A Khunjerab-hágóban (4734m) – Utunk új szakaszához érkezünk, mostantól nincs többé rohanás!

Miután túlestünk a kínai vámon Tashkurgan mellett, a busz folytatta útját Pakisztán felé, és egyre magasabbra és magasabb törtünk, ahol egyre hidegebb lett, és még a hó is elkezdett szakadni. Egyik olvasónk javasolta a hágóból való lebringázást és Arman-t ugyan megkérdeztük a Khunjerab hágón való kiszállásról és az onnan bringán való folytatásról, de valószínű akkor sem szálltunk volna ki, ha szabadott volna, mert odakint hóvihar tombolt, és azon is csodákoztunk, hogy a buszunk ilyen simán felbírt menni a szerpentinen. Megállás és különösebb mámoros pillanatok nélkül kereszteztük a Kína és Pakisztán földrajzi határán fekvő, az utunk szempontjából eddig a percig kulcsszerepet játszó 4734m magas Khunjerab-hágót (Khunjerab = Valley of Blood, a Vér Völgye). Ez a hágó kritikus volt a szempontunkból, mert ha ez zárva lett volna az érkezésünkkor, jelentősen át kellett volna terveznünk az útvonalunkat, ami fájdalmas lemondásokkal járt volna. Lemondhattunk volna a Karakorum Highway-en való biciklizésről, és valahogy repülővel kellett volna átjutnunk a Himalája déli oldalára, vagy megkerülnünk azt szárazföldön, de utóbbi esetben a pakisztáni vízumunk lejárt volna, és ez nem csak kidobott pénzt, hanem azt is jelentette volna, hogy ezen utazás során le kell mondanunk erről az országról, mivel a vízumot magyar állampolgár csak az anyaországában kaphatja meg. Hát mindez nem következett be, megérkeztünk a hágóba. Ez egyben azt is jelentette, hogy mostantól nincs szükség a rohanásra, mostantól bárhol, bármikor ott maradhatunk még egy napot, ha úgy tetszik, nem kell többé arra gondolni, hogy lehet, hogy ezen az egy napon múlik majd a Karakorum Highway. Igaz, vízumaink még mindig vannak, ezekhez tartanunk kell magunkat, bár Arman azt is elmondta, hogy Pakisztánban állítólag könnyű meghosszabbítani a vízumunkat, és még pénzbe sem kerül.

A hágót csak egy nagyobb kapu jelölte, ami így a hóviharban úgy nézett ki, mintha egy sci-fi filmbe csöppentünk volna. De ez valóság volt, méghozzá jéghideg, hóviharos valóság, ami a pakisztáni oldalra átérve egyúttal rázóssá is vált, mivel a kínai aszfaltot felváltotta egy keskenyebb, köves, murvás út.
Ezen kanyarogtunk lefelé, mígnem leértünk a völgybe, ahol nem sokkal jobb, de talán valamivel szélesebb út folytatódott. Itt már véget ért a hóvihar, de az idő még mindig sötét és borús volt. A táj így nem nyújtott akkora élményt, és azt se bántuk túlságosan, hogy nem bringával tesszük meg ezt a szakaszt. Egy meredek falú, szűk völgyben aljában haladtunk a befagyott patak mellett, sziklafalak között. Néhol a sziklafalakról jégcsapok halmaza lógott, máskor néhány ibex-et pillantottunk meg. Az állat magyar nevét sajnos nem tudjuk, mert buták vagyunk, de talán a hegyi kecske lesz az. Egy jóóó nagyra nőtt hegyikecske! :)

Érkezés Pakisztánban, egy délután a sost-i határállomáson

Sost-ba kora délután érkeztünk meg. A busz egy nagyon durván köves udvar sarkába tolatott be, a bringákat félig elégetett koszos, büdös szemétdombokon keresztül kellett kipakolni a saras, bűzös busz hátuljából. Ettől nem lettünk túl vidámak, mint ahogy attól sem, amikor megláttuk, hogy az én bringám üvegszálas ülése oldala elrepedt. Nem vészes a sérülés, mert nem ott repedt meg, ahol a hátamat tartja, csak a szélén, de akkor is… Kérdeztük Armant, hogy érdemes-e reklamálnunk, de mondta, hogy nincs sok értelme, és nem is nagyon tudtunk volna már kinél, mert a sofőrünk eltűnt. Bent az épületben a pakisztáni vámosok hálózata ledöglött, így végül papírra vitték fel az adatainkat, miután 20 percig hiába vártunk a rendszer felállására. 2600-as Cisco Router-ük volt, nosztalgiával gondoltam vissza a KFKI-s időkre, és az 5×9 szervizraktárára, ahol halmokban álltak ezek a legalább 10 éves hálózati eszközök. Igazából ekkor kedvet éreztem jól megkonzolozni a kicsikét és belemászni a pakisztáni határőrség hálózatába… :) Na, de ezt majd Ausztráliában, csak vegyenek fel valahová majd! Érdekes, hogy induláskor villámgyorsan és fájdalom nélkül sikerült otthagyni a szakmám, most viszont bizonyosan elmosolyodnék, ha egy fekete képernyőn egy promptot pillantanék meg zöld Lucida Console betűtípussal. Jó lenne körbejárni azt a hatalmas országot routereket telepítve, mint ahogy gyakornok koromban tettem anno Magyarországon, 6 éve.
Miután túlestünk a pakisztáni belépésen, konstatáltuk, hogy hála a határőrök átgondolatlan pecsételgetésének, Zita útlevelében már csak 9 szabad oldal maradt. Nem tudjátok véletlenül, hogy lehet-e a valahol DK-Ázsiába vagy Ausztráliában magyar nagykövetségeken keresztül útlevelet igényelni? Reméljük, hogy igen, különben bajban leszünk… Vagy esetleg már nem aktuális vízumokra szokás másikat ragasztani az útlevélben? :) Bármelyik megoldás gyógyír lehet a problémánkra, amin most még nevetünk, de lehet később komoly gond lesz számunkra.

Szállodaválasztás, pénzváltás és vacsora Sost-ban

Sost-ban kemény 500m-t gurultunk a szállodáig, azt is az út bal oldalán, mivel Pakisztán anno egy és ugyanaz volt Indiával, ami akkortájt még angol gyarmatnak számított, ezért a balra tarts az utakon. Szállodának először a Lonely Planet által javasolt Asia Star Hotel-t néztük ki, de miután megláttuk a fűtetlen koszos szobákat, a lányok más lehetőségek után néztek. A lányok, merthogy közben összecsapódtunk Samuelékkel, vagyis a svájci házaspárral. Végül a szomszédos Sost Park Hotel-ben kötöttünk ki, duplaágyas szobánként 300 rupiért, vagyis 810 forintért. :) Ez az árkategória végre azt jelenti, hogy hosszú idő óta újra képesek leszünk az eredetileg kitűzött napi 10 eurós büdzsét újra tartani. Ehhez persze először pénzre volt szükségünk, és ehhez váltanunk kellett, amit közvetlen a hotel melletti kis boltban meg tudtunk tenni, így megszabadultunk az összes maradék yuan-unktól és egy 100 dollárosunktól, cserébe sok-sok pakisztáni rupi ütötte a markunkat.
Vacsorázni Samuel-ékkel együtt mentünk, miután körbejártunk néhány főút menti boltocskát és bevásároltunk belőlük reggelinek valóra, egy kis koszos étteremben kötöttünk ki. Otthon még kocsmának is mocskos lett volna, de itt barátságosnak tűnt, a helyiek is itt ettek, és mi is itt kértünk fejenként egy-egy adag szaftos, mócsingos marhahúst apró darabokra vágva, csapatival, vagyis a helyi vékony, frissen készített lepénykenyérrel tálalva. Ehhez még teát is kértünk, és még így is csak 500 rupit fizettünk összesen négyünkre. Ez kb. 1310 forint, amit Samuel sokalt az adagonként néhány falat zsíros húsért, bár szerintem fair ár volt.

Mozi est gyertyafénynél négyesben, hogy ne egy hűtőben kelljen aludnunk

Estére úgy gondoltuk, hogy jó lenne valahogy felfűteni a szobánkat, amiben se áram, se fűtőtest nem volt, ellenben a leheletünk látszott, és amikor elővettük a hőmérőnket kiderült, hogy nem több, mint 6 fok van benne, vagyis kb. annyi, mint egy nyugati háztartás hűtőszekrényében. Szóval arra gondoltunk, hogy az egyetlen fűtőtest, ami itt szoba jöhet, az az emberi test, ezért összetoltuk az ágyainkat, kiválasztottunk egy ígéretesnek tűnő filmet a még bátyámtól kapott mozikból, s áthívtuk svájci útitársainkat egy mozi estre. Gyertyafénynél néztük végig a „The Last Station” című, Tolstoy utolsó éveiről szóló filmet. A gyertyafény természetes csak a hangulathoz kellett, és Samueléket is a társaságuk miatt hívtuk át, nem pedig azért, hogy felfűtsék velük a szobát, bár tény, hogy a film végére nem egész 9 fokra emelkedett a szobánk hőmérséklete. :) Sőt, a film közben az áram is megérkezett a konnektorokra, így nagy örömömre nem használtuk el a netbook fél aksiját egy film kedvéért. A film után még beszélgettünk kicsit, illetve próbáltunk valami időjárás előrejelzést találni a neten a környékre a Kindle-n, de a GPRS olyan lassú volt, hogy azt már Samuel-ék nem bírták kivárni, elmentek aludni a szobájukba, mivel másnap reggel 6-kor indult a buszuk Husseini felé. Ők is betervezték az Arman által javasolt gyalogtúrát Gulmitból. Épp, hogy elbúcsúztunk, a Kindle képernyőjén végre megjelent a következő 6 nap előrejelzése a környékről. Viccből megígértük Samuel-éknek, hogy ha így lesz, akkor reggelre egy papíron ott hagyjuk az ajtónk külső oldalán (ami az ő szobaajtójukkal szemközt volt) a következő napok időjárását. Ezt Zita olyannyira komolyan vette, hogy egy az egyben átmásolta a részletes előrejelzést néhány WC-papír darabra, amit viaszcseppekkel ragasztott az ajtónkra. Így reggel arra ébredhettünk, hogy svájci barátaink hangosan nevetnek a szobánk előtt. A papíron több mosolygó napocska szerepelt, ezért bizakodóak voltunk a következő napok élményeit illetően…

Miért busszal?

Néha zavarban vagyok, mert van, hogy két naplóírás között eltelik egy hét is, és közben rengeteg élmény ér minket, melyek mind felülírják a rövidtávú memóriámban található emlékeket, most például nem emlékszem, hogy leírtam-e már, hogy miért döntöttünk úgy, hogy buszra szállunk már Kashgarban, és nem csak a tőle 290km-re található Tashkurgan-ban. De jobb kétszer, mint egyszer sem, szóval: Az nyilvánvaló volt, hogy Tashkurgan-tól, a kínai határállomástól a pakisztáni határállomásig, a 4734m magas Khunjerab hágó túloldalán található, 2700m fekvő Sost-ig nem kerékpározhatunk, mert ezt nem engedik a kínai hatóságok. Arra volt valami esély, hogy ha találunk egy dzsipet, ami felvisz minket a hágóig, akkor onnan le tudunk bringázni Sost-ig, de mivel már november második felében jártunk ekkor, és a dzsip költséges lett volna, ezt az ötletet eleve elvetettük. Sőt, végül úgy döntöttünk, hogy nem játszadozunk az idővel és nem kockáztatunk, hanem amilyen gyorsan csak lehet átjutunk Pakisztánba, nehogy azon a 3-4 napon múljon a bejutásunk, ami alatt letekernénk a 290km-t Tashkurgan-ig. Kicsit fájt, hogy megint teleportálunk, de úgy voltunk vele, hogy csak jussunk be Pakisztánba, aztán ott még mindig lesz mit bringázni, Sost és Iszlamabad között ugyanis 770km hosszú a Karakoram Highway. Inkább biztosra megyünk, és tekerünk „csak” 770km-t a KKH-n, mintsem hogy kockáztassunk, csak azért, hogy a kínai oldalon is tekerjünk még 290km-t, így összesen 1060km-t a híres magashegyi úton.

Ágyas busszal egy tashkurgani hotelig

A buszállomásra megérkezve még nem volt biztos, hogy elindulunk az adott napon, ez azon múlt, hogy összegyűlik-e az elegendő utas Pakisztán felé. Erről fogalmunk sem volt, hogyan tartanak nyilvántartást, mert amikor előző nap kérdeztük a buszt, nem írtál fel a nevünket semmilyen listára, sőt ez az indulásunk napján sem történt meg. Ezzel már el is árultam, hogy végül sikerült elindulni azon a napon, amikor terveztük. Miután megérkeztünk az állomásra, két-három óra várakozás után kiderült, hogy megyünk, indul a busz ezen a napon. Újabb egy óra elteltével bepakolhattuk a bringákat és a táskáinkat a busz hátuljába, majd kb. újabb fél óra múlva végre kigurultunk az állomás udvaráról. A táj nem okozott sok fájdalmat azért, mert busszal suhantunk keresztül rajta. Kezdetben egy nagy, széles, de sziklás, meredek oldalú völgy jobb oldalán hajtottunk, aztán pedig, amint felértünk a Pamír fennsík ezen kínai, keleti peremére, dezsavú érzésünk támadt, ugyanis a táj nagyon hasonló volt ahhoz, mint amit Murgab környékén láttunk Tádzsikisztánban. A fő különbség a lakosok mennyiségében volt, egymást érték a falvak. Na jó, az út minősége is nagy különbség volt, ugyanis egy tökéletes minőségű gyönyörű széles aszfaltozott országúton hajtottunk, igaz ez sokat nem érdekelt minket, hiszen egy buszban ültünk.
Egy buszban, amiben nem voltak székek, azonban ágyak igen. Három sorban, és két szinten. Mi a bal oldali sorban lent, egy általunk előre megtisztított ablak mellett foglaltunk ágyakat. A bal oldal fontos volt, mert az útikönyv külön megemlítette, hogy ha látni akarunk valamit a tájból akkor a bal oldalon foglaljunk helyet. Ebben teljesen igaza volt a könyvnek, mert végig a völgy jobb oldalán hajtottunk, a busz jobb oldalából legtöbbször csupán a mellettünk elsuhanó sziklafalat láttunk volna.
A busz sötétedés előtt végül megállt Tashkurganban egy szálloda mellett. Ezt igazán nem értettük, mert azt gondoltuk, azért vannak ágyak a buszon, hogy ott aludjunk út közben, tehát azt hittük, hogy éjjel is buszozni fogunk, de ez nem így volt, az egész busz leszállt és szobát bérelt a szállodában. Megkérdeztük, hogy maradhatunk-e a buszon, de ezt nem engedték, igaz talán a nagy hideg miatt nem is lett volna jó ötlet.
A szoba 60 yuan volt kettőnkre, épp a fájdalomküszöbünk környékén, valamivel 1000 forint alatt. A szobához járt egy termosz forró víz is, amit kiválóan fel tudtunk használni a vacsorához, tésztalevest készítettünk. Jókat derültünk és örvendtünk közben a Kindle segítségével elolvasott hozzászólásokon, majd esti mese gyanánt megnéztünk egy buta amerikai vígjátékot, aztán én még írogattam egy kis naplót, mielőtt eldőltem volna.

Arman mesél Pakisztánról, K2-ről, 9/11-ről, földomlásról…

Másnap 8:30-kor indult a busz, újra helyet foglaltunk az ágyainkon, majd elkezdődött a szokásos kedélyes diskurzus a pakisztáni barátainkkal. Merthogy a busz utasait a svájci házaspáron és rajtunk kívül kizárólag pakisztániak alkották. Ők mind nagyon barátságosak voltak és sokuk nagyon jól beszélt angolul. A legtöbbet közülük Arman Ali-val beszélgettünk. Arman tour guide, vagyis túravezető volt 2001. szeptember 11-e előtt, de miután a repülők lerombolták az ikertornyokat New Yorkban, Pakisztánt az amerikai média feketére festette, és az előtte a turisták által igen kedvelt országban gyakorlatilag szinte megszűnt a turizmus, alig tették be ezután külföldiek a lábukat Pakisztánba. Ekkor Arman más megélhetés után nézett, és falujában, Gulmitban egy ruhaboltot nyitott. Az üzlet beindult, és később még egy boltot nyitott a családjával. Persze javarészt nem erről beszélgettünk, hanem a 9/11 előtti túravezetős kalandjait emlegette fel Arman, és mi erre nagyon lelkes hallgatóközönség voltunk. Anno egész szezonban csoportokat vezetett, 7 főtől 25 főig, az egy napos kis gyaloglásoktól kezdve a két hetes expedícióig mindent. Többször járt 6000m felett a K2 (8611m, a világ 2. legmagasabb hegycsúcsa, sok hegymászó szerint nehezebb meghódítani, mint a Mount Everestet, a KKH-tól valamivel keletre található „mágikus” hegy) alaptáborában csoportokkal, de a legemlékezetesebb túrái azok voltak, amikor egy olyan hágót hódítottak meg éjfél körüli indulással, ahonnan négy darab 8000m feletti csúcs is látszik. A hágóba azért indultak ilyen korán, mert napfelkeltére volt időzítve a megérkezés. Ha szerencséjük volt, és tiszta idő volt, a nap először nem őket érte, hanem sorra a 8000m feletti hegyek csúcsait festette be vörösre. Ez a látvány állítólag elképesztő, több alkalommal több csoporttag is a könnyeivel küszködött az élménytől. Szóval még meg sem érkeztünk Pakisztánba, már azon gondolkoztunk Zitával, hogy hogyan és mikor kéne egyszer ide visszajönni. Például Üzbegisztánból indulva, tavasszal kezdve, ugyanezt az útvonalat még lassabban, és végig csak bringával végigjárva, hogy aztán az egész augusztust a Karakorum hegységben töltsük, gyalogtúrázva. Egy Bukhara-Iszlamabad kerékpáros és gyalogtúra sok baráttal! :) Már a gondolatától is fülig ér a szám.
Arman nem csak a vidám turistaélményeit mesélte el, hanem egy sokkal szomorúbb és megrázóbb történetet is. 2009 januárjában egy földcsuszamlás következtében Gulmit alatt kb. 20km-re a Hunza folyó völgyében a föld maga alá temette egy Attabad nevű falu egy részét, néhányan meg is haltak a katasztrófa következtében. Az igazi katasztrófa viszont csak ezután kezdődött, ugyanis a hegyről leomlott föld természetes duzzasztógátként kezdett működni a Hunza folyó előtt. Tavasszal, a hóolvadás idején elkezdett rohamosan növekedni a vízszint, és néhány hónap alatt egy 30km hosszú, és a legmélyebb pontján több mint 100m tó jött létre a völgyben. Ez a fiatal tó az Attabad-tó nevet kapta, a gátat pedig csak „The Block”-ként emlegetik. A tó végleges vízszintjét 2009 augusztusában érte el, néhány falut egészben, néhányat pedig részben betemetett. Arman gulmiti háza előtt 1,5 lábbal, vagyis fél méterrel alatta állt meg a tó szintje. Ez elképesztő szerencse, bár ennek ellenére nem lettem volna Arman helyében azokban a hetekben, hiszen bizonyosan nem tudhatta, hogy a vízszint hol fog megállni, valószínű lélekben és gyakorlatban is fel volt arra készülve, és a víz elönti a házát.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a tó létrejötte legalább lassan történt, így az ott élő embereknek volt időjük magasabb területekre menekülniük, és az értékeiket kimenteni. Ez a tó a Karakorum Highway egy 30km hosszú szakaszát is maga alá temette, ezért ezen a szakaszon ma hajók közlekednek.

„Nest of Flowers” – Gulmitból egynapos gyalogtúrát iktatunk be az útitervbe

Armantól azt is megtudtuk, hogy a tó Husseini-nél kezdődik, Sost után 47km-re, itt tudunk majd hajóra szállni, amiért semmiképpen ne fizessünk többet 500 rupi-nél kettőnkre és a két biciklire. A hajó kérésre megáll Gulmit faluban, ahol érdemes 1-2 napot eltöltenünk. Erre Arman rá is vett minket, miután javasolt egy egy nap alatt bejárható túraútvonalat, Gulmitból indulva, keresztül Amaris, és Ghulkin nevű falvakon, továbbá a Ghulkin-gleccseren, ami egy „sáros” gleccser, de biztonságos rajta az átkelés, mint ahogy az egész túrát is meg tudjuk csinálni mindenféle vezető nélkül. A túra egy kacsák lakta Borith-tó nevű helyen ér véget, ahol van egy olcsó kis étterem is. Innen már csak egy rövid séta vissza Husseini-be, ahonnan hajóval vissza tudunk menni Gulmitba, ahová már tippet is kaptunk a szállást illetően: ha a Gulmit Continental Hotel nevű helyen megemlítjük Arman Ali nevét, biztosan számíthatunk egy kedvező árra. Mindezt természetesen bőszen jegyzeteltem a kis noteszembe, sőt még egy kis térképet is rajzolt nekünk Arman a túráról, mert ezek után természetesen belevettük az útitervünkbe Gulmit-ot, és ezt az egynapos gyalogtúrát. Régóta vágytunk már arra, hogy valahol megálljunk kicsit, és gyalogosan is felfedezzük a vidéket, ám erre eddig nem igen volt lehetőségünk, mert mindig úgy voltunk, hogy nem, nem állhatunk meg, mert a Karakorum Highway be fog zárni, és akkor Kínában ragadunk, aztán tervezhetjük át az egész útitervünket. Most azonban már csak egy karnyújtásnyira volt Pakisztán és a Karakorum Highway, és végre gondolkozhattunk ilyesmikben is.
Gulmit jelentése egyébként „Nest of Flower”, vagyis a virágok fészke, merthogy tavasszal mindent beborít a környéken a virágok színe és illata. Kérdeztük arról is Arman-t, hogy mennyire tart még az ősz a KKH mentén, és a válasz az volt, hogy a lentebbi területeken még nem hullott le minden levél a fákról. Reméljük még kitartanak az őszi színek addig, amíg odaérünk.

Polio a kínai vámnál

Ennyi történet és tanács után természetesen már epekedve vártuk, hogy megérkezzünk Pakisztánba. A busz reggel egy Tashkurgan melletti vadonás új vámállomás épületéhez vitt minket, ahol vám- és útlevélvizsgálat következett a kínai hatóságok részéről. Próbáltak bevetetni velünk egy Polio nevű gyógyszert valamiféle kór ellen, de amikor megnéztük a kis sárga oltási könyvünket, kiderült, hogy már kaptunk ilyet egy injekciós formájában, több más ellenszerrel kombinációban – „Di-Per-Te-Polio”, ezért egy X-el a „no” rubrika mellett és az aláírásunkkal megtagadtuk a gyógyszer bevételét. Merthogy erre is lehetőség volt! :)
A cuccainkat át sem vizsgálták, azok a buszban maradva kerülték meg a röntgengépeket, mint ahogy az egész épületet is. A helyiek is csak egy-két dobozt vagy táskát vittek be és mutattak be a vámnál, holott tudtuk – és ez a vámosoknak is nyilvánvaló volt, mert kinyittatták a busz csomagtartóit -, hogy ennél sokkal több holmijuk van. Ezt nem értettük, de nem akadtunk le túlságosan a dolgon, hiszen a mi összes cuccunk és a bringák is ezek között volt, és a fenének se hiányzott őket kipakolni a busz hátuljából. Miközben arra vártunk, hogy tovaengedjenek minket, a kínai őrök nagy fegyelemmel őrizték a buszunk társaságát, egy nagy betonplacc sarkán kellett álldigálnunk, és ha túlságosan eltávolodtunk egymástól, azért már ránk szóltak. A közeli WC-re azért kísérettel elmehettünk és ezt valószínű az öröknek is az a kedvére tettük, mert ilyenkor ők is beiktattak maguknak egy cigiszünetet.