Irány a Karib-tenger! Utunk Panama várostól Colónig

Az utolsó Panama városi estét Aliéknál töltöttük, részben azért, mert náluk vendégeskedtünk vacsorára és az elhúzódott, így mire végeztünk, olyan késő lett, hogy nem tudtuk Oscarékat elérni telefonon, hogy a matracainkért felmehessünk hozzájuk. Így az estét velük, meg a lökött kutyájukkal töltöttük, aki imádta, hogy végre játszik vele valaki. Már alig kapott levegőt, úgy lihegett a fáradtságtól, de még hozta a rongyot meg a gumi-malacot, hogy rázzam meg dobáljam neki. Reggel nem sikerült valami fényesre a korai kelés – Ali meg Árpi elhatározták még este, hogy hajnali 5-re kimennek arra a lezárt útszakaszra, amit lezárnak a bringásoknak, hogy edzhessenek -, ebből újabb és újabb szundi lett csak. Tudjátok, ahogy a mondás tartja, egy felnőtt ember alvásideje “még öt perc”. Ehelyett reggeliztünk egy finomat és újra felmentünk a közös teraszra megnézni a kilátást, ugyanis este már sötét volt, mire felmentünk. Árpi: Kár, pedig szívesen csapattam volna 60km-t másfél óra alatt Ali karbonvázas országutijának szélárnyékában a táskák nélküli fekvőbringán, de ez most nem jött össze. :) Pedig Ali állítólag ilyen edzéseket szokott tolni hajnalonként… :) 40-es átlag, ezt megnéztem volna. :) Mondjuk utána tuti nem lettem volna túl vidám a csomagokkal, szóval talán jobb így.

Bridges of the Americas

Milyen szupi már, hogy az albérlethez jár közös medence, jacuzzi, grillező meg bulizásra, összejövetelre használható terem és nagy terasz.

Panama városból kifelé még sok mindent meg szerettünk volna nézni. Az egyik egy park, ahol lehet lajhárokat is látni, a másik pedig maga a csatorna illetve a csatornáról szóló múzeum. Elsőnek a Parque Natural Metropolitano parkba mentünk be, 8 dollárért fejenként. Bár lajhárokat nem láttunk, így is volt mit nézni.

Hát nem gyönyörű?

Egy szép (kiszáradt) fa a dús zöldben

Kilátópont is volt

Szép erdőben sétáltunk

Látjátok azt a fáról lefelé lógó cukorsüveg alakú valamit? Vajon mi lakhat benne? Vagy mi célt szolgál?

“Én vagyok a félelmetes fatörzs!”

Hopp, meg van az ebéd!

Helló majom!

Szép csíkos kisgyík

Miután jól kisétáltuk magunkat, naptejet kentünk és elindultunk a múzeum felé. Nem járunk itt minden nap, egy ilyen múzeumot, na meg magát a csatornát meg kell nézni! Nem a szomszédban volt, azért jó sokat kellett biciklizni, de csak odaértünk valahára. Mikor megérkeztünk, akkor szembesültünk a belépőárakkal. Elborzadtunk és lamentáltunk egy sort, hogy most mi a fészkes fene legyen? Most vagyunk itt, és talán utoljára. Aztán úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be, hanem eltekerünk még pár kilométerrel arrébb és megnézzük az ingyenes helyen. Mikor odaértünk kicsit csalódott voltam, de ez inkább a melegnek és az idegesítő autósoknak szólt, nem a helynek. Itt egy parkolóból nézhettük végig, ahogy a hajók beállnak és föl-le süllyednek a csatorna külön kis részeiben.

FC és RR vagyis Ferro Carril és Rail Road, alatta a szemléltető képecske, hogy mi történik, ha azt hiszed, még átférsz.

Gigantikus hajók

A hajókat a Panama csatorna mérteihez mérten készítik. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha tényleg elkészítik Nicaraguában azt a másik, még nagyobb csatornát.

“Te, Feri, megsétáltattad ma már a hajódat? “Jaja, épp most viszem, kell neki egy kis mozgás.” :D

Ez a kismadár egy vízbe állított reflektoron üldögélt, és innen indult vadászni. Több kört is megjárt, míg mi ott voltunk.

Csiling-csiling, fagylaltot vegyenek!

Pont befér. Szerintetek miért olyan furcsa alakú a hajó jobb-alsó “sarka”?

…és egy kis timelapse, csak úgy a kerítésre gyorskötözött kamerával:

A legjobb madarász leshely a világon: Pipeline Road

Aliék azt javasolták nekünk, hogy mindenképp szakítsuk meg az utunkat és nézzük meg a Pipeline utat Gamboa mellett, mert ez itt a legjobb (vagy legalább is a legjobbak között van) madarászó hely a világon. Mi ugyan nem vagyunk fanatikusok egyik állatfaj irányában sem, de az ötlet, hogy szép madarakat lássunk, megragadta a fantáziánkat. Később jöttünk rá, hogy egy kis kamerával és szabad szemmel nem az igazi… de mi nagy boldogan tervezgettük, hogy majd megyünk és jól megnézzük az összes madarat. A Pipeline út, vagyis Csatornacső út (hogy mi a szösznek hívják így, nem tudom, nem voltak csövek sehol, hanem csak érinetlen természet) Gamboa falu mellett található. (Árpi: olvastam valahol, hogy a vezeték végül nem épült meg valamiért, de az építéséhez készült utak egy része igen – ezeken mehettünk be a dzsungelbe) Mire mi odaértünk Gamboába, jól ránksötétedett, úgy hogy első dolgunk volt valami szállás után nézni. Aliéknak van itt valami ismerőse, de őt sajnos nem tudtuk elérni, így maradt a szálloda, vagy egyéb alternatív megoldás. A hotelek mind tömve voltak, egy szálláson ajánlották fel, hogy sátrazhatunk, de olyan pofátlan összeget kértek ezért, hogy nem bírtuk nevetés nélkül és otthagytuk őket. Végül a rendőröktől kérdeztük meg, hogy hol aludhatunk egy éjszakát. Eleinte majdnem a rendőrség előtt kötöttünk ki a (kültéri) hűtőgép és zászlórúd között, de végül ők is belátták, hogy talán nem lenne túl elegáns, ha ott csövezénk a főbejárattól két lépésre. A tűzoltóság előtt van egy nagy füves tér, és ott van egy pados, betonozott, tetővel is rendelkező kis kiülő. Ez tökéletes volt, kellett is a tető, mivel hajnalban kicsit eleredt az eső.

A pont tökéletes alvóhely

Voltak hangyák, így körberajzoltam magunkat rovarirtó krétával. Bizony, még ilyenünk is van, igaz most használtuk először az azóta eltelt 3 év alatt. :o Mert ezt még Indiában kaptuk ajándékba az Indiapass-os magyar családtól, Viki-Laci-Jojótól. :) Nem is mászott ránk egy hagya sem az éjjel… pedig közvetlen mellettünk volt az egyik bejárata a hangyabolynak

Az alvóhely reggel

Útban afelé a szakasz felé, amit Pipeline road néven ismerünk

Fölöttünk majmok mászkáltak és reggeliztek a fák terméséből

Kíváncsian néztek minket, mi is őket

Disznólábú patkányok. Vagy a fene tudja, sajnos képet csak messziről tudtunk készíteni, mert amikor meghallották, hogy jövünk, méltatlankodva elcsörtettek.

És a pillanat, amikor rájöttünk, kevesek vagyunk mi ehhez.. :))

Az úgynevezett Pipeline útra-útszakasz mélyébe végül nem mentünk be, mert úgy láttuk, nekünk ennyi is elég, így is elég sokat bicikliztünk az erdőben. Rengeteg elszánt arcú futó, és pár andalogva bámészkodó madarász előzött ki minket.

“Madarakat látok mindenhooooool” A profik így nyomták.

Úgy képzeljétek ezt el, hogy ha vezetővel voltak, akkor a vezető figyelte a természetet és sas-szemmel kiszúrta az épp megfigyelhető madarat, és amikor felhívta a többiek figyelmét, mindenki huss, arra nézett a távcsövével. Mi meg hunyorogtunk és nem láttunk semmit. Kivéve, ha egy látványos tukánról van szó.

A repülő banán – vagyis a tukán

Elfelé menet még beköszöntünk a rendőrségre. Na ott aludtunk majdnem a hűtőtől jobbra. És ezt ők javasolták! :)

Távolról azt hittem, zsiráf…

És irány Colón!

Az ebédünk. El sem hiszitek, milyen finom volt az a szaftos husi és a főtt krumpli! Olyan rég ettünk főtt krumplit!

Mindeközben az étteremmel szemközt: jött egy teherautó és egy munkás csak úgy ledobálta a szemetet az út szélére. Remélem ezt összeszedik még…

És egy nagyon vallásos sofőr kamionja.

Ezekből a táblákból is van vagy három féle, Panama fenomenális hely táblagyűjtésre. Ez a táncolós. Amikor csak ránézek, az a dal jut eszembe, amiben azt éneklik: “let’s dance”.

Álljon itt egy kisebb gyűjtemény a buszokból is, egészen elképesztő, miket művelnek a tömegközlekedésre szánt buszokkal. Nem tudjuk eldönteni, hogy ez mókás, menő, vagy gyermeteg.

Mégis, hol néz ki a sofőr?

‘facepalm’- “mit tettetek velem?”

Itt is odafigyeltek arra, hogy a sofőr rendesen kilásson

Arab szépség csábít a busz fenekéről

Berendezkedtek a hétre. Ennél a kocsmánál álltunk meg üdítőzni (mert az is volt nekik). A már ittas barátok hangos hujjogással köszöntek oda egymásnak, engem meg mindig kinevettek, amikor az erős, éles zajra – amit ők baráti üdvözlésnek és helyi szokásnak tartanak – folyton összerezzentem. Hiába, a hirtelen erős zajok befogadására és feldolgozására szánt idegpályáim már Ázsia sűrűjében kiégtek és elroncsolódtak. Amúgy elképesztő, milyen hangokat tudnak kiadni magukból, komolyan nem emberi.

Irány a bomberos! Colón előtt 21 km-re itt aludtunk. Még volt pár elintézni valónk hajóraszállás előtt, így gondoltuk, lesz egy ezekkel teli de kellemes napunk holnap. A hajó csak este 7kor megy, lesz bőven időnk mindenre.

A tűzoltó-fanok kedvéért pár kép

És még működőképes, csak már nem használják

A tűzoltóság “nappalijában” aludtunk. Nagyon kedvesek voltak, hogy ide beengedtek minket. Eleinte az autók közé kaptunk engedély, de ezt ők megváltoztatták, mondván, hogy itt jobb lesz nekünk.

Reggel korán keltünk, nem akartunk útban lenni. Összepakoltunk, ettünk egy kis műzlit, és nekivágtunk a napnak. Első utunk egy bevásárlóközponthoz vezetett, mert oda jelölte a térkép a postát. Haza szerettünk volna küldeni egy csomagot pár aprósággal, meg a régi laptoppal, de amit találtunk azok a DHL meg ehhez hasonló szolgáltatások voltak, és piszok drágák. Nekünk a sima, rendes posta kell, és mint kiderült, az nem itt van. Viszont volt ingyen wifi az étkezdében, beültünk ütni a billentyűket pár órára, meg ettünk is a menzán, ha már itt voltunk. Ezután vágtunk neki Colón belvárosának, ahol találtunk egy igazi, rendes postát, de az épp a szegény-negyedben volt, és a helyiek elborzadtak, amikor megláttak minket oda behajtani, és egy férfi oda is jött hozzánk, hogy mit csinálunk itt és jobb lenne, ha megfordulnánk és visszamennénk oda, ahonnan jöttünk. Mi mondtuk neki, hogy csak a posta kell, mire megenyhült és mutatott egy rövidebb utat a postára. Végül csak nem adtuk fel a csomagot, mert – igazából nem is tudom, miért. Olcsó volt (15 dollár kilója), bár dobozunk nem volt, de biztos szereztünk volna. Ehelyett elmentünk fagyizni, mert meleg volt és nagyon vágytam valami hűvösre és finomra.

Nem sok látszik a képen, de ha elmondom, érteni fogjátok. A posta a szemben lévő utcában van. Az utca meg nem látszódik a sok oda épített bolttól, de sárga meg a piros épület között egy utca van. A bódésoron lehet bekászálódni, és ott szóltak ránk, hogy arra inkább ne menjünk. Aki ez alapján most frászt kap, hogy “veszélyben” voltunk vagy mi, annak inkább arra irányítanám a figyelmét, hogy lám, a helyiek odafigyelnek ránk, és ránkszólnak, útba igazítanak, figyelmeztetnek. A közvélekedéssel ellentétben nem olyan könnyű veszélybe kerülni. (Persze naívnak sem szabad lenni.)

Képek a szegény negyedből

A szükség kreativitást szül: így lesz az erkélyből plusz szoba.

Indultunk a kikötő felé, elvégre még azt is meg kell találni, meg azért a biciklikkel érdemes jó korán odaérni, hogy minden rendben menjen. Már a kikötően találkoztunk egy furcsa fazonnal, aki ezzel a biciklivel mókázott. Ekkor még nem is sejtettük, hogy ki ő és hogy még összehoz majd minket a sors…

Ehhez kell gyakorlás, nem a fekvőkerékpárhoz!

A kikötőben még várt ránk a ki-összepakolás, a kézipoggyász összeállítása. Majd elküldtek minket a váróba várni. Aztán a csomagokkal lehetett sorba állni, fizetni a biciklikért (50 dollár a kettőért, a hajó pedig 99 dollár volt fejenként), majd újra váróterem. Majd sorba állhattunk az útlevéllel az országból való kilépéshez. Újra váróterem. Azután szóltak, hogy mehetünk fel a hajóra, de ehhez előbb még körbeszagoltatták a bicikliket egy kutyával, amelyről kiderült, hogy a filmekben látottakkal ellentétben nem ugat, ha kiszimatol valamit, hanem csak csöndben leül. Még jó, hogy pont nem a mi cuccainknál fáradt el a munkában és ült le pihenni. :) Vicces, hogy tudom, semmi illegálisat nem cipelünk, de még sosem izgultam így, hogy egy kutya ne üljön le. Aztán egy kis ajtón keresztül betoltuk a cuccainkat a 3. emeletre (durva, hogy ez a “földszint”), és itt szembesültünk azzal, hogy a hajó olasz, vagyis európai. Olaszok dolgoztak a hajón. Még sosem kívántam jobban, hogy tudjak olaszul beszélni. Amikor európaiakkal találkozunk, mindig elfog minket egy bizsergető otthon-érzés, hisz még egy tőlünk oly’ különböző olasz vagy német is hasonlóbb, mint egy panamai vagy amerikai.

Biztonságban vannak a biciklik. Az egyik olasz munkás kötötte ki nagyon precízen.

A hajó nekünk óriásinak tűnt, mint kiderült, ez egészen kicsinek számít.

Még az a luxus is megadatott, hogy lifttel mehettünk fel a 6. emeletre, ahol szép egyenruhába öltözött stewardok üdvözöltek minket. Kérdeztük, hogy ők is olaszok? Szúrós szemekkel és sűrű keresztvetések közepette, meg az égre mutogatva mondták, hogy óh dehogy, hát ők hondurannyók, vagyis hondurasziak. Mire az egyikőjük a háta mögé mutatott egy kollégájára, és megjegyezte: “Ez itt olasz.” Ő meg, mint akin vicc esett meg, rosszalló tekintettel, a kezével legyintve elballagott, a többiekkel együtt meg nevettünk, értettük a poént. Még egy plusz volt abban, hogy a hajó európai. A konnektor! Évek óta nem láttunk malacorr konnektort! Itt meg a helyiek pislogtak, hogy nem tudják tölteni a telefonjaikat. :) Ketten kölcsön is kérték az adapterünket, és itt a lényeg, ha utazni indultok, ilyen mindenből mindenbe átalakítót vigyetek, mert lám, most ezzel tudta Árpi bedugni a laptopját, aminek amerikai töltője van. Ha csak a mindenféléből európaiba átalakítónk van, akkor ezt már nem tudta volna megtenni, és lám, itt a példa, hogy előfordul az ilyen, hogy otthontól fényévnyi távolságra európai konnektort találjunk!

Ez a bejegyzés ezzel véget ér, ahogy Közép-Amerika is számunkra. Irány Kolumbia, egy új ország, új életérzés! Üdv a fedélzeten! :)

Bringás vasárnap, új barátaink és városnézés 2.0

Vasárnap reggel lezárják a Sinta Costera sugárutat, ezt a helyi kerékpáros szervezet nyomására érték el. Ez az a szervezet, amely többek között a szuper partmenti kerékpárutat is kiépítette, munkájuk hasonló ahhoz, amit a Magyar Kerékpáros Klub végez. Két ilyen nagy megmozdulás van hetente, az egyik ez a vasárnap reggeli kerékpáros buli, a másik egy hétközbeni esti közös bringázás, autós felvezetéssel. Valamint egy másik útvonalon is lezárnak egy-egy sávot az autók elől minden hajnalban 5-8-ig, hogy a versenybringások tréningezhessenek jó minőségű úton, gondtalanul, nem zavarva senkit, és ők is biztonságban vannak. Varásnap reggel találkoztunk két párossal: Alival és Karlával, valamint Oscarral és Estefaniával. Ők a GetOneBike-nál dolgoznak, bicikli kölcsönzéssel foglalkoznak, ezzel is népszerűsítve a kerékpározás szeretetét.

Alival ketten

A tetőn Oscar, az anyósülésen Karla, és egy másik kollégájuk együtt falatoznak a vasárnapi munka után.

Ilyen szupi családos bringákat is lehet tőlük kölcsönözni

Aliéktól kaptunk finom arepát, ami eredeti venezuelai recept alapján készült

Alival egyből nagyon jó hangulatban kezdtünk beszélgetni. Azonnal felajánlották, ha bármiben tudnak segíteni, például kell valamit szerelni a biciklin, akkor szóljunk bátran. Meg is akarták azonnal nézni az agydinamómat, ugyanis nemrég észrevettük elkezdett 1-2 minimétert billegni a kerék, de ezután beszéltünk SON-ékkal Németorszgában, és mivel még garanciás, ezért küldenek nekem egy újat, és ne piszkáljuk meg a régit, hanem küldjük nekik vissza. Ali, illetve mind a négyen venezuelaiak. Ali egy elég érdekes történetet mesélt el, ami vele történt meg. Egyik este vezetett haza a furgonjával Venezuelában, amikor fegyveres férfiak megállították, és egyszerűen elrabolták. Váltságdíjat akartak, 100.000 dollárt. Csakhogy Ali azért ezt nem így gondolta. Három napig volt fogságban náluk és ezalatt azt a taktikát követte, hogy összebarátkozott velük, talán az összehaverkodás megfelelőbb szó erre. Végül addig beszélt nekik, hogy elvezették őt egy ATM-hez, ahol kivett 500 dollárnyi pénzt, és ennek fejében elengedték. A vicc még az, hogy pár nap múlva felhívták az elrablói őt a mobilján (!), hogy itt és itt megtalálja a furgonját. … Az első reakciónk azonnal az volt, hogy akkor ugye jelentette a rendőröknek, még az elrablói mobilszámát is tudta?! Mire Ali legyintett és így szólt: “they are the police…” vagyis “ők a rendőrség…”. Huh. Meg ugye, azért ők sem hülyék, biztos eldobták aztán azt a SIM kártyát. Így kerültek ide, a sokkal barátságosabb és biztonságosabb Panamába. Sokat beszélgettünk Aliékkal, és nagyon szomorúvá tett minket is, hogy ez a csodálatos ország, amely csak a turizmusból megélhetne, ilyen rossz helyzetben van.

A szuper partmenti bicikliút, és korzó. Esténként itt legalább ezer ember megfordul. Na, de nem ezért jöttünk ma ide!

Hanem ezért! Így megtapasztalni Panama várost keveseknek adatik meg! Aki tervezi, hogy ellátogat ide, annak jó szívvel ajánljuk a vasárnap reggeli egyedülálló városnézést!

Csak a miénk az út

Ez a család nagyon aranyos, ahogy együtt tekernek.

Sietnünk kellett, mert talán 20 perc sem volt addig, amíg az autósokat visszaengedték. Ezért nincs más kerékpáros a képen, a többiek már vagy visszafordultak, vagy elindultak haza. A csavart torony Panama város egyik jelképe.

:)

Szép széles bicikliút, jó, mi? :)

Nagyon jó érzés volt így száguldozni

Az üres, csomagoktól mentes reku olyan, mint a csintalan kiscsikó, vad és élvezetes vele a száguldozás!

És még olyat is hallottunk, hogy “nem beszélek magyarul” – a bajszos férfinak magyar felesége van, Ildikónak hívják. :)

Viccesen megfeddtem a rendőrt, hogy nono, most csak biciklivel lehet itt hajtani! Mosolyogva elrobogott. :)

A Miami hotelhez visszafelé menet fotóztuk ezt a képet. Elég látványos az apály-dagály.

És őróla is kell pár szót ejtsünk. Kb. két hónapja van itt ebben a hostelban, mert mindig “majd holnap” indul tovább. Biciklivel utazik ő is, de van egy gördeszkája meg egy machetéje is. Ez utóbbi azért kell neki, mert megpróbál biciklivel átmenni a Darién-Gapként elhíresült dzsungelen. Bár nem tudjuk biztosan, hogy ő lenne-e az első a világtörténelemben, aki gyalogosan-biciklivel ott keresztül megy, de tény, hogy épeszű ember nem vág neki a dzsungelösvényeknek még manapság sem. Ha sikerül neki, akkor egy olyan utat jár ki, ami sok bringás álma: végig szárazföldön megtenni Alaszka-Ushuaja távot.

Csirkepörkölt és okostelefon

Aliéktól megkérdeztük, hogy tudnak-e nekünk segíteni abban, hogy ismernek-e valakit, akinél ellakhatnánk. Elmondtuk, hogy nem kell semmi különös, csak egy biztonságos hely, na meg egy WC/fürdőszoba, amihez könnyen hozzáférhetünk. Ali ekkor mutatta be nekünk azt a telefonos alkalmazást, a Watsapp, amivel ingyen lehet sms-ezni egymással – így majd meg tudja üzenni, mit talált ki. (Árpi: használtuk 3-4 napig, jó volt, szép volt, ennyi. :D) Egyből megtetszett nekünk ez az új dolog, ingyen üzengetni, mennyire jó ez? Még hangüzeneteket is lehet küldeni. Nem telt sok időbe, Ali szólt, hogy Oscaréknál aludhatunk, van a kertben egy pavilon, és egy mosdó is, rögtön a garázs mellett. Cserébe finomakat főztünk nekik, volt csirkepörkölt meg lángos is.

Kis mosdókagyló csapvízzel, egy kerti asztal meg egy függőágy is a kényelmünket szolgálta.

Egy másik szomszédunk, a kismadár.

Szép kék-szürke színű. Eleinte méltatlankodott, hogy mit csinálunk mi itt, de aztán megszokott minket, és már nem zavartuk. Tök jó volt érezni, ahogy rászáll a függőágy zsinórjára, miközben mi is benne vagyunk. Bár egy ilyen kismadár aztán igazán pehelysúlyú, de mégis, még így is lehetett érezni, hogy rászállt. :)

Másik rendszeres látogatónk. Folyton jött és körbedobolt minket a folyton vidáman csóvált farkával, meg hozta a labdáit, hogy dobáljuk neki.

Itt két labda is van a szájában. Igazából nem szeretett minket ez a kutya, csak azért jött, mert örült, hogy végre valaki dobálja neki a labdát. :)

Mint kiderült, a zuhanyban nincs víz, így most demonstrálom, hogyan kell lavórban hajat mosni. Zuhanyzáshoz meg a zuhanyzsákot használtuk.

Osztom a nokedlit, nagy sikere lett. Ők is készítettek nekünk venezuelai ételeket, de arról nem tudom, hol van kép.

Egyik nap egy bevásárló körutat is tettünk, szükségünk volt egy-két dologra. Árpinak kellett (volna) egy kemény tok a laptopnak, hogy védje, de csak egy vicces 5 dolláros puha tokot találtunk neki méretben. Hát ez van, ezt nem lopja el senki, az biztos. :D Nekem meg új fehérnemű kellett, mert mindenem már rongyolódik. Bugyit még találtam pamutban, de melltartót már nem. Illetve, találtam egyetlen márkának egyetlen típusát, ami kb nagymama-melltartónak nézett ki, de gondoltam, nem baj, csak pár hónapra kell, majd otthon hordok szépeket. Csak amikor felpróbáltam, akkor derült ki, hogy olyan rossz a varrása, mintha gödrök lennének a mellemen. Na sok mindent feláldozok és nem is vagyok egy cicababa típus, de ezt már nem akartam bevállalni, így maradt a csupa-műanyag feleannyiba kerülő sport-melltartó. Miközben Árpi elment egy kört a laptop tok után nézelődni, én az étkezőben ültem és vigyáztam a cuccokra, meg ettem valamit. Szeretem nézni az embereket, hogy miket csinálnak és hogyan élnek, így most is nézelődtem. Mindig rácsodálkozom – és újra megtettem most is -, hogy mennyire fura dolog ez a széles körben elterjedt technológia, vagyis az okostelefon, internettel persze. Csak ültem, és néztem, ahogy az emberek nem beszélgetnek egymással, illetve, látszatra van közöttük egyfajta kapcsolat, de mindenki csak mintha félig, vagy még annyira sem lenne jelen. Illetve jelen van, de a jelen egy másik részén, a jelennek egy másik szeletében, ami valahol máshol történik. Mintha sok ablakod lenne a világra egyszerre, amit random módon nyitsz ki. És ez egy egészen különleges tapasztalat nekem is, mivel eddig nem volt okostelefonunk, most van, és internettel. Megy az ingyen üzenetküldés, megy a fészbúk. Tudjátok mit? Tökre zavaró. Folyton pittyog, jön valami értesítés, ami elvonja a figyelmem a jelenről. Üzenet jött: Gipsz Jakab lájkolta a kiscicás videót. Remek, de miért kell nekem erről MOST tudni? Miért nem szabhatom meg én, hogy mikor akarok a kiscicás videókra az időmből pazarolni? De megnézem a telefont, hátha olyan írt, aki fontos. És ezért folyton elviszi a figyelmemet. Ott ültem az eleve tök abszurd bevásárló központban, az étteremben, az okostelefon a kezemben, és nyomkodom, aztán rájövök, nem is vagyok más attól, akit az előbb elmélázva néztem, és elborzadok, hogy én nem akarok ilyen lenni.

Árpi cuki békás laptoptokja

KGB. Nem kommentálom, mindenki döntse el maga, hogy ez mennyire trendi? (Később láttunk egy KGB éttermet is.)

Reklámokat sugárzó kistévé a csaptelepre szerelve! Megáll az ész és egy helyben toporog! Pont úgy van beállítva, hogy azt lásd, amikor úgy magad elé meredsz előredőlt állapotban, amikor a kezedet mosod. Nem túl sok már ez egy kicsit?

Éjszakai bringázás, csak hogy ezt is kipróbáljuk

Az esti biciklizésre legalább 100-150 ember eljött. A GetOneBike-kal Aliék is sok bringát kikölcsönöztek. De sokan jöttek autóval is messziről, csak hogy most együtt tekerhessenek a többiekkel. Több ilyen mókás vagy villogó bringás volt.

Egy a tizenéves srác egyedül készítette el a biciklijének a teljes díszítését. Nem tudom, mennyire látszik a képen, de két akkumlátora is van, meg olyan bogár-szerű csápok a bicikli elején.

Nagyon jó volt a hangulat, bár a szevezés lehetne picit jobb. Biciklis önkéntesek állították meg a forgalmat, ezzel ingerelve az autósokat. Szerintem ez nem segíti, hanem rombolja a kerékpáros-autós együttműködést és barátságot. Több piros lámpán is keresztül hajtottunk, csak hogy együtt maradjon a csapat. Ezeket a szerintem hibákat el is mondtam Oscaréknak, talán később másképp bonyolítják majd a menetet, vagy legalább rendőröket is bevonnak. Ezt a biciklizést nem Aliék meg Oscarék szervezik, hanem az MCCP – Movimiento Ciclistas en las Calles de Panama, vagyis valami olyasmi, hogy Kerékpáros Mozgalom Panama Utcáin. Ők a helyi megfelelői a Magyar Kerékpáros Klubnak.

Városnézés 3.0 – találkozásunk Miradoros Erikával és egy fordulat mobiltelefon ügyben

Utolsó napunk sűrűre lett szervezve, ugyanis ma találkoztunk egy nagyon különleges magyarral, Erivel, aki a párjával, Endrével együtt csinálja a Mirador utazási irodát. Latin-Amerikába szerveznek utakat, és két út között nem pihennek, hanem útnak idnulnak, és újabb és újabb helyeket fedezek fel. Olyan helyekre mennek el, ahol száz éve nem járt fehér ember, vagy talán sohasem. Nincs egy fix helyük, hátizsákból élnek, és mindig mozognak. Elképesztő történeteket mesélt, annyi mindenen mentek keresztül, hogy az valami elképesztő. Tátott szájjal hallgattuk és csak pislogtunk. Olvassátok el ezt az interjút Endrével, hogy teljesebb képet kaphassatok róluk. Ez a blogjuk, itt pedig a Facebook-oldaluk

Erikával. Csak hogy tudjátok, a háttérben nagy felhőkarcolók vannak.

Itt már picit jobban látszik. :)

És a boldog gyerekek, akik eközben felfedezik a biciklijeinket.

De ugorjunk vissza a reggelre egy kicsit, mert érdekes fordulat történt mobiltelefon ügyben. Reggelre a barátnőmmel megbeszéltem egy skype-találkozót, és gondoltam, hogy kettesben tudjunk beszélgetni, majd az okostelefonon skypeolok vele, azzal el tudok vonulni. Így ébredés után feltettem a telefont a töltőre. Árpit ébresztgettem, de nem akaródzott neki a felkelés, így otthagytam őt és elmentem zuhanyozni. Talán 5-8 percet sem lehettem távol (hideg vízben nem pancsizik az ember), és igazából ez az ijesztő a dologban. Mire visszaértem, Árpi még az ágyban volt, és nyúltam a telefonért, hogy megnézzem, Annamari online van-e már, de a telefon nem volt a töltőn. Mérgesen kérdeztem Árpitól, hogy miért vette le a telefont a töltőről, netezzen a laptopon, szeretném tölteni, mert skypeolni fogok. Álmosan szólt vissza, hogy ő aztán nem vette el a telefont.

Akkor ezt elvitte valaki. És az a valaki figyelt minket, mert pont akkor jött, amikor én nem voltam már ott (véletlenül nem lehet ekkora szerencséje, a hely adottságai miatt), és a térfigyelő kamerán sincs rajta, tehát tudta a járást. Felmentem Oscarékhoz, és megkértem, hogy csörgesse meg a telefont, de már ki volt kapcsolva. Oscar annyira kedves volt, hogy elment autóval körbenézni, hátha lát valakit. Sejtettem, hogy tök felesleges, de nem akartam letörni. Ment egy kört, majd egy rendőrrel tért vissza. Mivel láttam a kukásautót megérkezni az eset után, az ott lakók azonnal mondták, hogy a kukások néha “körbenéznek”, szóval szerintük 100%, hogy közülük volt valaki, na meg nem ez az első eset, hogy eltűnnek dolgok. Hát jó, a rendőrrel meg Oscarral elmentünk a kukások után. Ők nagy olaszos (vagyis hát latinos) hevességgel kommunikálva mutogattak valami papírt, hogy ők ma nem jártak arra. Hogy aztán végül a térfigyelő kamerás felvétellel miért nem szembesítettük őket, nem tudom, ez a dolog valahogy elsiklott menet közben (mivel a kamerát később nézhettük meg, a rendőr már nem volt akkor ott). Annamarit amint tudtam, értesítettem, hogy ne várjon, és üzente, hogy ő is meg kollégái is imádkoznak értünk. Gondoltam, hogy nem értünk kell, hanem azért az illetőért, aki elvitte a telefont. Nem hiszem, hogy az ilyen lopások azért történnek, mert kleptomániás a kukás, már ha a kukások közül volt valaki. Hanem mert rászorul, vagy mert ezt látta, ebben nőtt fel, ezt tartja jónak, … Mert olyanok az életkörülményei, hogy ezt tanulta, ezt látta, vagy nincs mit ennie és valamit tennie kell, hogy egyen. Vagy, ami rosszabb, drogért, vagy bármilyen más hülyeségért, esetleg kedvtelésből vagy irigységből lop. Annyi motívuma van egy-egy cselekedetek, hogy ezt kívülről nehéz megállapítani. De sehogy sem jó, mert nem OK, hogy valaki olyan helyzetbe kerüljön hogy mástól kelljen elvennie a saját maga érdekében – bármit is jelentsen az érdek: létfenntartást vagy “szórakozást”. Szirénai Szent Katalintól olvastam egy idézetet az eset után nem sokkal. Na, ezt jó nehéz kivitelezni, főleg akkor, amikor minket rövidítenek meg, de álljon itt az idézet, útmutatónak: “Aki meg akarja tisztítani lelkületét, tartózkodjék minden ítélkezéstől felebarátja dolgát illetően, és soha ne kárhoztassa ennek viselkedését, soha ne törjön pálcát az emberek cselekedetei, legfőképpen pedig ezeknek mindig rejtett benső indítékai fölött.” Ezzel nem megengedni akarom a rosszat. Nem mentséget keresek a hibának vagy bűnnek, csak elfogadom az embert, aki én is vagyok. Ezután jön az, hogy tenni kell, cselekedni, formálni a körülöttünk lévő közösséget, nem ítélve, mert abból már kaptak eleget. Nem lenézve és nem megszégyenítve, mert azt már jól ismerik és abból már nem kell több. Ha gyűlölködnék, ha utálkoznék, vádakoznék, elhatárolódnék, ha ujjal mutogatnék, mit érnék el?

Minket hál’Istennek nem érintett annyira tragikusan a dolog, mint azt elsőre gondolnátok. Sőt, igazából valahogy felszabadultak és boldogok voltunk. Ha listát kéne írni, hogy mi legyen az, amit nem bánunk, ha ellopnak, ez a mobil dobogós helyet kapna. Ezt a telefont egyébként Árpi bátyjától kaptuk, ő használta talán egy évig, aztán Árpi anyukája használta még egy ideig, aztán csak a fiókban volt náluk otthon. Egyik csomaggal, amit otthonról kaptunk, küldték el nekünk ezt a régi, használt, android 2.4-es telefont, nekünk még egy repedést is sikerült a kijelzőjére rávarázsolni. Ha a winchestereinket vinnék, az lenne a legnagyobb baj. Na persze az útleveleinkkel egy szinten. A merevlemezeken van rajta minden dokumentálva, és ha az elvész, nincs a legutolsó pár hónapról biztonsági mentés. (Talán most sikerül hazaküldeni egyet, még eldől.) Még ha a bicikliket is viszik el, veszünk újat, akármilyet, és megyünk azzal tovább. Persze kumma mérges lennék, és nehéz lenne elengedni, nehéz lenne megbocsátani, de a legvégső summázata a dolognak, hogy ezek csak tárgyak. Még a winchester is. Minél inkább kötődünk a tárgyakhoz, annál rosszabbul érint, ha elveszítjük ezeket, de nem meztelenül jöttünk-e a világra és nem test nélkül megyünk-e tovább? “Emlékezz ember, porból lettél és porrá leszel.” – Mondja hamvazószerdán a pap, mikor hamu-jelet rajzol a homlokunkra. Miközben Erikára vártunk, bementem a téren lévő templomba, és egy kisebb tömeg beszélgetett bent. Amikor előrébb mentem, akkor láttam a koporsót az oltár előtt egy gurulós kocsin. Temetés lesz. Látszott a férfi arca, kis ablak volt a koporsó tetején, hogy a szerettei elköszönhessenek még utoljára. Elnéztem egy percre az arcot, majd leültem és néztem a koporsót; hát mind így végezzük. Én is, a tolvaj is. Mi a különbség? Semmi. “Nekünk csak arról kell dönteni, mihez kezdünk az idővel, amely megadatik.” – mondja Gandalf figuráján keresztül Tolkien.

Bridge of the Americas

Naplemente

Egy nő, tradícionális ruhában, a lábán és kezén gyöngysorok vannak

Utcai életkép: meg a foci. Az autók meg kikerülik őket.

Ó, ha Budapesten is ilyen szexi rövidgatyás rendőrök korzóznának bringákon! :) Egyébként a legjobboldali segített az első Miami hotel megtalálásában. – Árpi: Nana, miket olvasok, vigyázz, még féltékeny leszek, ezután nagy ívben kerülni fogunk minden bringás-rendőrt. (tudom már, minek öltözök következő farsangkor! :D)

Búcsú-vacsora. Aliék láttak minket vendégül ezúttal, és náluk is aludtunk. A cuccainkat Oscarék lakásába vittük fel, a bicikliket pedig a lépcsőházba zártuk be, és ott lakatoltuk le őket, a zárt ajtók mögött. Aznap éjjel újabb lopás történt a nyitott garázsban, egy másik lakó gázpalackját vitték el, 60 dollár körüli az értéke. Árpi: Amúgy Oscarnak van egy Rohloff-os bringája, és a hátsókerék csak úgy fel van akasztva a három oldalról nyitott garázsban, igazán lehetne egy kis esze a tolvajnak. De hát… Mindegy, hagyjuk, reméljük nem hoztunk bajt Oscarékra és a szomszédaikra.

]]> https://360fokbringa.hu/006-south-america/sok-minden-tortent-meg-panamaban/feed/ 6 https://360fokbringa.hu/005-central-america/panamai-elso-kalandjaink-es-hogy-nem-erkeztunk-meg-majdnem-panama-varosba/ https://360fokbringa.hu/005-central-america/panamai-elso-kalandjaink-es-hogy-nem-erkeztunk-meg-majdnem-panama-varosba/#comments Wed, 11 Mar 2015 07:00:25 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=28058

Irány Panama! Első napok és utunk Panama városba

Panamában úgy tervezük, hogy nem fogunk végig biciklizni, mert csak nagy autópálya van, és más bringásoktól azt hallottuk, nem éri meg itt tölteni az időnket. Ezért úgy gondoltuk, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon, egy darabot biciklizünk, aztán buszra szállunk Panama városig, onnan majd újra biciklizünk Colónig, ahonnan a hajó megy Kolumbiába. Tervnek jó, lássuk, mi sül ki belőle.

Határátlépést egy-egy finom kókusszal ünnepeltük. Itt nem azt írják ki, hogy “coco frio”, hanem “pipa fria”, mivel a coco az már a megérett, húsáért fogyasztott kókusz, a pipa pedig a zöld kókusz, aminek még sokszor semmilyen húsa nincsen, csak lé van a kemény dióban.

Itt, a kókuszosnál csodálhattuk meg először a helyi, dollárral azonos pénzeket. A méret és az érték ugyanaz, csak más a neve. Dollárral is mindenhol lehet fizetni.

Valaki nagyon vicces kedvében volt.

Megérkeztünk a ma esti célállomásra, La Concepcion-ba. Itt találkoztunk először ezekkel a szép ruhába öltözött hölgyekkel, és amikor kérdeztük, hogy mi a neve annak, amit viselnek, csak annyit mondtak értetlenkedve, hogy “ruha”. Vagy nem kérdeztem jól (ami valószínű), vagy nem jelent tényleg semmi különöset ez a viselet.

Akció volt a helyi pizzásnál, mókás, hogy sajtszelőt adtak a pizzaszeletek kiemeléséhez. Formára végül is hasonló…

Egy kis földrajz órát tartottam a gyerekeknek, mert nagyon izgatta a fantáziájukat, hogy honnan jöttünk, ha nem vagyunk gringók. Először mindig azt keressük meg együtt, amelyik országban vagyunk, aztán megnézzük, az melyik kontinensen van; eddig még szokott menni a dolog, de a többi kontinensről nagyon kevés gyereknek, vagy felnőttnek van fogalma. Amit itt ismernek, az legtöbbször Ausztrália, és rácsodálkozak, hol van például Spanyolország meg Németország, amely országokat névről ismerik, de nem tudják merre van. A nagy fekete folt Afrika, de Ázsiát is csak úgy találjuk meg, ha rákérdezek Kínára, Mongóliára vagy Oroszországra. Az ezzel szöges ellentétes tapasztalatunk, amikor egyből megkérdezik, hogy budapestiek vagyunk-e? Ilyenkor szégyenlem el magam, mert én nem tudom sok ország fővárosát, de ezen a helyzeten mindig lehet javítani. (Például ezzel az utazással) :)

Reggel indulás előtt. Ez a szállás amúgy egy külön kategóriába tartozik itt. Az olcsó, helyiek által vezetett, turisták számára ismeretlen, hotel-feliratot nem használó szállásokat csak kérdezősködés útján lehet megtalálni. Szeretjük az ilyet, mert egyrészt olcsóbb és a színvonala nekünk tökéletesen megfelel, illetve tuti olyan családnak megy a pénzünk, akinek jobban kellhet, mint egy ismert hotel tulajdonosának. Így gondolkodunk, reméljük, helyesen.

Szépséges Panama

Panama szinte minden utcasarkon megörvendeztetett minket újabbnál újabb táblákkal. Szerintem itt gyűjtöttük a legtöbbet a KRESZ-tábla gyűjteményembe.

Megérkeztünk David nevű városba. Komolyzene szólt a Pio Pio nevű gyorsétteremben, igazán üdítő volt a sok spanyol nyelvű ihaj-csuhaj zene után!

David városa volt a cél a mai napra, mivel itt terveztünk buszra szállni, hogy át-teleportáljuk a sokszáz kilométer hosszú unalmas autópályát Panama városig. Korán érkeztük, mivel nincs messze La Concepcion-tól, de örültünk is ennek, mert nem tudtuk, hogy pontosan honnan és mikor indulnak a buszok. Na jó, tudtuk, benne van a LP útikönyvben, de mégis, csak az a biztos, ami már megtörtént, és remélhetőleg az, amit már láttunk saját szemeinkkel. Szóval itt vagyunk Davidban, és szöttyögtünk egy sort, mint aki nem tudja, mit akar. A terv az lett volna, hogy pihenünk egy napot itt, mielőtt bemegyünk a még nagyobb városba, Panamába, valamint mivel nem volt szállásunk Couchsurfinen se itt, se Panamában, úgy gondoltuk, itt olcsóbbak lesznek a hotelszobák és hátha addig valaki visszaír CS-n Panama városból. Relatíve olcsóbbak is voltak a hotelek, de egyik sem volt igazán az, amire azt mondtuk volna, hogy “igen, itt tudunk pihenni és termékenyen dolgozni, van wifi és le tudunk ülni egy asztalhoz!” Mondom, valahogy volt bennünk valami szöttyögős, itt se jó, ott se jó, sehogy se jó érzés. Csak tekeregtünk a városban a büdös forgalomban meg a hülye egyirányú utcákban föl alá, a végén már gyalog mentem holtet nézni, az egész csak fárasztó volt, jobban elfáradtunk, mintha rendesen bicikliztünk volna. Ez az a típusú helyzet, amikor az egyikőnknek ki kell mondania, hogy “ez lesz és kész”, és akkor ahhoz tartjuk magunkat, ehelyett ide-oda tengődtünk, már a sokadik “nem jó” hotel után egyre azt éreztük, csak elfolyik az idő, és ebbe a nyúlós-ragadós rossz hanguatban egyet lépünk előre, négyet hátra. Árpinál telt be a pohár, azzal állt elő, hogy a fene egye az egészet, üljünk fel egy buszra, majd azon alszunk és legalább Panamában leszünk, mármint a városban. Ha csak így írom, hogy Panama, akkor a városra gondolok. Árpira jellemző ez az előre menekülés, mint megoldás a szorult helyzetekben. Nekem nagyon nem tetszett és mondtam is neki, hogy ez tiszta hülyeség, mert 1. nem fogunk tudni aludni rendesen a buszon, tudja jól, 2. sokkal drágább lesz Panama, miért nem várunk itt, hátha lesz CS-s szállásadónk. Mivel hajthatatlan volt, így ez lett a döntés, és már előre készültem magamban, hogy majd jól megmondhatom neki, hogy “én megmondtam, hogy ez lesz, mindig hallgass az asszonyra!”.

Egy nem túl jól sikerült kép rólunk, a buszkerék dísztárcsájában.

Így hát beugrottunk egy kis pékségszerűségbe enni, majd eltekertünk a buszállomásra. Már késő délután volt, de még nem volt sötét. Árpi megkereste a jegypénztárat, hogy jegyet vegyen az este 10-órás buszra, addig meg gondoltuk vártunk a légkondis váróteremben, és Árpi meg tud dolgozni a laptopon. A jegypénztárnál azt mondták, majd este 9-re menjen vissza jegyet venni. Hát jó, vártunk este 9-ig. Ekkor Árpi újra elment a pénztárhoz, majd csak nagyon sokára tért vissza, septében felmarkolta az útleveleinket, és szaladt vissza. Nem értettem, mi tart ilyen sokáig. Amikor Árpi visszatért a jegyekkel a kezében, akkor mesélte el, mi volt. Mikor sorra került, épp 9:05-kor, és kért két jegyet a 10-es buszra, akkor közölte vele a jegypénztáros, hogy a 10-órás busz épp most megy el. No, így sikerült lekésnünk a buszt. És így jöttünk rá, hogy van 1 óra különbség Costa Rica és Panama között. Na sebaj, van egy másik busz éjjel 12-kor.

Fél 12 körül lehetett, amikor láttuk begördülni a buszt az állomás mellé. Oda mutatta a pénztáros is, hogy a busz érkezni fog. Szépen odatoltuk magunkat, és a buszsofőr, vagy jegyszedő, vagy nem is tudom, pontosan milyen státuszban dolgozó férfi, aki a cuccok bepakolásáért is felelős volt, erőst elszörnyedt, amikor meglátta a bicikliket. Na, 16 dollárért már befértek… Mivel szemfülesek voltunk és elsőnek álltunk oda a csomagjainkkal a pakoláshoz (ezt mindig így kell, mert tényleg sok cuccunk van, és ha a végén érkezünk, lehet, hogy tényleg nem férünk be), hamar bekerült mindkét bicikli, és a táskák is a busz mélyére.

Intermezzo: pont most van földrengés, amikor ezt írom! Hujj, nagyon izgi, ilyen erős földrengésben még nem volt részünk, egész sokáig tart(ott)! A helyiek azt mondják, itt még sosem volt ilyen, nagyon megijedtek és imádkoznak. Persze mindenki rendben van és semmi nem történt. Vissza a buszhoz!

Még eltartott egy darabig, amíg minden utas táskáját bepakolták, úgy 10 perc múlva állhattunk sorba a felszálláshoz. Mikor sorra kerültünk, a férfi (aki pakolta a biciklijeinket) amikor meglátta a jegyünket, a fejéhez csapott és elkezdett valamit nagyon gyorsan hadarni. Pár mondat után fejtettük meg: “Rossz busz!! Másik buszba kellett volna pakolni! Nem ezzel a busszal megyünk!!” – ??? Ajaj.

Még pár elhadart mérges mondat után kiderült, hogy ugyan rossz buszra pakoltunk, de ez a busz is Panama városba megy. A szerecsénk: a mi buszunk, ami ugyaninnen és ugyanekkor indul, ugyanoda, és ugyanakkor érkezik meg, illetve hát 5-10 perc különbséggel, amit a forgalom okoz. Csak megjegyzem, a jegyre pici betűvel volt egy 50-es írva, és ez a szám nem túl feltűnően, de el volt helyezve a busz ajtaja mellett is. A másik busz a 40-es. Ezt honnan kellett volna tudnunk? Így odairányítottak minket a másik buszhoz, ahol elmondtuk a jegyszedőnek, hogy nincs csomagunk, az a másik buszban van, hogy tudjanak róla. Bólogattak, felszálltunk. Az 1-2 helyet kaptuk meg, ami az emeleten volt, egészen a sofőr feje felett. Piszok hideget nyomott a légkondi, folyton felébredtem-elaludtam, nagyon rosszul telt az éjjel, de azért aludtunk valamennyit. Azon is sokat gondolkodtunk, hogy most mi lesz a cuccainkkal: ha késve érkezik a busz, majd kicsapják oda oldalra valahova, aztán találjuk meg, ha tudjuk? Vajon figyel majd rá valaki, vagy ott lesz szabad prédának, hogy bárki belematathasson? Mindegy hát, nincs mit tenni, csak lesz, ahogy lesz, így sikerült rossz buszra szállni, illetve – rossz buszba pakolni. Na de még nincs vége…

Mikor már tetőfokára hágott a fáradság és már a hideg sem zavart, végre mélyebben el tudtunk aludni. Emlékszem is egy homályos érzésre, hogy “végre, el tudok aludni”. Valahogy olyan nyugodtabb lett minden és minta nem is lenne olyan hideg… “AYYYYY! Santa Barbara!!!!” – Erre a kiáltásra ébredtünk… Riadtan ébredtem fel, hogy mi történt, látom, hogy egy férfi áll a fejem felett, a szék mögött és fogja a fejét. Gyorsan ébresztem Árpit is, és akkor nézek körbe: senki sincs a buszon… és a busz nincs az állomáson, egy benzinkúton vagyunk… Na, így sikerült nem leszállni a buszról… Az első riadtságban egyből a csomagjaink után kérdeztünk, meg hogy hol a másik busz?! Hol van a 40-es busz? És mi hol vagyunk? És hogy nem szólt senki és hogy nem vették észre? Hát persze, mivel nem volt csomagunk a csomagtérben, úgy gondolták, már mindenki leszállt. Úgy tűnik, nem sikerült az infót átadni felszálláskor a csomagjainkról. :) Az első ijedtség után, meg amikor Señor “Santa Barbara” is összerakta a képet, igyekezett megnyugtatni minket, hogy mindjárt odamegyünk, ahol a másik busz van, várjunk lent, a lenti székeknél. A 40-es busz már a pihenőhelyen állt, a sofőr aludt. Señor “Santa Barbara” azt mondta, kopogtassunk az ablakon, majd a busz, amivel utaztunk, elhajtott. Na és ha mégsincs itt a 40-es busz sofőrje? Hál’Istennek itt volt, már valóban pihent, de számított ránk, hogy jönni fogunk. A csomagjaink épségben és hiánytalanul a csomagtérben voltak. Ezért nagyon hálásak voltunk, hogy törődött ezzel ennyire, és nem csak kipakolta a végállomáson, hanem amikor látta, hogy nem jövünk, biztonságban megőrizte. Fent beillesztett kép a buszkerékkel az a megérkezés és öröm pillanata, hogy mindenünk megvan, annak ellenére, hogy a formánkat hoztuk és sikerült ily’ sikkesen és gördülékenyen megérkezni Panama városba… :))

Döcögős érkezés után egy nagyon szép hét Panama városban

A belvárosi sétálóutca, és a hagyományokat még őrző helyiek. Nagy ellentét feszíti a modern-, és a hagyományőrző csoportot. A modernek mindenben az USÁ-t koppintják, ez elsősorban a ruházaton és kiegészítőkön jelenik meg – ezt panamaiaktól tudjuk -, a hagyományt őrizni akarók pedig ezzel az erős árral szemben küzdenek az értékeik fennmaradásáért.

Korán reggel volt még, amikor a busszal megérkeztünk, és mivel éhesek voltunk meg arcot-fogat szerettünk volna mosni, bementünk biciklistül a váróterembe. Ettünk egy-egy szendvicset, és próbáltuk behozni a CS-t az okostelefonon. Hurrá, kaptunk valakitől visszajelzést! De, sajnos nem tud minket fogadni, viszont adott egy infót. Holnap, vasárnap, nagy bringázás van a városan, sok biciklis csoporttal találkozhatunk, neki is vannak ott barátai, és menjünk oda kérdezősködni, hátha valaki tud nekünk segíteni. Ez jó hír, egy éjszakára kell szállást keresnünk. Bementünk a Casco Veijo félszigetre, ez az óváros. Fel, s alá keringtünk megint (jól megmondtam Árpinak, hogy “én megmondtam”), egyik szállás drágább volt a másiknál. Az egyik hostelnél voltak biciklis rendőrök, akikből amúgy nagyon sok van a városban. Szerintem nagyszerű ötlet, hiszen a sok egyirányú utcában gyorsabban tudnak reagálni biciklivel, mint autóval. Az egyikőjük tudott egy Miami nevű hotelről a sétálóutcában. Mivel nem igazán tudtuk, merre is van, elkísértek minket. A szobák itt is drágák voltak, (igaz, hogy valószínűleg csak egy éjszakára keresünk szállást, de ez nem biztos, így azt is figyelmbe kell venni, hogy lehetőleg egy egész hétre jó legyen a szállás), amit olcsón tudtak adni, az egy 5. emeleti, az ott dolgozókkal megosztott óriási szoba, ahol nem tudtuk volna a cuccainkat elzárni. Úgy képzeljétek el, hogy az 5 emeletből 2 vagy 3 volt kiépítve, ott voltak falakkal ellátott rendes szobák, majd a tovább vezető lépcső tele volt pakolva minden féle törött bútorokkal, ezzel jelezve, hogy a kedves vendég ne menjen följebb, az a rész le van zárva. Ahogy mentünk fölfele, már azt vizionáltam magam elé, hogy mégis hogyan fogunk itt felbalettozni a bringákkal meg a csomagokkal öt emeletet? A felső emeletek koszosak és kupisak voltak, itt-ott le volt rakva pár matrac a földre, azokon valakiknek a cuccaival, arra gondoltam, a hotelben dolgozók, meg pár helyi munkás lakhat itt. A legfelső emeleten még egy TV is volt, bekapcsolva, persze épp senki sem nézte. Itt pár függőágy lógott, egy-egy matrac a koszos földön hevert. Az első gondolatom az volt, hogy ha valahol, akkor itt fognak minket kirabolni. A fürdőszoba is mocskos volt, ami nem zavarna, ha legalább tudnám, a cuccaink biztonságos helyen vannak. Az ilyen közösen használt, senki-gazdája helyek mindig mocskosak. Köszönjük, nem kérjük, azért ésszel is kell élni. Lent a rendőrök még vártak ránk, hogy mi lesz velünk, és mi megköszöntük nekik a segítséget, nagyon kedvesek voltak, hogy ide elkísértek, de ez a hely nem jó. Egy másik rendőrnek jutott eszébe, hogy van egy másik hotel, azt is Miami-nak hívják, az a 13. utcában van, a nyomornyegyed mellett. Na, nézzük meg.

Egy kis kontraszt: a szép belváros – és –

– a kevésbé szép, bár élettel teli szegény negyed.

Miami hostal a 13. utcában. Az utcasarkon egy taxis ránkszólt, erre ne menjünk tovább, veszélyes! Gondolom, hogy kirabolnak, vagy ilyesmi. A hostel még pont a “határon” feküdt, bár a veszélyesnek titulált részen többször is keresztül kellett bicikliznünk, ha ki akartuk kerülni az egyirányú utcákat.

Íme a környék. Amellett, hogy nem örülök annak és elszomorít, hogy emberek szegénységben élnek, és minden embertársamnak megkívánom a tiszta és rendezett életkörülményeket, azért jó volt látni ezt is, nem csak a steril, turistán számára rendberakott “everybody happy spend your money” környéket. A valóságot mindig többre becsülöm a kisminkelt látványosságnál. Ha nem szembesülünk azzal, ami van és rossz, akkor nem is tudunk ellene tenni.

Ez a bolt pont azon a sarkon állt, ahol a taxis intett minket, hogy ne menjünk tovább. Hát, igen, valószínűleg tényleg nem túl jó a közbiztonság.

Buli van a szomszédos utcában

Nagy vizes – locsolós party volt. Egy csapat turistát is leöntöttek, így mi kerültünk egy háztömböt. :)

Menjünk egyet sétálni – városnézés 1.0

Graffitis ház egy sarokra a sétálóutcától

Óváros

Az egyik kedvenc terünk. Ezzel szemközt volt az az étkezde, ahova rendszeresen visszajártunk.

3 dollár 75 cent. Vagyis 3 balboa és 75 cent. Ugyanaz a kettő. És milyen finom volt a lencse!!! Egészen otthoni lencsefőzelék íze volt, talán mert pont az is volt.

Árpi: A Függetlenség terén ez az a templom, ahol őrzik azt az híres arany oltárt, amit állítólag még a régi óvárosban, amit leromboltak, a pap a templomban feketére festett, és mikor jöttek a kalózok, azt a mesét adta be nekik, hogy már más kalózok előzőleg elvitték. De ez még semmi, még le is gombolt róluk egy kis adományt az új oltárhoz… :) Jól átverte a kalózokat, az egyszer biztos. Sajnos az oltárt nem tudtuk megnézni, mert amikor itt jártunk, zárva volt a templom, aztán meg annyifelé voltunk és annyi mindent láttunk, hogy később ezt elfelejtettük. Mindenesetre a legenda úgy tartja, hogy a kalóz, akit a pap átvert, így nyilatkozott a papról: “nem tudom miért, de szerintem te nagyobb kalóz vagy, mint én”.

Az ó-, és újváros találkozása

Hát igen. Azért ez is szép. Bár Budapestre azért nem kéne ilyen.

Épp apály volt.

A biodiverzitás múzeum, kár hogy nem néztük meg.

A pingált buszok egyik gyöngyszeme. Barátainktól megtudtuk, hogy ezeket a buszokat “mérges bikának” hívják, mivel mindig agresszíven dudálnak a sofőrök, mindig tolakodnak és bevának mindenki elé.

A következő részben szó lesz egy lélegzetelállító módjáról a városnézésnek, amikor is úgy fedezhetjük fel Panama várost, mint máskor soha! Megismerhetitek új barátainkat, akik egy másik országból költöztek ide, mert egyikőjüket elrabolták váltságdíjért (na de hogy szabadult meg?). Valamint valami olyasmi fog velünk történni, ami eddig 3 év 9 hónap alatt még soha sem történt! :)

Árpi: “Ez egy nagyon rövid bejegyzés lesz!”
Zita: “Nem baj. Megérdemlik az olvasók a sok természet kép után.”

Puerto Jimeneztől a panamai határig talán 60km se volt hátra, de ehhez az kellett, hogy a félszigetet hajóval tudjuk elhagyni a szemközti Golfito felé. Körbe újra át kellett volna mennünk azokon a brutális dombokon, és jóval hosszabb is lett volna. – Árpi

Kecsesen suhanunk a hajóhoz.

Francoistól lassan szedelődzködtünk össze. Még finom reggelit készítettünk, beszélgettünk, majd pár búcsú-fénykép készítése után nekivágtunk a 8 kilométeres zötyögésnek, vissza a főútra. Meglepően hamar megtekertük a távot Puerto Jimenezig, mondjuk alig volt 14 vagy 16 km-re. Reméltük, hogy még ma fel tudunk ülni a hajóra, ami átvisz minket a túloldalra, és nem kell visszatekernünk azon a borzasztó föl-le-föl-le úton 10000% páratartalom mellett. Mikor odaértünk Puerto Jimenezbe, első dolgunk az evés és a posta volt. A postán nem volt bélyeg (mily’ meglepő), de becsületükre legyen mondva, matrica volt bélyeg helyett. De most őszintén, tegye fel a kezét, aki egy ronda nyomtatott matricát szeretne látni a képeslapján, valami szép bélyeg helyett? Kislány koromban gyűjtöttem a bélyegeket (még most is, ha tudom), így mindig odafigyelek arra, hogy ha lehet, és van választási lehetőség, a szebbik, izgalmasabb bélyeget vegyem a képeslapokhoz. Persze ez ízlés kérdése.

A kikötőben

Mikor sikerült mindent elintézni, nem voltunk már éhesek és vettünk egy rahedli képeslapot, megcéloztuk a kikötőt, mivel egy nap több hajó is ment, és jó lett volna ma átérni az olcsóbb részre. Itt, ez a hely túl turistás, a nemzeti park miatt. Ide jön mindenki, aki túrázni szeretne, Dos Brazosba mi csak Francois és a couchsuring miatt mentünk. Nem is tudtuk előtte, hogy az a falu létezik… Mikor odaértünk a kikötőhöz, már állt egy kisebb tömeg. Előrementünk, hogy kiderítsük, kitől kell jegyet venni, és egyáltalán, az ott állomásozó három hajó közül melyikre kell felszállni. A hajókapitány rázta a fejét, hogy mi erre a hajóra nem szállthatunk fel, mert nincs rajta elég hely. Szó mi szó, tényleg elég aprócska volt a hajó. De holnap reggel hajnalban van egy nagyobb hajó, jöjjünk vissza holnap. Ez azt jelentette volna, hogy szállást kell találni, ami adott esetben jó drága is lehet. De ázsiai mentialitással ott álltunk még, remélve, hogy egyszer csak mégis lesz elég hely. Hiába hagytul el Ázsiát több, mint egy éve, ez a “mindent megoldunk, nem kell aggódni, összepréselődünk, felfér még a kecske meg a tyúk is a vaságy meg a tejeskannák mellé” mentalitás azóta is rajtunk maradt. Helló, ez nem Európa! Nincsenek jogszabályok, a kutya se nézi, tessék minket felengedni. (Vannak szabályok, na, csak mégis, értitek. Pl. otthon lekapcsol a rendőr, ha nincs felszerelve a biciklid a KRESZ szavályainak megfelelően, itt meg csak az a lényeg, hogy guruljon, sőt.) Szóval álldogáltunk, vártunk, hátha kiderül, hogy felrakhatjuk a biciklit. Ekkor olyat mondott a hajóskapitány, amire nem számítottam. Azt monda, hogy “nem biztonságos”. Merhogy nincs nagyon hely, csak középen a folyósón lehetne a bicikli, és ha vészhelyzet van, akkor ott nem tudnak menekülni az utasok. Na, ekkor kattantam vissza európai üzemmódra, és csöndes megértéssel bólintottam: a biztonság adu-ász, erre nem tudok mit mondani. Egyre csak bíztatott minket, jöjjünk vissza holnap reggel, az a hajó nagyobb.

Csöndes beletörődéssel adtuk be a derekunk, és fordultunk vissza szállás után nézni. A templomnál nem voltak, a tűzoltóságot meg sem néztük. Árpival arra jutottunk, hogy 3 nap, 4 éjszaka Dos Brazosban elég volt ahhoz, hogy most, ha már így jártunk, akkor befizessünk egy hotelszobára. Azt nem írtam, de Francois abszolút vegyszermentes életet él, vagyis olyan vegyszereket használ, amire rá van írva, hogy biológiailag lebomló anyag. Efelől persze vannak kétségeim, de elhiszem neki, ha ő azt mondja, hogy az jó. Vagyis jobb, mint az átlag vegyszer. Viszont a kemping körülmények között nem tudtunk olyan tisztaságot fenntartani, ami ilyen trópusi hőségben szükséges lenne. Pusztán a tény, hogy nem volt ventillátor, olyan ragadós-izzadttá tett minket, amit nem tudtam mosópor nélkül kimosni a ruhákból. Egy szó mint száz, örültünk volna egy privát szobának, rendes zuhannyal, ventillátorral. Úgyhogy nekiálltunk hotelt keresni. Közben volt még egy kisebb mellékjáték: Selenia említette, hogy van itt PJ-ben barátja. Tudtuk a nevét, meg a telefonszámát (bár felhívni nem tudtuk). Mikor tekertünk Dos Brazos felé a sok föl-le közben, egy autós megállt nekünk, és Selenia barátjaként mutatkozott be. Mi automatikusan azt hittük, ugyanarról a személyről van szó. Az autós figura (akivel nem mutatkoztunk be név szerint egymásnak, mivel mi azt hittük, tudjuk a nevét), azt monda a Kék Arany nevű hotelnél keressük őt. No, most jött el az idő, itt vagyunk PJ-ben, de semmilyen Toni-t nem ismernek ennél a holtenél. Mindig jó, ha van valaki barát, vagy barátnak barátja ott, ahol megszállunk, mert őáltaluk egy kicsit jobban megismerhetjük a várost, ahol vagyunk. Itt hoppon maradva, nem is szálltunk meg. Na nem ezért, hanem mert nagyon drága volt. Több másik hotel megnézése után, fáradtan és kitikkadva valami Calatlina nevű étterem és hotelben szálltunk meg.

A szobára várunk, még takarították.

Kedvesek voltak, kaptunk tőlük jeget, készítettünk magunak jeges teát, megnéztünk egy filmet, én ruhát mostam, Árpi pötyögött, ettünk, pihentünk. Készültünk a hajnali kelésre, holnap hatkor indul a hajó.

A hajóhoz menet hajnalban

Napfelkelte Puerto Jimenez kikötőjében

És akkor most mindenki kapaszkodjon meg. Ez a NAGY hajó. El tudjátok képzelni, mekkora volt a kis hajó…

Boldogan élvezi a reggeli utazást, szinte kacsint a lámpájával.

Ez nem tudom, mennyire EU-kompatibilis, és itt mennyire nincs útban, nekünk végül is édes mindegy.

Még mindenki alszik.

Túloldalt szép mezők és pár kaptató várt ránk.

Érdekes, nem? Szögletes, csempézett sírok.

Vásárláskor gondoltam, készítek pár képet, hogy lássátok, milyen árak vannak. Az árakat 2-vel kell osztani, akkor kapjuk meg a nagyjából pontos forint árakat.

Felvágott árak

És a tej árak

Hangulatkép

Egy nagyon furcsa jelű templom. Ki volt írva a neve, ha emlékeznék rá, ideírnám. Tudom, hogy egyszer aludtunk egy ilyen templomnál, de annak nem volt ilyen csúcsos 8-as a tetején.

Sok parabola antenna, de hogy minek kell nekik ennyi?

Kiváló alkalom sziesztára, amíg én megveszem, meg felnyálazom a bélyegeket. Legalább is Árpinak. Azért ezt szeretjük, hogy nem okoz gondot így viselkedni. Tudják, megértik, elnézik. (Éjjel 2:40-ig bejegyzést írtam, baromi álmos voltam ezen a napon – Árpi)

És ilyet sem láttam még, ahol kis székecske van a postai ügyek intézésére.

Irány Panama!!! Nagy káosz volt a határon. Először a panamai oldalra mentünk, mert nem láttuk a costa ricai oldalt. Unott arccal küldek vissza, hogy először szerezzünk kilépő pecsétet. Mikor odaértünk, pont akkor, de pont cakkra, befutott egy nagy turistabusz, és leözönlött elénk millió ember. Nagyon boldogok voltunk, hogy mekkora sort kell végigállni. Ráadásul először egy másik sorba átküldtek, ahol ki kellett fizetni 7 dollárt fejenként a kilépésért. Szerencsére egy férfi felhívta a figyelmem, hogy van egy erre kihelyezett ATM-féle gép, ahol tudok kártyával vizetni. Ott is volt sor, persze sokkal kissebb. Nem fogadott el minden kártyát, és amit igen, azt sem egymás után, de nekem szerencsém volt. Kifizettem Árpiét, majd amikor az enyémre került sor, közölte a gép, hogy a bankom nem támogatja ezt a tranzakciót – persze előtte Árpinak elfogadta. Kis püfölés után nekem is átment a dolog, mehettem Árpihoz, aki közben cselesen a másik sorban állt és foglalta a helyet.

Tádáááá! Mehetünk Panamába! Vajon ez az ország mit tartogat számunkra? :)

]]> https://360fokbringa.hu/005-central-america/puerto-jimenez-es-az-utolso-nap-costa-ricaban/feed/ 4 https://360fokbringa.hu/005-central-america/francois-satraban-es-ron-dzsungeleben-az-osa-felszigeten/ https://360fokbringa.hu/005-central-america/francois-satraban-es-ron-dzsungeleben-az-osa-felszigeten/#comments Thu, 05 Mar 2015 07:00:48 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=27894

Francois, aki hátrahagyta Európát

Előre figyelmeztetek minden kedves olvasót, hogy ebben a bejegyzésben rengeteg kép lesz. Olyan helyszínen voltunk, amit nagyon nehezen lehetne leírni, inkább élvezze mindenki a képeket, és használja a fantáziáját ahhoz, hogy elképzelhesse, ő is ott van, velünk. És előre elnézést kérek, de sajnos nincs állat és növényhatározónk, így az állatokat meg növényeket ránézésre, ősember módra neveztük el, pl “sárga hasú madár” meg “nagyon hosszú hal”, vagy “szúrós fa”. Aki bölcsebb nálunk, kérem, írja meg kommentben, hogy mi a rendes neve az itt bemutatott egyedeknek, mindenki okulására.

Dos Brazosba érkezés egészen elvarázsolt minket. Már a hídon való átkeléskor láttunk olyan hihetetlen aranyos piros hátú madarakat. Éljen, megérkeztünk hát arra a helyre, ami biodiverzitásáról híres, és azonnal állatmegfigyelési élményekkel ajándékoz meg minket. A falu pedig egy alig párszáz (200 – Árpi) lélekszámmal rendelkező kis település, bolttal, templommal, iskolával. Az iskolánál van wifi, ingyenes, bár elég lassú és nem is mindig működik. Viszont ha megy, akkor élvezhetjük a lassú internet előnyét: tudatos és szelektív internethasználat. Nem ekkor fogom megnézni a kiscicás youtube videókat, viszont amit kell – elintézni pár emailt, válaszolni embereknek, utánanézni néhány információnak – arra talán elég. Szállásadónk a faluközponttól mintegy 2-300 méterre lakik, a folyó mellett. Francois Brüsszelből való, de itt találta meg a boldog és nyugodt életet. Neki elege lett az európai stresszes életből, és ide vágyott, valahova ilyen közel a természethez, ahol még őszinték az emberek és érintetlen a természet. Szerinte az európai élet nem áll másból, mint abból, hogy heti 5-6 napot dolgozunk, minden percét utáljuk, stesszelünk, majd a hétvégén “élünk”, felesleges hitelt veszünk fel, hogy boldogabbnak hitt legyen az életünk, majd egész életünkön át a bankok rabszolgáiként azt fizetjük vissza, sőt, a kamat miatt sokkal többet. Hogy ebből az “egészségtelen és őrült mókuskerékből” kitörjön, itt vett földet, és most építkezik. Olyannyira, hogy a házának falai már álltak, de még tető nem volt rajta, amikor mi megérkeztünk. Azalatt a pár nap alatt, amíg mi ott voltunk, a tető is felkerült, pont búcsúzásunk utáni napon költözött fel a házába. Azért fel, mert két emeletes a ház. A földszinten van egy szoba, aminek majd erős vasajtaja lesz, hogy ott tárolja az értékeit. A szomszédos szobácska egy nyitott konyha, és ennek a tetején van az a rész, ahol ő alszik, gyakorlatilag a tetőn, csak erre tetetett 6 oszlopot és arra a tetőszerkezetet.

Az ajtó vezet a majdan zárható szobába, jobb oldalt a konyha (a túloldalról nincs házfal, onnan nyitott), a teteje pedig a szoba lesz, még nincs fent a tetőzet.

Rettentő egyszerű lesz a szoba berendezése. Már van egy (itt helyben készített) aluminium elemetes ágya, ebben fog aludni és így van plusz egy ágy, ha vendég jön. Lesz fent egy fürdőkád (micsoda kilátással!), egy kis dohányzóasztal meg egy-két babzsák szék. Amikor megérkeztünk, szinte elrettenve néztem, hogy mégis hogyan lesz ebből a betonkockából lakható ház, biztos bolond szegény, de miután elmagyarázott mindent, rájöttem, zseniális. Tökéletes, letisztult, semmi felesleg. Hát, a kád. De Francois azt mondta, mindig, egész életében saját kádról álmodott, és ha egyszer úgy adódik, hogy kiadja ezt a helyet, akkor sokat dob majd az értékén. Ó, igen, oldalfalak sem lesznek a szobán, csak duplán, vagy triplán rétegelt háló derékmagasságig, hogy az utcafrontról ne lehessen belátni, mivel nagyon szeret meztelenül lenni, a folyó felé pedig hajóskötél, hogy semmi se akadályozza a kilátást. A telekre pedig permakulturás étel-kertet tervez (A helyes magyar kifejezés élelmiszer termelő erdőkert – Árpi), ami pár év (inkább 6-10 év, mire önfenntartó lesz a rendszer, nagyon éghajlat és ügyesség, és tapasztalat függő – Árpi) munka után egyszerűen csak eltartja az embert, csak szüretelni kell járni. Ottlétünkkor meglátogatta őt két másik utazó, az egyikőjük egy barátjának a barátja, így kapta Francois az ajánlást, hogy hívja meg őket. Ugyanis Lief és David utazásuk során sok helyen besegítenek permakuturás kertekben, Davidnak pedig meg is van a tudása ahhoz, hogy a semmiből egy ilyet kiépítsen, a helyi viszonyokat figyelembe véve.

Francois, Lief és David

És a legtündéribb kutya, amit eddig láttam. Shiba

Minden kutyának van szempillája, vagy csak Shivával volt a Teremtő ilyen kacér?

Íme a “kész” ház! Francois olyan boldog volt… Nem is csodálom, hisz pár nap alatt látja álmát megvalósulni. Igen, itt nem hónapokig tart az építkezés, ez egy másik klíma. :) Francois 6 hete vette a földdarabot

Amíg nem lesz kész teljesen a ház, illetve majd utána az önkétesek használatára itt van ez a sátor, ebben alszunk mindannyian. Figyelemre méltó, hogy 6 hét alatt micsoda fejlődést vitt véghez itt Francois, ha minden jól megy, a telekre beköltözésétől kezdve 2 hónap alatt mindene meglesz.

Francois telke mögött található a folyó, amelyben aranyásók vájtak ki medencéket, hogy könyebben tudjanak arany után kutatni. Sajnos, vagy szerencsére, túl sok aranyat ezen a szakaszon nem találtak, így felhagytak itt a kereséssel – viszont a mélyedések ittmaradtak utánuk. Micsoda luxus, hogy “saját” fürdőmedencéje legyen az embernek a természetben.

“Welcome to Paradise!” A két medence közül ez a hosszabbik, és Francois tervezi, hogy mélyebbre vájja, így lesz egy hosszú úszómedencéje, valamint a “jacuzzi”, az ülős medence, aminek mi gyakori használói voltunk.

De nem csak Francois van itt külföldiként, aki ide képzelte el az életét. Van itt egy izlandi páros, akik szintén a környéken vettek egy jóval nagyobb telket, és ők is permakulturás food-forest-et építenek itt. Párszor volt szerencsénk találkozni velük, volt, hogy az esti tábortűzre is benéztek. Érdekes, hogy pont egy ilyen zsákfaluban talált magánat telket több európai is. De rajtuk kívül még más is van itt, igaz, az ő története kicsit más.

Bolita és Dos Brazos

Itt él egy másik fazon is, Ron Kanadából. Eladta otthon mindenét, és ideköltözött 36 évesen. Úgy tekint magára, mint gondnoka a természetnek, nem mint tulaja a földterületnek, amit megvett. Neki közvetlen a Corcovado Nemzeti Park mellett van földje – jobban mondva dzsungelje -, itt épített fel az akkori élettársával egy hotelt. Inkább dzsungelszállást. Az erdőben pedig ösvényeket vágtak, azokat térképre tették, jelzéseket tettek ki, így létrehozva kb. 14 km hosszú túraútvonalakat, ami igen csalogató, hiszen mivel közvetlen a Nemzeti Park mellett van, esélyes, hogy sok érdekes állatot láthatunk (az állatok nem ismerik az emberek által húzott, csak térképen létező határokat), illetve van négy szép vízesés is, ahol fürödni is lehet. Ron is szeret amúgy meztelenkedni, és eléggé megszállotja is ennek. Mindahányszor találkoztunk vele, valahogy mindig úgy terelte a beszélgetést, hogy utalhasson arra, milyen jó nudistának lenni, és hogy mi is nyugodtan vetkőzzünk meztelenre, és járjuk úgy a természetet! Ekkor még nem is gondoltam, hogy ez tényleg meg fog történni…

A Bolitás térkép

A Bolitás ház, ez az a hotel, amihez 20 perces túra vezet fel a hegyre, szűk ösvényen. Ide nem jön gurulós-bőröndös turista, vagy legalábbis nem a bőröndjével! :)

Nagyon tüchtig kis konyhája van a szállásnak, szelektív kukákkal, főzővel, mosogatóval, és még kis csodoládét és instant tésztát is kínáló megvásárolható készlettel is, ahol minden be van árazva, és a pénzt egy perselybe kell bedobni.

Árpi kedvence egy befőttesüvegben lógó led-izzó, szigorúan napelemes-aksis rendszerről töltve. :) Az én kedvencem sajnos nem lett lefotózva: egy vastag bambusz hosszában kettévágva, felakasztva. A bambuszban természetes módon vannak elválasztó falak, és ezek azonos távolságra vannak egymástól. Ezzel egy igen praktikus és szuperül kinéző evőeszköztartót lehet készíteni.

Ligia és Wilberth, a faluban található egyik bolt tulajdonosai. Francoának nincs asztala, így ide jött Árpi dolgozni. Így barátkoztunk össze velük, Ligia tanította angolra Wilberthet. Olyan kedvesek voltak, hogy meghívtak minket kávéra és egy-egy szelet tejfölös kenyérre. Ők a fővárosból valók, de ezt az életet sokkal békésebbnek és boldogabbanak tartják.

Természetes kerítés: vesszőket földbe szúrnak, kerítés szerűen, az pedig szépen kihajt. Nem tudom, ez a vessző-leszúrásos módszer otthon is működik-e; de itt olyan termékeny a természet, hogy bármilyen növényi anyagot eldobsz, az ott ki is hajt.

…két elveszett turista… :( figyelembe véve a dátumot, azt hiszem, ők már nem fognak soha előkerülni…

És a hirdetés a legújabb szúnyog által terjesztett betegségről, a chikungunyáról. Kiejtve valahogy úgy hangzik, mint az angol “chicken” meg a magyar “gúnya”, csak rövid u-val. Amikor először hallottam erről a betegségről egy másik turistától, még viccelődtem is vele, hogy mi lesz, csirkévé válunk, ha elkapjuk? :) Amúgy nem halálos, szóval no para.

Bővítik a templomot. A meglévő épület köré húzzák fel az új falakat. Praktikus!

És akkor íme, a sok kép:

Ide gyűjtöttem össze az összes természettel, növénnyel, állattal kapcsolatos képet. Figyelem, sok lesz! Szép túrát jártunk végig a Bolitában, illetve a faluban is láttunk egy-két érdekes dolgot. Szóval mély levegő, vágjunk bele.

Sárga hasú kismadár

A piros hátú madár, és a tojó, homlokegyenest más színekben.

Érdekes virág

Ennek a másik szép virágnak …

… ilyen érdekes dinnye kinézetű termése van. Az elszáradt virág ott látható a termés tetején.

Erre mondta azt Árpi: “na ez meg mi a maki?”

Kilátás a Bolita legmagasabb ponjáról. Itt láttunk arakanga vagyis a vörös ara vagy sárgaszárnyú ara papagályt repülni! Lefényképezni már nem bírtuk, mert túl gyors volt. :)

Nagyon érdekes volt, ahogy a levelek, mint valami falfestés, vagy tetoválás, szinte a fa részévé válnak.

Indák / léggyökerek

Az előbb bemutatott futó-levelek.

Egyszer csak a megszokottól eltérő zajra lettünk figyelmesek. Íme, egy épp-nem-repülő repülő-banán, vagyis tukán, amit a helyiek hívtak így (legalább is Mexikóban), ugyanis amikor messziről látod repülni, a nagy csőrének csak a sárga, íves részét látod, ami nagyon hasonlít egy banánra.

Ide-oda szálldosott, nagyon nehéz volt lefényképezni. Ez a kettő lett a legjobb kép.

Soklábon álló fa, ráadásul jó tüskés is. Vajon mitől védi ennyire magát?

Tereptarka gyík, sokáig megfagyva állt, reménykedve, hogy ez a nagy ragadozó nem veszi észre és nem eszi meg. Remélem nem hoztuk rá a szívinfarktust. Biztos stresszes egy ilyen találkozás az állatoknak, de ez valahol természetes is nekik, hisz nem mi vagyunk az egyetlen potenciális ragadozói.

Egyszer csak ezt az aranyos kis denevért pillantotta meg Árpi. Én simán elmentem volna mellette.

Odaálltam, hogy érzékeltethessük a méretét a fának. Mesébe illő, elvarázsolt erdő kinézetet kölcsönzött a természetnek a sok kacskaringós gyökér.

Mi az ilyen selymes levelet csak nyuszifülnek hívjuk.

Az egyik vízesésnél ünnepeltük meg a 33-ezres kilométert. Itt Árpi fürdött is.

Visszafelé a folyóban mentünk – erre Ron azt mondta, ez az igazi fénypontja a túrának, az összes utazó, akik megtették ezt a szakaszt, mind ujjongva tértek vissza, hogy milyen csodás túra is volt ez. Ha nem ezt az utat választjuk, akkor ugyanazon az ösvényen kellett volna visszamenni, amin idefelé jöttünk.

A dzsungel és a folyó. Hopp, mi van ott hátul?

Kincskeresők tanyája! Na jó, nem. Megélhetési aranymosók. (Csak ez így nem hangzik túl jól.)

Árpi kedvenc képe. Tényleg körülölelt minket a természet. A következő képen meztelenek leszünk, takarjátok be a szemeiteket!

És beteljesedett Ron jóslata, tényleg le kellett vetkőzni. Vicces volt ruha nélkül, de cipőben lenni.

Előttünk két aranymosó megy, épp a meztelen rész után találkoztunk velük, remélem nem láttak meg minket!

Nagyon buzgón átalakították a folyó medrét, hogy könyebben hozzájuthassanak az aranyhoz. Mennyi munka! Remélem megérte nekik…

Érdekes színes levelek

Ennek a növénynek a rendes zöld, és a színes levelei is becsavarodtak, szép látványt nyújtva. Vajon mi célból veszi fel ezt az alakot?

És egy másik, aprónak nem mondható levél. Esernyőnek lehetne használni, akkora.

Víz alatti csodák

Hogy ne csak a szárazföldi csodákat mutassuk be, íme néhány kép Francois medencéiből, vagyis a folyóból. Mikor első napokon ott fürödtünk, éreztük, hogy valami csiklandozza a lábunkat, de nem is gondoltam volna, hogy ilyen félelmetes szörnyek laknak itt a vízben. És mennyien voltak! Azért nem láttuk őket korábban, mert esőzések miatt zavaros volt a víz, mostanra tisztult ki.

Árpi búvárkodik – (A frászt Kedvesem, ez Te vagy! :D – Árpi)

Ez a rák-homár keverék csípkedte a lábainkat! Elég ilyesztően néz ki az ollóival.

Itt egy világosabb testű változat

Nagyon hosszú hal. (Remélem értékelitek ezeket a pontos halmeghatározásokat.)

Foltos farkú kishal

Porszívó-hal

És az éles szeműeknek: hal iskola, vagy hal-gyűlés. A bal oldali mondja, a többi ül és hal(l)gatja.

Ennyi! Vége. Tudom, kicsit tömény a sok kép, de annyi mindent láttunk itt pár nap alatt, hogy azt nehéz bemutatni. Mi meg olyanok vagyunk, hogy minden kis fűszálat percekig tudunk nézni, ha valamiért felkelti az érdeklődésünk, és készítünk vagy 8 képet. No, ebből a nagy kollekcióból kell ez a pár kép kiválogatva (Árpi által), megírva általam.

Reggel korán keltünk, mert tudtuk, hogy nagyon gonosz emelkedők várnak még ránk. A képen: Árpi lustálkodik, pedig már a szúnyoghálót is elbontottam fölüle.

Még benéztünk a pálmaolaj ültetvényre (a ház mögött volt, nem kellett messzire menni), épp itt játszottak a kutyával a gyerekek, meg egy pajtásuk. A sok piros bogyó a földön a termés, ami lepotyogott szüret közben.

Még hűvösben. Reméltük, hogy szép napunk lesz.

Nem tudom, mennyire látható, de már úgy 8 óra magasságában alig volt rajtam ruha, még a hasamon is feltűrtem a pólót, amit soha nem tettem eddig. Őrület meleg volt és a hullámzó táj, a sok kaptató nem segített sokat…

Erről beszél Zita. Tényleg elég brutális volt, főleg ebben a hőségben. Paráztunk is, hogy ne kapjunk napszűrást, néha kevés volt az árnyék. Meg lélektanilag is sokkal jobban kikészít minket az ilyen, mintha mondjuk meg kéne mászni egy, azaz egyetlen egy nagyobb hágót egy nap. – Árpi

Ezt a lepkét az úttesten találtam, szerencsétlenül vergődött. Csorgott rólam a víz, de nem tudtam megállni, hogy ne “mentsem meg”. Csak amikor felsegítettem a kezemre, és jobban megnéztem, akkor vettem észre a csodálatos ezüst vonal mintázatot a szárnyain. A szárnya felső vonalán egy nagy vastag sávban, lent két vékony sávban volt rajta az ezüst minta. Bárcsak jobb képet is csinálhattam volna! Szikrázott a napon, mint valami csillámpor, gyönyörű volt. Egy ilyen kis “jelentéktelen” lepke, és mégis micsoda elegancia!

Épp felfrissülünk egy lefelében. A sok ruha hátul szárad. Este kimostam, de olyan párás volt a levegő, mintha ködszitálás lett volna, így nem hogy megszáradtak volta a ruhák, szerintem még vizesebbek lettek.

Megálltunk ezt a kilátást megcsodálni, amikor…

…észrevettünk valami sokkal izgalmasabbat a bokorban.

Igen, az új kedvencünk, a levélvágó hangyák. :)

Itt tartottak, amikor megálltunk. Tíz peccel később…

Szinte elhordták az egész levelet.

Itt jól látszik, ahogy a egy-egy hangya, mint a körző, körberág egy-egy szeletet. Másik hangyák jöttek, és elvitték, amit levágtak, nem a vágó cipekedett.

Na még egy, ígérem, több kép nem lesz ebben a témában! :))

A bordó-barna lábakon álló rácsos doboz az utcai kuka. Amíg otthon ki kell tenni a kukát az utcára, itt eleve ki van rögzítve. És azért van így megemelve, hogy a kutyák ne cincálhassák szét a szemetet, rumlit hagyva maguk után.

Avatár rajongók, figyelem. Itt van a szent fa magja! :) Vegyem ezt egy jelnek?

Összefutottunk Elmarral és Ellennel. Képzeljétek, túrabakancsban tekernek. Mert hogy nem akarnak több cipőt cipelni és hogy amúgy is sokat túráznak… Hát, mi csak pislogtunk ezen… Nem tudom, hogy nem rohad bele a lábuk a bakancsba.

Bordásszíj hajtású Rohloff.

És 20.000 km-ert futott Schwalbe Marathon Mondial.

És egy kis Rudy Project reklám. :))) Egyébként Tűzföldről Alaszkába tekernek. (Bakancsban….!!) Minden elismerésünk! (Nem csak a bakancs miatt) :)

A végső lefelé. Hát ezt sem hittem volna, hogy elérkezik. Olyan szinten szenvedtünk, hogy azt nem tudom szavakkal visszaadni. És hihetetlen módon izzadtunk, szerintem megittunk ma legalább 8 liter vizet.

Másféle táj. A dombos dzsungelből a lapos tengerpartra érkeztünk.

Na ezzel a helikopterrel se megy már senki sehová…

A dombmászós nap a számok tükrében. 3 óra 39 perc alatt tettünk meg 44,45km-ert. Még 24,8 van hátra. Eddigi átlagsebességünk 12,1 km/h.

És akinek még könnyű, mert nem kell tekernie: Cuki baba faülésben. Szeretjük az ilyen házilag készített praktikus eszközöket. Nem szaladnak a boltba megvenni a legújabb modelt, talán mert nincs is rá pénzük. Viszont fa va, kreativitás van, helyzet meg van oldva.

Dos Brazos felé le kellett térni a főútról, egy murvás útra. 8 km volt még szállásadónk címéig.

Útközben is láttunk érdekes dolokat. Egy helyi kocsma-étteremnél épp ment a vadnyugati buli, szinte mindneki lóval jött. A fényképen nem látszik, de körben mindenhol lovak “parkoltak”.

Bent meg folyt a buli! Épp valami táncverseny féleség mehetett, ők az utolsó parkettem maradt páros, a férfi hátán látszik az a cédula, amin a versenyzők sorszáma volt rajta.

Ez a fajta csudaszép madár többször átrepült előttünk az úton. Eleinte azt hittük, a hasa piros, de nem, a hátán van nagy zakó, és az ilyen rikító vörös.

]]> https://360fokbringa.hu/005-central-america/egy-nagyon-izzadsagos-nagyon-hosszu-nap-naploja/feed/ 4 https://360fokbringa.hu/005-central-america/5-nap-bringazas-puntarenastol-az-osa-felszigetig-2/ https://360fokbringa.hu/005-central-america/5-nap-bringazas-puntarenastol-az-osa-felszigetig-2/#comments Wed, 25 Feb 2015 07:00:18 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=27798

Seleniánál azon a napon, amikor ő dolgozott, mi is a gép előtt ülve próbáltuk hasznosan tölteni az időt. Ha jól emlékszem, reggelit én készítettem, de ebédre a házinéni ütött össze egy csirkés-sajtos empanada-t. Eseményektől mentesen, csöndesen telt a nap. Árpi egyik híre számomra az volt, hogy megtalálta a Corcovado nemzeti park hivatalos honlapját és azt az ehhez kötött honlapot, ami az idegenezetésről szólt. Tavaly februártól kötelező idegenvezetővel menni, nem lehet csak úgy magunkban sétálgani a parkban. Ez általános közfelháborodást keltett bennünk és Seleniában is. Amikor ezt elmondtuk neki, ő azonnal telefonhívásokat kezdett, felhívta vagy három barátját, és ez a harag táplálta a mi elégedetlenségünket is. Mi az, hogy minimum (a legolcsóbb csomag) 200 USD-ért lehet bemenni a parkba? A természet ezentúl csak a gazdag embereké? Micsoda szabályozás ez, és micsoda árakkal? Árpi írt két couchsurfingesnek, akik a térségben élnek, az egyikőjük maga is idegenvezető. Huh, ne tudjátok meg, micsoda ingerült és ideges választokat kaptunk! Úgy látszik, ez a téma egy darázsfészek, jobbnak láttuk óvatosabban megközelíteni a kérdést. Azonnal elnézést kértünk a couchsurfingos levelezőtársaktól, és további kérdéseket intéztünk hozzájuk. Eléggé zavaros volt a helyzet, de az általunk leszűrődött lényeg nagyjából ennyi: hiába van ez a szabályzat egy éve életben, a díjazás még mindig nem forrta ki magát. Egyrészt, mivel a honlap, amit találtunk, nem a hivatalos és egyetlen ügynökséget mutatja be, amelyik túrákat szervez és idegenvezetőket ad. Sok ilyen ügynökség, iroda van. Mindenhol mások az árak, talán még alkudozni is lehet. A másik része a dolognak, hogy még egy adott ügynökségen belül is indulatokkal teli beszélgetést szül az árakról való diskurzus. Ezt napokkal később tapasztaltuk meg, amikor már Dos Brazosban laktuk Francoisnál. De ne szaladjunk előre.

Továbbindulásunk napján megvártuk Seleniát, majd addig addig húzódott az összepakolás meg elészülés, hogy még ebédre is ott maradtunk. Selenia igazán elkényeztetett minket.

a finom ebéd

Selenia egyszer elment egy szervezett vulkán mászásra, ami eléggé “nomádnak” volt hirdetve, tehát ételt, sátrat cipeni kellett a többnapos túrára. Mivel kicsit túlmisztifikálta a dolgot, még mindenféle túlélő-, és életmentő felszerelést meg ételt is vitt magával. A képen látható kék-fehér csomag vészhelyzet esetén 4-6 óránként lassan elrágandó élelem pótló kekszféleségeket tartalmaz. Ilyeneket csomagolnak a mentőcsónakokba, és ezek alkalmasak arra, hogy több napig – hétig is talán, életben tartsa az embert hajótörés, vagy egyéb katasztrófa esetén. Ezt megmosolyogtuk és nem fogadtuk el, bár már bánjuk, mert igazából tök jó “energiaszeletnek” lehetne használni, időt nyerhetnénk ezekkel, ha épp nagyon éhesek vagyunk, de nincs mit épp enni.

A búcsúzás pillanata

Bringaút!

Később eléggé zörgőssé vált a minősége. De tiszteletben tartottuk, így 90%-10% százalékban ezen mentünk. Ha már megépítették, és lényegében jó meg szabályos meg biztonságos (csak nem kényelmes és nem gyors), akkor tegyük le mi is a voksunkat emellett. Így látják az emberek, és ez egy pozitív megerősítés. Ha az autóúton mennénk, akkor olyan visszacsatolást adhatnánk, hogy “lám, a nyugati turisták (sem) ezt használják, nem éri meg ilyet építeni.” Na jó, ez talán túlzás, de remélem értitek a lényeget, amit a viselkedésünkkel támogatni szeretnénk. A példa, amit a viselkedésünkkel adunk, nem csak a gyereknevelésben fontos!

Ezt Árpi szúrta ki. Nem teljesen értjük a koncepciót, de tény, hogy egy irodai forgós szék az ülés, tehát ez egy házi készítésű rekumbens, csak épp a hajtás hiányzik. Az első keréknél van lábtartó, tehát gyanús, hogy motoros verzió lesz belőle, nem kerékpár.

Szelektív hulladékgyűjtés. Kérdés, hogy működik-e?

:)

Árpi és a fái. Ez mondjuk tényleg jól néz ki.

Gyermek játékok eladásra az út szélén. Fontos, hogy már korai években sulykoljuk bele a gyerekbe a trendek, a márkák szeretetét, és annak a tényét, hogy ezek a márkák szerves és elválaszthatatlan részei a mindennapi életnek! Kóla nélkül nincs ebéd, eszünkbe se jusson limonádét vagy vizet inni! Ja, mert “azt kéri a gyerek.” – Ja, bocs… akkor “edd meg, amit főztél.”

úton

Ez a fénykép nem mutatja be rendesen azt az őrült reklám-áradatot, amit folyamatosan látunk az út mentén. Gyakorlatilag végig a tengerparton állandóan találkozunk nyugati emberek számára szánt hirdetésekkel, amelyek vagy (spa/wellness/relax/adventure) nyaralást, vagy ház/apartman bérlést, illetve azok megvételét reklámozzák. Gyakorlatilag a fél partszakaszt kiárusítják; ennyi hirdetést látva arra következtetek, hogy nagy az igény a nyugatias szemmel olcsó, paradicsomi körülmények közötti életre. Ilyen tendenciát láttunk már Belize-ben is, ami az angol nyelv miatt nagyon vonzó. De még a Corcovado Nemzeti Park melletti területen is találkoztunk két párossal és a szállásadónkkal, akik mindent hátrahagyva itt vettek földet és permakulturás étel-erdőt szeretnének kiépíteni, vagy hotelt üzemeltetnek.

Árpi izzadt önképe. A sötét foltok nem árnyékok, hanem…jaj, fúj… szóval meleg van…

Bomberos! Tűzoltóság! Ide készültünk aludni. Mint kiderült, nem volt ott senki, így más szállás után kellett néznünk.

Vöröskereszt! :) Na, Vöröskeresznél sem aludtunk még. Konkrétan a jetski és egy mentőhajó között aludtunk.

A vacsoránk. A szokásos lepény, tonhalas-babpépes-kukoricás-sajtkrémes. Nyami! A babpép íze egészen emlékeztet minket a májkrémre.

És akkor egy kis önkritika. Ez mind a szemét a vacsoránk, tehát csak 1 étkezés után. Ez minimum x3 egy napra, plusz a kekszek, vagy a fagyi csomagolása, amit néha eszünk. Itt nem találtunk szelektív szemetest, tehát még csak nem is lett szelektíven kidobva. Gondolkodtam egyszer egy olyan projekten, hogy gyűjtögetem a szemetünket és fotó-dokumentációt készítek róla. Ez azért érdekes, mert mivel állandóan kidobjuk a szemetet és a kukásautó elviszi (kiviszi a látóterünkből), ezért nem látjuk, hogy összességében mekkora szeméthegyet halmozunk fel hétről-hétre. Ezért sokkolja a legtöbb Indiába utazót a kosz és a mocsok, mert hirtelen szembesül mindazzal, amit lényegében ő is megtermel, csak otthon elszállítják, Indiában pedig az élettér része. Hirtelenjében kikerestem két linket, amit érdemes ebben a témában megnézni:

hogyan éljünk nulla szeméttel

illetve egy amerikai fotográfus lefényképezett családokat egy heti szemetükkel

Még sok ilyen cikk – link – honlap – fórum van fennt az interneten, lehet lelkesen keresgélni.

Még egy kis szemét – és a reggelink. Ezt a képet azért tesszük ide, hogy lássátok, micsoda majdnem-igazi párizsis zsömlét ettünk! Az ízhatás hasonló volt, csak nem zsömlével, és nem vajasan, hanem tejföllel.

Azt hiszem Árpi ezt a képet a térfigyelő kamera miatt készítette. – Árpi, miért készítetted ezt a képet?

Olvasói véleményeket kérünk szépen kommentekben: szerintetek jó ötlet-e a gyermek póráz, ha igen, miért, és ha nem, miért ellenzitek? (A kék atlétás bácsi mellett álló gyereken van piros “póráz”, a másik -már nagyobbacska- kisgyerek szabadon van.)

Vigyázat, állatok!

Egyike a nyugati, gazdag emberek számára eladásra /kiadásra szánt, vagy földet megvett tulaj által épített házaknak. Dallas, kicsiben. Hihetetlen, mennyire, de mennyire elüt a helyi kulturától, életviteltől ez az életforma! Olyan, mintha földönkívüliek vetettek volna tanyát. Valahol, mélyen, ez nagyon gusztustalan. Persze, persze, miért ne tehetné meg? De azt hiszem a helyes kérdés inkább ez: miért teheti meg?

Aztán láttunk más érdekes “házakat” is.

Ez valószínűleg egy étkezde volt valaha.

Rémisztő látvány: pálmaolaj termesztés végett ültetett pálmafák, de mind halottak. Mintha valami járvány söpört volna végig… A választ később kaptuk meg, miért néz ki így ez az ültetvény.

Pálmaolaj erdők.

És még több pálmaolaj erdő…

A pálmaolaj termesztése megélhetést biztosít, viszont elveszi a teret a természetes erdőktől. Azért csalókább, mint az általunk is ismert mezőgazdaság (ami ugye szintén elveszi a helyet a természetes élővilágtól, hogy minket tápláljon), mert ez erdőnek néz ki. Illetve hát az is. Csahogy egy érzékeny ökoszisztémát fenntartó, életteret biztosító erdő nem helyettesíthető egy másik, megnevezésében azonos, vagyis “fákból álló erdővel”, mivel itt a biodivezitást felváltja egy, azaz egy típusú növény (plusz az egyéb bokrok, füvek). Ebben nem él meg ugyanaz az állat és növény sokaság, amelyik az eredetileg itt álló természetes erdőben élt. Itt egy picivel jobb a helyzet, mint például Indonéziában vagy Malajziában.

Egy kép az erősebb idegzetűeknek.

Angolul tudóknak The Orangutan Project

és még egy, a WWF honlapja ugyanebben a témában.

Angolul nem tudók másolják be a linkeket ide, a google fordítójába, és kattintsanak a “fordítás” gombra. Így egész honlapokat is le lehet fordíttatni, nem csak szavakat.

Választ vártunk Couchsurfingen a Corcovado Nemzeti Parkkal kapcsolatban, meg úgy általában is kellett az internet, így megálltunk egy gyorsétkezde mellett, ahol volt wifi. Na ide tért be a péksütis is, ilyen csuda motoros biciklin. :)

Semmi hírt nem kaptunk, így eldöntöttük, hogy nincs értelme sietni. Az egy nap alatt betervezett távot két napra bontottuk. Így most már inkább szállás után kellett nézni. Azért jó volt kicsit hűsölni a légkondiban, bár amikor ennyire ragacsos az ember az izzadságtól, még ez sem esik annyira igazán jól.

Suhanunk

A pálmaolaj ültetvényeken dolgozók házai. Az itt dolgozók ide költöznek családostúl, így mindenkinek egyszerűbb. Így egész kis falvakat hoznak létre, iskolával, boltokkal, talán még kórház is van.

Szállítják a termést. Erről még lesz jobb/részletesebb kép is.

Ami a pálmaerdő után marad…

Ez a kép délután készült, kb 2-3 órával naplemente előtt. Látjátok, hogy milyen “vizes” az út? :))) És még csak nem is a déli órákban!

Megálltunk fagyizni egy benzinkútnál, mert én már nem bírtam tovább a meleget, le kellett kicsit hűljek. Itt is voltak levélvágó hangyák, és…

…csőben lakó hüllők. Kb 5 percenként kinézett, lecsekkolni, hogy ott vagyunk-e még. Gondolom zavartuk a területét, de csak ott volt árnyék.

Gyönyörű tengerpart. Megértem, miért jön ide annyi utazó és turista.

Esti szálláskereséshez lekanyarodtunk a főútról egy kis falu felé. Egy templom melletti még épülőfélben lévő közösségi házban kaptunk szállást. Ez a kisfiú a gondnok unokája, nagyon érdekelte minden, amit csináltunk. Amíg én fürödni voltam, Árpi nekiállt előkészíteni a vacsorát (a lepényt), ő pedig nézte és kérdezgetett dolgokat Árpitól.

A híres costa ricai tejföl. Van sós (!) és sótlan változata. Ez a sós verzió, először véletlenül emeltünk le a hűtőpolcról egy ilyen csomagot. Evés közben láttuk meg rajta a jelzést, na meg az íze is furcsább volt. Árpinak nagyon izlik, szerintem fura…

A szállásunk a templomnál. Lényegében készen van az épület, csak további elemeket építenének bele, pl. elválasztó falakat, hogy több külön termet kapjanak.

Egy buszmegálló

“Restaurant Palí” – ahogy Árpi hívja. Itt szerezzük be nem túl közösség-tudatosan, de olcsón a lepény hozzávalóit, na meg azt a finom fagyit. 205 fityisz darabja, vagyis ~100Ft. Van csokis, egy ismeretlen zöld gyümölcsös, és – kapaszkodjatok meg – tejfölös! :) Az szerencsére nem sós.

“Suli” márkájú párizsi

Ez a szép sárga hasú kismadár is ebédelni jár ide. Az autók szélvédőjéről lepotyogott, vagy az ember által összetaposott bogarakat/lepkéket eszegeti fel a parkoló betonjáról.

És megjött a jégkásás! Szerintetek otthon milyen hamar kergetnék el az ilyen árusokat a bevásárlóközpontok parkolójából? – És ha tudatosabban vásárolnánk, tőle vennénk a fagyit, a helyi kisvállalkozótól, nem a nagy cégtől. De hát az igények, ugye… mert ez nem olyan finom. Vagyis másképp finom.

Árpi szép fái

Pálmaolaj munkások. Elbeszélgettünk velük egy kicsit. Heti 6 napot dolgoznak, 5:30-tól (napfelkelte előtt fél órával) 13:30-ig, ezzel a munkával 70.000 colónest keresnek 10 nap alatt, amit ~35.000 Ft. Kb 105.000Ft egy hónap alatt, ami nem sok az itteni árakhoz képest, de Latin-Amerikához képest annyira nem is rossz.

Újabb pálaolaj munkások által lakott falvak, megbújva a szép zöld környezetben.

A piros nadrágos jó hosszú csöveket húz maga után.

Árpi fái következő rész

Ezeket nem igazán értettük. Az ár helyén “#local” felirat szerepel egy számmal. Emellett meg mindig valami szöveg, hogy “alacsony ár” vagy “most megéri”, meg “most, most, most” buzdító feliratok. Volt, hogy ugyanaz a plakát, tehát ami ugyanazt a terméket hirdette, más számot mutatott. Ezt nem tudjuk mire vélni. (A közeli Golfitoban van egy vámmentes övezet, és ezek a számok az ottani boltok számai, ahol ezeket a termékeket kapni – Árpi)

Megkérdeztem Árpit, ezt miért fotózta. “Mert milyen gáz, hogy egy ilyen eco-zöld országban miért árulnak dobozos 2 dl-es kólákat?”

Ide tartozik még egy történet. Be akartunk vásárolni ebben a kis helyi boltban egy-két dolgot a lepényes vacsorához. ELőször is találtam májkrémet, ami nagy öröm, nagyon finom volt. Az ára: 500 colónes. Ezt azért emelem ki, mert egyrészt a termékek fele nincs beárazva. Amikor odasétálsz a pulthoz, hogy megkérdezd mennyibe kerül, rádnéznek és mondanak egy árat. (Van, ahol lehúzzák a vonalkódot.) Itt is így tettek, ránézésre mondtak egy számot. Mivel szerettünk volna még sajtot is venni, de annak az ára körül volt egy kis kalamajka (először 25 colónes volt darabja a lapkasajtnak, 2 perccel később már 110), a pultra kitett májkrémen átvizesedett az árcédula, így nem lehetett leolvasni róla az árat. Mikor fizetni szerettem volna, a tulaj rámondta, hogy 550. Erre hoztam neki egy másikat a hűtőből, amin jól látszott az ár… Aztán szerettem volna egy üdítőitalt venni. Ezeken sem volt ár, és bár tudom, hogy se a dobozos, se a műanyagos csomagolás nem jó, egyiket nehezebb újrahasznosítani, mint a másikat, úgy voltam vele, talán a dobozos jobb választás. Mivel a sajt meg a májkrém miatt már ár-háborúba kezdtem az eladóval, erre előre közölte készségesen, hogy a dobozos 600, míg a műanyagos 500 colónes, mert ez utóbbit újrahasznosítják, de a dobozost nem. Jó, vettem egy műanyagosat. Miután elfogyasztottam, odasétáltam az eladóhoz, hogy no, itt van a flakon, hova tehetem? Unott arccal mutatta a kukát. Vagyis tökre mindegy, mit veszek, úgyis a kukában landol. Kérdés, hogy itt vannak-e szemétszelektálók, mint akiket Mexikóban, meg Indiában láttunk, akik abból élnek, hogy szétválasztják a kukába kidobott szemetet? Ajvé, franc se tudja, eleve nem is kéne üdítőt inni.

újabb kísérteties, halott pálma erdők

a dolgozók szép rendbe rakták a levekeket a földön, ezt sem értettük eleinte, de később megtudtuk, miért

Aranyos házikó

Ma esti szállásadóink: Luis, Estela, és a gyerekek: Kahory és Jeremy.

Elkezdett szemerkélni az eső, és nem tudtuk, mennyire fog esni. Elvileg nem kéne most esnie, száraz évszak van. Egy iskolánál érdeklődtünk, hogy aludhatunk egy a tetővel védett folyósón, de az őr áthozott minket ide, a barátaihoz, két házzal arrébb. A szomszédos épületben kaptunk helyet, ahol Luisnak egy rokona (vagy munkása) lakott. Ő is pálmaolajból él meg, illetve lehet, hogy más munkája is van, de épp szüretre készültek, a ház mögött egész takaros kis ültetvénye volt. Ő mutatta meg, miből lesz az olaj, ő monda el, miért halottak a pálmafák, és tőle tudtuk meg, miért volt olyan szépen rendezetten az a sok pálmaág.

Árpi megszerelte a kisfiú első fékjét.

A gyermekek

No, akkor nézzük. Így néz ki a pálmaolajért termesztett pálmafa termése. Az a nagy bogyós golyó, ezeket vitték egy korábbi képen a traktor utánfutójában.

Íme, egy mag. Ebből van nagyon sok azon az egy nagy golyón.

Luis megvágta a mag oldalát, és kézi erővel is ki tudtam préselni belőle pár csöpp zsíros sárgás levet. Ez a pálmaolaj, ezt használják étkezési célokra. Talán pont ezt használják kozmetikumokban is, bár lehet, hogy az egy másik típusú pálmafa.

Egy kis ananász, felfrissülés képpen. Finom volt és lédús, bár meglepően fehér volt a húsa. Amit otthon kapni, az sárgább.

A pálmaleveleket meg azért rendezik szépen egy kupacba, mert -nyilvánvalóan- úgy könnyebb kezelni, ha össze kell takarítani, viszont elsődlegesen azért vágják le, hogy hozzá lehessen férni a terméshez. A termés nem lóg le, mint az alma, hanem a levelek között üldögél. A tartólevelektől kell megszabadulni, hogy a termést könnyen lehessen levágni. A sok halott pálmafa pedig egy elég kegyetlennek hangzó dolog végett van. A pálmafáról 3 év után lehet szüretelni először, viszont ha a fa eléri a 15 éves kort, akkor méreginjekciókkal megölik, hogy ne terjeszthessen káros fertőzést a többi fára. Ugyanis a 15 év már öreg fának számít ennél a típusnál, és elég veszteséges, ha egy öreg fa megfertőzi a szomszédos blokkban lévő még fiatal fákat. És ezért az egész mezőnyi halott fa, mert az azonos korú fák egy helyre vannak ültetve.

Van két lovuk is, minket is meg akartak lovagoltatni, de nagyon szilaj volt a ló, én ugyan nem akartam itt kitörni a lábamat.

És újra a levélvágó hangyák. Látjátok ezt a nagyforgalmú csomagszállító útvonalat? Akik most olvassák először: a hangyák összeaprítanak számukra tetszőleges leveleket, majd a hangyafészekbe elszállítva, a föld alatt kupacokban megrohatszják, érlelik, és gombát termesztenek rajta. Tehát nem magát a levelet eszik meg, hanem a fészekben összegyűjtött levelekre nőtt gombákat. … Gombatermesztő hangyák… őrület.

Jó 6 hónapja ebben a nadrágban láttatok minden fényképen. Nos, megérett az újrahasznosításra. Annyira elgyengült az anyaga, hogy már nem lehet megvarrni (a varrás mellett szakad tovább). De sebaj, amúgy is le akartam cserélni a szúnyoghálón a műanyag madzagokat, mert tépik a háló anyagát. – Ott van a levetett piros madzag a jobb lábam mögött. – A nadrágból meg csíkokat vágtam, és madzagnak összekötöztem. Valamint kivágtam egy nagyobb darabot Árpinak, hogy azzal tudja törölgetni magát napközben, mert a kis zokni, ami a váltókaron van, neki nem elég. Végtére is finom pamut anyagról van szó. Nem ám csak úgy kidobjuk… :) (A gombokat is eltettem.)

Zita kihagyta a napok szerinti alcímeket, ahogy eredetileg kigondoltuk és már én is túl fáradt vagyok pótolni, de ugye így is jó lesz? :) Öt napot írt le (ami szuper, pár óra alatt végzett vele!), ezek 2015. február 10-től 14-ig tartó időszakban voltak, mialatt 70, 67, 64, 79 és 78 kilométereket bringáztunk. Megírva február 24-én.

Az úgy volt, hogy… szóval felkeltünk, szépen megreggeliztünk, felpakoltuk a bringákat és miután elköszöntünk Steve-től, még gondoltuk, beugrunk Renee-hez elköszönni, amikor láttam, hogy Árpi nagyon lemarad. Nem értettem, miért tart neki olyan sokáig a kereszteződés után felgyorsítani, sőt, Renee munkahelyéhez a felhajtón még tolta is. Amikor beért, akkor közölte, baj van. Bennem kellemesen tobzódott az indulási láz, gonoltam, nem fog sokáig tartani a szerelés, bármi baj is legyen. “Jólvan, nézd meg, mi a baj, én bemegyek és köszönök.” Árpi nekiállt szerelni, majd az én segítségemet is kérte, és végül odáig jutottunk, hogy elkezdtük a váltókábelt leszerelni. Elég csúnyán nézett ki.

Árpi szerel

Felhívnám a figyelmet a váltómarkolatra: enyhén megkopott…

Uuupsz…

A nagyobb baj nem ez, hogy kábelt kell cserélni, hiszen kábel még van. A baj az, hogy azt a kis fekete dobozt, ami az agyváltó mellett van, és amibe befutnak a bowdenek, nem tudjuk szétszedni, mert a csavarok fejei elnyíródtak. Ez a probléma nem újkeletű, már Mexikó elején is láttuk (vagy talán még korábban is), hogy ez a helyzet, de lusták voltunk foglalkozni ezzel. Na, most megérett a lustaság gyümölcse. Egyből azon kezdtünk gondolkodni, hogy hol és ki tudna ezen segíteni, milyen autó-, vagy motorszerelő műhelyben lenne képes valaki kiszedni ezeket a csavarokat. A választ Renee adta meg. Már beszélt is Steve-vel telefonon, és azt gondolják, hogy Steve-nek van olyan szerszáma, amivel meg tudnánk oldani a helyzetet. Remek! Mentünk is vissza Steve-hez, hátha hamar meg tudjuk szerelni és még ma tovább tudunk indulni. Árpi meg Steve neki is estek a szerelésnek, én meg visszapakoltam a cuccokat a szobába és elkezdtem főzni. Ugyanis időközben kiderült, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, órákon keresztül szeretlék a biciklit. Úgyhogy én közben elmentem a boltba és vettem krumplit meg tojást meg tejfölt és nekiálltam rakott krumplit csinálni. A fiúk meg

1. újra leszerelték a kábeleket. (felraktam a krumplit)
2. Nekiálltak új fogást marni a csavar fejébe. (már fő a tojás is)
3. kikönyörögték egy kis WD40-nel a koszos-rozsdás csavart.
4. keresgéltek új csavarok után a csavarosdobozban, de persze nem találtak méretet.
5. Árpi előtúrta a táska aljáról az új kábelt (pucolom a krumplit)
6. elkezdték összehasonlítani a méretet, hogy az új kábel pont megfelelő hosszúságú legyen
7. elkezdett rojtolódni a jónak gondolt másik régi kábel is, azt is ki kell cserélni (hűlnek a tojások is, már vágom a krumplit).
8. filctollal bejelölik a méretet, majd célszerszámmal készülnek méretre vágni a káblet, de előtte sikertelen próbavágás I., sikertelen próbavágás II., sikertelen próbavágás III., negyedikre sikerül. (egy réteg krumpli, egy réteg tojás, meg a husika, tejföllel, ez a legunalmasabb rész).

Készül az új fogás a csavaron

A legnagyobb sikerélmény, legalább is a leglátványosabb, amikor kijött végre az a FRÁNYA csavar!

Innentől nem követtem az eseményeket, de gondolom egész simán ment a kábelek bekötése. Majd Árpi belekommentel ide, ha úgy gondolja, hogy van még mit hozzáfűznie a dologhoz. (Tényleg jól sikerült minden, pöpec lett az egész, olyan könnyedén váltok, hogy úgy érzem, mintha ettől még maga a tekerés is könnyebben menne! :D – Árpi)

Steve egyik szerszámos szekrénye. Praktikus, nem? :) Valóban egy igazi ezermester ő, ahogy a történeteket hallottuk később, elég sokmindent ő maga készít házilag, ezért a sok szerszám.

Árpi egyúttal lecserélte a markolatait. Egy kissé már megkoptak… (Már régóta cipeltük a tartalékot, ami most már biztosan kibírja hazáig, és így már ennyivel is kevesebbet kell cipelni. :) Amúgy meg azért jutott eszembe lecserélni, mert a régi bowden végig tele volt szürke ragadós szmötyivel amit még a WD40 is csak nehezen hozott le (azért bajlódtam vele, mert a kirojtosodott végét levágve még jól jöhet tartaléknak), és ez valószínű nem volt más mint a markolatról levált gumidarabok az izzadságommal és esővízzel kevert egyvelege volt. Amit nem lenne jó, ha az új bowden is megkapna, ezért lecseréltük a már félig amúgy is elfoszlott markolatot. :) Hiába, megette a 3 év és 8 hónap masszív használat, meg a 34-5 ezer kilométer. :) – Árpi)

Tádá! A rakott krumpli! Nagyon finom lett! Sikerült pont jó kolbász/virsliféleséget vennem hozzá, így az ízhatás tökéletes lett. Azt viszont mondjátok meg nekem, hogy ti hogyan oszlatjátok el szépen azt a kis adag tejfölt a tetején, hogy szép legyen? Nekem felkapkodja a krumpliszeleteket, úgyhogy nem kenem el, csak odacsorgatom. (Tényleg baromi finom lett! – Nem csak azért, mert a costa ricai tejföl egyszerűen isteni! – Hanem azért, mert az én kis feleségemnek van hozzá érzéke! :) – Árpi)

Másnap minden rendben ment, szépen elindultunk, nem is volt gond. Árpi nagyon dícséte az új váltókábeljeit, hogy milyen simán és szépen vált vele. Mikor újra felkanyarodtunk Renee munkahelyéhez, hogy újra, de most már tényleg elbúcsúzzunk, nem találtunk ott senkit, úgyhogy csak továbbindultunk. Úgyis tegnap már elköszöntünk, ez most csak udariasságból lett volna.

Jogos… :) (“Ha már káromkodsz, használd a saját nevedet. -Isten”)

Talán bikaviadalnak építik ezt a lelátót?

Ez nagyon tetszett. Egyszerre vicces és egyszerre, valahogy, nem is tudom, olyan szomorú. (“Dudálj, ha szereted Jézust, sms-ezz, ha találkozni akarsz Vele.”)

Gyönyörű sárga hullámzó fű, olyan szép!

A műalkotás címe: “dárdás ember” Tökéletes darabja a táblagyűjteményemnek, bár a fejlámpás bolgár tehenet semmi sem múlja felül.

Írány Nicoya. :)

VÉGRE! Hugo de cana – cukornádszörp! Bár nem a frissen préselt fajta, hanem úgy hozta kancsóban az öreg, de azért így is jó volt. Mivel így sűrűbb volt (ázsiában a préseléskor átcsurgatják egy jégtömbön, így hűtik és higítják is egyben), eléggé durva cukorbombát jelentett és szörnyen édes is volt, sajnos nem esett olyan jól, mint az ázsiai verzió. De a bácsi, aki adta, nagyon kedves volt. Kaptunk tőle egy-egy csavarva hámozott narancsot, meg egy pohár narancslevet ajándékba. Úgy tűnt, azt hiszi, nem láttunk még ilyen nyomógépet, amivel kipréselik a narancsot, mert úgy invitált, hogy próbáljam ki, biztos más turistáknak ez jó fotózkodási lehetőség.

A csíkhámozott narancs. Krumplipucolásra is jó lenne.

(Mikor elindítottam a videófelvételt, még nem tudtuk, hogy a bácsi nekünk szánja a két narancsot! :) – Árpi):

Na és akkor itt történnek a csodák.

Nicoya határában betértünk egy Palí-ba, vásárolni. Próbáltam úgy összeszedni a dolgokat, hogy minden olcsó legyen, de mégis valami mást is együnk. Próbálok változatosságot csalni a lepény-tejföl-kukorica háromszögbe, tejföl helyett krémsajt, pluszként uborka, kukorica helyett felvágott. Most a halkonzerv volt soron, bár tény, hogy a túlhalászás miatt nem kéne támogatni a tonhal konzerveket. Ígérem, többet nem veszek. Beszabadult egy busznyi turista is a boltba, így a 10 percesre tervezett vásárlás háromnegyed órás lett, mert sorbanálláskor az előttem állót nagyon tökölődve szolgálták ki, majd közölték velem, hogy ez a kassza most bezár, álljak át máshova. A másik kasszánál sem sietett a hölgy. Igazából a bosszúságon túllépve nagyon szórakoztató nézni, hogy mennyire nem hatékony, ahogy itt dolgoznak az emberek. Ez a laza életérzés része talán, nem tudom. Amit 2 mozdulattal lehetne megcsinálni, azt 5 vagy 6 mozdulattal teszik, sóhajtoznak, hogy hogy elfáradnak, viszont cserébe mosolyognak rád, és a mosolyuk őszinte. A halkonzervet rossz áron adták el nekem, nem az új, akciós áron, így újabb tökölődést mosolyoghattam végig. A vétkes halkonzerv negyed óra alatt 5 ember kezét jára meg, közben rengeteget beszéltek, mire kitalálták, hogy az eredeti kasszából adnak nekem plusz visszajárót, cserébe alá kellett írnom valami papírt. Árpi ekkor tűnt fel a bejáratnál (addig kint őrizte a bringákat), hogy mi a szösz van már. “Te ezek olyan töketlenül bénák, hogy az eszem megáll” – mondom Árpinak, nem kiabálva, de erős hangerőn, mivel még jópár lépésre volt tőlem. “Ti is magyarok vagytok?” – szólal meg mögöttem egy hang. Na még jó, hogy nem tettem hozzá más cifrább jelzőket a mondandómhoz. :)) Mindjárt elszállt a mérgem, és meglepődve fordultam a hang irányába. Bár annyi csodát átéltünk már ezen az úton, de az ilyen találkozásokon mindig meglepődünk! Csaba is a turistabusszal van. Ez valami együtt utazunk, együtt főzünk féle út, több doboznyi ételt vásároltak össze és tették be a kisbuszba. Az utasok hangulata nagyon kellemes volt, vidáman csevegett mindenki, látszik, hogy már összeszoktak és jól érzik magukat. Mi Csabával a bringák mellett beszélgettünk és kérdeztük ki egymás, hogy ki mit csinál itt és hogy került ide. Képzeljétek, annyira megtetszett neki, amit csinálunk, hogy kitalálta, szeretne minket támogatni. Adott nekünk 60 dollárt, mi pedig nem tudtuk, hogy hogyan köszönhetnénk vagy hálálhatnánk meg neki. (Pár perce ismert csak minket és csak néhány mondatott váltottunk vele, és mégis… Igazából nagyon tetszett a bizalma és az ajándéka, de ugyanakkor még mindig nagyon zavarba is jöttem tőle, pedig azt már a könyvből – még mindig: Megszentelt Gazdaságtan, már 91%-nál járok – is megtanultam újra, hogy ha adnak, akkor azt illik elfogadni, mert különben megsértenénk vele az ajándékozás és a barátság láncát. – Árpi) Három napot adott hozzá az utunkhoz, de ha csak az étkezést nézzük, még többet is, hiszen a 11 dollár / nap / fő az csak az átlagolt szám, nem költünk ennyit naponta, viszont ha fizetünk a szállásért, alkatrészt veszünk, vagy egy repjegyet vagy új kamerát, az is beleszámít. Ilyenkor mindig szégyenlősek leszünk és nagyon fura és idegen érzés így adományt kapni, ha eladjuk a naptárat, akkor ott a naptár, a képeslapért kapunk adományt, akkor ott a képeslap, most viszont pusztán a tény, hogy tetszik neki az, amibe belefogtunk, és pénz formájában kapunk támogatást, ez mindig fura. Ha szállást kapunk, vagy ételt, az teljesen más. A pénzhez, mint olyanhoz kötődik valami fura érzés. Plusz a hála, hiszen ezzel olyat kapunk, ami segít minket tovább menni és hozzátold a nászutunkhoz pár napot. Ha ezt olvasod, mégegyszer nagyon nagyon köszönjük, Csaba! Igazából nem is tudom, hogyan lehet ezt a sok jót, ami minket útközben ér, mind meghálálni?

Megérkeztünk a nap végére, 104km a mai napra! Ennél a templomnál kerestünk menedéket. Szombat lévén bent hölgyek takarították a templomot vasárnapra. Kérésünkre egyikük, Cecilia azt mondta, náluk alhatunk a garázsban, persze várnunk kell, amíg befejezik a takarítást. Két pohár kólát, meg kekszet kaptunk tőlük, mivel látták, hogy nagyon meg vagyunk makkanva.

Balról: Alex, Cecilia és a gyermekeik. Megengedték, hogy a tűzhelynél megmelegítsük a lepényeket, aminek a vége az lett, hogy együtt vacsoráztunk. Nagyon kedvesek voltak, sokat nevettünk, mókás “Spanglish” (nem füvescigis, hanem spanyol-angol keveréknyelv féle) beszélgetést folytattunk, és nagyon jó volt érezni, hogy egész jól hablatyolunk spanyolul, ez haladás, hogy ketten együtt összeadva el tudunk csevegni a vacsoraasztalnál az amúgy angolul inkább nem beszélő vendéglátóinkkal.

Ezeket a virág meg pillangó díszeket Cecilia készíti, így felhasználva az amúgy szemétbe kerülő műanyag palackokat. Nagyon bájos! :)

Itt aludtunk. Árpi mindig ráfekszik a matracokra, miután felfújtam őket, pedig tudja jó, hogy segítenie kell a szúnyogháló felrakásában (egyedül is megy, de sokkal könnyebb ketten). Az ő baja, szerintem nehezebb felkelni a matracokról, mint várni egy picit, feltenni a hálót, aztán berogyni a matracokra. Igaz, a mai nagyon hosszú nap volt, nagyon fáradtak voltunk…

Alex ilyen betűkirakó munkát (is) végez. Ez volt az egyetlen feltétel a garázsban alváshoz, hogy nem kavarhatjuk össze a betűket. :) Vagyis ne menjünk neki az asztalnak, ne támasszuk neki a bicikliket, ilyesmi.

Már a reggelizőasztalnál. Nagy örömmel nézegették végig a fénykép-szettünket, ami az esküvőnket, meg a családunkat mutatja be. Ezeket a képeket mindig öröm mutogatni.

Szép ház. Szeretjük látni és megfigyeni a különbségeket régiók és városok között.

Műanyag mulcs. Hogy az a férfi mit csinál ott azzal a dinnyével a vállán, ne kérdezzétek. Tuti nem most szedte.

Ekkor kezdtünk ráérezni a “Pura vida” életérzésre, amikor még a tejesember is így köszönt nekünk. Addig azt hittük, ez valami szubkutúra, vagy csak fiatalok közötti szleng, esetleg csak a turistákat szédítik vele, de nem. Tényleg. Pura vida!

A komptól mintegy 20 km-re összefutottunk egy csapat bringással, akik nagy lelkesen integettek le minket az útról. Az egyikőjük japánokat meghazudtoló módon kattogtatta a mobiltelefonján a fényképező-gombot, ez nekem elég zavaró volt. Mit kezdenek az emberek ennyi fényképpel? Hova teszi? Feltöli facebookra? Kinek van türelme ennyi képet átnézni? Olyanoknak, akik nem is találkoztak velünk, 80 fénykép nem sok? Egy másikuk elmeséte, hogy találkoztak egy magyar-francia párossal. Sajnos nem kaptunk azóta sem kontaktot hozzájuk.

A nagy fa. Elképesztő, nem?

Fel is lehetne rá mászni, igazi játszótér az ilyen.

A komphoz menet.

“Tyű, na ilyet se láttam még!” Nem csak Costa Ricára jellemző, hanem már pár ország óta rendszeresen halljuk, hogy erős kurjantásokkal, füttyökkel, kiáltásokkal “szólnak oda” egymáshoz az emberek, és ezt mi is megkapjuk. Olyan hangokat tudnak kiadni, hogy ha akarnám, se tudnám utánozni. Bezzeg a hűvös, illedelmes Európában! :) Itt ha a barátod elbiciklizik a házad előtt, odaüvölt, hogy “héééha”, te visszaintegetsz, ő is integet, és ennyi. De a hangerősség, az már illetlen európai füllel.

A túloldalt vártunk, mivel Selenia azt mondta, értünk jön. Mikor megérkezett, vidáman, energetikusan kipattant a kis terepjárójából, és én egyből tudtam, vele nagyon jó lesz. Olyan kisugárzása volt, hogy csuda, az a típusú ember, akit egyből megszeretsz és azonnal felvidít. Nem bántunk, hogy autóval megyünk, bár tényleg nem lakott messze a kikötőtől, mintegy 15 km-re. Hú, az igaz, a végén, közvetlen a háza előtt 1-2 km-rel olyan kaptató volt, hogy csak pislogtunk, és mondtuk egymásnak, hogy bizony jó, hogy értünk jött és nem kell ezt tekerni. Mit tekerni, tolni… A háza pedig csudaszép. Hihetetlen, hogy gyermekorvosként, állami kórházban (tehát nem magánpraxisban, hanem a TB által finanszírozott kórházi keretek között) ilyen szép fizetés kap, hogy ezt fenn tudja tartani.

Nagyon finom étellel várt minket, rég nem ettünk ilyen jót! A mosógépben meg már megy a mosás, nem nekem kell kézzel, csudajó!

A “zacskós kávé” – helyi specialitás, elvileg csak itt, Costa Ricában van ilyen. A tetején egy szövetzsák, vagyis kávéfilter van, abba töltöd bele a forró vizet, az pedig lecsurog a kancsóba. Az ízeket lehet fokozni, ha a már átfolyt kávélevet újra visszatöltöd, és újra lecsurgatod.

Selenia vicces macskája. Mióta ivartalanította, már nem olyan aktív, csak ül és nézi a fennségterületét. Előtte állandóan véresen, sebesen jött haza az éjszakai portyákból. Elég aktív kandúr lehetett.

A béna-kalács. Ne is mondjatok semmit. (Aki nem látná: nem kelt meg. Azért finom volt, érdekes, erős íze lett.)

Másnap zuhogó esőre ébredtünk. Ezt az ázott papagályt a teraszról fotóztam le.

Fakopáncs. Ez a nőstény lehet, mert láttam ugyanilyet, csak piros volt a feje teteje.

Eredetileg két éjszakát maradtunk volna, de mivel a szétszakadt Árpi váltóbowdenje, ezért csúsztunk egy napot. Viszont Selenia volt annyira kedves, hogy felajánlotta, maradhatunk nyugodtan tovább, csak ő nem lesz itthon, mivel dolgoznia kell menni. Délre ment, és másnap reggel hétig volt bent. Ez azért húzós. Közben anyukájával, meg a házinénivel maradtunk otthon. Anyukája azért volt most itt, mert elkapott valami betegséget, és infúzión kapja az antibiotikumot, és amíg lejár a kezelés, a lánya gondoskodik róla, hogy minden rendben menjen. Megérkezésünkkor még az apukája is ott volt velünk, de ő visszautazott, mert kezdődött a hét, és neki is dolgoznia kellett mennie.

Csudálatos reggeli! Ugye mire képes az ember, ha van rendes konyhája és szép tányérja?

A terasz.

A “sosem úsztunk benne és nem értem miért nem” úszómedence.

Szép naplemente, Selenia házából fotózva.

Történt 2015. február 6-tól 9-ig. Bicikliztünk 8, 104 és 39km-eket. Megírva február 22-én.

Kezdjük rögtön az izgalmakkal, mert azt gondolom kitaláltátok, hogy ma is felkeltünk, reggeliztünk és odatekertünk a búváriskolához… :) Ott Hannah a kezünkbe nyomott két kötelet, hogy gyakoroljuk a csomókat. A Search & Recover leckében ugyanis meg kell tanulni három csomót.

Félig még bringás, félig már búvárszerkóban – Közben meg már rég a csomókat kéne gyarakolnom… :)

Ezeket még a hajón is gyakoroltuk, majd lebuktunk a víz alá. Az első feladathoz le kellett hunyni a szemünket, amíg Hannah elrejtett egy kékre festett követ valahol a környéken. Mikor visszatért hozzánk, elkezdődött a keresés, de nem ám akárhogy, hanem egyre táguló négyzeteket leírva, kőrözve. A feladatokat elosztottuk, én figyeltem az iránytűt, és fordultam a 90 fokokat, Zita pedig számolta az uszonycsapásokat, vagyis a távolságot. Már két teljes kört leírtunk, amikor pont egy kisebb sziklacsoport felett kanyarodtunk, amiben lakott két gyönyörű pufferfish.

Porcupine puffer fish

Aztán mikor még másfél kört megtettünk, Hannah leállított minket, és intett, hogy kövessük. Túl nagy távokat hagytunk a négyzetek között és így nem vettük észre a követ, ami csupán pár méterre volt a két pufferfish otthonától. Ők tehetnek róla, elvonták a figyelmünket! :D

Ezt a követ kellett volna megtalálnunk. Pár méterrel mentünk el mellette.

Ezután jött az U alakú keresés, ez már egy nagyobb tárgyat, egy vasgolyóra szerelt fehér zsákot célzott meg, amit ereszkedéskor hagytunk rajta. Itt föl-alá úsztunk mindig párhuzamosan az előző útvonalunkkal, de mindig kicsit odébb, és most Zita kezelte az iránytűt és én mértem ki mindig, hogy csak 20 uszonycsapásnyi távolságon belül keressük a tárgyat. Három duplakanyar után feltűnt tőlünk valamivel jobbra a fehér zsák, és örömittasan odaúsztunk hozzá.

Ezután következett a csomók gyakorlása. Nekem csak az egyikkel volt apró gondom, de másodjára gond nélkül sikerült, Zita az egyikbe belezavarodott, mert a felszínen máshogy gyakoroltuk. A könyv úgy írta, hogy ha már csukott szemmel, kesztyűben meg tudjuk csinálni a felszínen, az elég és akkor a víz alatt is menni fog. Csakhogy a víz alatt nem csak magában kellett megkötni a csomót, hanem valami körül, és ez bezavarta Zitát, na meg, hogy dobált minket a víz és lebegtünk benne, egy teljesen más közegben, mint odafent a felszínen. De a végére csak sikerült mindkettőnknek minden csomó, és már köthettük is fel a kugligolyót a fehér zsákra, amibe aztán Zita a pótregulátorán keresztül óvatosan levegőt engedett, és így felengedtük a felszínre.

Még a víz alatt is együtt dolgozunk: én a golyóhoz, Zita a zsákhoz kötötte hozzá a kötelet

A szabály az, hogy 4kg-nál nehezebb cucc felhozatalához ilyen zsákot kell használni

Mivel most ezzel a rakománnyal mentünk fel a felszínre és csak 12 méter mélyen voltunk, ezért most nem tartottunk safety stopot 3 percig 5 méterrel a vízfelszín felett. Ezzel véget is ért az első merülés, pedig még volt 1400 psi a palackomban, Zitának meg még több is, mert neki mindig lassabban fogy, tehát még 5-6 percre simán visszamehettünk volna a víz alá, de mivel időben több mint fél órát lent voltunk, és ez is számít (nekünk, a szervezetünknek), és még várt ránk egy második merülés, ezért végül csak megvártuk a felszínen, amíg a hajó értünk nem jött.<

Ment a tréfálkozás, mikor öltöztünk a második merüléshez. Hannának az egyik kollégája egy poharat tett a kapucnijába

Amíg átmentünk a második merülő helyre, Hannah megmutatta a hajó egyik belső ablakára kifüggesztett, a naptól már kifakult halhatározó plakáton a helyi halvilágot, és elmondta, hogy a különböző csoportokba sorolt halak hol és hogyan élnek, magányosan vagy kisebb-nagyobb csoportokba, a vízfelszín közelében úszva, vagy a tengerfenéken, esetleg kövek között vagy üregekben. Aztán eljött a várva várt merülés is, ami már nem szólt semmi másról, csak a víz alatti élővilág megfigyeléséről és csodálatáról. Nagyszerű 43 percet töltöttünk a víz alatt, ami egyben rekord is volt, hiszen ilyen hosszan még sosem voltunk odalent. Igaz, hogy a végére már majd behugyoztam, hiszen ez a víz alatt valamiért mindenkire sokkal gyorsabban rájön, ezért is voltunk a hajó marine toiletjén minden merülés előtt és után, függetlenül attól, hogy mennyit ittunk aznap. A cuccot természetesen nem engedik egyből a tengerbe, pláne nem amikor merülünk a hajó környékén.

E merülés már rögtön nagyszerűen kezdődött, mikor tengerfeneket értünk, közvetlenül egy porcupine pufferfish otthonára sikerült landolni. Ez a hal is felfújja magát, csak a pöttyös unokatesójával ellentétben neki még tüskék is nőnek a testén, amikor ezt teszi. Mellesleg még hatalmas, cuki gülüszemei is vannak, szóval jó fej egy hal, és ez alatt a merülés alatt vagy 7 példányt is láttunk belőlük, köztük egy hatalmasat egy üregben, és négyet párokban. Hannaht még a hajón odafent megkérdeztük, hogy szabad-e megpiszkálni a pufferfiseket, hogy nagy labdává fújják fel magukat, és a válasza az volt, hogy nem. Nem, mert bár régen sokan csinálták és még manapság is megteszi néhány dive master a nagyobb borravaló reményében, de ahhoz, hogy a hal felfújja magát vízzel, nagyon fel kell bőszíteni, és amikor felfújja magát, az kb. olyan neki, mintha minket annyira megijesztetnének, hogy attól szívrohamot kapunk. Egy pufferfish életében kb. csak 4-5 alkalommal tudja így felfújni magát – ami alatt ráadásul védtelenül sodródik a vízben, mert kvázi sokkot kap – utána a következő alkalommal már belehal a stresszbe. Szóval nem szép dolog pufferfisheket a látványért ijesztgetni, így ezt meg sem próbáltuk, és nem is fogjuk soha. Van épp elég fotó felfújódott puffer fishekről az interneten, elég úgy látni. Bocsánat a borzasztó angol-magyar mondataimért, de nem is tudom, hogy egyáltalán van-e mindegyik halnak magyar neve, és ha van is nekik, sokáig tartana kikeresni őket, nekem meg most nincs sok időm, mert még mindig nem végeztem a cikkírásos teendőmmel. Apropó, angol! Megkérdeztem Tonyt, a hajónk kapitányát, hogy látott-e tegnap, vagy tegnap előtt vízből kiugráló rájákat, és a válasza az volt, hogy “maybe”, vagyis hogy talán. Tehát már csak két variáció maradt, Tony vagy egy titkolódzós sunyi fickó, és nem árulja el, hogy állandóan mindenütt repülő rájákat lát, vagy csak az van, hogy nem olyan jó angolból és csak a “yes story” egy újabb, ezúttal latin-amerikai verziójával találkoztunk. Úgy látszik, ez a kór globális! :)

A 43 perc alatt természetesen nem csak pufferfisht láttunk, hanem sok más fajt is, vagy egy tucat spotted sting rayt, vagyis kisebb rájákat, és egy Magnificent Sea Urchinnak hívott gyönyörű tengeri csillagot, amelynek kék pontjai olyan élénk színűek voltak, hogy szinte már világítottak, és az egész lény a hosszú vékony tüskéivel a tengerfenéken valami csodaszép volt.

Most is csoda jó volt a víz alatt lenni és búvárkodni, közel ugyanannyi elvarázsolt minket a lenti világ, mint anno legelőször Thaiföldön, és én személy szerint azt is nagyon élveztem, hogy míg odalent voltunk, az a világ, ami a felszín felett volt, az összes bajával, gondjával és ránk váró teendőjével teljesen megszűnt számomra létezni, mert odalent annyira kellett figyelni a feladatokra, a lebegésre és a tengerben élő lények mindezek alatt annyira lenyűgöztek minket, hogy nagyon a jelenben tudtam lenni és rettentően élveztem a merülés minden egyes percét. Mikor befejeztük az utolsó merülést és kimásztunk a csónakba, azt éreztem, hogy már megint valami csodálatos dolog részesei lehettünk, és hogy de jó lenne még merülni. Ugyanakkor tudtam, tudom, hogy ez ezen az utazáson már szinte biztos, hogy nem fog megtörténni, de azért palack nélkül, légző csővel még merülhetünk rengetegszer és ha hazaértünk, talán nem lesz olyan messze onnan az Adriai-tenger, vagy a Vörös-tenger egyszer egy palackos-merülős nyaraláshoz. Megint csak azt tudom írni, hogy bárcsak minél több embernek megadathatna a lehetőség, hogy felfedezhesse ezt a víz alatti világot is, ahol mi emberek csak vendégek lehetünk és ami éppoly szép és sokszínű, mint a felszíni élővilág. Ezt látni és egy kicsit benne lenni, azt az érzést erősítette bennünk, hogy micsoda egy elképesztő világban élünk, tele csodákkal, és más lényekkel, amelyekre kötelességünk vigyázni. Ezen a napon később átküldtem a Pacific Coast Dive Center Facebook oldalára is a Planet Ocean című filmet, ha valakik, ők biztos értékelni fogják, és remélem Ti is. Érdemes megnézni, a bolygónkat mutatja be, mint egy „óceáni bolygót”, ahol a globális egyensúlytól, az éghajlaton és a táplálékláncon keresztül egészen a globalizáció és a mostani méretű globális kereskedelemig mindenben nagy szerepet játszanak az óceánjaink, amelyek több mint 70%-át fedik be a bolygónk felszínének. Tudom, hogy volt már, de had ajánljam Nektek megint ezt a remek, gyönyörű és hasznos másfél órás filmet időtöltésnek. (link pár sorral feljebb a film címén)

Hannahval ideiglenes oklevelünkkel :)

A vízből a szárazföldre visszaérve bevittek minket a PADI rendszerébe, és kinyomtattak nekünk egy ideiglenes oklevelet, a rendes kártyát majd Kaliforniából, a PADI központból fogják kiküldeni nekünk az otthoni címünkre. Aztán bevásároltunk, mert ma mi készítjük a köretet (párolt zöldségek), mert a házigazdáink kitalálták, hogy valami steakfélét még feltétlenül meg kell kóstolnunk, amíg itt vagyunk.

Smorked pork chops with honey sauce, krumplipürével sé párolt zöldségekkel :)

A Café Rica, egy kávéízű likőr Costa Ricából, ezt is meg kellett kóstolnunk. Meglepően finom volt és könnyen csúszott :)

A cikkre kaptam haladékot hétfő magyar reggelig, szóval most megyek szocializálódni! :) Ezer köszönet Hannának és a Pacific Coast Dive Centernek az élményért, és a nagyszerű, professzionális merülésekért, na meg a fotókért, illetve Jennynek, Reneenek és Stevenek a vendégszeretetükért.

Renee, Steve, köszönjük! :) Jennyről sajnos nincs fotónk, mert mikor el akartunk tőle búcsúzni az irodánál, épp kint volt ügyfélnél.

Történt február 5-én, megírva ugyanaznap. Azóta már rég befejeztem és leadtam a cikket, a következő, hamarosan megjelenő Over magazinban szinte biztos, hogy két cikkem is benne lesz! :) Sőt már az azutániba is kaptam felkérést cikkírásra! :)

Röviden: ma kiderült, hogy egy zöld vérű földönkívüli tanít minket merülni, valamint, hogy én nem tudok tájékozódni a víz alatt, és hogy Southern Sting Ray-ből létezik 90cm-esnél jóval nagyobb példány is. :)

Hosszabban: a mai nap is ugyanúgy kezdődött, mint a tegnapi. Reggeli után odabringáztunk az irodához, leláncoltunk a bringákat, majd megbeszéltük, hogy mit fogunk ma csinálni (Deep Dive, Navigation) a két merülés alatt, aztán felpróbáltuk a ruhát, az uszonyt, majd mentünk a hajóra. Ma kevesebben voltunk, és több volt velünk a sznorkeles, talán csak öten-hatan merültünk összesen.

Az első merülést a Catalina-szigeteknél tettük, de most a túloldalt, az óceán felőli oldalán a szirteknek. Itt szépen lementünk egészen 25 méter mélyre, és közben több érdekes dolgot is láttunk. Mikor Hannah előttünk volt, Zitával felfedeztünk egy olyan kis ráját, amilyet eddig még nem láttunk. Nem pöttyös-foltos volt, és nem is homogén egyszínű a háta, hanem furcsa körmintás, a gitáralakra emlékeztető háta közepén egy nagy kerek folttal.

Bullseye Electric Ray

Mikor ezt később a felszínen elmondtuk Hannának, közölte velünk, hogy egy Bullseye Electric Rayel, vagyis egy „bikaszemű” elektromos ráját láttunk, ami állítólag 40 Voltos áramütést is képes mérni arra, akit fenyegetőnek talál! :) Óriási, nem? Még jó, hogy eszünkbe se jutott megpiszkálni az állatot…

Lent 25 méter mélyen megálltunk egy kicsit, és Hannah elővett egy táblát, amin különböző színek, direkt erre a célra fel voltak tűntetve. Itt, ilyen mélyen minden barnás-zöldesnek tűnt, a vörös pl. kávébarna volt, a sárga világosbarna, és így tovább. Persze mindezt csak úgy érzékeltük, hogy Hannah a lámpájával rávilágított a különböző színű téglalapokra, amelyeknek így már látszott az eredeti színe. Később Hannah a tengerfenékbe kapaszkodva megvágta az ujját, és mutogatta nekünk, hogy folyik ki belőle a vér és válik egybe a tengerrel. Akkor nem értettük, miért mutogatja ezt, Zita még arra is gondolt, hogy talán azért, mert miatta történt ez a kis baleset, de nem. Később a felszínen Hannah elmondta, hogy azért mutogatta a vérét, mert az zöldnek látszott mélyen a víz alatt! Én egy földönkívüli vagyok, jó, ha tudjátok! – Tette hozzá nevetve. Persze valójában arról van szó, hogy a vízen nem egyformán szűrődnek át a különböző hullámhosszú (vagyis különböző színű) fénysugarak, így minél lejjebb megyünk, annál inkább eltorzulnak a színek.

Később láttunk két másik barna Round Spotted Stingrayt is, majd visszafelé menet elúsztunk egy Guineflow pufferfish mellett.

Round Spotted Stingray

Guineflow Pufferfish

Ez a sötét alapon világos pöttyös hal békésen úszott mellettem mintha én is csak egy hal lennék. Néha egymásra néztünk, aztán úsztunk tovább, vicces volt. :) Most rákeresve a nevére láttam a google képtalálati listájában, hogy miért pufferfish a neve. :) Ha megijesztik, felfújja magát és egy nagy lufi lesz belőle! :) Tudom, hogy gonosz dolog lenne, de szerintetek nem kéne megijesztenünk egy példányt holnap? Oltári, ahogy magát felfújva kinéz ez a hal! :)

Boldogság az első merülés után! :)

A második merülés egy Sombreros nevű helyen volt, két mexikói kalap alakú sziklaszirt mellett.

A Catalina-szigetek oldalról

A Sombreros nevű szirtek – tényleg úgy néznek ki, mint két mexikói kalap! :)

Itt a Navigationt gyakoroltuk, kezdéskor Hannah kifeszített egy zsineget a tengerfenéken kb. 30 méter hosszan, majd megmértük, mennyi ideig tart leúszni ezt a távot illetve mennyi uszonycsapásba telik. Volt egy kis sodrás, ezért nekem egyik irányba 47, a másik irányba 25 dupla uszonycsapás volt. Ja, és a legjobb! :) Miközben húztuk ki a zsineget, valahol a vége felé a tengerfenéken egyszer csak ott termett egy hatalmas Southern Stingray.

Legalább egy méter széles volt az állat és pont felénk nézett, mikor megláttuk lent a homokban pihenni. Kb. keresztül kellett volna húzzuk felette a zsineget, ha nem mozdul meg, de mikor közelebb értünk hozzá, odébb úszott, és csak ekkor láttuk, hogy valójában még hatalmasabb, mint amekkorának hittük, mert eddig a hosszú farka nem tűnt fel – azzal együtt simán megvolt három méter is.

A navigációs feladatot úgy folytattuk, hogy a tájolóval kiúsztunk derékszögbe a zsinór közepétől, majd 25 dupla uszonycsapás után egy 180 fokos fordulatot követve visszaúsztunk. Ezt kétszer csináltuk meg, először én vettem le az irányt (forgatható szelencés, karóraszerű tájolókat kaptunk), és Zita számolta a távolságot (az uszonycsapásaimat), majd fordítva. Aztán jött a következő feladat, amikor ugyanígy kezdtünk a zsinór egyik végéhez közel, majd két kilencvenfokos kanyart megtéve, köztük szintén 25-25 uszonycsapásnyi távolságot hagyva leírtunk egy négyzetet. Ez nekem háromszög lett, mert még fent a hajón kipróbáltam a tájolókat, és láttam, hogy Zitáé nagyon akad és pontatlan, valami már elromlott benne, mert a mágnes lap sosem állt be vízszintesen, ezért megcseréltem őket, és Zita kapta a jó tájolót, én pedig a hibásat. Neki sikerült is a feladat, nekem csak másodjára és akkor is pontatlan lett a négyzetem. Mondjuk tudhattam volna, hogy rossz irányba megyek, de a könyv azt írta, hogy „trust your compass”, hát én bíztam benne, vesztemre. :)

Így néz ki egy karra szerelhető “búvár-tájoló” :) Hannah szerint állítólag rendeztek már Magyarországon is tájékozódási búvárversenyt, ami könnyen elképzelhető, mert emlékszem, hogy anno volt több Hungária kupa alkalmával is tájtriatlon rendezve, többek között egyszer a Hévízi-tóban kellett “tájúszni” – ami mondjuk még nem búvárkodás, de majdnem :)

Így kell superman módjára irányba úszni a víz alatt :) Közben folyamatosan figyelve az irányt, amíg a buddynk, vagyis a búvártársunk számolja a távolságot.

Egyébként Hannah, még a merülés előtt elmondta, hogy a víz alatti tájolókból, nem csak északi és déli féltekés létezik, hanem öt különböző fajta, és mindegyik csak a Föld adott részein működik, máshol nem. Pl. neki az a tájolója, ami működött itt, Cipruson már egyáltalán nem mutatott jó irányokat. Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de ha igen, az mindenesetre nagyon érdekes! :)

A kiszállás még izgalmas volt itt a második merülésen, mert mire felértünk, hatalmasak voltak a hullámok. Azért csak sikerült kimászni a mozgó csónakba, odafent a fedélzeten már nevetve köszöntek ránk a kollégák: „Welcome to the Pacific Ocean!” – Csak tudnám, miért kapta ez a vad víz a „Csendes” nevet!? :)

Hazafelé még lefénymásoltuk egy a búváriskolától 300m-re lévő kis papírírószer boltban a házi feladatok oldalait a könyvünkből, mert ezeket ki kell töltenünk mindkettőnknek és csak egy könyvet kaptunk, és nem akarjuk összefirkálni, meg különben is kevés lenne. A fénymásolásban nem voltak mesterek a boltosok, mert kb. 15 percig tartott a 10 oldalt két példányban lemásolniuk. És mivel igencsak megfáradtunk és megéheztünk a merülésektől, én közben először leültem, majd később lefeküdtem a földre. :) Erre a boltos csöpp lányai hoztak nekem párnát, annyira édesek voltak, az egyiknél még szinte nagyobb volt a párna, mint a gyerek. :)

Hozták a párnát a megfáradt vendégnek :)

Közben én azon mosolyogtam, hogy ha ugyanezt megpróbáltam volna bármely nyugati „fejlett” ország bármelyik Copy General vagy papír-írószer üzletében, nem hogy párnát nem kaptam volna hozzá, hanem tuti rám szóltak volna, hogy keljek már fel, mi a bajom, viselkedjek már, stb.

Mikor végre meglettünk a másolással, visszabringáztunk ide Stevehez, már ettünk, most icipicit mindketten szédelgünk, de már bent hűvösben, Zita itt írja mellettem a házit, én meg befejezem a mai naplót.

Ja, még annyi, hogy tegnap este 10-ig beszélgettünk Steve-vel és Reneevel, hát nekik is vannak történeteik, Steve pl. szolgált 4 évig egy atom-tengeralattjárón is. Kezdetben még betanult, minden szabadidejében járnia kellett a hajót és tanulnia annak részleteit, vagy mosogatni a 127 fős személyzetre. Ezt ellensúlyozandó kezdetben még jó kajákat ettek, aztán ahogy telt az idő és fogyott az ellátmány, úgy egyre gyatrább ételeket kellett enniük, mert csak a konzervek és a szárított ételek maradtak meg. Cserébe, ahogy betanult és tapaszt lett, nőtt az igazi szabadidő, amikor az étkezőben filmeket tudtak nézni, vagy kártyáztak. A leghosszabb ciklus, amit eltöltött a hajón, 67 nap volt, ebből volt, hogy 40 napig folyamatosan a víz felszíne alatt voltak, leginkább csak néhány tíz méter mélyen, mert ennél több nyomást nem bírt volna ki a hajótest. Mindezen idők alatt az Atlanti-óceán északi részén állítólag tényleg úgy üldözték egymást a szovjetekkel, mint ahogy azt a Vadászat a Vörös Októberre című nagyszerű film bemutatja. 12 nagyhatósugarú rakétát tudtak volna kilőni a már újfajta, csendes tengeralattjáróból, amelyek egyenként 16 célt tudtak volna elérni, akár olyan atombombákat is szállítva, amelyek becsapódáskor 5 mérföld sugarú körben minden életet elpusztítottak volna. Magyarul egyetlen tengeralattjáróról elpusztíthatták volna a fél világot, ha kitört volna egy atomháború. …és ilyen atom-tengeralattjáróból anno 32 szelte a tengerek mélyét, és most csak az amcsikat számoltuk, az oroszokat nem! Több mint két hónapot szolgált ezen a tengeralattjárón Steve, és a következő ciklusban, ha csak eggyel később lett volna szolgálatban ugyanezen a hajón, akkor ott lett volna, mikor véletlenül összeütköztek egy szovjet tengeralattjáróval a víz alatt.. A hajó egyébként nem semmisült meg az ütközéstől, de megsérült, és a felszínre kellett, hogy menjenek. Steve a levegőért felelős berendezést tartotta karban a tengeralattjárón, azt a szerkezetet, ami a sósvízből először édesvizet csinált, majd az édesvizet szétválasztotta oxigénné és hidrogénné. Gondolom ez baromi energiaigényes feladat, de hát egy atom-tengeralattjárón csak nem voltak híján az energiának! :)

Steve a “nappalijukban” :)

De most már tényleg megyek cikket írni, mert blogbejegyzésből nem fogunk megélni. :) Azért természetesen holnap újra jelentkezem, mert azt nem bírnám ki, hogy ezeket az élményeket ne írjam le még frissiben.