Szigony, Riksa, TV…

Reggel meglepetten tapasztaltuk, hogy a ház ahol laktunk, nem csak mint szálló, hanem mint iskola is funkcionál. Nem csak a kiskakas, de gyerekek serege is szaladgált a folyosókon, méghozzá ahogy közeledett a reggel, úgy egyre nagyobb csordákban. Ezért aztán a saját magunk által elkészített reggeli után gyors rajtot vettünk, valahogy 8 óra környékén.

Kanchanpur után az út egy darabon dél felé fordult, ezen a szakaszon nagyon könnyen és gyorsan haladtunk, mert nem játszott ellenünk a szél. Azért tettük ezt a kerülőt, hogy át tudjunk kelni a Sapta Koshi folyón, vagyis, hogy egészen pontosak legyünk, annak a duzzasztógátján. Ezen a gáton láttunk egy érdekes dolgot, egy gyerek az egyik betonpillér tetejéről szigonnyal próbált horgászni! Aztán láttunk egy döglött tehenet, és a tetem körül hatalmas keselyűket. Majd riksákat, platóval, rajta 6-7 emberrel is – mindezt egy ember hajtotta! Az ilyesmi nekem rettenetesen tetszik! Nem a szegénységet látom ilyenkor, hanem azt, hogy mi mindenre képes az ember! Számomra ezt látni sokkal szebb, mint egy szép autó, vagy egy modern busz! Ez nekem azt mutatja, hogy képesek vagyunk a kőolaj nélkül is, fenntarthatóan közlekedni! Ha sík a terep, egy ember el tud vinni másik 6-7 ember pusztán a fizikai erejével, egy kerékpár segítségével. Nem kell bonyolult, költséges és fenntarthatatlan üzem az autó vagy buszgyártáshoz. Oké, oké, tudom, azért a kerékpárhoz is meg kell olvasztani azt a fémet, stb. de mégis, nagyságrendekkel egyszerűbb találmány a kerékpár, és nézzetek hülyének érte, de az én szememben mindig csodálatosabb marad, mint a legjobb, leghatékonyabb robbanómotoros, hibrid, vagy akármilyen autó! :)

Ebédelni egy nádkerítéssel körbevett udvarú „bár”-ban álltunk meg, itt ettünk egy-egy csómintésztát, és pihentünk úgy két órát, ami alatt sajnos visszajött az áram, és bekapcsolták a varázsdobozt, amin aztán akciófilmet bömböltettek és ezzel a hely alkalmazottai kiszálltak a valóságból, belezoomoltak a tévébe, amivel sajnos minket is zavartak, mert csak úgy volt a jó nekik, ha üvöltették. Na de ez most már maradjon az ő bajuk, mi kb. két óra pihenés után továbbtekertünk, és a délután ezúttal is lendületesebben telt. Volt, hogy végre újra eltűntek kicsit a települések, és erdők között hajthattunk. Itt temetőt fedeztünk fel a fák alatt, méghozzá igen érdekeset: a sírok ház alakúak voltak! Ez Zitának nagyon tetszett, és közelebb is ment lefényképezni őket, már amennyire tudott a mocsaras terep miatt. Én közben a közelben focizó gyerekekkel ismerkedtem meg, persze nem önszántamból, de ez már nem zavart, rájöttem, hogy ez is egy olyan tényező, ami ellen nem nagyon tudunk mit csinálni, jobb hát elfogadni, a helyiek túlontúl nagy kíváncsiságát és közvetlenségét is. Ahogy elnéztem egyébként a gyerekeket, itt aztán igazán szabadok, kint vannak az út mellett, odakint a természetben, a szabadban, és egymással játszanak, labdáznak, kergetőznek…

Damakig jutottunk ezen a napon, ez egy nagyobb város volt, ahol ismét találtunk szállodát, be tudtuk tenni a bringákat a földszinti szobába, volt ventilátor, és később áram is, le tudtunk zuhanyozni, meg tudtunk vacsorázni, szóval minden ideális volt. Este nem kellett altatni, ezen a napon 101km-t tekertünk, szinte végig ugyanabban a szembeszélben, amiben az előző másfél nap is, így aztán ki voltunk merülve rendesen.

Ellopják a gyerekek a feláldozott pénzt

Reggel megint korán keltünk, és indultunk! Ez az utolsó nap már gyorsan elrepült, noha ekkor is felidegesítettek a helyiek. Volt, hogy még mielőtt megtudtuk volna az adott helyen, hogy tudunk-e ebédelni, annyian körénk gyűltek, hogy inkább továbbálltunk, mert a terep nem tette lehetővé, hogy elszeparáljuk magunkat tőlük, és ha ezt nem tudjuk megtenni, egyszerűen elszívják előlünk a levegőt, a szó szoros értelmében. :) Próbáltál már úgy enni, hogy közben 100-150 ember közelről bámul, és körbeáll téged? :) Na, hát mi ezt nem akartuk! Így végül egy városon kívüli kis vendéglőt találtunk, ahol még thongba is volt, de mivel ez a nap a bringázásról szólt, így nem engedtem meg magamnak ezt az erjesztett kölesből készült itókát, már csak azért sem, mert a víz, amivel felöntötték volna nekem a kölest, nem volt felforralva. Így fájó szívvel, de lemondtam a thongba-ról, és inkább a hátralévő útra koncentráltam. Egy nagyobb folyó felett most is áthaladtunk, de ezúttal hídon. Ennek a hídnak a közepén megálltunk, és így pont szemtanúi lehettünk egy odalent a folyó partján történő jelenetnek. Egy kék ruhás férfi áldozatot mutatott be, méghozzá egy vízre tett kishajó formájában, aminek a belsejében valamit meggyújtott és feltételezésünk szerint pénzt is tett. A hajót ahogy lejjebb vitte a víz, egyúttal vissza is sodorta a partra, ahol egy szakadt ruhás kisgyerek már várt is rá. Kivett valamit a lángok közül (mi azt gondoljuk, hogy pénzt…), és szélsebesen szaladni kezdett vele. A férfi utána rohant, de a kissrác villámgyors volt, így eliszkolt.

Prajwal-éknál „elhagyom a testem”

Prajwal-ékhoz ebédre voltunk hivatottak, ezt már előző este lebeszéltük telefonon, és még ezen a délelőttön is vagy háromszor. Prajwal egy nagy családi házban él az anyukájával és a feleségével, akivel éppen babát várnak. A ház első emeletét teljes egészében egy stúdió foglalja el, innen üzemeltetik a Mechi Tunes FM-et, és az adóként szolgáló torony is a házuk tetejéből nő ki. Még mielőtt nekiláttunk volna a közös ebédnek és beszélgetésnek, bejárást kaptunk a fürdőszobába is, ahol egy nagyon jólesőt tusolhattunk. Olyan meleg és párás az idő itt, hogy egy órával indulás után már mindenütt folyik rólunk a víz és mindenünket eláztattuk az izzadságunkkal. És sajnos az én rövidnadrágom képtelen megszáradni egy ilyen nedves, meleg éjszaka alatt, így reggel… igen, visszaveszem a még nedves nadrágot! Bár igazából tökmindegy, mert ha száraz is lenne, akkor is hamar újra elázna. Szóval egy ilyen napon igazán jól tud esni délben egy hidegzuhany. Prajwal sokat mesél a családjáról és magáról, és az ebéd és egy villáminterjú után megmutatta nekünk a meditációs termet is a földszinten. Prajwal Osho tanításai alapján tart meditációs gyakorlatokat, sok cikket és könyvet mutat Osho-ról nekünk, utóbbiak közül kettő kisebbet nekünk is ajándékoz. Hála az égnek nem nehezek, se nem nagyok, így nem nagy teher cipelni őket, de azért majd valahol Bangkok környékén továbbadjuk őket, és addig persze el is olvassuk őket, ha érdekesek. Osho-ról nem sokat tudok még, de valami nagy spirituális figura volt állítólag, aki a meditációt bevezette a mindennapi életbe. Legalábbis ezt mondta nekünk Prajwal. A meditációs teremben egyébként tartott nekünk is egy bő negyed órás meditációt, vagy mit. Lefeküdtünk a földre, majd beszélni kezdett hozzánk, ilyeneket mondott, hogy lazuljunk el, és hagyjuk el a testünket… De amikor szuszogni kezdtem, akkor azt mondta, hogy figyeljünk oda, hogy ne aludjunk el… Most akkor elhagyjam a testem, vagy sem?! :) Ki érti ezt? Én nem… Kétszer majdnem elaludtam. :)

Vissza Indiába, újra őrület, újra mocsok és hangzavar

Délután négy is elmúlt már, amikor Prajwal-nak megköszöntük a szíves vendéglátást, és elindultunk a határ felé. A nepáli-indiai határnál csak egy lejtővel később vettük észre, hogy kihagytuk a „Migration Office”-t, ahová aztán vissza kellett mennünk, mivel ők adták meg nekünk a kilépési pecsétet. A helyiek itt szabadon mehetnek a két ország között, ez az iroda pedig nem az út közepén van, hanem az út mellett, és nekik nem kell itt megállni, csak nekünk külföldieknek (se nem nepáli, se nem indiai), ezért kerülte el teljesen a figyelmünk. Zitára hagytam az intézkedést, én addig elrohantam pénzt váltani. A túloldalt hasonló papírokat kellett kitölteni, mint már egyszer Amritsar-nál, amikor beléptünk Indiába. Sajnos itt még egyszer a netbookot is be kellett kapcsolnunk, mert voltam olyan balga, hogy nem írtam fel Arup telefonszámát, így ezt ki kellett kutatni a CS levelek közül. Ezzel újabb negyed óra ment el, ami alatt ráadásul jól összecsíptek a szúnyogok.

Egyértelmű volt, hogy nem érünk már oda a 30km-re lévő Siliguriba világosban. Azért persze igyekeztünk, hogy legalább minimalizáljuk a sötétben, úton eltöltött perceket. Ennek ellenére muszáj volt megállnunk egy helyen momót enni. Most is körbeálltak, de ez valahogy nem volt olyan zavaró. Viszont a szagok, a rég nem érzett „csatorna”, sár, szemét, tehénürülék és még ki tudja mi mindennek a keverék-„illata”, ami az indiai utcára oly jellemző, most újra megcsapott minket. És ahogy átértünk a határon, úgy lett egyszerre az utcakép is még lerobbantabb. Semmi zöld, semmi természetes, csak bodék az út szélén, végig mindkét oldalt, szünet nélkül, és ez a szag, és a még nagyobb tömeg, még nagyobb zaj! Még jó, hogy tudtuk előre, hogy ez lesz és már készültünk rá lélekben.

Az út minősége, ahogy Prajwal előre elmondta, helyenként borzasztó volt. Igazából a legrosszabb részeken rosszabb volt, mint egy földút, mert kátyú kátyú hátán volt, olyan sűrűn, hogy azt még mi kerékpárral sem tudtuk kikerülni. Ezeken a helyeken le kellett lassítanunk, és nem csak az utat teljes széltében elfoglaló gödrök miatt, hanem a járművek miatt is, mert a riksák, és a teherautók még jobban le kellett, hogy lassítsanak, mint mi, ezzel helyenként kisebb dugó alakult ki, és hagy ne részletezzem, az milyen porral és zajjal járt…

Szóval nem voltunk boldogok, főleg, amikor ránk sötétedett, és minderre még a – természetesen reflektorral – szemünkbe világító szembejövő forgalom is rátett.

Mire Siliguri elővárosai értünk, már a fogainkat csikorgattuk, nem csak az előbb leírt körülmények miatt, hanem az időközben őrülten megnövekedett forgalom miatt is. Persze mindenki dudált, de mint az őrület, mi pedig kezdtünk megveszni, pontosabban leginkább én.

Elvesztem a türelmem

Ezt sajnos nem tudom hűen leírni, mert már kint vagyok abból az állapotból, de nagyon rossz volt. Menekülnél, de nincs hová, mindenütt őrült forgalom, és mindenütt őrült zaj. Utólag hülye ötletnek tűnik, de akkor ott megtörtént velem, hogy amikor már nagyon kivoltam az engem érő folyamatos, igen hangos, szinte már fájó zajtól, felálltam a gépről, és megkértem a mögötte haladó motorost, hogy hagyja abba a dudálást, mert attól még, hogy dudál, én nem tudok eltűnni előle az útról, lehúzódni sincs hová, és ha le is húzódnék, akkor is csak három méterrel jutna előrébb, mert előttem is csak araszolnak. De ő dudált tovább… Még többet, mint eddig! Nem tudhatta, hogy van tükröm, de én a sisakra felszerelt kis visszapillantóból figyeltem az arcát, és amikor most magam előtt látom, még sajnos most is elönt a méreg. Élvezte, hogy én szenvedek, és azt várta, mit reagálok arra, ha ő még többet dudál. Vagyis csak azért dudált, hogy hecceljen. Megálltam, és amikor mellém ért, kér akkorát ütöttem ököllel a vállára, amekkorát csak bírtam. Ti mit tettetek volna? Egyszer azt érzem, ezt se kellett volna, máskor meg, hogy inkább a sisakját ütöttem volna, hogy zengett volna a hülyének a feje tőle.

Zita ezután félreállított, és kért, hogy nyugodjak meg, és csak magam elé koncentráljak, és arra, hogy túléljük ezt az őrültekházát, ne essen semmi bajunk a forgalomban és eljussunk a címre, ahol már várnak ránk. Kicsit sikerült lenyugodnom, de aztán pár kilométerrel később egy elágazásnál jött egy autó. Megbámultak majd bevágtak elém. Indexelt a fickó, de azt gondolta, hogy akkor így át is hajthat rajtam, mert ha nem fékezek le, akkor összeütköztünk volna. Ő balra kanyarodott le, én pedig az út bal szélén haladtam szabályosan, elől hátul kivilágítva, és végül satufékkel, hangosan kiáltozva megállva. A kiáltásra ő is megállt és a közelben dolgozó rendőrök is odajöttek. Ő egyre csak mondta, hogy de hát ő indexelt és úgy kanyarodott le, de én ekkor már magamból kikelve ordítottam, mert láttam, hogy nincs felszerelve bal oldalt az autójára tükör! Hát ezért… nem is láttál! Megnéztél, mert érdekes volt a biciklim, aztán mentél tovább a magad barbár módján, tükör nélkül! És kanyarodtál, és ha én nem fékezem, akkor összeütközünk. Ordítottam rá, hogy vegyen tükröt, és használja, és hogy nem szabályosan közlekedett, hiába indexelt, az egy dolog, az csak egy jelzés, hogy kanyarodsz, de nem azt jelenti, hogy rákanyarodhatsz arra, aki az utadban halad… és hogy van-e a jogsija, stb… Utólag szégyellem a dolgot, még ha igazam is volt, azt nem ilyen módon kellett volna közölnöm, mert ott volt a felesége és egy apró gyermek is a kocsiban, ők végignézték a műsort.

Azt hittem, hogy egy türelmes ember vagyok, de ezen a napon bebizonyosodott, hogy ez nem így van. :(

Aruphoz végül épségben megérkeztünk, és ő nagy szeretettel fogadott minket. Jó volt valakihez megérkezni.

—

Köszönjük Nepál!

Nepálról kéne valami összefoglalót írnom, hiszen ezzel a bejegyzéssel az útinaplóban is elhagytuk ezt a csodálatos országot. Sajnos nem könnyű a sorsa ennek a himalájai országnak, de a lakói egyszerű, szerény, melegszívű, vendégszerető és kedves emberek, akiktől azt hiszem, bőven van mit tanulnunk. Mindezek mellett Nepál talán az egész világon egyedülálló természeti adottságokkal is rendelkezik, és ezért már önmagában bőven megéri idelátogatni. Azonban ha Nepálban jársz, és azt nyitott szemmel és szívvel teszed, sokkal többet fogsz kapni, mint amit a természet önmagában nyújtani tud. ;)

Nem akarok most újabb nagy zöld morgást lenyomni itt, de sajnos tény, hogy a gleccserek húzódnak össze a Himalájában, és a talaj is pusztul, ezeket mi is láttuk a saját szemünkkel, és Ti is láthattátok a képeken. A völgyek oldalában a teraszos földművelés és a tüzifa gyűjtés miatt sok helyen az erdő híján a talaj lecsúszik a hegyoldalban, a nagy folyókban végzi, amelyek egészen a Bengáli Öbölig viszik az értékes, életet jelentő termőtalajt.

Hogy mi a megoldás, nem tudom, de apró lépéseket mi is láttunk, és talán, ha nem népesedik őrült mértékben túl ez az ország, akkor részben megmaradhatnak a természeti értékei.

Egy biztos, ha szépet akartok látni, gyertek Nepálba, és gyertek minél előbb, mert a Világ minden nap változik! És szóljatok pár jó szót nepáliul (LINK) a nepáli barátainkhoz, mert olyan boldogok lesznek ettől, hogy az majd Rátok is átragad! ;)

Lesz vendéglátónk, várnak minket Siliguriban!

Sindulimadhi-tól Siliguri-ig négy nap alatt terveztünk eljutni. Ez sikerült is, igaz, a mért 320km helyett végül 344km-t tettünk meg, de ezen nem lepődtünk meg.

Első nap tudtuk, hogy még lefelé megyünk egy kicsit, ez a kicsi az első 40km volt, amíg el nem értük a Terai-on végighúzodó Highway-t. Itt még néhány helyen eltűnt alólunk az aszfalt és párszor kellett fölfelé küzdenünk magunkat egy-egy emelkedőn néhány percig, de mindezek már sehol sem voltak az elmúlt napok nehézségeihez mérten. A táj kicsit dzsungelszerű volt, de aztán ahogy haladtunk lefelé, úgy lett egyre nagyobb és szélesebb a mellettünk haladó folyómeder, és így lett a táj is egyre kevésbé erdősebb.

Lent a nagy útnál rég nem látott tömeg és forgatag fogadott minket, de mi nem időztünk sokat a kereszteződésben, hanem elindultunk kelet felé az úton. Nem mentünk sokat, csak az első vendéglőig tekertünk, ahol megálltunk, és betoltunk magunkba két tál chowmein-t. Meg sajnos egy két literes üdítőt is, ami már önmagában eltelített minket. Ezután a cukoradag után megfogadtuk, hogy mostantól amíg meg nem érkezünk Bangladesbe, nincs több „Cold Drink”, se egyéb hasonló cukorbevitel, mert azt éreztük, hogy rengeteg cukrot tolunk magunkba, és ez nem jó. Persze ezt a fogadalmat aztán nem tudtuk tartani, továbbra is kívántuk a cukrosat, na meg aztán egy fagylaltos riksa is szembejött egy forró délután, aminek nem tudtunk ellenállni.

Ebéd után nem indultunk egyből tovább, mert odakint nagy hőség volt. Maradtunk a ventilátor alatt, ahová a netbookot is behoztuk, és írtunk három Couchsurfernek Siliguriba, hogy 3 nap múlva érkezünk. Egyikük, Arup még ezen az estén válaszolt, hogy „Most Welcome!” :) Ez nagyon jól esett nekünk, és egyből jobb érzés volt úgy közeledni Siliguri felé, hogy tudtuk, hogy várnak ránk.

A Nepáli piac

A délután folyamán még egy meghívást kaptunk, méghozzá Mechi-be, az egyik legutolsó nepáli településre, Prajwal-tól. Vele úgy sikerült megismerkednünk, hogy megálltunk egy, a biciklijével bajlódó száris nepáli nő mellett az út szélén, hogy segítsünk neki. Hamarosan akkora tömeg lett körülöttünk, hogy én már a biciklijéhez jóformán oda sem fértem. A hátrafelé nyíló, vízszintes papucsban volt féloldalasan elcsúszva a kerék. Ezt a hölgynek úgy sikerült elérnie, hogy leesett a lánc, és ezek után még tovább nyomta erőből a pedált, ezzel elmozdítva a hátsókereket a helyéről, ami így beragadt a vázba és a fékpofák közé. A láncot még én raktam vissza, de aztán megállt a tudományom, a hiba többi részét már a helyiek fedezték fel, és tették helyre néhány jól irányzott ütéssel a keréken. Ehhez szerszámnak egy nagyobb sarlót használtak! Ilyesmi a legtöbb vidéki nepálinál mindig van, a derekukon hordják egy kis fa tartóban. A kerék újra rendesen forgott a helyén, és mindeközben Zita már elmesélte az egész történetünket Prajwal-nak, akitől meghívást kaptunk Mechibe, a Mechi Tunes FM épületét kell majd keresnünk, mondták, ahogy mi is, hogy még 2-3 nap, és ott vagyunk! ;)

A délután még történt egy-két említésre méltó dolog. Pl. megfigyeltük, hogy néhány helyi biciklin, a sárvédő aljára ragasztott meghosszabbításon valamiféle sztárok, vagy celebek fényképei vannak ragasztva. Ez számunkra erősen megmosolyogtató dolog volt, ezért még le is fényképeztük. Aztán egy helyen nagy piacot láttunk, de először nem mertünk megállni, mert a piac embertömeggel is járt, és ha ők észrevesznek minket… Akkor végünk van! :) Na jó, nincs végünk, csak körbeállnak minket, először ötvenen, aztán százan, aztán elállják az utat is, a járművek ezért elkezdenek dudálni, mi pedig mindennek a közepén szépen lassan, de biztosan megőrülünk. Ezt nem akartuk, ezért továbbmentünk, és csak kicsit később álltunk meg, Zita pedig visszaszaladt a kamerával, hogy közelebbről is szemügyre vegye a vásárt:

Én ezalatt a bringáknál maradtam és közben szépen lassan körülvett a nép, és egy perccel később már azt vettem észre, hogy nem látok ki a nepáliak teljes körgyűrűéből. De nem akartak semmi rosszat, csak kíváncsiak voltak, én pedig próbáltam türelmes maradni velük. Később Zita is megérkezett a fényképezőgéppel, úgyhogy ezt a jelenetet is meg tudtuk örökíteni.

Azt képzeljétek el, hogy innen még ki is kellett jutnunk! :) A külső kört pedig parkoló biciklik alkották, mert ugye amikor az n+1-edik Sanyi jött és meglátta a nagy tömeget, ő is tudni akarta, mi folyik ott letette hát a biciklit és közelebb furakodott hozzánk.

A „Welcome” családnál – Zita esküvői hennát fest

Este a naplemente előtt talán egy órával találtunk egy házat, amire ki volt írva, hogy „Welcome”, meg még két mondat vagy szó, de azok már nepáliul, ezért azokat nem értettük. Közelebb mentünk, hogy ha már így „welcoming”-olnak minket itt, akkor talán kaphatunk valami hátsókertet, vagy ereszaljat, ahol felállíthatjuk a sátrunkat, vagy annak csak a hálófülkéjét a szúnyogok ellen az éjszakára. Zita ment előre beszélni, én maradtam kicsit hátrébb a biciklin. Nem tudom, hogy csinálta Zita, de 10 perccel később kaptunk egy szobát, ahová igaz, szűkösen, de még a bringák is befértek. Le tudtunk fürödni a hátsókertben egy a naptól felforrósított kis helyiségben, és vizet is kaptunk, amit átpumpáltunk a szűrőn. Zitát egy lány megkérte, hogy rajzoljon hennát a kezére a holnapi esküvőjéhez. Ez a lány szemben lakott, az út túloldalán, és 16 éves volt! A leendő férjét még soha nem látta! Ez az „arranged marriage”, vagyis a szőlők által rendezett házasság. A henna festés felkérésen Zita meglepődött, mert ezt más helyeken, pl. India egyes vidékein gyakorlott mesterek végzik, akiknél nagy sorban állás van, és akiknél fél éjszakákat töltenek a nők, hogy a leggyönyörűbb hennájuk nekik lehessen az esküvőjükön. Ehhez képest Zita egy messziről jött idegen, akit csak pár perce ismernek, de mégis, végül Zita elvállalta a megtisztelő feladatot, főleg, miután látta, hogy a lány másik kezére a szomszédok festettek hennát.

Zita egy-két órát elmatatott a lány kezével, gondosan dolgozott, és még egy magyaros mintát is belecsempészett a hennába. Én ez alatt az egyetlen angolul beszélő sráccal beszélgettem a lépcsőn. Este még vacsorát is kaptunk, a szomszéd néni főzött nekünk, és végre nem csak rizs volt, hanem parata is, ennek nagyon örültünk, mert jólesett végre egy kis változatosság a sok dálbát és csómin után.

Éjjel olyan meleg volt a szobánkban, hogy kiköltöztünk a teraszra, ahol a szúnyogok ellen felállítottuk a sátor hálófülkéjét. Még így is folyt rólunk a víz, ez mégis sokkal jobb volt, mint odabent a szaunában. Hajnali 5-kor keltünk, és 7 előtt már az úton voltunk, ám előtte még fényképezkedtünk a „menyasszonnyal”, és a családjával, valamint a mi szomszédainkkal, akiktől a vacsorát kaptuk.

Magunknak készítjük a reggelit

A reggelit úgy terveztük, hogy valami útszéli vendéglőben megkapjuk majd, és itt nagyot tévedtünk. Nepálban, a turisták által nem járt, déli, mezőgazdasági vidékeken (de lehet, hogy máshol is) úgy zajlik az élet, hogy hajnalban felkelnek, isznak egy teát, esznek valami „snack”-et, ami általában valami olajban kisütött, csípős, zöldséges töltettel megtömött tészta. Rendes ételt először csak délelőtt 10-kor esznek, ekkor jön az első dálbát. Mi nem akartunk eddig várni, és olajos-csípős szamoszát sem akartunk enni reggelire, ezért egy jó fél órás mászkálás után végül kikötöttünk egy vendéglő árnyékában, ahol a szomszéd boltban vásárolt tojásokat elkészítettük magunknak. De mire ide eljutottunk, engem kicsit már megevett az ideg, mivel mindig, ahányszor csak megálltunk, nagy, bámulós, értetlen tömeg vett minket körül. Bámulni azt tudtak, a körbeállásban is profik voltak, és a legügyesebb még azt is meg tudta kérdezni, hogy milyen országból jöttünk.

Azt, hogy hol találunk ezen a reggeli órán rendes ételt, senki nem tudta megmondani nekünk, pedig a nap már egész magasan járt, és kezdett egyre melegebb lenni. Már rég az úton kellett volna lennünk, méghozzá tele gyomorral, ehelyett itt evett a fene. Végül megcsináltuk magunknak a reggelit, persze ezt is egy kisebb közönség nézte végig, amitől megint nem lettünk boldogabbak. Tudom, hogy ez nem volt szép dolog, és tudom, hogy nem kellett volna olyan idegesen kezelni ezt a helyzetet, de így történt. A fémbögrével végigjártam az embereket, és kértem a „mozijegy árát”, vagy ha nem fizetnek a moziért, akkor forduljanak el, vagy menjenek el. Ez nem volt szép dolog, de amikor folyamatosan mindig, mindenki bámul, amikor neked problémád van… Na mindegy, ez tudom, hogy nem volt szép, de változtatni már nem tudok rajta. Legközelebb türelmesebbek leszünk.

Hogyan győzd le a szembeszelet!?

A biciklin is bugos maradtam egy kicsit, főleg, hogy már második napja szembeszelünk volt. Pontosabban tegnap délután óta, amióta befordultunk kelet felé. Ezt a szembeszelet csak szépen, fokozatosan sikerült „legyőzni”. Ha 15km/h-val haladtunk, az már gyorsnak számított, holott közben olyan erővel kellett hajtanunk a gépeket, mintha a szél nélkül 25-30-al tekernénk. Máskor volt, hogy csak 12-vel bírtuk nyomni, mert a szél felerősödött, vagy mi fordultunk még inkább szembe vele. Ez mondanom sem kell, bosszantó volt, de csak addig, amíg hagytam. Vagyis inkább addig, amíg bosszankodtam rajta. Tudom, ez leírva, és így képernyő előtt átgondolva teljesen triviális, de a valóságban átállítani magad rá, amikor napokig szembeszélben tekersz, és tudod, hogy ha a szél nem lenne, haladhatnál 1,5-2x gyorsabban is, akkor nem könnyű. De nem lehetetlen! Szóval szépen lassan eljutottam oda, hogy elfogadjam, hogy szembe fúj a szél. Ha nem fogadom el, és emésztem magam rajta, azzal csak tovább nehezítem magamnak az utat – és attól nem fog elmúlni a szembeszél. Szóval ahogy teltek az órák és a napok itt a Terai-on Siliguri felé, szépen lassan elfogadtam: ha fújni akar, hát fújjon, még így is tudunk haladni. Amikor olyan külső körülményből fakadó nehézség ér, amin tuti, hogy nem tudok változtatni odakint, akkor nem lehet mást tenni, el kell fogadni, és meg kell tanulni vele együtt élni.

„Működik a vonal!”

Ez a második délelőtt ugyan még elég borúsan telt odabent a sisak alatt, de azért ezalatt is láttunk sok szép és érdekes dolgot. Az út tele volt helyiekkel, és ők mint mindig, mindenütt Nepálban, nagyon különböztek tőlünk. Például abban is, hogy mind vidámabbak voltak nálunk. :) Visszaintegettek, megcsodáltak minket és volt egy apuka, aki még engem is megmosolyogtatott: egy esernyővel védte a naptól a gyermekét, aki közvetlenül a kormány mögött ült a vázra szerelt kis ülésen. Ilyet mi is szerezni fogunk otthon a hagyományos kerékpárjainkra, ha egyszer lesz gyermekünk! Mennyivel jobb neki így, mint mögöttem, itt láthat előre, pont úgy mint én, és még a kormányt is foghatja. :)

Ebéd előtt megálltunk még egyszer, egy nagy fa alatt próbáltunk elbújni, de hamar itt is megtalált minket egy motoros. Azt hittük, ő is csak megbámulni akar minket, vagy esetleg lefényképezni, de nem, nem ez történt. Óva intett minket, hogy üljünk odébb a fától, mert annak közelében kígyók lehetnek! Ó, ez remek! :) Odébb foglaltuk helyet, de még mindig árnyékban. Innen láthattuk, ahogy egy közeli kúthoz átjárnak az út túloldaláról az asszonyok a vízért, amit közvetlenül kézzel húznak fel.

Ebédelni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ahol kénytelenek voltunk hamar egy kört rajzolni a porban a bringák körül, hogy azzal megóvjuk őket a kíváncsi helyiektől. Ez csodák csodájára működött, a vonalat nem lépték át a nepáli barátaik, sőt ha valaki újonnan jött ezt mégis megtette, akkor a többiek szóltak rá, hogy hékás, vigyázz, ott a vonal!

Ez már csak azért is örvendetes volt nekünk, mert így végre nekünk is volt egy kis terünk, mivel mi a bringák mögött, egy olyan asztalokkal és padokkal körülvett helyen ültünk, ahová így nem tudtak odajönni a helyiek. Így tudott egy kicsit járni a szél a tető alatt, és csak tíz patakban folyt rólunk a víz, miközben a dálbátot ettünk. Éreztük, hogy nem szabad rögvest az ebéd után továbbindultunk, mert nem csak odakint, bent a fejünkben is túl nagy volt a „hőség”. Le kellett kicsit nyugodnunk, sok volt nekünk ez a reggeli gubanc, ez a sok ember mindenütt, és ez a nagy meleg, ami máris itt volt rajtunk, hiába keltünk fel hajnalban, alig haladtunk. Szóval kerestünk egy helyet a sziesztára, és ezt meg is találtuk egy a vendéglő mögötti ház udvarán, a teraszon. Ide persze csordaként követett minket a főleg gyerekekből álló tömeg, de a kapun nem sokan jöttek túl, és őket is hamar el tudtuk zavarni. Itt sikerült feltöltenem egy cikkhez az utolsó képeket is, és mindkettőnknek sikerült egy kicsit pihenni, sőt megkockáztatom, hogy pár percet még aludtunk is. Zita talán fél órát is. Igen, biztos, hogy aludtunk, mert közben egy kecske valahogy átjutott rajtunk, és beszökött a szobába, ahol a házigazdánk aludt, és arra ébredtünk, hogy kizavarta az állatot, mert az elkezdett valamit megenni a szobában. :)

Amikor indulni készültünk, eleredt az eső, de nem tartott soká. Épp csak arra volt jó, hogy lehűtse kicsit a levegőt, és hogy átöltözzünk miatta. Végül az esődzseki a táskában maradt, és a délután már sokkal könnyebb volt. Jót tett nekünk a pihenő, a délután már nem voltunk mérgesek a világra. Néhányan, akik beszéltek angolul, szóba elegyedtek velünk, és így volt, akivel 5-10km-en keresztül is beszélgettünk.

A napot egy Kanchanpur nevű helyen zártuk. Már kilométerekkel előbb megtudtuk a bringás barátainktól, hogy ott fogunk találni szállodát. Az első hely, ahová vezettek minket, egy koszos, sötét lyuk volt, amiért 400-at akartak kérni. Mondtam, hogy ne vicceljenek velünk, ezért maximum 80-at vagyunk hajlandó adni. Erre továbbvezettek ugyanabban az utcában a falu szélére, ahol egy sokkal pofásabb, nagy, kerttel is körülvett házban mutattak először egy emeleti, tágas, világos szobát, ez már csak 300 rupi volt. Mondtam, hogy ez szép, de ez még mindig nagyon sok, maximum 100 rupink van szállásra. Végül 150-ért megkaptunk egy kisebb, földszinti szobát, és ez pont így volt jó, mert így nem kellett emeletre cipekedni a bringákkal, és itt is volt ventillátorunk, ami lehetővé tette, hogy ne őrüljünk meg éjjel a hőségtől a szúnyogháló alatt.

ui: A bejegyzésben elveszett egy vízibivaly, kérjük, aki megtalálja, adja le a célsátorban! :)

Gyereksereg „támad” ránk

Reggel a bambuszkunyhónkban Zita is lenyomta a szundit, így csak 5:20-kor keltünk. A reggelihez már tegnap este bevásároltunk tojást (ondáh) és hagymát (piádzs). Fokhagymát (lászun) nem kellett vegyünk, mert az még volt nálunk, ahogy szegedi pirospaprika is, amiért ezúton is köszönet Sándornak! ;) Ugyanígy Lajosnak köszönet a „fertőtlenítőszerért” is! :)

Mire elkészültünk a reggelivel és a pakolással, 7:03-at mutatott az óra. Ez a másfél óra készülődés mindig befigyel reggel, ennyi időbe telik, amíg összeszedjük és kitesszük magunkat az útra. Az útra, ami ezúttal még hírből sem látott aszfaltot, de ezt tegnapról már megszoktuk. Rögtön egy széles patakon kellett átkelnünk, most is én mentem elől, de ezúttal a bringán ülve. Majdnem bedőltem a vízbe, úgy kellett bűvészkednem, hogy átjussak rajta, mindezt Zita hátulról végignézte, és ezek után úgy döntött, ő körbetolja és keres valami más átjárót. Ezt támogattam és együtt találtunk is az ő bringájának egy biztonságos átjutást a vízen. Ezután következett a fölfelé, amin hamar megint a bringákat tolva, és verejtékezve találtuk magunkat. Ez ma sem könnyebb, sőt, ma már reggel kezdi a görcsbe állást a vádlim. Tájfutásnál a fölfelé terepen futás a vádli gyilkos, de ez a fölfelé tolása a 60kg-osra pakolt rekunak még sokkal gyilkosabb, pláne, ha egész nap tart, és másnap újrakezdődik. Fent letettem a gépet, és Zitához rohantam segíteni, de már ő is majdnem felért, inkább csak lélektanilag tudtam talán segíteni az utolsó pár méteren. Ő is nagyon kivolt, ugyan úgy, mint én, már korán reggel, az első emelkedőtől. Hogy fogjuk ezt bírni, még 900m hátravan, még csak 470-ről jöttünk fel 520-ra, és a hágó 1420m-en van!

A faluban, amit kereszteztünk volt egy nagyobb iskola, és ezt amikor megláttuk, már rosszat sejtettünk. A kék egyenruhás gyerekek észrevettek minket, és nem viccelek, kb. 100 fős gyermektömeg kezdett minket üldözni, és a sikító, őrjöngő, nevető gyereksereg hamarosan teljes körben körbevett minket. Természetesen hol máshol, mindez egy emelkedő közepén volt, amin mi próbáltunk ezúttal a bringákat tekerve feljutni. Ez a gyerekek nélkül is nehéz vállalkozás volt, de így a körgyűrűjükben egyenesen őrjítő és lehetetlen. Meg is álltunk, mert elzavarni szép szóval nem tudtuk a gyerekeket, sőt csak egyre többen lettek. Láttuk, hogy ez így nem fog menni. Zita kezdte el őket hessegetni, és ez a jelenet nagyon nem volt gyenge, ám sajnos a fényképezőgépben épp lemerülőben volt az elem, ezért videóra nem tudtam venni, ahogy Zita először tapsolva, majd egy, valószínűleg egy nevelőtől elvett vékony pálcával hessegeti lefelé a lejtőn a hatalmas, őrjöngő gyermekcsordát. Mintha állatok lettek volna, természetfilmekből hallottam ilyen hangzavart és patadobogást, komolyan még azt is lehetet hallani, ahogy a sok gyermektalp alatt zörög a föld. Nem tudom, hogy csinálta Zita, de ezután ott is maradtak a gyerekek az iskolájuk mellett, ahová terelte őket, és nem követtek többet minket, amit egyrészt hihetetlennek tartottam, másrészt nagyon örültem neki.

Fölfelé ismét részben egy bringát együtt tolva jutottunk tovább, majd ahol lankásabbá vált a terep, leültünk egy kőre, és a Gyöngyitől kapott egyik Isostar tablettát feloldottuk egy liter vízben, majd az egészet benyakaltuk. Igaz, hogy a leírása szerint kettőt kéne tenni fél literbe, de nekünk most ennyi jutott, és ennyinek is nagyon örültünk. Ezúton is ezer köszönet a sok segítségért, amit Tőled kaptunk Gyöngyi! Velünk voltál kicsit ezen a helyen, ahol frissítettünk a kopár, lapos dombon, virágnyitó kaktuszok és sziklák között, ahol vörös volt a föld, és egy picit Mexikóban éreztük magunkat, legalábbis az alapján a tájról alkotott sztereotípia alapján, ahogy a mi képzeletünkben jelenleg Mexikó él. :) A frissítő után viszonylag kellemes, nem túl meredek terepen tudtunk bringázni, miközben én elől azt fürkésztem, hogy merrefelé halad tovább föl a hegynek az utunk. Sajnos sehol sem láttam, és bizony egy nyeregbe érve megpillantottam azt, amiről a legjobban tartottam: még mindig nem „a nagy emelkedőn” vagyunk, ez az út még mindig nem a hágóba visz minket fel egyenesen, hanem újra lefelé veszi az irányt, és visszatér a folyóhoz! A büdös életbe, ezért jöttünk fel 150m szintet, hogy most leadjuk? Hogy fog így ma erőnk maradni ahhoz, hogy feljussunk 1420m-re? A lefelé persze megint nem volt tiszta lefelé, közben néhányszor még meg kellett másznunk egy-két emelkedőt, amikhez rendszerint le is kellett szállnunk tolni. Az egyik ilyen tetején egy nagy fával szemben egy ház figyelt, és a sarka mögül egy fekete vízi bivaly kukucskált felénk, pontosan úgy, mint tegnap a zöld ruhás néninél. Úgy látszik ez a vízi bivalyok egyik specialitása! :) Zita egyébként nagyon élvezi ezen állatok vicces kinézetét, ahol a szarvaik mellett a füleik vízszintesen kinőnek a fejükből. De ha közelről megnézzük, azok az óriási szempillák se gyengék! Ugyanitt a fa alatt egy nagy röfimama körül szaladgált három kismalac, ők is szép teremtmények, ha jobban megnézzük őket. :)

Majdnem minden csak természetes anyagokból

Innen a fától és a röfiktől egy nagyobb lefelé következett, ami egy faluközponton vezetett át. Itt megálltunk egy teára, és felfaltunk két zacskó kekszet. Pontosabban csak másfelet, mert az egyik csomagot előttünk már megkóstolta valami rágcsáló, úgyhogy az a fele közelben ólálkodó csirkéké lett. Itt csodálkoztunk rá arra a tényre, hogy a kakas pont ugyanúgy kukorékol itt is, mint otthon Vértesbogláron, vagy Lőrincen! Bizony, még Pestszentlőrincről sem haltak ki a kakasok, valahol van egy a háztömbünkben (szüleimet kérdezem: megvan még?). Milyen csodálatos ez, nem? Az állatok világszerte egy nyelvet beszélnek! :) Arra a kérdésemre se kaptam még választ, hogy szerintetek miért van az, hogy otthon olyan „üres” minden, míg itt mindenütt bogarakat, gekkókat, gyíkokat, egereket, kutyákat, macskákat, disznókat, bivalyokat, teheneket, tyúkokat, kakasokat, fákat, bokrokat, és még annyi minden élőt látunk, hogy ahhoz képest otthon egy homogén búzamező látványa felérne egy sivatag ürességével. Csak az éghajlat teszi azt, hogy itt tombol a természet, vagy otthon már kipusztult, és minden úgy van, üresen, egyszerűen és kietlenül, ahogy azt a legfőbb csúcsragadozó megtervezte, majd kordában tartotta? Egyébként azt nagyon élvezzük, hogy itt bárhová nézünk, néhány lemeztetőt leszámítva szinte az összes épület tisztán természetes anyagokból van építve. Bambuszrudakból és szálakból, valami szalmaféléből, na és persze a nagyobb házak falai agyaggal vannak kiverve. Ebbe bele sem gondoltam eddig igazán, hogy bizony a modern építőipar is mennyire fenntarthatatlan. Iszonyú mennyiségű anyagot megmozgatunk, és hatalmas energiákat felhasználva megformálunk, miközben már soha, sehol senki nem teszi fel a kérdést, tényleg kell ez? Miért nem jó a tyúkól kerítése vesszőkből? Minek a drót, amikor azt meg kell venni, le kell gyártani? És akkor most még csak igen apróban kezdtem, mert csak azon kezdtem agyalni, hogy egyszer valamilyen odaköltöző állat miatt el kell választani a veteményest Bogláron, akkor azt majd megoldjuk közvetlen a természetből, majdnem, hogy ingyen, nem csak nekünk, hanem a természetnek is, hiszen a letört vesszők max. egy év alatt újranőnek.

A négy kérdés – Hatalmas segítséget kapunk!

A falutól meredek lefelé következett, de nem értük el a folyó szintjét, ez újra fölfelébe váltott. Itt félre kellett állnunk az útról, mert odafentről egy hatalmas teherautó érkezett, ami egy egész nagy bádogházat szállított a hátán, miközben lassan, döcögve jött le a köves szerpentinen. Akkora volt a házzal a platóján, hogy még egy-két vezetéket is feljebb kellett emelni, hogy átférjenek alatta. Itt néhány srác gyűlt körénk, és én a tegnapi jelenet után tréfálkozni kezdtem velük, és ez jobban sült el, mint vártam. Úgy, ahogy ők szokták, szóltam feléjük: „Excuse me, what is your name?”, majd „What is your mother’s name?”, majd kiegészítettem a sajátjaimmal: „How old are you?” és végül „How are you?”. Meglepetésemre szépen sorra, teljes természetességgel minden kérdésemre válaszoltak, és ezen nagyszerűen derültünk Zitával. Megtudtuk a nevüket, az anyjuk nevét, az életkorukat, és hogy éppen jól vannak! :) Ettől mi is jobban lettünk, de ez még önmagában nem segített át minket az előttünk magasodó, igen félelmetesen meredek és hosszú emelkedőn, ezért gondoltam még egyet, és a srácok segítségét kértem. Ez nagy-nagy Jolly Jokernek bizonyult, mert a srácok azonnal, örömmel és nagy lelkesedéssel segítettek. Úgy kellett többször rájuk szólni, hogy „slowly-slowly”, lassítsanak, mert ilyen gyorsan én nem bírok futni fölfelé, hogy közben még toljam és kormányozzam is a gépet. Mi ketten Zitával állandó tolói voltunk a bringáknak, de ők a csomagtartót fogva percenként váltották egymást, és az új, friss segítőre mindig rá kellett szólni, hogy fogja vissza magát, mígnem 2-3 váltás után, már ők maguk figyelmeztették egymást. Így haladva nem álltunk meg pihenni, noha csurgott rólunk a víz, mire felértünk a kaptató tetejére. Kimerültünk még így is derekasan, de ez leginkább a fiúk tempójának volt köszönhető. Ez persze most nem zavart minket, mert messzemenően hálásak voltunk Nekik a valóban óriási segítségükért.

Kb. 5 perc alatt feljutottunk ott, ahol nélkülük ki tudja, meddig elszenvedtünk volna a bringákkal kettesben, arról nem is beszélve, hogy iszonyúan kimerültünk volna, ha Zitával csak ketten toljuk felváltva az egy-egy biciklit. Az pedig még egy plusz volt, hogy nem csak fizikailag, hanem lélektanilag is nagyot dobtak rajtunk, nem csak a tudat, hogy „megspóroltunk” a segítségükkel egy csomó energiát, hanem maga a tény, hogy segítettek rajtunk, ráadásul teljesen önzetlenül, végtelenül kedvesen, és végig vidáman. Ezt látni és megélni nagyszerű volt, ezért odafent mindegyikükkel nagyon kezet ráztunk, és az ő nyelvükön, nagyon-nagyon (Dere-dere Dánebád!) megköszöntük a tényleg nagyszerű segítségüket. Na és persze egy közös fénykép, az sem maradhatott el!

Aszfalt, újra Aszfalt! De meddig?

Innen fentről megpillantottuk a Sunkoshi folyó, és a Khimti Khola összefolyását. Lent a kavicságyon volt néhány fa, és egy bokrokkal körbeültetett kis zöld ültetvény. Az egész nagyon pofásan, és az én kockavilágban felnőtt lelkemnek igen mesebelinek hatott. Rettentően tetszett ez a látvány, nem bírtam betelni a magam előtt látott képpel, a két folyó összefolyása ezzel a kis kavicságyi történettel gyönyörű kép volt számomra, többször meg-megálltam fotózni és még egy panorámát is készítettem.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Innen már nagyjából egyenletesen vitt lefelé az utunk, és nemsokára megpillantottuk a szinte már hihetetlennek tűnő, nekünk oly kedves aszfaltsávot, az Ázsiában oly ritka, teljesen egyenletes útszélekkel és szépen, egyenlő közökkel a szakadék felőli oldalra épített kőkorlátokkal. Nem akartuk elhinni, hogy végre újra aszfalton fogunk tekerni! Persze még utoljára tréfálkozott velünk egyet ez a nyavalyás földút, amikor már csak 10m-el volt alattunk az aszfalt, még akkor is több száz métert haladtunk fölötte, apró emelkedőkkel fűszerezve, mire leértünk arra a pontra, ahol végre ez a poros út beletorkollott az aszfaltba. Nagy pillanat volt ez, örvendeztünk is egy pár percet, és ha nem kentük volna be magunkat naptejjel ezen ponton, én lefeküdtem volna egy kicsit a forró aszfaltra átölelni azt.

Még tréfálkoztunk is, hogy biztosan csak egy kilométert fog tartani, aztán újra véget ér, és nem akartunk hinni a szemünknek, amikor tényleg ez történt! Egy falu mellett, egy emelkedő tetején újra visszaváltott az út a murvaéletbe! Ez nem lehet igaz, ezt már nem lehet bírni! Egész tegnap ez a fel-le a porban, és még ma is, még mindig nem vagyunk az emelkedőn, pedig már két órája úton! Mindez a sok bizonytalanság egyébként azért volt, mert ezt az utat a GPS-en lévő OSM (OpenStreetMap) térkép sem jelöli, csak egy egyenes vonallal van összekötve – és ezzel jelölve, hogy létezik – egy nagy szakasza, ahol most épp jártunk. Így sosem tudom, merre fog folytatódni az út, és hogy végre hol fog elszakadni a völgytől, és hol fog egyenletes, szerpentines emelkedőn felmászni 1420m-re, a hágóba, aminek a túloldalán már csak egy nagy lefelé van, és az eddigiekhez képest határozottan sík Terai, egészen Siliguri-ig, Indiáig, ahonnan már csak egy köpés Darjeeling, majd Banglades, ami megint csak teljesen sík. Most éreztem csak igazán, amikor nem volt, hogy mekkora könnyebbséget, és biztonságérzetet adott az, hogy mindig tudtuk, mi vár ránk a következő kanyar után. Most nem tudjuk, és ez folyamatos meglepetéseket, illetve mivel mindig előre beleéltük magunkat a jóba, folyamatos csalódásokat okozott.

Feltankolunk fizikai és lelki energiából

Itt ezen a ponton, ahol az 1km-es aszfaltsávunk véget ért, letértünk róla és legurultunk a faluba hogy lenyugodjunk kicsit, és igyunk egy-két üdítőt, illetve hogy vizet is szűrjünk, mert a reggel elkészített 5l víz ekkorra már majdnem teljes egészében elfogyott. Közel egy órát pihentünk, közben a helyiek körénk gyűltek, és volt köztük több arc is, akik jól beszéltek angolul, így jót beszélgettem velük, amíg Zita, kicsit már irtózva a minket állandóan körülvevő tömegtől, szemben talált helyet egy másik kis bolt padján, egy anyuka és apró gyermeke társaságában. Nekem pont jó volt ez így most, a bringákra csak néha kellett figyelni, amikor egy új arc jött és nem tudta, nem látta még a szabályt („Please Don’t Touch!”), de különben kellemes volt a nepáliak társasága. Senki semmi rosszat nem akart tőlünk, kedvesek voltak, pozitívan álltak hozzánk, megtanítottak pár új nepáli szót nekem, így nehezen, és lassan az állandó bámulást is meg tudtam bocsájtani nekik. Talán azért is volt jó velük, mert már eddig is annyi pozitív energiát (és itt most nem csak a szó szerinti, fizikális energiát kell érteni) kaptunk ma az egy faluval odébb lévő társaiktól, hogy hozzájuk is rögvest pozitívabban álltunk, és ezt akarva akaratlanul is visszacsatolták felénk, legalábbis én így éreztem. És bizonyosan az is közrejátszott abban, hogy most mosolyogva emlékszem vissza az ott eltöltött időre, hogy igen jó hírrel szolgáltak nekünk. Azt mondták többen is, egymástól függetlenül, hogy az aszfalt nélküli szakasz csak 100-1000m-et (igen, ekkora volt a szórás a válaszaik között!) folytatódik, aztán „Full Pitched Road” lesz egészen Sindhulimadhi-ig! Ezt még nehezen hittük el, de mindenesetre bizakodóak lettünk, és továbbindultunk.

Egy bosszantóan éppen csak nem megtekerhető emelkedő tetejére felérve megpillantottuk az aszfaltot. Újra könnyedén suhantunk, jó volt ismét „száguldozni” úgy, hogy a menetszél már hűtött minket. Egy pár kilit síkon haladtunk, majd átkeltünk egy hídon, és elkezdődött! Elkezdődött „a nagy emelkedő”! Végre, el sem hiszem, most már folyamatosan, és talán egyenletesen fogunk emelkedni egészen a hágóig. Ennek örömére megálltunk az útszélén fogat mosni, mert azt az előbb elfelejtettük. Később az út meredekebbre váltott, de az aszfalt egyenletessége megadta azt a könnyebbséget, hogy még így is fel tudtunk rajta tekerni, és ez a tekerés összehasonlíthatatlanul könnyebb volt annál, mint amikor a terepen kellett ugyanilyen meredeken fölfelé haladni. Az út mentén házak és földek voltak, és egy-egy gyerek mindig előkerült, és megnézett minket. Nem sokan szóltak hozzánk, inkább csak a barátaikat hívták az ő nyelvükön, valami ilyesmit mondhattak, hogy „Gyere Pisti, ezt nézd meg, ufók az úton!”. :) Ezt megelőzendő, én nekiláttam nekik sorra feltenni a tegnap megtanult, és ma kiegészített kérdéseket. Hogy hívnak, hogy hívják édesanyádat, hány éves vagy, és hogy vagy? A legtöbb gyerek válaszolt, és az egyikük, aki még az aszfaltra is lemerészkedett, hatalmas lökést adott nekünk. Tényleg nem mondtam neki mást, csak ezt a négy kérdést tettem fel, és amikor Zita már épp rám szólt, hogy hagyjam ezt abba, amikor én megyek elől, mert őt kezdik követni a kölykök, egy másodperccel később örömujjongásban tört ki, és hamarosan le is előztek, Zita kicsattanó örömmel nevetve a bringán, a gyermek pedig fülig érő szájjal a csomagtartónál fogva tolva őt! Még azt is tudta, hogy ne fogja meg a lámpát, hanem csak a csomagtartót! Nagy mázlim volt a kamerával, most bekapcsolt, és el tudtam kapni ezt a fantasztikus pillanatot.

Nem tolta sokat Zitát, de akkora erőt adott nekünk a kissrác ezzel, mert utána még sokat nevettünk ezen, és észre sem vettük, úgy másztuk fel a következő száz métert a gyönyörű, kanyargó aszfaltsávon. Ekkor éreztük, hogy bár lelki energiából jól állunk, de ideje betankolnunk fizikaiból is. Egy helyen az út két szélén egy-egy vendéglőt találtunk, és szerencsénkre az egyikben szolgáltak fel dálbátot. Félig hideg volt a rizs, de most mégis, olyan nagyon, de nagyon jólesett az étel, mint dálbát talán még soha Nepálban. Éreztük, hogy ez most nagyon kell belénk, és a végét igaz már nehezen, de mind megettük. Az egyik vendég megajándékozott minket egy-egy mangó juice-val, ezzel tovább növelve a listát, ami arról szól, hogy mennyi mindent kaptunk ma a helyiektől. Azt beszéltük Zitával, hogy nélkülük biztos nem éreztük volna azt, hogy meg bírjuk csinálni a hátralévő 800m szintemelkedést ezen a napon, de így bátrak voltunk, és bizakodóan vágtunk neki az előttünk tornyosuló szerpentinnek.

A nagy emelkedő, fel 1400m-re!

Szemben a hegyoldalban az út úgy cikázott jobbra-balra, és annyira lankásan emelkedett, hogy akár erődrendszernek is elment volna, ahogy így kinézett azzal a korláttal a kőfalak tetején és a széles kanyarjaival. Elindultunk délután 1 óra után néhány perccel a vendéglőtől, és úgy számoltam, hogy nettó 18-20 perc alatt képesek vagyunk 100m-t emelkedni, tehát a 800 méter nettó 2 óra 40 perc, ergo sikerülnie kell, át tudunk kelni ezen a napon a hágón! Ezt se hittem volna, amikor reggel megpillantottuk a kaktuszok után azt a lefelé tartó földutat! Szépen sorra vettük a kanyarokat, és egyenletesen, lassan haladtunk fölfelé. Megtanultuk már rég, hogy elfogadjuk a 4km/h-s sebességet, az 5-6km/h-t pedig egyenesen száguldásnak véltük. Kiáltoztunk is örömünkben, amikor egy-egy lankásabb szakaszon, vagy egy kanyarban felválthattunk egyesből kettesbe. Fél óra sem telt el, az előbb még lentről csodált szerpentin tetején álltunk a korlátok mellett, és 150 méter magasból csodáltuk a tájat, benne a kis vendéglővel, ahol nemrég ebédeltünk. Innen az út áttekergett a hegy másik oldalára, ahonnan már többé nem láthattuk ezt a völgyet. Viszont egy másik völgy, és másik hegyoldalak elénk tárultak. Az út egy rövid lejtőben folytatódott, de mivel nem vett éles kanyarokat, a forgalom pedig közel egyenlő volt a nullával, nagy lendületet tudtunk venni ezen a lejtőn, amit aztán fel is használtunk az azt követő emelkedőn, így nem bosszankodtunk semmit az elvesztett szinten. Egy helyen kecskemekegést hallottunk, föl is néztünk és észre is vettük a kecskéket, akik egy kecskéhez méltó módon teljesen idétlen arckifejezéssel, kicsit félredöntött fejjel bambultak ránk a lógó füleik közül. Nem tudom, mit szívtak odafent, amikor kitalálták a kecskét, de ritka egy idétlen állat, az biztos! :) Ahogy haladtunk tovább, újabb és újabb kecskék mekegtek odafentről, az út menti hegyoldalt tartó kőfal tetejéről. Mennyi kecske van itt, hogy még mindig mekegnek? De hisz ugyanúgy mekeg mindegyik! Ez a három követ minket! Követnek minket a kecskék, hát megőrülök, csak nem társaságra vágynak? Később, amikor megálltunk pihenni, ők is ott legelésztek, 5 méterrel felettünk a fal tetején. Aztán két boci is előkerült! Mi van itt, magányosak az állatok? :)

Kivoltunk, jól esett megállni pihenni. Először a nepáli bringásoktól Lumbiniben kapott Glucose-D-t, vagyis szőlőcukrot toltuk magunkba, aztán az ezer méteres tengerszint feletti magasság átlépését megünnepelendő feloldottuk az utolsó Gyöngyitől kapott Isostar tablettánkat is. Kanyar kanyart követett, mi pedig csak 2-300 méterenként álltunk meg, különben csak néha egy-egy fotóra és hogy megcsodáljunk az alánk került útszakaszokat. Nagyon összerakták a japánok ezt az utat, meg kell hagyni! Időközben megtudtuk, hogy a japánoknak köszönhetjük ezt a H06-os Dhulikhet-Sindhuli Highway-t, vagyis már ami kész van belőle, azt. :)

Ezer méter fölött már gyorsan pörögtek a méterek, hamar felértünk egy hágónak látszó helyre, ahol volt néhány üzlet és étterem. A magasságmérő még csak 1360-at mutatott, de mi megálltunk, mert a dálbátot már rég elégettük a fölfelében és mindketten igen éhesek voltunk. Rendeltünk két chowmeint, de elfelejtettük nekik megmondani, hogy ne tegyenek bele chilit, égett az egész szánk, és az ajkunk, de nekem később még a gyomrom is, úgy mintha éhgyomorra ittam volna valami háromemberes kerítésszaggatót. Ahogy az sejthető volt, ekkor még nem a hágóban voltunk, hiába mondták a helyiek, hogy nincs több fölfelé, amit ők nem éreznek a buszból, vagy a motorról, az nekünk több perces kemény pedálozás volt. De a két rövidebb emelkedő közben legalább már megengedhettünk egy-egy rövidebb száguldást a lefelében, és a másodiknak a végén már egy olyan helyen álltunk, amiről mi is elhittük, hogy a hágó, és valóban az volt. Itt én egy kicsit felöltöztem, mert hideg szelek fújtak ködfelhőket a Terai felől, és ezt nem találtam viccesnek az előbb átvett, de azóta a két fölfelében már kicsit újra összeizzadt felsőmben.

Száguldás lefelé egy óriási szerpentinen

A lefelét a tetején két rövidebb emelkedő szakított meg, ami főleg Zitának fájt, mert szerette volna tisztán, további megpróbáltatás nélkül élvezni a lefelé menetet. A második kaptató után viszont már igazi örömmámor volt a száguldás, sokkal sűrűbb és nagyobb, egybefüggő szerpentint kaptunk, amin csak néhány kutya üldözött minket reménytelenül pár száz méteren át, és talán ha két busszal találkoztunk és három motorossal. Jót nevettünk azon, hogy a japán mérnökök még azt is tudták, hogy a hágóút melyik oldalára kell telepíteni a kutyákat, hogy nekünk ne okozhassanak gondot! :) Ámbár az is lehet, hogy fölfelé jövet is voltak, de a döcögve, csendben haladó fekvőbringásokra ügyet sem vetettek, így ott ők se tűntek fel nekünk. Egy helyen ahol lenéztünk egy hajtűkanyarból, elképesztő mennyiségű kanyargó utat láttunk magunk alatt a kesze-kusza hegyoldalban. Az út sok szakasza nem volt látható a domborzat miatt, ezért Zitával úgy kellett összeraknunk, hogy melyik kanyar után melyik jön. Ez jó játék volt, amit egy panorámakép készítése követett, majd újabb önfeledt száguldás, hogy aztán pár perccel később ugyanezt a képet odalentről csodálhassuk. Most még sokkal több, még hatalmasabb tartófalak sorozata látszott a hegyoldalban egymás felett, és a széles, lépcsős vízelvezető árkokkal együtt az egész tényleg úgy festett, mintha egy erődrendszer lenne a hegyoldalban. Valószínű az ágyú előtti időkben el is ment volna annak, ha lerombolták volna a kanyarokat, és az út helyére egy piranjákkal vagy krokodilokkal teli árkot telepítettek volna a falak tetejére. :)
A szerpentin után még pár kilométer egyenes, lankás száguldás következett lefelé, majd beértünk egy településre, amiről első megkérdezés után megtudtuk, hogy Sindhulimadhi!

Pihenőnap Sindhulimadhi-ban – Gondolatok az elmúlt néhány napról

Megérkeztünk hát, megcsináltuk! Szinte hihetetlen, de túltettük magunkat a földutas, hullámvasútas szakaszon, és átkeltünk a hágón! Ma megtettünk több, mint 1000m szintemelkedést, ennek egy részét terepen, és 48km-t haladtunk! Lemértem, innen már csak 322km Siliguri, ami alig több, mint napi 80, ha négy nap alatt oda akarunk érni. És ez már Terai, tehát nagyjából sík lesz a terep, ennyi teljesíthető!

Este egy motoros fickó mutatott nekünk egy szállodát, itt maradtunk kétszáz rupiért, végül másnap is, azaz ma, amikor befejezem ezt a beszámolót. Muszáj volt egyet pihennünk, mert ez a két offroad-os nap kikészített minket nagy. Zita ma meg is volt hümmedve délután, most jött ki rajta a fáradtság. Ezen kívül egy cikket is be kellett fejeznem az Over Magazinba, így van egy kis bevételünk, ami mindig nagyon jól jön, és mellesleg a cikket csak így tudtam rendesen, nyugodt körülmények között megírni, remélhetőleg jól sikerült, de ezt majd eldöntik az Olvasók. Az Annapurna kőrről fog megjelenni egy néhány oldalas, képes írás az újságban. Az útinaplóval is így sikerült haladni, ami jelenleg még csak Tatopaniban tart, és azóta se Pokhara, se Kathmandu, se a kettő közötti bringázás nincs leírva, csak az elmúlt három, őrületes nap.

Ezek voltak talán az egész túra legkeményebb napjai, de egyben bizonyosan a legszebbek is. Kezdetben bosszankodtam, hogy miért nem mentünk a másik úton, ami biztosan végig aszfaltozott, de egyben nagy forgalmú is. Aztán amikor éreztem, hogy olyan élményeknek és találkozásoknak lettünk így a részesei, ami egy zsúfolt főút mellett nem történhetett volna meg, már szerencsésnek találtam, hogy végül erre indultunk el. Talán olyan kimerült, mint tegnap este még nem nagyon voltam ezen az úton, de ezzel együtt semmire nem cserélném el az elmúlt napok élményeit! …és még van hátra néhány napunk a csodás Nepálból! :)

E szakasz tanulsága számomra megint csak az, amit már sokan leírtak, és párszor már biztosan leírtam én is itt a blogon: ahogy bánunk az emberekkel, úgy fognak bánni velünk ők is, avagy mosolyogj rá („Excuse me, what is your name?”) a világra, és az visszamosolyog Rád! :) Igen, ezek közhelyek, de más valamit elolvasni, vagy leírni sokadjára, és más újra és újra megélni, ilyen hihetetlen, fantasztikus napok alatt. Más kimondani ezt a közhelyet, és más úgy is tenni, amikor az izzadt hátad közepére sem kívánnád a százegyedik kis nepálit, de akkor is rámosolyogsz és ráköszönsz, mert azzal adsz Neki valamit, és ő azonnal visszaüti a labdát, és a „Namasztét” meghallva a csodálkozó, bámuló arckifejezése átváltozik egy őszinte, nagy mosollyá, és közben eltelt három másodperc és már én is mosolygok, és 1 méterrel közelebb kerültem a hágóhoz! :) Tegnap, pont amikor nagy szükség volt rá, annyi erőt és szeretetet kaptunk a helyiektől, hogy végigcsináltuk ezt a hihetetlen kemény napot. Irtó büszke vagyok Zitára, ez a menet nagyon, de nagyon kemény volt, és ő nem sokat panaszkodott, csak ment és ment előre, pedig tucat egy pillanat volt, amikor legszívesebben én is csak összerogytam volna, kijelentve, hogy lehetetlen megcsinálni, amivel próbálkozunk.

Ha most belegondolok, hogy tegnap reggel még abban a bambuszból épített kunyhóban ébredtünk, és hogy azóta mennyi mindenen mentünk keresztül, szinte beleborzongok!

Hú, ma is milyen napunk volt! Nem indult egyszerűen és nem adta könnyen magát, nagyon kemény volt, de ennek ellenére – és részben ezért is – az egyik legszebb napunk volt eddig Nepálban. Pedig csak 24km-t haladtunk, és ha ezt reggel előre elmondják, hogy csak ennyit gurulunk ma, bizony mérges lettem volna és csalódott, most a nap végén azonban mégsem vagyok az. Na, de kezdjük el az elején, és hagyjuk a végét a végére! :)

Az ébresztőt 5 órára állítottuk, de nekem sikerült úgy lenyomnom a szundit, hogy az többet nem is ébresztett minket, így csak magunktól keltünk fel, 6:17-kor, amiért Zita rögtön már így hajnalban jó mérges volt rám. Az én reszortom lett az elrámolás, Zita pedig nekiállt elkészíteni a reggeli rántottánkat. Két tojás kiborult a serpenyőnkből, és hát ettől sem lett sokkal boldogabb Zita. Aztán egy, a tegnapinál ugyan kisebb, de még mindig túl nagy gyerekcsapat is megjelent, és jó szokásukhoz híven minden mozdulatunkat lesték, Saroj pedig mindegy, mit csináltunk, mindig ott volt, és kérdezett, néha nehezeket. Nem a témát, hanem az angol kiejtését és mondatfonását illetően nehezeket. :) De aranyos volt, és igazából jól teszi, hogy ilyen kíváncsi, csak nekünk nem volt olyan jó, hogy pakolás, reggeli és készülődés közben kérdésekre kellett válaszolnunk, és a gyerekeket lesni, hogy mit emelnek el. Persze semmi ilyesmi nem történt, ezek jó gyerekek, ahogy Saroj is jó ember, de ugye ezt nem tudhattuk előre, és mindig jobb óvatosnak lenni!

7:51-kor tudtunk elindulni, és lefelé már nem kellett, hogy toljanak minket, szépen lassan, óvatosan legurultunk a terepen az aszfaltozott utunkra. Nem voltunk épp a kedvünk csúcspontján, és erre az sem tett rá, amikor észrevettük, hogy Zita megint elhagyta az egyik hátsó fékpofáját. Ez egyszer már megtörtént, és most ismét, valószínű lefelé jövet a terepen. Amikor Pakisztánban eltört az a kis fém pöcök, ami maga a rugó, későn vettük észre, és addigra már leköszörülte a tárcsa a féktest egy részét, kb. 1-2mm vastagon. Ezen a résen most ismét kiesett a fékpofa. :( Pedig a pöcök nem tört el most! Viszont ismét tanultam egy újat, rájöttem, hogy lehet állítani a féktest pozícióját, így most úgy raktam be az egyik már használt fékpofát, hogy az nem tud kiesni, mert egyszerűen nem fér ki a tárcsa mellett. Szóval megszereltük a féket, de annak nem örültünk, hogy egy fékpofával megint könnyebbek lettünk. A csomagban – ami nem érkezett meg -, ráadásul nincs fékpofa. Szóval, ha közületek valaki, vagy valamelyikőtök ismerőse utazik a következő hónapokban DK-Ázsiába, adja az ég Bangladesbe, akkor szóljatok, mert kiküldetnénk egy-két apró és nem nehéz cuccot magunkhoz. :)

„The Road is very difficult, up and down!” – Vége az aszfaltnak

Hallottuk, hogy az aszfalt már csak pár kilométert fog tartani, de nem gondoltuk volna, hogy a „The Road is very difficult, up and down!” azt jelenti, hogy egy iszonyú földúton kell majd fölfelé mennünk. Az egyébként gyönyörűen megépített, új és makulátlan minőségű aszfaltsávunkon egyszer csak két-két betonkorlát állta el az utunkat. Két ember épp arra járt, kérdeztük, hogyha egyenesen tovább megyünk az aszfalton, eljutunk-e Sindhuliba? Mondták, hogy nem, egyenest mindjárt véget ér az aszfalt és csak egy gyalogösvény van a sziklafalban, ami 300 méter hosszú, és csak gyalog járható, bringákkal már nem.

A földút visszafelé indult el meredeken a hegyoldalban, olyan meredeken, hogy a látványától rögvest kikészültünk, és pihenőt kellett, hogy fújjunk. Leültünk az út peremére, a lábunkat a mélybe lógattuk, és elcsócsáltunk ketten együtt egy fél kókuszdió belsőt. Két teljes kókuszdióbelsőt még Katmanduban vásároltunk, összesen 40 rupiért! :)

Sajnos a kókuszdió sem tudott minket annyira feldobni, hogy vidáman vágjunk neki ennek a meredeknek. Rögtön az elején éreztük, hogy ez nem lesz egyszerű, a köves, poros úton nehéz volt fölfelé tolni a bringákat, ráadásul a nagyobb köveken sokszor elakadtunk, ilyenkor csak fogcsikorgatva tudtunk továbbjutni. Bringázni meg sem próbáltunk, rögtön láttuk, hogy az szinte lehetetlen lenne ennyire megpakolt fekvőbringákkal. Na nem mintha sima trekkinggel lehetséges lett volna, mert az út tényleg meredek volt, még egy csupasz montival is nagy kihívás lett volna ez a fölfelé. Szóval mi toltuk, ahogy bírtuk, lassan, nehezen és keservesen. Pár száz méter múlva én már annyira elől voltam, hogy ledöntöttem az útszélnek a bringámat, és Zita segítségére indultam. Ekkor láttam, amikor visszanéztem, hogy lent a völgy aljában az eredeti utunk, az aszfaltos út valóban megszakad, és csak egy kis ösvény látszik a sziklafalban, de annak a túlvégén újra látszik egy pont ugyanolyan, szépen, korlátokkal megépített út, mint ami a miénk is volt! Nem igaz, hogy nem lehet átjutni bringával azon a szaros 300m-en! Meg sem néztük, meg sem próbáltuk, ehelyett rögtön itt szenvedünk ezen a brutál meredeken, amin minden méter egy kínszenvedés. Ekkor már csurom víz voltam az izzadtságtól, és éreztem, hogy nagyon kivesz belőlünk ez a fölfelé tolás, ezért Zitától átvettem a bringát, és őt leküldtem, hogy nézze meg azt az ösvényt. Én közben kicsit följebb sétáltam a mi utunkon, és láttam, hogy később egy hajtűkanyarral keletnek (nekünk irányba) fordul, és már nem olyan meredek, mint kezdetben. Ahogy visszafordultam a bringákhoz, láttam Zitát, ahogy ő is visszafordul, már az ösvény elejétől. Tehát nem nyert az ötletünk, nem lehet átkelni az ösvényen (ha járható lett volna, nyilván mind a 300m-ét bejárta volna Zita, de rögtön visszafordult), marad hát ez a kőkemény fölfelé. Épp, hogy Zita visszaért, alattunk elakadt egy dzsip, keservesen kapart, nem láttuk, de hallottuk ahogy elássa magát és éreztük az égett gumi szagát. Mi indultunk tovább, de most már ketten toltuk fel Zita bringáját, én pedig visszamentem a sajátomért a hajtűkanyarból. Onnantól volt egy lankás rész, ahol mindketten felültünk a bringára, de ez sajnos nem tarthatott tovább 100m-nél, mert utána ismét meredekebb lett az út, és ott már nem bírtuk tekerve. Közben egy helyi kissrác mellénk csapódott, először csak nézett, aztán segített is tolni. Én fogtam az ülés tetejét, ő a csomagtartó végét, így toltuk immár ketten a súlyos bringámat. Éreztem, hogy így könnyebb, de amikor hátranéztem, már ismét csak bámult és sétált mögöttem. Pedig meg voltam róla győződve, hogy még mindig segít tolni, de már nem így volt, csak egy kis placebo történt velem. :)

Fent előttünk házakat láttunk, és amikor felértünk a peremre, örömmel konstatáltuk, hogy ez tényleg a „hágó”, és innen már végre lefelé kell majd haladnunk. Azért megálltunk szusszanni, és inni egy kortyot, és ennek persze az lett a vége, hogy a házaktól előkerült még három kis barát, és így már négy kíváncsi szempár nézett minket megszakítás nélkül. Megköszöntük a segítőnknek a segítségét, majd elindultunk lefelé. Ez a lefelé egészen az első kanyarig tartott, ami után megpillantottunk egy újabb fölfelét. Hála az égnek, ez már nem volt olyan vészes, meg tudtuk tekerni, így nem kellett ismét leszállnunk. Ezután már tényleg eljött a lefelé, ami a Sunkhosi egy mellékvölgyének az oldalában haladt, természetesen meredek, köves szerpentinben. Itt az egyik kanyarban meg kellett állnunk, ahol volt egy kis hely a szűk egy sávos földút mellett, mert fentről egy busz dudált már a távolból, persze mint az őrület, hogy tudjuk, hogy jön, és megálljunk valahol elengedni. Hogy hogyan jutott fel ezen a meredek földúton, azt elképzelni sem tudjuk. Még az a dzsip is elakadt (amit azóta sem láttunk), akkor ez a monstrum hogy bírt feljönni? Leszállt mindenki, és tolták? :) Végül is lehet, hogy voltak elegen, mert még a tető is tele volt emberekkel, vidáman integettek nekünk, amikor a busz elkanyarodott mellettünk. Megvártuk, amíg eltávolodik, hogy ne szívjuk utána a bűzt és a port.

Sajnos amikor leértünk, szomorúan tapasztaltuk, hogy a szép műút, amit reméltünk, sehol sincs, ellenben egy falu határában ismét fölfelé emelkedik a földutunk. Itt utolért minket egy tűzifát cipelő nepáli nő, aki útbaigazított minket Sindhuli felé. Fent az emelkedő tetején a nő is megpihent, és amikor itt utolértük, Zita kipróbálta a tűzifa fejen való cipelését. Hát, alig bírta felemelni a nagy halom fát, elmondása szerint legalább 30kg volt a csomag, szóval minden elismerésünk a hölgyé! Ahogy tekertem fölfelé, elnéztem őt, és arra gondoltam, hogy mi a francért vagyok ennyire búgos, hisz én „szórakozásból”, a magam döntéséből vagyok itt, ő pedig mondhatni, hogy létszükségletből cipeli azt a súlyos terhet. Egyszer valaki Rakonczay Gábor óceánátevezéséhez hasonlított minket, de ki kellett, hogy javítsam, mert Gábor nem tehette meg – ahogy a fát cipelő hölgy sem -, hogy egyszer azt mondja, hogy elég volt, és másnap felszáll egy Európába tartó repülőre, és visszatér néhány nap alatt egy kényelmes, könnyű, biztonságos létbe. Mi ezt bármikor megtehetnénk, ha úgy akarnánk, vagy úgy adódna, és ez azért sokat számít. Na nem mintha ilyesmi bármikor is eszünkbe jutna, még az ilyen kemény napokon sem. Mert meg kell jegyeznem, hogy ekkor már nagyon kivoltunk, ez a fölfelé bringatolás ilyen meredeken nagyon, de nagyon kifárasztott minket, nekem ráadásul még nem múlt el a reggeli bugom, ez abból is látszott, hogy jó mérges lettem, amikor bevágtam a hátam a kőkerítés egy kiálló darabjába, ahogy próbáltam a fa halom pántja alá bújni, hogy felemeljem azt, csak hogy én is kipróbálhassam, milyen nehéz a tüzifa-csomag. Túl búgos, és túl magas voltam ahhoz, hogy ez sikerüljön, így ez most elmaradt, és csak gurultunk tovább. Ja, amúgy ha egészen-egészen méterre pontosak akarunk lenni, akkor fent a hágóban, a kissrácoknál léptük át a 9000km-t, s nem tegnap. De mivel ez úgyis sántít már ott, hogy a GPS sem teljesen pontos, és én sem vagyok tévedhetetlen, ilyenekre már nem adunk, akkor lépünk át ezres kilométert, amikor érezzük! :) Na jó, és persze +/- 20km-re a mért értéktől.

Falvak között a földúton

A falu, ahová fel kellett tekernünk, egyébként igen pofás volt, és ez némileg feledtette a búmat, illetve ráébresztett arra, hogy azért vagyunk itt, hogy élvezzük az utat! Ezt persze leírni sokszor sokkal könnyebb, mint épp ott épp akkor átélni és úgy érezni, amikor egy iszonyú köves, meredek földúton tekersz fölfelé, és közben még azt is kell lesned a visszapillantó tükrödben, hogy a sikongatva utánad rohanó nepáli gyerekcsorda nem kapaszkodik-e beléd, nem dob követ, vagy nem ver bottal, s nem emel el semmit se a táskádról. („Jaj, Árpi, ennyire nem rossz hely ez a Nepál!” – Zita) Persze semmi ilyesmi nem történt, ők is, mint valószínű errefelé mindenki, jó gyerekek voltak, csak hát akkor is, ilyen helyzethez én nem vagyok annyira még hozzászokva, közel egy év Ázsiában ide vagy oda…

Az emelkedő tetején egy kis vendéglőnél megálltunk pihenni. Először teát akartunk inni, de az időbe telt volna, így végül maradtunk az üveges üdítőnél. A „Cold Drink” azt jelentette, hogy egy félig a földbe ásott vízzel teli köcsögben ültek az üvegek. :) Errefelé már nincs áram, már ott se volt, ahol előző éjjel aludtunk. Itt egyébként egy nagy fa alatt egy csoport iskolás gyerek üldögélt, persze ők is jól körülállták és megfogdosták a bringákat, de ezen már nem akadtunk le túlságosan. Pedig kellett volna, hogy legalább egy kicsit értsenek angolul, mert láttam, hogy van a könyveik között angol nyelvkönyv is, szóval tuti tanulnak angolt, kérdés milyen tanártól, és milyen hatékonyan? – Aki tud a sorok között olvasni, Nepálban is végtelen az önkéntes lehetőségek száma! ;) Mi is terveztük eredetileg, de ilyen szempontból sokkal jobban koncentrálunk most a büdzsére, mint hittük eleinte. Ez részben annak is köszönhető, hogy az eredeti útiterv szerint már nem is tudom, hol kéne lennünk (Ausztrália?), de mi még „csak” itt vagyunk. Ez persze abszolút nem baj, sőt… Csak így viszont nem tervezünk még plusz kitérőket, vagy megállókat, hiszen így egyrészt nehezen fogunk beleférni a már így is kitolt 3 éves időkeretbe (kit érdekel? :) ), és térben előbb elfogyhat a pénzünk, mint azt reméltük. Na, de miért érdekes ez most, majd lesz valahogy, olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna! – térjünk vissza az útra!

Az útra, ami most épp magasan haladt a völgy oldalában, így kiváló rálátásunk nyílt az alattunk lévő mezőkre. Néhány teraszról még nem bontották le a kukoricát („Bontották?” – Zita / „Jól van, informatikus vagyok, nem mezőgazdász!” – Árpi), de sok már üresen volt, és néhányra már elvetették a rizst. Egy-kettőn pedig sűrű, élénkzöld színben látszott, hogy valószínűleg az az a terasz, amiről a rizspalántákat szedik, és ültetik szét a többi teraszra. Az időzítés a kukoricáról a rizsre való átállásra pontosan akkor (júni közepe-vége, 28-át írunk ma) történik, ahogy azt Rupus nekünk elmesélte az Annapurna körtúránk legelső napjának estéjén. Te jó ég, mennyi minden történt már csak azóta is, pedig még ugyanabban az országban vagyunk, és alig egy hónapja jártunk Rupusnál.

„Excuse me! What is your mother’s name?”

Pont arra a lapályra ért le az utunk is, amit az előbb még fentről csodáltunk. A földek között kanyarogva haladtunk, amikor azt láttuk, hogy az utunkat egy kisebb patak keresztezi, jókora, saras gázlót létrehozva ezzel rajta. Megálltunk, gondolkodtunk, majd arra jutottunk, hogy bezárjuk a táskám nyitva levő zsebét (amiben a fényképezőgép van, hogy mindig azonnal kéznél legyen), hogy ha úszásra kerülne a sor, akkor ne ázzanak el a cuccok benne, és én elsőként neki indulok. Ámbár ha túl mély lett volna az árok, nem hiszem, hogy a 60kg-os bringám fennmaradt volna, nehezebb ez fajsúlyra a víznél, jóval nehezebb. Talán a bal hátsó matracokat és sátrat tartalmazó táska könnyebb, de az meg oda van rögzítve a csomagtartóra, így annak is mindegy lenne, ha egyszer bringás úszásra kerülne a sor. Ja, de abban meg benne van az egyik súlyos lánc, amivel még ölni is lehetne, szóval annak is mindegy lenne. Nehéz ez a bringa, túlságosan is az, ezért Katmanduban azon gondolkodtunk, hogy pont ennek a táskának a tartalmát, úgy ahogy van, ki kéne vágni. Minek a két matrac, mindig van hol aludni, minek a sátor, mindig találunk valami tetőt, és minek a két lánc, elég egy is. Ezek azok a holmik, amelyeket ritkán használunk, de akkor jól jönnek. A sátrat kb. ötször állítottuk fel Irán óta (9-10 hónapja), ebből háromszor csak a hálófülkét. A matracokat sokszor használjuk, de találnánk helyette mást, pl. megágyazhatnánk a ruháinkból is. A lakat meg brutál nehéz! Végül maradtunk abban, hogy haza, vagy továbbküldeni is nehéz lenne őket és nyűg, így meg mindig velünk vannak, amikor kell, ha ritkán is.

Na de ott tartottam, hogy nekiiramodok a bringával az ároknak, persze tolva, úgy hogy én az árok szélén sétálok végig egy sárfalon. Valahol a közepén jártam ennek a történetnek, ahogy épp a víz is a kerék közepét nyaldosta a tengelynél, amikor hátulról a szomszédos háztól egy gyerekhangot hallok felém szólni: „Excuse me! What is your name?” – Ne most, hagyjál, úszni tanítom a bringámat! – gondoltam, és nem válaszoltam semmit, a feladatra koncentráltam. Még nem értem át, amikor jött a következő kérdés: „What is your mother’s name?” – Persze barátom, pont az édesanyám nevét fogom neked elmondani, miközben sártengeren gázolok át! Mi jöhet még? Útlevélszám, születési dátum? Hihetetlen, Nepál is hihetetlen, megérdemlik ők is ezt a jelzőt! :) Micsoda helyzet, tengelyig vízben tolom a bringákat, közben egy helyi kissrác anyám nevére kíváncsi! :) Ekkor már jobban lehetettem, mert humoromnál maradtam, elővettem a kamerát, videofelvételre állítottam, és miközben Zita is áttolta magát a mocsáron, visszakérdeztem:

Nézzétek a motorost a végén, ahogy vigyorog a „How old are you?” kérdésen, széttett lábakkal a lápban! :) Ezen a felvételen már sokat mulattunk a pillanat óta. :)

Ebédre dálbát, mert Nepálban vagyunk!

Úgy tűnt, a mezőkkel véget ér a falu, de csak most kezdődött igazán, persze naná, hogy egy kiadós emelkedő után. Nagy, emeletes házak mellett haladtunk el, ami szinte már valószínűtlennek tűnt az utat és a környéket elnézve, de így volt. A központot képező buszállomás-étterem-boltok háromszögben megálltunk ebédelni, kivoltunk, de nagyon, ránk fért a pihenő. Két dálbátot kértünk, de igazából elég lett volna egy is, mert Zita már nem bírt volna a rátöltéssel egymaga, így nem is kért. Persze ez mindegy, azon a 60 rupin nem múlik, így is csak 520-at költöttünk ma összesen, ami alig több, mint a napi büdzsénk fele, ők meg aztán igazán megérdemlik ezt a (nekünk) kis pénzt. Már írnom se kéne, de meghatározó volt, ezért megemlítem, hogy itt is szépen körbeálltak minket, sok gyerek és néhány felnőtt képezte körülöttünk a tömeget. Szemben az asztalunknál ült egy srác, hazafelé tartott a távoli falujába, és a buszra várt, ő beszélt kicsit angolul. Most én gazdagozhattam le valaki mást végre, mert ő egy 6,5 decis Tuborg sört ivott, ami itt 220 rupi volt, és már a másodikat nyomta, mikor ott voltunk. Erre kijelentettem, hogy gazdag, ha ezt most megengedheti magának! :) Persze ő nem fogadta el, de nekem jól esett, hogy végre nem én kapom meg, hanem én mondom másra. Nem volt bennem irigység, inkább csak mókáztunk. Közben persze tudom, hogy akármennyire is utálom, ha ezt itt Ázsiában ránk mondják, még mindig igazuk van, csak maga a sztereotípia nem tetszik, hogy fehér ember = gazdag ember, aki sok pénzt költeni jött Ázsiába.

Mangót és pofont kaptunk a vidám nepáli kislányoktól

Az ebédtől már két óra után indultunk tovább, rögtön egy traktor állta az utunkat, amit aztán sok emelkedő, és néhány banyána fa követett. Utóbbiak látványát nagyon élveztük, ám a fölfelék még most is keservesen nehezek voltak. De már épül az új út, látszódnak a hídpillérek! Jó lesz az? Mit láttunk volna ezekből a falvakból, ha egy szép, gyors műúton száguldottunk volna végig, ami valószínű el is kerüli majd őket? Ekkor már éreztem, hogy ez egy jó nap, hiába nehéz, hiába kőkemény, és hiába nem haladunk szinte tapodtat sem, sorra érnek minket a szép élmények, és valahol csak ez számít, ezért jöttünk, és most kapjuk szép számmal, ezért boldognak kell lennünk, a fene egye meg ezeket a rohadt emelkedőket és a murvás utat, le vannak szarva! :) Így gondolkodtam, és tényleg elmúlt már a délelőtti búm.

Egy patakon keltünk át, köves gázlón, de most a bringákon maradva. Két kislány kezdett követni minket, és nagyon, de nagyon nevettek, folyamatosan, megállás nélkül. Kétségtelen, hogy rajtunk, mert mindig a közelünkben voltak, és rajtunk kívül semmi más nem volt a környezetükben, ami szokatlan lett volna számukra. Örültünk a vidámságuknak, de ez most számunkra nagyon idegesítő volt, mert közben a verejtékeinkkel küszködtünk, és a meredek, köves emelkedővel, ahol most is nagyon akadozósan tudtuk csak feltolni a bringákat, még úgy is, hogy egyszerre ketten csak egyet toltunk. Ők meg közben folyamatosan vihorásztak mellettünk hiába küldtük el őket, akkor egy percig tisztes távból folytatták, aztán újra mögöttünk voltak… Mikor felértünk, még mindig jöttek, és Zita azt tervezte, hogy cukorkával közel csalja őket, aztán leken nekik egy-egy pofont. Ez így utólag tudom, meredeken hangzik, de akkor teljesen érthető volt Zita indulata, nagyon felidegesítettek minket. Már azt is kérte Zita, hogy fogjam meg a bringáját, hogy lekeverhesse azt a bizonyos pofont per fő, amire persze nem került volna sor, csak hát Zita már nagyon oda volt a feszültségtől. De nem így történt, mert előbb mi kaptunk pofont az egyik lánytól. Jóféle, jelképes pofont, a negatívizmusunkra! Szegény lányok, nem tettek mást, csak nevettek, mi pedig majdnem felpofoztuk őket! Egyikük egy mangót vett elő a táskájából, és Zita felé nyújtotta! Nem is sejtették, milyen gonosz tettre készülünk, ők végig kedvesen álltak hozzánk, amit a végén egy pár mangóval is megmutattak. Szóval pofon volt ez nekünk, egy kis lecke, hogy megtanuljuk, a kultúráink közötti szakadék okozta nehézségeket el kell engednünk, és egy mosollyal, vagy egy kis humorral, vagy őrült, nem-érdekel-mi-van, de-kedves-és-türelmes-maradok módszerrel, de át kell hidalnunk. Náluk nem gáz percekig tömegesen bámulni valakit, ahogy az is belül marad az illendőség határain, ha percekig nevetünk valakin, miközben ő „szenved”. Egy kis apróság még ide: a képen láthatjátok, hogy Zita a jobb (!) kezével a veszi át a mangót, miközben a bal kezével megfogja a jobb keze könyökét. Ez a tisztelet apró jele, egy gesztus a másik felé, amit akkor használunk, amikor pénzt, vagy bármi mást adunk, vagy kapunk.

Újra aszfalt! – Elkezdődik a „nagy fölfelé”(?)

Innen kivételesen nem egy újabb fölfelével, hanem egy kiadós lefelével folytattuk, ami alatt sok érdekeset láttunk. Emberek fűrészeltek, vizibivalyok legeltek, és házak magasodtak úgy, hogy csak egy kisebb lépcsősoron lehetett feljutni az ajtójukhoz. Ezt nem igazán értettük, minek ilyesmi egy hegyoldalban? Idáig nem duzzadhat fel a folyó, a hegyről lezúduló víz meg nem lehet soha egy méter magas. De ha mégis, mi van lent az alsó szinten? Aztán láttunk egy nagyon szép házat, aminek az aljában egy néni ült, aki rögvest felvette a szemüvegét, amikor a közelbe értünk. Itt a szomszéd ház sarka mögül egy fekete bivaly is kikukucskált, viccesek voltak így együtt a nénivel, és az egész környezet, az agyagfalú házzal igen pofás volt.

Innen már csak egy kanyar volt a folyópart, ahol Zita letette a bringáját, hogy elszaladjon pisilni, mialatt én ottmaradtam, hogy fogadjam a menetrend szerint érkező kíváncsiskodókat:

A felnőttek és a gyerekek aránya kb. jól jellemzi Nepál demográfiai képét, tényleg nagyon sok a gyerek, rettentő fontos lehet egy ország életében egy ilyen helyzetben az oktatás, hisz sok múlhat azon, milyen munkaerő válik majd abból az embertömegből, akik most még csak gyerekek. Te jó ég, ez a mondat gáz volt tőlem, ők emberek, élő, érző lények, nem „erőforrások” – Hú, de utáltam a munkahelyeimen, amikor erőforrásnak hívtak minket, tényleg hívtak így, az orrunk előtt, és nem rosszból, nem rossz ember, csak ez a zsargon, és végül is igaza volt. Voltam erőforrás, most próbálok újra ember lenni! :)

Az út innen közvetlen a folyó és egy nagy zöld legelő mellett haladt, ez szép volt és végre könnyű, egy pillanatra el is felejtkeztünk e nap nehézségeiről, főleg, hogy teljesen váratlanul egy ponton átváltott az út a reggelről ismert makulátlan aszfaltra. Nem tartott sokáig az öröm, mert mindjárt megpillantottunk egy óriási szerpentint! A kanyarok alatti betontöltések szinte bástyának tűntek innen. Erre megálltunk egyet pihenni, kértünk teát, és a most végre csak 3-4 fős gyermekcsapattal játszadoztunk, nevetgéltünk, illetve egy kis zenét hallgattunk a telefonomról, egyszóval lazítottunk. Ez már ránk fért, és jól is esett. Reggel azt gondoltuk, gyorsan leguruljuk ezt a 18km-t, és aztán nekilátunk a nagy emelkedőnek, aminek a túloldalán már a Terai van. Igaz, ahhoz fel kell mászni innen 500m-ről 1400 fölé előbb. :) Hát nem az történt, amire számítottunk, most délután 4 óra van, amikor végre itt állunk a szerpentin aljában. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy nekilátunk, és lesz ami lesz, jutunk valameddig, és onnan holnap már annál kevesebb lesz hátra! Elvégre 600m emelkedés sokkal jobban hangzik, mint a 900, nemdebár? :)

Szóval elindultunk a szép aszfalton fölfelé, és ez olyan „gentle” volt, hogy itt még tekerni is tudtunk, méghozzá nem is olyan nagy erőfeszítéssel. Mindenképpen sokkal könnyebb volt, mint a murvás meredekeken fölfelé tolni a gépeket. Ráadásul nem tudom, milyen szabvány alapján, és kik építik ezt az utat, de nagyon profin csinálják, mert minden ki van táblázva szépen, és a kanyarok hatalmas ívek, ahol az út szinte már csak vízszintes, így ezek a kanyarok igazi pihenők voltak nekünk a meredekebb egyenesek között.

Ahogy azt lentről láttuk, semmi sem tart örökké, konkrétan a szerpentinünk 3 hajtűkanyarnyit tartott, és utána fordulhattunk rá egy talán minden eddiginél meredekebb földútra. De csak azután, hogy egy dzsipes útbaigazított minket, mert először egyenesen indultunk tovább, egy rossz úton. Ebből a dzsipből kiszállt egy nő, aki csak sétált, és aztán segített Zitának tolni a bringát. Mikor kérdeztük, hogy mit csinál, azt mondta, hogy csak mozogni jött ki a levegőre! :O Van itt valahol a bokrok mögött egy szmogos metropolisz, ahonnan csak frisslevegőt szívni mennek ki az emberek, vagy mi? :) (nincs nagyváros a 100km-es körzetünkben)
100m-el feljebb megköszöntük a szíves segítségét, aztán a helyben piknikező családtól megtudtuk, hogy ez a hely ahol állunk, még nem a „nagy fölfelé” része! Innen még újra le fog menni a folyó mellé az út, és csak aztán lát neki a hegynek! Őrület! Még jó hogy nem hagytuk holnap reggelre! Na guruljunk le, aztán keressünk valami búvóhelyet az estére! Aha, persze, ez nem az a nap, amikor minden csak ilyen könnyen adná magát! Egy kanyar után kiderült, hogy a lefelé, amin nagy könnyedén elindultunk, nem tart sokáig. Újabb és újabb fölfelék következtek, még akkor is, amikor már láttuk a lefelét a faluig… Még ekkor is, utoljára megbújt egy alattomos kis meredek rész a mellékvölgy belsejében. Ezeket rendszerint úgy kellett megmásznunk, hogy ketten toltunk egy bringát, mert olyan meredekek voltak, hogy egyedül nem, vagy csak nagyon lassan, nagyon nagy erőfeszítés árán bírtuk volna feltolni a bringákat.

Ezen a szakaszon Zita egy utolsónak hitt lefelé elején kérte, hogy húzzam meg a hátsófékjét, hogy jobban fogjon. A külső fékpofán ezen a napon már sokat húztam, ezért jónak láttam a másik, belsőn állítani, ehhez egy kulcsot vettem elő. Amikor tekertem a fékpofán, az beljebb esett, és rögtön kizuhant a helyéről! Mi a fene!? Ekkor jöttem rá, hogy pontosan miért is esik ki – amit az elején már leírtam, mert lereszeltük a féktest egy részét nagy balgán. De most egy kis csavarragasztóval rátettünk még a dologra, reméljük, így már nem hagyunk el több fékpofát, féktelenül nagy bajban lennénk! (még van egy szett, teljesen bontatlan, de sajnos a pofák nem szimmetrikusak)

Igazi bambuszkunyhóban a nagy fa alatt

Lent Bimeshwarban hamar megtaláltuk a helyünket, egy igazi bambuszkunyhóban kaptunk menedéket a kedves helyiektől:

Regélhetnék még, hogy mennyire élvezem, hogy itt vagyunk, és hogy mennyire jó, hogy 100% természetes anyagokból készült ez a

Ó, Istenem, hát megérhettem, hogy eljöttek közénk a földönkívüliek!

Ja, még annyit, hogy ma megtanultuk, hogy nem szabad mindig kilométerekben mérni az utat. Ha ehhez ma ragaszkodtunk volna, még mindig enne a fene, hogy csak 24km-t haladtunk, de nem így érzek, mert végiglapoztam a fényképezőgépben a fotókat, és meg kell, hogy állapítsam, hogy csodaszép napunk volt. Mert ha viszont élményekben mérjük az utat, mindjárt jobban fest a dolog, és elmondhatjuk, hogy a mai napon sokat nyertünk. :)

…a végére még egy újabb 9000km-es fotó, ami valahol a 9013. km környékén készült, és végre egy olyan ezres fotó, ami azt is megmutatja, hogy a törpök élete nem csak játék és mese! Hallottál már a gonoszról: a csúf, csúszós, meredek, köves emelkedőkről? :)

2012.06.18 22:59 (GMT+5:45!), Nepál, Bimeshwar, a bambuszkonyhóban a Sunkhosi folyó partján, a nagy fa alatt

Dzsu-dzsu tao Bhaktapurban

Hú, milyen napunk volt! Végre elindultuk Katmanduból! Reggel 4:30-kor terveztünk kelni, de éjjel már éjfél után állítottam az ébresztőt a telefonon, és ilyenkor mindig csak másnap ébreszt, és nem pár óra múlva, ahogy én szerettem volna. Szóval elaludtunk és csak 5:17-kor dobott ki az ágy (vagyis a matrac a padlón) magából. Zita főzött egy kávét a kis merülőforralóval, én pedig nekiálltam összerakni az informatikát. Egész éjjel töltődtek fel az Annapurnás képek, ezért szét volt pakolva minden. Mire teljesen összepakoltunk, és megreggeliztünk a tegnap este vásárolt péksüteményekből, már 6:20 volt – ekkor indultunk el Balajuból. A csomagra tovább nem vártunk, mondtak mindent a postán, hogy másnap, hogy pénteken érkezik, hogy 15-20 nap a postára adástól… Szóval elmentünk Ákos vendéglátójához, aki történetesen csomagküldéssel foglalkozik, és megkérdeztük, mennyibe kerül egy 10cm x A4-es 660g-os csomag elküldése innen Katmanduból Bangkokba. Sikerült ugyanis megtudnunk, hogy ekkora az a csomag, amit eddig hiába vártunk. Az ára a leglassabb, de még mindig megbízható csomagküldésnek 1600 rupi, vagyis kb. 4000 forint. Ezt túl tudjuk élni, így eldöntöttük, hogy nem várunk tovább, hanem elindulunk!

A Thamel előtti emelkedő kemény volt, de megtekertük, közben szemtanúi voltunk, ahogy egy srác előttünk leszállt egy üres, „lenttekerős” montiról. Ha tudná, milyen durva nekünk a 50-60kg-os rekut elöl tekerve fevinni ezen a meredeken! :) Hála az égnek nem volt több ilyen emelkedő Katmanduban, és ahogy átértünk a DK-i oldalába, az út is kiszélesedett. Bhaktapurig 16km-t kellett megtennünk, ez gyorsan elrepült Madhukar társaságában. Ő ugyanis velünk jött idáig, elkísért minket a Giant kerékpárján, amit amúgy is minden nap hajt. Úgy volt, hogy mások is csatlakoznak hozzánk, de sajnos a „késői” kelés miatt aztán reggel el kellett menniük dolgozni a, és már nem tudtunk találkozni velük.

Bakthapurba először a sarovar, vagyis víztározó mellett álltunk meg második reggelit enni – ez péksütemény volt teával. Tegnap este két pékséget is kiraboltunk Thamelben, 8, illetve 9 óra után fél áron adják a maradék finomságokat, mi pedig beszabadultunk „respectively” ezekben az időpontokban, és elköltöttünk összesen 490 rupit. Ez a fél napi büdzsénk, de megérte, mert ma egész nap szinte csak ezt ettünk, Madhukart is megkínáltuk belőle, és Zitának még így is maradt két süteménye. Itt a sarovar mellett egyébként érdekes volt üldögélni, mert délre tőlünk a város kellős közepén egy kisebb mező volt, földekkel és legelőkkel, sőt, még búza (vagy valami más…) bálák is voltak. Mindezt kisebb emeletes tégla blokkházak vették körbe, és igazából ez adta az egész környék érdekességét.
Amiért Bhaktapurba jöttünk, az csak ezután következett, a Durbar tér és környéke, vagyis az óváros. Már az odavezető utcák nagyon tetszettek, gyönyörű házak között tekertünk Madhukar után a téglarakásos utcán. Minden sarkon láttunk valami érdekeset, és amikor néha kisebb terekre is kilyukadtunk, akkor volt, hogy leszálltunk a bringákról, és úgy néztünk körbe. Madhukar elmondása szerint 1100 éves város Bhaktapur! A házak nyilván nem ilyen idősek, de a légkörből érezni, hogy valóban egy óvárosban vagyunk. És ami a legszebb az egészben, hogy tele van élettel. A szobrok mellett kipakolták a zöldségeiket az árusok, az emberek jönnek-mennek, vásárolnak. Na és persze jól körbeállnak minket és megbámulnak, ahogy azt szokták errefelé, úgyhogy mi már gurulunk is tovább!

Egy szűk kis utcában megálltunk, mert felfedeztük egy boltban a dzsu-dzsu tao-t! Erről már meséltek Madhukar-ék, ez egy helyi, bhaktapuri dahi, ami nagyon híres és állítólag nagyon finom. Nem kellett minket noszogatni, rögtön rendeltünk hármat, és jóízűen elfogyasztottuk a finomságot. A dahi egy joghurt féleség, ami nagyon jellemző errefelé, és a dzsu-dzsu tao ennek egy helyi fajtája. Jelentése „King of Yoghurt” – a Dahik királya. Ez a dahi annyival sűrűbb, mint a többi, hogy az eladók azzal szokták ezt bizonyítani, hogy fejjel lefelé tartják az edényt, amiben a dahit árulják, hogy megmutassák a leendő vásárlónak, mennyire sűrű az anyag: nem esik ki a tálból!

Először a Taumadhi téren lyukadtunk ki, ahol a legfigyelemreméltóbb épület a Nyatapola volt, ami egy meredek lépcsős, többszintes tetős, magas épület. A lépcső két oldalán kőszobor állatok sorakoznak, és odafentről igen szép a kilátás az egész térre. Hogy pontosan ennek az épületnek mi a szerepe, azt nem tudom, de azt láttuk, hogy igen jól néz ki, és az is biztos, hogy ez is vallási dolog, mint ahogy a szomszédai is templomok.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Innen a Kathmaduban szerzett térkép segítségével (mert a GPS-en el lehetett volna veszni a részletekben) már egyenesen a Durbar Square-re tekertünk. Szerencsénk volt, a kapuban, amin behajtottunk, nem álltak jegyszedők. Ennek két oka lehet: még korán volt, vagy bejött az a taktika, amit követtünk, mégpedig, hogy Madhukar megkérdezte a fél várost azzal kapcsolatban, hogy melyik oldalt nincsenek jegyszedők a Durbar Square-re menet. Helyieknek persze ingyenes a belépés, de nekünk külföldieknek 1100 rupi lett volna – persze ha elkapnak, akkor lemondtunk volna a tér látványáról, de nem így történt. Bent az előzőhöz hasonló épületek fogadtak és egy híres, nagyon díszes és valóban szép arany kapu. Ja, és majd elfelejtettem: egy fél tucat kínai turista! :) Olyan örömmel fényképeztek, és aztán fényképezkedtek velünk, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Madhukar még el is beszélgetett velük egy pár szót – amit beszélt kínaiul. Eztán fájdalmas búcsút vettünk Katmandui Barátunktól, neki sietnie kellett vissza az éttermükbe felszolgálni, mi pedig gondolatban már az utat róttuk. Annyira nagyon most nem merültünk el ebben a Durbar Square-ben, és nem is töltöttünk ott túl sok időt, ezért nem is nagyon részletezem a teret. Semmi olyat nem tudnék elmondani (azon kívül, hogy szép volt), ami nincs benne az útikönyvekben. Sőt, azt sem, amit az útikönyv ír, mert nem olvastam el. Van, hogy ezek az olvasott történetek is le tudnak kötni, de ez a nap nem olyan volt. Ellenben amit láttunk kifelé menet a főútra, az nagyon tetszett, és meg is említem: ez volt a Potter’s Square, vagyis a fazekasok tere. Körben az egész tér területén ki voltak pakolva a különböző fajtájú és méretű fazekak, edények, és agyagtermékek, középen pedig egy nő valami búzafélét terített szét egy anyagon. Az egész varázslatos volt, megint csak azért, mert élt, még ha részben a turisták miatt, akkor is! Szóval Bhaktapur megérdemelt volna akár egy külön napot is, de mi nem így csináltuk, mert el voltunk foglalva sok mással Katmanduban, most meg csak „beugrottunk” az indulásunk napján, mert útba esett. Ezt nem bánjuk, már megtanultuk, és elfogadtuk, hogy nem lehet mindig mindent megnézni és maximálisan átélni, a világ túl nagy ahhoz, hogy mindig mindent akarjunk és megnézzünk. Ezt el kell felejteni, és csak élvezni, amit kapunk, ami jut, amit átélünk. Jelentem, ez végre nem csak olyan dolog, amit leírok, de még „nem nagyon megy”, hanem ezt már tényleg így érzem! :) Igaz ez Patanra is, ahol abszolút nem jártunk, pedig az is Katmandu egyik fő látnivalója, ott is van egy Durbar Square. Apropó, mit jelent az, hogy Durbar? „Fő”, „Központi”? :)

Eső és fölfelé, de csak vidáman!

Bhaktapur után fölfelé következett, de nem tudtuk, pontosan mennyi, és meddig tart. Most valahogy sokkal könnyebben vettük ezt az akadályt, mint legutóbb, Katmanduba jövet. Nem esett olyan nehezünkre a fölfelé tekerés, valószínű azért, mert most frissek és kipihentek voltunk a villámgyorsan elrepült 8 napos pihenő után. Az is igaz, hogy ezek az emelkedők talán nem is voltak olyan meredekek. Hipp-hopp fent találtuk magunkat 1500m-en, majd néhány kisebb fel-le után 1550m-en. Itt eleredt az eső, épp mielőtt letértünk volna a főútról Dhukilhet-Sindhuli H06-os „highway”-re. Pedig nemrég még a hőségtől akartunk megpurcanni. Beálltunk egy eresz alá, amikor nagyon elkezdett szakadni, és vártunk néhány percet, mire tényleg alábbhagyott. Újra kint voltunk az úton, de az eső szép lassan, alattomosan újra esni kezdett. Immár a H06-on másztunk fölfelé, az egyre csak szakadó esőben. Mire eldöntöttük volna, hogy felvesszük a vízálló szerkót, már bőrig áztunk, így nem lett volna értelme. Az emelkedő szépen, lankásan, de kitartóan 1600m-ig vitt minket fel, ahol aztán egy nagy kanyarban lejtőbe fordult át. Itt szép erdő volt az út mentén, és mivel nem akartunk szétfagyni a lefelében és tüdőgyulladást kapni, itt a fák között mind a ketten felvettünk új, száraz réteg ruhákat. Most tudtuk értékelni azt a sok ruhát, amit a táskákban cipelünk! Meg is jegyeztük, hogy még elázhatunk akár kétszer is, annyi váltásruha van nálunk. Ahogy indultunk volna, újra szemerkélni kezdett, ezért mind a ketten felvettük az esőnadrágot és a vízálló dzsekit. Ezek kellettek is, mert aztán ismét egész szépen rákezdett, de most a cipőt leszámítva szárazak maradtunk. A kamáslit is felvehettük volna, de az túlzás lett volna, akkor belülről áztunk volna el. Az 1600-os forduló után még pár kilométert erdőben haladtunk, és ekkor még nem váltott át tiszta lejtőbe az út, pedig ezt már nagyon vártuk. Tudtuk, hogy a mai napon még le kell adnunk több, mint 1000m szintet, mert a Sunkoshi völgyére emlékeztem, hogy 560m-en van. Onnan kell majd holnap felmásznunk 1420m-re, ami biztos, hogy egy kemény menet lesz, viszont annak a túloldalán már a Terai van, ami a Himalája vége, ott már nem lesznek többé ilyen óriási emelkedők, az már a síkság széle.

Szóval vártuk a nagy lejtőt, és az eljött végre, ahogy kiértünk az erdőből és egy nagy völgy jobb oldalában találtuk magunkat. Szépen zúgtunk lefelé és közben az eső is elállt, száradt meg rajtunk a ruha. Ekkor már délután kettő óra is elmúlt, mi pedig nem kicsit éhesek voltunk. Sokat kellett még kérdezősködnünk, és aztán gurulnunk, mire megtaláltunk egy helyet egy városkában, ahol kaptunk két tányér chowmeint. A „dálbát?” kérdésre annyi sokan csak bambán és értetlenül néztek, hogy szinte már majdnem elhittük, hogy errefelé nem ismerik a nepáliak nemzeti eledelét… Persze nem így van, csak annyira más rugóra jár itt is az embereknek az agya, hogy mi el sem tudjuk képzelni, mi a fenére gondolhattak, miközben mi a szánk felé mutogatni kérdezgettük, hogy „dálbát?”. Meg valahogy a kiejtéssel is furcsaságok vannak: kimondom nekik számomra tökéletesnek hangzóan, de csak tizedjére értik meg, aztán mint akiknek leesett a tantusz, elismétlik számomra pontosan ugyanolyan kiejtéssel, mint ahogy én is tettem addigra már egy tucatszor… És ekkor még csak arra jött rá, hogy mit mondtam, arra nem, hogy éhes vagyok, mint a farkas! :) De mégis, most tényleg, mire másra gondolhatnak akkor? Hogy dálbátot készülök hányni? Vagy hogy csak dicsekszem, hogy mint furcsabringás turista, ismerem az ételüket? Szóval ilyenekre gondolunk, amikor arról beszélünk, hogy teljesen máshogy gondolkodnak. Volt, hogy 3 percünkbe telt megtudni, hogy nincs ételük egy helyen! :)

De végül egy városkában kaptunk tésztát, és a minket körülvevő tömeg is rendes volt, nem piszkálták sokat a bringát, és miután megértették a „Please Don’t Touch!” tábla jelentését, már a régiek is szóltak az újonnan jötteknek, mielőtt azok még reflexből elkezdték volna rángatni a pedálokat! :) Ez milyen aranyos már! Ebből látszik, hogy ők abszolút de nem akarnak semmi rosszat az állandó és természetes nyúlkálásukkal, csupán számukra az a megszokott, hogy megfogom, kipróbálom, beleülök bármibe, függetlenül attól, hogy kié vagy mié az.

Földművelés állatokkal, faekével

Ezen a helyen ebéd közben esett le, hogy ha minden igaz, ma lépjük át, vagyis guruljuk át a 9000. kilométerünket. Nem emlékeztem pontosan, mennyinél álltunk reggel, de arra igen, hogy 8900km felett, és az is jól látszott, hogy szépen közelítünk a mai 100. kilométerhez, ezért kértünk kartonpapírt egy doboz oldalából, és Zita elkezdett írni rá. Na, erre megőrültek körülöttünk a népek, és szorosan körbeálltak minket, hogy lássák, mit csinál a furcsa idegen, amit eddig nem: írt! Mi ezen olyan nagy szám, hogy ennyire bámulni kell? Lehet, hogy nem ismerik a karaktereinket? Az nem lehet, hiszen angolul biztosan tanulnak. Úgy kellett őket percenként félreterelni, mert mindig annyian jöttek, hogy nem láttunk tőlük rá a bringákra. …és most még pillangókat meg napocskát sem rajzolt a táblára Zita! :)

Ebéd után csodaszép tájon tekertünk, leértünk a völgy aljába, ahol a patak mellett kukoricamezők és rizsföldek váltották egymást. A kukoricát épp aratták, a rizst pedig vetettek. Vagyis inkább dugványozták, merthogy ez utóbbi műveletet egészen testközelből szemügyre vehettük.

Érdekes, hogy ezt mindig nők végezték, soha sehol nem láttunk ma férfit ezt vagy hasonló feladatot végezni, mindig csak nőket kisebb-nagyobb csoportokban. A férfi viszont a bivalyok mögött szorítja az ekét! :) Egy szó mint száz, csodaszép volt végiggurulni a völgynek ezen a szakaszán, sok szép élettel teli mezőgazdasági tevékenységet láttunk, és itt most nem a traktorra, meg az aratógépre gondolok! Egyetlen egy helyen halottunk valami gépet dübörögni, különben még a vizet is egyszerű csöveken keresztül vezetik a patak felsőbb szakaszáról a rizsteraszok elárasztására. Szóval ki van találva minden, és mindenhez emberi erőt, vagy legfeljebb állatokat használnak, amitől az egész olyan mesebeli! Mindezt egy parányi kis földsávon a hegyek között, a völgy alján, végig a patak mentén. Néhányan mondják, hogy már 10 ezer évvel ezelőtt elkezdtek elcsesződni a dolgok, amikor az ember rájött, hogy megművelni is tudja a földet, az állatokat pedig tudja karámban tartani és etetni, egyszóval amikor létrejött a mezőgazdaság. Én ezt csak olyan szempontból írom alá, hogy ez tette lehetővé a hierarchikus társadalmak létrejöttét, ami nem minden aspektusában frankó, viszont a föld ökoszisztémájára nézve az ilyen gyengéd mértékű és méretű, nem gépesített, hanem pusztán emberi és állati erőt használó mezőgazdaság szerintem még nem vág oda nagyon. Az ipari társadalom, na az durva, azzal van igazán a gáz, az csak pár száz éve van, és már majdnem mindenki érzi a fejlett országokban, hogy valami nagyon nem frankó.

De ha csak annyira formálnánk a bolygónkat, amennyire az ipari kor előtt tettük, szerintem még sokáig nem kéne beszélnünk fenntarthatóságról. Csakhogy mi megtaláltuk a szenet meg az olajat, és ezek az azelőtt elképzelhetetlen energiaforrások lehetővé tették, hogy nagyon rövid idő alatt 7 milliárdan legyünk. Hányan férnénk el a kőolajunk nélkül, a bivallyal meg a faekével, ahogy ők nyomják? Ezek baromi érdekes kérdések, és én nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz itt ezen a szép bolygón az elkövetkezendő dekádokban. Lehet, hogy a mi generációnkon múlik, hogy visszatalálunk-e valami természet közelibb, fenntarthatóbb létformához, vagy kipusztulunk és az elméletről bebizonyosodik, hogy igaz, mégpedig, hogy az intelligencia egy evolúciós zsákutca? Én nem hiszem, hogy így lesz, különben nem irkálnék sokszor ilyenekről is. Viszont ahhoz nem vagyok elég okos, hogy kitaláljam, mi, mitől és hogyan lesz néhány dekád múlva, csak azt érzem, hogy boldog vagyok, amikor kézzel rizspalántákat dugványozó nőket látok, egy olyan földteraszon, ami gravitációs elven, pusztán emberi leleményességet használva (és nem szivattyúval) lett elárasztva vízzel, és állatok húzta egyszerű faekével lett beszántva.

Dumja – Saroj és tanítványai – 9000km! :)

Délután öt körül mind a ketten azt éreztük, hogy elég derekasan megfáradtunk, ezért megálltunk egy Dumja nevű falu végén teázni. Abból, hogy leírtam a falu nevét, a nagyon ügyesek már ki is találhatták, hogy végül itt éjszakázunk. Ugyanis errefelé nincsenek kiírva a falunevek egy táblára a település elején, mi pedig nem kérdeznénk meg egy teához, hogy hol vagyunk, de ha már itt alszunk, akkor valamit írni kell a szupertáblázat mai sorának „Szakasz neve” című cellájába. Szóval a tea közben észrevettük, hogy már 86km-t jöttünk ma, és a Sunkholi völgye már nagyon közel van, ezért elkezdtünk kérdezősködni. Megtudtuk, hogy holnap nehéz dolgunk lesz, az aszfalt 3km múlva véget ér, és a következő település 8km-re van – ezt nem vállaltuk mára be – és 32km-en keresztül földút vár majd ránk. Ebben benne lesz az 1420m-es hágónk is! Ezek után úgy döntöttünk, elég fáradtak vagyunk mára. Holnap 19km a Sunkholi völgyében fel-le a murván, aztán irány 560m-ről fel 1420m-re, szintén murván! Örülhetünk, ha képesek leszünk csak egy nap, holnap megcsinálni!

Most már 23:27 van, mikor ezt a sort írom. A teázó előtt megismerkedtünk Saroj-al, aki tanár és meginvitált minket a szerény otthonába. Fel kellett tolnunk a bringákat a hegyoldalba, de ez nem volt nehéz, mert Saroj néhány kollégája, és vagy 20 gyerek segédkezett benne, sokan toltuk együtt a bringákat (ügyesen csak ott fogták, ahol mondtuk nekik), de volt olyan gyerek is, aki a nagyobb köveket hajigálta el a bringák elől. Szóval nagyon rendesek, és segítőkészek voltak nagyon, és ez nagyon jólesett. Persze nagyon kíváncsiak is voltak, mert számunkra kicsit túl sokáig és túl sokan itt maradtak körülöttünk, ami egy idő után már kicsit fárasztó volt, bármennyire is aranyosak voltak – mert mi meg fáradtak és kimerültek voltunk a hosszú nap végén. Hála az égnek végül a tanáruk magától küldte haza őket, és nem kellett nekünk szólni, hogy nem bírjuk már a zsivajt. Amúgy tényleg nagyon jó fejek voltak, és aranyosak.

Később már csak hárman jöttek vissza idősebb diákok, itt gyakoroltak valamit a tanárukkal, és persze beszélgettünk is a dálbát mellett, amit Saroj készített el nagyon finomra. Sokat beszélgettünk az oktatásról, és mivel azt vettem észre, hogy nagyon exkluzív vendégek vagyunk az ő szemükben, és nagyon érdeklődőek felénk, elmondtuk nekik, amit jó lett volna, ha nekünk is (többen, többször) elmondtak volna a gyerek korunkban olyanok, akikre igazán felnéztünk és akikre nagyon hallgattunk (lehet nem voltak elegen ilyenek?), mégpedig, hogy gyerekként két nagyon fontos dolgunk van csak: szorgalmasan és kitartóan tanulni, és okosodni, az idő összes többi részében pedig élvezni a gyermekkorunkat. E másodikat már Zita mondta, de ha nem veszi ki a számból a szót, pontosan én is ugyanezt – “Enjoy your Childhood” – mondtam volna ugyanezekkel a szavakkal. Aztán nem tudom, mennyire sikerült ezt letölteni nekik, de mi elmondtuk, nyomatékosan. Ők persze aztán csak másra voltak kíváncsiak, és oda lyukadtunk ki, hogy „Hungary is a rich country?” – de én erre most nem lettem mérges, csak próbáltam kicsit filozofikusan válaszolni, és azt mondtam, hogy bár Magyarország egy „fejlettebb” ország Nepálnál, de úgy tapasztalom, hogy itt bizony boldogabbak, vagy legalábbis mosolygósabbak, vidámabbak az emberek. Aztán ezt próbáltam részletezni és kifejteni a miérteket, de aztán jött azzal, hogy mi gyártjuk a Nokiákat, ugyan menjek már, biztosan egy csomó kütyünk van. :) Igen, van, és jól elrontjuk velük az értékes időnket. Én sem vagyok kivétel, mert ha lett volna rendes térerő itt a faluban, tuti a netet nyomkodom, és nem ezt az útinaplót verem bele a gépbe öt oldalig.
Egyébként nekik is van mobiljuk, mp3 lejátszós, zseblámpás, már a tizenéves gyerekeknek is, itt a szegény nepáli vidéken – lassan már mindenkinek lesz mobilja!

Klikk a képre, hogy nagyban is láthasd a naplementében a Dumjai házat, ahol aludtunk, és Saroj-t a tanítványaival!

2012.06.27. 23:45 – Nepál, Dumja, fent a hegyoldalban, egy 10cm-es pókokkal teli agyagház agyagpadlójára felvert sátorhálófülkéből

Beszélgetések Dr. Prakash és feleségével Janakival

Eszter eredeti foglalkozását tekintve építész, és amikor megemlítettem neki, hogy lakik egy olyan, híres nepáli építész itt Katmanduban, aki anno Magyarországon, Budapesten, a Műszaki Egyetemen tanult, ő örömmel utánajárt a dolognak, és pár nap alatt megszerezte Dr. Prakash telefonszámát, és le is beszélt vele egy találkát a Katmandu Guest House-ba, a Thamel közepébe. Mi szépen összegyűltünk mind magyarok, Gyöngyi és Ákos is velünk volt, és amikor megjelent az emberünk, mi magyarul köszöntöttük, hiszen tudtuk róla, hogy mind a mai napig jól beszél magyarul. Erre ő nem köszönt vissza magyarul, és amikor kezdtük a beszélgetést, hogy „Ugye, Magyarországon tanultál…”, akkor legnagyobb meghökkenésünkre nem-el válaszolt, és mondta, hogy soha életében nem járt Magyarországon. A dolog kezdett nagyon furcsa és gyanús lenne, és fél perc múlva le is esett a tantusz, Eszter másik számot hívott fel, és másik embert hívott meg közénk, méghozzá egy Couchsurfert! A kínos pillanatok nem tartottak sokáig, és utána inkább csak nevetésbe torkollott az egész szituáció, mert az emberünk igen jó arc volt, és nem vette rossz néven az egész félreértést, ráadásul épp volt pár szabad órája, így köztünk maradt, beszélgettünk vele, és sok érdekeset mesélt. Pl. másnap este (ez a kaszinós nap előtt történt) ő is bulizni ment, és elmesélte, hogyan zajlik egy legénybúcsú itt Nepálban.

Aztán persze összehoztuk az igazi Dr. Prakash-al is a találkozót, az öregúr egy rettentő rendes figura, autóval várt minket (ekkor már csak hármunkat Eszterrel), megmutatott néhány épületet, amit ő tervezett, majd egy nagyon jót beszélgettünk a gyönyörű otthonukban vele és a feleségével, Janakival. Ennek a vége egy vacsorameghívás lett, ami szintén nagyon jó hangulatban telt. Erre először csak illedelmességből mondtunk igent, mert mindhármunk kicsit fáradt volt már aznap és sok más dolgunk is lett volna, ezért majdnem le is mondtuk aztán, de hála az égnek nem, és ennek nagyon örülünk utólag, mert este is nagyon jót beszélgettünk Prakash-al és a feleségével, igazán jólesett ilyen nagyszerű emberekkel találkozni, és ilyen sok jót hallani Magyarországról! Prakash, és a családja nagyon szeretik Magyarországot. A felesége elmondta, hogy sok európai országban jártak, de Magyarországot és Budapestet kedvelték mind közül a legjobban. Budapest gyönyörű, és az emberek mindig mindenütt kedvesek voltak velük, és a magyar konyhát is nagyon szerették, sehol nem ettek olyan finomakat Európában, mint Magyarországon! Fel is ajánlottuk Nekik, hogy ha még marad időnk rá, sütünk nekik lángost, de erre sajnos már nem kerülhetett sor, mert az indiai vízumunk lejárta vészesen közeledett, és indulnunk kellett tovább.

És hogy ne csak a távoli múltról beszéljünk, a lányuk a nepáli férjével most is Budapesten él és dolgozik, pedig pár évvel ezelőtt megpróbálták az USA-ban is az életet, de ott nem tetszett nekik, így maradtak Magyarországon! Szóval lehet mondani, hogy nehéz az élet Magyarországon, hogy nagy drágaság, a korrupció és nagyok a magas szintű lenyúlások, lehet nyugatabbra költözni és ott új, „könnyebb” életet kezdeni, de érdemes mindig a másik irányba is figyelni, és ilyen történeteket is meghallani! Nepál az én szememben szintén egy gyönyörű, és nagyszerű ország, de az is tény, hogy Nepálnak 6 éve nincs alkotmánya, és hogy itt még sokkal durvább a korrupció, a társadalmi különbségek és a nyugati értelemben vett „szegénység” pedig még sokkal nagyobb. Tudom, hogy sok a baj otthon is és rohadtul nem könnyű az élet, de amikor ilyeneket hall az ember, mindig elgondolkodik. És nyugaton lehet, hogy bizonyos dolgok jobbak, de az élet még drágább, az egészségügyi rendszer fizetősebb, és úgy általában sokkal több dologért kell fizetni és sokkal többet, és ahogy én most látom, az emberek is még nyugatiasabbak (igen, értsd ezt most rossz értelemben), talán ezért is lehetett, hogy visszaköltöztek Suchita-ék az USA-ból! A nagy, csodás Amerikából a kis, szegény Magyarországra, bizony! :)

Én csak most, az ezen az úton megéltek és látottak után örülök igazán, és most tudom értékelni nagyon, hogy Magyarországra pottyantott le a gólya! Jobb helyre nem is születhettem volna! Ezt már talán írtam néhányszor, de ahogy elnéztem a nálunk keletebbre élők nehezebb sorsát, az ázsiai körülményeket, és ahogy elhallgattam néhány nyugati utazótársam beszélgetését és láttam a viselkedésüket, bizony megörültem, hogy se keletebbre, se nyugatabbra nem repült velem tovább az a bizonyos gólya 1983 tavaszán! :) Összetehetem a két kezem, hálás vagyok a sorsnak, hisz mindenem megvolt, szuper családba születtem, ingyen járhattam jó iskolákba és ingyen kaptam orvosi ellátást, sőt, a főiskolán, mivel a végére egész jó tanuló lettem, a sportösztöndíj mellé még tanulmányit is kaptam, és ha még egy kicsit belehúzok, akkor a köztársasági ösztöndíj is meglehetett volna, mint ahogy sok barátomnak meg is lett. Szóval a nyár elejére kisebb vagyon állt rendelkezésemre, hogy a szabad hónapokban elutazhassam azt, arról már nem is beszélve, hogy ha még egy picit több eszem lett volna, és elmegyek tanárszakra, egy csomó lehetőség nyílt volna külföld, ösztöndíjas (Erasmus…) tanulmányokra. Zita és sok barátom ezt ki is használta, és lehúztak egy-két szemesztert nyugat-európai országokban, néhányan még külföldi diplomát is szereztek így. Hol van ehhez képest egy Ázsiába született gyermek a lehetőségeivel? Sokkal hosszabb, nehezebb utat kell végigjárnia, hogy mindez megadathasson neki, sőt rengetegen vannak, akiknek egyszerűen nem adatik meg ilyesmi, még akkor sem, ha amúgy meglenne bennük a potenciál. Nyugaton pedig szerintem annyival rohanósabb a világ, és annyival túlfejlettebb a fogyasztói társadalom, hogy ott meg azért nem lehet jó (szerintem), mert ott meg túl sok az olyan zavaró tényező, amelyek eltereljék a figyelmed az igazán fontos, helyes, és jó dolgokról. Persze minden az adott emberen múlik, de ha egyszer „nem ébredek öntudatomra”, mert a fél életemet hülye számítógép játékok és az agyelszívó tévé előtt töltöm, akkor megevett a fene, lehetek akármilyen jóléti állam polgára. Szóval innen Ázsiából nézve, most az én szememben Magyarország az egyén számára a korlátlan lehetőségek országa, ha megvan benned az akarat, a kitartás, bármire viheted, a határ a csillagos ég! Erre Dr. Prakash maga is rettentő jó példa, hisz nepáliként a Budapesti Műegyetemen tanulva lett építész, és azóta nem csak Nepálban, hanem néhány másik országban is tervezett már épületeket. Róla és építészetéről egyébként számos cikk jelent meg a magyar weben, illetve Sipos Erzsébet tollából egy Nepálról szóló könyv, aminek egy apró részét elolvashatjátok itt. Ezt ajánlom, mert én is megtettem és kedvet kaptam tőle az egész könyv elolvasásához, ráadásul azt is megtudtam, hogy Prakash teljes nevének a jelentése Fényes Bátor Oroszlánkereskedő! :)

Köszönjük Janakinak és Prakashnak a vendégszeretetüket, a nagyszerű beszélgetéseket, és a fenséges vacsorát, nagyon jól éreztük magunkat Nálatok, és nagyon örültünk a találkozásnak! Sajnáljuk, hogy csak ennyi időt tudtunk együtt tölteni, de talán még találkozunk, vagy Nepálban, vagy Magyarországon! :)

Boudhanatban, a Durbar tér és Kumari, az élő istennő

Visszatérve Katmandura, kicsit mesélek végre magáról a városról is. Az első napok egyikén Eszterrel felfedeztük a központtól keletre található tibeti negyedet, a Boudhanat-ot, és annak a közepén található hatalmas, szinte háztömbnyi méretű sztupát.

Én itt sajnos nem tudtam 100%-al ott lenni, mert közben a delhi-i Magyar Nagykövetséggel leveleztem, hogy minél előbb meglegyen az igazolás, majd a vízum, de azért még így is nagyon élveztem ezt a környéket. A hatalmas sztupa körül teljes körben éttermek, kávézók, és tibeti portékákat áruló boltok sorakoznak, ugyanakkor a hely még él, méghozzá nagyon is, a környező utcákról nem is beszélve. Hazafelé kicsit el is tévedtünk, persze ezt a legkevésbé sem bántuk. Amíg itt voltunk, benéztünk a Shechen kolostorba is, aminek az udvarán a lányok elfogyasztottak néhány fürt licsit:

Aztán nagy nehezen én is megkóstoltam a gyümölcsöt, de persze nekem nem ízlett, mondjuk ehhez az is hozzátartozott, hogy mivel nem vagyok nagy gyümölcsfogyasztó, eleve ellenségesen álltam hozzá az alientojásra emlékeztető kinézetű licsihez. :)

A másik hely, ami nagyon nevezetes, és ahol mi is körbenéztünk, az Katmandu szívében, a Thameltől délre található Durbar tér Basantapurban. Itt is kicsit körbe kellett, hogy menjünk, hogy megússzuk a 150 rupis belépődíjat, ami csak a külföldi turistákat sújtja. De pont így találtuk meg, teljesen véletlenül azt a házat, ahol Kumari, az élő istennő lakik. A nepáliak Kumarit éppoly nagy gondossággal választják ki, mint a tibetiek a Dalai Lámát. A Kumari-k minden esetben fiatal lányok, akik még nem érettek nővé, ugyanis Kumari csak az „első vérig” lehet valaki, pontosan addig, amíg vagy az első menstruáció, vagy egy bőrön ejtett seb következtében vérezni nem kezd a leányzó. Vallják ezt azért, mert a vér tisztátalanná tesz. A gyönyörű fa ajtókkal és ablakokkal körülvett udvaron, ahol egyébként sajnos épp nem nézett ki sehol Kumari, az én gyakorlatias, kocka fejemmel persze rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy mi van az ínyvérzéssel? A tejfogak kihullásánál, amikor a csontfogak kitolják őket, akkor azért szokott vérezni a gyermekek szája, nem igaz?

Maga a tér gyönyörű volt, sok ember időzött itt, zajlott az élet, voltak akik csak csendben üldögéltek, és voltak, akik áldoztak, imádkoztak. Mi nézelődtünk, figyeltünk és fényképeztünk. Ezt tettük már jövet is a Durbar tér felé, ugyanis már a Thamel felől errefelé vezető utcák is nagyon érdekesek voltak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Katmandu két arca: a világ kloákája, és egy élvezhető, izgalmas város

Katmandut egyes útikönyvek úgy is emlegetik, hogy a világ kloákája, merthogy bizonyos részei tudnak igen forgalmasak lenni, járda a legtöbb helyen nincs, a csatorna van hogy az utcán folyik, vagy csak egy hiányosan lerakott betonlapokkal elfedett árokban, a járművek büdösek és folyamatosan hangosan dudálnak, nagy a por és a légszennyezés, az elektromos vezetékek van, hogy mellmagasságig lecsüngnek az utcákon, és sok utca egyáltalán nincs leaszfaltozva, így száraz idő esetén meg lehet fulladni a felvert portól, esős idő után pedig el lehet merülni a sárban. Mindennaposak a hosszabb-rövidebb áramszünetek, és egy kiadósabb eső után úgy el tudja lepni az utcákat a víz, hogy néha azt gondolhatnánk, csónakkal könnyebb lenne közlekedni. A tömegközlekedést a belvárosban a riksások biztosítják, de Téged, mint turistát csak aranyárban visznek el bárhová is. Vagy választhatod a különböző méretű buszokat, az egészen aprótól a majdnem nagy busz méretig, azonos árban (2011-ben 15 rupi), változó minőségben. Ha szerencséd van, és nincs hőség, se tömeg, akkor már majdnem elérik a BKV színvonalát. Ha azonban a csúcsidőszakban vagy kénytelen igénybe venni őket, és még kánikula is van, készülj fel életed legvadabb élményeire, irtózatos melegben, és elképzelhetetlenül szoros embertömegben képesek utazni a nepáliak. Téged, mint gazdag, pillanatnyi élvezetekre vágyó nyugati turistát, a Thamelben 1 vagy legfeljebb 10 percenként le fognak szólítani gyanús alakok az utcán, és a dohányzási szokásaid iránt érdeklődnek majd. Hasist, marihuánát, és diszkó drogokat kínálnak Neked, a napszaktól függő sűrűsséggel. Ha éjjel mégy ki az utcára, akkor egymást érik ezek az arcok.

Mindezen felsorolt nehézségek és negatívumok ellenére én merem állítani, hogy ezek mellett, vagy ezeken túl még Katmandu is tud egy élvezhető város lenni! Ha ügyesen mozgunk a városban, van egy-két helyi barátunk, és/vagy találtunk már néhány jó és kellemes helyet, akkor nem kell, hogy átmeneküljünk Pokharába, hogy egyszerre kapjuk meg az oly hiányzó nyugati termékeket és szolgáltatásokat úgy, hogy közben ne őrüljünk meg egy ázsiai város forgatagától. A világ kloákája már csak azért is túlzás, mert összehasonlítva a legdurvább indiai városokkal Katmandu még a fasorban sincsen! :) De az valóban tény, hogy egy Európából indult repülőút végeztével elsőre elég sokkoló lehet, és az is igaz, hogy Nepálon belül a legzsúfoltabb, legőrültebb, legnyomasztóbb hely tud lenni! De ha nem erre figyelünk, hanem az apró csodákra, és közben felfedezzük a nekünk kellemes helyeket, akkor igazán kellemes és értékes időt is tölthetünk Katmanduban! Ehhez szeretnék egy-két gyakorlati tanácsot is adni így a végén.

Nekünk központi találkahelyünk volt (by Eszter!) a Katmandu Guest House, ezt könnyű megtalálni, mert mindenki tudja, hol van. Ha itt vagytok, itt el tudtok menni tiszta, angol WC-t használni, és fel tudjátok tölteni a palackjaitokat szűrt ivóvízzel ingyen. De nem ez a legjobb az egészben, hanem a csendes, barátságos, növényekkel teli udvar, ahová nem szűrődik már be az utca zaja, és ahol órákat is eltölthettek akár társasággal is, anélkül, hogy bármit is fogyasztanátok. Még csak rátok sem szólnak, hogy hé, ezt nem kéne! Mi sok szép percet töltöttünk itt az udvaron a hintaágyon és környékén. Ez a szálló egyébként a legpuccosabbak közé tartozik, ugyanakkor vannak olcsó szobáik is, már 2-300 rupitól. Tehát ha nem CS-zel, és már hónapokkal előre tudod, hogy jössz Katmanduba, akkor lehet, hogy itt érdemes foglalnod!

Ha kilépsz a KGH kapuján, jobbra a következő sarkon jobb oldalt találsz egy pékséget, ahol 9 óra után fél áron adnak mindent. Ez azt jelenti, hogy egy csirkés táska megvan 30 forint alatt, és ha ebből bevágtál hármat, akkor bizony már jól is laktál. Mi innen és egy másik pékségből tankoltunk fel az indulásunk előtte este, és ezeket az édes, sós, húsos, sajtos pék sütiket ettünk szinte egész nap! :) Hisz tudtuk, hogy ezután talán Bangkokban találunk majd legközelebb ilyen pékárút, ami már legalább külalakjában hasonlít kicsit az otthonihoz. :) Ezzel a pékséggel szemben van egy „supermarket”, itt találni még Tibi csokit is, és rengeteg más nyugati terméket, viszont minden méregdrága, ellenben középen van egy polc a hamarosan lejáró termékekkel, itt egyet-fizet-kettőt-vihet akcióban megkaphatóak a termékek, és így már azért nem olyan fájó az áruk. Ha ezen a sarkon, ahol a pékség, és a bolt áll, balra fordulunk, bal oldalt található a KC’s nevű kis hely, ahol 110-120 rupiért már kapni kisebb pizzákat, amiket ott helyben megmelegítenek Neked. Ez a 300 Forintos ár egy ekkora, viszonylag finom, kb. 20 centis pizzáért itt a Thamel közepén jó ár, mi legtöbbször itt ettünk, amikor napközben bent voltunk a városban. Innen, ha továbbsétálunk kelet felé, talán tízet sem kell lépnünk, és balra lefordulva a kis utcán rögtön bal oldalt találhatunk egy másik kis cukrászda+pékség helyet, ahol egyedül a Thamelben, csak 20 rupi a csokigolyó! Ez a csokis finomság igazi kalóriabomba, és mindenütt máshol 30-ért, vagy még többért adják. Az előbb említett pizzák egyébként itt is megtalálhatóak (a két bolt valószínű ugyanazon tulajé), és a környéken még elképzelhető, hogy sok hasonlóan kellemes és olcsó helyet lehet felfedezni, de mi ezeket találtuk (illetve nagy részüket Eszter mutatta nekünk, amiért ezúton is ezer köszönet!), és ezeket nagyon szerettük és élveztük, ezért gondoltam itt megosztom őket, és ezzel segítek abban, hogy Ti is tudjátok Katmandut szeretni, ha oda látogattok.

Ha a KGH kapujától balra indultok el az utcán, talán 100m-t se kell megtennetek, és balra találtok egy könyvesboltot, amin ha keresztülsétáltok, mögötte egy csendet teázót találtok, ahol messze a leggyorsabb a wifis internet, legalábbis mi így találtuk! :) …sajnos csak az utolsó esténken, na de jobb később, mint soha! :) Kicsit tovább, szintén bal oldalt egy másik pékséget lelni, ahol már este 8-kor elkezdődik a féláras akció, igaz mi itt nem találtunk olyan finomságokat, mint a másik helyen, de ez lehet, hogy csak azért volt, mert épp nem volt szerencsénk, és aznap már elkapkodták a jobb kifliket. Ha továbbsétáltok észak felé, hamarosan törni fog ez az utca, és pontosan az első kanyarban, szemközt van egy hely, ahol esténként dübörög az élőzene. Fent a legolcsóbb sör is 1000 Forint felett kezdődik, de nem fognak Rád szólni, ha csak egy literes ásványvizet kérsz 50 rupiért (140 forint), és a bőröd garantáltan libabőrös lesz a zenétől, persze csak ha szereted a Blues/Jazz/Rock vonalat, játszanak itt mindent, Credence-t, Purple-t, Metallica-t, és jól nyomják. Mi nagyon élveztük az itt eltöltött perceket, sajnáltuk, hogy ide is csak az utolsó éjjel néztünk be. :)

Köszönet Eszternek, Gyöngyinek és Ákosnak is a nagyszerű társaságukért, nagyon jól éreztük Veletek magunkat Katmanduban! Miután feladtuk a csomagunkra való további várakozást, úgy döntöttünk, hogy ideje továbbállnunk, így új kalandok elébe nézve elindultunk a Terai felé, hogy azon keletre haladva elérjük Siligurit, ahonnan már csak egy karnyújtásnyira lesz Kőrösi Csoma Sándor sírja Darjeelingben, majd aztán Bangladesh! :)

Reggeli testmozgás a majmok templománál

Katmanduban annyi minden történt az ott eltöltött 8 nap alatt, hogy most nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is, ahol laktunk, Madhukaréknál az étteremben nagyon jókat ettünk, a „newa nasa” newari ételt jelent, a newari pedig az a népcsoport, akik közé Madhukarék is tartoznak, és akik nagyon rég óta itt élnek Katmandu völgyében. De Madhukar-éknál nem csak az étteremben, hanem fent a ház családi részlegének a teraszán is ettünk, mivel többször meghívtak minket velük, a családdal enni.

Az első reggelek egyikén rá tudtam venni magam, hogy kimenjek Madhukarral sportolni egy kicsit a hajnalok hajnalán, ugyanis ő majd minden reggel felkel 5 óra környékén, és még mielőtt az utat ellepnék a szörnyetegek, kimegy a közeli parkba kocogni és tornászni egy kicsit. Mikor ezt meghallottam, örömmel ajánlottam fel ehhez a társaságomat, és két reggel erejéig sikerült is a hajnali kelés és sportolás. Első reggel a közeli parkba mentünk ki, ahol egy pár száz méteres kört futkostunk, amiben volt egy kis szint is, egy lépcsősoron kocogtunk fel a domboldalba, majd kicsit odébb egy másikon lejöttünk. Közben ránk szakadt az ég, ezért az eső elől beálltunk egy tető alá. Ilyen tetőből sok volt a fák alatt, ezek amolyan szabadtéri jóga és torna-„termek” voltak, és ami számomra meglepő volt, hogy használták őket az emberek! Tele volt a park emberekkel, hajnali hatkor! Tudom-tudom, a mi világunk a nepálinál jóval rohanósabb, de ez igazából nem mentség, hanem inkább szomorúság. Itt Nepálban, Katmanduban szinte minden ilyen tető alatt tornázott vagy jógázott egy kisebb vagy nagyobb csoport és maga a park is tele volt kocogókkal. Ezt nagyon-nagyon jó és érdekes volt látni, mert otthon a meló mellett még én magamat is csak nagyon nehezen és nagyon ritkán tudtam rávenni, hogy kimenjek reggel a munka előtt sportolni. Rendszerint csak akkor sikerült, ha valaki mást is rá tudtam venni, vagy ha mondjuk leszakadt valami nagyobb hó télen és ki lehetett menni sífutni a Hármashatár-hegyre. De ismétlem, az ilyesmi nagy ritkaságszámba ment, sajnos még részemről is, pedig engem a kollégáim örökmozgó, nyughatatlan futóbolondnak tartottak – nekem meg közben mozgáshiányom volt, és szarul éreztem magam a bőrömben az egész napos irodában/autóban/ügyfélnél üléstől. Szóval példát vehetnénk a nepáliaktól, és elgondolkodhatnánk azon, hogy miért ment ki otthon annyira a divatból a mindennapi testmozgás. Állítom, ha elvennénk egy órát a munkaidőből, és azt olyan aktív sportra fordítanánk, amit élvezünk, és ami jól átmozgat, utána a maradék időben hatékonyabbak lennénk, mint reggeli sport nélkül, de plusz egy órával. Az egészségünkről meg a közérzetünk javulásáról nem is beszélve…

Második alkalommal egy érdekesebb helyre indultunk, és ennek már számomra is igazi sportértéke volt. Első reggel inkább csak kocogtunk, azt is nagyon keveset, mert az eső miatt végül a tető alatt végeztük, ahol én inkább nyújtottam. Ez jó is volt így, mert végre ezek után a futások után nem volt izomhúzódásom, köszönhetően Madhukar moderált futótempójának és ennek a nyújtásnak. Szóval másodszorra távolabb merészkedtünk, és a Madhukaréktól kb. 3km-re lévő Monkey-Temple-höz, vagyis a Majmok Templomához futottunk. Ez a név csak a köztudatban használt, valójában a templom igazi, hivatalos neve Swayambhuath és egy szép domb tetején fekszik, ahová hosszú, egyenes lépcsősor vezet. Ezen a lépcsőn már nagyobb tömegek voltak, pedig amikor odaértünk, még alig múlt hat óra. Fent a templomnál valóban sok majom időzött, valószínű azért, mert ideszoktak az etetés miatt, mint oly sok másik Monkey Temple-nek hívott helyen szerte a szubkontinensen. Fent érdekes volt lenni, látni a sok áldozó, imádkozó, tornázó vagy csak úgy nézelődő embert itt fent a város felett, ahol imazászlók lengedeznek, és ahonnan rálátni egész Katmandura. Mindezt kora reggel, futva, micsoda élmény! :) Madhukar-éknak rengeteget köszönhetünk, a Katmandui napjainkat egyértelműen javarészt ők tették széppé! Madhukart egyébként regisztráltuk a warmshowers.org-ra, ami egy a couchsurfing-hez hasonló rendszer, de külön csak bringatúrázók számára! Mi még csak vendégül láttunk a warmshower-en keresztül, de azok nagyszerű tapasztalatok voltak, és amikor elmeséltük ezeket, Madhukar nyitott volt a gondolatra, és másnap már el is készítettük együtt a profilját. Szóval, ha bringával érkezel Katmanduba, már lehet egy nagyszerű barátod Madhukar személyében! ;)

Eszter, Gyöngyi és a kevés pénzből utazás szépsége

Persze Katmanduban nem csak Madhukar miatt volt nagyszerű lenni, mert majd minden nap beszabadultunk a Thamel-nek nevezett központi turistagettóba, ahol sok másik magyarral találkoztunk. Először is ugye sokat lógtunk Eszterrel, aki aztán át is költözött hozzánk néhány napra Madhukar-ékhoz. Eszter sokadik egy éves világcsavargását fejezi be Katmanduban, ottlétünkkor repült haza, így sikerült egy újabb kis ajándékcsomagot hazajuttatnunk vele, amiért ezúton is köszönet! Eszter egyébként túravezető az Eupolisznál, és Csonka Gábor barátnője. Gábornak sajnos az érkezésünk előtt néhány nappal haza kellett utaznia, mert ő is egy túrát vezetett valamerre, így csak Eszterrel tudtunk találkozni, de ez is nagyon jó volt, rengeteg érdekes dolgot mesélt nekünk, és sok szép napot töltöttünk együtt. Eszter és Gábor velünk kb. egyidőben túráztak, de az Annapurnától nyugatabbra, egy kevésbé népszerű, de éppen ezért talán még kalandosabb és érintetlenebb környékén a Himalájának.

Gáboron és Eszteren keresztül megismerkedtünk Gyöngyivel is, aki két hónapos „kényszer”-szabadságának a végét töltötte épp Katmanduban, mikor mi is ott voltunk. Gyöngyi munkahelyet váltott és az előző munkahelyén felmondási idő alatt nem kellett ott lennie, így kihasználva az ajándékba kapott, két hónapnyi fizetett szabadságot, Gyöngyi befizetett egy szervezett, de „fapados” útra, olyanra, amelyeket Eszter és Gábor is vezetnek, és ennek a kalandnak az utolsó napjait töltötte Katmanduban, amikor találkoztunk vele. Gyöngyi egyébként megtehetné, hogy sokkal fényűzőbben is utazzon, de ezt nem teszi, helyette ilyen utakra megy, ahol a miénkhez közeli büdzsével költekezik. Ezt egyszer beszéltük is, hogy mennyire kalandosabb, érdekesebb és izgalmasabb így utazni, szűkre szabott büdzsével. Saját magunk által szükreszabva, mert ugye mi is megtehetnénk, hogy dőzsölünk a jóban, de azzal napokat, heteket, hónapokat, országokat, és ki tudja milyen szép élményeket vennénk el az úttól. Ehelyett minden nap egy kicsit több a kihívás, egy kicsit oda kell figyelni a költekezésre, egy kicsit meg kell tanulni jobban örülni az apró (olcsó, vagy ingyenes, pénzben nem mérhető) dolgoknak, és ha ezeket sikerült megtanulni igazán értékelni, akkor ez ad egy nagyon szép varázst az egész utazásnak, amiért igazából már nem is bánjuk, hogy csak annyi van a pénztárcánkban, amennyi. :)

Tervezek majd egy ilyen képet a végén, aminek az egyik oldalán egy az összköltségünkkel megegyező árú autó lesz, a másikon pedig a Világ, az utazásunk napjainak, és a megjárt országok számával, és néhánnyal a legjobb fotóinkból, alul pedig a kérdés: “Te melyiket választanád?” :)

Gyöngyi rengeteget segített nekünk, szabályosan kiraboltuk, sőt Ákos még egy pár szétment, de még garanciális bakancsát is hazaküldte vele, és ezen aztán jót mulattunk. Elvettük a dollárját (természetesen utána átutaltuk az összeget forintban, csak átváltásról volt szó), megkaptuk a maradék gázpalackját, tisztálkodó szereket, könyveket, és még ki tudja, mi mindent zsákmányolt Zita Gyöngyitől. Ő ezeket amúgy is itt hagyta volna adománynak, és amikor ezt Zita meghallotta, nem volt szégyenlős rákérdezni, hogy nem kaphatnánk-e meg néhány holmit mi. Mindezért cserébe Gyöngyi csak egy szakadt bakancsot kapott Ákostól, és ezen ment a humorizálás… :) Ezúton is ezer köszönet mindenért Gyöngyi, a holmiknak nagy hasznát vettük, a középárfolyamos átváltással pedig több napi büdzsénket spóroltuk meg, ergo néhány napot hozzáadtál vele a nászutunkhoz! ;)

A bangladesi útikönyv és vízum beszerzése

Katmanduban, a Thamelben rengeteg könyvesbolt van, és használt könyveket is árulnak, illetve vesznek, így sikerült eladni egy az Annapurna körön talált Jon Krakauer: Into Thin Air-t, és a Gyöngyitől kapott könyveket. Ezek árából aztán egy Bradt Travel Guide-ot vettünk Bangladesről, ami megint rettentő hasznos lesz nekünk a következő országban. Pontosabban a következő utániban, mert az útiterv mai állása szerint végig bringával haladva, Indiában Siligurit és Darjeeling-et érintve jutunk majd át az utunk 17. országába, Bangladesbe. De ne rohanjunk még így előre, hiszen még a bangladesi vízumunk sincs meg. Ezt itt Katmanduban a nagykövetségükön meg lehet igényelni, és ha reggel odamegyünk, délután elvileg már ki is adják a vízumot, magyaroknak 61 dollárért a 30 nap ott tartózkodásra érvényes, a kiállítástól számított 90 nap múlva lejáró vízumot. Ez mind nagyon szépen is hangzott, ám mi a harminc napot kevésnek találtuk, és ezt meg is indokoltuk nekik, mondván, hogy kerékpárral utazunk, és monszun meg ramadán lesz, ezért szeretnénk 60 naposat kapni. (Meg azért is, mert utána szárazföldön szeretnénk bejutni Myanmar-ba, ami problémás lehet, de ezt nem említettük nekik.) Ezen ők fennakadtak, hogy mit akarunk mi két hónapot lenni az ő országukban, és hogy hogyan tudjuk bebizonyítani, hogy bringával vagyunk, mutassunk róla egy hivatalos iratot. Sajnos ekkor épp busszal utaztunk, mert a katmandui forgatag mocskában mindenhez volt kedvünk, csak bringázáshoz nem, különösen azután a négy kemény nap után, amit idefelé jövet éltünk át. Itt Zita próbált elmenni abba az irányba, hogy mutatunk nekik fényképeket (nálunk volt a netbook), de én sajnos erről eltereltem a témát, pedig utólag átgondolva, egy próbát megért volna, mert ha bejön, nyertünk volna. Ehelyett én rákérdeztem, hogy egy hivatalos igazolás a Delhiben állomásozó Magyar Nagykövetségtől megfelelő lesz-e? Ők ismernek minket személyesen, látták a bringákat, ott ért minket a 8000. km, biztosan ki tudnak nekünk állítani egy 3 soros papírt, ami a fényképünkkel és az adatainkkal azt igazolja, hogy mi a világot próbáljuk megkerülni a fekvőkerékpárokon. Ebbe a bangladesi nagykövet belement, igaz előtte még akadékoskodott egyet, hogy miért nem megyünk Dhakába, a bangladesi fővárosba, ahol tudunk hosszabbítást kérni a vízumunkba. Dhakát az útikönyv „Asia’s Chaos Capital”-nak csúfolja, és sok jót eddig nem hallottunk róla, ráadásul a vízumhosszabbítás nyűggel és pluszköltséggel járna. Igaz, ez az igazolás sem volt egyszerű! Innen Nepálból fel kellett venni a kapcsolatot a régi barátokkal Delhiben. Ezt elsőre nagy nyűgnek éltem meg, sokat telefonáltam, és az e-mailemet is egy mailer démon dobta először vissza, de végül már másnap délelőtt ott volt az igazolás a postaládámban, tehát okom nem lehet panaszra, ellenben nagy-nagy köszönettel tartozunk a Delhi-i Magyar Nagykövetség gyors és hatékony ügyintézésének, Lajosnak pedig különösen nagy köszönet, mert átvállalta magára az igazolás költségeit, ezzel újabb néhány napot ajándékozott a nászutunkhoz! :) Amikor ennyi, és ilyen mértékű segítséget kapunk, ezek mindig nagyon jól esnek, és további erőt, és biztatást adnak nekünk abban, hogy folytassuk amit elkezdtünk, mert bármennyire is kemény és fárasztó, megéri! Másoknak is tetszik, amit csinálunk, és sokan támogatnak is benne, olyanok, akiket az indulásunk napján még nem is ismertünk. Szóval amikor ilyesmiket kapunk, ezek a dolgok igazából többet érnek nekünk, mint maga a segítség önmagában, mert azáltal, hogy kapjuk őket, maga az érzés nagyon jólesik és további erőt is kapunk velük! Szóval köszönjük!

Nyűg volt, nehéz volt, gyorsan és sokat kellett intézkedni, de a vége csak az lett, hogy kaptunk egy-egy 45 napos vízumot Bangladeshez, a nagykövetségtől és Lajostól pedig támogatást, ami megint rettentő jól esett.

Mulatság és hajvágás egy kaszinóban! :)

A táskámban a frissen pecsételt vízumokkal gurultam vissza Madhukarékhoz (ekkor már csak én intézkedtem, és a bringával közlekedtem), és zuhanyoztam le, majd indultam be gyalog a központba, hogy csatlakozzam a többiekhez, akik ekkor már javában mulattak, méghozzá egy kaszinóban! Ez kíván némi magyarázatot, mert gondolom, ahogy Ti sem, úgy én sem ismertem magunkat úgy, mint akik kaszinóba járkálnánk, pláne nem ezen az úton, ahol minden fillérrel ki vagyunk számolva. A lényeg annyi, hogy itt Katmanduban két nagy kaszinó van, és ezekbe csak külföldiek léphetnek be, és odabent az étel és az italfogyasztás ingyenes, mindezért csak némi zsetont kell beváltanod, és játszanod – vagy játékot mímelned. :) Szóval bementünk ingyen enni-inni és mulatni.

Az apropó Ákos (Ő még mindig Németh Ákos, a motoros világkerülő, foldkereken.hu) szülinapja volt, amit a következő társaságban ültük meg: Gyöngyi és a szobatársa Zuleika, egy bangladesi születésű, de Londonban felnőtt lány, Eszter, Ákos, és mi ketten Zitával. Mikor megérkeztem, ők már mind egy rulett asztal körül ültek, és ment a játék. Mindenkinek más-más színű zsetonja volt, és egy zseton 20 rupit ért, vagyis 54 forintot. Csak jó pár órával később tudtam meg, hogy valójában indiai rupiktól van szó, így egy zseton igazából 96 forintot ért. Ezt jobb is, hogy nem tudtam, mert még így is tisztára be voltam rosálva az első egy órában, csak idegesen figyeltem az asztalt, a golyót, és a többiek játékát, közben azon gondolkodtam, hogy most komolyan el készülünk bukni vagy egy napi büdzsénket ennél a hülye asztalnál? Az első fél órában sehová nem mertem tenni, aztán végre hoztak nekem egy sört, és kezdtem feloldódni. Gyorsan el is buktuk minden zsetonunkat, de Gyöngyi volt olyan rendes, hogy az előtte tornyosuló addig összenyert hatalmas kupacokból átváltatott nekünk kettőt a mi színünkre, így újra folytathattuk a játékot pontosan annyival, amennyivel az előbb is elkezdtük. Ezúttal már nyerők voltunk, és a nyereményünket szépen, tudatosan el is különítettük, nehogy megint eljátsszuk. Ezt persze a személyzet nem nézte jó szemmel, de minket ez nem érdekelt, az viszont annál inkább, hogy a kért ételeket és italokat már egy órája nem hozzák ki. Viccelődtünk azon, hogy megtréfáljuk őket azzal, hogy addig, amíg nem hozzák, amit kértünk, nem teszünk le semmilyen tétet, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is játszunk, ám mindig csak úgy, hogy az teljesen szabálytalan legyen. Pl. félreérthető helyekre tesszük le a zsetonokat, és annyit, amennyit nem szabad! A szabály az, hogy a páros, páratlan, piros, fekete, és a harmadoló mezőkre csak ötösével lehet lerakni zsetonokat.

A játék jól ment, és mindenki nagyon élvezte, főleg, hogy egyénileg nézve, és csoportként is nyerésben voltunk, vagyis több zseton volt az asztalunknál, mint amennyivel leültünk. Ez a tudat már önmagában boldogító volt, és az is, hogy ingyen eszünk-iszunk, de az igazi öröm az volt, hogy ennyien együtt vagyunk itt Katmanduban magyarok, és ilyen jól mulatunk.

Zita megjegyzése: mivel Árpi késve érkezett a vízumintézés miatt, kimaradt a játék előtti csapatmegbeszélésből. A terv a következő volt: mindig csak ketten tettünk fel tétet ötünk közül és épp csak a szükséges minimálisat, hogy a nagy játék látszatát fenntartsuk. Az aktuális körből kimaradt játékosok meg a pincéreket gyúrták, hogy hozzák szépen az asztalhoz a rendelést… Az egész játék lényege az volt, hogy minimum annyival sétáljunk ki az ajtón, amennyivel bementünk s hogy közben jót együnk. A szerencse hozta, hogy nyertünk is. :)

Pedig a bulinak a rulett asztalnál még nem volt vége, igaz nem sokkal később sajnos Gyöngyinek le kellett lépnie, mert pár órával később indult a repülője haza. A reptérre Eszter is elkísérte, mert Gyöngyi neki is hazavitte pár holmiját, és nem akarták, hogy baj legyen, ha véletlenül túlsúlyos a poggyász, ezért Eszter is vele ment, hogy ez esetben vissza tudja hozni azt a holmit, ami nem fért be. Persze Esztert nagyon nem nézték jó szemmel repülőjegy nélkül a reptéren, de ő aztán nem az a lány, akit egy kicsit is félteni kéne, végül megértette a helyzetet a biztonságiakkal, és aztán ügyesen visszastoppolt a reptérről, így pár órával később már újra velünk volt. Részlet Gyöngyi útinaplójából: “Mondjuk azt se gondoltam, hogy életemben először Katmanduban fogok egy kaszinóban rulettezni. De az élmény felejthetetlen, régen nem szórakoztam ilyen jól és valamennyit még nyertem is… Kaptunk enni, inni, játszottunk és sokat nevettünk… Még megvártam a svédasztalos ingyen vacsorát és táncos műsort, aztán sajna nekem indulnom kellett a reptérre :-(( Eszter eljött velem, hogy ha a szlovák srác cuccát még sem tudom elvinni, vissza tudja hozni és olyan balhét csapott hogy embert még ilyen gyorsan azon a reptéren be nem csekkoltak, gyakorlatilag a motyót le se mérték (41,5 kg volt összesen, itthon megmértem) A sok gin-tonicnak és a daedalonnak köszönhetően kissé betépve, de fájjó szívvel mondtam búcsút Nepálnak.”

Nyolc órakor nyitott a kaszinóban a svédasztal, olyan ételekkel, hogy utána a tíz ujjunkat is megnyaltuk. Mindehhez még színpadi táncelőadások is dukáltak, már amikor nem sötétült el a színpad a 10-20 percenként bekövetkező áramszünetektől. Ilyenkor a táncosok abbahagyták a mozgást, és szépen elindultak a színpad sarkán lévő ajtó felé. Volt, hogy az áramkimaradás csak 5 másodpercig tartott, és még mielőtt eltűnhettek volna a színpadról, újra elindult a zene és újra fénybeborult a színpad. Mi ekkor újra és újra ráébredtünk, hogy bármennyire is nyugatias ez a kaszinó, azért még mindig Ázsiában vagyunk! :)

A vacsora után még visszaültünk a rulett asztalokhoz, de ez már nem volt ugyanaz, ugyanis alig fértünk oda a rengeteg gazdag indiaitól, akik ide jöttek eljátszani a pénzüket. Ekkor inkább már csak néztük mások játékát, de ezt igazából valahol szörnyű volt látni: ahogy elborult tekintettel rakják le a kupacokat százasrupis zsetonokból, úgy, hogy a végén az egész táblát beterítették. Ha egy kicsit gondolkodtak volna, rájöttek volna arra, amire mi is, mégpedig, hogy így nem igazán lehet nyerni, hiszen hiába raknak mindenhová, a golyó csak egy számon fog megállni, és csak azzal a színnel, csak azzal harmaddal, és csak azzal a számmal fognak nyerni, az összes többi lerakott zsetonukat biztos, hogy elbukják! Persze én ezt biztos nem érthetem, én messze vagyok attól, hogy meglássam ebben az élvezetet, és ne csak a pénzt nézzem. Percek alatt több heti, vagy havi büdzsénket bukták el, és még csak az arcuk sem rezzent, csak rakták le az újabb kupac zsetonokat megszállottan.

Részben ezért sem szégyelltem magamat, amiért mi ily módon „kihasználtuk” a kaszinó nyújtotta szolgáltatásokat. Szerintem egy kaszinó nem jó dolog, kihasználja az emberek addiktív hajlamát a szerencsejátékokra, és ha én megtehetném, betiltanám. Nagyon helyesnek találtam a dolgot, hogy itt a helyiek nem is léphetnek be, ez igazából az ő védelmükben van, szegény nepáli ne bukja el a kevés pénzét, jöjjenek csak a külföldiek, és hagyják ők itt a pénzüket. Persze, ha mindenki úgy játszana, ahogy mi, már rég csődbementek volna a kaszinók, hiszen mi ettünk, ittunk, és több pénzzel távoztunk, mint amennyivel jöttünk, de ha még el is buktunk volna mindent, talán még akkor is megért volna ennyit nekünk a szülinapi mulatozás. Vagy legalábbis anyagi bukta lett volna a kaszinónak a jelenlétünk, hisz csak egy-két napi büdzsénket váltottuk át zsetonokká, épp csak annyit, amennyit még nem bántunk volna mind „elbukni” az „ingyen” italokért és ételekért cserébe.

És már csak azért is megérte ez a kaszinói mulatozás, mert késő éjjel a kártyaasztalok mellett még egy ajtót is találtunk, amire ki volt írva, hogy „Complimentary Hair Cut”! Mi a manó, ingyen fodrászat egy kaszinóban, hát mik vannak!? :) Ide rögtön be is tértünk mind a négyen (ekkor már csak Eszter, Ákos, és mi ketten voltunk), a lányok kaptak bő 20-20 perces fej, nyak, hát, váll, kar, tenyér masszázst, majd Ákos is egy rövidebbet, végül én egy hajvágást. Ilyen vérprofi fodrász még nem vágta a hajam, szögmérő lehetett az ujjai között, olyan szabályos lett a buksim. Mivel összesen több, mint egy órát foglalkozott velünk, és ő mégiscsak egy alkalmazott, neki végül adtunk – így utólag talán túlságosan nagylelkűen is – egy több száz rupis borravalót.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni egy kaszinóban, vagy hogy egyáltalán betérek valaha egy kaszinóba. Ha Las Vegasban is ingyen van az étel s az ital a kaszinókban, lehet, hogy ott is bemegyünk majd elbukni egy, maximum két dollárt! :)

1. nap – Megdöglünk a melegtől

Végre elindultunk Pokharából! Reggel 6 órai kelést terveztünk elő, de ezt megelőzött egy hajnali háromig tartó pakolás, ezért aztán végül 7-kor keltünk, Ákos második SMS-ére, amiben méltatlankodott, hogy mi történt az ébresztőszolgálattal? Este úgy beszéltük meg, hogy majd én ébresztem, de ez nem történt meg, az ébresztőszolgálat elaludt. Pakoltunk, rámoltunk lefelé a „Penthouse”-unkból. Ákos épp akkor fordult be a Lakeside-ról az utcánkba, amikor leparkoltunk Ram előtt, egy utolsó fényképre. Fotózkodtunk, majd mentünk az utolsó közös reggelire az Asian Tea House-ba, aztán útra keltünk. Az első nap még viszonylag könnyű volt, az elején vagy 50km-t lefelé gurultunk, ebédre megettük a Ram-nál vásárolt óriásszendvicset, majd vártuk, hogy jöjjön az emelkedő! Mert tudtuk, hogy jönni fog, direkt figyeltem a terepet, amikor a túra kiindulópontjára, Besisaharba mentünk a busszal, immár több, mint egy hónapja. Szóval tudtuk, hogy Dumréig még jönnie kell egy nagyobb emelkedőnek, és jött is. A baj nem is ezzel volt, hanem a hőséggel, amit az emelkedőn 4-5-el haladva ekkor már meg is éreztünk. Egy út menti kútnál meg kellett állnunk, mert nem bírtuk tovább a tikkasztó forróságot, szó szerint rosszul lettünk kicsit. Öt perc pihenő után tovább akartunk indulni, de ahogy fölálltunk, rájöttünk, hogy az még korai, ahhoz túl meleg van. Még néhányszor a csap alá tettük a fejünket és a karunkat, és csak kb. 20 perc után indultunk tovább. Ezen a helyen egyébként sokan mások is megálltak, és ez nagy fennakadást okozott a forgalomban, ugyanis még itt a meredek emelkedőn sem húzódtak le nagyon az autók vagy a buszok, hogy jobban elférjenek mellettük. Egyszerűen megálltak a képzeletbeli sávjuk közepén, így elfoglalva a fél utat. Erre csak azért emlékszem, mert így mi hallgathattuk a hangos dudálást és szívhattuk a füstöt.
A táj egyébként szép volt, mesezöld mezők mellett haladtunk, és ezt még a kemény emelkedőn is tudtuk élvezni, persze főleg akkor, amikor megálltunk egy-egy percre egy kanyarban lenézni, csodálni és fényképezni.

A napot Dumréban zártuk, pontosan abban az utcában, ahol anno átszálltunk. Találtunk egy hotelt étteremmel, ahol meg tudtunk alkudni az árban, és a lépcső alatt odabent el tudtuk helyezni a bringákat. Este még az áram is visszajött, és reggel nagyon finom „buff momo”-t, vagyis vízibivaly hússal és hagymával töltött, gőzben kifőzőtt tésztafalatokat ettem, méghozzá friss dahival (vízibivaly tejéből készült erjesztett történet). Mondtam már, hogy Zita a buff momot sem eszi, mondván, hog a vízibivaly egy szeretetreméltó, aranyos állat, amit nem szabad megenni? :) Igaza van, de csak az előbbiekben. Különben sem volt sok hús a momóban, ellenben nagyon finom volt.

2. nap – Kezdődik a hullámvasút

Már hét óra előtt az úton voltunk ezen a napon. A lejtő, amit tegnap délután elkezdtünk, most folytatódott, de csak néhány kilométert, amíg el nem értük a Trisuli folyót, ahonnan már ennek a folyónak a völgyében haladtunk, de most már fölfelé. A folyó felett köd ült, és ez sajátos hangulatot adott az egész környéknek, nagyon élveztük ezt a reggeli tekerést, annak ellenére is, hogy itt a Trisuli mellett már tekerni is kellett, méghozzá sokszor fölfelé. Elkezdődött a hullámvasút, amiről nem is sejtettük, hogy két teljes napig fog tartani. A Trisuli mellett kemény volt a menet, mert végig vagy föl, vagy le tekertünk, alig volt sík rész, ahol sokáig élvezhettük volna a lejtőn felvett lendületet, és a könnyű tekerést a síkon. Az idő nagy részét 4-5km/h-val haladva töltöttük a fölfeléken, egy másik kis részét pedig 40-50-el lefelé száguldva. Na de hát így jár az ember lánya és fia, ha megpakolt rekukkal indul neki ilyen meredeken hullámos útnak.

Ahogy belekanyarodtunk a délelőttbe, úgy lett a hőség ismét egyre nehezebben elviselhető. Éppen beszéltük már Zitával, hogy le kéne menni a Trisulihoz, és jól belecsobbanni nyakig, hogy lehűtsük magunkat, amikor az út bal oldalán valaki szaladni kezdett mellettünk, és kiabálta a szülőhazánk nevét angolul! Jól van, jól van apám, felismerted a magyar zászlót, ügyes vagy, de ugye most ezért nem kéred, hogy megálljak Neked egy fölfelében? – Gondoltam magamban, és közben az emberünkre se néztem igazán. Sokszor van, hogy a helyiek követnek pár métert, vagy integetnek vagy kiabálnak nekünk, és ha ilyenkor mindig mindenkinek megállnánk, bizony lehet, hogy nem jutnánk messze a nap végére. Ez az ember azonban kitartóbb volt a többieknél, és amikor végre komolyabban szemügyre vettem, felfedeztem benne a Gorepani-ból megismert holland barátunkat, Mr. Hasmenést. :) Raftingolni jött a Trisuli völgyébe. Pár perccel később újra integetett nekünk egy dzsip hátuljából, majd néhány kilométerrel odébb láttuk a bandát beöltözni. Itt mi is megálltunk, kihasználva, hogy van egy kedves barát, aki tud figyelni a bringákra, amíg mi nem vagyunk mellettük, Zitával leszaladtunk a Trisuli partjára, és megmártóztunk a folyó hideg vízében. Ez nagyon, nagyon jól esett nekünk, jól lehűtötte a testünket, igaz, sajnos csak rövid időre, mert a nagy hőségben és fölfelékben hamar újra átmelegedtünk. A holland barátunk elmondta, hogy, 1000 rupiért (2700 Forint) eveznek a vadvízen egy 3-4 órás menetet! Hm, ez azért nem rossz, ezt lehet, hogy nekünk is meg kéne talán majd lépni, gondoltam.

A nagy fügefát és esti szálláshelyet kutatva

Délutánra kicsit odalettünk az állandó fel és lemenetelben, mert alig haladtunk és nagyon elfáradtunk. Ebédelni csupán pár kilométerre a mártózás után álltunk meg, és nagyon kikaptuk a helyet, mert itt megjött újra a kedvünk. Nem volt túl nagy körülállós tömeg körülöttünk, csupán néhány kedves helyi, akik nem voltak nyomasztóak, sőt! A dálbáthoz kaptunk sok uborkát és hagymát és néhány kíváncsi gyermektekintetet is sikerült lencsevégre kapni, így egy órával később a megállástól számítva jóval vidámabban indultunk újra útnak.

Persze az út továbbra is kiborítóan nagy hullámvasút volt, és csak lassan haladtunk rajta. Az útikönyv említett egy Trisuli Centre nevű raftingos helyet, valami nagy fügefánál („The Big Fig”), ezt néztük ki kora délutáni, és erre a napra végleges megállónak. Egyrészt azért, mert már nagyon fáradtak voltunk és nem siettünk sehová, másrészt azért, mert reméltük, hogy hátra sikerül nekünk is ilyen olcsón eveznünk egyet egy csoporthoz hozzácsapódva, akár még ma délután, vagy holnap reggel.

Ez a fügefa azonban csak nem akart szembejönni, mi pedig fáradtak voltunk már nagyon, és megálltunk volna. Zita megkérdezte egy háznál, hogy nem alhatunk-e valahol az eresz alatt, és ennek a vége az lett, hogy felajánlottak egy üres szobát, ám még megemlítették mellé, hogy ételt azt nem tudnak adni. Ez gyanús lett, hisz ételt nem is kértünk, akkor miért mondanak ilyeneket? Éppen ezért rákérdeztünk az árra, mire kibökték, hogy a szoba bizony 1000 rupi lesz! Micsoda? Ezer rupiját, vagyis az egész napi büdzsénket, 2700 forintot adjak oda egy szobáért? Úgy látszik, rossz helyen vagyunk… ennél még egy szálló is olcsóbb, vacsorával együtt. Ez nem esett jól és elgondolkodtatott minket. Úgy látszik, ez a Pokhara-Kathmandu szakasz nem számít annyira vidéknek, hisz itt van a sok raftingtábor, ráadásul a turisták által leginkább kedvelt két nepáli város között. Így történhetett, hogy turistának (ráadásul gazdag turistának!) néztek minket, nem pedig embernek… Vagy legalábbis utazónak. Persze ezért különösen nem haragudhattunk rájuk – és nem is mutattunk ilyesmit – csak egyszerűen továbbálltunk és nekiveselkedtünk a következő emelkedőnek.

Ennek a tetején már volt valami tábla a bozótban, amiről le tudtam olvasni, hogy „Big Fig”, és ettől bizakodóak lettünk! Mégiscsak meglesz az a fügefa! Lent a lejtő alján egy öböl mellett meg is találtunk egy nagy puccos épületet, alatta egy tábort sátrakkal és kunyhókkal. Megkerestem a recepciót, ahol csak egy szakács volt (a konyha is volt egyben), aki felhívta a főnökét, majd kért, hogy várjunk negyed órát, mire az megérkezik. Megjött, bőrcipőben és nyakkendőben, mobiltelefonálva. Olyan árakat mondott csupán a maradásra, hogy attól égnek állt a hajunk. Ráadásul folyamatosan dollárban beszélt, hiába mondtuk neki, hogy nincs nálunk egy árva dollár sem csak nepáli rupi, ő csak folytatta, hogy ő megérti, mert tudja, milyen az bringázni, hisz ők is szerveznek bringás túrákat, ezért ad nekünk jelentős kedvezményt, csupán 1800 rupiért sátrazhatunk az épület alatt a folyóparton. Hú, apám, Te megvesztél, abból mi két napig élünk. Intézd csak a százfős csoportjaidat Kathmanduból, mi pedig nem raboljuk tovább azt a jaj, de drága idődet, hanem inkább gurulunk tovább! Ezt gondoltam, de megint csak nem ezt mondtam, csupán szerényen közöltük, hogy ez sajnos nekünk nagyon sok, úgyhogy bye-bye!

Szóval a napnak még mindig nem volt vége, pedig mi már nagyon szerettük volna! Négy-öt ezt követő emelkedő után végül csak eljött az a bizonyos „The Big Fig”, igaz, először itt sem akartak fogadni, mondván, hogy tele vannak. Azért mi leültünk egy bolt előtt, benyaltunk egy üdítőt, és csak ültünk, kicsit megsemmisülve e nap nehézségei után. Persze ez így nem maradhatott, én felpattantam és körbenéztem. Egy takaros kis köves utca vezetett hátra néhány ház között egy hatalmas gyalogos függőhídhoz, aminek a túloldalán a köves parton ott volt felállítva egy hatalmas raftingtábor sátrakkal. Az utcán volt chowmein-es étterem és találtam egy üres, szép épületet, kitárt ajtókkal. Felmentem a fadeszkás, meredek lépcsőn, és fent egy másik üres szobát találtam, virágos erkéllyel a folyóra és szemközti nagy fügefára. Visszamentem a hölgyhöz, aki az előbb közölte velem, hogy tele vannak, és rákérdeztem, hogy nem alhatnánk-e ott az emeleten az erkély mellett, abban a szemmel láthatóan üres, és jelenleg használaton kívüli szobában. Hamarosan előkerült egy fickó, aki az egész itteni raftingbulinak a főnöke volt. Ő volt Durga, aki abszolút visszaadta ezen a napon a jókedvünket, és rengeteget segített nekünk, amiért nagyon hálásak voltunk, főleg azok után, hogy milyen ajánlatokkal találkoztunk a délután folyamán. Ő beengedett minket egy belsőbb, zárható helységébe is a háznak, ahol még szúnyoghálók is voltak. Ide be tudtuk zárni a bringákat és át tudtunk menni este a raftingtáborba, ahol még vacsorát is kaptunk. Mindezért cserébe nem kért semmit, csak azt mondta, hogy ha adni akarunk valamennyit, akkor az bármennyi lehet, amennyit jónak látunk. Eszünkbe jutott a pamíri vendéglátásaink és azok „kifizetése” kapcsán Reku papa által írt hozzászólás, miszerint ha utólag adunk pénzt, az olyan mintha beáraznánk azt amit kaptunk. Éppen ezért, amikor átadtuk Durga kollégájának az 500 rupit, nyomatékosítottuk benne, hogy sokkal többet is szeretnénk adni, és sokkal többre becsüljük azt, amit kaptunk tőlük, de nekünk most egyszerűen csak ennyire telik. Ők persze megértették, volt közös nyelv, tudtunk beszélgetni. A táborban éppen egy nepáli outdoor cég alkalmazottai buliztak, ez a félévente megtartott céges bulin, ahol ma raftingoltak, holnap pedig felmennek valami híres libegővel („cable car”) valami nagyszerű helyre a közelben. Az Annapurna körül, és az Everesten is vezetnek túrákat, mesélte egyikük, miközben mi a hatalmas adag dálbáttal küzdöttünk, amit külön csak nekünk készítettek. Látszott, hogy mind a rafting cég, vagyis Durgáék, mind az ügyfeleik nepáli viszonylatban jól állnak a pénzből, minket mégis sikerült egyből úgy kezelniük, hogy az nekünk rettentő jól esett. A délutáni tapasztalatok után úgy éreztem, hogy aki nem teljesen „szegény”, az csak a pénzt keresi másokban is, de ők végül megcáfoltak ebben, és ez nagyon jól esett. A ház, amiben aludtunk egyébként Durgáék által lett építve, méghozzá, hogy önkéntes tanárok lakhelyét szolgálja. Mi úgy aludtunk el, hogy úgy éreztük, jobb helyen nem is lehetnénk. Jó volt, hogy este még volt pár nyugodt óránk, amikor csak ültünk két kihajtható székben a folyóparton és bámultunk ki magunkból Zitával. Durgáék raftingolást a késő délutáni órákban már nem indítottak, és már másnap sem, így ez most elmaradt, de nem is bántuk, most túl fáradtak lettünk volna talán hozzá, majd legközelebb!

3. nap – Vége a melegnek és a hullámvasútnak

Mivel este már szépen összepakoltunk az utolsó erőnkből, reggel gyors volt az indulásunk. Volt nálunk reggelinek való is, néhány répa és fánkszerű sütemény, ezeket még az erkélyen ülve betoltuk, majd negyed hétkor már kint is voltunk az úton menetkészen! Ilyen korán rég nem indultunk el, ám mint később kiderült, ennek ezen a napon nem volt nagy jelentősége, ugyanis ekkor már nem nagyon bújt elő a nap a felhők közül, végre enyhe időt kaptunk, szinte napsütés nélkül. Ez nagy könnyebbség volt, és ennek nagyon örültünk. Ezen a napon sok érdekeset nem láttunk, először folytatódott a nehéz hullámvasút, majd valahol a nap második felében végre abbamaradt, és egy nem túl meredek, ráadásul egyenletes fölfelében felértünk Naubise-be, ahol be is fejeztük a napot, végre kora délután. Továbbmenni nem volt értelme, mert igaz, hogy innen már csak 24km Kathmandu, viszont abban van 600m szintemelkedés is, magyarul végig meredek szerpentinen halad az út, és ennek már nem akartuk kitenni magunkat ezen a napon.
Najó, két érdekes dolog azért történt ezen a napon: reggel az első faluban rengeteg szárított halat árultak, ezt még az útikönyv is említette, és valóban, hosszú száz métereken keresztül lógtak az útmenti éttermek előtt ezek a halak nagy csokrokban. Nekünk viszont nem volt reggel hozzájuk gusztusunk, így beértük a látványukkal.

Aztán pár kilométerrel később egy nagy rakás vízibivallyal találkoztunk. Mamák és borjaik össze volta kötve párokba, így szállították őket egy teherautón a kathmandui vásárba eladásra. Most éppen pihenőjük volt, ki voltak terelve a platóról és egy-egy karóhoz voltak kikötözve, a gondozóik pedig ennivalót raktak eléjük. Emellett nem bírtunk elmenni, letámasztottuk a bringákat, és közelebb mentünk az állatokhoz.

Este a szállónkban még történt egy említésre méltó dolog. Mivel lámpát kapcsoltunk, a bogarak a körte köré gyűltek, és ennek néhány kis gekko rettentő mód örült, végignézhettük, ahogyan megközelítik, majd elkapják és felfalják a bogarakat. Volt nekik kaja bőven, így alaposan belakmározhattak, nekünk pedig megvolt az esti mozi. Más állatok is „betörtek” a szobánkba, méghozzá apró, talán az 1cm-t sem elérő békák.

4. nap – A nagy fölfelé, és a nagy büdös teherautók

Utolsó nap, a végső nagy kaptatóhoz nem tudtunk megint olyan korán felkelni, de ez nem is volt baj, mert ezen a 4. napon sem bújt elő nagyon a nap a felhők mögül. A szerpentin viszont kemény volt, különösen a végén, amikorra megsokasodtak a buszok, és a teherautók, ráadásul az út minőség sem volt a legtökéletesebb a hágó előtti métereken. Ezek a járművek pedig mondanom sem kell, büdösek voltak, és ahogy az errefelé szokás, veszettül dudáltak. Egy helyen megállított minket egy ürge, fényképet akart rólunk, persze épp a legnagyobb meredek közepén. Nagylevegőt vettem, és nem küldtem el sehová, csupán mondtam, hogy 10 másodperce van, mert ha a pulzusom 120 alá esik miatta, mérges leszek. Ebbe a 10 másodpercbe még az is belefért, hogy adjak neki egy névjegykártyát a webcímünkkel, úgyhogy végül kölcsönösen boldogan váltak el az útjaink.

Mire felértünk a hágó tetejére, nagyon utáltam az egész világot, amiért a teherautók és a buszok ilyen mennyiségben és minőségben közlekednek benne. Ezt most nem részletezem, leírtam már párszor, miket tud olyankor érezni és gondolni egy zöld lelkületű bringás, amikor telepüfögik a tüdőjét és teledudálják a fejét ezek a járművek. Fent pihentünk egy fél órát, kicsavartam a felsőmből és a fejpántomból fél liter izzadságot, majd felsőt cseréltem és ettünk-ittunk valamit, amit persze az üdítőt leszámítva mind műanyagba csomagolva kaptunk. Ezeket is a büdös teherautók hozták, mi sem vagyunk különbek, miattunk is járnak ezek a dögök itt, mit kéne hát tenni? Tudatosan előre betankolni zöldségekből, gyümölcsökből, egyszerű, helyi ételekből, és csak azokat fogyasztani. Kicsit nehezebb lenne a csomag, de talán megérné, még jobb érzés lenne úgy bringázni!

A Kathmanduba való megérkezés természetesen nem volt egy olyan egyszerű lefelé menet, mint azt mi gondoltuk, voltak benne kaptatók, és sűrű városi forgatagos részek, úgyhogy még egyszer meg is álltunk, mielőtt megtaláltuk volna Madhukar-ék „Newa Nasa” éttermét. Madhukar egy azon bringások közül, akikkel Lumbiniben találkoztunk, és Kathmandu Balaju nevű negyedében van egy helyi ételekkel és szép udvarral szolgáló étterme, közvetlenül a 3 emeleten szétterülő, nagy családi háza mellett, ahol ő és a testvérei laknak és amit még az apukájuk épített. Belépve az udvarba három biciklit láttunk felakasztva egy kis tetővel ellátott tároló alatt, és ez már nagyon tetszett. Ráadásul Madhukar a mindennapi bringázást nem csak hobbiból és szenvedélyből műveli, hanem azért is jár szinte mindig mindenhová bringával, hogy ne szennyezze a környezetét. Az étteremben bringás mezben szolgálta ki a vendégeket, akiknek egy jó része egyébként személyes jóbarátja is, és a pulton láthattunk egy nagy plakátot, ami a netről már ismerős volt, de Madhukár rátette a mostani, és korai – bringázás előtti – , „hájasabb” énét. Ez méginkább tetszett, nemhogy csak teszi, hanem hirdeti is, és felvállalja a dolgot! A délelőtti teherautós, buszos kaptató kicsit odatett a zöld lelkemnek, de ezt Madhukar a nap végére tökéletesen visszaállította, jó volt megtapasztalni, hogy még itt a távoli Nepálban is összehoz minket az út olyan emberekkel, akik nagyon hasonlóan gondolkodnak (és cselekednek!!!), mint mi!

Nyolc napot laktunk Kathmanduban Madhukaréknál, na de arról most már csak legközelebb! ;)

Bulik a Penthouse-unkban

Pokharában az Annapurna körtúráról visszatérve öt napot „pihentünk”, de ha sorra veszem ezen öt nap programját, bizony még ez sem nevezhető a klasszikus passzív pihenésnek. :)

Először is elmentünk Kláriékhoz a bringákért. Sajnos se Klári, se a férje nem voltak otthon, de Klári anyósától így is kaptunk egy-egy nagyon finom teát, és a Himalayan Times-ban elolvashattuk, hogy bajok vannak Myanmar bizonyos részein. Visszatérve a Serenity Hotelbe, a bicikliket ezúttal nem lent a kertben, hanem fent a harmadik emeleti tetőtéri szobánkban helyeztük el. Ezt a szobát egyébként most elneveztük Penthouse-nak, mivel ez is tetőtéren volt, és itt is tartottunk partikat, igaz, hogy se agglegény, se gazdag nem vagyok, de a tetőtér és a „bulik”, azok stimmeltek. Buli alatt nem kell nagy ereszd el a hajamra gondolni, csupán kártyáztunk, beszélgettünk és néha megittunk egy-egy sört, miközben lentről felszűrődött, ahogyan az egyik bárban őrjöngenék a foci EB góljainak. Mi ehhez képest csendben mulatoztunk. A társaságunkat javarészt a túrán megismert barátok tették ki, mert itt Pokharában újra találkoztunk Sally-vel, Dean-el, Jan-al és Thomas-al. Rajtuk kívül egyszer még Ram is feljött. Ő a szendvics- és sajtboltos srác, akinél szinte minden nap ettünk legalább egy pár melegszendvicset, tele friss zöldségekkel, sült szalámival, vagy rántottával, na és persze sajttal. :) Az egyik szendvicskészítése alatt elmesélte, hogy egyszer ő is bringázott pár száz kilométert, méghozzá két európai sráccal, akik ketten, két tandemmel tekeregtek, és az egyikre felkéredzkedhetett Ram. Nepalgunj-ig tekertek együtt, és hát kemény volt a menet, amit el is tudok képzelni, mert az a hegyi szakasz Pokhara és a Terai között még a buszból is szörnyűnek tűnt. (Ott utaztunk busszal, fájó szívvel és a vesekövemmel Pokharába, hogy mihamarább kórházat találjunk.) Amikor ezt a bringatúrát csinálták, éppen a maoistákkal folyt a balhé Nepálban, és a szállásadójuk mutatta a házon a golyónyomokat – be is volt tojva Ram két útitársa egész éjjel!

Ram szendvicsezője és egy 130kg-os reku

Ha Pokharában jártok, keressétek meg Ram szendvicsboltját, a képről felismeritek a helyet, és úgy találtok oda, ha a Lakeside-on elsétáltok a Hallen Chowk-tól dél felé, és a harmadik sarkon, a nagy fáknál balra fordultok, hogy a tó a hátatok mögött legyen. Ez az a sarok, ahol a „Once Upon a Time” étterem van, így nem lehet eltéveszteni! A kis utcában jobbra lesz Ram szendvicsezője, majd másik 50 méter múlva a Serenity Hotel. Ha felkeresitek Ram-ot, kérjük, adjátok át neki üdvözletünket, és kóstoljátok meg a szendvicseit, nem fogjátok megbánni! ;)

Nem csak Ram mesélt bringás történeteket nekünk Pokharában, hanem az egyik outdoor boltos is. Mikor mondtam neki, hogy rekuval vagyunk, elővett egy fényképet a pult alól, amin egy nagyon durván megpakolt rekus volt látható, szemből fényképezve. A svájci srác a boltosunk jó barátja, és állítólag 130kg-os biciklivel tekert. Erre a súlyra többször is rákérdeztem, hogy biztosan annyi-e, de a boltosunk mindig kitartott a 130kg mellett, mondván, hogy a biciklitáskákban minden volt… De mi minden? 130kg-os bicikli, az nagyon durva! Az egyém 60kg, és én úgy érzem, nálam aztán tényleg minden van. Sátor, matracok, meleg ruhák, futócipő, szandál, szerszámok, pótalkatrészek, főző, lábos szett, kerozin, gáz, vízszűrő, netbook, töltők, aksik, kütyük… Mit cipelhetett ez a svájci srác? El nem tudom képzelni… Hogy ment fel a 130kg-os rekuval a komolyabb emelkedőkön? A honlapja ott van a kép tetején, ha utána akartok nézni! – Nekem nem volt hozzá érkezésem.

Ákos történetei

Egy másik bringással, méghozzá magyar motorkerékpárossal viszont személyesen is sikerült több ízben találkoznunk itt Pokharában. Ő Németh Ákos, akivel amúgy már sokat értekeztünk ezelőtt e-mailben, és akivel egyszer Dél-Indiában, Pere Laciéknál egy-két nap híján már majdnem összefutottunk. Ákos azóta körbejárta a magyar hegymászókkal az Annapurnát, felment a Basecampbe is, majd az Everest Trek-en is csavargott egy nagyot. Nem az a féltenivaló típus, ráadásul szeret mesélni, és nem csak erről az utazásáról (2011 októberében indult motorkerékpárral otthonról) mesélt sokat, hanem az azelőtti életéről, hogy hogyan kezdte felszolgálóként Szombathelyen, majd a Margit-szigeti Grand Hotelben, hogy aztán végül néhány luxushajón lehúzott szezon után Dublinban kössön ki, ahol a motorkerékpárját vásárolta, amivel aztán becsavarogta fél Európát, és most itt van.

Nekem a legérdekesebbek a hajós történetei voltak, fél év egy ilyen óriáshajón, szabadnap nélkül, kemény melóval, de jó borravalókkal, nem lehetett semmi! Ákos elmesélte, hogy 9/11 előtt tényleg csak a gazdagok utaztak az ilyen hajókon, és ha azelőtt lett volna egy hajón felszolgáló, rengeteg pénzt kereshetett volna a borravalókkal már egy szezon alatt is, de aztán a dolgok megváltoztak, a 9/11-el csökkent az érdeklődés az ilyen hajókázás iránt, ezért az árak nagyot estek, és a középrétegbeli embereknek is elérhetővé vált ez a hajózás – Ők pedig már nincsenek úgy eleresztve, hogy olyan borravalókkal szolgálhassanak, mint régen a gazdagabbak. Azért Ákos azt hiszem, így sem panaszkodhat, és ezt nem is tette, ellenben nagyon jó történeteket mesélt ezekről a hajókról. A súlyos tálcák cipelésétől sajnos a végén gerincsérvet kapott és majdnem meg kellett műteni a hátát, de végül ezt megúszta, így most abszolút nem keserű szájízzel mesélte a hajós történeteit. Volt, hogy hetekig alig aludt, mert éjszakai műszakos volt – ami egyébként nyerő, mert kevés a meló éjjel, és „szabad” a nappal -, és a meló után reggel ő volt az első, aki a hajót elhagyta, méghozzá egy, a hajóhoz tartozó legénységi kerékpáron tekerve. Délután pedig, amikor a hajó továbbindult, általában ő volt a legutolsó, aki indulás előtt 2 perccel visszatért. A hajó mindig pontosan indult, maximum néhány percet vártak a késő utasokra, aztán otthagyták őket. Ákossal ilyen soha nem történt meg, de néhány utassal igen. Az azért meredek lehet, amikor rádöbbensz, hogy a tizenemeletes óceánjáró otthagyott téged egy szigeten… :) Mert persze ezek a hajók a legszebb álomhelyen kötöttek ki mindenfelé az Atlanti-Óceánon, a Karib-szigeteken, de még a Csendes-Óceánon is. Így még a Panama csatornai átkelésről is mesélt Ákos és amikor a Hawaii történeteit kezdte, majdnem rászóltunk, hogy hagyja abba! :) Persze soha semmi sem ilyen egyszerű és szép, hisz azt is elmesélte, hogy ahogy az a nagy könyvben meg van írva, az első hajós melóját akkor kapta meg, amikor találkozott álmai nőjével. Ja, és Ákos még siklóernyőzik, és hegyet is mászik! Hogy fér bele ennyi minden egy ember életébe? :) Nem ír naplót? :) Ő most Ladakh és Leh felé veszi az irányt, de aztán ő is DK-Ázsia felé fog kanyarodni, tehát jó eséllyel még összefutunk valahol Bangladeshben, vagy Myanmarban! :) Ja, és Ákost is támogatja az Evobike az Ortlieb felszerelésekkel! Kicsi a Világ, két Evobike Expedíció találkozott Nepálban! :)

Reggelik az Asian Tea House-ban

Ram szendvicsezője mellett még egy nagy kedvenc helyünk volt, az Asian Tea House. Az Annapurna körre való indulásunk reggelén találtam meg a helyet, de akkor már nem volt időnk ott reggelizni, ellenben most minden reggel ott kezdtük a napot „Heavy Set Breakfast”-el, és ezek a reggelik majdnem olyan jók voltak, mint anno a gokarnai tengerpartiak. Második reggel rögtön összefutottunk egy francia kanadai fickóval az utcán, aki a verseit akarta eladni nekünk egy füzetben! Ezt jó ötletnek találtuk, de vásárlás helyett reggelizni hívtuk magunkhoz, így vagy egy órát beszélgettünk vele. Mikor elmeséltük neki a veseköves történetemet, és hogy akkor életemben először imádkoztam, aztán valóban, végül tényleg minden jóra fordult, és ma már örülök annak a vesekőnek, ami életem leggyötrelmesebb fájdalmát okozta, nagyokat hümmögött és nagyon érdekesnek találta a történetet. Azt mondta, igen erős „beszélgetés” lehetett az! :) Őt egyébként Gary Bray-ként megtaláljátok a neten, egy időben stand up comedy-t nyomott, és erről is sok érdekeset mesélt. Ő is küzdött az állandó dudálással, amitől mi is megőrülünk errefelé. Találkozásunkkor egy olyan póló volt rajta, amire ő maga festette kézzel a következő feliratot: „Honk if you love me!”. Az Asian Tea House egyébként mások körében is népszerű volt, mert annak ellenére, hogy a hely el van dugva egy udvarbejáróban (de meg tudjátok találni, ki van írva a bejárat tetején a rolóra, hogy „Asian T-House, a Lakeside-on, ha É-ról jöttök, akkor a „Once Upon a Time előtt kb. 80m-el, ugyanúgy bal oldalt), itt találkoztunk össze Jan-al is. Shiva, a kedves tulaj, aki a családjával üzemelteti a helyet, ahogy meglátta Jan-t, már tette fel neki főni a kedvenc teáját, hogy mire Jan azt kérte, már csak elé kelljen raknia. Az árak pedig igen alacsonyak, ennél olcsóbbat már csak a Lakeside lepukkantabb, északi hippinegyedében találni. Ott egyébként mi nem nagyon jártunk, ott Ákos lakott, arról ő tudna bővebben mesélni. Ákos egyébként hosszú hetekre Pokharában ragadt, amit meg is tudunk érteni, tényleg kellemes hely, százszor inkább az, mint a zsúfolt, zajos Kathmandu, szóval ha Nepálban jártok, és marad pár esőnapotok szabadon, inkább ajánljuk Pokharát az idő eltöltésére!

TV2 Aktív riport a Phewa tavon és a World Peace Pagodánál

Szóval sok jó és érdekes emberrel találkoztunk Pokharában, de az itt töltött idő nem csak erről szólt. Újabb interjút adtunk a TV2 Aktívnak, és ehhez kinéztük háttérnek a szemközti dombtetőn található World Peace Pagodát. Amúgy is terveztük, hogy felmászunk ide, és bár ahhoz, hogy a hegyekre is rálássunk, már túl párás volt az idő így a monszun elején (minden reggel viszonylag tiszta idővel kezdtünk, de hamar jöttek a felhők és aztán délután menetrend szerint esett), de még így is nagy élmény volt ez a kis túra. Választhattunk, hogy vagy egy 12km-es csillagtúra keretében mászunk fel a pagodához, vagy csónakot bérlünk és átevezünk a tó egy szemközti öblébe, ahol már csak toronyirányt fel kell mászni azt az egy-két száz métert a pagodáig. Mi utóbbit választottuk, kibéreltünk egy egész csónakot kb. 500 rupiért fél napra, és élveztük, hogy szabadon mozoghatunk a tavon. Így lehetőségünk nyílt a kis szigeten meglátogatni a hindu templomot, és végignézni, ahogy kókuszdiót meg mindenféle furcsaságot áldoznak a hívők – természetesen az elmaradhatatlan pénz mellett! Tudom, ez nem szép tőlem, de én valahol visszataszítónak találom, hogy így hagyják dzsuvásan a szétolvadt viaszgyertyáktól az egész templom környékét, ráadásul az a piros massza sem túl gusztusos, amit rákennek a templom szobraira, az egész környék tiszta gempa lesz. Legalábbis én, aki nem tudom mindezen dolgoknak a hátterét, így látom kívülről. Éppen ezért sokkal jobban lekötött a templom egyik tetőperemének madárszobrain játszadozó két madár, mint maga a templom és a hívői.

A tónak a másik oldalán egy étteremnél kötöttünk ki, ahonnan végig lépcsősor vezetett fel a pagodához. Bő fél órás mászás következett, a végén végre sűrű, hűvös erdőben. Fent először hűsöltünk egyet a pagoda lépcsőjének árnyékában, majd miután körbejártunk, leültünk a betonra, és elkezdtünk beszélni a kamerának, amit videót vett fel. A kő, amin ültünk, tűzforró volt, és egy riporter is jó lett volna, mert sajnos így egy ember nélküli kamerába beszélve elég álmosító volt az egész, nem éreztük át a helyzetet, és szerintünk nem is sikerült olyan jól az egész, inkább voltunk álmosak és fáradtak, mint vidámak és motiválóak. Azért lent a tavon megpróbáltuk még egyszer, és a hajóra is felszereltük a fényképezőgépet, hogy aztán miközben én evezek, még néhány képzeletbeli kérdésre válaszoljunk. :) Ebből végül semmi nem került bele az adásba, de nem baj, mert a végeredmény sokkal jobb lett, mint vártuk, Ruttner Kata megint jól összevágta a videóinkat és összességében egy jó riport készült rólunk, holott maga az „interjú” – mi úgy éreztük – nem sikerült túl jól. Na de sebaj, utána egy nagyon finomat csobbantunk a Phewa tavon visszafelé, és megtanultuk, hogy legközelebb ha a föld alól is, de kerítünk egy „riportert”, akihez beszélhetünk, és aki, ha kell, angolul, de felteszi a kérdéseket, és tartja a kamerát. Valamint már most gondolkodunk a következő kérdéseken és a rájuk adott válaszokon. Ti mit kérdeznétek tőlünk a TV2 Aktívban? Most ne olyan kérdésre gondoljatok, ami miatt többen leülnek a tévé elé, hanem olyanra, amitől elkezd kattogni valami a tévé előtt ülők fejében. Nekem például nagyon tetszett, hogy a pakisztáni interjú alatt elmondhattuk (és adásba is került!), hogy Irán és Pakisztán csodálatos volt, mert az emberek nagyon barátságosak, segítőkész és befogadóak. Ez a mondatunk valószínűleg sok tévénézőnek szöget üthetett a fejében, mert ezekről az országokról a legtöbb ember fejében nem ilyen kép él – holott ez az igazság! Szóval, ha van kedvetek, írjátok meg, mi az a történet, amit itt már olvastatok (vagy még itt sem, de kíváncsiak lennétek rá!), és szívesen visszahallanátok tőlünk a tévében!

Íme a kész, lement tévériport, nagy köszönet érte Ruttner Katának:

A bátyám kérdezte, hogy mi kell ahhoz, hogy ők is ilyen helyen túrázhassanak? Ez a bejegyzés most Neki szól, és mindenkinek, aki komolyan gondol egy nepáli látogatást. Addig is amíg álmodoztok és tervezgettek, itt van egy térkép az általunk trackelt útvonallal.

A jobb alsó sarokban lévő boci kiteszi Nektek teljes képernyőre a térképet, és ha a kis házikókra vagy egyéb ikonokra klikkeltek, a felnyíló ablakban találtok két linket, az egyik az adott nap képgalériájára, a másik az adott napról szóló blogbejegyzésre mutat.

Itt van két összefogó link:

Az Annapurna körtúránk összes fényképe
Az Annapurna körtúránk összes blogbejegyzése

Ha ennél még jobbat szeretnétek, nézzétek meg ugyanezt a Google Földben 3D-ben, és kapcsoljátok még rá a Zita által készített geotaggel is ellátott fotók közül a legjobb 173-at, amit a nászajándékba kapott GPS-el is megáldott Panasonic gépünkkel készített, hogy repkedhessetek a hét-nyolcezres hegyek között, úgy ahogy ezen a képen is látszik:

Táblázat távokkal, magasságokkal és összegekkel

Az alábbi táblázatban látható a napokra lebontva a megtett táv, az össztáv, az aznapi alvási és maximális magasságunk, az elköltött pénzösszeg Forintban és Euróban, és ha lent jobbra görgettek, akkor utóbbinak a kategóriánkénti lebontása.

Nagyon fontos hozzáfűzni az összegekhez, hogy mi a tavaszi, kisebb szezon legvégén, vagy inkább utána voltunk, tehát emiatt a szállóárak alacsonyabbak voltak. Az sem mellékes, hogy én 1 év Ázsia alatt igen pofátlanul megtanultam alkudni, amit néha használtam is, amikor úgy éreztem, hogy az árak is pofátlanul magasak. Sokáig csak a legolcsóbb kajákat ettük (Dal Bhat a rátöltés miatt, Veg. Fried Rice, Veg. Fried Potato), ezekből is sokszor csak ketten egyet, és ezt is csak azért, hogy ne kelljen többet fizetnünk a szállásért, ha nem eszünk ott. Tehát már akkor is főztünk, amikor amúgy egy tál étel ára még nem volt több, mint mondjuk otthon egy menzán. És amivel még rengeteg pénzt – és a Bolygónktól műanyagot – megmentettünk, az a vízszűrő mindennapi használata volt. A palackos víz odafent aranyárban megy, és vannak ugyan tisztavíz állomások, ahol megtöltheted a palackjaidat, de még így is 40 rupi, azaz több, mint 100 forint egy liter, ami elég horror, mert simán megiszol egy kemény nap 5-6 liter folyadékot. Ha csak rövid időre utazol, és nem évekre, mint mi, érdemesebb Pokharában vagy Kathmanduban olcsón megvenni a víztisztító tablettákból egy nagy szettet, és azt használni. Lesz egy kis mellékíze a víznek, de túl lehet élni, na meg ha igazán szomjas vagy, megiszod! :)

Ugyanakkor továbbá az is igaz, hogy valahol félúton elromlott a benzinfőzőnk, és ezután már csak ritkábban és keveset főztünk, a hágó után pedig végleg elengedtük magunkat és szinte csak éttermeztünk, na és volt itt még közben szülinapunk, meg évfordulónk is, és ezen alkalmakkor sem a büdzsék volt a 1st priority. :) Szóval csak oda akarok kilyukadni, hogy ennél ki lehet még egy kicsit olcsóbban is jönni. Vagy drágábban, akár sokkal drágábban is. A másik irányban a határ a csillagos ég! Még a legmagasabb helyeken is kínáltak nyugati(nak tűnő – az étlapon) ételeket, pizzákat és egyéb finomságokat, persze csillagászati áron. Mi csak a lentebbi helyeken csábultunk el ilyeneknek, akkor is ritkán. Persze bámulatosan tudják ugyanazokat az alapanyagokat használni mindenhez, szóval igazából bármit is rendelsz az étlapról, biztos, hogy ugyanabból a 10-12 alapanyagból készültek! :) Maradj a Veg. Fried Potato-nál, úgysem arra fogsz aztán emlékezni, hogy milyen jókat ettél, ezen a túrán nem ez a lényeg, ez csak a pillanatnyi vágyak lecsillapítása.

A költségeloszlás és a napi magasságok grafikonja

Az alábbi két grafikonon az előbb említett költségek lebontása látható. Sajnos a dolog egy kicsit a kék és a világoszöld szín között csalóka, ugyanis ha nem ettünk volna ott a vendéglőkben legalább valami olcsót (ahogy tettük) az étlapról, a szállás ára 100-200 rupiról 300-400-ra ugrott volna a legtöbb helyen.

A második grafikon azt mutatja be, hogy az egyes napokon milyen magasságokban aludtunk (kék) és milyen legnagyobb magasságban jártunk (piros). Egyszóval, hogy hogyan akklimatizálódtunk. :) Talán túlzás volt ennyit felmászkálni, de ugye jobb félni, mint megijedni, na meg csodaszép volt, és élveztük is nagyon.

“Oké-oké, de mennyibe kerülne ez Nekem?”

Amit a táblázatban láttok végösszeget, ahhoz még mindenképp hozzájön a repülőjegy, és a vízum ára. Előbbiről azt hallottuk, hogy a Budapest – Moszkva – Doha – Kathmandu vonalon repülve meg lehet úszni 90 ezer forintból. A vízum egy hónapra 40 dollár, háromra pedig 100 dollár. Számoljunk csak a mi költségeinkkel (benne kis felszerelés vásárlás, engedélyek, és a 27 nap összes minden költsége): 80(egy főre a mi költségeink)+2×90(repülő oda-vissza)+9(vízum egy hónapra), az annyi mint 269 ezer forint, de kerekítsük fel 300-ra, mert ha Te egy hónapra jössz ki, akkor talán nem akarsz majd főzőcskézni annyit mint mi és talán ha ez az egy hónap, amit pihensz egész évben, akkor majd le akarsz gurítani egy-egy sört is néha, kerül, amibe kerül! Szóval háromszázezer Forint, ez elsőre elég vad, de ha azt veszed, hogy a világ másik felére utaztál 4 hétre, és 7-8000 ezres hegyek között kirándultál, olyan kultúrák között sétálva, ami szinte mesebeli az otthoni ratrace után, akkor… Akkor értem, miért jöttek ide többször a TIPO-s klubtársaim! :) Számoljuk ki, per napra lebontva: 300/27 az 11,1111111…, de legyen 11.200 forint, mert a végén megiszol még egy sört az egészségedre! :) Szóval:

4 hét magashegyi kikapcsolódás luxus körülmények között, repülőjeggyel, all inclusive csak 11,200 Ft / nap! :) Ezért minden nap étteremben ettél, lámát látogattál, friss levegőn voltál, gyönyörű emberek, és hegyek között… Egy ilyen móka ki tud mosni minden sz@rt az emberből, bármit is csinált előtte, bármennyire is stresszes volt a melóhelye. Bár azt is el tudom képzelni, hogy ha nagyon vacak volt a melód, és a szezonjában jössz, itt maradsz ercu gumbut szedni! :) Áhh, de kell még ezt magyaráznom? :) Egy hónap szabi és 300 ezer forint – ez kevés embernek adatik meg, tudom. De olyanok is vannak, akik megtehetik! Szóval ha össze tudsz kuporgatni ennyi pénzt és szabaddá tudod tenni magad a mókuskerékből ennyi időre, szereted a hegyeket, és kedvet kaptál a Himalájához a beszámolónk alapjánk, akkor bátran ajánljuk, hogy kezdj el álmodni, tervezni, aztán indulj! :) Nem kaptunk egy büdös petákot sem az ACAP-tól ezért! :D Csak azt szeretnénk, hogy Ti is hasonló élményekkel gazdagodjatok!

Ha még további kérdésetek van, akkor itt kommentben feltehetitek és válaszolunk, vagy ha szégyenlősek vagytok, írhattok a 360fokbringa [Qkkacc] gmail [p0nt] com-ra is!