tudom miért, de szerintem te nagyobb kalóz vagy, mint én”.

Az ó-, és újváros találkozása

Hát igen. Azért ez is szép. Bár Budapestre azért nem kéne ilyen.

Épp apály volt.

A biodiverzitás múzeum, kár hogy nem néztük meg.

A pingált buszok egyik gyöngyszeme. Barátainktól megtudtuk, hogy ezeket a buszokat “mérges bikának” hívják, mivel mindig agresszíven dudálnak a sofőrök, mindig tolakodnak és bevának mindenki elé.

A következő részben szó lesz egy lélegzetelállító módjáról a városnézésnek, amikor is úgy fedezhetjük fel Panama várost, mint máskor soha! Megismerhetitek új barátainkat, akik egy másik országból költöztek ide, mert egyikőjüket elrabolták váltságdíjért (na de hogy szabadult meg?). Valamint valami olyasmi fog velünk történni, ami eddig 3 év 9 hónap alatt még soha sem történt! :)