Amikor arról beszélünk, hogy ezt bárki meg tudja csinálni, arra próbálunk utalni, hogy ez először fejben dől el, és innen kezdődik minden. Én is feladhattam volna, mikor megbuktam a főiskolán, vagy mondhattam volna azt, hogy ááá, nem megyek el állásinterjúzni, mert ez nekem úgysem sikerülhet. Vagy nem csinálom végig a gyakornokságot 9 hónapon át havi 50 ezer forintért heti 4 nap melóval a legelején. Tudom, hogy rettentő jó háttérből indultunk mind a ketten, egy jó és érdekes korban nőttünk fel, de aki oroszt volt kénytelen tanulni, most tanulhatja az angolt Duolingoval, ahogy mi is a spanyolt. Aki vidéken él, elköltözhet városba, vagy kihasználhatja a vidék előnyeit, akinek nincs szakmája, az, ha nagyon akar, igenis szerezhet, akár munka mellett is. Nyitottnak, bátornak és szorgalmasnak kell lenni.

Ne felejtsük el, hogy az induláskor kevesebb, mint a fele pénz állt csak a rendelkezésünkre abból, mint amit végül a 4 év alatt elköltöttünk. Mondhatjuk, hogy mindez szerencse meg adottság, stb, és tény, hogy nyilván ez is van benne, de az is, hogy rengeteget fotóztunk, sokat írtam (600 blogbejegyzés készült erre a blogra, átlag legalább 2-3 oldalasak, némelyikben 100 fotó van), és megtanultam úgy írni, hogy az már újságokba, magazinokba is elég jó legyen. Egyébként az Origotól ők kerestek meg minket, és mind a mai napig nyitva áll a pálya bárkinek, hogy cikkeket küldjön nekik publikációra és ezért pénzt kapjon, és ez már az Utazási Rovat kezdetétől fogva így van. Az, hogy olyat csinálhattunk, amit előttünk magyarok kevesen… Ezt lehetne ragozni:

Pl. nekünk még nem voltak elérhető áron ilyen jól működő, sokrétűen használható, könnyű, pici okostelefonok, mikor indultunk.
Nem volt AirBnB, amivel egy lakás kiadásán, ha jó helyen van, és van aki ki-be engedje a vendégeket, egy albérleti díj 2-3x-át is össze lehet szedni egy hónap alatt.
Nem volt Beerides, amivel egy autót is bérbe lehet adni, amíg utazik az ember.
Nem volt Coursera, amivel útközben is, bárhonnan, bármikor tudunk kurzusokat hallgatni és fejleszteni magunkat.
Tehát, ha így nézzük, akkor azoknak, akik most indulnak, csupán 5 évvel később, sokkal könnyebb! :o :)

De nem azt néztük, hogy mi az, amink nincs és nem lehet, hanem ami adott, és amivel elindulhatunk. Tény, hogy már ez is sok volt, és tény, hogy ezeket más háttérből induló polgártársaink nehezebben, keservesebben érik el, ha elérik, de nincs lehetetlen.

A világ folyamatosan, ráadásul egyre gyorsuló ütemben változik, egyre tágul a lehetőségek tárháza, ez egyrészt baromi jó, másrészt veszélyes is, mert könnyű köztük elveszni is. Ahhoz, hogy megvalósítsuk az álmainkat, először el kell hinnünk, hogy képesek vagyunk erre, utána sokat kell tennünk értük, és igen, szerencse és jó háttér sem árt, de utóbbiak önmagukban még közel sem elegendőek, és nem feltétlen szükséges feltételei a sikernek, csupán az odáig vezető utat tehetik hosszabbá és nehezebbé, de éppen ezért tanulságosabbá és jobbá is, aminek a végén még egy nagyobb siker is várhat valakit annál, mint pl. aki könnyű körülményekből startol. Szerintem. :) …és ha már itt tartunk, a jó hozzáállás sem árt! :)

Az otthonunk felújításáról egyelőre mi is csak álmodunk, pont az anyagiak miatt, most még csak a pakolás megy nagyban, a szelektáláshoz csak idő és energia kell, pénz nem. Zsákokban hordjuk a számunkra feleslegessé vált, évtizedek alatt felgyülemlett régi holmikat az Ajándékdoboz lerakatba meg a szeretetszolgálatokhoz. Ajándékdoboz sem volt még, mikor elindultunk! :)

A fekvőbringát nem éltük meg deal breaker előnynek, egy sima bringával is meg lehet az ilyesmit csinálni, legfeljebb több a gond vele, de attól még az is gurul, én azelőtt egy 60e forintos Caprine Cherokee kerékpárral jártam meg Rómát és Athént. Vietnamban találkoztunk a német Andreeval, aki egy 15 ezer forintos aluvázas egysebességes bringával tekert le több, mint 1000km-t és közben feltekert egy 1500m-es fennsíkra is, eközben 6 napig velünk együtt haladt, az emelkedőkön is! :)

De értem amit mondtál, és részben egyetértek vele, ez nem kötözködés, hanem kiegészítése akart lenni a mondandódnak, amit köszönöm, hogy leírtál!

Évek óta olvasok az origón Tőletek beszámolókat, mivel én magam is nagyon szeretek utazni. Annyira azért nem, mint Ti, de kb 25-30 országban megfordultam már, néhány távoliban is (a legtávolabbi talán Belieze volt). Előre bocsátom, hogy örülök, hogy megcsináltátok, amit elterveztetek. :) De. Az utólag olvasott cikkekből az jött le nekem, mintha Te azt gondolnád, hogy csak álmodni kell tudni nagyot és bárkinek sikerülhet, ami nektek. Szerintem ez messze messze nincs így. Egy nagyon szerencsés korban születtél, az országnak egy jól menő részében, kiváló szakmád van amiben 6 évet az utazás előtt eltöltöttél, és ami a legfontosabb, hatalmas támogatást kaptál a szüleidtől. Kicsit részletezve. A szerencsés kor. Te már a rendszerváltás után végeztél, ahogy a korodat számolom. Nem kísért végig a gyerekkorodban a kötelező orosz tanulás, helyette időd és energiádat a sokkal hasznosabb angol nyelvtanulásra tudhattad fordítani. Nem úgy tekintenek már Magyarországra, mint 15-20 éve, ha egy országba vízumot kérsz. (én például huszonévesen a 90-es években még csak meghívólevéllel utazhattam az USA-ba, igazolva, hogy lesz aki eltart és nem fogok feketén ott dolgozni). Budapesten születtél, élsz. A rendszerváltás után megnőttek jelentősen a jövedelmi különbségek. Pontos számot nem tudok, de ma Budapesten kb 50%-kal magasabbak a fizetések, mint az országos átlag (Bp nélkül). Számítástechnikus vagy, mint írtad valahol. Cisco mérnök. Mit mondjak? Messze a legmenőbb műszaki/mérnöki szakma a rendszerváltás után. Az internet korában ennek a szakmának volt a legkönnyebb/leggyorsabb felzárkózni a nyugat-európai bérszínvonalhoz. Ha a 6 év alatt, míg az út előtt dolgoztál, nem kellett még albérletet sem fizetned (mert mondjuk a szüleidnél laktál), akkor jó pénzeket tudhattál félrerakni, megtakarítani. De a legfontosabb a szülői támogatás. Szakmát kaptál a kezedbe Tőlük, felneveltek (ez sajnos nem olyan evidens, mint kéne lenni, apaként a gyerekem osztálytársai közt sok szegény szerencsétlen sorsú gyereket látok). Valahol írtad, hogy most az út után felújítjátok a házat, ahol lakni fogtok. Gondolom, az sem a semmiből teremtődött, miközben Te minden megtakarított pénzed az útba fektetted. Mindezeket nem irigységből írom. Örülök, hogy Nektek sikerült. Arra is nagyon jól ráéreztetek, hogy egy ilyen jellegű utibeszámolóra van kereslet, el tudtátok adni az origónak (de ebben is szerencsések, illetve elsők vagytok, mert ha most 10 újabb nászutas pár kopogna az origónál, valószínűleg mind hoppon maradnának). Bár nem komoly érv, de had említsem meg, hogy mikor én olyan korú voltam, mint Te, akkor rekumbenst legfeljebb egy-egy házilag barkácsolt példányt lehetett Magyarországon kapni (20 éve).
Mindezzel nem az érdemeiteket akarom kicsinyíteni. Csak azzal szeretnék vitába szállni, hogy “bárkinek sikerülhet”. Közelebb áll a valósághoz az, hogy “egyszer volt Budán kutyavásár”. Elvétve pár magyar pár még csinálja, megcsinálhatja, amit Ti, de nagyon sok mindennek kell ahhoz szerencsésen összejönnie, hogy valakiknek ez sikerüljön.
Üdvözlettel:
Tamás

Sörkollektor… kezdünk egy nyelven beszélni :DDD

Félretéve: Nem gondolom, hogy “pár” jószándékú ember meggyőző érveket tudna mondani egy döntéshozónak amellett, hogy merre orientálódjon. De még ha csoda folytán ki is billenne az illető, hamar pótolva lenne a helye.
Az érdek, az érdek…

Szóval azt gondolom, a rend inkább “picit” fentebbről lesz helyreállítva, ami biztosan csak idő kérdése, hiszen az ÉLET fájának törzse már igen igen fűrész fogmart.
De ez már egy másik történet …

Kellemes pihenést a napokra!

Gyuri

Nézd, én ezt az egészet, mint ahogy szinte az egész életet is egy tanulási folyamatnak fogom fel, azért is örültem egy a miénktől kicsit különböző véleménynek, és mivel ezt teljesen kulturáltan tetted, egyáltalán nem vettem zokon, sőt kicsit abszurd, de örülök annak, amikor ilyen kommenteket is kapunk. Gondolj bele, milyen személyiséghez vezetne, ha csak az enyémmel hasonló, az egómnak kedves hozzászólásokat, kritikákat szívlelném meg… :)

Az önfenntartó közösségeket mi is keressük ezen az úton, illetve ha hazaértünk, apránként rögtön fogunk tenni lépéseket (gomba- és növénytermesztés, csíráztatás, kenyérsütés, sörfőzés, komposztvécé, sörkollektor, és akkor most csak a hasamra ütöttem a legújabb agymenéseimből…:) ) ez irányban.

Szerintem is először az embernek saját magának kell megváltani a saját és közvetlen környezete világát, értsd személyes boldogság, család, kisközösség, barátok. Nem pedig máshol, másban keresni a hibát és másokat hibáztatni, hanem tanulni és fejlődni és minden nap kicsit jobbnak, többnek lenni az előző napi önmagunknál. Ha ez az alap megvan, utána persze lehet továbbgondolni…

Attól még hogy környezetszennyező, romboló hatású sok minden a mai világunkban, ami ráadásul nem csak a környezetet használja ki piszkosul durván kihasználja a fejlődő országokat polgárait, még nem szabad teljesen elvetni és lemondani róla, mert ezeket a dolgokat fel lehet használni ahhoz is, hogy megváltoztassuk, jobbá tegyük őket. Nekem pl. ezért nem tetszettek a mennoniták annyira, mert ők valahogy elvétették, mi az ami jó és meg kell tartani és mi az, ami jó az új, modern dolgokban: tök jó, hogy 17. századi szinten próbálnak élni, de akkor ne használjanak műtrágyát és a főúttól buszokat, miért nem használják inkább a jobb dolgokat, pl. internet, permakultúra, hirdopónia, kerékpár (szerintük már a drótszamár is az ördögtől van! :o ), vagy ezek: http://www.lowtechmagazine.com/, stb, stb…

Egy extrém példa, vagyis inkább kérdés: hogyan küzdünk jobban a túlnépesedés és a világban ma végbemenő, rossz irányba tartó folyamatok ellen? Ha meghúzzuk magunkat csendben és nem lesznek gyermekeink, vagy ha lesz kettő, esetleg akár 3-4 gyermekünk, és őket felelősen neveljük fel, hogy fenntartható módon éljenek és megoldásokat keressenek, kutassanak és hirdessenek, valamint aktívan tegyenek, dolgozzanak a jó ügyekért? A nehéz ebben a “jó” meghatározása, főleg hogy nem csak egyetlen jó út van.

Mi is használunk számítógépet, sőt már egy okostelefonunk is van, de csak azért mert valami divatos vagy menő, nem fogunk újat venni, csak mikor a régi már javíthatatlan és helyette kapunk olcsón, akár használtan jót és megfelelőt. Minden fillért meggondolunk, hogy hová adunk, nem csak azért, mert szűkösen vagyunk, hanem mert szeretnénk, hogy jó helyre kerüljön, pl. egy helyi családhoz, ne egy multihoz, amiből a világ másik végében élő már eleve dúsgazdag emberek gazdagodnak tovább, akikről semmit nem tudunk és soha nem láttuk őket, csak hogy még több üzletet csinálhassanak és tovább terjeszkedhessenek, ki tudja, hogy jó irányba-e, és mit rombolva és monokultúrizálva ezzel a színes világunkban.

Na, megint elkalandoztam. Ezt egyszer folytassuk inkább odahaza egy sör vagy limonádé mellett! ;)
Boldog új évet!
Árpi

Köszönöm a gyors, higgadt reakciódat Árpi.

Nyilván pár sorban nem tudja az ember kifejteni az egész vertikális látóterét, de az általam leírtak egy töredéke az érzéseimnek. Sajnálom, hogy ez pont Nektek szegeződött, de így alakult.
Nem vagyok kapitalizmus párti. Minimál beállítottságú vagyok (ha van mit ennem, felvennem és nem ázok meg este, az már jó. Minden e feletti számomra plusz), és nem törekszem teletömni a bukszám. Albérletben lakom, az autóm örülök hogy gurul… :) de mégsem nem törekszem gazdagságra. Kielégítő életet élek. És ez nem belenyugvás… tudatos döntés.
Mégis úgy érzem, a többségi fogyasztói társadalom elvei és hozzáállása miatt be kell állnunk a mókuskerékbe. Ha ezt nem szeretnénk megtenni ( amit valahol megértek ), akkor viszont ne is akarjuk kivenni “annak” pozitívumait.
Demagógnak tűnik ahogyan gondolkodom, pedig valójában csak logikus.
Az önfenntartó közösségek talán egy szélsőséges példa, de ők vállalnak valamit, és nem csupán a számukra kedvező dolgokat, kompromisszumot kötve a kor adta előnyökkel.

Jó érzés lehet adni, tanulni másoktól, új kultúrát ismerni meg, megvalósítani a céljainkat, az álmainkat. De azt gondolom, ez is egyfajta Carpe diem… Egy relativ carpe diem. Kinek mi az élet. Kinek mi a megélés.

Nem bízom a politikában. Biztos vagyok benne, hogy ha a történelem nem tudott eddig felmutatni egy megbízható és mindenki számára kielégítő irányzatot, nem is fog. Ennél gyorsabban változik a színtér.

De azt sem hiszem, hogy “pár fecske” nyarat fog csinálni.

Ideológiát minden mögé be lehet helyezni. De legalább ne tegyünk úgy, mint ha…

Remélem nem volt bántó, vagy sértő a gondolatközlésem.

Kívánok nektek még sok szép és maradandó élményt! :)

Üdv: Gyuri

@Horváth István : Kedves “nagypapi”:) ! IGEN, IGEN, valódi a fénykép!!!

Köszönöm a hozzászólásod, és hogy őszintén leírtad a véleményed. Én is voltam fogaskerék, ezelőtt az út előtt 6 évet dolgoztam két cégnél (volt ahol hívtak “erőforrásnak” is) és az úton két hónapot Új-Zélandon. Ha a cikkírásokat, és ne adja az ég, a 400 blogbejegyzést és a három falinaptárat is számoljuk, akkor sokkal többet is voltunk “fogaskerekek”, de mondjuk, ezek most nem számítanak, vegyünk alapul csak a gazdaságra, infrastruktúrára és a növekedésre alapuló “gépezetet”, vagyis a mai modern, “fejlett”, globalizált világunkat.

Nekem ez a “gép” kezdett egy picit büdös lenni hat év vége felé, és vágytam valami másra, valami többre. Vágytam rá, hogy kilépjek és kicsit más szemszögből, akár kívülről is lássam ezt a gépet és közben még sok minden mást is, mert azt már akkor is éreztem, hogy az élet sokkal több és értelmesebb kell legyen a GNP-nél meg a GDP-nél, és annál, hogy én milyen anyagi dolgokat birtokolok. Közben mi magunk is láttunk vendégül más utazókat, és rengeteget kaptunk tőlük, anyagiakban nem mérhető dolgokat. Történeteket a világból, élményeket, inspirációt, motivációt, belecsöppenhettünk általuk az ő világukba, ami más volt, vagy mert egy másik földrész másik országának másik kultúrájából jöttek, és mert másképp gondolkodtak, másképp éltek. Ezért fogjuk a jövőben is, teljesen ingyen megosztani az otthonunkat a világ minden tájáról érkező utazókkal, függetlenül attól, hogy korábban laktunk-e náluk ezen az utazás során, vagy sem, vagy, hogy megosztják-e ők is a saját otthonukat (amiért ők vagy mások dolgoztak meg) vagy sem.

Szerencsések vagyunk, hogy nem kellett és nem is akartunk középsuli után rögtön munkába állni, “saját talpra állni”, és albérletet, rezsit, részletet fizetni? Igen, azok vagyunk. De ez nem csak szerencse volt, választhattunk volna egy gyönyörű autót is az indulás helyett, ami mára, ha vigyázunk is rá, még akkor is az eredeti árának felére/harmadára amortizálódott volna. De mást választottunk.

Máshogy látjuk a világot, de ez nem baj. Én nem szeretnék csak erőforrás, és fogyasztó lenni egy olyan rendszerben, ami pusztítja a bolygót és nem veszi figyelembe annak véges erőforrásait, és azt a szomorú tényt, hogy azokat a fajokat, amelyet eltüntetünk e bolygó felszínéről, már soha többé ember lánya és fia nem fogja látni, és nem lesznek többé része ennek a nagy egésznek, aminek mi is része vagyunk, és nem feljebbvalója vagy irányítója, hanem része, ezért létünk tőle függ. (http://goo.gl/sjOcrn) Tisztában vagyok vele, hogy ebből kilépni nem lehet, mert ma “ez van”, ilyen a világ, de nem is akarom többé elvakultan(!) szolgálni azt a gépet, ami egy szegényebb, kopárabb, szürkébb, szennyezettebb, monokultúrizáltabb bolygót hagy maga után a gyerekeinknek és az unokáinknak, miközben a benne élő, és dolgozó, fogyasztó emberek azt hiszik, hogy ez a fejlődés (ami nem kéne, hogy egydimenziós legyen!), és az építkezés. És a mai nyugati országok legtöbb “munkahelye” akarva akaratlanul sokat pusztít is, csak erről ugye nem szólnak a mutatók, ezt még (!) nem nagyon mérik. De ezt is el kell fogadni, be kell látni, meg kell érteni, mert csak így léphetünk túl és változtathatunk rajta.

Mi is rengeteg Grey Nomadot, vagyis idős lakókocsis házaspárt láttunk Ausztráliában. Egyszerre örültem nekik – mert legalább mostanra nekivágtak, és voltam miattuk szomorú – arra gondolva, hogy miért nem lépték ezt meg előbb, minek ez a nagy komfort, miért vártak addig, míg majd le nem pergett előttük egész életük, csak hogy a végén egy méregdrága lakókocsi kényelmében utazhassanak?

Mi is utazhatnánk úgy, hogy minden este szállodákban aludnánk. Az ugye nem zavarna Téged, akkor nem született volna meg ez a kommented, igaz? …és akkor már valószínűleg 1-2 éve otthon lennénk, sok helyre el sem jutottunk volna, sokkal kevesebb emberrel találkoztunk volna, sokkal kevesebb barátunk lenne a világ minden tájékáról, sokkal kevesebbet tudnánk a helyi emberekről és kultúrákról, és szinte senki olyan nem jönne el hozzánk ezután az utazás után meglátogatni minket odahaza, hogy lássa a mi országunkat és a mi otthonunkat, a mi családunkat is, akit ezen az úton ismertünk meg. Jobb, szebb, több lenne így az utazásunk, végig szállodákban lakva, semmit soha el nem fogadva és soha semmit nem kérve a helyiektől? Nem hiszem, sőt én úgy vallom, sokkal szegényebb, unalmasabb és szürkébb lenne.

Én nem érzem úgy, hogy kihasználnánk az embereket, amikor bekopogunk hozzájuk, hogy aludhatunk-e a kertjükben, felfújhatjuk-e a matracainkat a teraszuk alá? Akinek ez nem fér bele, mert elfoglalt, vagy fél vagy hasonlók, az egyszerűen nemet mond, és kész. Sőt, mondjon nemet, úgy mindenkinek a legjobb! Mi ekkor sem leszünk mérgesek, ezt teljesen elfogadjuk és megértjük és ilyenkor is szoktunk adni egy-egy névjegykártyát rajta az arcunkkal és a neveinkkal, valamint a Facebook oldalunk és ezen oldal angol verziójával címével. Talán az ajtót maga mögött bezárva ilyenkor néhányan felcsattanak a netre és rájönnek, hogy “a fenébe, de szívesen meghallgattam volna ezeket a történeteket személyesen is!” – és a következő utazót már az utcán maga fogja leszólítani… :) Egyszer volt csak, hogy sorozatban elutasítottak minket, az is azért, mert előző este loptak el egy generátort az utcából az egyik udvarból. Végül az utolsó háznál, ahol a lopás történt ott fogadtak be minket, és reggel az amúgy kedves és nyitott gondolkodású, de az eset után félős szomszédok vidáman üdvözöltek minket hozzászólásokban – mert ők is kaptak tőlünk kártyát. :) Ha valaki hozzánk hasonló utazó ugyanígy kérne segítséget odahaza a budapesti házunk előtt, behívnánk, megetetnénk, lefürödhetne és ha lenne még ereje mesélni, örömmel hallgatnánk órákon át a történeteit és reggel a reggeli után friss vízzel és egy csomag étellel indítanánk útjára, mert pontosan tudjuk, hogy ezzel nem csak ételt, fürdőszobát és szállást adunk neki, hanem sokkal többet.

Zitával már mindketten nagyon várjuk, hogy ha hazaértünk, akkor végre mi is vendégül láthassunk másokat, mert adni éppoly jó érzés, mint kapni. Ha segítségre szoruló utazót, vagy embert fogunk látni, biztos, hogy odalépünk hozzá, és megkérdezzük, hogy mit segíthetünk-e, sokkal kevesebb gondolkodás nélkül és sokkal bátrabban mint eddig. (itt meg kell jegyezzem, hogy Zita ilyesmin már ezelőtt sem tétovázott egy pillanatig se!) Mert százszor megéltük már az ő helyzetét, és tudjuk milyen sokat jelenthet akár csak pár szó is, hát még több…

Számomra az emberi lét nem arról szól, hogy egész életemben dolgozom (félelemben, kapzsiságban és zártságban), hogy meglegyen az autó, a ház, a biztos(nak tűnő) anyagi biztonság, és a végén, ha szerencsénk van, a lakóautó… És ez nem az a fiatalos “Carpe Diem”, enyém a világ és én vagyok a világ közepe életérzés, amire esetleg gondolhattatok Ibolyával.

Mi van, ha bedől megint a gazdaság, és/vagy egekbe szöknek az energiaárak? Agyő lakóautó, jajj, hogy fűtöm ki a hatalmas szép lakásomat télen, amiért fél életen át dolgoztam? Hogy tankolom meg a szép autóm, mit eszem? Ne történjen meg ez soha, de ha mégis eljön ez az idő, jó lesz, ha szoros közösségekben élnek majd az emberek, félelem nélkül, egymás felé nyitottan, olyanok közt, akik segítik és ismerik egymást, és valamivel érettebb, kevésbé kihasználó, de inkább a Földdel együtt élő, magukat egy nagy egész részeként tekintő emberek vesznek majd körül minket. Persze ez most sokaknak rohadt utópisztikusan hangozhat, de nem tudom, van-e más hosszútávú, fenntartható jövőkép… Félre ne értsetek, én szeretem a mai modern társadalmat és a világot, sőt magamat is ide sorolom, és tudom, hogy végtelen sok remek oldala van és nélkülük sehol se lehetnénk most, de ne legyünk elvakultak, mára kicsit eltévelyedtünk, és felborult az értékrend. Pedig ahogy Indiában mondják: “We came empty handed, we go empty handed, all what matters is our deeds.”
Van egy rettentő érdekes, témába vágó könyv, tegnap fejeztem be az olvasását, Nektek is nagy szeretettel ajánlom: http://lib.botanika.hu/sites/lib.botanika.hu/files/Helena_Norberg-Hodge_-_Osi_jovendok.pdf

Nagyon elkalandoztam. Nem tudom, volt e értelme, de nekem jól esett leírni. Remélem volt, és lesz értelme mások számára is.
Amúgy tegnap jelentkeztem egy magyarországi állásra, de fogalmam sincs, hogy jól tettem-e. (Beleírtam az önéletrajzomba, hogy csak ősszel érkezünk haza…)

Remélem senkit semelyik szavammal nem bántottam meg, ilyesmi egyáltalán nem állt szándékomban.
Még egyszer köszönöm, hogy megírtad a kommented Gyuri!

Áldott, békés Karácsonyt, és élményekben, sikerekben, tapasztalatokban gazdag új évet kívánok mindenkinek!
Árpi

Kedves Árpi!

A magyarul beszélő indonéz bácsira bukkanva kezdtem el tovább nézni a beszámolóitokat. Tény, hogy nem vagyok ilyen szinten vállalkozó szellemű ember, de csekélyke rálátással az életre mégis megosztanám a gondolataim.

Bennem is megfogalmazódott, ami Ibolyában, bár kicsit árnyaltabban. És ez nem is nektek szól, inkább egyfajta jelenségnek.

Úgy látom, a fősulit, egyetemet végzett fiatalok, mikor végeztek az iskolai éveikkel, bár a lexikális tudásuk nagyobb, mint egy középiskolás fiatalénak, mégis hátrányban vannak velük szemben, hiszen “azok” már jó ideje élik az ÉLETET. Beilleszkedtek a társadalomba, (jó esetben :P ) és a fogaskerék egyik elemeként el is foglalták a helyüket.

Ez a fogaskerék teszi lehetővé, hogy kerékpárra üljön egy utazni vágyó, hogy kompra szálljon, amit megépített és üzemeltet nem kevés dolgozó ember, hogy aztán a szükségleteit kielégítse…stb.

Ezek mind, mind a munka eredményei.

A coachsurfing pedig egy kölcsönös szívesség, bár egy közeli példából tudom, hogy diplomás barátunk, apu nem kevés munkájával elért otthonába fogadja be a vadidegen “surfereket” . Más munkával megteremtett javát felajánlani pedig nem túl nagy érdem (még ha a szülő bele is egyezik…)

És csak magamban gondolkodom hangosan: vajon hány coachsurfer adja ki a SAJÁT (nem férj,feleség, szülő, nagyszülő, barát tulajdonában lévő….), saját béréből megvásárolt lakást?
(“albérletben adom ki a kanapét” válasszal visszavágni csak akkor ér, ha a főbérlő ezt meg is engedi ;) )

A munkával járó utazásaim során gyakran látok motorhome-okban utazó nyugdíjas nyugati párokat, akik a ledolgozott életük megkoronázásaként -mintegy megérdemelt jutalom-, bejárják a vágyuk állomásait.

Ez egy nagyon kedves dolog. És véleményem szerint ez egy kielégítő sorrend.

Tisztelem a célokat. Tisztelem az erőfeszítéseket… Csodálom az elszántságot…

A gondolataim mégis ezek…

Tisztelettel: Gyuri