Indonéz törzsi zene

Ez az életvidám indonéz csodát egy Flores szigetén biciklizéssel eltöltött nap közepén, Bajawa-tól keletre, lent a sziget déli partjai mellett az ebédnél az étteremben kaptam egy kedves mosolygós fickótól. Miután végeztünk a kalóriafelvétellel, Zita hátrament a mándiba hajat mosni, én meg gondoltam egyet, és bosszankodós várakozás helyet inkább szóba elegyedtem a velem szemben ülő indonéz kollégával, aminek a vége az lett, hogy Bluetooth-on dalokat cseréltünk. :) Emlékszem, annyira megtetszett nekem egyből ez a vidám dal, hogy aztán a délután folyamán, mialatt több mint 1000 méter szintkülönbséget felvettünk, többször is meghallgattam.

Á-ééjjáá olyobálu…! :) Hogy miről szól azt ne kérdezzétek. A srác azt mondta, Mangarai népi nótáról van szó, de ekkor már a Ngada törzs által lakott területeken jártunk, szóval lehet, hogy csak a „yes story”-ról van szó, és bólogatott mindenre, amit kérdeztem. Számomra ebben a dalban benne van ez a feledős, vagy inkább az élet borúságait észre sem vevő, rájuk fittyet sem hányó elementáris életvidámság, ami általában az ázsiaiakra abszolút jellemző. Hosszú a dal, és valamiért csak a 11-edik másodpercnél kezdődik, de érdemes végighallgatni, reméljük Ti sem bírjátok megállni mosolygás nélkül! :)

Bűvölet Türkmenisztánból

Ezt a dalt azoktól a türkmén neonomádoktól kaptuk, akik kint éltek a pusztában a földjeik mellett, és akik nagyon kedvesen befogadtak magukhoz minket egy éjszakára.

Következő reggel ezt a dalt is többször meghallgattam, amíg bele nem keveredtünk abba a szörnyű homokviharba. Türkmenisztán egy nagy élmény volt, és az ebben az országban eltöltött kalandjaink nagyon jól megmutatják, hogy mennyire nem azon múlik az élmény, hogy miről szól, hanem hogy mi hogyan éljük meg. Nem láttuk a fényes fővárost és Merv ezeréves romjait, hiszen csak 5 napunk volt az egész országra amiatt a fránya tranzitvízum miatt. Mégis, most ahogy visszagondolom, nem igazán tudom, hogyan tudtunk volna „többet” beletölteni ebbe az országba. Türkmenisztán úgy volt tökéletes, ahogy volt. Sok szép élményünk van onnan és köztük ott van ez a dal is, akármiről szóljon. A google translate csak a fájlnév első szavát tudta lefordítani, és az annyit jelent: bűvölet. :)

Googoosh kőfal Iránból

Sajnos nincs meg az emlék, hogy pontosan kitől kaptuk ezt a dalt, de nagyon érdekes szerzemény és mindenképpen valami olyasvalami, amit nem hall minden nap a nyugati ország lánya vagy fia. Nem értjük a szöveget, de mégis, az egész dal valahogy mesél. Talán a Mashhad-i barátainktól kaphattuk, de ebben már nem vagyunk biztosak. Sajnos 4:30-kor átkapcsol az adás egy másik számra és aztán annak vége szakad, ezt „így kaptuk”. :) A google translate pedig csak annyit mondott a fájl nevéről, hogy „Googoosh kőfal”, ennél többet mi sem tudunk a tartalmáról. :)

Száknyápráhun Csobszráhi Pökráhuni Hájnánánááá Kambodzsából

Ez a zene egyszer már szerepelt a blogon, ehhez az örökzöld Khmer slágerhez Siem Reap felé biciklizős napon sikerült hozzájutni, egy útszéli pihenőhelyen, ahol szendvicseket és olajban kisütött bogarakat árultak, arra lettünk figyelmesek, hogy a velünk szemben a földön ülő, palackos vizet áruló néni SD-kártyás kézimagnóból hallgatja a zenét. Némi ektivitizés után belement, hogy átmásoljuk a dalait, és cserébe ő is kapott néhány magyar nótát. Később, miután végig timelapse videóztuk az Angkor Wat romjait és a körülöttünk hömpölygő turistaáradatot, ez a dal lett az aláfestő zene ehhez a videómontázshoz. Egy khmer barátunkat megkérdeztük arról, hogy miről szól ez a dal, és a válasza az volt, hogy a szokásos: a fiú erős, szép és okos és megszerzi magának a lányt. :) …és ez ismétlődik. :)

A khmer karakterek különbözőségét jól mutatja, hogy mikor másolnom kellett a fájlt, csak a dal hosszából és fájlméretből ismertem fel, melyikre van szükségem. :) Merthogy egy egész albumot kaptunk, de higyjétek el, számunkra a többi szám is kb. ugyanígy hangzik, viszont ez a legkhrmerebb és legvidámabb az összes közül. Egyszer észrevettem magamon hogy tulajdonképpen élvezem hallgatni ezeket a nótákat és volt is, hogy végighallgattam az egész albumot, annyira más, annyira szokatlan és annyira őrült, hogy az már jó. :)

Ejj barátom, három nap próbáltalak meglátogatni, avagy a híres Bondu Tin Din Bangladesből

Ez a dal különösképpen kedves számunkra. David Baroi a Bangladesben Prodip által vezetett NGO egyik kedves alkalmazottja, aki, mikor elkísért a hajókikötőbe jegyet vásárolni, útközben énekelt nekem, és ez a Bondu Tin Din annyira belemászott a fülembe, hogy később megszereztük mp3-ban és kifaggattunk néhány kedves bengálit a jelentéséről, így gyakorlatilag kívülről megtanultuk az egész dalt a szavak jelentésével együtt. És most, hogy hallgatom, újra elérzékenyülök, ahogy feltörnek bennem a bangladesi élmények. Az biztos, hogy messze a legnehezebb országunk volt Banglades, de az is igaz, hogy rengeteg szeretetet kaptunk az aranylelkű bengáli barátainktól, akikből bizony nem volt kevés, szinte minden napra jutott valaki.

Sosem felejtjük el azt a riksást, aki Bográban, miközben hazafelé vitt minket az éjszakában, eufórikus hangulatban kiáltozta a szembejövő kollégáinak, hogy ez a két külföldi Bondu Tin Din-t énekel neki tekerés közben. Szóval ha végtelenül boldoggá akarjátok tenni az egyszerű helyi lakosokat Bangladesi tartózkodásotok alatt, akkor ez a dal egy “must”. :)

A Bondu Tin Din-hez anno készítettünk egy kis játékot is, ha van kedvetek a dal első felének jelentését megfejteni, íme az instrukciók és a játékhoz szükséges szavak az xls-ben.

Insturkciók a játékhoz: 1. Végighallgatni a bondu-tin-din.mp3-at sírás vagy röhögés nélkül, közben követni a szöveget az xls első részében(ami csak az első hegedűszólóig tart), és leírni, hogy szerintünk miről szólhat ez a dal! :) 2. Az xls második részében (lejjebb nagy kettessel jelölve) a vastaggal bekeretezett bangla-magyar szópárokat rakjátok be az első rész megfelelő szavaihoz! 3. Fordítsátok le értelmes, összefüggő magyar mondatokká a szöveget! 4. Nézzétek meg a megoldást harmadik résznél(méglejjebb görgetve)! :) Jó szórakozást! :) Remélem Ti is annyira mosolyogtok mint most én, mikor ezt írom! Bondu Tin Din függő lettem, szegény Zitát néha már egy kicsit megőrjítem a sok Tin Dinnel. :) Egyébként ő is szereti, csak nem annyira, mint én. :)

Hát, elsőre most ennyi, remélem nektek is tetszett ez a kis válogatás. Megvárom a visszajelzéseket és azok függvényében talán lesz majd még folytatás is! ;) …és ha netán valamelyik zene nem pont abból az országból lenne való, ahol mi azt kaptuk és először hallottuk, ezért elnézést kérünk, nem tudtunk és nem is akartunk ennek utánajárni, de valószínű mindegyik dal onnan van, ahol mi kaptuk.

Az, hogy ezek a dalok meghallgatásuk előtt elképzelhetetlenek voltak számunkra, arról árulkodik, hogy a világon lévő emberi kultúrák sokkal sokszínűbbek, mint azt azelőtt gondolni véltük. Ezért vagyunk mindig szomorúak kicsit, amikor azt látjuk, hogy ezekben a “fejlődő” országokban a fiatalok a jóságának, hasznosságának megkérdőjelezése nélkül majmolják a nyugati kultúrát, miközben elfeledik sajátjukat. Hisz ahogy a természetben, úgy az emberi kultúrákban is nagyszerű a sokszínűség. Aláírjuk, hogy sok nagyszerű oldala is van a globalizációnak, de sajnos az is igaz, hogy ez egy nagy olvasztótégely, ahol az ilyen és hasonló gyönygyszemek sajnos egyre inkább eltűnnek. Remélem ezzel a kis bejegyzéssel ha mást nem, egy-két gondolatot sikerült elültetni, néhány morzsát megosztani és egyben vidám perceket is szerezni Nektek.

]]> https://360fokbringa.hu/002-asia/zenek-a-vilag-korul-1/feed/ 8 https://360fokbringa.hu/002-asia/utolso-napunk-turkmenisztanban-%e2%80%93-rohanas-a-hatarhoz/ https://360fokbringa.hu/002-asia/utolso-napunk-turkmenisztanban-%e2%80%93-rohanas-a-hatarhoz/#comments Tue, 18 Oct 2011 06:00:12 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=3308

Napfelkelte a sivatagban

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy Repetek-ben, a sivatag közepén hajtottuk álomra a fejünket. Hajnalban keltünk, a gázfőző már be volt készítve, megsütöttük a kolbászt a hagymával, belakmároztunk, aztán kitoltuk a bringákat az útra. Jó volt, hogy velünk lehettek a szobában, így villámgyors volt az indulás, hiszen le se málháztuk őket, csak a szükséges holmikat vettük ki a táskákból.
6:48-kor az úton voltunk, és a nap 6:50-kor kelt. Nem mondom, hogy nem voltam álmos és fáradt még, de azért ennek ellenére nagyon nagy élmény volt a napfelkeltét végignézni a sivatagból, miközben könnyedén téptünk az országúton 20-21km/h-val. Szóval az álmot még nem sikerült kitörölnünk a szemünkből, de máris az országúton találtuk magunkat, a 10 fokos valóságban, a felkelő nap első fényeit lestük, közben duplán boldogok voltunk, egyszer azért, mert mindezt átélhetjük, másodsorban azért, mert nagyon korán az úton voltunk, és jó tempóban suhantunk a célunk felé, ami pedig az volt, hogy teljes egészében saját izomerőnkből keresztezzük Türkmenisztánt az 5 napos tranzitvízumunk ideje alatt. Ez volt az utolsó nap, de ekkor még nem tudtuk azt sem, hogy mikor zár a határ.
Az út tett néhány kisebb kanyart, egyszer még szembefordított minket a nappal, aztán beállt egyenesbe, egészen Türkmenabadig. Talán háromszor állhattunk meg ezen a 70km-en, leginkább azért, hogy el ne szalajtsuk azt a kamionos pihenőhelyet, ahol a kerékpáros vendégkönyv van. Sajnos nem találtuk meg, pedig az összes kamionos parkolót végigkérdeztük a Mary-Türkmenabad szakaszon (nem volt sok). Az interneten olvastuk egy kerékpártúrázó blogján, hogy ő találkozott egy ilyen könyvel és érdekes beírásokat talált benne. Mi sajnos nem leltünk rá erre a bringás vendégkönyvre. Ha valaki olvassa ezt, és egyszer valamikor majd arra jár, vagy esetleg már járt, és megtalálta a könyvet, kérjük írja meg egy hozzászólásban, merre van! :)

Türkmenabadban

Türkmenabadig sok érdekes nem történt velünk. Néhányszor igazoltattak minket a rendőrök, különben meg haladtunk a jó kis tempónkban. Azt a mai napig nem tudom, mitől gyorsultunk fel ezen a napon ennyire. A szembeszél még megvolt ekkor is, igaz, talán csillapodott valamelyest, bár ebben nem vagyok biztos, lehet hogy csak sietősebbre vettük a tempót, és ezért sikerült huzamosabb ideig 20 km/h felett maradni. A lényeg, hogy sikerült időben begurulnunk Türkmenabadba, ahol találtunk egy jó kis kiülős szomszázós helyet, ahol rendeltünk néhányat a húsos-hagymás-borsos pogácsából, amit sajnos már csak én faltam fel egyedül, mert Zitánál ekkora már diagnosztizáltuk a hasmenést, folyamatosan kellett járnia a WC-re, arra nem jöttünk rá mitől lett beteg, hiszen végig ugyanazt ettük és ittuk mind a ketten a sivatagban. Most már persze rutinosabbak voltunk, és Zita egyből szigorú diétába kezdett, na meg bevett pár gyógyszert és széntablettát is. Ezen a helyen hamar barátaink is támadtak, egy-két helyi fickó kínált minket sörrel (hiába, erre most nem volt idő), és persze nem maradhattak el a közös fényképek sem. Egy nagymama is befutott a két unokájával, szegény kislány nagyon morcos volt, sehogy nem tudtunk mosolyt csalni az arcára, valami iskola dolog miatt volt gondterhelt. Tőlük megtudtuk, hogy a határ 5-kor zár. Ez ellentétben volt az előző információnkkal, mi szerint 6-kor zár, de úgy voltunk ezzel, hogy inkább úgy tervezünk, hogy 5-kor zár és akkor biztosan nem fogunk koppanni. Mert ha kicsúszunk az 5 napból, az fejenként 200 dollár bírságot jelent, arról nem is beszélve, hogy ahogy elnézem itt a bürokráciát, képesek lennének a papírforma szerint eljárni, és visszaküldeni minket Ashgabatba, ahol szállhatnánk fel egy repülőre, önköltségen persze…

Szóval nem akartunk kockáztatni, inkább idő előtt elindultunk a határ felé, ami Türkmenabadtól még bő 35km-re volt. Előtte még bepillantottunk egy orosz ortodox templomba, majd átkelve a felüljárón célba vettük a határállomást. Ami légvonalban egyébként nagyon közel volt, de az út odáig nagyon kacskaringózott, ezért kellett a 35km-t megtennünk rajta a légvonalban amúgy alig 15km-re lévő határátkelőhöz. Menet még átkeltünk egy folyó felett is pontonhidakon, közvetlenül az utolsó katonai ellenőrző pont előtt. Itt egyébként kicsit fennakadtunk, mert az őrnek valami nem tetszett az útlevelünkben. Persze hamar kisült, hogy az nem tetszik neki, hogy ezen a napon jár le a vízumunk, de egy karlendítésre, és a varázsszóra – Üzbegisztán – megenyhült, és már intett is, hogy mehetünk.

A türkmén-üzbég határon

Az utolsó 20km-t Türmenisztánból már a hátunk közepére se kívántuk, az utolsó útszakasz egy csatorna mellett vitt, épp olyan sivatagon át,
mint amilyenben már megtettünk több száz kilométert az országban. Végül csak megérkeztünk fél öt előtt néhány perccel a határhoz. Helyiek hatalmas tömege állt rengeteg cuccal a kerítésnél, és a kapun csak egy-egy embert engedtek át minden percben. Sejtettük, hogy ez nekünk nem lesz jó, és mi nem állhatjuk végig ezt a sort, mert akkor itt ragadunk. Nem kellett semmit tennünk, nem került tolakodásra vagy magyarázkodásra a sor, mert amint az első őr meglátott minket, látta rajtunk, hogy nyugatról jött turisták vagyunk, és azonnal kinyitott nekünk egy másik kaput. Ismét hosszú huzavona kezdődött. A kijutás gyorsan ment, az üzbég határállomásig megtettünk kb. 1km-t a senkiföldjén, majd ismét kivételeztek velünk a kapuknál, és előre engedtek minket. Jött az orvosi vizsgálat, kikérdeztek minket, hogy nincs-e bajunk (Zita hasmenését elhallgattuk), megmérték a lázunk egy pisztoly alakú digitális hőmérővel, amit a homlokunkhoz tartottak, majd utunkra engedtek minket. Oltási papírokat itt sem kértek tőlünk. A türkménnel szinte egy az egyben egyező papírt kellett kitöltenünk, azzal a különbséggel, hogy ez az Üzbegisztánba való belépésről szólt, és nem angol volt, hanem üzbég. A falon lévő angol mintáról kellett leolvasnunk, melyik rublikának mi a tárgya. Ezután egy-két útlevélvizsgálat kezdődött, ahol ugyan megakadt a szemük a vízumunkon, de nem szóltak érte. Mind a kettőnk vízumán van egy javítás, igazából a mi hibánk, mi adtuk be rosszul kitöltve a vízumkérő lapokat Bécsben a nagykövetségen, de amikor láttuk a rossz dátumokat, ők minden további nélkül áthúzták az október 10-et, és átírták elsejére, plusz egy aláírás, plusz egy pecsét, és kész volt. Mi meg idáig aggódtunk, hogy ezt vajon el fogják-e majd fogadni, vagy sem? Hát most egy homlokráncolás után simán elfogadták, aminek persze nagyon örültünk. Ezek után vonulhattunk át egy másik épülethez, ahol kaptunk pár pecsétet a papírjainkra, és pakolhattuk le a bringákat. Mindezt egy mitugrász kisfőnöknek köszönhettük, mert ha ő nincs, ez elmaradhatott volna. Az összes határalkalmazott úgy hajtott minket át a határon, mintha látni sem akarnának, csak mondták, hogy „finish, finish”, és intettek, hogy menjünk már. És persze mi mentünk nagy boldogan, mert még a 12 dollárt sem kérték el tőlünk, de akkor ez a figura megállított minket, mert látta, hogy amíg mi bent szépen átfolytunk az összes vizsgálaton, az összes cuccunk kint maradt a bringákon. Szóval pakolhattunk, aztán még két útlevélvizsgálat, és felnyitották nekünk a sorompót, Welcome to Uzbegistan! :)
A határnál itt nem ment olyan nyilvánvalóan a fekete piaci pénzváltás, mint a türkméneknél, itt már odébb sétáltunk pár száz méterrel. A legnagyobb üzbég pénzdarab egy ezer szum-os bankó, ami kevesebb, mint fél dollárt, vagy 100 forintot sem ér. Ez azt eredményezte, hogy jó 10 percig ment a pénzszámlálás ott az autók mögött a porban, mire átvettük a hatalmas köteg pénzt, ami két másfél centi vastag stóc papírpénz volt. Pénztárcában nem fér el, ezért befőttes gumival összefogva nagy gurigákban hordtuk ezután. A helyieknél néha láttunk egész szatyor pénzeket, mert ha Üzbegisztánban magadnál akarsz tudni akár csak 100 ezer forintnyi kp-t, az biztos, hogy több kilót fog nyomni!
Mire el tudtunk indulni a határállomástól, már elmúlt este 6 óra és még éppen csak fennjárt a nap az égen, de sajnos már nem sokáig. Nekünk viszont alig volt már vizünk, és a következő települést, Olot-ot 23km-re jelölte a térkép, ezért gyorsan nekiláttunk a távnak, hogy minél kevesebbet kelljen majd sötétben megtennünk belőle. Jól tudtunk haladni, még jobban mint reggel, néha a 25km/h-t is elértük.

Cicamentés a sivatagban – Bolyhos, az új házi kedvencünk (egy éjszakára)

Nagyon fáradtak voltunk, de hamarosan jött egy kis lény, és elvonta róla a figyelmünket. Gondoskodott róla, hogy vele törődjünk és ne a saját fáradtságunkkal. Már elég sötét volt, amikor Zita egy vékony hangot hallott meg a sávokat elválasztó betonkorlát mellől. Egy kiscica nyávogott kétségbeesetten, és amint Zita megállt neki, rögtön odarohant hozzá, és a lábához dörgölődzött. Zita felkapta és az ölébe vette. Én eközben fordultam meg, mert csak később fékeztem le. „És most mit akarsz vele csinálni?” – kérdeztem Zitát, mire ő azonnal kivágta a megoldást: „Félkézzel kormányzok és elviszem az ölembe a faluig!”. Hát jó, ő tudja, gondoltam, és kíváncsian vártam, hogy fog ez menni, de hamar be kellett látnom, hogy igaza volt, szállítható így a szürkés tarka szőrgombóc. El nem tudtuk képzelni, hogy került oda, mert közel s távol se ember, se semmi nem volt. Szegény kis állat, ha mi nem jövünk, senki meg nem hallja, az autókból egy ilyen kis hang nem hallatszik, azok csak potenciális veszélyforrást jelentettek neki ott kint a sivatag közepén. Szóval azon sokat nem kellett agyalnunk, hogy a kis dögnek nincs jó helye ott, ahol találtuk, 8km-re a határtól és 15km-re az első településtől.
Zita ügyesen vitte a macskát, de a kis szőrcsomó hamar nyugtalan lett. Miután Zita betette a pulóveren belülre, gyorsan megnyugodott, és még játszani is kezdett Zita hüvelykujjával, illetve nyalogatta azt. Végül olyan hangos dorombolásba kezdett, hogy azt még én is hallottam a másik bringáról. Mindeközben gyorsan suhantunk a sötét ég alatt, amit ekkora már ezer csillag ragyogott be. Azon beszélgettünk, hogy jó lenne egy jó kis helyet találni a kiscicának a faluban, ahol jó sora lesz majd, emberek és állatok között.
Rendőrök állítottak meg minket, de csak érdeklődésben, nem igazoltattak minket. Nem tudom, mit gondolhattak rólunk, két figura furcsa bringákon egyiküknek egy kiscica az ölében… :)
Olotba beérve az út baloldalán szimpatikus fényeket pillantottunk meg, egy épülő „parasztház” jellegű ház verandája alatt emberek álltak. Somurathoz és Tohtegul-hoz kerültünk, az asszony (Tohtegul) éppen kenyeret sütött kemencében, mialatt az ura, Somurat is előkerült valahonnan néhány barátjával. A sátor ötletére azonnal felajánlotta a kis ház másik helyiségét, ide bepakolhattuk a bringákat, és még mielőtt kirakhattuk volna a matracainkat és a hálózsákokat, ők hoztak nekünk rengeteg pokrócot és takarót. A kis cica is kapott enni, és nekünk is nagy terülj-terülj asztalkámat csaptak. Magok, nápolyi, tea és vodka került az asztalra, és mindezért olyan nagyon hálásak voltunk a letekert 137km után, hogy nagyon. Hogy megünnepeljük a leghosszabb napunkat és a cicamentést, na meg hogy fertőtlenítsük Zita gyomrát, 3 kis kupicából is lehajtottunk a vodkából, amit persze erősen kínáltak minden alkalommal.Háziaink jó és tiszta emberek voltak, ráadásul nagyon intelligensek is, egy óra kézzel-lábban való társalgás után magunkra hagytak, látták, hogy készen vagyunk erre a napra.
Meg kell hagyni, hosszú nap volt, sose tekertünk még ennyit ezen az úton. Napfelkeltekor indultunk és naplemente után érkeztünk meg. Amikor ezen az estén visszagondoltunk a hajnali indulásra, úgy éreztük, mintha az egy teljesen másik nap, legalább 2-3 nappal ezelőtt lett volna.

Minderre még rátett a vodka hatása, amitől egészen megmámorosodtunk. Igen vidámak lettünk a 137km után, örültünk, hogy túlvagyunk Türkmenisztánon és a Karakum sivatagon, bejutottunk Üzbegisztánba, ahol rögtön kimentettünk egy édes kis miákoló szürke szőrgombócot a nagy büdös semmi kellős közepéből. A cica éjjel is velünk maradt, elneveztük Bolyhosnak a füléből kis fürtben kiálló szőrszálak végett. Bolyhos először a bringák mögött gubbadt le a kis menedékébe, de hamar érezte, hogy így fázni fog, ezért gyorsan megtalálta magának az egyik sarokban a kőművesek levetett rongyait, oda fészkelte be magát, és amikor Zita kicsit betakargatta, rögtön nagy dorombolásba kezdett ismét. Aztán amikor Zita visszajött a mellékhelyiségből, azt vette észre, hogy a kis vakarék már ott fekszik a takarója sarkán. Ezután pedig engem talált meg a kis állat, de nem ám akárhogy, hihetetlen volt ez a kis szürke dög, úgy bújt, hogy már azt se tudta, hogyan szeressen minket. Nem nagyon hagyott aludni, de ezt nem bántuk túlságosan, mert nagyon aranyos volt ez a macsek. Kitalálta, hogy ő be tud bújni a takaróm alá is, és ezután azt játszotta, hogy ahányszor kitettem magam mellől, annyiszor visszamászott a bokámnál a takaróm alá, ahol aztán addig nem nyugodt meg, amíg be nem fészkelte magát a combjaim mellé. Valószínű igen jó hőmérőkéje lehet a kis állatnak, és a combomnál találta meg a legnagyobb meleget. Négyszer kitelepítettem magam mellől, de mindannyiszor visszamászott valahogy, közben persze agyon csiklandozott a bundájával. Végül én voltam a gyengébb, feladtam, és hagytam, hagy maradjon. Ekkor már tudtuk, hogy szobatiszta, mert ha ki kellett mennie, odament az ajtóhoz, és addig nyávogott a vékony kis hangján, ami ki nem eresztettük, ahol aztán jó cica módjára elkaparta magának a homokban.

Reggel amikor ébredtünk, a kettőnk feje között gubbasztott nagy békésen. Miután kiengedtük, még kétszer visszajött dörgölődzni, aztán elindult felfedezni magának a környéket, eltűnt a fák között, majd a közeli panelház udvarát vette szemügyre. Itt láttuk Bolyhost utoljára, amikor búcsúzkodtunk a vendéglátóinktól. Ekkor már ügyet sem vetett ránk, úgy sétált az udvaron, mintha mindig is az lett volna az otthona. Reméljük, hogy sikerült neki egy jó helyet találnunk, a helyiek adnak majd neki néha valami élelmet, és a pajtában a kis boci mellett talál magának megfelelő meleg helyet az éjszaka átdorombolására.
Első esténk Üzbegisztánban nagyon jól telt, ezt a kedves helyieknek köszönhettük, akik gondolkodás nélkül siettek önzetlenül a segítségünkre. Reméljük, hogy Bolyhos gazdára talál Bennük, sokáig velük lesz, és emlékezteti majd őket arra két Vengria-ból jött furcsa bringás párra, akikkel érkezett
.

A Niyazov história

Mint már írtam, Mary-t csak délután tudtunk elhagyni. Viszont ezután legalább jól tudtunk haladni, az út végre jó minőségű volt, és széles, kétszer két sávos. Aki Türkmenisztánnak csak ezt a központi szegletét látja, még azt is gondolhatja, hogy ez egy jóléti társadalmat garantáló fejlett ország. Ezt mi sem mutatta jobban, mint az út mentén 500 méterenként elhelyezett táblák, ezek témája a különböző, az országban megtalálható pompás épületek együttese volt, vagy a fejlett mezőgazdaság és ipar bemutatása. És persze sosem hagyták le a plakátokról Niyazov bácsit sem. Akkor végre essen szó róla is, aztán le is zárom ezt a témát, és többet nem említem. Szóval Türkmenisztánban a Szovjetunió összeomlása után ez a Niyazov vette át a hatalmat, és szép kis kultuszt épített ki maga köré, aranyszobrokat, és plakátokat, képeket állítottak fel mindenütt az országban róla, ezek mind-mind őt dicsőítik. Persze amikor erről kérdezték, ő azt nyilatkozta, hogy személy szerint őt zavarja, hogy mindenütt kiteszik mindenhová az ő képét, na de hát ha egyszer a nép így akarja, akkor legyen… Írt egy könyvet is az türkmének történetéről, ennek a neve Ruhnama, vagyis Book of the Soul, a Lélek könyve. Állítólag nagyon bizarr az írás, amit még az űrbe is kilőttek és 150 évig Föld körüli pályára állítottak. Természetesen minden türkmén számára kötelező olvasmány, kikérdeznek belőle az érettséginél, de még a jogosítvány letételéhez is szükséges. Niyazov szerint, aki élete során százszor elolvassa, annak garantált a helye a mennyországban… :) A csávó nem gyengén el lehetett szállva magától, ezt a könyv mellett a fővárosban, Ashgabatban felállított, mindig a nap felé forduló hatalmas aranyszobra is jól bizonyítja.
Nem mondom, biztosan történhetett volna rosszabb dolog is Türkmenisztánnal, mint Niyazov (pl. polgárháború), és lehet, hogy mindemellett ügyesen forgatta a kőolajból az országba befolyt pénzeket, de efelől azért lennének kétségeim, mivel ennyi aranyszobrot és ennyi borzasztóan rossz minőségű utat még egyetlen országban sem láttunk Türkmenisztán előtt. Szóval, Kedves Olvasó, ha véletlenül egy ország élére kerülsz, mindig ügyelj rá, hogy a saját magadat ábrázoló aranyszobrok helyett inkább utakat építs, különben a magunkfajta egyszeri kerékpárturista még megemlíti az útinaplójában, hogy kevés a jó út, de sok az aranyszobor az országodban! :)
Egyébként a Türkmenisztánról szóló útikönyvek mindig megemlítik, hogy az országban ne merészeljünk a politikáról és az ország vezetőiről rosszat említeni, mert csúnya végünk lehet, mint például annak az újságírónak, aki írt egy könyvet erről az egész történetről, de mindezt elővigyázatlanul az ország területén tette, így aztán jól eltűnt valahol a sivatagban és azóta se látták. Én azért mertem mindezt leírni, mert mire kikerül, már sok száz kilométerre leszünk Türkmenisztántól, na meg, mert Niyazov már eltávozott a másvilágra (szívroham, 2006). Remélem előtte azért elolvasta százszor a saját könyvét. Az utódja próbálkozott reformokkal az országban, de hamar kiderült róla, hogy ő sem különb az elődjénél. Na, ennyit Niyazovról és Türkmenisztán vezetőségéről, most essen szó magáról az országról és az utunkról is.

Mary-tól Taze Zahmet-ig

Ezen a napon 78km sikerült haladni, ezalatt sok izgalmas nem történt, láttunk gyapotszedő embereket, három kerekű traktorokat, amelyek mögé néha három kocsi is volt akasztva tele gyapottal. Láttunk sok csacsit, szépbe öltözött türkméneket, és egy nagyon pompázatosra felépített, hófehér és arany színekben tündöklő lóversenypályát. Bayramaly után ÉK felé fordultunk, és nagyon tartottunk ettől a kanyartól, mert előtte pont ebből az irányból kaptuk a szembeszelet, de az megszűnt, miután szembefordultunk vele, mintha lekapcsolták volna a ventillátort. Egyszer csak egy autó állt meg előttünk, kiszálltak belőle hárman, majd lefényképeztek minket. Mi persze integettünk neki, sőt a fotó kedvéért még egymás mellett haladva egymás kezét is megfogtuk. Az autó aztán kielőzött minket, de egy kilométerrel később újra az út szélén állt. A figurák a fotópapírra kinyomtatott fényképpel vártak minket, nem akartuk elhinni… Az autóban ott figyelt egy akkumulátorról működő fotónyomtató, és ők voltak szívesek a kedvünkért használni is. Ezek után persze nem maradhatott el egy közös csoportkép sem, így egy kilométerrel később még egy fotónak lehettünk boldog tulajdonosai. Az hagyján, hogy kedvesek voltak, de még értelmesek is, mert levágták, hogy nekünk az a pár perc is számít (így a naplemente előtti órában pláne), amíg ők az út mellett állva kinyomtatják a fényképeket, ezért mindig előrehajtottak a kocsival, és megvárták, amíg odaérünk, így a nyomtatás alatt mi tekerhettünk és haladhattunk. Szóval a türkmének is megérik a pénzüket, vannak köztük irtó kedves emberek, és mi örültünk nagyon, hogy találkozhattunk velük.

No Palatka! Nem aludhatunk helyiekkel, mennünk kell a kamionos pihenőbe!

A napot egy Taze Zahmet nevű településen terveztük zárni, épp akkor tűnt el a nap a sivatag alatt, amikor lekanyarodtunk a faluba a főútról. A falu csupa kátyú főutcáján szembejött egy nagy fehér terepjáró, benne a fickó mondta és mutogatta, hogy ne menjünk erre, mert ez zsákutca és itt nem találunk szállást, hanem menjünk az ő vendéglőjébe, két kilométer tovább a főúton. Mi mondtuk, hogy köszönjük, de nem, megpróbálkozunk itt valamivel. Vendéglők otthon is vannak, de egy türkmén vidéki ember életébe csak itt pillanthatunk bele, ezért gurultunk tovább, és hamarosan találtunk is egy megfelelő házat egy megfelelő kerttel, ahol megkérdeztük a sátrazást. A sátorból hamar a ház előtti terasz lett, de még mielőtt lemálháztunk volna, megérkezett a jard, a rendőrök két keresztbe tett kézzel mutatták, hogy ilyet nem szabad, de ne aggódjunk, kövessük őket, van egy „bar” a főút mentén, és pontosan abba az irányba mutogattak, mint nemrég a terepjárós fickó. Elköszöntünk az emberünktől, megköszöntük neki kedvességét, amivel sajnos így nem sikerült élnünk, majd követtük a „rendőrautót”, ami nem volt más, mint egy teljesen hétköznapi fehér személygépkocsi… Ez kicsit gyanús volt, annak ellenére, hogy a rendőrök egyenruhája teljesen meggyőző volt, és a falubeli emberünk sem találta őket gazfickónak. Mindenesetre követtük őket, jobbnak láttuk engedelmeskedni. 10 perc múlva ott voltunk egy nagy kamionparkolóba, aminek az oldalán egy hosszú épület figyelt, ez volt a „bar”, a fehér terepjárós emberünk, Bater, akiről először azt hittük, ő küldte ránk a rendőröket, de mint hamar kiderült róla, rendes fickó, a kamionos pihenőjében való maradás nekünk, turistáknak ingyenes nála. Segítségünkre volt néhány információval is a továbbiakkal kapcsolatban, megtudtuk, hogy 50km-re van a következő vendéglő, ahol vizet és élelmet tudunk venni. Persze azért nála is vásároltunk, jó pár liter palackos vizet, és némi ennivalót vacsorára, illetve a következő napra. Na meg egy türkmén sör is befigyelt, ami igaz, hogy csak 3,4%-os volt, de annyira kiütött, hogy aznap este már nem voltam képes naplót írni, csupán egy rövid levelet. Még a meleg vizes zuhany sem tudott magamhoz téríteni, úgy dőltem le a matracra Zita mellé, mint egy darab fa.
Reggel hajnalban keltünk, de sajnos az indulás már nem sikerült ilyen katonásra, csupán 8 után sikerült kitenni magunkat az útra. Ezen a napon már megérkezett a szembeszél, sajnos nem tudtunk olyan gyorsan haladni, mint gondoltuk, a 15km/h átlag is nagy erőfeszítésünkbe tellett.

A Sivatagi Samu kertes odúkban él

A sivatag egyhangú volt, végig ugyanazt a tájat néztük, de azért volt néhány apróság, ami elszórakoztatott minket. Az út mellett nádból font apró kerítésszerű, kb. 20cm magas falak voltak emelve, legtöbbször négyzetrácsos sávban, végig az út mellett, ameddig a szem ellátott. Ezek mellett az apró nádkerítések mellett láttunk rohangálni néha egy-egy világos barna, mókusszerű állatkát. Általában nagyon féltek tőlünk, és amint megláttak, vagy meghallottak minket, hanyatt-homlok rohantak egy homokbucka mögé, vagy épp rögtön a homokba vájt kis odújukba, így nehéz volt őket lencsevégre kapni. Elneveztük őket Sivatagi Samu-nak, mert olyanok voltak, mint akikre illik ez a név: Sivatagi Samu. Általában ők vettek észre minket előbb, és mi már csak elrohanni láttuk őket, de egyszer végre, amikor nem a Samuk miatt álltunk meg, hanem csak úgy, vizet inni, megpillantottunk egy Samut, aki egyszerűen ügyet sem vetett ránk. Még azt is hagyta, hogy leszálljunk a bringáról és közelebb menjünk hozzá. Őróla végre sikerül jó néhány fényképet készíteni, aminek nagyon örültünk. A nagy monoton tekerés közben, mialatt haladtunk a sok nádkerítés mellett, kitaláltuk, hogy ezek valószínű a Sivatagi Samu kolóniák kertjei. Ez azt jelenti, hogy a Sivatagi Samuk között nincsen semmilyen hierarchia, hiszen mindenkinek a kertje pont ugyanakkora, kb. másfélszer másfél méteres, négyzet alapú kis terület, tehát a Sivagati Samuk között mindenki egyenlő. Ez valószínű úgy alakulhatott ki, vagyis inkább úgy maradhatott fent, hogy a Samuk nem folytatnak mezőgazdaságot a sivatagban – hiszen a kertjeik mind tök üresek, csak homok van bennük -, hanem megmaradtak a vadászó, gyűjtögető életmódnál. Mindig csak pont annyit gyűjtenek vagy vadásznak, amennyire szükségük van, nem raktároznak, így nincs raktáros, nincs boltos, nincs pénz se, nincs hierarchia se, mindenki egyenlő, és tökéletes békében, mondhatni idillben élnek a Samuk egymás mellett, végig az út mentén a kis kertjeikben.
Ha elég ügyesek, talán át tudnák ásni a nádkerítés alatt a szomszédba, és ha két Samu jó barátja egymásnak, így össze tudják kötni a föld alatt az otthonaikat… :) Szóval így fejtegettük a Sivatagi Samuk életét a sivatagban, végig a főút mellett. Arra viszont már nem sikerült rájönnünk, hogy vajon mit esznek ezek a Samuk, és legfőképpen pedig mit isznak? Talán magokkal táplálkoznak és a magokban tárolt nedvességgel be is érik…?
Persze az előbbi elmélet a kertekről elképzelhető, hogy téves, és ezeket az alacsony nádkerítéseket lehet, hogy nem is a Sivagati Samuk építették, hanem az emberek, hogy megfogják a futó homokot, mielőtt azt az útra fújná a szél… Ki tudja… Szerintetek?

Vigyázat, teve veszély!

Ebédelni a már említett, 50km-re lévő vendéglőben álltunk meg, tojást ettünk, ami nagyon finom volt és nagyon laktató. Kértünk egy második kört is elvitelre, na meg temérdek mennyiségű vizet és csokoládét is, mert azt már nem tudtuk, hogy a következő hely, ahol élelmet tudunk szerezni, hol lesz. Ezért jobbnak láttuk felkészülni annyi kajával, ami még Türkmenabadig is elég tud lenni, ha arról van szó. A délután is hasonlóan telt, kergettük az út melletti homokban rohanó Sivagati Samukat, míg nem megérkeztünk végre egy katonai ellenőrző állomáshoz. Itt az őr elkérte az útleveleinket, jót mosolygott rajtunk, aztán felnyitotta a sorompót. Zita útlevelét már meg se nézte, amikor megtudta, hogy házasok vagyunk, csak legyintett: „Ááá, az asszony nem fontos, ha a férfi rendben van, akkor a neje is…”. :)
A sorompó után egy olyan táblát pillantottunk meg, amilyet eddig még csak fényképeken láttunk. „Teve veszély” a következő 124km-en! :) Egy nagy, fekete egypupu teve figyelt a fektetett háromszög alakú táblán. Erre persze azonnal satuféket nyomtunk, és egy örömteli negyed órát töltöttünk a tábla társaságában, kipakoltuk rá az állatkertünket, és próbáltunk egy-két ugrálós képet is készíteni. Miután továbberedtünk, arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne, ha valóban látnánk tevéket.
Nem sokkal később egy autó lassított le mellettünk, megkérdezték honnan jöttünk, s hová megyünk, majd valami sárga löttyel kínáltak, de mivel ekkor még rengeteg víz volt nálunk, csak megköszöntük, de nem kértünk. Ezután már csörök-öt, vagyis kenyeret kínáltak nekünk, na erre már vevők voltunk, mert kenyérrel már nem álltunk olyan jól. Azt számoltuk, hogy ha el is fogy minden csokoládénk, tojásunk és egyéb ételünk, még mindig lesz nálunk kenyér, és méz (még Örményországból, Aygutból, „Árpi arbeit méz”), ezzel a kettővel pedig elég jól el tudunk lenni egy darabig.

Dromedárok előttünk!!!

Közben a táj nem nagyon változott, de még az út sem tett kanyarokat, csak mentünk nyílegyenesen, és domb dombot követett, apró kaptatók, majd rövid lejtők, mellettünk a Samuk kertjei, aztán a végtelen sivatag. Néha egy-egy villanyvezeték tűnt fel, vagy jobbra tőlünk a velünk párhuzamosan haladó vasúti töltésen álló vagonok. Ennyi volt a nagy változatosság, és ezt már kezdtük nehezen viselni így a második nap, ezért elővettük a trubadúrládákat (mp3 lejátszókat) és zenét hallgattunk. Ez valamelyest feldobta a kedvünk, és látszólag gyorsabban teltek a kilométerek, noha továbbra is csak a 15km/h-s átlagot tudtunk tartani a nyavalyás szembeszél miatt.
Valamikor a délután második felében már közel a napi 100km-hez aztán megálltunk egy dombtetőn pihenni. A nap már kezdte az aranysárga játékát játszani a sivatag felett, és ahogy felértünk a dombtetőre, Zita elkiáltotta magát: „dromedárok!” – és mutatott előre! Nekem a „dromedár” szóról elsőre valami agresszív sivatagi törzs ugrott be, de emiatt nem volt időm megijedni sem, mert még mielőtt ez tudatosult volna bennem, már én is megpillantottam a három egypúpú tevét, amik előttünk kelnek át az úton. A dromedár tehát csupán egypúpú tevét jelent, most már én is tudom, igaz, ehhez meg kellett várni egy személyes találkozást velük. Egyiküknek a két első lába össze volt kötve egy rövid láncon, ezért csak nagyon lassan bírt lépegetni a szegény állat. Nem tudom, ki és miért köthette így meg a tevét, mert közel s távol nem láttunk se települést, se embert, de még egy viskót sem. A tevék látszólag féltek tőlünk, átvonultak az út túloldalára, aztán szépen lassan eltűntek a dűnék között. Ez volt az első alkalom, hogy tevéket láttunk állatkerten kívül, és ez nagyon tetszett nekünk. Leültünk Zitával az út szélére, és miközben felfaltunk egy-egy szendvicset, azon beszélgettünk, hogy milyen hihetetlen, és milyen nagyszerű, hogy ilyen messze eljutottunk, és most itt lehetünk, és láthattunk tevéket, még ha egy kietlen, üres és elsőre unalmasnak tűnő sivatag kellős közepén, de akkor is! Szóval örvendtünk a helyzetünknek, annak ellenére, hogy volt még hátra 20km ebből a napunkból.

Naplemente a sivatag felett

A naplemente csodálatos volt a sivatagban és csak azért nem a szálláshelyünkön, Repetek-en csodáltuk végig, mert előtte megálltunk egy kis családi vendéglőnél, és vásároltunk egy fél rúd kolbászt. Ezzel pont annyi időt vesztettünk, hogy már nem érkeztünk meg a naplemente előtt Repetek-re, de ez nem nagyon aggasztott minket, mert tudtuk, hogy már csak két kilométer, és noha ekkor már eltűnt a nap az égről, de még világos volt. Repetekről azt gondoltuk, hogy egy kis falu a sivatag közepén, de amikor odaértünk, kiderült, hogy csak egy nagyobb kamionos pihenőhely és vendéglő az egész. Persze ez is bőven megfelelt nekünk, 10 manatért kaptunk szállást, egy üres szobát a vendéglő mögött, illetve alatt. A 106 km nyílegyenes úton, végig szembeszélben megtett kilométer után kimerülve megvacsoráztunk, majd lefeküdtünk aludni hamar, mert a következő nap már az utolsó, 5. napunk volt Türkmenisztánban, és még több mint 100km-ünk volt hátra a határig, amiről ekkor még azt sem tudtuk, hogy mikor zár. Csak azt tudtuk, hogy ha lekéssük a zárást és kicsúszunk az 5 napból, amennyire a tranzit vízumunk szólt, fejenként 200 dollár bírságot kell fizetnünk, plusz Ashgabaton keresztül, repülővel toloncolnak ki az országból, és még azt is nekünk kell fizetni. Ezért nem akartunk kockáztatni, és beállítottuk az óráinkat hajnali 4:45-re.

Gyapottermesztés a sivatagban – Az Aral-tó tragédiája

Második napunkon Türkenisztánban folytattuk utunkat a csatornákkal szabdalt Karakum „sivatagban”. Rögtön indulás után pár kilométerrel egy hídra kellett felkaptatnunk,
ez a híd a Karakum csatornarendszer egyik nagyobb ága felett vezette át az utunkat. Ebből a csatornarendszerből öntözik itt a földeket a sivatag közepén. Ezen mezőgazdasági területek helyén csak homok és bokrok lennének, ha nem lenne ez a csatornarendszer. Viszont ugyanez a csatornahálózat felelős az Aral-tó tragédiájáért is. A tó nem száradt volna félig ki, ha nem arra használnák a vizét, hogy gyakorlatilag a sivatagot öntözzék, és ezzel lecsapolják az Aral-tavat. De ha legalább élelmet termesztenének így, azt mondanám, hát butaság, de így történt, hisz az ember önző, nem gondol arra a sivatag közepén, hogy az a víz, amivel ő öntöz, és amiből él, egy tóból van, ami így viszont kiszárad, és egy – igaz távoli, de – másik ember kenyerét (halászatát) veszi el. De itt gyapotot termesztenek a sivatagban, tonnaszámra! Félre ne értsetek, nem az egyes embereket hibáztatom, hisz mindenki csak élni próbál itt is valahogy, de ki volt anno az a vadbarom (bizonyosan az orosz idők alatt), akinek olyan fenntarthatatlan megalomán gondolatai támadtak, hogy ki kell építeni több száz kilométer csatornát a sivatagon át, hogy aztán az Aral-tóból öntözve majd jó sok gyapotot termesszünk a sivatag helyén?! Nem volt nekik elég az a sok-sok kőolaj, amit a sivatag alatt találtak, még a vizeket is meg kellett bolygatni… Na mindegy, nem akartam itt megint csak morogni, de szerintem a víznek a tóban lenne a helye, nem a sivatagban.

Szomsza Hanhowuzban, Ata, Guldzse és Krim vendéglőjében

Szóval átkeltünk a csatornán és egy nagyobb víztározót megkerülve északnak fordultunk. Hamarosan elértük Hanhowuz városát, amely városról kiderült, hogy nem több, mint néhány vendéglő és bolt az út szélén. Itt nagyon finomat ettünk Ata és Guldzse vendéglőjében. A teraszon tudtunk leülni közvetlenül a bringáink mellett, ahol Atáék fia, Krim azonnal teát hozott nekünk, majd hamarosan egy nagy tányér szomszát. Utóbbi egy töltött tészta, otthon talán húsos táskának hívnák és tömeg gyártaná a Fornetti, itt viszont a szemünk láttára pucolták a szomszéd asztalon a hagymát és vágták apróra a hússal együtt. Szóval a szomsza egy sült hússal és hagymával töltött, borssal fűszerezett tészta, ami nagyon-nagyon finom eledel, főképpen az ilyen kifáradt, éhes utazók számára, mint amilyenek mi voltunk.
A szomszából (mivel 100 forint se volt darabja) kértünk jó párat elvitelre is, majd a közeli boltban alaposan feltankoltunk vízből is, hogy nyugodtan vághassunk neki a következő 70km-es sivatagi szakasznak a következő városig, Mary-ig. A táj itt hamar valódi sivatagossá vált, amint elhagytuk a víztározót, eltűntek a földek, és nem maradt más körülöttünk, csak homok és bokrok. Kezdetben a szél a kedvünkre játszott, igaz erősen oldalt is fújt, de még mindig inkább hátulról, így inkább segített minket. Na de aztán fordult az út, és jött a fekete leves, a kanyar után már nem volt finom a szélirány, és inkább hátráltatott minket, mintsem segített volna. Megálltunk megnézni egy sírhelyet az út szélén, érdekes volt látni a helyi temetkezési szokásokat. A sír csak egy hosszúkás földkupac, aminek a két végébe ferde karókat szúrtak. A tehetősebb családok el vannak kerítve kis kőkerítéssel, a legtehetősebb két ember sírjának pedig egy kisebb kupolás épület volt fenntartva.

Hogy került homok a bal füleinkbe?

Amit ez után a sírhely után kaptunk a sivatagból, azt sose felejtjük el. Az erős szél elkezdett homokot hordani magával. Először még tetszett a dolog, vidáman fotóztam az aszfalt felszíne felett futó homokot, de aztán ez a homok felért az arcunkig is. Egy kendőt kötöttünk az orrunk és a szánk elé, de sajnos még így bőven jutott a homokból ránk, éreztem, ahogy a fogaim között sercegnek a homokszemek.

Túléltük a homokvihart

Szóval nem volt könnyű dolgunk, de valahogy muszáj volt túlélnünk ezt a homokviharos szakaszt. Mi sem értjük hogyan, de végül megérkeztünk Mary-be. Ekkor már nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, na és persze tiszta homok volt mindenünk. Amikor benyitottam egy üzlethelyiségbe, azonnal a mosdóhoz vezettek, valószínű durván homokos lehetett az arcom, mert amit lemostam magamról, az sötétbarna színű volt. A boltba azért mentünk be, mert elő akartuk venni a Kindle könyvolvasót egy homokmentes helyen, hogy megnézzük rajta, merre található a bank, amiben működik Western Union, ugyanis a szüleim átküldtek nekünk több száz dollárt, hogy legyen nálunk végre megnyugtató mennyiségű készpénz. Miközben Zita is lemosta magáról a rengeteg homokot, én megtaláltam a könyvolvasón a Lonely Planet Türkmenisztánról szóló fejezetében a Mary városában található Western Union fiókot a kistérképen. Kiderült, hogy csak pár száz méterre van tőlünk, lementettem a helyet a GPS-en, és már indultunk is a bringákkal. Néhány pimasz helyi kölyköt le kellett ráznunk magunkról, habár csak mitugrász hülyegyerekek voltak, de ez volt az első negatív élményünk Türkmenisztánban az emberekkel kapcsolatban.
A banknál közölték, hogy fél órája, azaz 5 órakor bezárt a Western Union fiók. Csüggedten ültünk le a váróhelyiségben, hiába siettünk úgy a homokviharon át idáig, most kénytelenek leszünk megvárni a városban a holnap reggel 9 órát, hogy fel tudjuk venni a pénzt. Ez azért volt baj, mert mint már írtam, eléggé ki volt számolva az időnk az országban, 5 napunk volt a 460km-re, ugyanakkor ma és tegnap, vagyis az első két nap ebből csak 178km-t sikerült megtennünk, igaz, az első nap csak fél nap volt, mivel a délelőtt elment a határátkeléssel. Mindemellett még azt sem tudtuk, mi vár ránk a következő napokban, további homokviharok és szembeszél, vagy jól haladható nyílegyenes országút Mary és Turkmenabad között?!
Akárhogy is lesz, most éhesek vagyunk, és ennünk kell – gondoltuk, és szomsza után kérdeztünk a banki alkalmazottaknál. Egy bádogépületre mutattak a bank mögött, gyorsan átgurultunk, és kértünk egy-egy adag kebab-ot, mert szomszájuk már nem volt. Itt végre egy kis nyugtunk lehetett, le tudtunk ülni és szusszanni egyet odabent, melegben, ahol finom meleg teát kaptunk, és végre nem kellett sehová rohannunk, csak örültünk, hogy élünk, és nem tép minket a homok, meg a szél. Örömünk csak fokozódott, amint kihozták nekünk a nagyon finom ételt. A rudakon megsütött fasírt mellé finom kapros hagymát is kaptunk, és friss kenyeret. Jó ízzel befaltuk az egészet, és közben újabb örömteli fejleménynek örvendtünk, mégpedig annak, hogy mégis működik a fényképezőgépünk!

„Lens Error, Restart the Camera”

Ezen a napon az egyik pihenőnk alatt, a legnagyobb homokviharban Zita készített az arcomról egy fotót, de ezután kikapcsoláskor közölte velünk a kamera, hogy „Lens Error, Restart the Camera”, majd miután kinyitottam és visszacsuktam az elemtartó reteszt, többé nem volt hajlandó megnyikkanni sem. Nem kell mondanom, hogy mivel ez az öreg Canon már eleve a tartalék fényképezőgépünk volt (A nászajándékként kapott Panasonic Törökország végén adta be az unalmast), rettentően elkeserített minket a tény, hogy fényképezőgép nélkül maradunk egy ilyen távoli és különleges ország közepén, mint Türkmenisztán. Szóval nagy volt az öröm, amikor itt Mary-ben, a vacsoránk közben újra bekapcsolt a fényképezőgép. Úgy látszik a kis hűséges gépnek már lelke is van, és annyira nem ízlett neki a homokvihar, hogy nem volt hajlandó bekapcsolni, miközben homokot hordott a szél a levegőben.

Hotel one dollar

A vendéglősök nagy segítségünkre voltak a szálláskeresésben, először egy tornatermet kaptunk ingyen, ám ezzel az volt a baj, hogy csak éjfél után költözhettünk volna be, ám az országban 11 után kijárási tilalom van, így ez a történet hamar felejtős lett, helyette találtunk egy „1 dolláros” hotelt, ami persze sajnos nem volt ilyen olcsó, de végül sikerült lealkudnunk egy szobát 7 dollárra kettőnknek, és a bringákat is biztonságba tudtuk helyezni. Ez a szálloda iszonyat lepukkant volt, a kis szobánkban semmi más nem volt, csak egy ágy és egy apró olajkályha, a zár csupán egy ajtófélfába vert szög volt, és a falak mállottak. De akkor, ott, azok után, amin keresztül mentünk, örültünk ennek is, legalább volt üveg az ablakunkban, nem úgy, mint a szomszéd szobában, amin átfújt a szél. Összenevettünk Zitával, hogy milyen férj vagyok én, hogy ilyen helyre hozom nászútra a feleségem, a sivatag közepére, egy igen erősen lepukkant, olcsó szállodába… :) Este nem maradt már erőm naplót írni, ellenben hogy elfelejtsük ezt a szörnyű homokvihart, és kicsit kiszakadjunk a nehéz valóságból, megnéztünk egy 90 perces buta amerikai tündérmesét, ami tökéletesen meg is felelt erre a célra.

Csavargás Mary-ben, a postán és a Türkmenbasi bankban

Reggel 9-re odamentünk a bankba, ahol közölték velünk, hogy 2 órás a sor, és a pénz amúgy már elfogyott, tehát aki felvenni akar pénzküldeményt, az jöjjön vissza holnap, ma már csak pénzt feladni lehet. Óóó, ez remek! Leültünk a tegnapi vendéglőbe, most reggel volt szomszájuk, kértünk egy nagy adagot, és jóízűen megreggeliztünk, közben előkaptam a netbook-ot, ahová lementettem még 3 másik Western Union címét is, ami a városban található. Az egyetlen ok, amiért eddig nem kerestük ezeket a fiókokat, az az volt, hogy a Lonely Planet nem említette őket, csak azt az egyet, amiből már kifogyott a dollár. Kiderült, hogy pár sarokra odébb van egy Türkmenbasi bank, ahol szintén van Western Union, és a sorbanálló helyiek szerint ott biztos fel tudom venni a pénzt, és ott sor sem lesz. (Az első kérdés, ami ezután felmerült bennem, hogy akkor ők miért nem ott állnak sorba?
Egy kisebb kerülővel, hogy azért mégis lássunk közben valamit Mary-ből, (Aranyból öntött Niyazov szobrokat természetesen, mi mást…) megérkeztünk a bankhoz, ahol közölték, hogy a kód, amit édesanyám küldött sms-ben, nem megfelelő formátumú, ezzel nem tudom felvenni a pénzt. Netcafé után kérdeztünk, és hamar egy utcával odébb találtuk magunkat néhány manat ellenében a gmail-em előtt, ahová már megérkezett a helyes kód. Azért nem kaptam meg a jó kódot egyből, mert azt még a pénz feladása előtt küldték át sms-ben, amikor még a szüleim sem tudták a kód helyes formátumát (11 számjegy), és így nem jó kódot küldtek. Erről sms-ben azonban már nem tudtak értesíteni minket, mivel az egyetlen türkemisztáni mobilszolgáltató sem áll szerződésben egyetlen külföldi mobilcéggel sem, így a roaming nem működik az országban, ezért nem tudtunk NRÉ-t sem hazaküldeni. Egy szó mint száz, meglett a helyes kód, és ha már a posta mellett jártunk, feladtunk egy pár képeslapot is haza. Nagyrészük még iráni volt, de nem ott adtuk őket postára, mert ott 8 dollár lett volna darabja a bélyegnek, innen pedig csak az ötödét kellett fizetnünk értük – cserébe gyönyörű Niyazov-os bélyegeket kaptunk a mashhadi képeslapjainkra. :)

A helyes kóddal már a pénzfelvétel is rendben ment, igaz, mire mindezzel végeztünk, már délután volt, így megint csak fél napunk maradt a Mary utáni első szakaszra. De legalább volt nálunk végre megnyugtató mennyiségű készpénz, és picit láttunk Mary városából is. Kifelé menet a városból még láttunk néhány új építésű monumentális állami hivatalt illetve egy pompázatos mecsetet. Ezek előtt persze természetesen egy hirdető tábla mutatta a türkmén népnek, hogy mindezt Niyazov apátoknak köszönhetitek, vagyis a 2006-ban elhunyt „szerény” vezetőtőknek, minden türkmén atyjának, „Türkmenbasi”-nak. Véletlenül sem annak a temérdek mennyiségű olajnak, ami a Karakum sivatag homokja alatt található… :)

A türkmén határon

A határátkelés Türkmenisztánba viszonylag simán ment, leszámítva, hogy elment vele vagy két óránk. Először a doktor bácsik vizsgáltak meg, ami abból állt, hogy megkérdezték, hogy jól vagyunk-e, és ugye nincsen semmi bajunk. Mi mondtuk, hogy nincs, és tényleg nem is volt. Az oltási sárga füzetünket eszükbe se jutott elkérni, igaz nekünk sem jutott eszünkbe megmutatni. Vicces volt, hogy a doktori fehér köpenyre először azt hittük, hogy valami helyi egyenruha, és nem is orvosokkal van dolgunk… Aztán persze leesett, hogy orvosok és a következő szobában megláttuk a sok katonaruhás határőrt. A szoba szinte üres volt, csak két asztal, és egy csomag-átvilágító volt benne. Na meg persze Niyazov portréja a falon, de róla majd később… Szóval még háromszor elkérték az útleveleinket, elkérték a 12 dollárt fejenként, kitöltöttek velünk két példányban egy papírt, ami rólunk, az országban tartózkodásunkról és a nálunk lévő értékekről szólt. Ezek után már áttolhattuk a bringákat csomagostul a szobán, kikerülve a kaput és az átvilágító gépet. Kifelé menet még kétszer elkérték az útlevelünket, majd végül felnyitották a sorompót, aminek a túloldalán Türkmenisztán várt ránk – na meg a feketepiaci pénzváltó muksók. Merthogy ez itt a hatóságok szeme láttára folyhat, és az útikönyvek azt tanácsolják nekünk, hogy használjuk őket, mert a bankok nagyon rosszul váltanak, viszont a feketepiacon korrekt mennyiségű türkmén manat-ot kaphatunk a dollárjainkért. Mi is így tettünk, és tényleg jó árat kaptunk.

Sarakhs-i Gamburger és a türkmén népviselet

Első állomásunk Türkmenisztánban Sarakhs volt, ugyanis a városnak létezik egy türkmén oldala is, igaz több kilométerre az iráni párjától. Ezeket a kilométereket aszfalton csak egy bő 10km-es kerülővel tudtuk volna megtenni, azonban kínálta magát egy földút is, ami egyenesen a település felé vezetett, aminek a házait már lehetett látni a főútról, igaz, csak a vasúti töltés túloldalán. Mi bevállaltuk, és nekivágtunk a rövidebbik útnak. A nehézséget csak a vasúti töltés tetején láttuk meg, mégpedig hogy nem egy vagy két sínpáron kell átemelnünk a nehéz gépeinket, hanem vagy nyolcon. Szerencsénkre a segítségünkre sietett egy vasutas, így hárman már gyorsabban haladtunk, ő lett az első türkmén barátunk, nagyon kedves volt, önzetlenül a segítségünkre sietett.  A rekuinknak meg sok előnye van, de az, hogy könnyen cipelhető felmálházva, nem tartozik közéjük, így igen megszenvedtünk velük a síneken át… Igaz, hogy nem arra lettek kitalálva, hogy 30kg csomaggal vasúti síneken cipeljük keresztül őket, de ha egyszer most legalább fél órát nyertünk ezzel a művelettel, muszáj volt. Türkmenisztánban meg vannak számlálva az óráink, hiszen csak 5 napos tranzit vízumot kaptunk, ezalatt az öt nap alatt kellett maximálisan kiélveznünk az ország által nyújtott élményeket, miközben leküzdjük az Üzbegisztánig ránk váró 460km-t keresztül a Karakum sivatagon. Na de mielőtt bevettük volna magunkat a sivatagba, még megálltunk azért Sarakhsban, kicsit körbenézni, illetve élelmet magunkhoz venni. Először egy élelmiszer bolt előtt álltunk meg, ami azért volt érdekes, mert az általános iskola tőszomszédságában foglalt helyet, ezért pár perc múlva hatalmas gyermektömeg vett körül minket.

Mind fiúk voltak, méghozzá iskolás egyenruhában: pici tarka horgolt sipka a fejük tetején, fekete nadrág, fehér ing és nyakkendő, némelyikükön még öltöny is volt. Igazából jól néztek ki, és tetszett nekünk ez az iskolás egyenruha, igazi élmény volt látni a sok gyereket ugyanolyan ruhában vonulni hazafelé az iskolatáskával.
Persze ott a boltnál ez a tömeg hamar terhessé vált, talán ha lett volna több időnk, nekiállok komolyabban ektivitizni velük, de így inkább odébbálltunk. Pár méterrel később találtunk egy Gamburgerest, na ez kell nekünk, gondoltuk, és be is tértünk! Bent ért minket a meglepetés: egy szinte üres szoba fogadott minket, egyik sarokban egy fickó matatott valamit egy számítógépen, a másikban egy üres asztal figyelt, és igen, a harmadik sarokban végre megpillantottuk a Gamburger készítőjét, apró nyárson húsokat sütögetett, és az asztalkáján zöldségeket vágott apróra. Bátrak voltunk és rögtön kettő Gamburgert kértünk. Nem kellett csalódnunk, fantasztikus ízekben volt részünk. A jól megsütött, apróra vágott húst a zöldségekkel és a majonézzel egy negyed türkmén kenyér belsejébe pakolta bele. A türkmén kenyérről tudni kell, hogy végre vastag, Örményország óta nem ettünk ilyen vastag és puha kenyeret. Kerek alakú és kb. 2-3cm magasra dagad fel, ezzel végre nem csak valami vékony vacak, ami csak arra van, hogy megfogd vagy becsomagold vele az ételt, hanem valóban kenyér! Ennek rettentően örültünk, mert nagyon rég nem ettünk ilyet, és hát még annak, hogy örvendtünk, amikor beleharaptunk a Gamburgerünkbe és megéreztük a merőben új, kapros ízt. A kapor valami egészen megbolondította a szendvicset és nagyon jó íze lett. Mivel kiadós volt (és 200 forint se), kértünk gyorsan még egy párat elvitelre, és míg az készült, átvonultunk a szomszédos élelmiszer boltba, ahol vettünk magunknak még kenyeret, hagymát, kolbászt, és vagy 6 liter vizet. A vízre azért volt szükség, mert az útikönyvek azt írják, hogy meg ne próbáljunk Türkmenisztánban csapvizet inni, mert annak magas vastartalma maradandó károsodást okozhat a szervezetünkben. Ezért mi kénytelenek voltunk műanyagpalackok tömkelegét megvásárolni az öt nap alatt, persze csak a bennük tárolt víz miatt.
Mikor visszaértünk a bolthoz, végre megpillanthattuk a lányok tradicionális iskolás öltözetét is, ami még a fiúkénál is túltett. A türkmén zászló alapszíne a zöld, na, hát a lányok is hosszú zöld ruhába voltak, elöl fehér csipkés köpeny, felül pedig általában valami türkmén szőnyegminta, ami szintén nemzeti jelkép. Ezek fektetett rombusz vagy ovális alakú színes minták, nagyon jellemzőek mindenütt Türkmenisztánban, az épületektől kezdve az ételek csomagolásán mindenütt megtalálhatóak, még egy piros sávban a türkmén zászlón is. Szóval ilyen zöld ruhácskákban és általában két copfban tündökölnek az iskolás lányok, ez is nagyon aranyos látvány, ahogy vonulnak végig az utcán, hazafelé az iskolában, kicsik, nagyok, mind ilyen zöldben, iskolatáskával. Egyébként a türkmén nők is hasonlóan öltözködnek, hosszú könnyű ruhákat hordanak, csak a zöld nem ilyen jellemző, illetve elől hiányzik a fehér köpeny, helyette a már említett minta a jellemző. Ez is igen üdítő látvány tud lenni 28 nap Irán után, ott a talpig fekete sátor volt a gyakori, és hát meg kell hagyni, ez a viselet sokkal-sokkal szívderítőbb és barátságosabb az európai szemünknek.

Irány a Karakum sivatag! – 5000km a hátunk mögött kerékpáron

Miután jóllaktunk a Gamburgerrel, feltankoltunk vízzel, étellel és még a helyi ruhaviseletet is megcsodáltuk, nem maradt más hátra, mint elindulni, nekivágni a sivatagnak. A türkmén utak minőségéről és a kamionsofőrökről sok jót nem hallottunk tegnap a francia házaspártól, ezért nem voltunk túl bizakodóak. Eleinte jól indult minden, a nagy büdös semmi közepén hajtottunk egy nyílegyenes,
szinte elhagyatott úton, amin csak 4-5 percenként hajtott el egy autó, és az útminőség ugyan kiválónak nem volt mondható, de bringázásra még bőven megfelelt. Egy katonai ellenőrző ponton elkérték az útleveleinket, felírtak minket egy füzetbe, majd felnyitották nekünk a sorompót, mehettünk tovább a Karakum sivatag belsejébe. 
Egyébként a táj csak eleinte nyújtott sivatagi élményt, de még itt se volt teljesen kopár, bokrokkal mindig találkoztunk, ameddig csak elláttunk, de ezt leszámítva teljesen kopár, apró dombokkal tarkított tájat láttunk. Aztán az egész kicsit megváltozott, amikor megérkeztünk az első csatorna mellé, onnantól a nád és a horgászbottal a motorjukon közlekedő helyiek is a táj részévé váltak. Sajnos ekkora már az útminőség is olyan lett, amilyennek hallottuk a franciáktól: a kátyúk egymást érték, és ilyenkor lehetetlenség volt az aszfalton tekerni, le kellett hajtanunk az út szélére, ahol a murván már jobban tudtunk haladni, mivel ott a hullámvasútban nem voltak zökkenők, szép egyenletesen kijárt gödrökön hajtottunk át, ezekben igaz, hogy néha félig eltűntünk, de legalább nem dobálták a gépet. Ezen kívül volt olyan is, amikor kilométerekre teljesen eltűnt az aszfalt, de ilyenkor legalább nem azzal telt az idő, hogy a kilométerórát bámultuk, és néztük, hogy mennyire nem haladunk az enyhe szembeszélben, hanem azzal, hogy arra figyeltünk, hogy ki tudjuk kerülni a gödrök hatalmas áradatát. Néha olyat is láttunk, hogy az út töltése mellett a sivatag porában párhuzamosan halad egy, csak az autók által kijárt út. Valószínű megunhatták a sofőrök a kátyúkerülgetést, és egyszerűen lehajtottak a porba, ahol így sikerült egy jóval egyenletesebb felületű utat kijárniuk. Igaz, ezt mi egyszer sem mertük kipróbálni, mert féltünk, hogy elsüllyedünk a homokban.
Ezen a szakaszon ért utol minket az 5000. kilométer, ismét egy kartonpapírból készített kis táblával ünnepeltünk, de ezúttal nem ugráltunk, és nem kaptam ölbe Zitát, hanem a velünk hozott kisebb állatkert tagjait sorakoztattuk fel egy fotóhoz. Malacka, Bucó a krokodil, Nyuszi, és Bulcsú, az Oportói Sárgaszöcske mind-mind a szereplői lettek a jeles eseménynek. Sajnos a sivatag nem kaphatott túl sok szerepet a fotón, mert épp ekkor egy csatorna mellett haladtunk, egyik oldalt a víz a nádassal, másik oldalt szántóföldek szegélyezték az utunkat és hát ez éppen nem a legjellemzőbb táj egy sivatagban… Persze az Aral-tóra sem az lenne a jellemző, hogy félig kiszáradjon, de hát, ha egyszer az emberi hülyeség is határtalan, akkor miért ne lehetne gyapotot termeszteni a sivatagban? :)

Egy éjszaka a 21. századi türkmén nomádokkal

Miután túlhaladtuk az 5000-et, már nem mentünk tovább sokat aznap, ugyanis hamarosan eltűnt a nap a szemünk láttára a horizont alatt. Sötétedni kezdett, mi pedig ott voltunk a sivatag közepén. Persze megijedni nem ijedtünk meg, hiszen, mint már írtam, ez épp még nem az az igazi sivatag volt, hanem annak egy becsatornázott szeglete, és ahol víz van, ott mezőgazdaság is van, amit pedig emberek művelnek. Ezen emberek egy részét megtaláltuk az úttól 100 méterre jobbra, amikor néhány házat és egy fényforrást pillantottunk meg. Kb. 10-en élhetnek abban a két apró kis házban a csatorna mellett, a semmi közepén.
Rettentő kedvesek voltak, a sátrazós ötletünkre azonnal felajánlottak egy szőnyeggel leterített betontömböt. Ennek a tetején fából és nádkerítésből összeeszkábált kis árnyékoló volt, ennek a négy sarkába és a közepébe lehetett akasztani a „pidzsama”-t, azt a fehér szövetdarabot, ami így gyakorlatilag egy kisebb sátorként funkcionált, távol tartotta tőlünk a szúnyogokat, és valamennyire megtartotta a meleget is. Embereink kedvessége ebben nem merült még ki, hamarosan behívtak maguk mellé vacsorázni is. Doran, Mergen, Murat és Gelde társaságában „Páló”-t ettünk, vagyis sok rizst, hússal. Az előétel dinnye volt, és persze nem maradhatott el a tea és a jóféle orosz vodka sem. Utóbbiból merészeltünk egy-egy csészével elfogadni, már csak azért is, hogy fertőtlenítsük és előkészítsük a gyomrunkat az ételek befogadásához.

Hiszen bár jó szívvel adták az ételt, az nem biztos, hogy a mi gyomrunk által megszokott higiéniás körülmények között készült. A vacsora után Zita a másik házban tűnt el, a lányokkal nézegettek fényképeket. Utóbbiakat sajnáljuk, hogy nem fotóztuk be, (nem úgy, mint ők a mi fotóinkat…) mert nagyon érdekes volt látni, hogy milyen egy türkmén esküvő, még ha csak fényképeken keresztül is…
A házak még megérdemelnek pár szót, mert nagyon szerényen éltek ezek az emberek. Két ház volt, egy kb. 8 nm-es és egy 20 nm-es, mindkettő hasonlóan nézett ki, egyetlen helyiség, lent szőnyegek, ezek ugye étkezőként is és hálószobaként is tud működni, attól függően, hogy hogyan készítjük elő. A sarokban nagy toronyban az ágyneműk, illetve a falakra akasztva embereink ruhái, holmijai. Ezen kívül szinte tényleg semmi. Na jó, a nagyobbik ház mellett volt egy hatalmas parabola antenna az ég felé meredve, és bent a sarokban egy TV, ami igaz, hogy ment, de senki nem figyelt rá. Ezen kívül volt egy traktoruk és mobiltelefonjaik is voltak, tehát attól függetlenül, hogy kint éltek mindentől távol, nem voltak „elmaradott” nomádok. A fürdőszoba egy külön bódéban volt, ami egyben raktár is volt, ennek az épületnek az oldalai rozsdás vaslapokból voltak. A vízmelegítést egy olajkályha oldotta meg, a zuhany a már ismert vödörből csajkával meregetős, magunkat leöntős módszerrel működött, úgy, hogy közben egy vasrácson álltunk, ami alatt kifolyt a víz, egy földbe vájt kicsi árokban elvezetve.
Reggel még zenét is sikerült cserélgetnünk egyikükkel a mobiltelefonjainkon. Eddig nem értékeltem a Bluetooth adatátviteli technikát, de itt rájöttem, mennyire nagyszerű, hogy mindkettőnk telefonja beszélte a protocolt, így most boldog tulajdonosai vagyunk néhány türkmén zenének, ők pedig „Az ördög útja” című néptánczenének, és néhány Charlie dalnak. :) Arról nem is beszélve, hogy mivel mindegyikőjük türkménül és oroszul is jól beszélt, ezért egyszerre két nyelven tanulhattunk meg tőlük néhány fontos alapszót.
Szóval így éltek itt ezek a rettentő kedves és közvetlen emberek.

Igazi élmény volt velük lenni és a „pidzsama” alatt aludni, jó volt látni, hogy mennyit nevetnek és mennyire egyszerűen élnek. Nagyon boldogok voltunk, hogy Velük lehettünk, és igazán szerencsésnek éreztük magunkat, hogy ez megadatott nekünk.