Archívum

‘Sukur’ cimkével ellátott bejegyzés

Újra Dhakában – Sikerként éljük meg azt, ami kudarc is lehetne

október 29th, 2012 5 hozzászólás

Érkezés

Dhakába ha jól emlékszem, hajnali négykor érkezett meg a buszunk. Szerencsénk volt, mert Prodipék irodájától csupán néhány kilométerre rakott ki minket. Következett a mutatvány visszafelé: Bringákat a tetőn eloldozni, leadni, alulról kipakolni a táskákat. Majd összeszerelés, lelkes nézőközönség közepette, aztán végre sisak, kesztyű felvesz, lámpák felkapcsolva, ééés indulás bele a dhakai éjszakába. Azért az valahol „csodás”, hogy egy város még ilyen hajnali órában is képes büdös lenni – és erre nem számítottunk, mert a maszkokat nem vettük elő. A World Concern irodája nem volt elmentve a GPS-ben, ezért csak emlékezetből kezdtük végigjárni az utcákat a környéken, de hamar ismerős helyen találtuk magunkat és ráleltünk a kapualjra is. A biztonsági őr már megismert minket, kinyitotta a kaput, mi pedig behajtottunk. Hát újra itt vagyunk! A második emeleti tárgyalóba pakoltunk fel, de aludni lent aludtunk egy földszinti nagy előadóteremben. Szűk két órát aludhattunk, mert 7 után felkeltettek minket mivel minden munkanap reggelén 8 órakor a lenti teremben reggeli ima kezdődött. Én ezen a reggelen már nem aludtam tovább, csak felköltözve a fenti tárgyalóba nekiálltam intézkedni. Sok dolgunk lesz, nagy és drága döntéseket kell meghoznunk. De mindenek előtt egy kérvényt írtam meg az itt állomásozó mianmari nagykövetségre, és előkészítettünk mindent a vízumhosszabbításhoz.

Tudtuk, hogy bringával kell mennünk mind a két helyre, mert csak úgy érhetjük el a „maximális hatást”. Ehhez sok kedvünk nem volt, bringázni Dhakában egy ilyen átbuszozott éjszaka után. Tegnap is kemény napunk volt, az este nagyrészét a buszon töltöttük és utána is alig aludtunk. De nem volt mit tenni, menni kellett, mert tudtuk, hogy minden nap drága most nekünk, hisz a vízumunk már több mint 15 napja lejárt.

A Passport Office-ban pofonként ér minket a hír…

Először a vízumirodába, a „Passport Office”-ba mentünk, csak hogy megtudjuk, mi a helyzet. Ez hála az égnek csupán három kilométerre volt az irodától, ráadásul majdnem teljesen útba esett a mianmari nagykövetség felé, ami viszont már több, mint 10km-re volt. Bringával viszonylag sima ügy volt, amin mi is meglepődtünk. Szerencsére egész úton végig „soksávos”, széles sugárúton kellett haladnunk, ahol elfértünk a forgalomban. Az iroda egy sokemeletes épület volt, aminek az aljában már kígyózó embertömeg állt sorba.

A negyedik emeletre kellett mennünk, ahová én már lungiban érkeztem meg, szintén a „maximuális hatás” érdekében. Igaz, ez sokat nem számított, mert csak ablakok voltak, ahol elmondhattuk a problémánkat, mire az illető átnyújtott egy csomó kitöltendő papírt, és közölte az összeget. 17×500 vagyis 8500 taka, tehát 23 ezer forint fejenként, és ez még csak a napi bírság, ezen felül még meg kell fizetnünk a vízumhosszabbítási díjat, ami 55 dollár fejenként! Micsoda? Miért 500 taka minden napra a bírság? Nem arról volt szó, hogy 200 taka a bírság az első 15 napra, és csak utána 500? De, de ez így van, de a 15 nap lejárta után már az első 15 napra is az 500 taka a bírság. Az fejenként 35600 forint, kettőnkre összesen 73200! Te jó ég, mennyi pénz, ezt jól megcsináltunk magunknak! Máskor ennyi elég lehetne egy hónapra, és most sutty, kifizetjük a bürokráciának, mert hülyék voltunk. Ez nagyon fájt nekünk. Próbáltunk hatni az ablakban ülő emberre, de teljesen reménytelen volt a helyzet, ő csak egy hivatali alkalmazott volt. Olvass tovább…

Menekülés Saint Martin szigetéről

október 18th, 2012 21 hozzászólás

Harun és a rohingyák története

Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.

Enni a szomszédos épületbe, a Dhaka Restaurantba mentünk le, ahol megismerkedtünk Harun-al, egy rohingya menekülttel, aki a ruti felelős ezen a helyen. A ruti hasonló eledel, mint a csápáti, vagy a parota, annyi különbséggel, hogy ennek valamivel szárazabb, olaj nélküli a tésztája. Ez hasonlít leginkább egy kenyérfélére: a tésztája puha, mert élesztőt használnak hozzá, és a kemence belső felén sütik ki. Igaz, ehhez elég csak egy perc, mivel az egész ruti csak kb. 0,5-1 cm-esre dagad meg.

Na és akkor most jöjjön Harun és a rohingyák története: Harun 21 éves, és 18 éve él itt, Banglades ezen részén. A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)

Mostanra talán a helyzet viszonylag lenyugodott, mert hiába kutattuk az újságokat nap mint nap, nem nagyon találtunk híreket arról, mi van odaát Mianmarban.

Harun felajánlotta, hogy elvisz minket abba a menekülttáborba, ahol ő is él. Mi ekkor már nagyon menni akartunk St. Martin szigetére, ezért abban maradtunk vele, hogy ha onnan nem sikerült hajót kapnunk Mianmarba, akkor vissza fogunk jönni ide Teknafba, és akkor szíves örömmel elmegyünk vele megnézni a menekülttábort.

Irány Saint Martin szigete!

Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. Olvass tovább…