Napfelkelte a High Campben, 4850 méteren

Az éjszaka folyamán valamikor éjfél körül kimentem pisilni a szobánkkal szemközt lévő budi épületébe. Amikor felnéztem az égre, gyökeret vert a lábam. Soha nem látott erővel fénylettek a csillagok az égen, és látszott a tejút világos sávja. Az egész igen varázslatos volt, már-már földöntúli. Kihívtam Zitát is és együtt szemléltük a csodát. Igazából hülye ötlet volt, de kihoztam a szobánkból a fényképezőgépet is, hogy egy hosszú záridős képpel megörökítsem a csillagokat, de ez így utólag már butaságnak tűnik. Az ilyesmit nem tudja visszaadni semmilyen két dimenziós kép. És nem is lett jó a fotó, mert az első próbálkozásra sikerült belevilágítanom a lencsébe a fejlámpámmal, másodikra meg eltűntek a csillagok. Ez furcsa volt számunkra, mert szinte egyik pillanatról a másikra történt. Beborult az ég és ránk szakadt a teljes sötétség. A felhő, amely eltakarta az ég fényeit, valószínűleg nem sokkal fölöttünk lehetett, mert nagyon gyorsan eltűntetett minden fényt az égről.

A Thorung High Campben 4850m-en hajnali négy órakor szólt az ébresztő. Éjjel egyikünk sem aludt túl jól, valószínű a nagy magasság miatt. Én megint nagyon furcsákat álmodtam, már nem emlékszem semmi konkrétumra, de az álom még sokkal meredekebb volt az előző furcsa álomnál, amikor a bátyámékkal voltunk valahol egy másik bolygón. Négykor már kezdett világosodni, de elég sötét volt. Este kigondoltam, hogy készítek egy kb. 1 órás videót a napfelkeltéről. Kisétáltam a házak fölé az egyik domb tetejére, és az imazászlók mellett letettem a kamerát egy kőre, a Gangapurna felé nézve, majd lenyomtam a felvétel gombot. A kutya nem járt ilyenkor errefelé, ezért nem féltettem a gépet. Visszasétáltam a szobánkba, ahol szép lassan átpumpáltam a vízszűrőn 5 liter vizet egy nagy lábosból a három műanyagpalackunkba. Közben Zita is felkelt, és egyszer kiszaladtunk egy pillanatra, mert közben a nap már elérte a Gangapurna és az Annapurna IV csúcsait. Ez csodás látvány volt. Kb. egy órával később kimentem, hogy beszedjem a kamerát, de nem találtam a kövön! Hol a fenében lehet, ki vihette el? Biztos, hogy itt hagytam? Nézzünk csak körbe! Ááá, megvan, csak rossz kőre emlékeztem… :)

Lassan, de biztosan fölfelé

A reggeli az ígért negyed 7 helyett csak félre készült el, és Sally-ék is beállítottak 7 óra környékén, így csak negyed nyolckor tudtunk elindulni. Én emiatt kicsit dühöngtem, de ezt próbáltam magamban tartani, nem mutatni, és elfojtani, vagyis inkább feloldódni. Ilyen apróságon kár felidegesíteni magamat a „nagy napon”, amikor fel készülünk menni „A Hágóba”, az egész Annapurna körtúra legmagasabb pontjára. 4850-ről 5416m-re az annyi mint 566m szintemelkedés. Oké, a 4-5000 méter magas régióban vagyunk, de ez akkor sem okozhat gondot. Időnk van, erőnk van, víz, élelem van nálunk, rengeteget akklimatizálódtunk, szóval baj nem lehet, csak menni kell: jobb-bal, jobb-bal… És elindultunk! Nagy pillanat volt ez, várakozással teli izgalom volt bennem. Na és persze egy kis álmosság, fáradtság, nyomottság. :) Most is lassan mentünk, lépésről lépésre haladtunk és sűrűn megálltunk pihenni, megtámaszkodni a botjainkon, fényképezni. Néha galambszerű madarak ugráltak előttünk a moréna lejtőn haladó ösvényen, ami egy kicsit szürreális volt nekem. Először is, mit keres itt a madár 4900m-en? Másodszor mit ugrál itt nekem, pont az ösvényen? Egy madár az repüljön, ne mászkáljon! Lehet, hogy neki is ritka itt a levegő… :) Hisz mi sem ugrálunk, inkább csak lépegetünk, szépen lassan, megfontoltan. Ahogy hátranéztünk, a tegnapinál még magasabbról láthattuk a szemközti gleccsereket. Most sokkal nagyobbnak tűntek, hatalmas jégtömegeknek a hegyen. A Thorung High Camp házai lassan eltűntek alattunk, mi pedig a végtelen kősivatag dombjai között találtuk magunkat. Átkeltünk egy kis hídon, majd vettünk egy jobb kanyart, valószínű egy egykor gleccser által feltolt hatalmas kőhalmon másztunk fölfelé. Odafent a peremről megpillantottunk egy házat – ott fogunk megpihenni! A most elhagyatott „teahouse” épülete mellett ledobtuk a táskákat, és előkerült a „Glucose-D” nevű nagyon tudományos marketinggel és egy kis plusz D-vitaminnal ellátott szőlőcukor, a vizes palack, és a keksz. Sally és a hordárja itt továbbindultak, még mielőtt mi végeztünk volna a pihenőnkkel. Pár perccel később még csak pár méterrel feljebb jártak a morénán, ők is nagyon lassan haladtak, de mi még lassabban, mert aztán ahogy mi is elindultunk, ők szépen lassan eltűntek a szemünk elől.

Az út gyönyörű volt, balra egy hegyes, havas hegycsúcs magaslott, mögöttünk a gleccserek pedig egyre szebb látványt nyújtottak. Magunk előtt az ösvényből mindig csak néhány száz métert láttunk, a többi eltűnt a kőhalmok között. A háztól, ami pontosan 5000m-en állt, meglepően gyorsan feljutottunk 5100m-re, ahol vett egy hirtelen jobbrakanyart az út, és mi fent találtuk magunkat egy kisebb kőhalom tetején, ahonnan, ha kisétáltunk ennek a kis sík területnek a peremére, gyönyörű kilátás nyílt visszafelé. Itt megpihentünk egy kicsit, ekkor már 5200m-en jártunk, és megéheztünk valami „normális” eledelre is. Levetettük a hátizsákokat, és ledőltünk egy nagy kő tövébe, ahol elmajszoltuk a reggel szerzett főtt krumplik egy részét sóval. Ez a világ egyik legegyszerűbb étke, mégis olyan nagyon jól tud esni, amikor az ember éhes. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

E pihenő után következtek a „Fool’s Summit”-ek, vagyis a kamucsúcsok. Ezt már vártuk, mert hallottuk, hogy több is van belőlük. Az út mindig felért egy következő kis gerincre, ahonnan újabb kilátás nyílt a következő ugyanilyen pontig. Ezeken a pontokon egyébként egy nagyobb karó is le volt tűzve a kövek közé, azért, hogy ha nagy a hó, akkor is megtalálják az emberek az utat. Persze nekünk szinte egyáltalán nem volt havunk, csak néhol láttunk hófoltokat. Az egyik ilyenből kaptam is egy hógolyót a nyakamba, valahol 5300m környékén, amikor leültünk egy kőre pihenni, pont az egyik ilyen karónak a tövében. Egy madár itt megint ugrándozott körülöttünk. Hogy milyen élelmet talál ilyen magasságban ebben a kősivatagban, azt igazán nem tudom. :)

A Thorung La hágóban, 5416 méteren

Karó karót követett, mi pedig szépen lassan lépegettünk fölfelé a kősivatagot keresztülszelő ösvényen. Mikor megálltunk szusszanni, mindig volt mit csodálni, jobbra és balra is egy-egy hegyóriás magasodott felénk. Balra a Thorung Peak havas teteje fénylett, gyönyörű látvány volt. A terep ellaposodott, és a dombok között volt, hogy néhány métert még lefelé is meg kellett tennünk. Persze ezt aztán mindig azonnal vissza kellett másznunk. :) Tudtuk, hogy már közel vagyunk, és valóban, egy ponton, ahol a GPS már 5400m felett jelölt minket, feltűnt előttünk egy csomó színes imazászló! 10:43-kor megérkeztünk! Ez a hágó, itt vagyunk, már csak néhány lépés!

A csúcs csoki után a csúcsfotók következtek. Az állatfarm is előkerült, Bucót, Bulcsút, nyuszit és malackát sem hagyhattuk ezen a helyen a táskák mélyén. A táskám tetejéről egy fél órára a kis magyar zászló a gratuláló tábla tetejére került. Ott nem hagytuk, mert nem állunk jól magyar zászlókkal, ami van nálunk, az szeretnénk, hogy meg is maradjon, na meg aztán valahol szemetelés is lett volna, fent a hegyen hagyni egy műanyagdrótot és egy kis vászondarabot. Jelentsen utóbbi akármit, az anyagát tekintve akkor sem a hegyre való. Bár ezt sokan nem így gondolják, és még egy zászló sokat nem zavart volna a sok száz mellett, de én akkor is ragaszkodtam a kis magyar zászlómhoz. :)

Kb. egy órát töltöttünk fent a Thorung hágóban. A végére annyira megjött a kedvünk, hogy még ugrós fotó is készült. Reggel még nem gondoltam volna a nehéz táska súlya alatt, hogy 5400m-en kedvem lesz ugrabugrálni, de végül így volt. :)

Szép pillanatok voltak ezek a hágóban, és igazán élveztünk odafent minden percet, noha mind a ketten tudtuk, hogy ezzel „megérkeztünk”. Már az előző napokban is éreztük, hogy ha egyszer elérünk ide, erre a pontra, innentől majd meg fog szűnni az az izgalmas kis vágyakozás, hogy menjünk, haladjunk tovább, fel a hágó felé, napról napra, lépésről lépésre közelebb. Vártuk is, meg nem is, mert tudtuk, hogy ha egyszer itt fogunk állni, innentől már nem lesz többé ez az érzés. Azt hiszem, az hogy tudtuk ezt, egy lépés volt afelé, hogy igazán magára az útra figyeljünk, és ne csak a hágóra. Eljutni ide, az volt szép, ez a hágó csak egy hely, egy pont a túránkon, tele imazászlókkal és egy táblával, ami gratulál nekünk, hogy feljutottunk 5416m magasra. Hát ennyi, most mehetünk lefelé! És a lefelé már közel sem lesz olyan izgalmas.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Lefelé nehezebb

Hogy őszinte legyek, lejutni keményebb volt. 1700m szintet lesétálni ekkora hátizsákokkal, ekkora magasságból nem könnyű. Az út lefelé fent 5000m felett tartogatott még egy két szép pillanatot, ráláttunk egy hatalmas falra a Thorung csúcs irányában, ami felett hatalmas jégtömeg gyűlt össze. A falon vízfolyások nyomai látszottak, és az egész látvány igen ott volt. Óriási szikla és jégtömeg egymáson. Van a hegyek világában valami egészen csodálatos. Ahogy itt az elemek jelen vannak, föld, ég, víz, minden olyan tiszta, minden olyan egyszerű, és látható. Innen nézve a lenti élet, az emberek bonyolult világa, a társadalom és az összes furcsa dolgunk és problémánk csak valami okafogyott, kicsit értelmetlen, érthetetlen őrültek háza. És mi most lemegyünk oda, vissza az őrületbe. Már csak pár óra, és újra látunk motorizált járműveket, hangosak lesznek és büdösek. Hát ez kellett nekünk, ezért siettünk? :) Mosolyogva gondoltam vissza a 100 rupis lámára, az Ice Lake-re, és a Tilicho-Lake-es kitérőnkre. Mindketten örültünk neki, hogy ennyi időt töltöttük Manangban és környékén. Az volt a legszebb része az egész túrának. Örültünk, hogy megjártuk ezeket az utakat is, mert most igazán nem mondhatjuk, hogy csak átrohantunk a hágó túloldalára. Sok szép napot töltöttünk a modern civilizációvól távol, „ahol csak a szamár jár”, és ez nagyon jó volt. Ugyanakkor vágytunk is vissza az olcsó árakhoz, a takaros szállókhoz, az éttermekhez, tehát ez a dolog kétélű volt. Életünk nagy részét „lent” töltöttük abban a bizonyos őrült világban, és hiába is próbálnám tagadni, minden rossz oldala ellenére hiányzott is.

Az ösvényünk kőmezőkön kanyargott lefelé, néha lankásabban, néha egész meredek szerpentinen, ahol minden lépésünkre nagyon kellett figyelni, hogy ki ne csússzunk. A hegyek körülöttünk újra magasodtak, és egyre mélyebbről láttuk őket. Most is figyeltem a GPS kijelzőjét, de most „lefelé szurkoltam”, mindig azt vártam, hogy egyre csak lejjebb és lejjebb érjünk. Persze ez egy lassú folyamat volt, csak hogy 5000m-ig lejussunk, talán egy órába telt. Aztán végre megpillantottunk egy helyet, ahol vendéglőt véltünk, de mikor leértünk oda fél órával később, csak egy forrást találtunk és a kőrakáson pihenő óraárusokat. Már Yak Kharka óta együtt haladtunk velük, minden nap láttuk őket, és ez számunkra kicsit abszurd volt. Itt fent a hegyekben mi fenének cipelik át a hágón azokat a vacak karórákat? Ki fogja megvenni őket a túloldalt?

Zita vizet szűrt, de végül csak egy litert, mert a forrás vize annyira koszos volt, hogy hamar eltömítette a szűrőben a kerámiabetétet. Én eközben kicsit odalettem morál ügyileg, mert a hágó óta egyre jobban fájt a fejem, és ez a lefelé lépkedés okozta rázkódástól csak rosszabb lett. Most meg ráadásul a fél táskámat is ki kellett pakolni, hogy a lábost használni tudjuk a vízszűréshez. Zitának is fájt a feje, szóval nem voltunk a csúcson. Jöttünk lefelé onnan, de még mindig csak 4400m jártunk, ami még mindig nagy magasság volt. Innen egy meredekebb szakaszon újabb néhány száz métert adtunk le, míg végre megpillantottunk néhány házat a szerpentinünk aljában. Gyorsan bezörgettünk, rendeltünk két zöldséges tésztát (Veg. Chowmein) és lerogytunk. Éhesek voltunk már és elgyötörtek, jólesett megállni, pihenni és burkolni, nagyon kellett már nekünk ez a pihenő.

Újra a modern civilizációban

Muktinathot még nem láttuk innen, csak fejtettük, hogy hol van. Már csak pár kilométer volt hátra, a kiszélesedett, ellaposodott völgy aljában, sziklák között vitt az ösvényünk. Ahol a patak mély árkot vájt, egy függőhíd segítette az utunkat, és nemsokára megpillantottuk Muktinath városát, és a város feletti kolostor együttest, és annak környékén a rengeteg imazászlót, ahogy egy egész hegyoldalt beterítenek. Az út a kolostorok kerítésének sarkához ért le, majd egy perc múlva már a bejáratnál voltunk. Most nem terveztünk bemenni, mert a gyors „otthon” keresést részesítettük előnybe mind a ketten. Muktinath felé indultunk el lefelé a lépcsőkön. Egy imazászlókkal és az azokat tartó oszlopokkal felpakolt helikopterleszálló mellett haladtunk el. Nem biztos, hogy jó ötlet ez, talán még akkor sem, ha az imazászlók amúgy azért lebegnek a szélben, hogy soha ne kelljen helikoptert használni a környéken. :)

Muktinath bejáratát egy kapu jelképezte. A kapun túl megpillantottunk egy tucat motorkerékpárt. Véget ért a csoda, ami 17 napig tartott. Milyen jó, hogy nem siettünk! :)