Zita mos (ruhát), főz (paprikás borsófőzeléket), takarít (bringát és lakást)

Lahore-ban néhány napot eltöltöttünk egészen hétköznapi tevékenységekkel. Ilyen volt például a kerékpárok lemosása, amire azért volt szükség, mert igen gempásak lettek a városba való – esős – megérkezésünkkor. Vastagon állt rajtuk a dzsuva, ami aztán rájuk száradt, úgyhogy Zita egyik nap bevitte őket a fürdőszobába, és „letusolta őket”. Ezek után rám várt a feladat, hogy lemossam a láncot, majd újrazsírozzam. Ezután jöttek a fékek. Atomjaira szedtem az Avid BB7-es tárcsaféket, mert nagyon zavart, hogy akárhogy állítottam, mindig hozzáért egy icipicit a tárcsám a fékhez. Kiderült, hogy a fékpofákat egy vékony négyágú fémdarab feszíti szét és ebből az egyik ág vége letört, a fékpofa ezért sosem állt vissza rendes pozíciójába. Természetesen van nálunk pótfékpofa, és ezekhez adtak egy-egy ilyen fémdarabot is, tehát ki tudtam cserélni az eltört elemet, de valami még mindig nem kóser, mert most meg csak úgy tudom beállítani a hátsó fékemet, hogy gyakorlatilag alig tudok fékezni vele. Vagy, ha szorosabbra állítom, akkor tudom fékezni, de akkor hozzáér a fékpofához a tárcsa, már alapállapotban is.

Ez a kis fémdarab tört el a fékben

Persze az alapvető probléma az, hogy valamikor ütést kaphatott a tárcsa, és lett benne egy apró nyolcas… Ezt viszont még nem tudom, hogyan lehetne eltüntetni, ha egyáltalán el lehet.

Ennél egyszerűbb eset volt a ruhák kimosása, amit Zita végzett, egy nagy vödörben, jó forró vízben, mosószerrel. Nekem csak oda kellett adnom a szennyest, és segíteni kifeszíteni a szárítókötelet, aztán várni, hogy megszáradjanak a ruhák. A borsófőzelék tükörtojással még ennél is jobb volt – számomra -, mert azt pedig már csak megenni kellett. :) Zita a Kindle segítségével nézett egy receptet a neten, és a szerint elkészítette a borsófőzeléket. Ám a recept tej helyett pirospaprikát javasolt a főzelékbe, így lett az vöröses barna, a krémes, világos helyett, na de hát még így is nagyon jó volt, és különben sem lehet egy szavam se, nekem ezalatt csak annyi dolgom volt, hogy írjam a naplót. Nem úgy az utolsó előtti este, amikor kitaláltam, hogy tócsnit készítek. Ennek az ételnek ezer magyar neve van, de a lényeg annyi, hogy lereszeljük a krumplit, összekeverjük sóval, fokhagymával, liszttel, és esetleg egy-két tojással, majd bő, forró olajban kisütjük. Ez nem ment könnyen, már a krumpli reszelés sem, aztán pedig még rájöttünk, hogy elfelejtettünk lisztet venni, így mire kész lett az eledel, már közel tíz óra volt. De addigra legalább derekasan megéheztek a vendéglátóink, így volt étvágyuk, mire elkészült a vacsora.

A macska, az egér, a csirke és a „love marriage”

Másnap reggel, amikor kiléptünk az ajtón, a lépcsőházban az egyik macska köszönt ránk, a szemben lévő lakás ajtaja előtt gubbasztott, szájában egy egérrel, ami még élt, mozgott, és egyenesen ránk nézett. Hát, ez a világ rendje, bármennyire is furcsa volt ezt látni. Utoljára ilyet a nagymamám kertjében láttam, még egész kis koromban. Akkor játszott az egérrel a macska, nem ölte meg egyből. Azóta hallottam egy olyat, hogy ezt azért teszi, hogy felmenjen az egér vércukor szintje, és finomabb legyen… :) Nem tudom, hogy ez igaz-e, de érdekesen hangzik. Volt még egy érdekes élményem, amikor Noor Ali-val jöttünk haza a szerkesztőségéből, megálltunk egy közeli kis bazársoron csirkehúst venni. Na, hát ez a csirke még mozgott, amikor Noor Ali kiválasztotta, és végignézhettük, ahogy a boltos elvágja a nyakát, majd darabokra vágja, és elcsomagolja nekünk… Én meg foghattam hazáig a zacskóban a még meleg húst… Hát, igazából szántszándékkal nem néztem végig az egész műveletet, nehogy aztán vega legyen belőlem. Ezen Noor Ali jókat nevetett, ő hozzá van szokva ehhez a látványhoz, ami magába foglalja azt is, hogy a tyúkketrecek körül minden véres, és szana-szét vannak apró tyúkdarabok, amivel az arra járó macskák játszanak, és laknak jól… Megkérdeztem Noor Ali-t, hogy akkor ez csirkehús most tulajdonképpen mitől is „halal”, vagyis mitől lett megfelelően, kegyelettel megölve ez az állat, hogy a jó muszlim ember gond és baj nélkül fogyaszthassa? Hát azért, mert mielőtt az ember elvágta volna a torkát, elmormogta, hogy „god is one, god is great…”. Áhá, hát mindjárt világos! :) Azt hiszem belőlem valami hiányzik ezen dolgok megértéséhez. Vagy csak egyszerűen túl sok mindent misztifikáltam a „halal food” mögé, miközben nem sokat tudtam róla.

Aranyosak voltak Noor Ali-ék, ahogy a mi kultúránkról kérdezgettek. Nem akarták elhinni, hogy mi tényleg eszünk disznóhúst, kérdezték milyen az íze, és hasonlók… Persze ők ezt nyilvánvalóan undorítónak találták, hiszen a környezetüktől mindenhol mindenkitől ezt hallották, de ezt a véleményüket udvariasan magukban tartották.

Ami még sokkal érdekesebb volt, az a „love marriage” kérdése. Náluk teljesen általános az „arranged marriage”, vagyis hogy ha kijárták a megfelelő iskolákat, megvan a jó meló és a suska, akkor akár egy közvetítőn keresztül a nő és a férfi szülei megállapodnak, hogy akkor ti most házasodni fogtok. Persze ők „love marriage”-ről álmodoznak, és amikor meséltünk arról, hogy hogyan megy ez Magyarországon, nagy izgalomba jöttek, és sokat kérdezgettek, amit érdekes volt látni. Már eleve azon nagyon meglepődtek, hogy a mi házasságunk „love marriage”, alig akarták elhinni, többször visszakérdeztek, hogy „Tényleg? Tényleg egy bulin találkoztatok? De… és hogy? És tényleg találkoztatok az esküvő előtt? És a szüleitek mit szóltak ehhez?” :) Ez nagyon vicces és érdekes volt. Ezen beszélgetések közben nem egymást nevettük ki, hanem együtt nevettünk, mindkét oldal tiszteletben tartotta a másik kultúrát, és a másik számára furcsa, vagy vicces kérdéseit.

Lahore Museum

Na, és most már essen szó arról is, hogy mit csináltunk, s merre jártunk. Megnéztük a Sacred Heart katolikus templomot, ahová épp az urdu mise legvégére érkeztünk meg. Ez így pont jó volt, mert így megtudhattuk, hogy délután ötkor van az angol mise. Erre már csak Zita ment el Noor Ali-val, én otthon szereltem a bringákat és írtam a naplót ez alatt. Ezen Noor Ali láthatóan leakadt, mert később többször emlegette, hogy én nem mentem imádkozni a templomba. :)

Aztán a templomtól nem messze voltunk a National Heritage Museumban és a Lahore Museumban, mindkettő szép volt, ám utóbbi nyerte el igazán a tetszésünket. A Lahore Museum hatalmas csarnokokból állt, ahol rengeteg dolog volt kiállítva, ősrégi, történeteket elmesélő kőfaragványok, a néhány centiméterestől a több méteres szobrokon keresztül, fegyverek át minden. Jó másfél órát bolyongtunk a termekben és ezt nagyon élveztük. Itt közben csatlakozott a kis csapatunkhoz az a keresztény srác is, akibe miattunk csapódott bele egy másik motoros a GT Road-on. Kicsit szégyelltem magam, amikor szóvá tette, hogy nem hívtuk fel napokig, pedig várta. Egyszerűen nem volt elég időnk, ez Pakisztánban elég általános volt, mióta lejöttünk a hegyekből: nem volt időnk egymásra, magányra, vagy naplóírásra, mert valaki mindig szeretett volna találkozni velünk, mi pedig általában mentünk és ismerkedtünk.

Noor Ali nagyon ügyesen elintézett nekünk egy ingyen belépést a múzeumba, amivel sok száz rupit spóroltunk, ráadásul a végére a múzeum PR menedzsernőjével igen jóba lettünk, s végül még ajándékot is kaptunk tőle. Szóval ismét gyűlnek a tárgyi dolgok, nagyon úgy néz ki, hogy mire Delhi-be érünk, megint küldhetünk haza egy csomagot. Még, jó, hogy csak 1-2 ezer forintba kerül egy ilyen küldemény, előzőleg azt hittük, hogy sokkal drágább.

A Fák az erődben

Amint már említettem, a híres Lahore-i erődben is jártunk, aminek a bejárata előtti parkját már láttuk sötétben kivilágítva, de most végre világosban is. Ez gyönyörű látvány volt, ezért bőszen kattintgattam is a fényképezőt, hogy a végén összeálljon belőle egy 180 fokos panoráma.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Az erőd szép volt, bár mi leginkább a park részét élveztük, nem pedig a történelmi és kulturális látnivalóit. Az erőd nagy részét egy viszonylag szépen rendbetartott, fákkal ritkán borított, nagy, tágas park alkotta, ahová piknikezni jártak ki a helyiek – ebből gondolom, hogy nekik valószínűleg ingyenes volt a belépő, vagy legalábbis olcsóbb, mint nekünk turistáknak lett volna, ha Noor Ali nem vitt volna be minket ingyen. Szóval ez a park igen kellemes volt, különösen a város zsúfolt, hangos, koszos őrülete után. Mert azt meg kell hagyni, hogy Lahore nem egy leányálom. Talán itt van a legdurvább közlekedés, amit eddig láttunk. Iszonyat sok ember, motoros, tuktukos, autós, kosz, mocsok, szmog, és káosz, legalábbis a mi szemünknek az, de az ittenieknek nyilván nem.

Na, mindegy, visszatérve az erődre: az egyik kiállító terem oszlopos teraszáról lepislogva egy hatalmas, széles fára lettünk figyelmesek. Először nem is akartam elhinni, hogy az egy fa. A lombozata egy lapos félgömböt alkot, és a föld fölött egy-két métertől kezdődik. Átmérője van vagy 60 méter, de talán még több is. Elképesztő látvány volt, hát még közelről… Amikor a törzsét, és az ágait nézegettem, arra gondoltam, hogy azért ez a természet nem semmi! Hiába okos, és ügyes az ember, ilyet nem tud alkotni.

Klikk a képre a nagyobb fához!

Ahogy átsétáltunk egy másik udvarba, egy még ennél is szebb, és furcsább fát láttunk. Már Lahore felé jövet is láttunk ilyen fajta fát, de most volt először időnk tüzetesebben is megcsodálni. A fa alatt az erődben üzemelő étterem és büfé asztalai foglaltak helyet, és itt mi is megpihentünk egy fagyira. Közben többen odajöttek hozzánk (A tévé és újságszereplés miatt, vagy csak úgy, mert turisták voltunk), és mi ezt kihasználva, miután elmondtuk magunkról amire kíváncsiak voltak, mi is visszakérdeztünk méghozzá a fáról. Megtudtuk, hogy ez a fa, ami alatt ülünk, több mint 200 éves. Az ágairól indaszerű függőleges nyúlványok lógtak le, amik ha jól gondoljuk, akkor arra szolgálnak, hogy a földet elérve még egy gyökeret verjenek abban, ezzel erősítve és szélesítve a fa törzsét. Elképesztő látvány volt ez a hatalmas fa, nem bírtam betelni vele. Sajnos a fa nevét nem tudtuk, de talán majd megírja egy sokat tudó olvasónk a kép és a leírás alapján.

Wagha-border – Ünnepély a határon

És akkor már nem maradt más hátra a pakisztáni fejezetből, mint a Wagha border, vagyis a határátkelő, ahol át lehet jutni Indiába (azt hiszem az egyetlen, de ebben nem vagyok biztos). Mi kétszer jártunk ezen a helyen, egyszer, amikor valóban elhagytuk szeretett Pakisztánunkat 64 nap itt-tartózkodás után, és egyszer, amikor ezt megelőzően Noor Ali és Humayun háta mögött ülve kirobogtunk velük a határhoz. Utóbbit azért tettük, hogy részesei lehessünk a híres-neves határzárási ceremóniának. Erről a ceremóniáról híres a „Wagha-border”, és erre a záróünnepélyre mindkét oldalról minden nap rengeteg helyi és turista tódul ki, hogy lássa. Pakisztáni idő (GMT+5) szerint 4:00-kor, indiai idő (GMT+5:30) szerint 4:30-kor kezdődik a móka, amit mindkét oldalról lelátókon keresztül követnek és szurkolnak végig az emberek.

Ha ide látogattok, nagyon figyeljetek az értékeitekre, mert sok tolvajbanda azt játssza, hogy közös fényképet kér tőled, és amíg a fotó készül, szépen felnyitja a nadrágzsebed az egyik és elveszi a tartalmát. Ha pedig átkelni is szeretnétek, megtehetitek, csak érjetek oda a zárás előtt, és miután átértetek a túloldalra, onnan megcsodáljátok az ünnepélyt – ami nagyjából ugyanaz mind a két oldalon. Ha bezárt előttetek a határ, nem kell kétségbe esni, van egy PTDC Hotel a pakisztáni oldalon, és talán van valami Indiában is. Na persze, ha nem bringával vagytok, akkor egyáltalán nincs messze (<30km) Amritsar Indiában, vagy Lahore Pakisztánban.

Az ünnepély igen érdekes volt a mi szemünknek, és valóban nagy élmény is egyben. A kapuk előtti aszfaltsávon katonák masíroznak fel-le, nagyokat lépve, úgy hogy közben majdhogynem homlokon rúgták saját magukat. Mindeközben egy pakisztáni színekbe öltözött figura egy hatalmas zászlóval a közönséget hergelte, egy másik pedig dobolt, a dobszóra pedig léptek, fordultak a díszes katonák, és mindig történt valami. Ami nekem furcsa volt, hogy amikor épp nem masíroztak, hanem csak álltak, akkor igazi pihenj volt, nem úgy álltak mint a cövek, hanem tényleg ellazultak, lépegettek, nézelődtek, és az ünnepség teréül szolgáló aszfaltsávon közben simán álldogált egy másik egyenruhás, aki nem vett részt a díszmenetben és nem volt díszruhában, de úgy gondolta, hogy neki jó ott középen… Ez számomra kicsit rondított az összképen, mindig ott volt a fotók közepén, és mindig zavart, mert én úgy gondoltam, hogy nem lenne ott a helye. :) Persze ez valószínű csak az én szemetemet zavarta, a helyiekét nem (This is Pakistan…), ők tomboltak, tapsoltak, kiabáltak. Általános volt a „Pakistan Zindaba”, vagyis a „Pakisztán mindörökké”, és volt még egy érdekes játék. Ez egyféle tüdőkapacitás verseny volt az indiai és a pakisztáni oldal között. A hangosbemondóban egy ember elkezdett hangosan „Óóóóóóóóóóóóó”-zni, és ugyanebben a pillanatban a kapu túloldalán is (ahol ugyanilyen ünnepély ment párhuzamosan, csak nem fekete, hanem barna ruhás díszkatonákkal és talán még nagyon lelátóval és tömeggel) nekikezdett valaki a hangosbemondóban „Óóóóóóóóóóó”-zni, és az nyert, aki tovább bírta. Amikor a túloldalt (ami minden esetben India volt) abbamaradt az „Óóóóóóóóóóóóó”-zás, a pakisztáni tömeg hatalmas győzelmi örömujjongásban tört ki. Nekem nagyon tetszett ez a játék, csak azt nem értettem, mi értelme van játszani, ha minden egyes alkalommal, kivétel nélkül az pakisztániak nyernek? :) Hogy nem unják még az indiaiak?

Ez az egész móka nagyon „Mi vagyunk a királyok!” típusú hangulatban telt, de Noor Ali elmondása szerint ez egy barátságos ünnepély, nem ellenséges, annak ellenére, hogy Pakisztán és India viszonya nem éppen rózsás manapság. Persze ezt az ellentétet csak a politikusok szítják, az emberek általában nem utálják egymást. Noor Ali-ék is elmondták, hogy ez így van, és azt ígérték, az indiai oldalon is kedves, jólelkű emberekkel fogunk találkozni, ami aztán így is lett. Az indiaiakat is megkérdeztük aztán erről a viszonyról, és azt vallották, amit a pakisztániak is, az emberek között nincs különösebben ellentét, régen egy „ország” voltak, amíg nem jött a brit és nem alkalmazta rajtuk a „divide and rule” (oszd meg és uralkodj) görénytaktikát. (A görény az én saját véleményem.) Sokszor azt érzik, jó lenne újra egy országban élniük a most „pakisztáni” testvéreikkel, máskor pedig, amikor a pakisztáni problémákról hallanak, örülnek, hogy mégis van ez a határ…

Na de visszatérve az ünnepségre. A dolog itt is békésen zárult, a kapu kitárult pár másodpercre, a pakisztáni és az indiai katonák kezet ráztak és jelképesen, egyszerre lehúzták a két ország lobogóját. Ezek után véget ért az ünnepély, és következhetett a fényképezkedés a díszruhába öltözött, óriásméretű katonákkal, majd a séta kifelé, egy kis „mini Pakisztán” parkon keresztül, ahol az ország fontosabb nevezetességeit megtekinthettük makett méretben. A K2 például csak egy kisebb kő volt. :)

Viszlát Pakisztán!

Indulásunk napján Noor Ali és Humayun kikísértek minket a határig egy motorkerékpárral, és egészen ameddig csak tudtak, velünk voltak. Ez egészen pontosan ugyanazt a kaput jelentette, amit az ünnepségen kinyitottak. Hát mit mondjak, nem volt könnyű otthagyni ezeket csupa szív embereket, akiket nagyon megszerettünk egy hét alatt. Úgy ölelkeztünk velük, mint ahogy még otthon sem… Persze ez annak is tudható be, hogy errefelé sokkal nagyobb divat az ölelkezés, és ezt mi is átvettük.

Pakisztán óriási ország, a szó minden értelmében. Nem akarok most összefoglaló szuperlatívuszokat írni az országról, mert ha követtétek a bejegyzéseken keresztül az élményeinket, akkor pontosan tudjátok, mire gondolok. Olyan mértékű és minőségű szeretet kaptunk a pakisztáni emberektől, amire egyáltalán nem számítottunk, és ami átformálta a Pakisztánról alkotott képünket. Ha most meghallom: „Pakisztán”, egy gyönyörű országra gondolok, hatalmas, meseszép hegyekkel és völgyekkel, csupa szív, szerető emberekkel, akik nagyon szeretik egymást, és az országukba látogató turistát. Ezúton is köszönjük azt a rengeteg mindent, amit kaptunk a pakisztáni barátainktól – élmény volt Veletek lenni!

Noor Ali, mint újságíró

Írtam már Noor Ali-ról, hogy igazi bolond, a szó legjobb értelmében, de azt még nem fejtettem ki, hogy miért. Egy éve egy újságot is készít, egy Dél-Ázsiai kiadónál egy hetilapot, amit minden reggel 6-tól 9-ig készít, utána megy a rendes munkába. Azt mesélte, hogy napi 5 óra alvás számára elegendő. Ezt később meg is mutatta. :) A lap egyébként minden héten a világ néhány kiválasztott országához kapcsoló, az év adott hetében történt történelmi, vagy aktuális eseményeket mutatja be és taglalja függetlenül bármely politikai vagy vallási nézettől, legalábbis amennyire nekem sikerült megértenem a koncepciót, az alapján valami ilyesmit szűrtem le. A pártatlanságáért néha telefonos, vagy levél formában támadások is érik Noor Ali-t, jellemzően a különböző vallási csoportok szélsőségeseitől, azért, mert számukra „ellenséges” vallásról írt. Furcsa ez a világ…

Ezen témák felkutatásához Noor Ali nem csak az internetet használja, hanem sokszor felkeresi az adott ország Pakisztánban állomásozó nagykövetségét is az információszerzés végett. A publikált, kész cikkeket is elküldi nekik, és ezért rendszerint igen hálásak az országok képviselői, nem egy köszönőlevelet mutatott nagykövetekről, és egy történetet is elmesélt, már nem emlékszem, melyik ország kapcsán, de egyszer valami komolyabb összeget is fizetni akartak neki egy már megírt cikkért, de nem fogadta el, mert nem pénzért akar újságot írni. Ugyanakkor a maga tiszta módján ügyesen kihasználja az újságját, pl. a szülővárosában, Multan-ban a családja által termesztett mangót az újságon keresztül könnyedén el tudja adni nagy tételben, jó áron. :)

Noor Ali, mint mérnök

Az újság által került kapcsolatba az iszlámábádi Magyar Nagykövetségen dolgozó barátainkkal is, és nagyon segítőkészen és ügyesen bánhattak a diplomatáink Noor Ali-val, mert annyira megtetszett neki a magyar nép és Magyarország, hogy most komolyan azon gondolkodik, hogy Magyarországra szeretne költözni, szerencsét próbálni.
Ezt annyira komolyan gondolja, hogy végül el is küldtem a CV-jét a volt főnökömnek, aki egy fenntartható energiaforrásokkal (szél, nap) foglalkozó céget is indított az elmúlt években. Még nem jött válasz tőle, szóval ha tudtok olyan helyet Magyarországon, ahová elkél egy őrült jó, ügyes, lelkes, nagy munkabírású, önálló, angolul (urduul és punjabiul is, de ez kétlem, hogy számít…:D) jól beszélő pre- és postsales mérnök, akkor írjatok! :) Noor Ali-ról és a „munkásságáról” még mesélek, szóval mindjárt megértitek, miért tartom igazi őrültnek. Őt nem is igazán a pénz érdekli, nem azért szeretne Magyarországra jönni, pénzt valószínű már most is jól keres (és talál), aminek a nagy részét hazaküldi a családjának. Ugyanakkor még 10 Rupee-n is megáll alkudozni (a saját és a mi vásárlásainknál is ezt tette…), és mindig az olcsó, de jó helyekre vitt minket, tehát becsüli a pénzt, de nem azt tartja a legfontosabb dolognak az életben.

A Fort Food Street-en, az új sétállóutcán

Na és akkor essen szó végre a legújabb projectjéről. Noor Ali tervezte és az ő vezetésével lett kivitelezve a Lahore elsőszámú mecsetjének számító Badshashi Mosque, illetve a közvetlen tőszomszédságában az ottlétünk alatt megnyitott Food Street, vagyis éttermekkel teli, európai stílusú sétálóutca, valamint a szintén nagyon híres és neves Lahore-i erőd sétáló utca felé eső oldalának a kivilágítása. Magyarul egy teljesen új városközpont és egy monumentális mecset kivilágítása új, ahogy ő mondta „4. generációs” energiatakarékos renszerekkel. Második fázisban a project része az éttermek tetejére szerelt szolár cellás megoldás is, de ezt sajnos már nem láttuk, mert eljöttünk Lahore-ből, mielőtt belekezdtek volna. Viszont a vadiúj sétáló utcán sokat jártunk, ha jól emlékszem, három estét is ott töltöttünk, annyira kellemes a légköre, és annyi érdekes dolog van a környéken. Pedig régen ez az egész utca egy vöröslámpás negyed része volt, de külföldön élő gazdag pakisztáni üzletemberek nemrég összefogtak, megvásárolták a mádámoktól az épületeket, azok a kapott suskával boldogan odébbálltak – rendszerint valami szép új autóval -, és megkezdődhetett az épületek felújítása, az utca és a környék parkosítása, rendbetétele, az alsó szintek átalakítása étteremmé. Egy későbbi fázisban a felső szinteket is felújítják, és szállodaszobák lesznek bennük, de jelenleg még csak a homlokzat készült el, aminek a kivilágítását Noor Ali végezte. Így került kapcsolatba, és így kerültünk mi is kapcsolatba az egyik legnagyobb épp most nyitott étterem tulajával, Mr. Habib-al. Ő végig nagyon rendes volt velünk, annak ellenére, hogy nagyon elfogalt volt a nyitás előtti napokon. Noor Ali elmondta nekünk, hogy ő volt az, aki még szállodaszobát is foglalt nekünk az egyik már nyitva tartó szállódában az új utca végén. Persze amikor ezt megtudtuk, még csak telefonon keresztül ismertük Noor Alit, és Mr. Habib-ról pedig egyáltalán nem tudtunk semmit, ezért ismeretlenül nem fogadtuk el a meghívást, na meg különben is jobban vágytunk arra, hogy Valakinél legyünk – ami persze végül csak félig jött össze, hiszen Noor Ali-ék végül nem laktak velünk, csak éjjel-nappal velünk lógtak, de ezt előre nem tudtuk, hogy így lesz. A lényeg, hogy Mr. Habib szállodájában nem is, de az éttermében sokat voltunk. Vagyis pontosabban az étterme előtt, az utcára kitelepült asztaloknál. Innen gyönyörűen látszottak a mecset tornyai – amelyeket Noor Ali világított ki -, és mindig volt valaki a társaságunkban, akivel jókat lehetett beszélgetni. Na és persze nagyon szuper ételeket ettünk Mr. Habib meghívásában! :) Rengeteg kebab-ot csápátival, és volt valami barna massza is, aminek a nevét már sajnos elfelejtettem, pedig állítólag nagyon híres étek, egy egész éjjelen át készül, vagy 6 féle dállból, és csirkehúsból. Valóban finom volt, csak éppen csípős is, ezért ha többet ettünk belőle, utána akár órákig is égett a szánk és az ajkunk.

A „Food Street” egyik sarkában, a mecset oldalában volt egy kis színpad is, ahonnan általában valami kellemes kis élőzenét is szolgáltatott egy-egy banda, és az igazán kellemes volt a légkörnek, egészen addig, amíg meg nem szólalt (el nem üvöltötte magát a hangosítás irdatlan hangerején keresztül) a müezzin imára hívó „éneke”, mert ezután 45 percre mindig el kellett hallgatnia a zenészeknek – amíg az imádság tartott.

A liba szomorú esete – Találkozásunk Iqbal Hussin-el

Ezen az új sétálóutcán Zita figyelmes lett egy libára, ami mindig ugyanott állt, egy kis snack-et áruló bódé előtt. Nem ez volt neki a legideálisabb hely, mert ezen a helyen az utca zsúfolt volt, emberek – és az építkezés miatt még néha autók is – jöttek-mentek, szóval nem libának való vidék volt ez, ellenben pár méterrel odébb, egy kis kőtöltés túloldalán már füves, parkosított rész volt, virágokkal, pávákkal. Mégis, a libának esze ágában sem volt mozdulni onnét. Szóval nem értettük, miért nem megy át a gyepre a liba, ezért Zita közelebb sétált az állathoz, és megkérdezett egy, a közelben álldogáló idősebb embert, hogy tud-e valamit róla. Kiderült szegény állat szívszorító története: Előző nap a barátnőjét elütötte egy autó, azóta nem mozdul arról a helyről, várja vissza… A fém bódé ráadásul megerősíti ebben, mert annak oldalában láthatja a saját tükörképét, amit valószínűleg a társának vél, csak hát sajnos tévesen. Szívszorító volt látni, ahogy szegény kis állat ott álldogál vagy üldögél, mindig ugyanazon a helyen, tudva, hogy azért van ott, mert várja, hogy visszatérjen hozzá a párja, de az nem fog soha. Zita később az este folyamán letett egy darab rózsát a liba mellé, ezzel aztán, ha a libáéba talán nem is, de egy-két helyi ember szívéve belopta magát.

Egyikük volt Iqbal, ő azaz öregúr, akit először megkérdezett a libáról. Teljes nevén Iqbal Hussein, és hazájában nagyon híres festőművész, valamint a libánk szomorú balesetének helyszíne melletti étterem tulajdonosa. Nagyon izgalmas volt, hogy így ismerkedtünk meg vele, s nem úgy, hogy először olvastunk róla a Lonely Planetben, és úgy mentünk oda hozzá, hogy „Helló, hallottam híres festő vagy, gratulálok…”, mert így először az egyszerű embert és nem a híres festőt vagy étteremtulajdonost láttuk meg benne, és ez nagyon jó volt így. Hogy egész pontosak legyünk, a libás beszélgetés után megittunk együtt egy teát, ekkor megtudtuk róla, hogy étteremtulajdonos. Legalábbis a névjegykártyáján ez szerepel, de ahogy ő mondta, jobban szereti, ha festőnek titulálják, ha már muszáj valahogy. Ezek után megnéztük a műtermét, ami nem is igazán műterem, csak raktár vagy kiállítóteremféle a festményeknek, és egyéb tárgyaknak, mert láttunk itt összegyűjtve mindenféle dolgot, rengeteg szobrot, műemlékeket, aprókat és szobaméretűeket. A lakatgyűjteménytől kezdve a hatalmas díszes kapukig minden van ott, és egy kis lépcső vezet fel a tetőtéri étterméhez, a híres Cocoos Den-hez, ahonnan talán még fantasztikusabb a kilátás a mecsetre, mint odalentről, és szintén tele van érdekes műtárgyakkal. Iqbal-é volt az első étterem a környéken, akkor, amikor a sétálóutca gondolata még meg sem fogant, és a környék még tele volt a madámok által üzemeltetett borbélyházakkal. Iqbal ezen a környéken született, és itt nőtt fel, itt kezdte el lefesteni a borbélyházak „dolgozóit” (ruhában), és itt lett híres a festményeivel, mialatt végig közel maradt az „övéihez”, az utca egyszerű, de nagyszerű embereihez, akiknek már munkát is ad az időközben híressé vált étterme által. (Ami egyébként mások szerint aránytalanul drága, na de maradjunk a pozitívumoknál) Mindez alatt megmaradt ő is egy szerény embernek, és amennyire sikerült nekünk megismerni, valóban az, ha nem olvasok el róla egy cikket, ki nem találtam volna, hogy ő az étteremtulajdonos és a híres festő. Egyáltalán, milyen étteremtulajdonos az, aki az étterme előtt ácsingózó libát – a liba saját érdekében – bezárja egy helyre, hogy biztonságba helyezze az utca megnyitóján esedékes hatalmas tömeg elől? :) Na nem mintha az étteremtulajdonosoknak eredendően sznob, nem törődöm embereknek kéne lennie… :)

Mr. Habib szerint nem jöhetett volna létre a sétálóutca Iqbal nélkül, mert ő volt az első, aki megtörte a jeget, és felfuttatott egy éttermet egy először még nem túl felkapott helyen. Mostanra az egész utca úgy néz ki, hogy az még akár Európában is lehetne bárhol, persze ha nem állna a tőszomszédságában egy monumentális mecset… :) Szóval mondjuk inkább úgy, hogy akár Isztambulban is lehetne.

A mecset tornyában Noor Ali-val

Szóval nagyszerű perceket töltöttünk Mr. Habib és Iqbal társaságában, amiért ezúton is köszönet. Noor Ali-t csak azért nem tudom most közéjük venni, mert ő ezalatt az idő alatt keményen dolgozott: rohangált, mint a mérgezett egér, rendezgette az embereit és a lámpáit. Volt, hogy 50 embernek kellett kiosztani a feladatokat, mert azok annyira besűrűsödtek a projectzárás – a megnyitó előtt. Mert ugye, ahogy az lenni szokott, a megrendelő csak ilyenkor áll elő az előre nem közölt, de az utolsó pillanatban kitalált legfontosabb ötleteivel. :) Egyik este (ami után még hajnali ötig dolgozott, aztán másnap délelőtt 10-kor már újra ropta a lámpatáncát) mégis maradt annyi ideje, hogy felvigyen minket a mecset tornyába, ahová amúgy nincs bejárása a hétköznapi turistának, de mivel mi Alival voltunk, aki a világítását építette a tornyoknak, simán be tudott vinni minket. A kilátás fenomenális volt odafentről a magasból, viszont a korlátok alacsonyak voltak, ezért én kicsit remegve tartózkodtam odafent. :) A mecset egyébként nagyon szép, egy nagy négyzet alapú kikövezett térből áll, és a fedett részek csak az egésznek a töredékét képezik, viszont azok is nagyon szépek a maga egyszerűségükben. Bent nincs túl sok dolog, csak gyönyörűen díszített kupolák, boltívek, na és a nagy terek, ahol a hívők imádkoznak.

A mecsetbe egy gyönyörű parkból nyílik a bejárat, aminek a túloldalától a szintén nagyon híres Lahore-i erődbe lehet bemenni, amit meg is teszünk majd, de csak egy másik napon, egy másik bejegyzésben, világosban… :)

Noor Ali, Bublo és Humayun

Noor Ali-ék lakása egy kétszobás történet volt, egy tágas nappalival, ami igazából csak egy nagy térből, egy kis asztalból és néhány fotelból állt. Innen nyílt egy takaros kis konyhasarok, ahol tudtunk főzni. A hálószobából pedig egy fürdőszobába lehetett belépni, forró vizes zuhannyal. Mondanom sem kell, hogy ez több volt, mint amit vártunk, és ezeket a dolgokat nagyon tudtuk élvezni. Ráadásul, mint megtudtuk, „egyedül” leszünk itt, mert ez a lakás csak egy vendéglakás a családtagoknak, barátoknak, de Noor Ali és a testvérei nem itt laknak. Noor Ali-nak a testvére és az unokatestvére is velünk lógott a Lahore-ben eltöltött egy hét (2012. január 16-22.) alatt, ők voltak Noor [Bublo] Hassan, és Humayun. Hogy melyik volt a tesó és melyik az unokatesó, azt mindig összekevertem, de ez nem is lényeg, mert ők hárman olyanok, mint valami ősi jó barátok, mindig együtt, nagyon szeretik egymást és folyamatosan nevetnek, viccelődnek egymással.

Még az érkezésünk estéjén Noor Ali készített nekünk egy tradicionális pnjabi eledelt, chicken kuna-t, vagyis egy nagy cserépedényben csirkét, finom szafttal. Ezt non-al, vagyis vékony, puha, szezámmagos kenyérrel fogyasztottuk, és nagyon finom vacsora volt, annak ellenére, hogy Noor Ali most készítette életében először. Vicces volt, ahogy a főzésnek kb. a teljes időtartama alatt telefonos konferenciába volt kötve a fél családjával, és urduul-angolul beszélgettek. A chicken kuna (urduul Kuna Gost) nagy cserépedényben készül a tűzhelyen, ezáltal egyszerre sül és fő a csirke, aminek az otthoninál jóval több részét felhasználják itt, és a csontok is mind-mind benne maradnak a főzésnél, szóval a vacsoránál kicsit résen kellett lennünk, mintha csak halat ettünk volna, oda kellett figyelni a csontokra. Ennek ellenére igen jót vacsoráztunk, és közben nagyon jót beszélgettünk. Aztán a ház macskái is igen boldogak lettek a kapott csontoktól… :)

Feltöltés Noor Ali munkahelyén

Reggel értünk jött Noor Ali és Humayun, elvittek minket Noor Ali egyik munkahelyére, az SRS-be, ahol vezető mérnökként energiatakarékos világítási megoldásokat, napcellás, és szélturbinás rendszereket ad el, épít meg, és üzemeltet. Noor Ali másfél éve végezte el az egyetemet, és még az államvizsgája előtt jelentkezett erre az állásra. Az interjú napján szakadt az eső, de őt ez nem érdekelte, nem rakatta át az interjú időpontját, hanem az esőben odamotorozott az interjúra. Amikor meglátták elázva, megtetszett a főnökeinek, hogy még esőben is elment az interjúra és felvették. Ezt nagyon jól tették, mert Noor Ali igen jó munkaerő, mutogatott fényképeket a projectjeiről, sok üzemben kivitelezte már nagyban a szoláros vízmelegítő rendszereket és napcellákat is installált már nem egyet, de a kedvenc területe az energiatakarékos világítási rendszerek. El is hiszem, hogy ez megy neki, mert elég jó lehet meggyőzni a vállalatokat, hogy cseréljék le a világítást olyan 4. generációs lámpákra, amelyek már 2-3 év után visszahozzák az árukat, mert majd egy nagyságrenddel kevesebbet fogyasztanak, és magasabb az élettartamuk. (Persze nem ezzel fogjuk csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat, de az egy másik tészta…) Láttuk Noor Ali-t munka közben, igazi megszállott őrült, mondtam is neki, hogy nagyon szerencsés azért, mert így szereti amit csinál, a munkáját. Aminek ráadásul többé-kevésbé még értelmét is látom a Földön élő biológiai közösség – értsd összes faj, állat és növény – javát nézve. (De ismétlem, közel sem ez a megváltás, csak épp jobb, mint egy autógyárban dolgozni) És akkor még nem is meséltem Noor Ali legújabb megaproject-jéről, aminek az egyik nagy szakaszát ottlétünk alatt zárta le. :) Erről viszont később, mert megérdemel egy bekezdésnél többet. Most ott tartottunk, hogy elmotoroztunk Noor Ali munkahelyére, ahol ő kiküldte e-mailben vagy 50 médiacsoportnak a meghívót a másnap eljövendő „sajtótájékoztatónkhoz”, mialatt mi feltöltöttünk néhány bejegyzést a honlapra. Ekkor történt, hogy kicsúsztunk az időből, és az aznapi bejegyzés nem délben (otthoni idő szerint reggel 8-kor), hanem egy-két órával később jelent meg. Megismerkedtünk Noor Ali főnökével is, aki egy igazi világot járt figura.

Ezzel már majdnem elment az egész napunk, de a legfontosabbat nem felejtettük el, amivel igazából kezdeni akartunk, de aztán az iroda jobban útba esett. Ez pedig a fogászat volt. Ugyanis Karimabad óta húzodott ez a dolog. Úgy akartuk, hogy amint megérkezünk Iszlámábádba, ott elmegyünk dokihoz, és újra megnézetem a fogamat, és kitaláljuk mi legyen vele, hiszen az, hogy az antibiotikum (vagy a spirituális gyógyító, a jó ég tudja, melyik…:D) levitte a gyulladásomat, azzal a probléma gyökerét nem oldottuk még meg. Igazából most, hogy visszaemlékszem, el is mentünk egyszer egy kórházba Iszlámábádban, de ott épp sztrájkoltak a dokik a betegek egyenlőségért, ezért nem kaptunk kezelést, aztán pedig nem is maradt időnk visszamenni. Pakisztánban akinek pénze és hatalma van, az a dokikhoz is előbb be tud jutni, viszont így azok a betegek, akik szegények, a váróteremben hallhatnak meg, és ez nem tetszett az orvosoknak.

A fogorvosnál

Itt Lahore-ban Humayun-al egy zsúfolt bazáron keresztül hajtottunk a szűk, koszos, mindennel teli utcákon, míg megérkeztünk egy fogászhoz. Hát nem épp így képzeltem egy fogászatot, és nem épp ezen a helyen, de úgy voltam vele, hogy ám legyen, egy diagnózis talán még nem fog fájni. Azt már belépéskor tudtam, hogy itt semmiféle beavatkozást nem fogok hagyni, mert ahogy ez a rendelő kinézett… :) Először is nem volt áram, így generátor híján világítás sem. A doki a mobiltelefonjával világított bele a számba, és furcsa, de a röntgenképeimet is így nézte meg (ezek még otthonról, illetve Aliabadból valók voltak), pedig odakint még világos volt. Sokáig kellett magyaráznom, hogy miért vagyok itt, ha nincs tünetem, de végül csak megértette. Azt mondta, a fog újra gyökérkezelése akár 3-4 hetet is igénybe vehet, és 35% az esélye, hogy megmarad a fog. Ezek után arra a konszenzusra jutottunk, hogy nem szabad most bántani a fogat, ha nincs fájdalom, se gyulladás, viszont ha újra előjön, akkor kihuzatjuk amint lehet, és ha ez nem lehetséges azonnal, mert nincs közelben doki, akkor újra elkezdek gyógyszert szedni, ha olyan őrjítő a fájdalom, hogy azt nem lehet elviselni. Egyébként magamtól is ugyanerre a megoldásra jutottam, de így, hogy egy fogorvos is megerősített benne, mindjárt jobb érzés volt egy kicsit.

Négy tévéinterjú – Egy óra helyett egy nap alatt

Na, és akkor most térjünk rá a másnapi interjúkra. Végül négy TV jött el hozzánk, és először bent a nagy nappaliban kezdték el felállítani a kis mobil stúdiójukat, aminek nagyon örültünk, mert így aztán végképp kényelmes volt nekünk. Persze hamar rájöttek, hogy inkább menjünk le az udvarra, szóval végül mégis cipelhettük le a bringákat. Vastagon állt rajtuk a mocsok, de úgy voltunk ezzel, hogy maradjanak csak így, pár méternél többet úgy sem fogunk tekerni velük, és így legalább valósághű a dolog. A pár méter meg is lett, ha harmincszor nem mentünk el egymás mellett fel-le a kocsibejárón, akkor egyszer sem. Az első interjú után nem érkezett még meg rögtön a második TV társaság, ezért vihettük fel a bringákat, majd pár perccel később újra le, és kezdődhetett az egész elölről, aztán megérkezett a harmadik TV, hál isten még azelőtt, hogy az előző befejezte volna, így amint befejeztük a második interjút, kezdhettük a következőt, sőt igazából a kettő kicsit egybe is folyt. Közben fotózás is volt egy újságnak, és ezeket a képeket még ott íziben megkaphattuk a profi fotóstól, aminek örültünk. A harmadik interjúban a riporternő nagyon jókat kérdezett, és végre az én angolom sem akadozott úgy, ahogy sokszor szokott, elégedett voltam a válaszaimmal, sok jót meséltem az utunkról, a világról és az emberekről, a baj csak az volt, hogy közben tudtam, a mondataimnak kb. a negyede ha bekerül az adásba, akkor már sokat mondtam, hiszen az egész riport nem lesz több 3 percnél – ezt már előre tudtuk, mert megkérdeztük és megmondták. Persze úgy voltam vele, hogy mindegy, ez van, örüljek, hogy elmondhatom a mondókámat és benne leszek a TV-ben egy pozitív történettel. Próbáltuk azzal vígasztalni magunkat Zitával, hogy lehet, hogy ez a nap most nekünk úgy ahogy van elmegy ezzel, és nagyon lefáradunk, de az az 1-2 perc a TV előtt nem két embernek fog szólni, hanem talán több milliónak, vagy több tíz milliónak (Pakisztán lakossága 180 millió, Lahore 10 millió fős), és ha csak egy millió embernek szerzünk 1-1 jó percet a napjában, az már több, mint kétszer 24 óra, tehát ha összességében nézzük a dolgot, akkor megérte. Pláne, ha ne adj isten valamelyik csatorna benne hagyja az adásában a fenntarthatóságról papolt mondatainkat, és ez megakad egy-két Géza fejében, elkezd gondolkodni, olvasni, cselekedni… Akkor végképp megérte! Ez így leírva szépen hangzik, de így is érezni nem volt olyan könnyű, amikor már három-négy órája folyamatosan ugráltattak minket a TV-sek, és ezen idő nagyrészében leginkább az udvaron kellett fel-le bringáznunk, amitől csak cirkuszi majomnak éreztük magunkat. Kicsit azt éreztük, hogy igazán nem ránk kíváncsiak, nem a mondandónkra, hanem csak egy rövid, izgalmas, színes történet kell nekik, amire a legjobb téma a kerékpárunk, s nem mi, vagy amit közölni szeretnénk. Persze ez csak részben igaz, de ha órák óta csak azt kérik tőled, hogy biciklizz fel s alá, amíg ők kameráznak, akkor hajlamos vagy borúsabban látni a dolgokat. Zita ki is borult kicsit a harmadik interjú végére, úgy szóltak énrám, hogy vidítsam fel, mert azt hitték, hogy én vidámabb vagyok, pedig sokkal nem voltam jobban, csupán rajtam nem látni azonnal, ha rossz a kedvem. Tekintve, hogy nem tartom állandóan csukva a számat (Mert az egyik felmenőmtől nagy fogakat a másiktól meg kis szájüreget örököltem – legalábbis a fogszabályzós anno így magyarázta ki.), úgy látszik, mintha mindig mosolyognék, és ez lehet, hogy egy öngerjesztő folyamat, mert ha azt hiszik, mosolygok, mások is mosolyognak rám, vagy legalábbis pozitívan kezelnek, amitől a végén aztán tényleg mosolyogni fogok. :) Végül persze Zita arcára is sikerült visszavarázsolnunk a mosolyt, persze az már csak valamiféle „inkább nevetek, mint sírok” dolog volt.

Negyediknek az ARY News jött, velük már találkoztunk Iszlámábádban de ez most egy másik banda volt, de ugyanolyan jó fejek voltak, és talán leadhatták már nekik a drótot, vagy egyszerűen csak ennyire értelmesek voltak, de vágták a helyzetet, ő velük voltunk megint a legelégedettebbek. A fickó gyors volt, közvetlen, vidám, és nem ugráltatott minket annyit, csak feltette a kérdéseit, mi megválaszoltuk, és már végeztünk is, még néhány felvételen kívüli baráti mondatot váltottunk, aztán már pakolhattuk fel a bringákat.

Egy számomra szakmailag nagyon érdekes dolgot láttam az interjúk alatt. Talán a második csatornánál, már nem tudom, a társaság nevét, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy livestream nyomták fel a netre az adást, és ezt egy spéci hátizsákba szerelt célhardveren keresztül vitték véghez. Engem a hátizsák tetejébe szerelt kb. egy tucat USB-s mobilnetes 3G-stick fogott meg igazán.  Ezekkel oldották meg a kommunikációt a főhadiszállás felé. USB hosszabbító kábelen keresztül voltak kivezetve a hátizsák tetejébe, és amikor megláttam a sok kis mobil eszközt, nem akartam hinni a szememnek. Sajnos semmi többet nem sikerült megtudnom a megoldásról, mert a stábban nem volt olyan műszakis, aki tudta volna a kérdéseimre a válaszokat, pedig kíváncsi lettem volna, mennyi összsávszélességet tudnak így elérni, és milyen protokollal, milyen rétegen osztják szét a forgalmat a csatornák között. Bár, ahogy most elkezdtem gondolkodni, rájöttem a válaszok egy részére magamtól is, na de ne szakmázzunk! :)

Ja, és az interjúkat megint nem kaptuk meg, csak az City42-ét, de ezen már nem is izgattuk magunkat, kár lett volna az energiáért. Szóval íme, a City42 interjúja:

Csornidebácsáááá Barátom!

Az interjús napunk végén Noor Ali-ékk elvittek minket pizzázni. Ez nem épp egy helyi módja a vacsorázásnak, de szégyen vagy sem, 7 hónapi utazás után egy jó pizza az, ami igazán fel tud minket vidítani. A bevásárlóközpont viszont még mindig nem az a hely, ahová visszavágynánk, ám ezt Noor Ali-ék nem tudták, így végül egy modern bevásárló utcában kötöttünk ki. Noor Hassan szerint ez egy gyönyörű hely, de számunkra nagyon-nagyon messze van a gyönyörűtől, egyáltalán, a mi fogalomtárunkban nem kerülhet egymás mellé a gyönyörű és a bevásárlóközpont, na de hát mindegy, próbáltunk nem a fogyasztói kultúra küldötte jelekre figyelni, hanem a barátainkra koncentrálni. Ezek hárman egymást csak „csornidebácsá”-nak szólítják, és az interjú alatt engem is megkörnyékeztek ezzel az őrülettel, hogy hívjam őket így. Tették ezt úgy, hogy közben látszott, hogy szeretik egymást, és csak ugratásból mondogatják ezt egymásnak, ezért végül kötélnek álltam, és megtanultam a cifra szót használni rájuk, amitől aztán olyan nagyon vidámak lettek, hogy mi Zitával már nagyon kíváncsiak lettünk arra, hogy mit is jelenthet ez a „csornidebácsá”. Először azt mondták, hogy „ember, nagy bajusszal”, aztán ebből valahogy a tolvajig jutottunk, majd amikor kicsit tovább szofisztikáztuk a történetet, kiderült, hogy valójában „szív-tolvajt” jelent, tehát magyarra valahogy úgy lehetne fordítani, hogy „szívtipró”. Habár valószínű ennél negatívabb a jelentése, mert amikor Gandhi-ra mondtam, hogy „csornidebácsá”, akkor gyorsan elhallgattatott a triumvirátus, és meg kellett ígérnem, hogy többet ilyet nem mondok Gandhi-ra. :) Szóval számunkra csak Noor Ali, Humayun, és Noor Hassan maradtak a „csornidebácsá”-k. Ez a szó egyébként az ő Multan-ból való, helyi nyelvükön van, ami se nem urdu, se punjabi, hanem egy harmadik, helyi nyelv, aminek a nevét sajnos már elfelejtettem.

Egyszer élsz, mire vársz? Mosolyogj!

Hazafelé a motoron Humayun és Noor Hassan közé kerültem (Zita Noor Ali mögött ült egy másik motoron), és megtudtam, hogy miért ennyire nagyon hülye ez a Noor Hassan. Mert a srác annyit hülyéskedett folyamatosan egész nap a fivéreivel, hogy az már nekem is sok volt. Noor Hassan elmondta, hogy bár mindig vidámak amikor együtt vannak, most azért marhul különösen sokat, hogy feledtessen egy nagy bánatot Humayun-al. Humayun-nak nemrég hunyt el a 4 hónapos kisfia. A részleteket nem tudom, ők úgy mondták, hogy „lyuk volt a szívén”, tehát valószínű születésétől fogva beteg volt a kisfiú. Humayun-on nem sokszor látszott, hogy megviselt lenne, és ez talán valóban annak köszönhető, hogy amíg itt van Lahore-ban a tanulmányai miatt, ha nem az egyetemen tanul, akkor folyamatosan Noor Ali-val és/vagy Noor Hassan-al vannak együtt, akikkel nem csak, hogy rokonok, hanem országos jóbarátok is. Rengeteget nevettünk együtt ezzel a három lükével, és nagyon megszerettük őket.

Noor Hassan alapelve, hogy nem azért születtünk erre a világra, hogy rossz dolgokkal töltsük az időnket, egy életünk van, és azt ki kell élvezni, nincs idő haragra, vagy bánatra. Leírva talán közhelyes, de ott kettőjük között Lahore hűvös sugárútjain hasítva valóságos volt, és éreztem, hogy ők tényleg ilyenek.

Gujranwala-ból szemerkélő esőben indultunk el, talpig vízállóba öltözve. Az eső hamar elállt, de az idő maradt nedves és az út sem száradt fel, ezért maradt rajtunk a szerkó. Aftabékat megkérdeztük, hogy merre menjünk tovább, a Gujranwala-t elkerülő úton körbe, vagy keresztül a városon a nyílegyenes GT Road-on. Egyértelmű volt a válasz: amerre rövidebb, tehát át egyenesen a városon. Ekkora városban nem jártunk Iszlámábád óta, jó fél órába telt, mire átverekedtünk magunkat rajta. Olyan nagy volt a forgalom, hogy már átestünk a ló túloldalára. Sírás helyett nevettünk, és belementünk a nagy káoszba, átverekedtünk magunkat rajta, majd amikor végre kicsit csillapodott a dolog, merészeltem elővenni a fényképezőgépet és rögzíteni egy kis videót:

Nézzétek az első fickón a pokrócot! Hát nem óriási? „Hóvarjú? I’m fine…” :) Ó te jó ég, mennyit nevetünk ezen a videón még mindig. Szerintetek értette a pokrócos napszemüveges fickó a Hungary-t, vagy azt hitte, éhesek vagyunk? :)

Szamárral benzineskannákat szállítani... Hát nem abszurd? :)

A motorosokkal szemben elkezdtük azt a taktikát alkalmazni, hogy még mielőtt ők odajöttek volna hozzánk, mi köszöntünk rájuk. Már annyira untuk, hogy félpercenként odajött hozzánk valaki hóvarjúzni, hogy inkább mi cselekedtünk. Muszáj volt humorosan felfognunk a dolgot, és valami színt vinni bele, máskülönben megőrültünk volna attól, hogy egy nap vagy százan lelassítanak mellettünk, és megkérdezik ugyanazokat. A leggyakoribb a „Hogy vagy?”, vagyis a „How are you?” – ezt a forgalom zajában könnyen Hóvarjúnak lehet hallani, és mivel rengetegen hóvarjúztak ránk – illetve aztán ahogy a videón is látni, mi őrájuk -, ezért Gujranwala-t elneveztük Hóvarjúfalvának. :) A Hóvarjú egy Pakisztánban őshonos állat, különösen népszerű a motorral közlekedők körében, de arra még nem jöttünk rá, miért mondogatják a nevét üdvözlésképpen a mellettünk lelassító, ránk köszönő motorosok. Erre a köszönési formára a helyes válasz a  „Fájn, tenkjú”, ettől nagyon boldog lesz a motoros, és legjobb esetben ezután már tovább hajt, de valószínűbb, hogy tovább kérdez, általában azt, hogy honnan jöttünk, vagy hogy mennyibe kerültek a bringák, esetleg azt, hogy kényelmesek-e? :) És persze közben kameráznak is.

Ezzel még nem volt vége a mókának, mert a város túlsó végén tuktukosok áradatába kerültünk. Egyikük úgy vigyorgott ránk, amikor meglátott, hogy azt muszáj volt felvennem. Figyeljétek, mennyit nézi az utat maga előtt:

Ezektől a felvételektől nem gyengén megvidámodtunk, azt hiszem remekül tükrözik azt az őskáoszt, amit a Grand Trunk Road-on közlekedésnek neveznek, és ami nem kis meglepetésünkre működik. Ehhez képest a budapesti közlekedés egy leányálom, és az ottani közlekedésben részt vevők szabálytisztelő és szerető népek. Mi is onnan szöktünk, ezért számunkra eleinte nagyon meredek volt megszokni azt, ami itt van, még így is, hogy fokozatosan kaptuk meg. A forgalomban most már nagyjából tudunk érvényesülni, de egy dolog, még mindig nagyon tud zavarni minket: Ezt az állandó dudálást a legnehezebb megszokni. Annyira gyakoriak, hangosak és fülsértőek a dudálások számunkra, hogy nagyon sokszor valamiféle őrület határára kerülünk tőlük. Ingerültek leszünk és elfognak minket az indulatok, úgy hogy szinte magunkra sem ismerünk. Valaki egyszer azt mondta nekünk, hogy ez egy természetes védekező reakciója az emberi agynak a hangos zajokra, amik úgy hatnak ránk, mintha a fejünket vernék. Én nem tudom, mi az igazság, de néha tényleg nehéz volt kezelni ezt – de nem lehetetlen.

A város végén láttunk egy olyan dolgot, ami a mai napig nem tudjuk, mi volt és mi célt szolgált, de ha Ti tudjátok vagy van tippetek írjátok meg. Egy daruskocsi segítségével színes zsákokból egy négyzet alapú, erődszerű valamit építettek, elképzelni nem tudom, minek. Belülről kifóliázzák és víztározó lesz belőle? Ötletem sincs több…

Első pihenőnket valamivel Gujranwala után ejtettünk meg egy benzinkútnál. Használtuk a mosdót és vásároltunk egy kis frissítőt. Ennek a vége az lett, hogy összebarátkoztunk a boltossal, aki megmutatta a madarát. Amikor kérdeztük, hogy mi célt szolgál a csirkeszerű lény, az volt a válasz, hogy „hobbi”, vagyis háziállat. :)

A frissítés után egy jó nagyot haraptunk a kilométerekből, majd valamikor 50km után megálltunk ebédelni egy saras, koszos városban, ahol az út túloldalán kiszúrtunk egy „gyorséttermet”, ami kínált pizzát. Közel két hónap után már kezdtünk besokallni a dáltól, ezért úgy gondoltuk, hogy megajándékozzuk magunkat egy kis nyugati fajta eledellel. Na, ne egy mekdöncit képzeljetek el, nem olyan helyen álltunk meg, arra nem is lett volna lehetőség, mert ilyesfajta étterem nem volt jelen ezekben az GT Road menti városokban. Vagy legalábbis nem a főút mentén, így számunkra nem szúrtak szemet. Ahol megálltunk az egy apró kis étterem volt, három asztallal. Egész olcsón kínáltak pizzákat a klubtagoknak, és külföldiek révén mi ezt a fajta kedvezményt azonnal megkaphattuk. Közben kint leszakadt az ég, ezért különösen örültünk, hogy épp jókor álltunk meg pihenni és ebédelni. A pizza azonban csalódást kellett, hogy okozzon mert közel sem tükrözte az általam megszokott ízvilágot, bár így utólag már nem is tudom, miért vártam el ilyesmit ezen a helyen. Nem volt szósz a pizzán, viszont a sajt alatt sűrűn találtam uborkadarabokat, és azok ebben a kontextusban számomra nem éppen megszokottak, így az egésznek valami nagyon furcsa íze volt. Persze kidobni eszembe se jutott azért, de a várva várt élmény elmaradt. Ellenben a helyiek azért még itt is megtaláltak minket, és amikor az egyik elkezdte a velünk való fényképezkedést, ezzel lavinát indított el. Én mindeközben próbáltam a vendéglátónkkal, Noor Ali-val leesemesezni, hogy pontosan hol is lakik, és azt megtalálni a Kindle-n keresztül a Google Maps-en, hogy aztán az OpenStreetMap-es térképen is megtaláljam a GPS-en, és rá tudjam állítani a navigációt, ami majd jól odavezet minket. Ez a tervem kudarcot vallott, de a környéket nagyjából sikerült belőnünk, és úgy voltunk vele, hogy majd ha odaértünk, kérdezünk, és az alapján megyünk tovább.

Balesetet okozunk – Önhibánkon kívül

Történt, hogy mentünk két város között, ahogy szoktunk a széles út bal szélén. Éppen viszonylag békés volt a menet, ami ritka, de most így volt, épp nem volt túl nagy forgalom, mert a városok távol voltak tőlünk és az út széles volt. Ezért elég jó sebességgel haladtak rajta a járművek, a motorosok is. Igen ám, csak közben ugye bámulni is kell minket, hiszen ilyesmit életükben még nem láttak, talán még a tévében sem. Szóval épp minket bámult egy motoros, és nem előre nézett. Vagyis már csak későn, mert amikor előre nézett, akkor már olyan közel volt hozzá egy másik motor, rajta két mukival, hogy satufékeznie kellett, ám ez nagyon nem volt jó ötlet a nedves, csúszós úton, mert kicsúszott balra a hátsókereke. A másik motor farát már csak a saját farának oldalával kapta el, és ettől annyira elvesztette az egyensúlyát, hogy rövid cikázás után eldobta a motort és ő maga is elesett. Ekkor már a másik motor előtt volt, de azok voltak elég ügyesek és megálltak, nem hajtottak át a csávón, se a motorján. Mi mindezt végignéztük és azonnal megálltunk. A motoroknak nem esett baja, és emberünk is fel tudott pattanni az útról, de sántikált. Felhajtotta a pokrócot a lábáról, de csak egy apró felszíni sérülést láttunk rajta. Zita villámgyorsan elővarázsolta a táskája mélyéről a betadint és a sebtapaszt, majd gyorsan ellátta a csávót. Az ember lábfején egy kb. 5 számmal kisebb műanyag papucs volt, se zokni, se semmi más. Kész csoda, hogy ennyivel megúszta. Nagyon hálás volt, mert még kilométerekkel később is láttuk mosolyogva integetni felénk. A másik motor vezetőjéről pedig megtudtuk, hogy keresztény. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy majd még összefutunk Lahore-ban később. Ez így is lett! :)

Irány Lahore és Noor Ali-ék!

Ja, apropó, egy dolgot elfelejtettem elmesélni. Hogy miért is Noor Ali-ékhoz mentünk lakni és egyáltalán, ki az a Noor Ali? Eredetileg úgy gondoltuk, hogy adunk még egy esélyt Shuaib-nek, és hozzájuk megyünk, de előző nap már a telefonban úgy viselkedett, hogy végül megállapodtunk Zitával, hogy elfelejtjük a srácot. Noor Ali szervezett nekünk interjúkat a médiákkal Lahore-ba, és ezt a dolgot úgy akartuk lerendezni, hogy nekünk a legkényelmesebb és legegyszerűbb legyen, vagyis hogy érkezés után 1 órát és nem többet szánunk a médiákra, egyszerre adunk interjút mindenkinek és felvehetik, ahogy valóban megérkezünk a felmálházott bringákkal, de csak is akkor és ott, ahová megérkeztünk és ahol lakni fogunk Lahore-ban. Ezt nagy nehezen felfogta Shuaib 4-5 sms váltása után, beleegyezett, hogy a házuk előtt felvételt készítsenek velünk a tévések, és ezután már csak a címére lett volna szükségünk, de azt képtelen volt elküldeni, hiába kértem számtalanszor és hiába magyaráztam a helyzetet a lehető legvilágosabban. Amikor kértem, hogy adjon egy egyenes és egyértelmű választ, egy ilyen sms-t írt vissza: „yes no prob”. Lehet, hogy én vagyok a sügér, de nekem ez se nem egyenes, se nem egyértelmű, mert kétféleképpen tudom értelmezni: „Yes, No, Probably” – „Igen, nem, talán.”, vagy „Yes, no problem.” – Igen, nem probléma. Azért sms-eztünk és nem telefonáltunk, mert az sms szinte ingyen van, egy hétre elő lehet fizetni 200 sms-re kb. egy percnyi beszélgetés árából. De nem az sms volt a baj, mert amikor felhívott Shuaib, akkor is nagyon furcsa volt. Annyira a saját akaratát és saját ötleteit akarta ránk erőltetni, hogy igazán el sem tudtam mondani, mit akarunk. Mindig csak azt kérdezte, merre járunk, és nem fogta fel, hogy mi bringával akarunk behajtani Lahore-ba, egészen addig a helyig, ahol aztán maradni fogunk a következő napokra, és nem akarunk ehhez semmilyen motorizált segítséget használni. Ezt így kerek-perec le is írtam neki, de hiába, utána felhívott, hogy akkor kijön elénk a város határába egy terepjáróval. Az ilyen dolgaival nagyon felbosszantott, és amikor azt próbáltuk elmagyarázni, hogy mi mit szeretnénk, és hogyan, akkor csak lecsapta a telefont azzal, hogy „Ok, I’ll call you later”, aztán persze nem hívott. Próbáltunk rájönni arra, hogy miért viselkedik így, de csak két dolog jutott eszünkbe. Világ életében őt is nagyon szabályozta a családja (ez sok családban jellemző errefelé), megmondták neki, mikor mit, merre, hogyan, és az úgy kellett, hogy legyen, és most ő is ezt gyakorolja ránk, vagy… A másik érvet inkább hagyjuk, nem akarok róla rosszat írni, mert igazából ő mindig próbált nekünk segíteni, csak hát a maga módján, és az nekünk nagyon nem feküdt.

Őskáosz az utakon Lahore-ban

Egy szó, mint száz, ezek után lemondtunk Shuaib vendégszeretetéről, és megbeszéltük Noor Ali-val, hogy nála maradunk, mert ezt már korábban felajánlotta többször, csak mi akkor már beígérkeztünk Shuaib-ékhez. Noor Ali-t egyébként Attilán keresztül ismertük meg, és ekkor még csak annyit tudtunk róla, hogy újságíró. Annyi látszott még, hogy sokkal egyértelműbben és egyszerűbben kommunikált velünk, elküldte a pontos címét, és pár perc beszélgetés és néhány sms után már nyilvánvaló volt, hogy egy normális, kedves, rendes alakkal lesz dolgunk – olyannal, mint a pakisztániak nagy többsége.

Mindezek ellenére azért volt bennünk egy kis félsz a Lahore-be való megérkezést illetően, mert már sok embertől hallottuk, hogy Lahore egy sokkal pezsgőbb, zsúfoltabb város, mint Iszlámábád, a forgalom sokkal durvább, és maga a város is hatalmas a 10 milliós lakosságával. Az eső pedig szakadt, mintha dézsából öntenék. Szóval nem voltak rózsásak a kilátásaink, ahogy elnéztük az egyre sűrűsödő forgalmat a GT Road-on. Próbáltunk minderre lélekben, ahogy csak lehet felkészülni, de azért így is nagyon húzós volt. Néhány helyen nagyon beállt a forgalom, mert az utat vasúti sínek keresztezték, és ezeken az átkelőkön a teherautók csak nagyon lassan tudnak áthaladni, mert az amúgy szép sima aszfalt ezeken a helyeken pár méter erejére buckás tereppé változik. Itt mindig úgy kellett lavíroznunk a motoros, tuktukos sorstársaink között a sárban, és elképzelhetitek, hogy ez nem volt épp leányálom a fekvőbringákkal. Szakadó esőben, büdös járművek között… Na, de végül csak bejutottunk valahogy a városba, átkeltünk egy hídon, és mentünk befelé a lecsóba, bátran, óvatosan, nagyon figyelve a körülöttünk lévő forgalomra, hogy elkerüljünk egy esetleges ütközést. A motorosokkal már nem humorizáltunk, ha közel jöttek, rájuk se néztük, csak az utat figyeltük, és intettünk nekik, hogy tartás a távolságot, és ne minket bámuljanak, hanem az utat nézzék maguk előtt. A járművek egyszer csak hihetetlenül betorlódtak. Valami volt előttünk, egyfajta útzár, de ez csak a nagyobb járműveknek szólt, mert a kisebbek simán áthajtottak a palánkok között. Egy sarokkal és egy újabb útzárral később megtudtuk a rendőröktől, hogy valami nagy népünnepély vagy megemlékezés készül és nem tudunk erre továbbmenni. A tömeg óriási volt, és mint valami majmok, úgy megálltak körülöttünk, totál leblokkoltak és egy kisebb kört alkotva körülöttünk csak álltak, és álltak, és nem tudom, mi járhatott a fejükben, de biztos nem az, hogy ez a két Géza tovább szeretne menni innen és utat kéne adni nekik. Ezt a rendőrök látták és segítettek rajtunk, de szerencsétlen embereket úgy kezelték mint a majmokat: ha egy két rájuk kiabálás után sem oszoltak, kaptak egy-egy taslit, amitől rendszerint észbe kaptak és odébb álltak.

Nekem jön és feldönt egy pokrócos Sanyi

Az eső továbbra is szakadt, és nekünk hatalmas kitérőt kellett tenni, hogy kijussunk a Mall nevű főút azon szakaszára, amiről tudtuk, hogy közel van Noor Ali lakásához. Mentünk ahogy bírtunk, de ez igazán nem volt kellemes menet, mert az út rossz volt, és a forgalom óriási, ráadásul minden eddiginél hangosabb. Néhány tuktuknak olyan hangja volt, hogy az kegyetlen fülsüketítő volt. Nem tudom, mi volt a kipufogójukkal, de 100 decibel fölött szóltak és brutálisan füstöltek. Ezeket kellett kerülgetnünk a dugóban, amikor egyszer csak egy bringás vágott be elém jobbról, és ugyanezzel a lendülettel úgy gondolta, hogy átmegy egy pocsolyán is, ám azzal nem számolt, hogy a víz egy kátyút rejt. Akkorát zökkent a gödörben, hogy elvesztette az egyensúlyát és nekiment a lábamnak. Ettől én elzanyáltam, egyenesen bele a pocsolyába. A pokrócos Sanyi megmaradt a bringán, talán épp azért, mert rajtam támaszkodott meg. Hátranézett, látta, hogy elestem, de meg sem állt, rohant tovább a dolgára. Hú, de nagyon mérges voltam, eddig is bennem volt az ideg a sok – számomra – idegbajosan dudáló, szabályokat nem ismerően közlekedő baromállattól, de most még egy jó nagy adrenalin bomba is rászabadult a testemre ettől az eséstől, szinte szétpattant bennem az ideg, és éreztem, hogy ha még egyszer valami ilyesmi történne velem, lehet, hogy olyat tennék, amit később megbánnék. Kedvem lett volna belerúgni azon tuktukosok oldalába, akik túl közel jöttek hozzám, vagy horpadásig rácsapni ököllel azoknak az autósoknak a motorháztetőjére, akik rám dudálnak az ótvar, sufnituning 100+ decibeles őrjítően hangos és magas hangú, iszonyat irritáló, kretén dudájukkal, amiket legszívesebben agyontaposnék, de csak miután egy centiről egy teljes percig az adott sofőr fülébe nem dudálok velük, hogy megtudják, milyen az, amikor ránk dudálnak minden hülyeség miatt. Bár ez valószínű nem fájt volna nekik, mert ezek a Sanyik annyit hallják ezeket a kürtöket, hogy már süketek, immunisak rájuk.

De mindeközben azt is tudtam, hogy nem jó ez az állapot, és nem vezet semmi jóra, ezért próbáltam lenyugodni, ami pár kereszteződéssel később nem is tudom hogyan, de nagyjából sikerült. Néhány lámpa után viszonylag csendes utcákra keveredtünk, és a Mall-t elérve egy egészen más negyedbe értünk be, ahol az utcák szinte üresek, szélesek és makulátlanul aszfaltozottak voltak. Mintha egy másik városba értünk volna be. Az üres úton egy fehér ruhás zenészekkel megpakolt tuktuk haladt előttünk. Náluk voltak a hangszerek is, és hátrafelé figyeltek ki a járműből, egyenesen ránk. Bár még mindig nem voltam az ideális idegállapot közelében sem, de erőt vettem magamon, utánuk eredtem, és megörökítettem a látványt, mert nagyon viccesen festettek.

Sajnos a megpróbáltatásoknak még ezután sem volt vége, mert még meg kellett találnunk Noor Aliék lakását. Több helyi, köztük sok őr is rossz irányba vezényelt minket, és miközben szépen ránk sötétedett sokat kóvályogtunk az utcákon, mire Zita ötletére feladtuk, és felhívtuk Noor Ali-t egy helyről, amit elég egyértelmű volt beazonosítani. A Jail Road-on voltunk egy mekinél. Amíg Noor Ali kijött értünk motorral, én felmentem az emeletre WC-zni. Lefelé jövet az éppen felmosott lépcsőn sikerült elcsúsznom az SPD cipőm fém stopliján, és végighorzsolnom a jobb karom. Jól lezúztam magam, ami nem esett jól egy ilyen nap végén, de nem tört semmim és a vízálló dzsekinek sem esett baja. Noor Ali befutott és követtük még pár kilométert, mire megérkeztünk a helyre, ahol aztán egy teljes hétig laktunk.

Igazi nagy öröm volt megérkezni ennyi megpróbáltatás után egy békés, nyugodt helyre, barátok közé, biztonságba, fedél alá, távol a város őrületétől. Már-már diadalittasak voltunk Zitával, mert amin az elmúlt órákban keresztül mentünk az nem volt piskóta, de a körülményeket tekintetve véve relatíve higgadtak maradtunk, minden nehézség ellenére még élvezni is tudtuk ezt a napot, és megcsináltuk baj nélkül, megérkeztünk Lahore-ba!

Noor Ali, Bublo és Humayun fantasztikus társaság voltak, és nagyon szép napokat töltöttünk Velük Lahore-ban.

Jhelum-ból, Faisal-éktól nem sikerült olyan korán elindulni, mint szerettük volna, de azért 10-kor sikerült elstartolnunk a háztól, és valamivel később már kint is voltunk a GT Road-on, hála Faisal-nak, aki motorbiciklivel kikísért minket, hogy mutassa az utat. Nagyon jó volt velük tölteni egy délutánt és egy estét, és ők igazán szerették volna, sőt egyenesen kérték, hogy maradjunk még. Azt nem tudom, hogy akkor is meghívott volna-e magához Faisal, ha nem lát minket a TV-ben, de ez nagyjából mindegy is. Nem azért szerettek minket, mert benne voltunk a TV-ben, az maximum csak arra volt jó, hogy rögtön tudta, hogy kik vagyunk, amikor meglátott minket az úton tekerni.

Miután kiverekedtük magunkat a városból, már csak egyetlen egy nehézség várt ránk, méghozzá egy masszív kis kaptató. Alattomos volt, először csak enyhén kezdte, azt hittük ennyi lesz, de egy kanyar után bekaptuk a meredeket, ami végeláthatatlannak tűnt az aljáról. Persze nem volt az, megtekertük ezt is. Fent megálltunk egy technikai szünetre, mert Zitát hívta a természet. Amíg bent ólálkodott, én megleptem egy üveg kóla vásárlásával. Itt népszerű az üveges üdítő, aminek örültem, mert így legalább műanyaggal nem szennyezzük a környezet. Annyira! Mert azért attól még, hogy üvegben adják, még van öko-lábnyoma a kólának, és azt is tudom, hogy kár környezetvédelemről meg fenntarthatóságról papolnunk (az egészséges életmódot ne is említsük) amíg kólát iszunk, de akkor ott ez volt a legjobb megoldás, hogy egy kis energiát magunkhoz vegyük, és egy kis meglepetéssel szolgáljak Zitának. Persze aztán az egész no-plastic örömömet elvette a szívószál, amit a kólához adtak és amit azért érdemes errefelé elfogadni, mert az üveg nyakán ki tudja, milyen bacik laknak. Na mindegy, legközelebb narancsot veszünk, annak biztos kisebb a lábnyoma, mint a kólának, és talán egészségesebb is.

A kődobáló büdös kölke és Ben Johnson

Két kerék, négy gyerek: Nagycsalád a motoron :)

Alig hagytuk el a kólás történet helyét, egy másik útszéli pihenőnél történt egy kis ütközetünk. Néhány zsákkal mászkáló koszos utcagyerek mellett haladtunk el. Ki tudja, mit gyűjtögettek a zsákjaikban, valószínűleg a szemétből válogatták ki az értékesíthető részeket, talán a műanyagot. De az is lehet, hogy csak égetni valót gyűjtöttek, bár szerintem inkább „pénzt” gyűjtöttek a szemétből.
Nem is ez a lényeg, hanem hogy Zita bukósisakján koppant valami. Megdobtak minket kővel a kis mocskok. Erre visszafordultunk, hogy beszéljünk velük, mire elfutottak. Félig szánt szándékkal hogy hasson, félig valódi dühből hangosan és káromkodva közöltem a helyben tanyázó felnőttekkel, hogy tanítsák móresre a kölyköket, mert megdobták a feleségem kővel, ami nagyon nem vicces dolog. Küldjék iskolába a büdös kölyköket és tanítsák meg őket viselkedni! Néhányan érthettek valamit a dühös angolomból, mert motorra pattantak, és elindultunk együtt a GT Road-on tovább. Először azt hittem, hogy most akkor kapunk tőlük egy kis „biztonsági kíséretet”, aminek nem örültem, mert feleslegesnek találtam volna a hangos motorizált kíséretet, de nem erről volt szó. Embereink valószínű ismerték a kölyköket, mert két házzal odébb megpillantottuk egy poros utcában felénk leselkedni az egyik zsákos ebadtát. A fickók leszálltak a motorról és utána eredtek, mire az futni kezdett. Nekem sem kellett több, ledöntöttem a bringát és a nyakamba vettem a lábaimat. Iszkolt a kissrác a zsákjával erdőn s mezőn át, én meg az SPD-ben loholtam utána, hamar magam mögött hagytam a motoros üldözőket és szépen közeledtem a sráchoz. Töltéseken keltünk át és letöréseken ugráltunk le. Rohant a srác rendesen, de ha tudta volna, hogy egy tájfutóval van dolga… :) A vége mégis az lett, hogy hagytam, had menjen, mert közben egy olyan mezőre is kiértünk, ahol sátortáborban éltek az emberek. A srác ezen is átrohant, de én ezen túl már nem akartam követni, mert egyrészt nem éreztem jó dolognak, hogy Zitát egyedül hagytam, és egyre messzebb van tőlem, másrészt azt se tartottam jó ötletnek, hogy az indiántáborokon átrohanjak, ki tudja, hová… Pedig 100% biztos voltam benne, hogy el tudom kapni a kölyköt, de aztán? Elverem, és…? Engem is elvernek a felnőttjei? A következő bringásokat aztán meg még jobban megdobálja a srác? A harmadik dolog pedig, ami megállásra késztetett, az a lábizmaim. Pontosan tudtam, hogy nem használtam igazán a lábaimat futásra Magyarország óta. És arra is emlékeztem, hogy hogyan görcsölt be Nándival mind a négy lábunk az Éjféli Nap Tájfutóversenyen anno Norvégiában. Pedig akkor csak két hónapja bringáztam még a futás helyett, és akkor nem is sprintelgettem így. Szóval nem hiányzott egy húzódás a lábaimnak, többek között ezért is, kicsit keserűen, de hagytam futni a kölyköt, remélve, hogy a kergetőzésből is megtanulta a leckét. Épp, hogy ez átfutott az agyamon, még meg sem álltam a sprintelésből, amikor egy fiatal srác Ben Johnsont megszégyenítő tempóval elhúzott mellettem, egyenesen a kölyök után. Aztán még követte néhány másik fiatal. A motorosok leadták nekik a drótot, hogy el kell kapni a suhancot, mert rossz fát tett a tűzre. Na, jól van akkor, így talán még jobb is, ha a sajátjai verik el, talán jobban megtanulja, hogy idegeneket kővel dobálni nem kifizetődő móka.

Zitához hamar visszasétáltam, ő közben felállította a bringámat a porból és néhány helyivel beszélgettek a szituációról. Ekkor eszméltem csak, hogy igazából nem is futottam olyan mesze, és az egész dolog nem volt több talán 3 percnél sem. Nem vártuk meg a fejleményeket, hanem tekertünk tovább. Útközben beszélgettünk Zitával, és ő azon a véleményen volt, hogy el kell verni ilyenkor a gyereket, mert pontosan tudta, hogy rosszat tett, hiszen úgy rohant, mintha az élete múlt volna azon, hogy elkapom-e, vagy sem. Én még mindig nem tudom, mi a jó megoldás. Ha úgy elverjük, hogy azt egy jó darabig ne felejtse el, és emlékezzen arra, hogy ilyet nem szabad tenni, az jó? Én megpróbáltam volna talán beszélni is a fejével, de ez bizonyára nehezen ment volna a nyelvi akadályok miatt. Talán a legjobbat tettük, amikor ráhagytuk a helyiekre a büntetést. Az mindenesetre nagyon megnyugtató volt, hogy egy pár perc leforgása alatt egy fél falu az oldalunkra állt és a kölyök nyomába eredt. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy elvetemült barbár népség közé keveredtünk, ahol mindenki kővel dobál, csupán néhány koszos utcagyerek megtalált minket, de a többség nem ilyen, épp ellenkezőleg. És egyébként ez a kővel dobálás talán nem volt olyan nagy ügy, mert nem szemtől szembe dobáltak, hanem „csak” utánunk. Zitát a lehető legrosszabb helyen találták el, de semmi baja nem lett, hála a sisaknak, és hogy nem profi diszkoszvetők voltak a kölykök, csak spontán felindulásból apró kaviccsal dobálóztak. Ezek után mindig előre figyeltük a gyerekeket: ha a föld felé nyúltak, mi a fékekhez, hogy megálljunk, és „beszéljünk” a fejükkel. Erre érzékeny lett a szemünk és ezután több olyan alkalom is volt, hogy ilyet láttunk, de mindig csak a krikett labdáért nyúltak. :) Amit aztán nem felénk dobtak el.

Az incidens után hamar helyreállt a lelki békénk, mert több autós is megállt az útszélén nekünk, hogy üdvözöljön minket, megkérdezze, hogy vagyunk, és hasonlók. Ezek egy része azért állt meg nekünk, mert látott minket a tévében, de voltak olyanok is, akiknek ez se kellett, csak köszönni akartak a furcsa bringás utazóknak.

A táj valóban síkra váltott, és kellemes tempóban haladtunk. Annyira nem hasítottunk, mint előző nap, mert a párás, felhős idő elnyomott minket. Legalábbis erre gondoltunk, mert előző nap gyönyörű napsütés volt, és könnyedén tekertük a 25-30-at síkon, most viszont néha a 20 is nehezen ment. A táj elszórakoztatott minket, rengeteg csacsis szekeret láttunk, és az utat néhol hatalmas fák szegélyezték, akkorák és olyan szabályosak voltak, mintha csak rajzolták volna őket.

Nehezen találunk barátokra

Az este egy Gujranwala nevű település elején ért minket. Vagyis még nem ért el minket, de már közel volt, ezért próbáltunk egy viszonylag normális házat találni zárt kerttel. Bekeveredtünk egy sikátorba, ami egyre csak szűkült és szűkült. A végén alig bírtuk megfordítani a bringákat, amikor végre úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk, mert itt nem lesz jó. Becsengettünk néhány kertes házba a GTR mentén, de mind hiába, mert mire kijött valaki, már 20-30 helyi állt körbe minket, és talán ezért, de nem jártunk sikerrel. Visszatértünk a főútra, ahol megpróbáltuk kihasználni a minket egész nap 2-3 percenként leszólító motorosok társaságát esti szálláslehetőség ügyében, de nem hogy kertet, még szállodát sem tudtak ajánlani. És egyre csak sötétedett. És egyre többen, egyre inkább akartak segíteni, de mindenki tanácstalan volt. Úgy éreztük, hogy csak a kevés maradék világosban eltölthető időnket rabolják, de érdemben nem tudnak segíteni, hanem nekünk kell megoldani a dolgot. Amikor az n-edik Géza odahívta az n+1-ediket, és az is elkezdte vakarni a fejét, mondtuk nekik, hogy 10 másodpercük van, aztán megyünk… Kérdezték, miért? 8… Mert mindjárt besötétedik, és nem akarunk sötétben ezeken az utcákon lenni! 5,4,3… Semmi válasz. 2,1… Sukuria, Allah Afesz! (Kösz és viszlát!)

Még betértünk egy utcába, ahol kivételesen nem felnőtt motorosok, hanem az utcán játszó gyerekek rohamoztak meg minket tucat számra. Ez még rosszabb volt, ezért fordultunk is gyorsan, és visszafelé kezdtünk el tekerni a GT-n. Amíg én egy motorossal rontottam az időt, Zita látott egy viszonylag barátságos, csendes utcát, de akkor elhaladtunk mellette, mert a motorosra koncentráltunk. Visszatérve az utcához aztán rögtön találtunk egy szép nagy házat óriási kerttel, de a szemközti házból elmondták, hogy hiába csöngetünk be, a férfi a házból nincs itthon, ezért biztos nem jutunk semmire. A nőnek egyedül nem lehet szava semmilyen döntésben, így minket sem engedhet be a kertbe. Sebaj, azért egy névjegykártyát kapott mindenki a környéken, és mentünk odébb néhány házzal.

A zárkózottság rejtélye: A generátor!

Furcsa volt, hogy sehol sem engedtek be a kertbe, pedig mindenütt voltak szép nagy üres placcok a kőkerítések mögött. Azért mi mindenkivel kedvesek voltunk, megköszöntük az idejüket és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát. Ekkor már egészen sötét volt. Végül az egyik háznál kaptunk egy olyan tanácsot, hogy menjünk tovább az utca végéig, ott a nagy fehér kapunál várni fognak minket. Hát először ott se voltak annyira vidámak tőlünk, ahogy azt az előző két nap megszokott volt, de miután kijött a kapuba a család, és beszélgettünk néhány percet, fényderült a nagy rejtélyre. Azért volt velünk olyan „rideg” az egész utca, mert előző éjjel rablás történt. Aftab-éknál, annál a családnál, akikhez végül megérkeztünk, áttörték a kőkerítést, és elvittek egy értékes generátort. Errefelé a generátor elég általános háztartási kellék, mivel általánosak a menetrend szerinti (minden nap ugyanakkor 1-1 órára), és a váratlan áramszünetek, azonban csak pár éve, így a lakosság nincs hozzászokva ehhez. Szóval ezért volt velünk mindenki olyan, ami mondjuk a nyugati világ nagy részében általános lenne, de itt ridegnek számít.

Én is gyanakvó lettem volna, ha előző éjjel kipakolnak, aztán meg beállít hozzám két bringás, hogy szeretne az elvitt generátor hűlt helyén sátrazni a kertemben. De ez a két bringás most mi voltunk, és a vendéglátóinknak pedig végül elszállt minden gyanúja. Ezek nem tolvajok, hanem csak egyszerűen „hülyék”! :) Most ne rossz értelemben vegyétek. Hamar nagy barátságot kötöttünk Aftab-ék családjával, akik nem a kertben, hanem egy kis családi konditeremnek berendezett melléképületben adtak helyet nekünk. Becipeltük közösen a kertből két nyári ágyat, majd hamarosan az egész család is helyet foglalt nálunk a kis helyiségben. Hoztak székeket, asztalkát, mikor elment az áram, gyertyákat, és meséltünk egymásnak a gyertyafénynél.

Aftab-ék konditermében – Ahol a cseléd is családtag

A család szemmel láthatóan nagyon élvezte az új vendégek társaságát, nagyon örültek nekünk. Hamarosan az a srác is megjelent, aki ide küldött minket a másik háztól. Kiderült, hogy egy unokatestvér. Aruna, Aftab felesége nem akármilyen spiritusszal megáldott tanárnő, sokat mesélt a családról, és a munkájáról. Az egyik asszony férje és 3 lánya kint él Amerikában, és a nő csak a vízumra vár, hogy mehessen utánuk. A családban testvérek és unokatestvérek egy udvarban, 3-4 generáció él együtt a cseléd családját is beleértve. Előkerült egy nagyon öreg néni, akiről megtudtuk, hogy a cseléd családból a nagymama, aki még pelenkázta is Aftab-ot. A cselédék is úgy élnek generációk óta, mintha a család tagjai lennének, és ez valóban így is van, csupán a szerepük megkülönböztetett egy kicsit, de éppúgy szeretik a családot és az viszont őket, mintha vér szerinti, egyenrangú családtagok lennének. Ezt érdekes és szép volt látni. Aftab-éknál a cseléd több szeretet kap, mint sok más családban a „rendes” családtagok egymástól. Az, hogy egy családnak cselédje van, errefelé már a középrétegben is általános szokás, nem kell ehhez piszkosul gazdagnak lenni, és biztos vagyok benne, hogy Arunáék sem azok, mert látszott rajtuk, hogy megviselte őket az előző éjjel náluk járt rablótolvaj.

Amikor egy egész utca „lájkol” minket

A család egyébként tele van művészlelkekkel, Aruna megmutatta a festményeit, és az egyik fiatal srác pedig a rajzait. A képekről felismertük, hogy a „GYM” falára festett nonfiguratív ábrát is ő alkotta. Pakisztánról is sok érdekeset meséltek, pl. azt, hogy a világ legtöbb Facebook felhasználója ebből az országból való. Ezt könnyen el tudjuk hinni, mert mostanra a magyar felhasználók után a pakisztániak „lájkolták” az oldalunkat a legtöbben. Ráadásul igen aktív is lehet ez a virtuális „közösség”, mert miután megírtuk a Kindle-ről az NRÉ-t, hogy Aftab-éknál éjszakázunk nagy örömben és szeretetben, jöttek rá sorra a hozzászólások: többen is írták, hogy „Hey, you are staying in my street” – Azok a szomszédok írtak a Facebook-unkra, akiknek éppen csak pár perce adtuk oda a névjegykártyáinkat a FB-címünkkel. Aztán volt, hogy még válaszolgattak is egymásnak, az egész nagyon vicces volt. Szóval a nap végére egy egész utca lájkolt minket.

Reggelire tükörtojást a magyarnak! :)

De ez még mindig nem minden. Van egy erős gyanúnk, hogy az Iszlámábád óta megismert vendéglátóink, azaz Shakeel, Faisal-ék és Aftab-ék felvették egymással a kapcsolatot, mert az már több volt, mint gyanús, hogy három reggel egymás után a nagy kedvencünket, a tükörtojást ettük reggelire. Első alkalommal a sajátjainkat sütöttük ki, aztán pedig mindkét alkalommal kérés nélkül kaptuk a tükörtojásokat reggelire. Simán el tudom képzelni, hogy amíg az igazak álmát aludtuk, ezek az angyallelkűek felszabadultak a kedvenc közösségi hálójukra, ahol mivel mindenki igen aktív tag, könnyedén megtalálták egymást, és leadták a drótot egymásnak, hogy a fekvőbringás magyarok a tükörtojástól nagyon boldogak lesznek a reggel. Komolyan látnotok kéne, ahogyan örülnek nekünk ezek az emberek. Nagyon szeretetteljesek, és szeretnek adni. Amikor reggelenként továbbálltunk, Shakeel, Faisal, és Aruna és marasztalt minket még maradásra, de ha engedtünk volna nekik, talán még most is valahol Lahore felé tartanánk a GT Road-on… :) Igazából kicsit bánom, hogy nem töltöttünk Velük több időt, mert igazán megérdemelték volna, de ha az ilyen esetekben mindig maradnánk, soha nem érnénk a világ végére, vagy ha igen, addigra indulhatnánk újra, mert mire körbe érünk, annyit változik a világ, hogy érdemes még egy kört menni. Egyre jobban kezdem érteni ezt a Heinz Stücke fickót. (Anyáinknak üzenem, hogy nem kell aggódni, mi azért egyszer haza fogunk menni, és családot alapítunk! Majd… :D)

Egy szó, mint száz: imádni való népség ez a pakisztáni, csupa szív emberek. Ezer köszönet az említett családoknak, hogy befogadtak minket egy-egy éjszakára, és megosztották velünk az életüket.

Ráhajtunk a GT Road-ra!

Na végre, elindulunk Iszlámábádból! :) Ezt a naplóírásban is nagyon vártam már, és a valóságban is, amikor már órák óta beszélgettünk Veronikával és Matthias-al, dél körül végre sikerült „elszabadulnunk”, és nekivágni újra az országútnak. A nyílegyenes Islamabad Highway-en hajtottunk kifelé, el Rawalpindi mögött, hogy aztán rátérjünk a GT Road-ra, vagyis a Grand Trunk Road-ra. Ez a több száz éves „történelmi” út Iszlámábád és New Delhi között vezet, illetve egyes források szerint Kabul és New Delhi között. A gyakorlatban egy széles, osztott pályás út, amin szekerek, kerékpárosok, riksások, buszok, teherautók, autók, motorbiciklik, gyalogosok közlekednek. Plusz akiket nem említettem… Egyszóval van itt minden, ami szem szájnak ingere, vagy ha a rossz oldalról közelítjük meg, akkor minden, ami bosszúságot okozhat egy magunkfajta kerékpártúrázónak. Na de mi nem erre koncentráltunk, hiszen épp csak elindultunk az eddigi leghosszabb, maratoni pihenőnőnkből, szóval minden szép és jó volt.

Épp, ahol becsatlakoztunk a Grund Trunk Road-ba, megálltunk ebédelni, mert már nagyon korgott a gyomrunk. Itt rájöttem, hogy már nem vonzz többé különösen a dáll, se a csápáti. Vagy csak az előtte fertőtlenítőnek benyelt néhány korty vodkától ment el az étvágyam talán. Nem tudom, de az étel nem esett túl jól, ez a lényeg. Mindenesetre azért letoltam, amennyit bírtam, hiszen üzemanyagra szükségünk volt.

Közlekedés a Grand Trunk Road-on

A GT Road egyébként nem volt olyan rossz, mint vártuk. Tény, hogy a városokban nagyon zsúfolt volt, és sokan fülsüketítően hangos dudát használnak, vagy kikanyarodnak elénk, de ezekhez már hozzászoktunk. Az út mindig volt olyan széles, hogy megállás nélkül ki tudtuk kerülni a néha a külső két sávot is elfoglaló, utasra váró tuktuk-osokat. Vagy nem is tudom, minek hívják őket itt Pakisztánban. Telük van vele az út a városok környékén, elöl motorbicikli, hátul egy doboz két keréken, benne utasokkal, akik vagy a egy zárt dobozban ülnek, vagy egy nyitottban, a menetiránynak háttal, vagyis éppen ránk néznek, bámulnak, mosolyognak, integetnek, köszönnek… :)

Elképesztő egyébként, hogy mennyire mások itt a szabályok, már ha egyáltalán van abban szabály, ahogy itt a közlekedés „történik”. Ezt még Dani mesélte nekünk, hogy itt errefelé (Ő Indiára értette, de egykutya) nem csinálják, hanem történik a közlekedés. Nos, ezt aláírom. Nem tudom, milyen törvény működik az utakon, de tanulmányt lehetne írni róla, hogy mégis hogy a viharba működhet a közlekedés, amikor senki, semmilyen otthon ismert szabályt nem tart be. Mégis, eddig csak két balesetet láttunk az utakon – egyik sem volt súlyos. Szóval errefelé jobbról-balról előznek, szembejönnek az útnak a bal, vagy jobb szélén, folyamatosan dudálnak mindenért, közel jönnek hozzád és lelassítanak melletted, hogy megnézzenek, lefényképezzenek, megkérdezzék, hogy vagy… A visszapillantó tükör csak egy úri huncutság, általában nincs, vagy a modern autókon be van hajtva, hisz így szűkebb helyeken is átfér a kocsi. Milyen logikus, nem? Hát csak útban van az a tükör, nem is értem, miért építették rá az autóra, micsoda marhaság, hát nem férek el tőle… :) Persze az is gyakori, hogy képkeretnek használják, és ráragasztanak valami képet vagy szimbólumot. Óóó, és akkor még a különböző autók díszítéséről, festéséről mi mindent lehetne mesélni! A legjobb a teherautók hátulja. Láttunk már különböző tigriseket, gyerekeket felfestve, de a legdurvább talán amikor egy giccses falusi táj felett egy hatalmas utasszállító repülőgép díszelgett. A buszok pedig egyenesen brutálisak. Néhányuknak az oldala íves, domború, na ezek nagyon keményen fel vannak díszitve, nem is értem, hogyan lehet ilyet csinálni, valószínűleg előre megtervezve fentről lefelé építkezve, máskülönben egyszerűen a díszítéstől nem lehetne hozzáférni a busz felső részeihez.

Aztán az utasszállítósról is lehet regélni, mert az sem úgy megy, mint otthon a Volánon vagy a BKV-n. Látszik, hogy ez szépen kialakult az évtizedek alatt, mert mára a busz tetején való utazás teljesen általános és elfogadott. Van létre, és fent a tetőn ki van alakítva az utasoknak a hely, van valamiféle korlát, és ezen belül – gondolom – ülések. Az oldalsó kapaszkodók, lábtámaszok pedig főleg a kisebb járműveken jellemzőek, azokról nem egyszer láttunk fürtökben logó embereket.

Gujer Khan-ban Shakeel-éknál

Első nap 70km sikerül abszolválnunk, amivel elégedettek voltunk tekintetbe véve, hogy délben indultunk el és 5 óra után már takarodó volt – legalábbis az útról, mert a nap eltűnőben volt a horizont alatt. Egy Gujer Khan nevű városka legutolsó utcáján kanyarodtunk le balra az útról, és egy kis utcán néztünk kert után. Az utca jobb oldalán már szántóföldek voltak, balra pedig kőkerítés és kapuk. Az egyik ilyen kapu résén beláttunk egy udvarra, ami a külvilághoz képest igen rendezettnek és szépnek találtunk, ezért merészeltünk becsöngetni, azzal a szándékkal, hogy megkérdezzük, szabad-e egy éjszakát sátraznunk a szép zárt udvaron? Ezt a kérdésünket a kaput nyitó ember nem értette, de intett, hogy várjunk, és hoz valakit, aki ért angolul. Mint utólag kiderült, először a szolga nyitott ajtót. Shakeel-éknél kaptunk helyet, és még mielőtt nekiláthattunk volna az otthonunk felállításához a kertben, beinvitáltak minket egy másik, belsőbb udvarra, ahol végül egy szobát is kaptunk. A család nagyrésze, Shakeel testvérei Londonban dolgoznak, onnan küldik haza a pénzt, és Shakeel itthon van az édesanyjával, nővéreivel. Körbevezetett minket a két emeletes, U alakú házban, ahol az emeleti szobák mind üresek voltak. A harmadik „emeletre” is fel tudtunk menni, ami valójában már a tető volt. Shakeel-ék nagyon rendesen voltak velünk és szemmel láthatóan nagyon örültek nekünk, ez leginkább Shakeel-en látszott, bár lehet, hogy csak azért mert ő beszélt a legjobban angolul. Vacsorát is kaptunk, de a csirke és a dáll olyan csípős volt, hogy utána még egy fél óra múlva is égett az egész szám, de még az ajkam is. :) Amire végképp nem számítottunk, az a meleg víz, de még az is volt, méghozzá az egyik udvarra nyíló ajtó mögött, egy olyan szépen, újonnan felújított fürdőszobában, hogy azt még Európában is megcsodáltam volna. Szóval tejben vajban fürösztöttek minket, pedig mi csak egy zárt kertben való sátrazásra kértünk engedélyt.

Reggelire már okosabbak voltunk, és az előző este vásárolt 10 tojást készítettük el tükörtojásnak mi magunk. Erre azért is volt szükség, mert valószínű megsérültek volna a tojások, ha az ebédig elcipeljük őket.

A második nap a terep még maradt az a hullámos, ami előző nap, de ez sokat nem zavart minket, mert nem volt túl meredek, és a városokban sose kaptunk fölfelét. Az azért nem lett volna kényelmes, ha a zsúfolt, hangos, büdös városban is fölfelé kell szenvednünk a maszkokban.

Jhelum-ban Faisal családjánál

Előző napról volt egy ebédmeghívásunk Jhelumba. Ez a város 55km-re volt előttünk, Gujer Khan-tól Lahore felé, és a meghívást még akkor kaptuk, amikor 80km-re voltunk Jhelumtól. Egy benzinkútnál egy figura elkezdett veszettül integetni nekünk, ezért megálltunk neki. Ő volt Faisal, aki nem sokat köntörfalazott, kijelentette, hogy szeretne vendégül látni minket. Nekünk erre a válasz az volt, hogy köszönjük, de mégis hol? Elmondta, hogy 80-re lakik Lahore felé egy Jhelum nevű helyen. Mi erre mondtuk, hogy az sajnos már túl messze van nekünk mára, annyit csak egy hosszú nap alatt szoktunk haladni. Végül abban maradtunk egy telefonszám csere után, hogy másnap beugrunk ebédre. Ez a beugrás végül egészen másnap reggelig tartott, mivel eleve csak délután 2 körül érkeztünk meg, és azt bunkóságnak tartottuk volna, ha csak az evés miatt egy-másfél órát maradunk, a négy órás indulásban pedig már nem lett volna túl sok logika, hiszen általában négykor kezdünk el szállás után nézni, mert ötkor más sötétedik errefelé 2012. január 13-án. Ezért engedtünk a nyomásnak, és kérlelésükre maradtunk náluk egy estét. Persze ők ennél is többnek örültek volna, Faisal-tól még napokkal később is kaptuk az sms-eket, hogy a kislánya minden reggel megkérdezte, hogy mikor jövünk vissza. :) Húú, azok a gyerekek… A kiscsávó még nem volt két éves, de mindenhová fel akart mászni, egy másodpercre nem figyeltek rá a szülei, már egy asztal tetején vigyorgott, vagy a lépcsőkorlát mellől mosolyogva leste az apját, hogy mikor veszi észre, és rohan érte. Ilyenkor Zita mindig felteszi nekem a kérdést, hogy „Tényleg ezt akarod?” – Tény, hogy ha egyszer lesz gyerekünk, gyökeresen meg fog változni az életünk, pláne a mostanihoz képest. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy nagy csend és nyugalom lett. A kissrác elaludt, úgy ahogy volt, ruhástul, cipőstül eldőlt az ágyán, szájában a cumisüveggel. Zabálnivaló volt.

Az étel amit kaptunk, mennyei volt, a legfőbb fogás egy nagy tálban sok rizs között, krumpli, főtt tojás és marhahús volt, jó sok fűszerrel, de még nem túl csípősen. Naplemente után felmentünk a három emeletes ház tetejére körbenézni. A látvány mindenképpen érdekes volt, mert nem éppen a legszegényebb negyedre láttunk rá, ellenben az emberek, akik mozogtak a környéken, nem tűntek gazdagnak. Az igazat megvallva Faisal-ék sem tűntek olyan vastagnak, a házuk méretéhez képest. Pl. nem volt autójuk, csak motorkerékpárjuk. Szolgájuk se volt, pedig a szolgák errefelé már a középrétegben is jellemzőek a családoknál, és mint családtagot, úgy kezelik, akár generációkon keresztül is – nagymamát, gyermekeit és unokáit.

Faisal-al nagyon jókat lehetett beszélgetni és ez nem csak abban merült ki, hogy mi meséltünk, hanem ő is sok érdekes történettel szolgált számunkra. Faisal bőr ruhákkal üzletel, megvannak a saját gyártói és van egy boltja a városban, ám az utóbbi években a folyamatos gáz és villany kimaradások megnehezítették az üzletét, ezért a legutóbbi londoni rokonlátogatása során beszélgetett egy üzleti tanácsadóval, akivel azt találták ki, hogy érdemes megpróbálni egy üzletet nyitni Litvániában, és oda exportálni. Amikor megállított minket előző nap, akkor épp az iszlámábádi Magyar Nagykövetségről tartott hazafelé, ahová beadta a litván vízumkérelemhez szükséges papírokat. :)

Még tartozom egyetlen egy iszlámábádi bejegyzéssel, aztán ígérem, elindulunk végre Lahore-be a GT Road-on! Én is várom már! :) Szóval lássuk mi maradt ki.

Voltunk a palesztin nagykövetnél! Nadeem, a szállásadónk közölte velünk, hogy szeretné, ha meglátogatnánk egy barátját. Hát jó, legyen, letisztáztuk az időpontot, majd az indulás előtt 5 perccel megjelentünk Nadeem-nál a vendégházunk halljában. Éppen szutykos, esős idő volt, de Nadeem meg volt lepődve, amikor be akartunk szállni az autójába, hogy miért nem bringával megyünk? Éppen nem voltunk olyan bringázós kedvünkben, és az eső is esett, és az egész hátsó üléssor üres volt Nadeem autójában, ezért eszünkbe se jutott bringázni. Jobb pakisztániak hatan is elférnek egy ilyen autó hátuljában… :) De Nadeem azt szerette volna, ha bringával megyünk. Ekkora már késésben is lettünk volna, ha bringával megyünk, és az eső még mindig esett. Ezért Zitával gyorsan megtárgyaltuk, hogy nem csinálunk megint cirkuszi majmot magunkból, és közöltük Nadeem-al, hogy hadd ne menjünk most bringával, mert esik, és fel kéne öltöznünk a vízálló cuccunkba, az pedig mégsme illik egy nagykövethez… Na hát jó, de épp a bringa lett volna a lényeg – válaszolta erre Nadeem, de mi nem engedtünk, beültünk az autójába.

A nagykövethez ez után a cirkusz után nem éppen a legrózsásabb hangulatunkban érkeztünk meg. Kb. úgy éreztem magam, mint akit apu elvisz valahová, ahová nekem épp rohadtul nincs kedvem menni, de muszáj. A nagykövet jó fej volt, de az azért nagyon megmaradt bennem, hogy a lánya, aki egyben valamiféle titkárnője is volt, minden egyes mozzanatot, minden kézfogást egyesével lefotózott. Aztán ahogy beszélgetni kezdtünk, elmondta, hogy a palesztin embereknek nincs szabadsága és hogy az izraeliek ölik a palesztineket, és hogy a nem tudom milyen nemzetközi bíróságon mennyire nekik adtak igazat, és hogy bringázzunk mi is Palesztináért, és ne csak a peace-love-and-harmony-ért (mert Nadeem fordításában így átalakult a mondanivalónk, bizony… :) ), és tessék, fogadjatok el mindehhez egy-egy palesztin zászlót. És csatt, le is lettünk fényképezve a zászlókkal, aztán még ötvenszer a ház előtt. Öööö, oké! Persze a zászlót ottfelejtettük aztán a szobánkban, mert egyáltalán, meg különben is már csak a szél miatt is őrültség lett volna. Abban viszont van valami, amit Nadeem, és mások is mondtak, hogy az adott országban esetleg mellétűzhetnénk a magyar mellé az éppen aktuális ország zászlaját, mert annak örülnek a helyiek. Bár erre talán még alszunk párat. A palesztin-izraeli helyzetről pedig vajmi keveset tudunk, ezért inkább csak mosolyogtunk a nagykövet szövegére, és most sem foglalunk állást. Csupán a nagykövetről és a családjáról, akikkel találkoztunk, és akik az előbb leírtakon túl azért nagyon kedvesek és jó fejek voltak velünk.
A nagykövet a találkozó végén megkérdezte, hogy mit tehet értünk, hogyan segíthetne nekünk, és ezen a kérdésen mi szokás szerint zavarba jöttünk, mert épp mindenünk megvolt, ezért szokás szerint csak azt tudtuk erre válaszolni, hogy egy ebéd vagy vacsora együtt? Végül egy vacsorára került sor a BBQ Tonight nevű helyen, és ami ebben a vacsorában a nagy szám volt, az az, hogy a nagykövet maga nem jött el, csak két lánya és a fia. A nagyobbik lány 16 éves volt, a kisebbik talán 9, a srác pedig 12. Zita mellé ültek a csajok, és nagyon jól elvoltak együtt. Zita igen meglepődött rajta, hogy milyen értelmes, önálló és felnőttes gondolkodású a nagyobbik lány, meg hogy egyáltalán, annak ellenére, hogy az apjuk nem tudott eljönni, ők eljöttek, és találkoztak velünk. Én is jól eldumáltam a sráccal, igazán szerencsés kis fickó, nem sok tizenkét éves mondhatja el magáról, hogy ennyi mindent tud a világról, és ilyen jól gondolkodik a világ dolgairól. Persze azért még gyerek volt, és gyerekként gondolkodott, de ezt nagyon értelmesen tette. Csak Zita mesélte utólag, hogy végig állt az asztalunk mellett egy testőr, aki vigyázott a nagykövet családjára. Ezt olyan diszkréten tette, hogy mi észre sem vettük.
Hazafelé Mr. Nadeem autója szakadó esőt kapott, és az első szélvédő csak párásodott, párásodott… Mígnem szinte semmit nem lehetett kilátni az autóból, és ez azért volt kifejezetten zavaró, mert közben áramszünet is volt, ezért az utcák is egész szép sötétbe borultak. Végül Zita megelégelte a helyzetet, és úgy vélte, hogy még ha meg is sértjük vele, ésszerűbb megmutatni a vendéglátónknak, hogy hogyan kell bekapcsolnia a páralefújót a műszerfalon, és ezzel megakadályozni egy esetleges balesetet. Hihetetlen volt számunkra, hogy egy felnőtt, családos ember, aki ráadásul egy vendégházat vezet, komoly fogadásokat tart, komoly kapcsolatai vannak, nem tudja kezelni az autó funkcióit. This is Pakistan! :)

„Ha ide bebújsz, minden gondod megszűnik!”

Lehet, hogy mindig csak negatív dolgokat írok a szállásunkkal kapcsolatban, de attól még nagyon jó dolgunk volt ott, és azért is maradtunk Iszlámábádban ilyen sokáig, mert jól éreztük magunkat a kis szobánkban, és egyáltalán ebben a városban a barátainkkal. Miután megérkezett Zoheb az ekkora már fagyos Gilgitből, Zitának lett kávézótársa, de persze ezen felül is sokszor áthívtuk magunkhoz Zoheb-et, ebédelni, vacsorázni, filmet nézni, vagy csak úgy dumálni. Mindeközben a sátrunkat kipakoltuk az udvarra a felfújt matracokkal egyetemben, hogy szellőzzenek ezek a cuccaink, hiszen már lassan két hónapja első se vettük őket a táskáinkból. A sátrat hamar kispécizték maguknak Nadeem gyermekei, de ezzel nem volt bajunk, főleg miután Zita megtanította nekik, hogy cipő nélkül szabad csak belépniük. :) A gyermekek édesanyja lefordította az apróságok szavait, így megtudhattuk, hogy „Ez egy varázsház, ha ide elbújsz, minden gondod megszűnik!”. Ja, hogy ez ilyen egyszerű? Hát én ezt miért felejtettem el, mire felnőtté váltam? :)

Történt egy másik vicces dolog az udvarunkon, ami nem a gyerekek, hanem a pakisztániak gondolkodásmódját, vagyis inkább kultúráját tükrözi. Zohebnek hirtelen költöznie kellett, mert érkezett egy új lány a vendégházunkba, akinek a szülei nem szerették volna, ha egyedülálló férfi is ólálkodik a környéken. Ezért Zoheb egy másik szobát kapott a garázs mellett, és amíg a lány szülei el nem hagyták a terepet, addig nem mozdulhatott ki a szobájából, nehogy meglássák! No comment. :)

Vacsora Kamrannal és a szomszéd csajokkal

Aztán volt, amikor rajtunk csattant az ostor. Történt, hogy Zita megismerkedett a mellettünk lévő szobában lakó két leányzóval. Ezek a csajok őrültek voltak, néha még éjjel háromkor is hallottam őket hangosan nevetni. Na, de a lényeg, hogy mialatt Zita lebeszélt velük egy közös vacsorát, addig én is ledumáltam egy vacsorát egy Kamran nevű Couchsurferrel. Ő talált ránk a CS azon remekbeszabott új funkciója alapján, amivel már arra is rá lehet keresni, hogy kik azok az utazók, akik éppen a városodban tartózkodnak. (a dolog csak akkor nem működik, ha olyan internetet használsz, aminek az kijárata nem abban a városban van, ahol Te – így történt, hogy amíg Pindiből neteztünk, sokan meghívtak minket teára/kávéra Karachi-ba, ami akkor kb. 1000 km-re volt tőlünk :D ) Miután elolvastam a levelét – ami röviden arról szólt, hogy fussunk össze – sokat nem nézegettem a profilját. Hanem csak annyit néztem meg, hogy 22 pozitív referenciája van, és ezen felül se neutrális, se negatív. Magyarul, csak annyit ellenőriztem, hogy egy megbízható, jó arc. Ez biztosan így van, ha 22-en csak jót írtak róla, és senki rosszat, de még semlegest se. Ennél többre nem is voltam nagyon kíváncsi, mondván, hogy most mi a francnak olvasgassak róla, ha majd személyesen is megismerhetjük egymást. Miután megírtam a mobilszámunkat, Amran fel is hívott hamar, és lebeszéltünk egy vacsorát, mert tudtam, hogy nincs még programunk az estére, és azt is, hogy az ilyesmit Zita komálja, ezért nem kell külön engedélyt kérnem.
Mentem is az örömhírrel Zitához, de nem találtam a szobánkban. Hát a lányokkal trécselt, és ekkor már lebeszélték a vacsit is, ezért végül azt találtuk ki, hogy Kamrannal és a lányokkal együtt megyünk öten vacsorázni. Ebbe Kamran is belement, sőt még később Nazim is bejelentkezett, de Kamran még erre is rábólintott, azt mondta, beférünk a kocsijába hatan is!
Vártuk, hogy egy nagy csilingelő, feldíszített teherautóval beállít, de végül csak egy egyszerű személyautóval érkezett. Persze mi még szedelődzködtünk, hisz hogyan is lett volna kész három lány időre… :) Ezalatt én Kamran-t szóval tartottam, és hamar a bringákra került ez a szó, ezért a kérésére hátra is mentünk a szobákhoz a kis kertünkbe, ahol megmutattam a gépeket neki. Na, ebből lett nagy balhé, mert ezt Nadeem meglátta, és egyből jött, először csak diszkréten, hogy oda nem mehet idegen, aztán miután ezt közöltem Kamran-al, és már mindenki az autójában várt rám, Nadeem feltette a kérdést, hogy ki ez a fickó, hogy kerül ide? Én mondtam, hogy Kamran, és hogy Couchsurfing-en keresztül, de ez nagyon messze volt az elégséges választól Nadeem számára, ezért tovább kérdezett, de én semmi mást nem tudtam Nadeem-ról ekkor még, csupán annyit, hogy 22 pozitív referenciával rendelkezik CS-n. És persze ez sem volt elég Nadeem-nak, de ekkor már mindegy volt, mert indultunk elfelé.
A fiúk elől (Kamran és Nazim) jól megbeszélték, hogy felmegyünk a hegyre, a Margalla-ra egy étterembe. Ez a hegygerinc a város északi látképét uralja, és meg kell hagyni elég szépen teszi. Én nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú autóút lesz, de sajnos elég sokat kellett kanyarodnunk, mire felértünk. Az út meredek volt, szerpentines, és makulátlan minőségű, ezért meg is beszéltük Kamrannal, hogy ide egyszer még visszatérünk bringákkal, de aztán ez sajnos idő hiányában elmaradt. Mert ugye Kamran is bringázik, ráadásul pakisztáni létére próbál kicsit környezetbarát is lenni, ezt onnan tudom, hogy általa lettem hozzáadva egy „CleanUp Pakistan” nevű Facebook csoporthoz. :) Valaki írja meg, hogy hogyan lehet letiltani, hogy a megkérdezésem nélkül hozzáadjanak csoportokhoz!!! :)
Az este egyébként remekül telt, nagy kulináris és társasági élvezetekben volt részünk, nagyon finomat ettünk fent a hegyen, ahonnan kiváló kilátás nyílt az éjszakai városra. Sajnos ekkor épp nem jöttek nagyobb áramszünetek, pedig úgy megnéztem volna, ahogy a blackout sötétbe borít egy egész szektort… :)
Hazafelé menet még beugrottunk az F-6/3-ban egy kávézóba, ahol Cheesecake-et ettünk, sokak nagy örömére. Szóval halmoztuk az élvezetek, na! :) Emlékszem, ekkor mesélte el Nazim, hogy valami Hawaii nevű helyre is el kell majd mennie az ösztöndíja alatt. Komolyan azt hittem, hogy csak színészkedik, és eljátssza, hogy nem tudja, hol van az a Hawaii és miért „híres”, de Nazim csak nem akart elmosolyodni, ahogy szokta, amikor tréfál, így kénytelen voltam felvilágosítani Hawaii-t illetően. Még mindig nem tudom felfogni, hogy hogyan lehet valakinek ilyen jó sora, mint Nazimnak.
Na, de térjünk rá végre az est fénypontjára, a harmadik fogásra, a Fekete Levesre, amit Nadeem-tól kaptunk a hazaérkezésünkkor. Már a kapuban várt minket nagy izgatottan, és leszúrta a lányakot, hogy 20 perccel 11 után érkeztek haza, aztán pedig mi is megkaptuk, hogy mi az, hogy elvisszük a lányokat, egy idegen férfival, akiről semmit nem tudunk, ez nagyon nem volt jó így, mert ő felelős értük… Őőőő… Nálunk ők önálló felnőtt nőnek számítanak, önálló tudattal és felelősséggel a tetteikért. Persze ezt nem mondtam el Nadeem-nak, épp elég bajom volt abból, hogy Kamran után kellett magyarázkodnom, és elmesélni a CS-t, ami a bizalomról és a barátságról szól. Szóval Nadeem kicsit apáskodott minden vendége felett, és ez néha terhes volt, de azért még elviseltük – és a háta mögött papának szólítottuk. :)

Egy este Aamer-ékkal

A vasárnapi misén Zita megismerkedett egy Aamer nevű fickóval, és haza már a telefonszámával érkezett. Mondtam is neki, hogy „Na mi az, egy órára mész el és máris bepasizol?”, de azért végül úgy döntöttem hogy mégsem sértődöm meg, hiszen az esti meghívásra én is hivatalos voltam. Végül egész nagy társaság verődött össze, mert Aamer egy barátja, majd Zoheb , Anna és egy karimabadi srác is csatlakozott hozzánk. Aamer keresztény – ezt gondolom már kitaláltátok a vasárnapi miséből -, és a nők egyenjogúságáért küzd. Igen, férfiként! Még egy műhelyet is nyitottak, ahol nőket tanítanak „ősi” mesterségekre. Na, ne értsétek félre, nem a legősibb mesterségre! :)

Inspiráló volt Aamermal találkozni, és azt hiszem ő is nagyon örült nekünk. Vicces volt látni, ahogy leesett neki a tantusz rólunk, ugyanis amikor meghívott minket, még nem tudta, hogy mi vagyunk az a pár, akikről az újságban olvasott, ez csak akkor vált számára világossá, amikor elkezdtünk beszélgetni. Ez nekünk is egy jó visszacsatolás volt arról, hogy nem azért kaptuk a meghívást, mert „híresek vagyunk”, hanem mert… Mert a pakisztániak őrült vendégszeretőek. :)

Szilveszter Kanadában

A szilvesztert Kanadában töltöttük. Vagyis a kanadai nagykövetség területén, a Diplomatic Enclave-en belül. Sana és Sadar hívtak meg ide, ez egy „csak külföldieknek” típusú buli volt, ezért sajnos Nazim nem tudott velünk tartani, pedig szeretett volna és az tényleg jó lett volna, ha velünk van. A buli csak 11 után pörgött fel igazán, és mi is valahogy ekkortájt vágódtunk be Sana-ékkal. Ez számunkra szokatlan volt, hiszen ahogyan én azt megszoktam otthon a barátaimmal, nálunk a Szilveszteri buli egy harmincadikai Mámor Kupával kezdődik, és másodikán délután ér véget… :) (Legalábbis a kemény mag még mindig így nyomja, de én már kezdtem lemaradni ettől az utóbbi években) Ehhez képest itt éjjel 3-kor elkezdtek hazalézengeni az emberek. A buli igazából egy táncos, piálós mulatság volt, éjfélkor visszaszámlálással és lufik tánctérre engedésével, és ami a legfontosabb, egy egészen tűrhető DJ-vel. Vagyis olyan zene volt, amire még én is táncra perdültem pár sör után, és ez egy nagy szó! Vettünk egy kupont, amin tudtunk különböző alkoholos italokat venni, így megtörtént először az utunk alatt, hogy nem csak becsiccsentettünk, hanem mondjuk ki, írjuk le: berúgtunk. Na, nem olyan nagyon durván, de azért be! Szóval ez már több volt, mint egyszeri gyomorfertőtlenítés! :) Kb. egy évig ez most biztos nem fog újra előfordulni, mert ahhoz már öregek vagyunk, hogy sportoljunk és igyunk egyszerre, a másnaposság meg hiányzik a fenének. Elszoktunk már az alkoholtól, de azt hiszem ez sem baj.
Valamikor a buli közepén leültünk hátra az asztalokhoz pihenni egy kicsit, és ekkor magunkhoz vettünk néhány… Nem is tudom, minek hívják. Fejdísz? A lényeg, hogy én nem a konvencionális módon, a fejem tetejére raktam, hanem a két fülemre, egy-egy darabot. Ezen aztán mindenki kiakadt, és volt olyan is, akinek tetszett, így elkezdődhetett valamiféle gyenge párbeszéd a részeg táncpartnerek között. Erre tökéletes volt ez a dolog, hiszen mégiscsak jó az, ha tudja az ember, hogy kikkel bulizik. …és a fekvőbringák éppen nem voltak nálunk ismerkedési célokra! :) Amúgy, mint utólag megtudtuk, Kriszti és Attila is ezen a helyen buliztak Szilveszterkor, de sajnos nem futottunk össze, pedig az igazán nagy lett volna.

Veronika és Matthias – Kenuval a Dunán, Németországtól a Fekete-tengerig

Az utolsó, indulás előtti napunk nagyon sűrű volt, de még sikerült összefutnunk Veronikával és Matthias-al. Ők találtak ránk már nem is tudom, kin keresztül, de a lényeg, hogy végig hallgathatták a KKH-n, hogy járt előttük egy másik pár furcsa bringákon, így megkerestek minket Iszlámábádból. Ők is bringával járják a világot, pontosabban csak Ázsiát, de azt már 2008 óta. Akkor indultak Németországból, és nem ám akárhogy, hanem egy kajakkal a Dunán a Fekete-tengerig! Bizony, a Dunán, úgy hogy a bringák is a kajakon voltak! Fél évig utaztak, mert Budapestnél nagyon jégtáblás volt a Duna azon a télen és kicsit vesztegelniük kellett ezért a fővárosunkban. Aztán mást is meséltek még, pl. hogy őket is „megtámadta a média”, méghozzá pont valamelyik magyar kereskedelmi TV, felhívták őket, amikor Pakson táboroztak, de Veronika csak egy „még megbeszélem a párommal” választ adott nekik. Ezzel nem elégelték meg, ennek ellenére a TV megjelent a sátruknál másnap reggel. :) Sajnos ennél sokkal rosszabb is történt velük Pakson, méghozzá hogy kirabolták őket. Egy táskán kívül mindegyik táskájukat elvitték, utazhattak fel Budapestre új cuccokat szerezni. És minden rosszban van valami jó, az egyik túrakerékpáros bolt ajándékba adott nekik vízálló táskákat. Igaz, hogy mindegyik más színű és típusú, de hát ugye ajándék lónak… :)
Veronika és Matthias történeteiből azt a tanulságot szűrtük le, hogy merjünk bátran buszra vagy vonatra szállni, Ázsia az a terep, ahol nem érdemes mindenütt csak tisztán bringázni. Eddig 33 ezer kilométert tettek meg, vitte el patak a táskájukat a bringáról, és láttak medvét testközelből. Azt mesélték, hogy három év épp elég, és már várják, hogy hazatérhessenek. Amikor találkoztunk, az iráni vízumaikra vártak. Éjjel még kaptunk tőlük egy sms-t, hogy ha szeretnénk, hogy ránk hagyják a malária, és magashegyi betegség elleni tablettáikat, akkor reggel a kempingben, ahol laknak, a vendégiek lehetünk egy kávéra. Éltünk ezzel a ajánlattal, és másnap reggel felmálházva áttekertünk hozzájuk, hogy aztán onnan induljunk tovább, Lahore felé. Ezen a rövid, kétszektornyi szakaszon velük tartott Kamran és a tíz éves fia is, de aztán nekik sajnos menni kellett, mert Kamran-t várta a munka.

Tehénpásztorkodás az svácji Alpokban?

Mi aztán még délig beszélgettünk Veronika-val és Matthias-al, annak ellenére, hogy nekem már nagyon benne volt a bugi a lábamban. Azért azt hiszem, jól tettük, hogy nem szaladtunk el előlük, jó volt beszélgetni, és sok érdekes, izgalmas, és hasznos dolgot megtudtunk tőlük. Például, hogy egy tehénszarv is kiválóan szolgálhat kormányszarvként, és hogy azért sietnek haza, mert májusra otthon szeretnének lenni, hogy júniusban el tudjanak kezdeni dolgozni a svájci Alpokban. Ez egy szezonális nyári meló, és anno 2008-ban ezzel a melóval szedték össze a 3 éves útjuk elegendő pénzösszeget. Mindössze három hónap alatt! Na, kitaláljátok, hogy mivel? Tehenekkel foglalkoztak fent a hegyen! Kerítéseket pakoltak ki nekik, terelték őket, rárakták őket a fejőgépre, a sajtkészítésnél segédkeztek… Mindezért már kezdőként is megkapni a napi 60 eurót, és a munka 90-100 napig tart, ami akár 6000 eurót is jelenthet egy nyár alatt, de ha van gyakorlata az embernek, akkor napi 70-80 eurót is megkaphat. Nem kell, csak alapszíntű némettudás, de talán még az se… És állítólag nagyon várják a munkaerőt, híján vannak az embereknek, mert a svájciak ilyen éhbérért nem akarnak dolgozni. :)

Amikor emlegettem a gyümölcsszedést Ausztráliában, megjegyezték, hogy ez azért nem ugyanaz, mert itt állatokkal kell foglalkozni, és nem lehet csak úgy bármelyik nap kiszállni, szóval nem azt mondom, hogy könnyen szerzett jó pénz, de azért mindenképpen elgondolkodtató. Ígértek honlapot, ahol lehet figyelni az álláshirdetéseket, ha megküldik, felteszem ide.
Ahogy elindultunk kifelé a városból, végig ezen a hegyi tehénpásztor melón járt az eszem. Ha egy ilyennel zárnánk a földkörüli mókát, nem üres zsebbel térnénk haza. Na, de hol van az még… :)

Nincs sok nyugtunk – pedig pont arra vágynánk

A takaros kis szobánkat mint már mondtam, igen nagy kedvezménnyel kaphattuk meg, ám ennek voltak árai. Pl. a már említett partin való részvétel és főszerep, majd a házigazda által leszervezett, messze a leghosszabb, és legkeservesebb TV interjú, a GeoTV-vel. December 31-én délután érkeztek meg a vendégházunkba, de mi még ekkor is fáradtak voltunk, mivel előző nap este volt az a bizonyos fogadás, ahol mi voltunk az egyik főszereplők. Szóval aludtunk volna egy nagyot a szilveszteri buli előtt, de ehelyett megérkezett a TV stáb, és kérte, hogy pakoljuk fel a bringákat, hogy forgatni tudjanak. Jó két órán keresztül dirigáltak minket kint egy lezárt utcaszakaszon, ahol a fiatalok kriketteztek. Menjünk erre, menjünk arra, menjünk így, guruljunk erre, amilyen lassan csak tudunk… Jó, most vissza, most meg tudnád fogni a kamerát, miközben tekersz? Aztán kitalálták, hogy játszuk el, ahogy megérkezünk. Ekkor történt egy aranyos jelenet, amire mondjuk jó visszaemlékezni: Nadeem apró gyermekei tekertek előttünk – csak hogy még giccses is legyen a jelenet – kis bicikliken, pakisztáni zászlókkal. Ám amikor a vendégház kocsibejárójához érkeztünk, ők ott megakadtak, mivel a feljáró enyhén lejtett, és ezt már nem bírták megtekerni. :) Így az első felvétel kudarcot vallott. Másodjára már sikerült a dolog, kézfogással, tapsolással, sőt Zita másodjára is megkapta azt a csokor virágot, amit előző nap este Attila átnyújtott neki. Ezután már csak a jó egy órás interjú volt hátra, és lakatolhattuk ki újra a már eltett bringákat, mert a végén még egy zárójelenet is kell… Ekkor már nagyon kivoltunk, de ezzel még nem volt vége a bosszúságnak, mert amikor elsején este leadták a hírekben a riportot, 50 percet vártunk rá. Nazim hívott fel minket 9 után pár perccel, hogy most jövünk! Mi bekapcsoltuk az TV-t a neten keresztül, és vártuk, hogy megpillantsuk saját magunkat… Csak vártuk, vártuk… Közben emberek tüntettek… A bemondók pedig sokszor mondták a furcsa szavaik között, hogy “he-he”, meg hogy “ha-ha”, és ezen mi igazán jól mulattunk, a végén félig meddig már csak kínunkban, mert az utolsó dolog volt az urdu nyelvű hiradó, amivel az időnket tölteni szerettük volna, de mégis maradtunk a képernyő előtt mert látni akartuk az 5 órás délutáni szenvedésünk végeredményét. Aztán egy turbános bácsi mérgesen kiabált egy emelvényen nagy tömeg előtt… és ezek váltakoztak, de a legtöbbet mindig dühösen magyaráző turbános bácsikát mutatták. Mi ezt nagyon untuk, mert egy mukkot nem értettünk belőle – bár ha értettük volna, az lehet, hogy még rosszabb lett volna, mert így legalább elszórakoztattuk magunkat, azzal, hogy alámondtuk a szöveget: „Nézzétek a fejemet, hát hogy nézek ki? Egyszercsak jött egy nagy lepedő, és a fejemre csavarodott. Aztán egy nagy barna pokróc is felém repült, ez meg itt a vállamon landolt. De én mondom néktek, ez biza jó dolog, úgyhogy viseljetek Ti is kék lepedőt a fejetek köré csavarva – így nem lát bele senki -, és ez a pokróc pedig jó télen nyáron, ha már a nőknek is csadort kell hordani, hát szolidalítsunk kicsit velük!” – és a tömeg éljenez, vagy mérges, mi pedig nevetünk a netbook előtt. Szóval így vártuk majdnem egész egy órán át azt a nyavalyás riportot, amit végül nem is sikerült végignézni, mert persze akkor kezdett el pufferelni az adás, így kb. az egészről lemaradtunk. Ráadásul a kedves GeoTV-s munkatárs azóta se küldi a linket a riportunkról, pedig még a forgatás előtt megígérte, hogy át fogja adni nekünk az anyagot. Az egész 5 órás hacacáréból egyébként nem maradt meg semmi, csak egy két és fél perces anyag, ennyit adtak le végül a tévében. Oké, hogy ez a legnézettebb csatorna, de ezen akkor is felháborodtunk, na nem a két és fél percen, hanem az öt órán, amibe ez került nekünk. Lehet, hogy ők a legnagyobbak, de attól még az ARY News egy sokkal fájdalommentesebb riportot készített velünk. Elkérték – és én örömmel odaadtam – a legjobb képeinket, így nem kellett ugrálnunk a bringákkal, máris három órát nyertünk. Aztán az interjú sem tartott tovább 10 percnél, csak jöttek, felállították a kamerát, kérdeztek párat, aztán már pakoltak is, mi pedig mehettünk vissza a nyugalmunkba. Ráadásul a kérdések is jók voltak, egyediek, és nagyon ügyesen az elején egy olyan kérdést tett fel a riporter, amitől mindketten megvigyorodtunk: „Are you satisfied with Zita/Arpi?” – Elégedett vagy a pároddal? Ez volt az első kérdés, és ezután már nem tudtunk nem mosolyogva válaszolni a többire. A riportot pedig annak leadása után egy nappal kézhez kaptuk e-mail-en keresztül egy youtube link formájában, így már bele is tudtam másolni a saját csatornánkba, és Ti is megnézhetitek, bár sokat nem fogtok érteni belőle – ahogy mi is szinte csak a saját szavainkat értjük. :)

Ezen kívül még egy másik riportot is adtunk a Such TV-nek, ők kb. egy másfél óra alatt lezavarták a dolgot és bringáznunk is csak az udvarban kellett, szóval ez még úgy ahogy elment. Ellenben a felvételt még ők sem küldték át, pedig szintén ígérték, mégis hiába kértem őket azóta is többször, több szálon, semmi…

Kicsit úgy éreztük, hogy kihasznál, pontosabban mondva csak felhasznál minket a média, és azt közöl rajtunk keresztül, amit ő akar, és nem azt ami a mi mondanivalónk, nem minket, csak rajtunk keresztül valamit, ami ugyan közel áll ahhoz amit mondani szeretnénk, de mégsem ugyanaz. Erre jó példa volt a The Nation nevű, állítólag második legnagyobb napilap által készített riport velünk. A vendégház előtti kertben ültünk le egy asztalhoz. Egy kellemes tea mellett beszélgettünk el, miközben feltűnt, hogy semmilyen diktafon nem üzemel, pedig azt még én is bármikor képes vagyok elindítani mindössze két gombnyomással a mobiltelefonomon. Ehelyett ők csak hébe-hóba jegyzeteltek néha egy kis noteszba, és a végeredmény persze olyan lett, amilyen. Ugyan tükröz valami olyasmit, amit mondani szeretnénk, de így abban a formában, ahogy az idézőjelek között van, egyetlen mondat sem hagyta el a szánkat, a “Pamira Highway”-ről írt orbitális baromságokról meg ne is beszéljünk. Ja, és a legfontosabb, vagyis ami a legfontosabb lett volna a számunkra, de a rádión kívül tudtunkkal egyik TV, se újság nem közölte le, a honlap címünk és a facebook oldalunk. Hiába kértük mindenkitől, nem írták bele, nem mondták be, vagy nem írták ki a TV-n. A végén arra jutottunk, hogy mégsem szabad nagyon haragudnunk rájuk, mert a média valószínű mindenütt ilyen, és igazából semmi rosszat nem írtak rólunk.

Még egy cikkünk nem jelent meg a The Diplomatic Insight-ban, ott az újságíró nő megígérte, hogy nem felejti el, hát majd meglátjuk… :) Na, szóval az ilyenek miatt éreztük, hogy a média igazából kihasznál minket, és bár a médiamegjelenés elsőre szépnek és jónak tűnik, de mi pont a hátunk közepére kívánjunk a további népszerűséget. Így is léptem nyomom megállítanak minket, ha nem azért, mert furcsa bringákkal vagyunk, akkor azért, mert külföldi, fakóbörű turisták vagyunk. Persze ez a dolog ennyi megjelenés után még fokozódott azzal, hogy már amiatt is megállítottak minket, hogy láttak a TV-ben, olvastak az újságban. Szó se róla, pozitív élményeink is származtak ebből, de ha jól utána gondolok, csupán egyetlen egy olyan 1 percnél hosszabb találkozásunk volt emiatt, amire örömmel emlékszünk vissza. De lehet, hogy Ő a TV szereplés nélkül is megállított volna minket.

Arra talán jók voltak az interjúk, hogy kicsit helyre billentettük pár percre a TV előtt ülő azon pakisztániak önbecsülését akiknek lerombolta azt a nemzetközi média, de ezen kívül Pakisztán promótálására nem hiszem, hogy alkalmasak voltak ezek a tévé interjúk, hiszen mindegyik csupán belföldi adás volt, ráadásul urduul beszéltek alánk. Azt pedig végképp nem látom még, hogy számunkra mi haszna volt az egésznek így, hogy sehol nem közölték a honlapcímünket. Így csak egy apró, színes, pozitív történet voltuk a hírek végén, ami az emberek túlnyomó részében nem hiszem, hogy megmaradt pár percnél tovább. Az viszont nem hiányzott nekünk, hogy lépten-nyomon megállítsanak minket, bámuljanak, vagy sugdolózzanak mögöttünk, nem látjuk ennek a fajta népszerűségnek az égvilágon semmi előnyét. Szó mi szó, nem is értem, hogy bírják ezt a sztárok, nekünk még akkor is terhes lenne, ha közben tudnánk, hogy ebből van a pénzünk – ami mint tudjuk, önmagában még rohadt kevés a boldogsághoz.

Ezeknél vidámabb dolgok is történtek velünk a médiával kapcsolatban, méghozzá egy két órás rádióadásban való részvétel. A történet úgy kezdődött, hogy csámborogtunk Nazimmal a városban, és épp amikor a unokatesója irodája mellett hajtottunk el, megemlítette, hogy egy újságíró a rokona. Mi ekkor még ártatlanok voltunk, még nem éltük meg mindazt, amit az imént leírtam a médiával kapcsolatban, ezért kapva kaptunk az alkalmon, és rákérdeztünk Nazimnál, hogy nem találkozhatunk-e vele. 5 perc múlva már az irodában voltunk, és a történetünket elmesélve hamar az igazgatónál kötöttünk ki, aki totál odavolt a sztoriért, és hamar odahívott egy műsorvezetőt. Ez a figura igazi laza csávó volt, szintén nagyon komált minket, és ez az érzés hamar kölcsönös lett. Elnevezte az utunkat Journey of Love-nak, aztán pedig lebeszéltük másnapra az interjút a műsorában, ami helyi idő szerint este 11 és éjjel 1 között ment. Ez alapvetően egy zenés műsor volt, de mi mint vendégek kapóra jöttünk a színes átvezető történeteinkkel két dal között. A stúdióban velünk volt Frida és Nazim is, így a zenék alatt még jobban mulattunk, mint élő adásban. A műsor neve egyébként Hymns to the Silence, vagyis himnuszok a csöndbe, és igazán üdítő egy két óra lehet hallgatni is, mert tényleg egész jó számokat nyomatott a csávó, és a szövege is jó volt. Különösen a „legal couple”-ön akadtunk fenn, ezt ugyan adásba azt hiszem nem mondta bele, de adáson kívül elnyomta a poént, hogy még a tálibok sem köthetnek belénk, hiszen házasok vagyunk. :) Igaz, ami igaz, jó, hogy összeházasodtunk az út előtt, hiszen már akkor elhatároztuk, hogy komolyan gondoljuk együtt az életet, és így lett ez az utazás egyben a nászutunk is. Most nézem csak, hogy a „Hymns to the silence” Van Morrisson 21. albumának is a címe. Nem csoda, hogy bírtuk a komát, ha ilyen zenéket szeret. Viszont az utolsó dalért én kérek elnézést, Niel Young-tól a Heart of Gold-nak nem éppen a legjobb változatát sikerült beraknia, amit szerintünk szebben szól, az ez a verzió.

Na és akkor jöjjön a felvétel. Ajánljuk főzéshez, mosogatáshoz:

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/zita-arpi-power99-64.mp3″ text=”Power99 Pakistan – Hymns to the Silence – Journey of Love :)” dl=”http://360fokbringa.hu/zita-arpi-power99-64.mp3″]

Ekkor még Pindiben laktunk, ezért egyértelmű volt, hogy éjjel egykor taxival kell hazamennünk. Kb. négyszer állítottak le minket hazafelé menet a rendőrök, és az egyik még bátorkodott iratokat is kérni tőlünk. Ahogy túrtuk elő az útleveleket, Zita kivette a táskánkból a laminált családi és esküvői fényképeinket, hogy hozzáférjen ahhoz, ami alattuk volt. A rendőr meglátta a fotókat, és kézmozdulatokkal jelezte, hogy szeretné látni őket. Én először nem akartam neki odaadni, mondván, hogy ne rabolja annyit az időnket, nézze meg csak az útleveleinket, aztán engedjen minket utunkra. De Zita ennél okosabb volt, és megmutatta neki a fényképeinket. A rendőr végiglapozta, majd mosolyogva visszaadta őket, intett, hogy mehetünk, és közben hozzátette: „I see, I happy” – Láttam, most már boldog vagyok! Az útlevelünkre nem is volt kíváncsi. Házas ember, csak jó ember lehet? Ez ilyen egyszerű errefelé? :)

És ha már így bemutattuk a médiamegjelenéseinket, akkor legyen itt a végére egy TV2 Aktív riport, amit még Karimabad felett vettünk fel Barbara segítségével! Na ez nagyon tetszik nekünk, szép, színes, tartalmas, elmondtuk, amit szerettünk volna, szóval ezzel elégedettek vagyunk. Ha még nem láttátok volna, itt most már fent lesz:

Iszlámábádban több “buliban” is voltunk, amiket nagyon élveztünk. Na nem olyan hátonpörgős őrületeket kell elképzelni. Nazim egyszer elvitt minket egy helyre, mondván hogy „látni akarnak minket”. Végül egy házaspár vett fel minket autóval akik tényleg nagyon odavoltak a nászutas föld körüli kerékpártúra ötletéért, ők voltak Sana, és az ő türkmén férje Sadar. Ők elvittek minket Mike lakására. Mike a US AID-nek dolgozik, saját biztonsági őre van és egy hatalmas házban lakik egyedül. Ezt rengetegen elmondhatják magukról Iszlámábádban egyébként, tehát elég „hétköznapi” dolog, ha valakinek őrbódé van a kapuja mellett – főleg, ha amerikai. Miután túlestünk a szokásos körökön, az első találkozáskor igazából csak mindenki mesélt magáról – főleg mi az utunkról, hogy hogyan jött ez az egész, meg hogy milyen bringával utazni -, de aztán a szilveszteri buliban elkértük Mike számát, és egy olyan önző, galád tervvel álltunk elő nála, hogy mi lenne, ha pizzás csigát készítenénk az ő nagyszerűen felszerelt konyhájában, és aztán azt együtt fogyasztanánk el egy jó kis dumálás keretében. A dologba egyből belement Mike, így már csak az időpontot kellett fixálnunk, és az adott este előtt bevásárolni a hozzávalókat. Mint már írtam, Attila segítségével ez jóval gyorsabban sikerült, mint nélküle tettük volna, így röpke egy óra alatt nálunk volt minden, alig fértek be a cuccok az egyetlen 20l-es Ortlieb táskába, ami nálunk volt. Hagyma, fokhagyma, tejfölhöz leginkább hasonlító natúr joghurt (tejfölt nem kapni errefelé), sűrített paradicsom, oregano, liszt, élesztő, sajt, felvágottak(csak fagyasztottan kapni, piszok drága és nem is olyan, mint otthon, de pizzára elég), gomba. Gondoltuk, hogy rendben vagyunk, és mindent megvettünk, ami a pizzás csigához kell, de tévedtünk. A tejjel még nem volt gond, az volt otthon Mike-nak, de amikor a sót szerettem volna hozzáadni a liszthez, máris koppantunk. Mindenféle fűszerei voltak Mike-nak, de só az nem volt a konyhájában. Itt elkövettük a másik hibát, és még mielőtt Mike elszaladt volna a sóért a közeli boltba, nem gondoltuk végig, hogy kell-e még valami. Hát a cukor is hiányzott az élesztő tejben való felfuttatásához, így aztán az éppen felénk tartó Nazim-ot csörgettük meg gyorsan, hogy hozzon cukrot is, ha szeretne pizzáscsigát enni. Erre föl Nazim beállított 10 perc múlva egy zacskó cukorkával a zsebében, kaján mosollyal az arcán. Azon vigyorgott, hogy mit reagálok a cukorkákra, de közben a másik zsebében ott volt egy zacskó kristálycukor… :) Így végre nem hárult több akadály a várva várt pizzáscsiga elkészítéséhez. Egészen addig a pillanatig, amíg a tészta készen nem állt a kinyújtására. Ugyanis sodrófa sem volt a konyhában, na de kétségbe nem estünk, sokszor találkoztunk már ezzel a problémával otthon is, és mindig sikerült megoldani, ebben most sem volt kétségem. Mike-hoz fordultam egy borosüveg után folyamodva, és ilyen persze volt neki, így megmenekült a haza és a pizzáscsiga. :) Ami a másfajta alapanyagokhoz képest igen jól sikerült és nagyon hasonlított a hazaira. Nagy sikert arattunk vele a kis társaságunkban, és ami azt illeti, nekünk is nagyon jól estek az ismerős ízek, és az érzés, hogy az otthontól ilyen távol el tudtuk készíteni a kedvenc ételünket. Mert a többes szám kötelező, Zita rengeteget segített a munkában, ami nem volt egy rövid folyamat, mert összesen kb. 1,5 kiló lisztből 5 tepsi csigát készítettünk. Ezeket aztán a fokhagymás tejfölbe mártogatva fogyasztotta a nép, és hála Mike piákkal rendesen telepakolt hűtőjének, néhány sör is lecsúszott közben, ami igen jól esett, tekintve, hogy a főzés úgy az igazi, ha közben iszogathat az ember, arról nem is beszélve, hogy a szilvesztert leszámítva nem is tudom, mikor ittam utoljára sört, vagy más bódító italt. Ez az utazás az alkohol fogyasztásunkra is hatással van, kb. megtizedelte azt – és ez egyáltalán nem baj, de azért az a tized még jól esik néha! :)

Our love is Conditional

Mike-al mindig azon nevettünk össze, hogy őt csak kihasználjuk, egész pontosan úgy mondtuk, hogy „Our love is conditional”, és ebben volt valami, mert a következő alkalommal egy ilyen sms-el kerestük meg: „How about Avatar Extended Edition + Homemade croissants with sausage & mustad + popcorn + using your wasing machine on Friday or Sunday evening? Zita & Arpi” – magyarul valahogy így szólt volna: Mit szólnál az Avatar bővített változatához + virslis kroásszán + popcorn + kimosnánk a ruháinkat a mosógépeddel péntek vagy szombat este? Végül ha jól emlékszem, egy hétfő estére tolódott a dolog, amikor is összejött a szokásos társaság Zohebbel (amerikai-pakisztáni srác, időközben lejött a hegyről, és Nazimon keresztül ugyanott lakott, ahol mi, a szomszéd szobában) kiegészülve. Mivel a kroásszán elkészítése feleannyi munkával sem járt, mint a pizzáscsiga, Zita ezúttal a mosó- és szárítógépet kezelte, amíg én a konyhában próbáltam varázsolni. A kroásszán is jól sikerült, és kiváló éteknek bizonyult az igen izgalmas és érdekes beszélgetés mellé. Merthogy az Avatart nem sikerült rávarázsolni Mike nagyképernyős tévéjére, de ez azt hiszem, így is volt jól, mert a beszélgetés alatt sok új dolgot megtudtunk és rengeteget nevettünk.

Természetesen újra előkerült a Knife Healer, vagyis a késes gyógyító legendája, sőt mi több, ezúttal kiterjesztettük, hiszen rájöttünk, hogy a KKH valójában nem a KaraKorum Highway-t rövidíti – hogyan is gondolhattunk ilyen badarságot… -, hanem a Késes Gyógyító monogramja: Karimabad Knife Healer. Innentől már az is nyilvánvaló volt, hogy a félelmetes késes gyógyító mozgási területe a Karakorum Highway-re terjed ki, vagyis Kashgar és Iszlámábád között mozog a srác. (vagy nő?) Ekkor kezdett igazán gyanús lenni nekünk Zoheb, hiszen vele először Gulmitban találkoztunk, aztán Karimabadban, majd Gilgitben, és most tessék, végül Iszlámábádban is megtalált minket. Megbeszéltük, hogy Lahore-ben is találkozunk, és figyelmeztettük Zoheb-et, hogy vigyázzon, mert ha nem jön el, és nem futunk össze Lahore-ben is, az egyértelmű jele annak, hogy ő a Knife Healer, hiszen nem hagyta el a területét – a KKH-t.

Kultúrák furcsaságai – avagy férfiként miért legyél óvatos Peshawarban

Ennél durvábbat is hallottunk, ami sajnos valóság. Amikor szóba került Peshawar, és hogy Frida egyedül ment el megnézni a várost, akkor valaki megjegyezte, hogy „Jó, de ez számára nem veszélyes, hiszen ő egy nő…”, ezen én fennakadtam, és rákérdeztem, hogy miért van ez így, és miért veszélyesebb Peshawarban idegen férfiként mászkálni, mint nőként?

Nem tudom, észrevettétek-e már az utcai fényképeken, pl. a beshami, dasui fotókon, hogy az utcákon nem látni nőket. Csak férfiak vannak az utcákon, esetleg gyerekként még kislányok, akik az iskolába jönnek-mennek, de ezen kívül nagyon-nagyon ritka a nő, és akkor is általában teljesen be van takarva, még a szeme sem látszik ki a sátor alól. Az ilyen kultúrában a férfi – ha nincs pénze prostituáltakra – életében először akkor találkozik nővel szemtől szembe, amikor megszerezte a házassághoz szükséges anyagi fedezetet és a szülei találtak számára egy megfelelő nőt, akivel összeházasítják. Ez az „arranged marriage”, és errefelé ez a szokás, a nálunk ismert „love marriage” csak egy romantikus, elérhetetlen dolog az itteniek jó nagy részénél. – De közel sem mindenkinél! Szóval elég nehéz nőhöz jutnia a férfinak, a barátnő fogalma pedig szinte ismeretlen, és az ilyen fajta tevékenység (házasság előtt egymás kezét megfogni, ölelkezni, csókolózni, hogy a továbbiakat ne is említsem…) teljesen felháborító és erkölcstelen. Férfiak és nők között. Férfi a férfival ölelkezhet (ez a köszönés általános formája is), abban nincsen semmi kirívó, sétálhatunk vállvetve a haverokkal, a kutya nem szól ránk. Bezzeg, ha Zitával összeölelkeztünk az utcán, vagy jókedvünkben kicsit táncra perdültünk, volt, hogy nem is a rendőr, vagy a biztonsági őr, hanem az utca egyszerű embere szólt ránk, hogy ezt errefelé nem szokás. :) Ezekből a dolgokból kiindulva én már az előbb említett városok utcaképéből kiindulva sejtettem, hogy ezeken a helyeken magasabb lehet a homoszexuálisok és/vagy a biszexuálisok aránya, de amit Mike-nál elmeséltek a pakisztáni barátaink, azon ledöbbentem.

Bizonyos Peshawar környéki kultúrákban az teljesen elfogadott, hogy férfi a férfival nyomja a házasság előtt, hiszen a nővel ugye tiltott… Óhh… Sőt, ezt is mondták, hogy ez igazából a férfiasság jelképe, aki nem csinálja, az nem férfias! Aztán felhozták, hogy figyeltük-e már azoknak a díszes teherautóknak a legénységét. Általában két idősebb, és egy fiatalabb férfi alkotják a bandát, és a két idősebb a két sofőr, akik felváltva vezetnek, a fiú pedig hát… :( Szóval ez elég meredek volt számunkra. Durva, hogy ennyire elfajult néhány helyen ez a „nőt a csadorban és otthon tartjuk, őrizzük” dolog, hogy a vége az lett, hogy ilyen kultúra alakult ki. És aki ebbe születik, annak ez a természetes, ez a normális. Persze mi erkölcstelennek és undorítónak tartjuk az egészet, és azt hiszem, ez már tényleg túl messze van a „normális”-tól. De nyomatékosan megkérném a kedves olvasót, hogy ne általánosítson ez alapján, és ne kiáltsa ki Pakisztánt a b**ik gyülekezetének, mert ez amit az imént leírtam, csak egy szűk rétegre jellemző, nem a 180 millió pakisztánira! Akikkel mi találkoztunk, azok mind normális, rendes emberek voltak, számunkra is elfogadható beállítottsággal és értékrenddel. Olyan értékrenddel és szemlélettel, ami bármelyik fejlett országban megállná a helyét, sőt, irigylésre méltó, ahhoz képest, hogy néha a nyugati világ milyen embereket tud szülni. És most gondolkodjunk el, hogy a „mi kultúránkban” van-e olyan dolog, ami számunkra természetesnek hat, de egy más kultúrából jövő ember számára hasonlóan őrültnek, abszurdnak, vagy felháborítónak tűnik, mint mondjuk számunkra az előbb leírt történet? Gondolkozzatok nagyban, tágabban, vonatkoztassatok el a szexualitástól!

Vendégségben Joseph-éknél – Bringával a város végébe

Iszlámábádban rengeteg új emberrel megismerkedtünk, közülük a legtöbbet talán Joseph-el és a családjával töltöttünk. Vele a karácsonyi mise után ismerkedtünk meg, és ekkor rögtön meg is invitált minket az otthonába egy vacsorára. Az időpontban nem egyeztünk meg előre, csak telefonszámot cseréltünk. Egyik délután bátorkodtunk felhívni Joseph-et, aminek a vége az lett, hogy bringára pattantunk és átgurultunk a G-11-be Hozzájuk. Ez egy jó kis tekerés volt, 7km-t nyomtunk az F és G szektorok között húzódó, óriási autópályaszerű sugárúton. Mivel Iszlamabad nagyon fiatal város, tervezői gondoltak a közlekedésre, ezért bőven van hely utaknak, és vannak is széles utak. A szektorok között „green belt”-ek, vagyis zöld övek vannak, magyarul egy jó 50-10 méter széles sáv, ahol ezek között a nagy sugárutak között nincsen semmi, csak… írnám, hogy érintetlen természet, de ez közel sem igaz. Mondjuk úgy, hogy a legtöbb helyen nincsenek épületek, vagy legalábbis nem sok, viszont a legtöbb helyen van „valami zöld”. Mi is egy ilyen valami zöld mellett hajtottunk a bringákkal, de nem sokat láttunk az egészből, mert már sötét volt. Viszont volt kényelmes leállósávunk, ahol nem nagyon zavart minket senki, csak néha egy-egy másik bringás, vagy motoros.

A megérkezés Joseph-ékhez már nem volt ilyen egyszerű, mert az utcát még csak-csak megtaláltuk a GPS alapján, de a házszámmal már gondok akadtak, ezért egy kicsit kóvályogtunk, mire egymásra találtunk.

A szerény de otthonos lakásukban éppen vacsorát készített a háziasszony, Tereza. A gyerekek (egy 14 éves leányzó, és egy 12 éves fiú) először szégyenlősen közelítettek felénk, de a jég gyorsan felolvadt és aztán annál jobb barátok lettünk. A lakásban nem lehetett nem észrevenni, hogy keresztények: a Karácsonyfa, a keresztek, a szentképek erősen árulkodtak. Majdnem mondtam, hogy „Jéé, Ti keresztények vagytok?”, aztán leesett, hogy hol találkoztunk Joseph-el – A karácsonyi misén – és inkább magamban tartottam ezt a buta kijelentést. Inkább azt kérdeztem meg, hogy hogyan kerültek Pakisztánba, és a válasz után nagy tantusz esett le – jobb később, mint soha -, és rájöttem, hogy igazából még ez a kérdés is kissé buta volt. Hát Irán egy iszlám ország, államvallás a muszlim, és aki ki akar lépni ebből, azt elméletben halálbüntetéssel büntetik. Igen, ez elég durva, de így van. Persze kevesen olyan hülyék, hogy ennek ki is tegyék magukat, és ezzel Joseph-ék sem voltak másképp. A zöldhatáron átszöktek Pakisztánba, ahol még mindig mint UNHCR „menekült” státuszban élnek, nincs útlevelük. Joseph azonban dolgozik a szakmájában, sikeres építészmérnök, és most épp Murree-ban dolgozik, egy iskolát építenek. Na de térjünk inkább rá arra, hogy hogyan lett keresztény Joseph családja.

Joseph-ék keresztényé válásának története

Joseph egyszer elment egy muszlim szent helyre, mert sok kérdés volt benne, odament a sírhoz, ahol megfogta a rácsot, amit aztán nem bírt elengedni. Egyfajta vallásos révületbe esett, elbeszélése szerint a körülötte lévő muszlimok mind azt hitték, Allah szólt hozzá, vagy adott általa valami jelet. Joseph persze tudta, inkább így mondom, hogy érezte, hogy nem csak egy egyszerű ideggörcs jött rá. Elkezdett kutatni a dolog után, mert nem értette, mi történt vele. A szent hely valami módon Dávid királyhoz kapcsolódik, ez az indok elég volt Josephnek ahhoz, hogy felkeresse egy keresztény barátját Iszfahánban (ott élnek legálisan egy negyedben örmény keresztények – ahol mi is jártunk), hogy elkérjen egy Bibliát – amiben Joseph remélte, hogy megtalálja a kérdéseire a választ, miután a muszlim könyveket már mind elolvasta. A segítség nem jött könnyen – egy újabb barát felkeresése után jutott csak hozzá az állam által tiltott könyvhöz, amit három hónap alatt kiolvasott. Felesége eléggé kemény elutasítással reagált Joseph „kutatásaira”… Főleg, hogy Josephnek álmában is Isten-élményei voltak, felesége, hithű muszlimként nagy lelki nyomás alatt tartotta őt. Joseph kérte Jézust, hogy segítsen feleségével való kapcsolatát helyrehozni. Feleségének is egyik éjjel álmában megjelent Jézus és egy nő – a nőt nem tudta kitalálni, hogy kicsoda. Később jöttek rá, egy keresztény barát lakásában tett látogatáskor – egy szentkép megadta a választ. Teréz anya jelent meg neki Jézussal – ezért lett a feleség új neve Tereza. (A férjet sem Josephnek hívják eredetileg.)

Ezután egyértelmű volt, hogy menniük kell Iránból, ha gyakorolni szeretnék a hitüket – és így akarták. Joseph aktív tagja a katolikus közösségeknek Pakisztánban, sokan ismerik őt és sokat tett már értük. Legújabb terve hogy vásárol egy földet, ahol iskolát, templomot épít. Tudjátok, hogy én nem vagyok az a vallásos figura, de amit Jospeh mesélt, pontosabban amit Joseph tett azáltal, hogy hitt valamiben, az lenyűgözött. Gyakorlatilag egy teljesen új életet kellett kezdeniük a nulláról itt Pakisztánban, és még emellett is maradt ereje, kitartása, hogy segítse az itteni katolikus közösségeket, hogy vállalkozása mellett megtakarítson, és ilyen álmai, tervei legyenek. A másik nagy tervük, hogy ha egyszer lecserélődik Iránban a vallási-politikai elit, és visszatérhetnek, akkor Iszfahán mellett vesznek egy nagyobb darabka földet, ahol biogazdálkodnak. És ez még mindig nem minden, mert Joseph egy másik vállalkozásba is bele szeretne kezdeni, aminek a keretében rizst exportálnak Iránba. Szóval ez az ember tele van erővel és tervekkel, és ezt nagyon jó volt látni.

Hogy gyakorlatibb dolgokra is rátérjünk, egy fantasztikusat vacsoráztunk náluk, nem is gondoltuk volna, hogy a pakisztáni után az iráni étel ennyire „hazaiként” tud ízleni. A sok-sok rizs, a finom húsok, és Tereza még egy olyan spagettit is készített emellé, ami elképesztő finom volt. Mint már írtam, többször jártunk náluk, egyszer egy müzlihez kapott CD-s játékot vittünk a kissrácnak, aztán pedig a lányuk születésnapja alkalmából látogattuk meg őket. Ehhez egy apró ajándékot vásároltunk neki, amit Murree-ben vásároltunk, ahová Joseph vitt el és hozott haza minket kocsival. Mivel minden nap ott dolgozik, felajánlotta, hogy reggel felvesz és elvisz minket, aztán este hazahoz minket Iszlámábádba, és amíg ő napközben dolgozik, addig mi nézelődhetünk Murree-ban.

Egy nap Murree-ben – Felvonóval a hegyre

Murree kb. 50km-re ÉNY-ra található a fővárostól a hegyek között. Mivel magasabban fekszik, ezért Murree-ben hűvösebb van, mint Iszlámábádban, és ez főleg nyáron nyerő, amikor már-már elviselhetetlen odalent a hőség. Éppen ezért Murree egy közkedvelt pihenőhelye volt az angoloknak, amíg itt voltak. Ebből kifolyólag sok keresztény templom és egy iskola is megtalálható Murree-ben. Én az odafelé utat sajnos átaludtam, mert előző nap késő éjjelig naplót írtam, de amíg én szundítottam az ő ölében, Zita látott az út mentén néhány kismajmot. Joseph egy felvonó aljában rakott ki minket. A drótkötélpálya alján egy kisebb vidámpark figyelt, és a beülős lift végtelen magasba vitt minket, legalábbis lentről úgy tűnt. Több mint 10 percet lifteztünk a fenyőerdőbe vágott nyiladék felett. Hátrafelé gyönyörű kilátás nyílt a dombokra, és néha olyan közül mentünk a fákhoz, hogy ha akartuk volna, át tudtunk volna ugrani rájuk, és a törzsükön lemászva lejuthattunk volna a felszínre. Persze ez csak mint gondolat tört elő belőlem, a megvalósítás elmaradt. Nem emlékszem már, milyen magasra vitt fel minket a felvonó, de odafent jóval hidegebb volt. Felértünk Murree-ba, ahol rögtön kisebb kirakodóvásár fogadott minket az utcán. Murree még ma is közkedvelt pihenőhely, ha jellemeznem kéne, összekeverném Normafával és Szentendrével, na és persze az egészet pakisztáni kivitelben képzeljétek el. Első utunk a Convent of Jesus and Mary-hez vezetett, ide egy kis ösvényen tudtunk lekanyarodni a főútról.  Egy szép erdős részen sétáltunk le vagy 50m-el lejjebb az úttól, és közben gyönyörű kilátásunk volt, amiért már önmagában megérte ez a kitérő. Először egy hátsó kapuját találtuk meg a conventnek, és már fel is adtuk a bejutást, amikor Zita megpillantott valamivel lejjebb egy másik kaput is. Ez volt a főbejárat, ahol be tudtunk jutni a bentlakásos iskolába. Találtunk odabent két férfit, akik ismerték Joseph-et, és örömmel fogadtak minket. A tea mellett elmesélték, hogy az iskola pár éve már nem klasszikus „convent” vagyis már nem bentlakásos iskola, ahogy az eredetileg volt. A suliban egyébként most hosszú téli szünet van, méghozzá azért, hogy spóroljanak a fűtésszámlám. Így, hogy a leghidegebb hónapokban – ami itt fent tényleg hideg, mínuszokkal és havazással – így zárva a suli, ekkor van a hosszú szünet, nyáron pedig tanítás van. Egy kis körtúrát is tettünk az épületben, ahol láthattunk néhány tantermet és közben meséltek a suliról, a végén pedig felajánlották, hogy felvisznek minket Murree központjába, a Mall-hoz. Amikor az autóra vártunk, Zita talált egy piros-fehér elefánt formájú mászókát, amit azzal a lendülettel meg is lovagolt. Úgy élvezte az elefántot, mint egy gyerek, és ezt igazán jó volt látni. Mondják, hogy az életben az apró dolgoknak is örülni kell („az élet apró örömei”), no hát ezt a legtöbb felnőtt hajlamos elfelejteni, de Zitával ez nem így van, és ez az egyik dolog, amit nagyon szeretek benne.

A Mall egyfajta bazársor Murree központjában, egy csomó különféle árussal, étteremmel és büfével. Itt találtunk egy olcsó csirkeburgert. A szendvics tökéletes lehetett volna, mert a saláta mellett még finom majonéz, sültkrumpli, sőt még egy egész tükörtojás is került bele, ám a húsnak hívott pogácsába valószínű több lisztet tettek, mint csirkét, így az egésznek kicsit fura íze lett, amit azért sajnáltunk, mert ahogy elnéztük a szendvics készítését, nagyon ígéretesnek tűnt a dolog. Azért persze megettük az ebédünket, miközben szemközt a padkán ülve kellemesen elbeszélgettünk egy öreg matrózzal, aki anno a fél világot bejárta a tengereken. A szendvics nem volt elég nekem, ezért még sültkrumplit is vásároltunk egy utcai árusnál, de csak miután körbejártuk a két közelben lévő keresztény templomot. Nem maradt más hátra, mint ajándékot vásárolni Joseph lányának a szülinapjára. Egy szép bögrét találtunk, amit aztán telepakoltunk apró meglepetésekkel. Ekkor vettünk meg egy adag képeslapot is, amiket aztán hazaküldtünk azoknak, akik kérték – és azoknak is, akikre csak úgy gondoltunk. :)

Kilátás a Kashmir point-ról

A Kashmir point nevű helyre beszéltük meg a találkozót Joseph-el, és ez a hely még jó 2 km-re volt a Mall-tól, így egy szép kis séta várt még ránk odafelé menet. Igazából talán ez volt a legkellemesebb része az egész Murree-i kirándulásnak, mert végig gyönyörű fenyőerdőben sétáltunk, igaz a fák között házak is voltak, de még így is nagyon szép volt. És a végén eltévedtünk, úgyhogy sikerült felmásznunk a legmagasabb pontra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Kashmir felé. Szemközt egy gerinc látszott, fenyőkkel és egy országúttal az oldalában. Ha nem Abbottabad felé jöttünk volna, hanem átvágunk a hegyeken Murree felé, valószínű ezen az úton keltünk volna át a hegyeken. De mivel akkortájt igen rosszul voltam, ez az opció fel sem merült.

Kilátás a Kashmir Pointról - Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Joseph-el azon a helyen találkoztunk, ahol az iskolát építik, egy régi épületet újítanak fel és bővítenek ki két fázisban. Egy gyönyörű környéken van ez az épület, és igaz, hogy csak egy kicsit, de itt végre láttam igazi egybefüggő erdőt, sűrű egybefüggő lombkoronával. Joseph-ék nyáron, amikor a gyerekeknek nincs suli, leköltöznek akár egy teljes hétre is, ez egy ideális hely a családnak, ráadásul így ingáznia sem kell a családfőnek.