Indonéz törzsi zene

Ez az életvidám indonéz csodát egy Flores szigetén biciklizéssel eltöltött nap közepén, Bajawa-tól keletre, lent a sziget déli partjai mellett az ebédnél az étteremben kaptam egy kedves mosolygós fickótól. Miután végeztünk a kalóriafelvétellel, Zita hátrament a mándiba hajat mosni, én meg gondoltam egyet, és bosszankodós várakozás helyet inkább szóba elegyedtem a velem szemben ülő indonéz kollégával, aminek a vége az lett, hogy Bluetooth-on dalokat cseréltünk. :) Emlékszem, annyira megtetszett nekem egyből ez a vidám dal, hogy aztán a délután folyamán, mialatt több mint 1000 méter szintkülönbséget felvettünk, többször is meghallgattam.

Á-ééjjáá olyobálu…! :) Hogy miről szól azt ne kérdezzétek. A srác azt mondta, Mangarai népi nótáról van szó, de ekkor már a Ngada törzs által lakott területeken jártunk, szóval lehet, hogy csak a „yes story”-ról van szó, és bólogatott mindenre, amit kérdeztem. Számomra ebben a dalban benne van ez a feledős, vagy inkább az élet borúságait észre sem vevő, rájuk fittyet sem hányó elementáris életvidámság, ami általában az ázsiaiakra abszolút jellemző. Hosszú a dal, és valamiért csak a 11-edik másodpercnél kezdődik, de érdemes végighallgatni, reméljük Ti sem bírjátok megállni mosolygás nélkül! :)

Bűvölet Türkmenisztánból

Ezt a dalt azoktól a türkmén neonomádoktól kaptuk, akik kint éltek a pusztában a földjeik mellett, és akik nagyon kedvesen befogadtak magukhoz minket egy éjszakára.

Következő reggel ezt a dalt is többször meghallgattam, amíg bele nem keveredtünk abba a szörnyű homokviharba. Türkmenisztán egy nagy élmény volt, és az ebben az országban eltöltött kalandjaink nagyon jól megmutatják, hogy mennyire nem azon múlik az élmény, hogy miről szól, hanem hogy mi hogyan éljük meg. Nem láttuk a fényes fővárost és Merv ezeréves romjait, hiszen csak 5 napunk volt az egész országra amiatt a fránya tranzitvízum miatt. Mégis, most ahogy visszagondolom, nem igazán tudom, hogyan tudtunk volna „többet” beletölteni ebbe az országba. Türkmenisztán úgy volt tökéletes, ahogy volt. Sok szép élményünk van onnan és köztük ott van ez a dal is, akármiről szóljon. A google translate csak a fájlnév első szavát tudta lefordítani, és az annyit jelent: bűvölet. :)

Googoosh kőfal Iránból

Sajnos nincs meg az emlék, hogy pontosan kitől kaptuk ezt a dalt, de nagyon érdekes szerzemény és mindenképpen valami olyasvalami, amit nem hall minden nap a nyugati ország lánya vagy fia. Nem értjük a szöveget, de mégis, az egész dal valahogy mesél. Talán a Mashhad-i barátainktól kaphattuk, de ebben már nem vagyunk biztosak. Sajnos 4:30-kor átkapcsol az adás egy másik számra és aztán annak vége szakad, ezt „így kaptuk”. :) A google translate pedig csak annyit mondott a fájl nevéről, hogy „Googoosh kőfal”, ennél többet mi sem tudunk a tartalmáról. :)

Száknyápráhun Csobszráhi Pökráhuni Hájnánánááá Kambodzsából

Ez a zene egyszer már szerepelt a blogon, ehhez az örökzöld Khmer slágerhez Siem Reap felé biciklizős napon sikerült hozzájutni, egy útszéli pihenőhelyen, ahol szendvicseket és olajban kisütött bogarakat árultak, arra lettünk figyelmesek, hogy a velünk szemben a földön ülő, palackos vizet áruló néni SD-kártyás kézimagnóból hallgatja a zenét. Némi ektivitizés után belement, hogy átmásoljuk a dalait, és cserébe ő is kapott néhány magyar nótát. Később, miután végig timelapse videóztuk az Angkor Wat romjait és a körülöttünk hömpölygő turistaáradatot, ez a dal lett az aláfestő zene ehhez a videómontázshoz. Egy khmer barátunkat megkérdeztük arról, hogy miről szól ez a dal, és a válasza az volt, hogy a szokásos: a fiú erős, szép és okos és megszerzi magának a lányt. :) …és ez ismétlődik. :)

A khmer karakterek különbözőségét jól mutatja, hogy mikor másolnom kellett a fájlt, csak a dal hosszából és fájlméretből ismertem fel, melyikre van szükségem. :) Merthogy egy egész albumot kaptunk, de higyjétek el, számunkra a többi szám is kb. ugyanígy hangzik, viszont ez a legkhrmerebb és legvidámabb az összes közül. Egyszer észrevettem magamon hogy tulajdonképpen élvezem hallgatni ezeket a nótákat és volt is, hogy végighallgattam az egész albumot, annyira más, annyira szokatlan és annyira őrült, hogy az már jó. :)

Ejj barátom, három nap próbáltalak meglátogatni, avagy a híres Bondu Tin Din Bangladesből

Ez a dal különösképpen kedves számunkra. David Baroi a Bangladesben Prodip által vezetett NGO egyik kedves alkalmazottja, aki, mikor elkísért a hajókikötőbe jegyet vásárolni, útközben énekelt nekem, és ez a Bondu Tin Din annyira belemászott a fülembe, hogy később megszereztük mp3-ban és kifaggattunk néhány kedves bengálit a jelentéséről, így gyakorlatilag kívülről megtanultuk az egész dalt a szavak jelentésével együtt. És most, hogy hallgatom, újra elérzékenyülök, ahogy feltörnek bennem a bangladesi élmények. Az biztos, hogy messze a legnehezebb országunk volt Banglades, de az is igaz, hogy rengeteg szeretetet kaptunk az aranylelkű bengáli barátainktól, akikből bizony nem volt kevés, szinte minden napra jutott valaki.

Sosem felejtjük el azt a riksást, aki Bográban, miközben hazafelé vitt minket az éjszakában, eufórikus hangulatban kiáltozta a szembejövő kollégáinak, hogy ez a két külföldi Bondu Tin Din-t énekel neki tekerés közben. Szóval ha végtelenül boldoggá akarjátok tenni az egyszerű helyi lakosokat Bangladesi tartózkodásotok alatt, akkor ez a dal egy “must”. :)

A Bondu Tin Din-hez anno készítettünk egy kis játékot is, ha van kedvetek a dal első felének jelentését megfejteni, íme az instrukciók és a játékhoz szükséges szavak az xls-ben.

Insturkciók a játékhoz: 1. Végighallgatni a bondu-tin-din.mp3-at sírás vagy röhögés nélkül, közben követni a szöveget az xls első részében(ami csak az első hegedűszólóig tart), és leírni, hogy szerintünk miről szólhat ez a dal! :) 2. Az xls második részében (lejjebb nagy kettessel jelölve) a vastaggal bekeretezett bangla-magyar szópárokat rakjátok be az első rész megfelelő szavaihoz! 3. Fordítsátok le értelmes, összefüggő magyar mondatokká a szöveget! 4. Nézzétek meg a megoldást harmadik résznél(méglejjebb görgetve)! :) Jó szórakozást! :) Remélem Ti is annyira mosolyogtok mint most én, mikor ezt írom! Bondu Tin Din függő lettem, szegény Zitát néha már egy kicsit megőrjítem a sok Tin Dinnel. :) Egyébként ő is szereti, csak nem annyira, mint én. :)

Hát, elsőre most ennyi, remélem nektek is tetszett ez a kis válogatás. Megvárom a visszajelzéseket és azok függvényében talán lesz majd még folytatás is! ;) …és ha netán valamelyik zene nem pont abból az országból lenne való, ahol mi azt kaptuk és először hallottuk, ezért elnézést kérünk, nem tudtunk és nem is akartunk ennek utánajárni, de valószínű mindegyik dal onnan van, ahol mi kaptuk.

Az, hogy ezek a dalok meghallgatásuk előtt elképzelhetetlenek voltak számunkra, arról árulkodik, hogy a világon lévő emberi kultúrák sokkal sokszínűbbek, mint azt azelőtt gondolni véltük. Ezért vagyunk mindig szomorúak kicsit, amikor azt látjuk, hogy ezekben a “fejlődő” országokban a fiatalok a jóságának, hasznosságának megkérdőjelezése nélkül majmolják a nyugati kultúrát, miközben elfeledik sajátjukat. Hisz ahogy a természetben, úgy az emberi kultúrákban is nagyszerű a sokszínűség. Aláírjuk, hogy sok nagyszerű oldala is van a globalizációnak, de sajnos az is igaz, hogy ez egy nagy olvasztótégely, ahol az ilyen és hasonló gyönygyszemek sajnos egyre inkább eltűnnek. Remélem ezzel a kis bejegyzéssel ha mást nem, egy-két gondolatot sikerült elültetni, néhány morzsát megosztani és egyben vidám perceket is szerezni Nektek.

]]> https://360fokbringa.hu/002-asia/zenek-a-vilag-korul-1/feed/ 8 https://360fokbringa.hu/002-asia/breaking-news-ket-orult-megszokott-bangladesbol-osszefoglalo/ https://360fokbringa.hu/002-asia/breaking-news-ket-orult-megszokott-bangladesbol-osszefoglalo/#comments Wed, 31 Oct 2012 07:00:32 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=9286

11 ezer méter magasból írom ezt a bejegyzést, tetőtől talpig pokrócokban, mert ezek az okosok kitalálták, hogy ha van „éjszi” (AC – Air Conditioner – légkondi) a repülőn, akkor azt használni kell, méghozzá maximumon, hagy szóljon! Szóval van vagy 17 fok, és repülünk Dhakából Bangkokba. Nem így terveztük elhagyni Bangladest, de így sikerült, tehát ennek kell örülni.

Na de nézzük, mi történt velünk a több mint két hónapban az országban, illetve foglaljuk össze, miért érdemes Bangladesbe látogatni, és ha már itt vagyunk, akkor merre mit érdemes megnézni, megtapasztalni. Hát először is, semmiképpen ne fekvőbringával gyere ide, viszont ebbe az országba is hozz magaddal végtelen türelmet és humorérzéket, de azt hiszem ez utóbbit mintha már írtam volna az előző országok (India, Nepál) összefoglalóiban is. :) Szóval Banglades sem egy könnyű ország, sőt talán eddig itt ért minket a legtöbb nehézség és kihívás. Ennek ellenére, vagy talán részben ezért is, Banglades rengeteg felejthetetlen élményt adott nekünk, és tudom, ezt talán furcsálljátok, de hiányozni fog sok dolog Bangladesből.

A klímaváltozásban jártasok azt mondják, Banglades az első ország lesz (vagy már az…?) ahol nagymértékben és drasztikusan kifejti majd a hatását az éghajlatváltozás, hisz az ország lakossága 155 millió, és az emberek nagy része a folyók deltái környékén, a tengerhez közel, tengerszint közeli sík vidéken él, amit már egy-két méteres tengerszint emelkedés esetén ellep a víz. (lásd az árapály jelenség alatt dagálykor, „high-tide”-nál Mongla utcáin már csónakázni is lehetett volna, mikor megérkeztünk oda) Ha ez valóban meg fog történni (de ne így legyen!!!), akkor az számunkra már nem csak egy szomorú hír lesz egy távoli, nehéz sorsú, sűrűn lakott ország lakosságáról.

Breaking News! A hőmérséklet 16 fok alá süllyedt, a sztjuárdeszek elbújtak a sötétben, ezért kénytelen voltam a netbook neoprén tokját a fejemre húzni, így védekezve egy jó kis arcüreggyuszi ellen. Látnotok kéne, fantasztikus látvány lehetek, Zita hangosan nevet… :)

Szóval, ha valami baj történik Bangladesben, akkor mi aggódva fogunk gondolni Bappira Patgramból, Pallabra, Shihabra, Shah Alamra és Mahidra Rangpurból, a YMCA dolgozóira Bográból, a Char Battia lakóira, a sirajganji hindu családra, a nővérekre Barisalból, Propidra és családjára Dhakából, valamint David Bondu Tin Dinre, és Paulra, illetve a többi World Concern-es dolgozóra. Rafiqulra, Didarulra és Anikra Chittagongból, Labrére és a családjára Kagrachuriból, Ismail-ékre Rangamatiból, Harunra Teknafból, és a kis Sukurra a St. Martin szigeteről, a kedves határőrökre Teknafból és Gundumból. Nekik mind-mind sokat köszönhetünk, nekünk Ők jelentik Bangladest, rengeteget segítséget és szeretetet kaptunk tőlük, és ők tehetnek arról, hogy Bangladesben minden nehézség ellenére ilyen nagyon jól éreztük magunkat.

Ahogy visszanézem, ez egy elég hosszú lista, pedig sokakat biztosan ki is hagytam, de ennek ellenére ez talán a leghosszabb lista az egy országban szerzett barátok terén, pedig Banglades már nem az első ország, ahol két hónapnál több időt töltöttünk, és azt, hogy mindenütt nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velünk, Irán óta szinte majd minden országra mondhatjuk, szóval ez egy nagy szó!

Ha sorba kéne állítani az eddig megjárt országokat, Banglades nálunk tuti felkerülne a dobogóra, de ennél többet direkt nem akarok írni, mert az ilyesfajta rangsorolás kicsit hülyeség valahol, hisz minden ország másért szerethető, és az ott eltöltött idő minősége nagyban rajtunk is múlik, ráadásul mindenki máshogy éli meg a dolgokat, így lehet, hogy ha Te eljönnél Bangladesbe, más élményekkel térnél haza. (Habár, ha ezt a blogot olvasod, talán kipróbálnod majd Te is a dohit, és keresni fogod a helyiek társaságát, esetleg elénekled Nekik a Bondu Tin Din-t… :D ) Szóval maradjunk csak annyiban, hogy Banglades hozta, sőt felülmúlta a várakozásainkat.

Néha körül is állta, túlságosan is nagy tömegben… :) Volt, hogy kifakadtunk, megőrültünk, hogy magunkra sem ismertünk, és tettünk dolgokat, amiket azóta is bánunk, és sajnálunk, mert elvesztettük a türelmünket úgy, mint még soha. De ha ebben is van valami jó (márpedig mindenben van!), akkor azaz, hogy tanultunk ezzel egy kis ön- és emberismeretet. És talán az a néhány ember, akivel nem voltunk kedvesek, megbocsájt vagy elfelejt majd minket, és ha szabad így gondolkodnunk, akkor az a sok száz mosolygós, nevető ember, akinek kisebb-nagyobb örömet okoztunk akár a jelenlétünkkel, akár a barátságunkkal, ők talán kompenzálják azt a kevés rosszat, amit annak az egy-két embernek okoztunk, amikor elvesztettük a türelmünket. Ilyen szempontból Banglades kiképzésnek sem volt utolsó, kíváncsi vagyok, lesz-e még ilyen nehéz országunk, vagy ez volt a csúcs? :) Azzal azért számoljatok, hogy ha Ti nem fekvőkerékpárral jöttök, hanem mondjuk saját, vagy bérelt motorizált járművel, esetleg hátizsákkal, tömegközlekedve, akkor azért a miénkénél jóval könnyebb dolgotok lesz. Nem azt mondom, hogy nem fogtok nehézségekkel találkozni, de azokból kevesebb lesz, mint nekünk volt.

Na, és akkor jöjjön egy-két kicsit konkrétabb gyakorlati tanács a már gondolom unott „pakolj be végtelen türelmet” szövegen túl:

Az országnak egyedül a Shylket környéki ÉK-i régiójában nem jártunk, amit amúgy Banglades Darjeelingjének is emlegetnek, és állítólag gyönyörű. Ezt leszámítva a sík vidéket egész jól bejártuk és a DK-i Chittagong Division-t is. Ha most jönnénk Bangladesbe, valószínű kicsit máshogy terveznénk az utunkat, és utóbbi környéken több időt töltenénk, míg a síkságon kevesebbet, mivel ott végig kvázi ugyanolyan a táj és a városok, míg a délkeleti országrész változatosabb, erdősebb és dombosabb, na és nem utolsó sorban ott van a tenger! :) Direkt nem írtam szebbet, mert a sík

Breaking News #2: Füstszag van a repülőn! :O Szép volt ez a 29 év plusz 3 és fél hónap, érdemes volt élni… Üzenem a családomnak és a barátaimnak, hogy nagyon szeretlek Benneteket! A nagy hátizsákom legyen bafé, a sífutó felszerelésem, amikor nem kell apukámnak, legyen rizé, a túrabakancsom Banderé!

Na, azért még folytatom, mert érdemes Bangladesbe látogatni, de inkább gyertek Ti is szárazföldön… Meg mert mi mást tehetnék, Zita alszik, ezért nem keltem fel, amúgy meg a legjobb, ha írok, hátha a netbook merevlemeze túléli a becsapódást. :)

Szóval a sík vidék is szép volt, nem is kicsit, ám a délkeleti országrész annyira csodálatos volt, hogy ha tehettük volna, ott több időt töltünk. Szóval, ha Bangladesbe jöttök, járjárok kicsit be a sík vidéket is (Bogra, Sirajganj, Barisal, esetleg Khulna + Sundarban, de utóbbi csak okosan, és ha lehet nagycsoportban), aztán szánjatok több időt Chittagong környékére (de ne a városra!), járjátok végig a Chittagong Hill Tracks-et, Kagrachuri, Rangamati, a Kaptai-tó és Bandarban gyönyörű helyek, és a „törzsi” népek végett nagyon változatosak is. Aztán persze a híres Cox’s Bazart se hagyjátok ki, és innen van egy nagyon jó ötletem számotokra: Próbáljatok meg biciklit bérelni Cox’s Bazarban több napra, és tekerjetek le a parti úton 80km-t Teknafig. Ez egy nap alatt teljesíthető, de ha útközben kaptok meghívást egy családhoz, akkor ne mondjatok nemet, törjétek két napra ezt a szakaszt, és élvezzétek ki, amennyire lehet, mert Banglades legszebb vidékein jártok. Teknafból pedig irány St. Martin szigete, lazítsatok egy nagyot, élvezzétek a nyugalmat (ne Eid idején menjetek!), és pihenjétek ki Banglades fáradalmait – mert lesznek! :) Na és persze adjátok át üdvözletünket Sukurnak, és ha nem vág oda Titeket sem a 3000 forint anyagilag, akkor az idegenvezetésért cserébe fizessétek be a következő osztályba! ;) Teknafból hazafelé pedig kinézhettek egy nyugis pénteki (munkaszüneti) napot, amikor a másik, szintén gyönyörű belső főúton visszabringáztok Cox’s Bazarba.

Ezt a kört akkor is javaslom, ha amúgy nem vagytok nagy bringások, a forgalom elenyésző ezen az országrészen, és az út, ha nem is tökéletes, de könnyen és baj nélkül bringázható – Garantált az életre szóló élmény! Ha pedig elfáradnátok, vagy mégse jönne be a bringázás, mindig ott van a lehetőség, hogy felhajítsátok egy busz tetejére a bringákat.

A monszuntól meg az esőzésektől nem kell félni, ritkán esik 1-2 óránál tovább az eső, de inkább csak a max. fél órás zuhék a jellemzőek. A végére még ezeket is szeretni fogjátok, mert közben jól el lehet szórakozni, dumálgatni a helyiekkel. Ehhez nagy segítség lehet a Bondu Tin Din, illetve a következő bengáli szavak és kifejezések bemagolása, és/vagy kinyomtatása.

Érdekességképen itt van a Bangladesben bejárt útvonalunk:

1259km tekeregtünk kerékpáron Bangladesben, ezen kívül utaztunk még a két lábunkon, ember hajtotta riksákon, különböző elektromos riksákon, CNG riksákon, buszokon, vonaton, na és persze hajón, illetve most éppen kirepülünk, szóval volt minden, de a kilométereket csak a saját magunk hajtotta biciklihez számoltuk. Bangladesben 69 napot töltöttünk, amiben volt sok betegség is, illetve a visszamenekülésünk Dhakába, szóval nem volt tökéletes az ittlétünk, de mi az? :) Ugyanígy a büdzsénket sem sikerült tartani, hisz jött néhány váratlan gigakiadás, konkrétan ez a repülés most 107 ezer forint volt kettőnknek, ezen kívül még vízumot is kellett hosszabbítanunk egy kisebb vagyonért, na meg volt ugye az a SundarBunda hajókázás, szóval sajnos költekeztünk rendesen, ám emellett el kell, hogy mondjam, hogy ha ezek nem lettek volna (bár talán a SundarBunda még bele is fért volna), akkor ez lett volna az első ország (ha az első, európai országokat nem számoljuk), ahol sikerült volna tartanunk a 10 eurós napi átlagot kettőnkre. Igazából kevés hiányzott hozzá: ha nem betegedünk le, és ha nem történik meg egy gyilkosság Mianmarban, amikor is történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhistát. Konkrétan így robbant ki újra a balhé Rakhaing megyében, ami miatt nem tudtunk bejutni Mianmarba… de az már egy másik ország, egy másik történet, mi pedig leszállunk Bangkokban, úgyhogy búcsúzom.

Köszönjük a bangladesi barátainknak a szeretetüket! Soha nem felejtünk el Titeket, soha nem felejtjük el Bangladest!

Bangladesből Thaiföldre szeptember 16-án, a helyi idők szerint valahogy hajnali 1 és 3 között repültünk.

Érkezés

Dhakába ha jól emlékszem, hajnali négykor érkezett meg a buszunk. Szerencsénk volt, mert Prodipék irodájától csupán néhány kilométerre rakott ki minket. Következett a mutatvány visszafelé: Bringákat a tetőn eloldozni, leadni, alulról kipakolni a táskákat. Majd összeszerelés, lelkes nézőközönség közepette, aztán végre sisak, kesztyű felvesz, lámpák felkapcsolva, ééés indulás bele a dhakai éjszakába. Azért az valahol „csodás”, hogy egy város még ilyen hajnali órában is képes büdös lenni – és erre nem számítottunk, mert a maszkokat nem vettük elő. A World Concern irodája nem volt elmentve a GPS-ben, ezért csak emlékezetből kezdtük végigjárni az utcákat a környéken, de hamar ismerős helyen találtuk magunkat és ráleltünk a kapualjra is. A biztonsági őr már megismert minket, kinyitotta a kaput, mi pedig behajtottunk. Hát újra itt vagyunk! A második emeleti tárgyalóba pakoltunk fel, de aludni lent aludtunk egy földszinti nagy előadóteremben. Szűk két órát aludhattunk, mert 7 után felkeltettek minket mivel minden munkanap reggelén 8 órakor a lenti teremben reggeli ima kezdődött. Én ezen a reggelen már nem aludtam tovább, csak felköltözve a fenti tárgyalóba nekiálltam intézkedni. Sok dolgunk lesz, nagy és drága döntéseket kell meghoznunk. De mindenek előtt egy kérvényt írtam meg az itt állomásozó mianmari nagykövetségre, és előkészítettünk mindent a vízumhosszabbításhoz.

Tudtuk, hogy bringával kell mennünk mind a két helyre, mert csak úgy érhetjük el a „maximális hatást”. Ehhez sok kedvünk nem volt, bringázni Dhakában egy ilyen átbuszozott éjszaka után. Tegnap is kemény napunk volt, az este nagyrészét a buszon töltöttük és utána is alig aludtunk. De nem volt mit tenni, menni kellett, mert tudtuk, hogy minden nap drága most nekünk, hisz a vízumunk már több mint 15 napja lejárt.

A Passport Office-ban pofonként ér minket a hír…

Először a vízumirodába, a „Passport Office”-ba mentünk, csak hogy megtudjuk, mi a helyzet. Ez hála az égnek csupán három kilométerre volt az irodától, ráadásul majdnem teljesen útba esett a mianmari nagykövetség felé, ami viszont már több, mint 10km-re volt. Bringával viszonylag sima ügy volt, amin mi is meglepődtünk. Szerencsére egész úton végig „soksávos”, széles sugárúton kellett haladnunk, ahol elfértünk a forgalomban. Az iroda egy sokemeletes épület volt, aminek az aljában már kígyózó embertömeg állt sorba.

A negyedik emeletre kellett mennünk, ahová én már lungiban érkeztem meg, szintén a „maximuális hatás” érdekében. Igaz, ez sokat nem számított, mert csak ablakok voltak, ahol elmondhattuk a problémánkat, mire az illető átnyújtott egy csomó kitöltendő papírt, és közölte az összeget. 17×500 vagyis 8500 taka, tehát 23 ezer forint fejenként, és ez még csak a napi bírság, ezen felül még meg kell fizetnünk a vízumhosszabbítási díjat, ami 55 dollár fejenként! Micsoda? Miért 500 taka minden napra a bírság? Nem arról volt szó, hogy 200 taka a bírság az első 15 napra, és csak utána 500? De, de ez így van, de a 15 nap lejárta után már az első 15 napra is az 500 taka a bírság. Az fejenként 35600 forint, kettőnkre összesen 73200! Te jó ég, mennyi pénz, ezt jól megcsináltunk magunknak! Máskor ennyi elég lehetne egy hónapra, és most sutty, kifizetjük a bürokráciának, mert hülyék voltunk. Ez nagyon fájt nekünk. Próbáltunk hatni az ablakban ülő emberre, de teljesen reménytelen volt a helyzet, ő csak egy hivatali alkalmazott volt.

A mianmari nagykövetségen: Nem!

Úgy döntöttünk, hogy még mielőtt kifizetnénk ezt a kisebb vagyont, elmegyünk a mianmari nagykövetségre, és ott meglátjuk, mi történik. Ha biztató lesz a helyzet, és mehetünk a szárazföldi határra kilépni, ott általában nem nézik, hogy lejárt-e már a vízumunk, de ha mégis, ott az 55 dollárt meg tudjuk úszni. Bringára pattantunk hát, és áttekertünk a mianmari nagykövetségre. Itt már jártunk, tudtuk, mi vár ránk: egy utcára néző bódé a szögesdrótos nagykerítés mellett, egy pici ablakkal, ahol beköszönhetünk, bemondhatjuk bajunkat és beadhatjuk a papírokat, na meg persze a díjakat. Emberünk itt egyáltalán nem volt segítőkész, élből azzal kezdte, hogy nem lehetséges amit kérünk, nem tudunk szárazföldön belépni Mianmarba, csak a yangoni repülőtéren keresztül. A kérelmünket is csak nagy nehezen vette be. Kértük, hogy hagy beszéljünk személyesen a nagykövet úrral, de erre sem adtak lehetőséget. Ezért aztán végül elkértem egy telefonszámot is, ahol majd tudok érdeklődni az ügyünket illetően. Úgy gondoltam, hogy ha ennyire esélytelen a helyzet, akkor nem fáradok ide személyesen még egy visszutasítást meghallgatni, mert ennél azért még a mi időnk is drágább. Itt a nagykövetség előtt leszólított minket egy francia fehér nő, akit Veronique-nak hívtak, és elmesélte, hogy ő is nagy kerékpártúrás, és néhány évvel ezelőtt az örökbe fogadott, fekete fiával, aki akkor 4 és fél éves volt, bejárták Dél-Amerikát egy félig normál bicikli, félig rekumbens tandemem! Wow, ez aztán a nem akármilyen történet! Telefonszámot és névjegykártyát cseréltünk, hogy majd még össze tudjunk futni, amíg Dhakában vagyunk. Ő az EU-s diplomáciai delegációban dolgozik itt Dhakában, szóval később is megtaláljuk a városban. Na, ha másért nem, ezért érdemes volt ide eltekerni a mianmari nagykövetségre!

Visszafelé egy óriási zuhét kaptunk, ami igaz, hogy csak 5 percig tartott, de azalatt tökéletesen bőrig áztunk. Épp egy hatalmas felüljáró kellős közepén tekertünk amikor elkezdett esni, így sehová nem tudtunk menekülni. Nálam volt egyetlen egy váltás póló, Zita ezt vette fel az eső után, hogy mégse játszon vizes pólósat egy muszlim ország fővárosában, akármennyire is „moderate muslim”-nak vallják magukat a bangladesiek.

Kézzel eszed a rizst? Normális vagy? IGEN!

Még szerencse, hogy nálunk volt ez a váltás póló, különben nem tudtunk volna egyenest visszamenni a „Passport Office”-ba, a vízumhosszabbításunk ügyét intézni. Mikor először itt voltunk, tévedésből az ötödikre mentünk először, ahonnan egy hátsó lépcsőházban jutottunk csak le a negyedikre, viszont ott egyenesen a „színfalak mögé”, vagyis a hátsó folyosóra, ahonnan az irodák nyíltak és ahová elméletileg az ügyfél nem tehetné be a lábát. Na, mi most másodjára már direkt egyenest ide mentünk, mert már először se nézett ki minket senki, most pedig tudtuk, hogy az egyetlen esélyünk, hogy valamit elérjünk, ha beszélünk valamilyen főnökkel. A főnökasszonyra várni kellett egy fél órát, mert épp nem volt bent.

Ezalatt az idő alatt mi kimentünk ebédelni egy sarki kis étterembe, ahol úgy gondoltam, indítok egy videót, mert ilyet lehet hogy utoljára látunk itt Bangladesben:

Bizony, az emberek mind kézzel esznek, úgy keverik össze a rizst a curry-vel, a hússal és lapátolják be a szájukba. Többször, többüktől hallottuk és egymástól függetlenül vallották, hogy ha nem kézzel eszik az ételt, akkor nem érzik annyira az ízeket, nem olyan finom, mert így a tapintással is érzik az ételt az ízlelés előtt. Szerintem így enni a rizst meg egyszerűen csak gusztustalan, persze ezt soha egyiküknek sem mondtuk, csak ez a legelső, őszinte véleményem, amit egyébként éppoly primitívnek tartok, mint ahogy elsőre magát a kézzel evést annak láttam, de nem tagadom, noha szégyellem, de először így vélekedtem. Csak higiénia kérdése az egész, persze jó kérdés, hogy mennyire könnyebb teljesen tisztára elmosni az evőeszköz, mint a kezünket, gondoljunk csak a köröm melletti részekre és a bőr repedéseire. Aztán gondoljunk arra, hogy miért is baj egy kis kosz? :) Hosszútávon lehet, hogy ellenállóbbá tesz, ha mindig benyelsz a kajával ezt-azt is a kezedről… Egyébként ez valahogy engem megrémít, hogy ilyen előítéletek élnek bennem, hogy amikor meglátok egy így a kezével evő embert, sötétebb bőrrel, akkor az jut eszembe róla, hogy ez milyen primitív és gusztustalan. Közben mélyen már nagyon jól tudom, hogy ez abszolút nem helyes és nem szabadna így éreznem, de mégis így érzek.

Mert pl. találkoztunk nem egy olyan emberrel, aki igen intelligens, iskolázott, értelmes egyén, és ő is kézzel eszik. Pl. Prodipék irodájában az ebédnél mindenki kézzel eszik – már mi is egyébként, mert egyszerűbb. Mégis, még ezek után is, ez az érzés, annak ellenére hogy tudom, hogy helytelen, még két hónap Banglades után is előjött. Sőt, igazából ez már régebb óta tart, mert Nepálban és Indiában is rengetegen esznek kézzel. Pl. Delhiben Chandan is kézzel eszik. Szóval ez az egész engem arra ébresztett rá, hogy nagyon mélyek bennem ezek az előítéletek, és ez nem helyes, és nem jó, ugyanakkor az jó, hogy erre így már rájöttem, mert ez már félsiker a ledöntésükben.

A Passport Office-ban pofátlanok vagyunk, hogy „csökkentsük a bajt”

Na, elfilozofálgattam az ebéd kapcsán, de most sétáljunk csak vissza az irodába. A bringák még megvannak, a bejárat melletti kis fás részen vigyáznak rá a biztonsági őrök, jól van. Odafent fogad minket a főnökasszony, nagyon illedelmesen bemutatkozunk, mesélünk magunkról, elmondjuk, hogy csórók vagyunk, és hogy nem lehet-e valamit tenni ezzel az egész üggyel, mondjuk nem lehetne-e abból a 17 napból 15 napot csinálni. Csak két nap, csak 17 helyett 15 írnak egy papírra, és nekünk megmentettek 2*500+15*300 takát fejenként, vagyis 15-15 ezer forintot. Elmondtuk neki, hogy nem tudtuk, hogy így megy ez a számítás, próbáltunk kijutni az országból előbb, de Mianmar nem engedett be minket, stb, stb… Persze tudtuk, hogy ezek miatt önmagában még nem kéne, hogy ilyen „engedményt” kapjunk, mert ez mind nem mentség, a szabály az szabály, de mégis, reménykedtünk a hölgy emberségében, hiszen Ázsia az meg Ázsia, itt minden lehetséges! :) Ennyit mertünk kérni, mert ezt tartottuk reálisnak, hogy megkaphatjuk, és nyertünk. A főnök asszony belement a dologba, így spórolt nekünk 30 ezer forintot, vagyis kb. 10 napot az utazásunkhoz. Ezért sok-sok köszönetet mondtunk neki, mert valóban nagyon hálásak voltunk, ám a történet még nem ért véget ezzel! Ekkor már jócskán délután volt, elmúlt négy óra, viszont a folyamatot le kellett zárni ezen a napon, hiszen hiába javítja ki a 17-et 15-re, ha csak holnap tudjuk lezárni a papírozást, akkor már megint 16-nál állunk, és újra 16*500 a bírság. Azért még így is egy vagyont ott kellett hagynunk, de örültünk, hogy ez kevesebb, mint eredetileg. Szóval a bulit le kellett zárni ezen a napon, ám ez egy hosszú procedúra: leadni a kitöltött kérvényt, és befizetni az összeget egy ablaknál, majd a kapott receptet leadni egy másik ablakon, és egy nap vagy egy óra múlva visszajönni az vízumhosszabbításért. Ha ez utóbbi másnapra csúszik, az már nem gáz, viszont a pénzbefizetős ablak hivatalosan már bezárt, csak egy a háztömb túloldalán lévő bankban tudjuk még elintézni a dolgot. Oda éppen zárás előtt érkeztünk, utánunk már becsukták a vasrácsot, viszont nem értették meg, mit akarunk, és vissza akartak küldeni az okmányirodába. Ezért mi ellenkeztünk, hogy de minket ide küldött az iroda részlegvezetője, és ezt meg is értették, mégis visszaküldtek, de csak úgy mentünk vissza, hogy előtte leegyeztettük ezt a vízumhosszabbítás osztály főnökasszonyával telefonon – ő tényleg megerősítette, hogy igen, mégis ott az irodában, csak a mi kedvünkért kinyitnak nekünk. Rohantunk vissza, de a szakállas bácsit nem találtuk a fülkéjében, pedig már hátulról támadtunk. Ilyen pofátlanságsorozatot Európában el sem lehetne képzelni, de itt senki nem szólt ránk egy rossz szót se soha. Aztán a bácsi előkerült, viszont ő tényleg mérges volt, és csak nagy nehezen fogadta el azt a sok dollárt és takát amit átnyújtottunk neki. Tudtuk, hogy pofátlanok vagyunk, de ettől még vidámak maradtunk, és sűrűn, nagyon szépen megköszönve távoztunk a következő szobába, vagyis a következő ablakok mögé, ahol már fiatal srácok armadája intézte a dolgokat. Őnekik már nem kellett könyörögni, viszont érdeklődéssel hallgatták a történetünket, amit mi örömmel meséltünk, immár megkönnyebbülve. Megcsináltuk!!! 30 ezerrel „csökkentettük a bajt”. Pofátlanul ugyan, de kértünk – és kaptunk, és ezért nagyon hálásak vagyunk.

Iszonyú fáradtak voltunk ennek a napnak a végére, én nem is értem, hogy találtam haza a bringán az irodába, ahol laktunk. Kegyetlenül kimerített minket az elmúlt két nap, nem semmi, amin keresztül mentünk… Hullafáradtan dőltem el este a földszinti tárgyalóban leterített matracra.

Hajó vagy repülő?

Ezzel persze még korántsem ért véget a történet, hiszen még csak a vízumunkat hosszabbítottuk meg (illetve azért még vissza kellett menni, de az már simán ment), de még nem találtuk ki, hogy abban az egy hétben, amit még pluszba kaptunk a hosszabbítástól, hogyan kívánjuk elhagyni Bangladest. Felhívtam a mianmari nagykövetséget, de csak ugyanazt hallottam tőlük, amit eddig is, hogy nem lehetséges szárazföldön bejutni az országba, csak Yangon marad. Meggoogliztem, hogy honnan mennek hajók Yangonba, és felhívtam a chittagongi kikötő egy vezető figuráját, akinek még a mobilszáma is megvolt adva a honlapon. Ő remekül beszélt angolul, és hamar levágta a dolgot, és megígérte, hogy amint beér munkába (reggel 8-kor hívtam először), elkezd intézkedni, és visszahív. Valóban visszahívott, de sajnos rossz híreket közölt: amennyiben nincs rá külön engedélyünk a mianmari nagykövetségtől, mi magunk, mint utasok nem utazhatunk teherhajón Chittagong-ból Yangonba, hanem csak a bringákat adhatjuk fel a hajón. A teherhajón való személyszállítás amúgy is nehezen intézhető el a kargóhajós cégeknél, de nem teljesen lehetetlen. Viszont ahhoz, hogy utasok átlépjünk egyik országból a másikba egy teherhajón, előtte azt le kell előre egyeztetni a két ország „immigration”-jével. Azt már tudtam, hogy ezzel nem lesz gond a bengáli oldalon, mert már annyi határőr száma megvolt, és ők mindig olyan segítőkészek voltak, hogy tudtam, hogy ők kiengednének hajón is, de ők is csak akkor, ha a mianmari oldal fogad minket. Apropó, volt egy Cox’s bazári határőr főkapitányságos szálunk is, ahová a gundumi határnál írtunk kérvényt indigóval, panorámával a dombról. Na, hát őt is visszahívtam, de ő se szolgált jó hírekkel, noha mindent megpróbált.

Felhívtam tehát újra a mianmari nagykövetséget, és nagy reményekkel megkérdeztem, hogy „…és hajón szabad-e megérkeznünk Yangonba?”, de a válasz megintcsak egyértelmű, egyenes visszautasítás volt, hogy nem, nem, csak repülőn. Próbálkoztam még pár mondatban, de hajthatatlanok voltak. Pedig ezt aztán végképp nem értem, az miért fáj nekik, ha hajón érkezünk, Yangon (régi nevén Rangoon) teljesen szabadon járható város a turistáknak, oda meg már nem mindegy, hogy hajón, vagy repülőn érkezünk meg? Na mindegy, ezt a szálat aztán nem erőltettem tovább, mivel úgy éreztem, hogy itt a mianmari nagykövetség egy zsákutcát jelent ebben az irányban.

Ezek után egyértelművé vált, hogy már csak egyetlen egy mód marad, a „Z terv”, a repülés. Erre két utat láttuk, az első az, hogy busszal és egy tranzit vízummal vissza Indiába, Kalkuttába, és onnan át Yangonba, bringástul, mindenestül, a másik pedig, hogy át innen Dhakából Bangkokba, Thaiföldre, ahová VOA-t (Visa on Arrival, érkezéskor kapott, esetünkben ingyenes vízum) kapunk, és ahol lerakjuk a bringákat és a cuccunk nagy részét, majd visszarepülünk Yangonba, csak hátizsákokkal. Ez utóbbi út mellett döntöttünk, mert egyrészt olcsóbb volt, másrészt vágytunk egy kis könnyebb, hátizsákos létre ennyi megpróbáltatás után. Ki voltunk merülve, fizikailag és mentálisan is. De persze tudtam, hogy még ki kell tartanunk pár napig, mert ki kell fundálnunk hogyan, aztán el kell hagynunk az országot.

Eldőlt: Repülünk! De kérdés, mennyiért és honnan hová?

Két légitársaság jött szóba az árak alapján, az egyik valamelyik fapados volt, már nem emlékszem, de vagy az Air Asia, vagy a Bangkok Airlines, a másik pedig a bangladesi tulajdonú Biman. A fapadosnál a jegy drágább volt, de volt olyan extra sportfelszerelés poggyász lehetőségük, aminek keretében néhány tíz dollár ellenében fel tudjuk adni a bringákat is. A Bimannál maga a jegy volt olcsóbb, ráadásul teljesen flat-rate (mindig, minden járatra minden jegy ugyanannyiba kerül, függetlenül attól, hogy egy hónappal, vagy 3 nappal indulás előtt veszed), de a bringákra nem volt spéci poggyász csomagjuk, csak a 20 kiló felett 10 dollár kilónként kezdetű pótdíj. Ezért úgy döntöttünk, hogy átgurulunk Bimanékhoz, és megkérjük őket, hogy ugyan adjanak már nekünk két ingyen jegyet a bringákhoz! :) Erre alaposan felkészültünk, ezúttal nem lungit, hanem hosszúnadrágot és inget húztam. Prodip itt az utolsó pillanatban nagyot segített rajtunk, épp mikor már indultunk volna a bringákkal a reptér melletti Biman főhadiszállásra, egy a repülésben dolgozó barátja segítségével átirányított minket a főváros közepén található nagy Biman irodába, és azon belül is konkrétan egy emberhez, aki igaz, nem a nagyfőnök, de egyel alatta ő az illetékes ilyen ügyekben. Így már konkrét címre, konkrét személyhez mentünk, nem pedig „a légitársasághoz”, és ez azért bizakodásra adott okot.

A szokásos bemutatkozás után egy jól kifundált szöveggel álltunk elő: „Uram, ön abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy apró szívességgel hozzáadhat két teljes hónapot a világ körüli bringás nászutunkhoz!” – Erre felnyílt a fickó szeme, hogy mégis ezt hogyan, mire mi elmeséltük a mianmari bejutással kapcsolatos kálváriánkat, és hogy minden lehetséges utat megpróbáltunk, de végül itt, a repülésnél kötöttünk ki, méghozzá Bangkokba, az Önök járatával, amin viszont horribilis összeg lenne számunkra a két bringát feladni, amelyek becsomagolva egyenként 20-20 kilósak, vagyis az nekünk 400 dollár lenne, ami közel százezer forint. Na jó, ennyi nem elég két hónapra, szóval egy icipicit túloztunk. :) Tudtuk, hogy ez egy légitársaságnak semmi pénz, és valójában az, hogy felengednek egyetlen járatukra egyetlen alkalommal két húsz kilós kerékpárt, az nekik nem fáj szinte semmibe, alig mérhetően dobja meg a repülő fogyasztását. Viszont nekünk valóban óriási, de óriási segítség, és erre a párhuzamra helyeztük a beszélgetésnél a hangsúlyt. Emberünk abszolút vette a lapot, és nagyon barátságos és segítőkész volt, elmondta, hogy nagy szerencsénk van és nagyon nagy mázli, hogy pont most, már rögtön szépen megírt kérvénnyel jöttünk, mert egy óra múlva indul a kollégája a főhadiszállásra a nagyfőnökhöz, és elviszi a kérelmünket hozzá. Ha csak következő nap érkeztünk volna, már túl késő lett volna, mert csak szombaton van járat (hétfőn járt le a vízumhosszabbításunk), és ekkor már kedd volt, és átvinni egy ilyet a vezetőségen, plusz még meg is venni a repülőjegyeket, az nem két perc.

Az emberünkkel nagyon jót beszélgettünk, nagyon kedves volt velünk, és megígérte, hogy amint van fejlemény, felhív minket a mobilunkon. Bizakodva és nagy köszönettel búcsúztunk el tőle, majd tekertünk haza az irodába. Végre talán többet nem kell bringáznunk ebben az őrült városban!

Kudarc vagy élmény?

Leírva ez a hosszú-hosszú kálváriánk talán nem csak nehéznek, hanem szörnyűnek találtatik, talán még az olvasása is fárasztó lehet, és valóban az volt, de közben képzeljétek el, hogy már megint, vagy még mindig, valahogy élveztük az egészet, és azt hiszem, ezt egy nagy sikernek könyvelhetjük el, annak ellenére, vagy inkább a mellett, hogy az egész történet egy másik, pesszimistább szemszögből nézve egy nagy kudarc, úgy ahogy van. De mégsem az, mert mi nem így éltük meg, így nem is lehetett volna, mert egyszerűen csak összetörtünk volna, de ezt nem hagytuk meg magunknak, mint lehetőséget. Nem volt más választásunk, menni kellett, intézkedni, kopogtatni és kérni, és bizakodni. A kudarc számomra az lett volna, ha odamegyünk az okmányirodába, és szomorúan lehajtott fejjel kicsöngetjük a teljes összeget, nem gondolva arra, hogy még tehettünk volna az ügyért. Ugyanígy akkor éltem volna meg teljes kudarcnak a repülést, ha a könnyebb utat választva egyszerűen csak megveszem a netet a fapados társaságtól a jegyeket, ahol még a biciklis poggyászt is meg lehetett venni, kilóra. A fapados társaságnak egyébként nincs irodája Dhakában és valószínűtlenebbnek tartottam volna, hogy így, telefonon és e-mailben egy kőkeményen profitorientált, vékony margókkal dolgozó fapados légitársaság adott volna bármilyen kedvezményt is, főleg magából a repjegy árából, ami náluk az összeg nagyobbik része volt.

Szóval nem kudarcként éltük meg azt, hogy légitársaságoknál kopogtatunk és kunyerálunk, hanem éppen ellenkezőleg, hogy minden erőnkkel és eszünkkel megpróbáljuk minimalizálni a bajt, amit magunknak köszönhetünk, és a végletekig elmegyünk, amit igazából élvezünk. Az, hogy közben nem felejtettük el élvezni az egészet, abból is látszik, hogy fényképeztünk. Mikor fényképez az ember? Ha valami jó, érdekes, izgalmas dolog történik, ami kedves vagy szép neki és szeretne visszaemlékezni rá? Szóval ha valamit pozitívan élünk meg. Ilyen alapból az ügyintézés, a városban való irodáról irodára való rohangálás? Nem, alapból nem az, de mi van, ha mi úgy akarjuk, ha mi úgy éljük meg? Ha fényképezünk…

Ezek a pénzek, amiket itt megspórolunk, még nagyon jól fognak jönni, és különben maga az érzés is nagyszerű, hogy bár bajban vagyunk, de nincs „ellenséges környezet”, mindenki barátságos és segítőkész velünk, és ha segítséget kérünk, kapunk: aznap este már nem néztem többet a telefonomra és azt egy másik helyiségben hagytam, mert nem hittem volna, hogy még ugyanazon a napon felhívnak. Pedig így történt, és amikor visszahívtam őket, örömmel közölték a jó hírt: kapunk két ingyen biciklijegyet a repülőre! :) Nagy volt az örömünk, így már összesen több, mint 120 ezer forinttal „csökkentettük a bajt”, és bár mindez nagy fáradtság volt, bringával jönni-menni, intézkedni a városban, ha arra gondolunk, hogy ennyi megmaradt pénzből mennyit tudunk majd még utazni, akkor bizony bőven megérte! A másik dolog, hogy ennek a pénznek egy részét Tőletek kaptuk, mint donésün a képeslapok után, ezért kutya kötelességünk azt úgy elkölteni, ahogy megígértük: megenni! :) És nem bürokráciára meg óriási légitársaságok kasszájába tenni, nem igaz? :) Apropó, hamarosan publikálunk egy részletes táblázatot arról, hogy mit költöttünk az első 500 nap alatt. Még nincs kész, mert szép színes szagos grafikonokat is akarok, de ha minden jól megy, egy-két bejegyzés múlva jön egy kis összegzés! ;) Szóval üvegzsebbel utazunk, még mindig írom a táblázatot.

Meglett tehát a továbbjutásunk módja, másnap elmentünk, de már csak busszal a Biman irodába, és megvettük a jegyeket egy kellemes teázós beszélgetés keretében. Nekünk semmit nem kellett tennünk, nem kellett pultoknál sorban állni, vagy interneten foglalni, csak odaadni nekik a repülőjegy árát, és amíg az ő alkalmazottaik kiállították a jegyet, kellemesen beszélgetni velük. Egyébként jó üzletet csináltak velünk, mert ha nem kapunk tőlük ingyenjegyet a biciklikre, egy másik légitársasággal mentünk volna (de ezt nem kötöttük az orrukra, pedig ez is egy érv lett volna, csak ez már egy kicsit zsarolós lett volna, hogy „adjatok két ingyen jegyet a bringákra, és akkor Veletek utazunk”), szóval ez végeredményben egy abszolút win-win szituáció volt.

Ezek után már csak a Bangkok-Yangon és Yangon Bangkok repülőjegyeket kellett megvennünk, ehhez az Air Asia-t választottuk, és a szeptember 22. illetve október 19. napokat. A jegyeket azonnal megvettük, amint megvolt a Biman jegy, mert ugye ez már fapados társaság (állítólag a legnagyobb a világon, de lehet, hogy ez csak marketing duma), és itt az árak jegyenként változnak minden járatra, és ha csak nem last-minute akcióznak (ami ritka), ezek az árak exponenciálisan emelkednek, ahogy közeledik a repülés dátuma.

Ezekkel a repülésekkel egész konkrétan meghatároztuk a jövőnket a következő hetekre: szept. 15-én repülünk Bangkokba, onnan 22-én Yangonba, Yangonból pedig október 19-én vissza Bangkokba. És, hogy miért nem hagytuk ki Mianmart? Mert „Ha már egyszer idáig eljöttünk…”, és mert ekkor már túlságosan is beleéltünk magunkat ahhoz, hogy csak így elengedjük. Megvolt a vízumunk, volt nálunk kyat, és útikönyvért is először most adtunk ki pénzt (ebook, Amazonon rendelve, bankkártyás internetes fizetéssel, mozdulnom sem kellett csak nyomkodnom a Kindle könyvolvasó gombjait, és megérkezett rá a könyv – micsoda világ!). Tudtuk, hogy így sokba kerül Mianmar, de azt is tudtuk, hogy nem szabad kihagynunk, mert simán meglehet, hogy soha többé nem lesz esélyünk látni egy ilyen érdekes országot, vagy ha igen, addigra már egy annyira más világ lesz itt a Föld nevű bolygón, hogy az össze sem hasonlítható a mostanival.

A vízumhosszabbításra és a két repülőjegyre összesen 232604 forintot költöttünk, igen, ez horribilis összeg, de még mindig sokkal jobb, mint a 360 ezer forint, amennyi lett volna az „erőlködéseink” nélkül. Mianmar nélkül 151 ezer lett volna, vagyis a Bangkok-Yangon-Bangkok két repülőjegy kettőnkre összesen 81 ezer forint volt.

Na, elég a pénzekből, ez csak pénz, ebből még annyit kereshetek életemben, amennyit bírok, és annyit költhetek el amennyit nem szégyellek, viszont a pillanatok, az emberek, a barátságok, ezek végesek, csak véges számban, mennyiségben és minőségben kaphatóak egy élet alatt meg, ezért jobb, ha inkább ezekre koncentrálunk, mert a halálos ágyunkról visszanézve le se fogjuk szarni, nem is fogunk rá emlékezni, hogy mikor, mennyit és mire költöttünk, vagy kerestünk meg – nem ez lesz a lényeg, ezért most sem ezt kell, hogy legyen a lényeg, nehogy a végén megbánjunk bizonyos dolgokat.

David, Paul, és Sukur

Ha volt valami nagyon jó abban, hogy vissza kellett jönnünk Dhakába, azaz, hogy újra találkozhattunk Propippal és az őrült kedves David(Bondu Tin Din)-el. Így David-et sikerült még jobban megismernünk és még jobban megkedvelnünk. Kiderült, hogy van egy nagyobb földjük, egy kisebb dzsungeljük a családjával Barisal mellett, ahová az volt az első, hogy meghívott minket, amikor újra találkoztunk. Igazából ő boldog lett volna, ha még egy hónapot, vagy még többet maradunk Bangladesben, de mi mondtunk, hogy ennyi mostanra elég volt, de ha egyszer visszatérünk, az majd családdal lesz, és akkor nagyobb szívesen eltöltünk vele akár heteket is ott tanyán, de most mennünk kell. Az a durva, hogy ő ezt komolyan gondolja, ezek az emberek annyira máshogy gondolkodnak és annyira nyitottak, kedvesek felénk, hogy azt nekünk néha már felfogni is nehéz. David-től meghívást kaptunk, hogy lakjunk, maradjunk nála és a családjánál ameddig jól esik, akár hónapokra is. Ezt ő teljesen komolyan gondolta, és biztos vagyok benne, hogy rettentő boldog is lenne, ha ez megtörténne! Végülis is miért ne, egyszer… Hosszú még az élet! :) Szóval nagyon jó volt újra látni a World Concern-es fiúkat, és hogy még ragozzam kicsit, David szobatársa, és kollégája, Paul nagy érdeklődést tanúsított Sukur története és iskoláztatása iránt, ezért ott hagytunk nála egy ezer takást, és egy fényképet a srácról, hogy ha tudja, intézze el, hogy be legyen iratva a srác egy évre. Ha pedig nem tudja, akkor ez az ezres menjen a World Concern menza kasszájába. Merthogy minden reggeli-ebéd-vacsorát kaptunk az erre szakosodott személyzettől. Meséltem már, milyen jólszervezett az élet az iroda körül, saját kiszolgáló személyzetük van, minden nap együtt ebédelnek a első emeleti tárgyalóban, sőt, még külön ovi-bölcsi szoba is van, ahol vigyáznak a gyermekedre! Ez milyen jó már, nem kell külön cipelned másik helyre, ott van gyakorlatilag melletted, ahol dolgozol, csak egy másik szobában, mások vigyáznak rá! Ez nagyon tetszett mindkettőnknek Zitával!

Egyébként Sukur iskoláztatására már mást is “ráállítottunk”, emlékeztek Ákosra (foldkereken.hu), akivel Pokharában és Katmanduban (a kaszinóban ünnepeltük a szülinapját) is találkoztunk, és aki motorral járva a Föld Kerekét? Na, hát ő most ezen sorok írása közben még Bangladesben van, sok ottani barátunkkal is találkozott, és már tud Sukurról, meg fogja látogatni a szigetet, és megpróbálja beiratni a suliba a srácot. A fejleményekről természetesen majd beszámolunk, amint Ákos megírja majd azt nekünk! ;)

Critical Mass Dhaka

Utolsó esténken meghívást kaptunk Veronique-tól egy bar-be-que (vagy nem is tudom, hogy írják), szóval egy grillpartira. Ide sem bringákkal mentünk, mert azok ekkor már félig szét voltak szedve, hanem busszal és riksákkal. Itt a biciklis riksák csak meghatározott zónákban közlekednek, ezért aztán két ilyen zóna között át kellett szállnunk, és az egyik ilyen átszálláskor egy kisebb csoport bringást fedeztünk fel. Ők nem riksások voltak hanem modern fiatalok, sportszerkóban, komoly, rendes váltós MTB-okkal, olyanokkal, mint amilyeneket otthon is látunk. Tehát látszott, hogy van pénzük, és megtehetnék hogy autóval, taxival vagy tömegközlekedéssel járnak, de ők nem így teszik, hanem saját elhatározásból bringáznak – egy ilyen őrült, mocskos, zsúfolt, büdös városban, mint Dhaka! Ők az első úttörők! Persze odaléptünk hozzájuk, amit lelkes beszélgetés követett, elmesélték, hogy náluk is van Critical Mass minden hónap végén, de még csak pár százan szoktak lenni. Erre mi is elmeséltük, hogy nálunk is így indult néhány éve, de azóta felfordult az egész város, és gyakorlatilag bringás forradalomról beszélhetünk, mert igaz lassan, de épülnek sorra a bringautak, és a bringások száma pedig megsokszorozódott az évek alatt, és most már bárhol körbenézünk a belvárosban, mindenütt láthatunk biciklivel közlekedőket, az évente kétszer megrendezésre kerülő Critical Mass-okon pedig sok tízezren szoktunk lenni, de ennek már vége, mert új korszak jön, már Critical Mass 365-ről beszélünk, ugyanis minden nap annyian közlekednek otthon a bringákon, hogy feleslegessé vált a nagy figyelemfelhívó összejövetel, inkább a mindennapi bringázást kell népszerűsíteni és patronálni, erre van is egy nagyszerű kerékpárosklubunk. Mialatt mindezt elmeséltem, jóérzés és büszkeség futott végig rajtam, hogy ilyen jó irányba alakul a szeretett fővárosunk közlekedése és bringás élete, ugyanakkor szívből csodáltam a fiúkat, hogy egy ilyen helyen bringáznak, és ezt szóvá is tettük nekik. Kölcsönösen inspiráltuk egymást, aminek a tetőpontja az volt, hogy megmutattam a bringaemelést, és elmeséltem, hogy ez nálunk egy nagyon erős szimbóluma lett a Critical Mass-oknak és egyáltalán a bringázásnak, és javasoltam Nekik, hogy ezt ők is vegyék át, mert egyrészt önmagában baromi lelkesítő és jól néz ki, másrészt ez a hatás öngerjesztő és a médiák is jobban odafigyelnek arra, ha egy kisebb (és később nagyobb) bringás tömeg valahol ilyet tesz egy felvonulás végeztével. :) Szóval igazán nagy volt összefutni a srácokkal, mikor elbúcsúztunk, azt éreztük Zitával, hogy most mint bringás a bringásnak, adtunk valamit kölcsönösen.

Keleti kényelem, nyugati társaság, dél-amerikai sztorik – Vendégségben Veronique-nál

Veronqie-ék expat szórakozóhelyén olyan luxusban volt részünk, amit elképzelni sem bírtunk volna itt Bangladesben, ha nem éljük át. Úszómedence, nyugati társaság és nyugati kaják, nyugalom és csend, kellemes, ismét lelkesítő beszélgetések mindenféle európai népekkel. De a legérdekesebb itt is Veronique bringás története volt, ahogy mesélt Dél-Amerikáról, és hogy miért választotta az akkor négy éves fiának és saját magának az elől reku hátul normál bringa tandemet. A megoldás nagyon egyszerű: így tudott a gyerek menet közben segíteni is a haladásban, vagy éppen aludni is tudott, ha olyanja volt! :) Hát nem óriási?! Veronique sokat mesélt Dél-Amerikáról is, amitől nagyon belelkesültünk. Állítólag picit drágább hely, de a kultúra európai-közelibb, ugyanakkor az emberek nagyon kedvesek, nyitottak és barátságosak, az utak jók, és ha megtanuljuk a spanyolt, akkor azzal nagyon jól boldogulunk mindenütt az egész kontinensen, kivéve Braziliát, ahol portugálul beszélnek. Szóval az egy más, könnyebb terep lesz. Jó hogy ebbe az irányba indultunk el azt hiszem, jó túl lenni a nehezén az elején, és azt hiszem, ennél nehezebb, mint ami itt ért minket, talán nem sokszor lesz már, legalábbis nagyon remélem. Ugyanakkor Banglades biztos, hogy megmarad a legkedvesebb országok között is, hiába volt néha már az őrület határán a morálunk és hiába ért minket annyi nehézség, rengeteg jót és szépet kaptunk ebben az országban.

A reptéren

Hogy még egy kicsit fokozzam a nehézségeket, másnap pakoláskor észrevettük, hogy Zita lánca egy helyen félig már el van törve. Ekkor már nem volt idő a megjavítására, csak gyorsan bedobozoltuk a bringákat úgy ahogy voltak, és mivel Prodip felajánlotta, így ahogy voltunk, összepakolva berámoltunk David-estül az egyik céges kisbuszba, ami kivitt minket a reptérre.

Ott fittyet sem hánytak rá, hogy a 20-20 kilósnak ígért bringapakkok megvannak 30-35 kilósak is (amin mi is jól meglepődtünk… ilyen nehéz a kartonpapír??), és bár a vámnál egy pillanatra fent akadtunk a rég lejárt vízumunkkal, de aztán megtalálták a hosszabbítást az útlevelünkben, és még teát is kaptunk tőlük. Hogy hívhatnak egy vámtisztet „Doha”-nak? :) Az egy forgalmas légikikötő valahol! :) Jellemző a bengáliak harmatlelkűségére, hogy amikor kikerdeztük őket, hogy mit is jelentenek a mellkasukra biggyesztett „kereszt”-neveik, ilyen válaszok jöttek: napfény, béke, szeretet. :) Ők mind irtó jó fejek voltak, és kitették nekünk az i-re a pontot a távozásunk napján a kedves érdeklődésükkel és a teameghívásukkal. Nem szabadulunk a bangladesi életérzéstől még az utolsó pillanatban sem. De nem is akarunk, mert a SIM kártyánkont maradt utolsó 100 takából küldtünk minden barátunknak egy búcsú és köszönő sms-t, aminek persze az lett a vége, hogy sokan válaszoltak, és fel is hívtak minket. A két alapkérdés az volt, hogy hol vagyunk, és hogy vagyunk? Mindkettőt megírtam az első sms-ben… :)

A Boardingnál találkoztunk egy nagyobb egyenruhás bandával, azt hittük, egy sportcsapat, de ahhoz túl sokan voltak. Szervezett munka-utazás, építkezésekre mennek nagy tömegével dolgozni Szingapúrba, sajnos már nem emlékszem, mennyiért, de otthoni pénztárcával mérve nem volt nagy összeg.

A következő bejegyzést egy kis összegző szösszenet lesz a repülőről írva! ;)

Dhakában 2012. szeptember 9-től 15-ig hoztuk meg ezt a sok fontos döntést és tettet

Tudom, hogy már a könyökötökön jön ki, hogy állandóan ezzel jövök, de ha szeretnétek, most rendeljetek naptárat, és ne Karácsony előtt egy héttel, mert október 31-én, vagyis e hét szerdán éjfélkor lejár az előrendelési időszak, és utána már csak “ameddig a készlet tart” lesz, mert le kell adnunk a nyomdának a darabszámot. Nagyon köszönjük az eddigi rendeléseket és a kedves üzeneteket, szuperek vagytok!

Hamarosan eldől a sorsunk

Ma a betervezett 5:30 helyett 6:20-kor keltünk, mert hajnalban szakadt az eső, és ez jó okot adott nekünk még egy kis lustálkodásra. Reggelire csak bekaptunk egyet-egyet a tegnap elvitelre vásárolt Harun féle parothából, majd elbúcsúztunk a szállásadóinktól, és a kedvességüket megköszönve kitoltuk a bringákat az esőbe. Kezdetben még az esődzsekikben tekertünk, de aztán jobb lett az idő, és levettük őket.

A második, igazi reggelinket már egy útszéli kis koszos vendéglőben fogyasztottuk, olajban kisütött parothát, rántottát és teát, összesen 75 takáért. Közben a helyiek persze jól körbeálltak minket, ahogy szokták. Szóval minden olyan volt, mint bármikor máskor Bangladesben, de ez csak a kívülállóknak (annak a több tucatnak) tűnhetett így, valójában mind a ketten kicsit izgultunk, hiszen tudtuk, hogy még pár kilométer, és megérkezünk a gundumi határátkelőhöz, ahol eldőlt a sorsunk, ha a következő hetekre véglegesen még nem is, de a következő napokra biztosan. Ha beengednek Mianmarba, akkor boldogság van, és megoldódott a 15 napja túllépett bangladesi vízumunk problémája. Ha nem engednek be, akkor még van egy dobásunk a dhakai nagykövetségen, és ha valamilyen csoda folytán kapunk tőlük engedélyt a bondor-nasaka belépésre Teknaf mellett, akkor királyság van. De ehhez már valószínű vízumot kell hosszabbítanunk, ami még plusz nyűg, a Dhakába való utazásról nem is beszélve. És ha ez se jön össze, akkor nem marad más lehetőség, mint repülőre szállni, ráadásul nem is Yangonba (Mianmar régi fővárosa), hanem Thaiföldre, Bangkokba, mert csak oda van legközelebb közvetlen járat, ami szóba jöhet.

Szóval tudtuk, hogy hamarosan eldől a sorsunk, és ezért volt bennünk egy kis majré. Vagy talán annyira nem is kicsi, mert én személy szerint eléggé izgultam, kb. annyira, mint mondjuk az érettségi, vagy a főiskola vizsgák, vagy azok eredményhirdetései előtt. Most nem is a tájról és nem is a bengáliakról beszélgettünk Zitával az úton, hanem pontosan erről. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan kéne majd tárgyalnunk a határőrökkel, és rávezetnünk őket, hogy engedjenek át. Zita ötletére, tanulva az eddigi hibáinkból, azt találtuk ki, hogy megpróbáljuk őket nem hagyni eszkalálni. Vagyis legalább az első főnökhöz való telefonálás előtt megemlíteni valami „Exit Fee”-t, amit kifizetnénk közvetlenül nekik is, ha átengednek. Mindezt persze ugyanígy a túloldalt is Mianmarban, csak ott „Entry Fee”-vel.

Izgatottan vártam, hogy mikor érünk arra a pontra a GPS kijelzőjén, ahol majd le kell kanyarodnunk a főútról, és ahonnan már csak kb. 1km a határvonal. Vajon mi lesz ott? Lesz egyáltalán valami, vagy esetleg csak simán át tudunk suhanni, mert ez az út a zöldhatáron át visz, és az illető is, aki feltrackelte és töltötte az OSM-re, úgy kell át?

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor végre tényleg eljött az a bizonyos elágazás. Egy saras kis utcán hajtottunk keresztül egy rövid bazársoron, majd egy keskenyebb kis aszfaltúton folytattuk falusi házak között. Pár kilométerrel ezelőtt már láttunk határőrséget jelző táblákat (már jól ismerjük a jelüket…), ezért sejtettük, hogy nem zöldhatár lesz. Már csak azért sem, mert ezt a kis utat a Google Maps is jelöli amúgy. És ez a kis út mellesleg igen gyönyörű, ezért már önmagában megérte a főútról letérni: gyönyörű dombok között, rizsföldek oldalában kanyarogtunk, a fás, bokros, emberek és állatok által lakott dombok és a sík, élénkzöldben tündöklő rizsmezők között éles volt a kontraszt, az összhatás pedig szemet gyönyörködtető. Ebben a környezetben tekertünk, amikor végre az utolsó kettő minket üvöltve-sikítva üldöző kisgyerek is lekopott. Magunk maradtunk, más ember nem volt az úton, se körülöttünk, csak néhányan dolgoztak a rizsföldeken, de ők ügyet sem vetettek ránk – valószínű észre sem vettek minket. Eddig minden tökéletes!

Sorompó!

Az egyik kanyar után egy két bambuszrúdból álló sorompót láttunk magunk előtt az úton, a következő táblával: „Vehicles and visitors are restricted beyond this point”. Remek, se járművünk nincs, csak fekvőbringánk, és visitor-ok sem vagyunk, hanem nászutasok! Na meg nem is lát senki, úgyhogy gyerünk, kikerülni a barikádot az úttól jobbra haladó kis kerülőösvényen. Ahogy kijárt fűből és a keréknyomokból látszik, sok helyi is így teszi.

Még nem jutottam el elsőként a sorompó vonaláig, amikor balról a hátam mögül egy kiáltást hallottam. Egy dombról szólt hozzám egy katonaruhás ember. A fenébe! Ugyanekkor szemben, az úton is feltűnt egy ugyanilyen egyenruhás ember, aki felénk sétált. Intettünk, hogy oké, sorry, “nem vettük észre a táblát” , és letámasztottuk a bringánkat a sorompó elé, majd az övtáskáinkban kezdtünk kotorni, ahonnan hamar előkerültek az útleveleink, amelyeket aztán a mianmari vízumnál kinyitva az emberünk kezébe adtunk. Ő magyarázott valamit, amiből nem sokat értettünk, és nem sok jót reméltünk, de mi csak értetlenül „há-háá”-ztunk (igen, igen..), ahogy ők is szoktak nekünk, amikor mi beszélünk hozzájuk és ők nem értik, és integettünk előre mosolyogva. Végül ő is intett, és mi pedig teljes természetességgel pakoltuk el az útleveleinket, majd ültünk fel a bringákra, és tekertünk el a sorompó mellett. Senki nem szólt ránk, mehettünk… Az útlevelünk rólunk szóló oldalát meg se nézte az emberünk, és persze semmi pecsétet se kaptunk. Ennyi lett volna a bengáli oldal? Ezt nem akartuk elhinni, ennyire naivak még mi sem vagyunk, mindenesetre azért kicsit bizakodni kezdtünk, hisz az, hogy tovább engedtek, jó jel. Az út folytatódott, és egy nagy mezőre kerültünk, ahol egy másik őr sétált, nagy puskával a vállán. Köszöntünk neki Asalam Aleikom-ot, ő visszaköszönt, mi pedig elhaladtunk mellette.

Egy kapu tűnt fel előttünk, becsukva. Pontosan azon a ponton kellett megállnunk, ahová a gépész a határvonalat jelöli. Itt egy folyó van, amin az út egy hídon halad át. A híd mindkét oldalán egy nagy kapu van bezárva. Lakatokat nem láttunk, csak nagy, rozsdás, bezárt reteszeket. Ember sincs sehol, a túloldalt se látunk senkit. Ez nem jó jel. Utolér minket a puskás ürge, lemegyünk hozzá a hídról, mutatjuk az útlevelünket, de mind hiába, csak magyaráz, hogy zárva a határ, és nem mehetünk át. Telefonál és integet, hogy menjünk vissza a „Camp”-hez, és beszéljük meg a dolgot a főnökeivel. Ahh, első eszkalációt buktuk!

Visszaérve a sorompóhoz és a dombhoz, letámasztottuk a bringákat a sorompónak (a belső oldalra, hogy éreztessük, hogy már a túloldalt vagyunk), majd egy palack vízzel és az övtáskában az iratainkkal illetve az összes pénzünkkel felmentünk a domb tetejére a többi határőrhöz. Egy öreg volt ott, meg a másik, aki először nézte meg az útlevelünket. Ültünk a nekünk kirakott két kék műanyagszékben, ők meg egy kis fapadon, és néztük a tájat. Gyönyörű volt, az út szépen kanyarodott előttünk, látszottak a dombok és a rizsföldek, és a sorompó is a bringáinkkal. Néhányan ólálkodtak körülöttük. Egy ember odalent önkéntesen elhajtotta őket, és ennek örültünk, mert már olyan közel és olyan sokan álltak a bringák körül, hogy innen fentről nem láttuk volna, ha matatnak valamin. Szép volt a kilátás, és jó lett volna ott még üldögélni, de minket 5 perc után aggasztani kezdett ez a dolog, ez a bizonyos Mianmar, ahová jó lenne már begurulni végre.

Neve, apja neve, útlevélszám, falu, posta, rendőrség?

Hátramentem a házhoz, hogy előkerítsek valami főnököt, akivel lehet beszélni. Odabent határőr ruhák szögreakasztva, két ember pedig az ágyakon, lungiban, félmeztelenül. A francba, így nem látszik a rangjuk, csak hogy egyik szőrösebb a másiknál! :)

Beszélgetésbe kezdtünk, később Zita is bejött, leültünk mi is az egyik ágyra. Jól alakultak a dolgok, tetszett nekik, hogy beszélünk bengáliul, és mi elmondtuk, hogy ez már a 17. ország, ahol járunk, és hogy 10700km-t bicikliztünk 15 hónap alatt. Ebben apró túlzások voltak, de ezeket felfelé kerekítésnek is felfoghatjuk. Mondogatták ugyan, hogy itt nincsen „immigration”, de miután már mindenkit névről ismertünk és mindenkiről tudtuk, hogy hány éves, hol lakik, hány gyereke van és hogy abból mennyi fiú és lány és azok hány évesek, ekkor az egyikük elővett egy papírt, amire ráírta, hogy name:, father name:, passport number:, village:, P. O.:(Post Office), P.S.:(Police Station), District:. Nem emlékszem, meséltem-e már, hogy itt így azonosítják az ember címét, néha szállodáknál is kérik a címünket, és az első ilyen alkalomkor zavarban voltunk. Mi az, hogy posta, meg rendőrség? Én nem postán lakom, és nem is rendőrségen, nálunk otthon házakban meg lakásokban laknak az emberek… :) Persze ezzel csak elhumorizáltunk Zitával, valójában hamar rájöttünk, hogy itt nem irányítószám van, meg utca és házszám, hanem rendőrség és posta alapján jár a postás, ha egyáltalán van olyan…

Na, de visszatérve a domb tetején lévő határőrkuckónkba, kezdtünk bizakodóak lenni, miközben megadtuk ezeket az adatainkat, hiszen ha elkérik, az már jó jel, talán mégis el lehet azt intézni itt, vagy csak úgy tesznek, mintha el lehetne, aztán majd azt a kölcsönösen kitalált „Exit Fee”-t zsebre teszik. Miután kitöltöttük a papírokat, kihívtak minket a padokhoz, és ekkor éreztük leginkább, hogy eljött a pillanatunk, vártuk, hogy megmutassák, hogy hol az az ösvény a dombok között, ahol áttolhatjuk a bringákat Mianmarba, miközben ők épp nem néznek arrafelé, ám nem így történt. Újra jöttek az immigration-el, és hogy a Cox’s Bazarban lévő Chief Commander-ük szigorúan meghagyta, hogy nem engedhetnek át. Ezt később meg is magyarázták, mondván, hogy Burimari-nál beléptünk, és ha nem lépünk ki egy idő után egy másik, szintén hivatalon határátkelőhelyen, akkor abból balhé lesz, és jelentik Magyarországra, hogy eltűntünk, satöbbi-satöbbi… Ezt meg is értettük és el is fogadtuk, noha nagyon fájt e keserű valóság.

De mi van, ha végig élvezzük az egészet?

Később nekem is sikerült beszélnem ezzel a Chief Commanderrel és egy végtelenül kedves és segítőkész, angolul jól beszélő embernek tűnt így telefonon keresztül. Mondta, hogy ő mindent megpróbál, ha írunk egy kérelmet (Request), azt eljuttatja a megfelelő helyekre, aztán meglátjuk, mire jutunk. E kérelemnek rögvest neki is álltunk, ebben nagy segítségemre voltak a határőr barátaink, elém raktak asztalt, tollat, papírt, indigót, mi pedig kezdtünk fogalmazni Zitával. A végére „Yours Sincerely”, dátum, aláírás, adataink, csatoltunk hozzá nálunk lévő útlevél és vízumfénymásolatokat is, sőt még a bangladesi 45 napos vízumigényléshez a delhii Magyar Nagykövetségtől kapott igazolást is, miszerint a világot igyekszünk körbekerékpározni. Ezt ezúttal sem szégyelltük elővenni és csatolni, hisz ez a papír noha nagyon hivatalos volt, csak ennyiről szólt, és mi pedig most egy teljesen legális és hivatalos utat kezdtünk el járni, amiben nincs szégyellni való. Más esetben nem lett volna arcunk ezzel a papírral élni.

Miközben ott ültünk az asztalnál és ezeket a papírokat raktuk össze a dombtetőn, azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen élvezem az egészet! És ha úgy nézzük, valahol csak ez a lényeg, nem? Mi most mindent megteszünk, aztán lesz, ahogy lesz. Ha bejutunk, jó, ha nem jutunk be, akkor egy csomó pénzbe fog kerülni a Dhakába való utazás, a vízumhosszabbítás és/vagy az engedély megkérése a mianmari nagykövetségen. De mi van, ha mindeközben élvezzük az utazást, igen, vissza Dhakába is, sőt az ottlétet is élvezzük, és egyáltalán az egészet, hogy megpróbáljuk és mindent megteszünk, hogy innen, szárazföldön bejussunk Mianmarba. Oké, rendben, nem sikerül, megyünk repülővel Bangkokba, onnan a mianmari Yangonba, ezzel egy csomó idő és pénz „elmegy”, de mi van akkor, ha én ezt az időt mind élvezem és mindvégig jól érzem magam? Sőt, tovább megyek, mi van akkor, ha azt az időt is élvezem majd a jövőben, ami alatt majd azt a pénzt megkeresem, amibe ez a kitérő esetleg kerül majd? Akkor az van Árpikám, hogy fölösleges itt most agyonizgulnod magad, azzal nem segítesz magadon, se a helyzeten! – és ez most kivételesen olyan megvilágosodás volt, amitől egyszerre tényleg jobban is éreztem magam, ettől aztán még inkább jobb kedvünk lett, mert úgy éreztem, hogy Zita sincs éppen úgy elkeseredve, ahogy akár lehetnénk, de mégsem vagyunk.

A határőrök a barátaink lesznek

Ebben az érzésben egész biztosan az is közrejátszott, hogy kicsit úgy mentünk oda, hogy ezek a gonosz határőrök, valahogy túl kell járnunk az eszükön és át kell jutnunk rajtuk. De közben ezek a gonoszok átalakultak kedves barátokká, akik teával és tiszta vízzel kínáltak minket, kedvesen és nagy érdeklődéssel fordultak felénk, csodálták a bengáli tudásunkat és együtt énekeltük velük nevetve a Bondu Tin Din-t. Még elnézést is kértek, hogy nem engedhettek át minket! Hát lehet az ilyen határőrre haragudni?! :) Nem bizony, sőt még én szégyelltem magam egy kicsit, hogy utalgattunk egy bizonyos Fee-re, amit vagy levágtak, de eszükbe se jutott élni vele, vagy csak azt hitték, hogy úgy tudjuk, van valami kilépési díj – mert egyébként nincs, ha jól emlékszem. Nem is örültem volna, ha megkorrumpáltuk volna őket, olyan aranyos, kedves emberek voltak mind, hogy sajnáltam volna, ha esetlegesen miattunk bajba keverednek.

Indulás előtt egyikük már ebédelt, és rákérdezett, hogy nem csatlakozunk-e, mi pedig nem szégyellősködtünk, hanem elfogadtuk az ajánlatot. Finom rizst, halat és krumplit kaptunk, aminek elfogyasztása alatt ismét jókat beszélgettünk. Ebéd után még kisétáltunk Zitával a dombperemre, és fényképeztünk párat. Sajnos a határőrjeinket nem szabadott fényképeznünk, pedig néhányuknak volt egy fizimiskájuk, amit most kár, hogy nem tudok megmutatni. :)

Úgy érkeztünk hozzájuk, hogy „ellenségként” tekintettünk rájuk, ám kb. két órával később mint a barátainktól búcsúztunk, és őszintén minden jót kívánva ráztunk szorosan kezet egymással. Mindeközben tudtuk, hogy nem jutottunk be Mianmarba, ám mégsem volt bennünk csalódás, mert mindent megpróbáltunk, és ezt igazából élveztük. Mindemellett még mindig nem értem teljesen, hogyan lehet, hogy nem törtünk úgy össze, mint pl. tegnap, amikor megkaptuk a rossz hírt, és még az a borús érzés se volt bennem, mint az este. Talán azért, mert megszűnt a nagy bizonytalanság. Bizonyossá vált, hogy megyünk Dhakába, és hogy újra láthatjuk Prodipot, a családját, és újra hallhatom David-et Bondu Tin Din-t énekelni, sőt, most már én is vele énekelhetem, hiszen azóta már fejből tudom az első versszakot.

Gundum – Cox’s Bazar: Mind sügérek vagyunk!

Ám a napnak ekkor még közel sem volt vége, sőt, igazából most kezdődött, mert még csak dél volt, és még előttünk volt 39km Cox’s Bazarig. Mert azt a tervet eszeltük ki, hogy onnan buszra szállunk, és másnap reggel már megyünk is, először vízumot hosszabbítani, aztán a nagykövetségre, speciális engedélyért a mianmarba való szárazföldi belépéshez. Utóbbi sikerességéhez nem látok 20%-nál nagyobb esélyt, sőt talán ezzel is túl naiv vagyok, de mindenesetre ezt is megpróbáljuk. A vízumhosszabbítást azért tettük előre, mert azzal a legrosszabb eshetőséggel is számolnunk kell, hogy mi van, ha azt mondják, hogy túllépve a vízum érvényességi idejét 18 nappal már nem hosszabbítható az, hanem hagyjuk el az országot a 19. nap végig, ha nem akarunk büntetőjogi eljárás alá kerülni. Ezt nem tartom valószínűnek, de számolnunk kell vele. Az inkább valószínű, hogy ott is embereket találunk, akik biztos segítenek majd, hogy minden a legjobb úton haladjon, sőt, a végén még talán a Mianmarba való bejutásban is tudnak segíteni, ki tudja.

Prodippal többször beszéltünk, sajnos nem lesz otthon Dhakában mikor érkezünk, de így is szeretettel várnak, az irodában el tudunk majd lakni, és ez tökéletes is lesz, ott van fénymásoló, nyomtató és gyors net, mindent gyorsan és hatékonyan tudunk intézni, ha kell.

A Gundum – Cox’s Bazar szakasz gyönyörű volt, szép helyeken jártunk, és csak kétszer álltunk meg. Először egy üdítőt inni, ahol kb. százan, nagyon közelről körbeálltak minket, és nem tudtuk kontrollálni őket, se elmenekülni, ezért ez a megállás nem volt túl pihentető. Vagyis inkább pontosan, hogy elmenekültünk innen, amint megittuk az üdítőt. Pár kilivel később álltunk meg egy olyan helyen, ahol nem sok ember volt, és hála az égnek, később sem került elő sokkal több. Itt végre lazíthattunk, levettük a cipőinket, és élveztük, hogy kicsit pihenünk, hogy nem kell tekerni és hogy nem bámulnak minket csak húszan.

Búcsúzkodáskor még kicsit játszottam velük, megtanítottam egyiküknek a „Mind sügérek vagyunk” mondatot:

Nagyon gonosz dolog volt ez?! :) Igazából mindkét fél jól szórakozott a dolgon, magunkat is beleértettük a sügérségbe, és ők nem kérdezték meg, mi az amit mondanak, de ha meg is tették volna, csak annyit tudtam volna mondani, hogy „We are all Fish!”, mert a sügér nem tudom, hogy van angolul… :) Különben meg az sem zavarta volna őket, azon is nevettek volna, ők mindennek örülnek, és mindenen nevetnek, különösen, ha azt egy fehér ember teszi vagy mondja előttük, és őket is belevonja.

Érdekes, hogy én csak ezen a videón vettem észre, amikor megnéztem, hogy nem csak, hogy sokkal világosabb bőrűek vagyunk náluk, hanem magasabbak is, méghozzá jóval. Nem elég, hogy fehér ember,holdjáróval, még óriás is, ráadásul teljesen hülye. Miért is csodálkozom, ha körénkgyűlnek?! :)

A buszra szállós mutatványunk

Cox’s Bazarban először össze-vissza küldözgettek a népek, amitől kicsit mérges lettem, de végül pont beértünk a „Dhaka Bus Counter” nevű apró kis jegyiroda várójának eszkábált teteje alá azelőtt, hogy irtózatosan leszakadt az ég. Fél óra alatt lezúdult az égből Magyarország éves csapadékmennyisége, majd miután alábbhagyott, mehettünk a buszunkhoz, amihez ekkor már jegyünk volt, és ami pár perc múlva indulni szeretett volna. A fejtámlákat már előre leszereltem és a cuccainkat is szétválogattuk (fedélzetre és csomagba), az imbusz kulcs a zsebemben volt, hogy a kormány-villa távtartót már csak a busztetőn szedjem szét. Buszra rekukkal felszállni nem gyenge mutatvány, de már megvan rá a koreográfiánk: Zita pakolja alulra a táskákat, én matatok fent a bringákkal. Feladni a gépeket ilyen magasba segítség nélkül lehetetlen lenne, de eddig mindig volt erre segítő kéz. Ez a kéz egyébként veszélyt is jelent, mert könnyen lehet, hogy nem úgy fogja meg a bringát, ahogy az jó neki, mert ugye az itteni bringákon nemhogy tárcsafék, de még bowden sincs, így aztán lehet ütni-vágni a masinákat, és kb. az is mindegy, hogy kötözi le a tetőhöz, míg nálunk ez nem így van, ezért aztán sokszor hangosan és határozottan irányítanom kell az illetőt, ha túlbuzgó, néha lefelé a tetőről, hogy hagyja már, hogy csak én csináljam egyedül.

Most itt vagyunk a buszon, innen írtam le a mai nap történetét, mert annyi minden történt ma és annyira élénken él bennem minden, hogy így láttam jónak. És mert a fene tudja honnan, de valahogy maradt rá energiám egy ilyen nap végén. Mindjárt éjfél, 4-kor leszállunk Dhakában, hát az tuti nem lesz egy leányálom, egy átbringázott nap átbuszozott éjszakája után a városban (de legalább csak hajnalban) bringázni, majd ügyet intézni, felelős döntéseket hozni.

Írnám, hogy drukkoljatok, ám mire olvassátok, már rég eldőlt a sorsunk. :)

2012-09-08

Naptárat ugye rendeltetek már? :) Már látható egy előnézet, és az előrendelési időszak hamarosan véget ér, ezért ha szeretnél, és nem rendeltél még, akkor gyerünk, nehogy lemaradj! :)

Ahogy ráfordultunk a bazársorra, annak a túl végén a stég mellett megpillantottuk a hajót, és ekkor nagy kő esett le a szívünkről. De ez a kő még nem ért földet mindaddig, amíg oda nem értünk a hajóhoz. Ott már vártak ránk, egy csomó hajós ember, és a rendőrkapitány is ott volt, na meg a bazársori barátaink. Sürgettek minket, de ez nekünk már nem számított, tudtuk, hogy most már nem megy el a hajó nélkülünk. Mialatt pakoltunk fel a hajóra, Sukur is megjelent. Nem értettük, hogy sikerült ilyen gyorsan idejutnia, hisz gyalog volt. Talán végigszaladt a parton? Végül ő volt az, aki a hajókötelet leszedte a stég egy erre a célra épített vastömbjéről – ő oldozta el a hajónkat. Ahogy elkezdtünk távolodni és visszanéztünk, integettünk a stégen álló embereknek, az egész olyan volt, mint egy színdarab vége, amikor a színészek mind kiállnak meghajolni a végén a közönségnek. Csakhogy ez valóságos volt, ez a sziget létezik, itt voltunk és ezeknek az embereknek ez nem színjáték, hanem ez az életük! :)

A hajó a változatosság kedvéért megint esőben tette meg a távot. De most nem volt érkezésem naplót írni, ellenben a kütyüjeinket és a netbookot most is feltettem tölteni, mert azt már tudtuk, hogy a szárazföldön sem olyan gyakori az áramszolgáltatás. Még a hajón megismerkedtünk egy másik rohingya menekülttel, aki Bluetooth-on megosztotta velem ezt a videót, kicsit hosszú, és van benne néhány durva kép, szóval csak óvatosan:

Telefonszámot cseréltünk és ő is meghívott minket a menekülttáborába, ahol él a családjával. Ezek után elhatároztuk, hogy ezt a napot, ha már így alakult, arra szánjuk, hogy rápihenjünk Mianmarra és meglátogassunk egy rohingya menekülttábort.

Bicikliszerelés – Abból és azzal, ami van

Ehhez azonban még vissza kellett jutnunk előbb Teknafba, fel a dombon, majd le a túloldalán. Zitának viszont még mindig nem volt hátsó fékje, és mivel most nem rohantunk sehová és nem is akartunk így fél fékekkel átkelni a dombon, rögvest a kikötő fedett váróépületében nekiálltam beszerelni Zitának az utolsó pár tartalék fékpofáinkat. Miután szépen végeztem, elhatároztam, hogy ha már így nekikezdtem a szerelésnek, az én első fékemet is megszerelem, mivel abban meg a bowden kezdett megint beragadni. Ezt egyszer már cseréltem Kashgarban, Kínában, de most, mióta újra rakoncátlankodni kezdett, észrevettem, hogy akkor nem pont úgy vezettem a bowdent, ahogy Zita bringáján van, és talán ezért törhetett meg megint. Ez leginkább csak abban nyilvánult meg, hogy ha behúztam a féket, a fékkart utána vissza kellett tolni az ujjaimmal. Ennek most véget vetettem, de ez sajnos hosszabb ideig tartott, mint gondoltam. Már a bowdenház méretre vágásával gondjaim támadtak, de ebben hamar segítséget kaptam: a helyiek autentikus vágóeszközével sikerült nagy nehezen szétvágni azt a nyavalyás bowdenházat. Egy fogó és csípőfogó multiszerszám még elkéne a szerszámos ládánkba azt hiszem, mert már nem először hiányzik.

Az igazi probléma csak ezután jött, mégpedig, hogy a régi bowdenház vége hozzágyógyult a fékkarban található kis bowden tartó és feszítő csavarhoz, és azt sehogy nem bírtuk kiszedni belőle, hiába kaptunk fogókat a helyiektől, a dolgok nagyon összeszorultak, vagy inkább összerohadtak. Végül egy tégla, egy kalapács, és két vékony, rendeltetése szerint eddig sosem használt imbuszkulcs segítségével sikerült kikalapálni a helyéről a bowden végét, és innentől már egyenesben voltunk.

Már csak a 8km, az emelkedő, és a második emeletre való felpakolás maradt hátra. Az előzőhöz hasonló szobát kaptunk, de csak harmadszorra, mert az első két szoba olyan retkes és büdös volt, hogy arra még mi is azt mondtuk, hogy ezt nem.

Egy Rohingya Menekülttáborban

Lementünk Harunhoz köszönni és ebédelni, majd meg is beszéltünk egy délután 3 órás találkozót. Harunnak délután háromkor véget ér az ebéd-műszak, és csak este hatkor indul a kb. 10 óráig tartó vacsora-műszak, így a kettő között ráér minket körbevezetni a „Refugee Camp”-en. Amíg a három órára vártunk, megpróbáltunk mianmari kyat-ot szerezni, de sajnos nem jártunk sikerrel. Ilyenkor igazán nagyszerű a helyiek leplezetlen és vissza nem tartott kíváncsisága. Egy köteg pénzt próbálsz átváltani, ők meg közben közel jönnek, nézik mi van a kezedben, hallgatják, mit beszélsz az embereddel akinél váltani próbálsz. Szóval az egész szituáció extra gáz, még akkor is, ha közben tudjuk, „csak kíváncsiak”, és azt is, hogy eddig soha senki nem akart nekünk rosszat Bangladesben. Mi van, ha épp most, a végén találkozunk csak egy rossz emberrel? Persze nem történt semmi baj, csak a helyiek kisebb hordája megint, talán utoljára felborzolta kicsit a kedélyeinket.

Háromkor lementünk Harunhoz, kisétáltunk együtt a körforgalomhoz, ahol felpattantunk egy koszos kis buszra. Harun elmondta, hogy nem az ő menekülttáborába megyünk mert azt szigorúan őrzik és megbüntethetik őt, ha bevisz egy külföldit. Viszont van egy másik tábor, kicsit távolabb, ami számunkra jó lehet, mert ott nincs rendőri ellenőrzés. Kb. negyed óra zötykölődés után leszálltunk a buszról egy helyen a Naf folyó partjánál, ahonnan elindultunk befelé, a félsziget belseje felé.

A téglákkal kirakott kis útról meg nem mondtuk volna, hogy egy több ezer fős menekülttáborba vezet. A tábor hasonlóan nézett ki, mint a delhi-i nyomornegyed, annyi különbséggel, hogy ez tervezettebb, rendezettebb volt. Egyenes utcák, villanypóznák lámpával, szolár töltővel. Ide minden bizonnyal elért az NGO-k (Non-Government Organisation) keze, ez látszik a kórháznál is, EU-s táblákat, színeket fedezünk fel az udvarán. A kórház valóban EU-s támogatásból épült fel, de sajnos pár hete a bangladesi kormány visszahívta innen az orvosokat. Azon kevesek, akikkel találkozunk, nagyon elfoglaltak, de azért egy percet szántak ránk (többet nem is akartuk őket feltartani), elmondták hogy régebben többen voltak itt, de aztán a kormány elparancsolta őket innen, most mint csak önkéntesek vannak itt, de sokkal több orvosra lenne itt szükség. Azt hogy mennyien vannak ebben a táborban, nem tudtuk meg, de annyit tudunk, hogy a másikban, a nagyobban, ahol Harun is lakik, harmincezren élnek, mind Mianmar Rakhaing államából átmenekült Rohingya muszlimok.

Az ő sorsuk tényleg nagyon szomorú: Mianmarban üldözik őket, a jóég tudja, miért. „Politikai okok miatt” – ilyeneket is hallottunk. Hivatalosan nem elismert állampolgárai Mianmarnak, az állam ott nem ismeri el a létezésüket. Ki hallott már ilyet? Kinek ártanak ők, miért kell már évtizedek óta így üldözni őket? Egyáltalán milyen alapon pont őket? Kérdezem ezt azért, mert ahogy tudom, Rakhaing államban élnek más muszlim csoportok is… Itt biztos van valami a részletekben megbújva, amit mi most nem látunk. Túl nagy szavazóbázis lennének, vagy valamilyen módon veszélyforrás az aktuális hatalomra nézve. Ezért aztán üldözni kell százezreket… Micsoda mocskos világ ez!

Azért is szomorú a sorsuk, mert gyakorlatilag hontalanok. Mianmarba utoljára mennének vissza, de sajnos Banglades sem látja őket szívesen, mert „ők már vannak elegen”, megvan a saját maga bajuk a 155 millió bengáli testvér között, nem szeretnének még 3 millió rohingyát. Szóval hiába vannak itt valahogy, Bangladesnek nem teljes állampolgárai, nem mozoghatnak szabadon az egész országban, és nincs is személyi igazolványuk, csak egy UNHCR-es ID kártyájuk, hogy ők menekültek. Tehát legalább nyilván vannak tartva, igaz, nem Banglades, hanem a menekültügyi szervezet által. Szóval itt csak menekültek, haza meg nem mehetnek. Nincs meg a helyük a világban. Pedig biztos, hogy van bennük spiritusz, és jobbá is tehetnék ezt a világot, mert akikkel mi eddig találkoztunk, azok voltak a legügyesebb, angolul legjobban beszélő, nekünk legokosabbnak, legtájékozottabbnak tűnő egyének a szigeten és a környéken. Ők megtanultak angolul, kapcsolatba léptek velünk, míg bengáli társaik, ha kérdeztük is őket, százfelé küldtek minket rossz irányba, ők csak ufónak néztek minket, miközben tengetik a rohingyáékhoz képest gondtalan életüket.

Csak most áll bennem össze teljesen a kép, amikor ezt írom. Hát miért is erőltetné meg magát errefelé egy bengáli. Van hazája, van mit ennie, minden rendben van, hát mit kapálózzon? Ehhez képest egy rohingya sorsa nehezebb, őneki nincs hazája, ő csak menekült, csak a menekülttáborban lakhat, nem állampolgár, de valahogy mégis meg kell élnie. És lám, kik azok, akik itt beszélnek angolul? A rohingyák! Talán már szeretnék belekiáltani a világba, hogy „Hééé, hahó, mi is itt vagyunk, vegyen már észre valaki!”, vagy „Segítsetek rajtunk!”.

Konkrétan ilyesmit nagyon éreztem Harun viselkedésén, amit meg is értek, mert elmondása szerint őt és családját már egyszer kiválasztották, és úgy volt, hogy mennek Amerikába, de aztán a bangladesi kormány megvétózta a dolgot. Ezt persze nem teljesen értem, hisz miért tett volna ilyet, de Harun így tudja, vagy legalábbis így mesélte. Szóval egyszer ő már ott állt egy jobb világ(nak hitt másik világ) kapujában, de nem engedték be rajta. Ezt nagyon lehetett rajta érezni, valahogy azt éreztem, mintha lenne benne egy olyan érzés felénk, hogy „Ti egy jobb világból valók vagytok, ahová én is nagyon vágyom, és bárcsak veletek mehetnék, bárcsak magatokkal vihetnétek!” – ez egy kicsit terhes volt nekünk, de ezért nem tudtunk Harunra haragudni. Egy ugyanilyen, csak kollektív érzés, vagyis inkább egy kollektív „segítsetek rajtunk!” érzés átjött az összes ott élő menekülttől is, de mivel őközülük sem mindenki beszél angolul, ezt elmondani nem tudták. Mi pedig érdemben segíteni nem tudtunk, ha szét is osztjuk a nálunk lévő összes készpénzt, azzal a sorsukon sokat nem változtatunk, pláne nem az egész menekülttáborén.

Maradt hát az, amit tudtunk adni: egy kis játék, Zita a gyerekekkel játszott, ők még talán ártatlanok, tudatlanok, és nem „hazátlan menekültek”, csak kis mosolygó, nevető, boldog lények:

Zitát aztán kisebb gyermektömeg követte egészen vissza a főútig, mindkét karjába belecsimpaszkodtak és húzták-vonták, ez volt a nagy játék. A tábor mögött egyébként egy nagyobb ültetett erdős rész volt, ami becsületükre legyen mondva, nem volt kivágva tűzifának, és ez azt hiszem nagyon nagy szó egy ilyen menekülttábor esetében.

Első ostrom: Shahporir Dwip

Este úgy döntöttünk, hogy még elsétálunk a „tánzsit gát”-hoz, vagyis a teknafi kikötőhöz, ahonnan a csónakok indulnak reggel a mianmari Maungdaw-ba. Egy a helyiek által sűrűn lakott részen sétáltunk át (mert gyalog voltunk, hogy ne keltsünk nagy feltűnést), itt javították a földön a halászhálójukat és a csónakjaikat a halászok.

Az út egy kis töltésen vezetett, amin a téglákból kirakott útnak már csak a nyomai látszódtak. Magyarán egy fekvőbringákkal elég nehezen járható terep vezetett a kikötőbe, amiről aztán kiderült, hogy nem más, mint egyetlen vékony, gyalogos fastég. Ráadásul épp alacsony vízállás volt ott jártunkkor, ami megint csak elég lesújtó látványt nyújtott, mivel a kevés ott parkírozó csónak mind a sárban állt. Nagy nehezen kerítettünk egy öregembert, aki megértette, mit akarunk, és válaszolni is tudott rá: reggel 10-kor indul egy csónak Maungdaw-ba! Ezt mások is megerősítették, de közben egy másik szálon megtudtuk, hogy a sziget legdélebbi csücskéből, Shahporir-ból is van csónak, ami 9:30-kor indul. Mivel ez a hely itt Teknafban nagyon úgy tűnt nekünk, hogy csak a helyieknek van alapvető kiskereskedelemre a két városka között, ezért úgy döntöttünk, hogy lent próbálkozunk először Shahporir-nál. Az biztosabb pontnak tűnt, a műholdkép is jelöl oda egy nagy stéget, talán ott még hivatalosan ki is tudunk lépni az országból. Holnap korán reggel odatekerünk, ott kezdünk, megnézzük, hogy ott át tudunk-e jutni, ha igen, bingó, ha nem, akkor még idejében visszajövünk, hogy 10 órakor elérjük ezt a csónakot. Ez volt a terv, és amikor ezt a terv megszületett, akkor kezdett bennem igazán realizálódni, hogy holnap reggel bizony elhagyjuk Bangladest, és még se mianmari pénzünk, és odaát már netünk sem lesz, új országban leszünk, ahol új nyelvet beszélnek és újak a szokások – pl. Kína óta először újra jobb oldalt kell majd közlekedni az utakon. Ez az érzés inkább ijesztő volt, mint megnyugtató.

Reggel nem sikerült olyan gyorsan összekészülnünk és lepakolnunk, mint azt szerettük volna, de azért még idejében elindultunk. Fura érzés volt úgy tekerni, hogy közben tudtuk, ha minden jól megy, ezek az utolsó kilométereink Bangladesben. És közben megint előjött az érzés, hogy ha nem is a világ végére, de egy ország szárazföldjének a legtávolabbi csücskébe, egy hosszúkás félsziget legvégébe bringázunk, ami nekünk egyben az ország végét is fogja jelenteni. Ha tényleg van hajó azon a stégen, ami átvisz minket Mianmarba!

A 15km jól indult, ügyesen kielőztünk egy előttünk döcögő, bűzölgő teherautó csordát, majd megiramodtunk. Az út kanyargott, és lassan haladtunk, de úgy számoltuk, hogy ha legfeljebb 20 perc alatt kiderítjük, hogy lesz-e hajó Shahporirnál vagy sem, még akkor is visszaérünk 10 órára Teknafba, ha az kell. Egyvalamivel azonban nem számoltunk: hogy már rég nem Európában vagyunk, hanem Ázsiában! Itt az út bármikor, bárhol eltűnhet alólad, pláne itt Bangladesben. És ez sajnos most, a legrosszabbkor is megtörtént velünk: az utat a víz jó 150 méteren úgy elmosta, hogy lehetetlen volt rajta az átkelés. A helyiek építettek ugyan egy kis bambuszhidat, de az olyan keskeny volt, hogy bele sem akartam gondolni, mi vár ránk. Azért a híd előtt a fickó motorkerékpár mintás lungiját még észrevettük és lefényképeztük, mert ez valami egészen egyedülálló! Motoros lungi!!! Őrület!

A bambuszhíd iszonyú volt, keskeny, mozgó híd, tele emberekkel mindkét irányból, és itt vidd át a két 18kg-os fekvőkerékpárt meg a 8 táskát… Őrjítő volt, és nagyon kemény, de végül áthordtunk mindent, igaz beletelt legalább fél órába – ami egyébként egy örökkévalóságnak tűnt. Ezzel szépen lassan elúszott az esélyünk a teknafi csónakra, ezért már csak Shahporirban reménykedtünk igazán, legalábbis erre a napra.

Innen már csak 2km volt hátra, azt hamar megtettük, ám a stég lábánál rossz hírekkel fogadtak. Katonák (vagy rendőrök, a franc se tudja itt) állítottak meg, és kérték, hogy várjunk. 10 percet üldögéltünk a stég melletti koszos vendéglőben üdítőt iszogatva, mire közölték, hogy innen nincs hajó már jó ideje Maungdow-ba, vissza kell mennünk Teknafba, és ott próbálkozni. Remek! Tudtok egy másik utat, mert ahol jöttünk, ott visszamenni nem akarunk. Van innen csónak Teknafba? Gondoltam ezzel még talán el is tudjuk csípni a 10 órát Teknafban! …és bejött, mert mutatták, hogy 2km-el feljebb, ha továbbmegyünk itt egyenesen a parton, akkor ott lesz csónak Teknafba!

Ez a két kilométer is hosszabbnak tűnt, mert közben egy soha véget nem érő falun hajtottunk keresztül, ahol az agyagtól kezdve a különböző magokon át mindent szárítottak az út közepén, így közlekedni azt csak nagyon nehezen tudtunk, mert ez az útnak csúfolt téglatörmelékekkel gödrökkel és ki tudja még mivel teli borzalmat mifelénk legfeljebb romhalmaznak hívnák csak, de semmiképpen nem útnak. …és egy ilyenen kellett tekernünk, azt se tudtuk, meddig és hová. Próbáltunk helyieket kérdezgetni, hogy „ghat”, meg hogy „Teknaf”, de úgy tűnt, ez teljességgel reménytelen, nem jutott el a tudatukig, hogy valami információt szeretnénk tőlük, mert teljesen leblokkoltak a látványunktól. Engem meg közben evett a fene, hogy ezzel is csak az idő megy. Hol van már az a csónak! Végül megint a gépfegyveresek mutatták meg nekünk az utat, talán ideszólhattak nekik rádión. Ha ők nem jelennek meg, és nem mutatják meg az egyik útkanyarban a kijáratot a partra erről a töltésről, soha az életben ki nem találjuk, hogy arra kellett volna mennünk a csónakokhoz.

Vagyis inkább úgy mondanám, hogy arra tovább, a csónakok felé, mert innen még mindig menni kellett, még mindig nem voltunk a kikötőben. Kikötőben? Nincs is errefelé ilyesmi, csak csónakok állnak a vízben, végig a hosszú, végeláthatatlan homokos parton. Ennek cifra folytatása lesz, mert itt mólót vagy stéget tuti nem fogunk találni, ez pedig azt jelenti, hogy egy ilyen csónakra a vízen át kell felpakolnunk mindenünket! Pont ilyesmire vágytam még ezen a napon!

Közben nem csak a gépfegyvereseink, hanem egy nagyobb csorda helyi is követett minket:

Hát igen, itt próbáljunk meg titokban, suttyomban átosonni Mianmarba! Fekvőbringákon, fehér emberként! Ez az igazi lehetetlen küldetés! Titkon azért még reméltem, hogy a csónakon, amivel megyünk, csak mi ketten leszünk az utasok, és meg tudjuk beszélni majd a csónakossal, hogy ugyan, tegyen már ki minket a Naf folyó túloldalán. De ez nagyon naív gondolat volt.

Ne kérdezzétek hogyan, de felrámoltuk a két bringát a bárkára, majd magunk is felszálltunk, és megkezdődhetett a közel egy órás csónakázás.

Ez nagyon nem volt leányálom, nem csak azért, mert közben elmúlt 10 óra, és a tudat belénk mart, hogy mára elbuktuk a teknafi hajót, hanem azért is, mert a nap végig tűzött, hőség volt, és a hajó alig haladt, ugyanakkor borzasztóan hangosan zakatolt a motorja, és nagyon füstölt. Szóval nem ez volt a valaha megélt legkellemesebb tömegközlekedésünk, azt meg kell hagyni. Ugyankkor azért éreztük, hogy nem akárhol vagyunk, és érdemes nem csak szenvednünk, hanem jelen is lennünk a pillanatban, bármennyire is nehéznek és lehetetlennek tűnik ez, hiszen ez azért nem semmi, ha körbenézünk! Ez a bárka, ezek az emberek, és ez az egész helyzet! Egyszer még ez mind szép emlék lesz, akkor is, ha most épp egy rohadt valóságos, kegyetlen kalandregénynek tűnik.

Hát még, ha tudtuk volna, hogy a kikötés még egy külön kaland lesz. Pontosan abba a kis mellékágba hajóztunk be, ahol a „tándzsit-gát” is volt, itt már a kikötő előtt lefordultunk egy őrbódéhoz, ahol a határőröknél regisztrálták a csónakunkat. A csónakunk pedig nem a kis stégnél kötött ki, ahol tegnap jártunk, hanem bement egészen Teknaf központjúig a zsúfolt csatornán. Itt először nem talált magának „parkolóhelyet”, ezért a csónakosaink elhatározták, hogy átmennek a felüljáró alatt. Ez egy nagy beton híd volt, amin mi is többször átsétáltunk a piacra, vagy a kikötőhöz menet. Csak hogy ezalatt a híd alatt éppen hogy csak átfért a hajó. Úgy kellett megkérni az utasokat, hogy először menjenek előrébb, aztán hátrébb, hogy a csónak legelején és legvégén a magasba nyúló fagerendák átférjenek a híd betonja alatt. Ezt egy ember próbálta kézzel is elintézni, mi pedig fogtuk a fejünket Zitával, hogy nem hisszük el, hogy itt vagyunk és ezt látjuk, egy koszos csatornán, egy koszos csónakon egy koszos városban… és a túloldalt hová tett ki a hajó? Konkrétan egy szemétdombra! Vagyis egy a híd mellett domboldalba, ahová mindenféle szemét, köztük éles üvegdarabok is le voltak hányva. Nagyon boldogok voltunk, hogy ide kell kiszállnunk a bringáinkkal, és attól aztán még inkább, hogy a város közepébe. A tömeg persze elállta az egész hidat, úgy bámult minket, szóval megint kész kis őrület volt körülöttünk. Mikor tudunk már végre megszökni innen?!?

Második Ostrom: Tándzsit Ghát

A tömegből való megszökést egyenesen a kikötő felé kezdtük meg, de nem mentünk el addig, csak az ugyanabban az irányban lévő határőr állomásig. Betoltuk a bringákat az udvarra, egyesen a határőrök közé. Itt végre nyugalmunk volt, le tudtunk ülni csöndben, árnyékban, nyugalomban egy asztalhoz, ahol fújhattunk egyet. Először nem is kérdeztek tőlünk semmit, hogy egyáltalán mit keresünk itt és miért jöttünk be. Ezt kicsit furcsálltuk, na de hát ez itt Banglades, ez itt normális… :) Meg az is, hogy üldözik az embert a helyiek… :) Pusztán kíváncsiságból, mert még nem láttak ilyet. Azért döntöttünk úgy, hogy nem próbálunk meg sunyiban átjutni Mianmarba, mert mostanra bebizonyosodott, hogy ez egyáltalán nem jó ötlet, és valószínű nekünk, fekvőbringás fehér embereknek nem is lehetséges. Maradt tehát a másik út, a hivatalos. De ezt is okosan csináltuk, először a barátaik lettünk a határőröknek. Ez nem nehéz dolog egy bangladesivel, ha nincs körülötte másik kétszáz barátja, és van 10 közös szavatok, és nyitott vagy rá, akkor sikerülni fog. Mi még családi fotókat, világtérképet a berajzolt eddig útvonalunkkal, és ezekhez hasonló extrákat is bevetettünk, így aztán biztos volt a siker. Már ami a barátságot illeti. Kapitányunktól még teát is kaptunk, ám amikor rátértünk a lényegre, és arról kérdeztük, hogy holnap reggel akkor 10 órakor felszállhatunk-e arra a csónakra, amit ma lekéstünk, először tétovázott, majd valami Bondor-t kezdett magyarázni. Bondorról már mi is hallottunk, de akkor azt gondoltuk, hogy ez lehet az a távoli, másik, szárazföldi átkelőhely (ami valójában Gundum), ezért nem vettük bele a számításba. Mint most a kapitánytól megtudtuk, ott van „immigration”, vagyis ott tudunk csak szépen, hivatalosan kilépni az országból, itt a tándzsitgátnál nem, ez csak a helyieknek van, hogy egy-két órára, meghatározott piacterületre átmehessenek kereskedni. Maradt tehát az egyetlen és utolsó, de legalább hivatalos esélyünk az átkelésre ez a Bondor. Viszont ahogy beszélték, Bondorból is csak délelőtt indulnak hajók, és amúgy már elég volt erre a napra a kalandokból, ezért aztán erre a napra visszavonulót fújtunk, de előtte még eltekertünk, úgy ahogy voltunk, cuccokkal Bondorba, csak hogy megnézzük, valóban ott van-e, ahol gondoljuk. Tényleg ott volt, ez az a nagy komplexum Teknaf és a St. Martinba tartó kikötő között, egy óriási, fallal körülvett terület, ahonnan minden bizonnyal teherforgalom is megy. Ez egy bő 10km-es kerülőt jelentett oda-vissza, benne azzal a bizonyos 50m-es emelkedővel, amit már másodjára tettünk meg, vagyis ha oda-vissza nézzük, akkor harmadszor, majd visszafelé negyedszer. Nem lett volna jó ötlet tovább nyomulni a határőröknél Bondorban is, mert nem voltunk olyan kedély- és elmeállapotban, hogy az megfelelő legyen erre, azt viszont nagyon is éreztük, hogy valószínűleg csak egy dobásunk van ott is, mert ha föleszkalálnak a nagyfőnökségig, mielőtt még összebarátkoznánk velük és átengednének, akkor bizony azzal nagyon leromlanak az esélyeink. Nem vagyok büszke rá, de ezen a napon enyhe célzásokat is tettünk egy bizonyos „exit-fee”, vagyis kilépési díj megfizetését illetően, de úgy tűnt, határőreink nem vették, vagy nem akarták venni a lapot. De talán jobb is így.

Szóval ezen a napon már nem ostromoltuk tovább a bangla-burma határt, hanem visszavonultunk, immár harmadszorra a szállodánkba. Most végre ablakos szobát kaptunk, persze megint a másodikon, de ezt most sokkal kellemesebb volt, mint az eddigiek. Eldobtuk magunkat az ágyon, és én elaludtam, úgy ahogy voltam. Túl terhes volt most a valóság, és jó volt belőle kiszállni kicsit. Ez a bizonytalanság iszonyú idegőrlő tud ám lenni. Nem tudjuk, hogyan és mikor jutunk át Mianmarba, ha egyáltalán sikerül. Mert ha nem, akkor bizony nagy bajban leszünk, találhatjuk ki, hogy hogyan jutunk vissza Dhakába, és ott hogyan fűzzük be a mianmari nagykövetséget, vagy ha őket sem sikerül, akkor hajón, vagy repülőn kell elhagyni az országot, mindezt villámgyorsan, mert a vízumunk már rég lejárt, és ha 15 napnál többel lépjük túl a vízum lejártát, akkor már nem napi 200, hanem napi 500 taka büntetést kell fizetnünk. De mindez lehet, hogy mind tárgytalan és soha nem kell majd ezen gondolkodnunk és mindezt megfizetnünk, ha végre egyszer átjutunk Mianmarba!

Délután még egyszer megpróbálkoztunk a pénzváltással, de most sem jártunk sikerrel. Küldözgettek, hurcoltak mindenfelé, egyszer 10 percet várnunk kellett egy csili-vili tükrökkel elképesztően kidíszített ékszerüzletben, de mint a végén kiderült, hiába. A túloldalt majd tudunk váltani, azt mondták. Na sebaj, ha pénzből nem is tudunk, legalább ételből tankoljunk fel. Habár biztos odaát is esznek valamit az emberek, azért jobb félni, mint megijedni: vásároltunk ipari kenyeret, és valami nutellának látszó tárgyat. Este pedig kinyomtattam a szállónk alagsorában lévő kis informatikai boltban néhány térképrészletet egy jpg-ről. Lefekvés előtt pedig még hosszasan elidőztem a GPS előtt, és nézegettem a különböző térképrétegeket, hogy melyik hová jelöl utat odaát. Az első dolgunk lesz eljutni Mrauk U-ba, az egy az útikönyv által is emlegetett hely sok régi buddhista templommal. Ott van több hotel is, ahol jól beszélnek angolul, ott biztosan tudnak majd nekünk segíteni a hogyan tovább-ot illetően. Ha odáig eljutunk, már nyert ügyünk lesz, ha ott meg is ragadunk, onnan már hajókkal, egy Shittwe-i átszállásal ki tudunk jutni a turistáknak hivatalosan nem engedélyezett területekről is.

Harmadik Ostrom: Bondor

Reggel indultunk, ismét teljes lepakolás, málházás és menetfelszerelésben, harmadjára a hotelünkből. Kifelé Teknafból a Naf folyó öblén fölfelé már negyedszer. Át a dombon harmadszor… Még mindig rohadt meredek, de remélem visszafelé már nem kell itt jönnünk! :)

Bondornál hamar beengedtek minket kapun belülre, ahol ügyesen kezdtünk, elmondtuk, kik vagyunk, hány országon át jöttünk, és hogy nincs más választásunk, mint előre, be Mianmarba! Ahogy körbenéztünk, nyilvánvalóvá vált, hogy itt elsősorban teherszállítás megy, de ezzel még nem csökkentek a reményeink, mert azt is tudtuk, hogy itt van hivatalos „immigration point” is. Az ember, akivel beszéltünk, igen hamar telefonálni kezdett, majd azt mondta, hogy az ilyesmihez speciális engedély kell, ami legfőképpen a mianmari oldalon múlik, és aminek intézéséhez menjünk a határőr állomásra! De hát onnan jöttünk, onnan küldtek minket ide! – Mondtuk, de aztán kiderült, hogy ahol tegnap jártunk az csak egy kis „guard post”, és a nagy hivatal a nagy főnökökkel az egy másik helyen van. Na, remek, már megint itt tartunk…, vissza a dombon be Teknafba, és itt most merre? Kérdezgettünk embereket, de ennek a vége csak az lett, hogy jól elküldtek minket mindenfelé, csak arra nem, amerre a határőr parancsnokság volt. Végül egy motoros segített rajtunk, aki külön kérésünkre a parancsnokság kapujáig kísért minket. Ha máshogy csináltuk volna, lehet sose találjuk meg a helyet, mert itt az emberek képesek annyira félreérteni amit kérdezünk, hogy még a sarokról is visszafordítanak minket tökéletesen ellentétes irányba, abban a tudatban, hogy segítenek nekünk vele. Ha csak egy szót érteni vélnek a mondatunkból, már nagy lelkesen és teljes bizonyossággal irányítanak minket egy irányba – ahol semmi olyan nincs, amit mi keresnénk.

A határőr parancsnokságon először a kapu melletti házikóban a kapuőr mellett ültettek le minket, itt jó hűvös volt és jó volt kicsit időzni. Kb. 10 percet lehettünk itt, miután felhívtak minket a fő-fő-fő emberhez (Őrnagy / Hadnagy, nem tudom, de mindenki szalutált neki), akinél sok időt töltöttünk.

Elmondtunk neki mindent, és ő nagyon készséges volt, ő is elmondta a helyzetet, méghozzá, hogy az ő oldalukról semmi akadálya a dolognak „You are welcome to leave the country”, azonban addig nem engedhetnek ki minket, amíg a mianmari oldal nem fogad minket. Erről pedig már tárgyalnak, telefonálnak, most várják a mianmari oldal válaszát. Mianmarban most „riots”-ok vannak, vagyis lázadások Rakhaing államban, és nem jó ott lenni, ráadásul ez a terület hivatalosan amúgy is zárt a turisták számára. Viszont ha nem lenne most ez a válsághelyzet, akkor szerinte egész biztosan könnyedén bejutnánk és átjutnánk a területen, de így kétséges. Egy olyan mondat is kicsusszant a száján, hogy “pár hete” 6 másik ember átjutott itt hivatalosan. Szóval volt miben bizakodnunk… Mindenesetre várjunk, a mianmari oldal 1-2 órán belül válaszol. Én ezt az egy-két órát ismét a valóságból való kilépéssel ünnepeltem, testileg és lelkileg is kivoltam, elnyúltam az őrbódé priccsén az ágyban, miután Zitával felfaltuk a fél nutellát a kenyérrel.

Ébresztett Zita, hogy hír van, mehetünk, de a kedves nagyfőnököt most nem találtuk a helyén. Ebédelni voltak ők is, egy másik épületben leltük meg, de sajnos nem szolgált jó hírekkel, a mianmari oldal így nem fogad minket, hiába van vízumunk, hiába nincs más lehetőségünk, menjünk a mianmari nagykövetségre, és ott kérjünk speciális engedélyt, és ha onnan megüzenték, hogy beléphetünk Maungdaw-nál, akkor beengednek majd. Remek, olyan könnyen ugrálunk Dhakába ezekkel a biciklikkel!

Nagyon csalódottak voltunk, ez borzasztóan rossz érzés volt, hogy már ennyi napja, ennyi fáradtságon megyünk keresztül, és egyre csak reménytelenebb az egész. Most mi tévők legyünk! Zita eléggé elcsüggedt, de én még nem adtam fel! Visszatekertünk a buszállomásra, ahol újra találkoztunk, most már valószínű tényleg utoljára Harun-al, és kérdeztük a buszosokat, de egyik olyan busz sem indult Dhakába ezen a napon, amibe, vagy amire ráfértek volna a bringák. Maradt tehát az átszállásos verzió, Chittagongban, vagy Cox’s Bazarban. De ha már úgyis át kell szállni és pakolni kell kétszer a bringákat, akkor próbáljuk meg Cox’s Bazart bringával, ma még nincs olyan késő, és holnap estig úgy is odaérünk, hogy közben még megjátszuk itt lent az utolsó-utolsó esélyünket is, a szárazföldi átkelőt Gudnumnál. Ha az nem jön össze, akkor még mindig elérünk egy buszt Cox’s Bazarban holnap este, amivel holnapután reggel Dhakában tudunk lenni, ahol kezdődhet majd az újabb ostrom a mianmari nagykövetségen, és vele párhuzamosan a bengáli vízumhosszabbításunkért is. Sokkal jobb lesz úgy visszavonulni Dhakába, hogy tudjuk, itt amit lehetett, azt mindent megpróbáltunk.

Irány a negyedik ostrom! – Holnap Gundum!

Gundum kb. félúton helyezkedik el Teknaf és Cox’s Bazar között, de nem azon az úton, ahol idefelé jöttünk, hanem a belső, szárazföldi úton. Most legalább ezt is megjárjuk! :) De előtte még… igen, negyedjére is át kell kelnünk azon a nyomorult dombon! Ha vissza kell még jönnünk ide, akkor tuti busszal fogunk jönni, nem akarom többször ezt a nyavalyás emelkedőt megtekerni!

Csodák csodájára ez az út is majd olyan gyönyörű volt, mint a tengerparti kis testvére, és amin még jobban meglepődtünk, hogy itt sem volt túl nagy a forgalom. Itt ugyan már jártak buszok és teherautók az úton, de olyan ritkán tették azt, hogy nem sokat zavartak minket. Fura, de még élveztük is, pedig igazán minden okunk meglett volna a teljes elkeseredettségre, de azt vettem észre, hogy nem, még nem adom fel, gondolkodom a további esélyeinket, és azt beszélgetjük Zitával, hogy holnap hogyan lesz annál a határőrségnél, mit mondunk és mit teszünk majd.

48km tekergés után este egy család fogadott be minket egy szobába, ahová aztán még rizst és halat is hoztak nekünk. A rizs nagy szemű volt, ízetlen, de mi úgy örültünk neki, mint rizsnek még soha, pedig már nagyon unjuk a sok rizst amúgy itt Ázsiában, de most semmi más jóra nem számítottunk. Éjjel én még nagyon sokáig tervezgettem az útvonalat a túloldalt, mert minden térkép hiányos volt, és ezért a gpsies.com-on a műholdképet követve rajzoltam útvonalakat, kvázi „utakat” a GPS-emre, amiket aztán követhetünk majd holnap, ha átjutunk. Nagyon nem volt triviális, hogy a gundumi határátkelőtől hogy jutunk majd vissza a Maungdaw – Mrauk U főútra, mint ahogy az sem, hogy azon majd hogyan jutunk el Mrauk U-ig, szóval még a Mianmaron belüli jövőnk is bizonytalan volt, ám ez most nem aggasztott, boldog lettem volna, ha akárhogy is, de már a túloldalt vagyunk, tudva, hogy nem kell többet vesződnünk az átjutással, nem kell visszavonulnunk Dhakába, és vízumhosszabbítással, vagy esetleg repülőjegyekkel bíbelődni! A repülésre gondolni sem akartam! Akkor már inkább elveszve Mianmarnak e távoli csücskében. De biztos nem leszünk elveszve! Az utolsó pillanatban, tegnap este Harun végül hozta egy barátját, akinél igaz, hogy rossz árfolyamon, de tudtunk vásárolni mianmari kyat-ot, ami elég lesz legalább 5 napra odaát, és még a legfontosabb mianmari szavakat is felírtuk már magunknak, biztos nem lesz baj, annyi országban jártunk már, miért pont Mianmar fogna ki rajtunk, biztosan csak felnagyítjuk a nagy, sötét, félelmetes ismeretlent, Mianmart a Naf folyó túloldalán! Csak jussunk már át!

ui: egy kis öröm a sok ürömben: az időközben egyre súlyosbodó torok-fej-fül fájásom teljesen elmúlt, ahogy visszaérkeztünk a szigetről. Fokhagymát ettem kétpofára nyersen, plusz néhányszor sós vízzel gargalizáltam, semmi gyógyszertár meg antibiotikum nem volt! :)

Harun és a rohingyák története

Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.

Enni a szomszédos épületbe, a Dhaka Restaurantba mentünk le, ahol megismerkedtünk Harun-al, egy rohingya menekülttel, aki a ruti felelős ezen a helyen. A ruti hasonló eledel, mint a csápáti, vagy a parota, annyi különbséggel, hogy ennek valamivel szárazabb, olaj nélküli a tésztája. Ez hasonlít leginkább egy kenyérfélére: a tésztája puha, mert élesztőt használnak hozzá, és a kemence belső felén sütik ki. Igaz, ehhez elég csak egy perc, mivel az egész ruti csak kb. 0,5-1 cm-esre dagad meg.

Na és akkor most jöjjön Harun és a rohingyák története: Harun 21 éves, és 18 éve él itt, Banglades ezen részén. A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)

Mostanra talán a helyzet viszonylag lenyugodott, mert hiába kutattuk az újságokat nap mint nap, nem nagyon találtunk híreket arról, mi van odaát Mianmarban.

Harun felajánlotta, hogy elvisz minket abba a menekülttáborba, ahol ő is él. Mi ekkor már nagyon menni akartunk St. Martin szigetére, ezért abban maradtunk vele, hogy ha onnan nem sikerült hajót kapnunk Mianmarba, akkor vissza fogunk jönni ide Teknafba, és akkor szíves örömmel elmegyünk vele megnézni a menekülttábort.

Irány Saint Martin szigete!

Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. Akkora satuféket nyomott, hogy utána el sem bírt indulni, mert az hátsó féke hasonló kattogásokat adott, ki, mint nekem, amikor a fékpofa szétfeszítő fémpöcköt bekapta a tárcsa. Zitánál most pontosan ugyanez történt meg a hirtelen nagy fékezés miatt, illetve mivel már túlságosan elhasználtuk ezeket a fékpofákat. Szerencsére, már rögtön leesett, hogy mi a baj, és rögtön tudtam, hogy mi a teendő. Szétkaptam a féket, kivettem belőle a fékpofákat, a pöcköt és indultunk tovább. Új fékpofákkal most nem bajlódtunk, kevés volt hozzá az idő, és Zitának volt még egy első fékje.

Nem gondoltuk volna, hogy azt majd ilyen komolyan használnia is kell még a mai napon. Az emelkedő, ami előtt tegnap este visszafordultunk, 50m magas volt és igen meredek mindkét irányban. A túloldalán pedig még néhány lankás kilométer várt ránk. Végül negyed órával a hajó indulása előtt futottunk be a kikötőbe, pont, amikor szemerkélni kezdett az eső. Gyorsan megvettem a jegyeket, aztán gurultunk az első lépcsőig a keskeny fa stégen. Itt aztán lepakoltuk a táskákat a bringákról, azokat kettesével felhordtuk a hajó orrába, majd végül a két bringát is. Ez nem volt egyszerű művelet, mert se a stégen, se a hajón nem volt sok hely, de végül csak megoldottuk.

Mire elindultunk, az eső is elkezdett szakadni, a bringák és a táskák odakint áztak az ablakunk előtt, mi pedig bent ültünk, és a nem egész egy órás út alatt én naplót írtam. Ehhez szerencsére konnektorom is volt, amit nagyon értékeltem, mert tudtuk előre, hogy a szigeten nem nagyon lesz áram. St. Martin szigetének nincs saját, központi áramforrása, és a szárazföldről sem megy a szigetre vezeték, így maradnak a dízel generátorok.

A kipakolás már egy nagyobb betonstégre történt meg és az eső is elállt, mire megérkeztünk. A stég egy bazársorban folytatódott, ahonnan szinte menekültünk a bringákkal, mert ha ott maradunk egy helyben, hamar körénk gyűlt volna a sziget 3000 lakosa, és ezt mi nem akartunk, minél előbb meg szerettük volna találni a szállásunkat, ahol elrejthetjük a bringákat. Ehhez a GPS mellett egy Sukur nevű srác is segítségünkre volt. Ő beszélt angolul, és mutatta az utat, jobban mint a GPS, mert ő tudta, hol nem süllyedünk el a homokban. Merthogy a szálláshoz át kellett vágnunk a sziget nyugati oldalára és ott a homokos tengerparton folytatni.

Nagy meglepetésünkre itt se süllyedtünk el, ám a szállást amit kinéztünk, drágábban kínálták, mint vártuk, és hiába próbáltunk alkudni, a napi 2000 takából nagyon nehéz volt elfogadható árszintre jutni, és végül nem is sikerült. Kértük Sukurt, hogy mutasson egy másik helyet, egy olyat, ahol 300-ért elalhatunk. Tudtam, hogy van ilyen, mert a bazársor mellett kínáltak már ennyiért szobát, de mi nem a nyüzsiben, hanem a csendes parton szerettünk volna lakni. Tekertünk tovább a parton a homokban északra, mellettünk a tenger, a másik oldalt pálmafák és bokrok, Sukur pedig egy csapat másik gyerekkel mögöttünk! Egy másik, partra nyíló szállónál megálltunk, de ott is 1500-ról indítottak, mire kicsit leszúrtam Sukurt, hogy nem ezt ígérte. Visszafordultunk és megálltunk egy másik szállónál, ahol már rögtön úgy kezdtem a mondókámat, hogy van-e szobájuk 300 takáért. Én magam is meglepődtem rajta, de azt mondták, van. Megnéztem, rendben is volt, a napi két óra generátorról kapott elektromos áramot is többször leegyeztettük. Ekkor még mindig nem akartam elhinni, hogy nincsen itt valami turpisság, ezért gyorsan ki is fizettem előre 3 éjszakát, vagyis 900 takát. A szállós rendben volt ezzel, nem lepődött meg, eltette a pénzt és odaadta a kulcsot! Hát, akkor rendben vagyunk, megtaláltuk a sziget legolcsóbb tengerparti szobáját! :)

Miközben pakoltunk befelé, felfigyeltem rá, hogy egy fickó a bringáinkat fényképezi. Gondoltam egy meredeket, és odaléptem hozzá, hogy „100 taka egy fotó ára”, mire ő nevetett, de én folytattam tovább komolyan, hogy 100 taka lesz a fotózása a holdjárműveknek. Látszólag belement, és kérte, hogy akkor legyen rajta ő és én is a képen. Mondtam, hogy rendben, de csak egy feltétellel, ha Sukur, a kissrác is rajta lehet a fényképen. Ebbe is belement, így készült vagy egy tucat közös csoportkép, és a végén valóban átnyújtott nekem egy százast, amit én azon nyomtam, még a szeme előtt átadtam Sukurnak: Ez a jutalmad srác! Kicsit berágtam rád, amikor drága helyre vezettél minket, de attól még ezt megérdemled. Sukur nevetett nagyon, és örült a pénznek, eltette, majd elbúcsúztunk, hogy még úgyis látjuk egymást, kicsi ez a sziget.

Ez volt az első alkalom, hogy komoly szándékkal kértem pénzt fényképért, de ezt azért tettem, mert előre kigondoltam, hogy ez a pénz majd Sukuré lesz.

A szálló szintjét csak egy-két homokzsák választotta el a parti homokfövenytől, a nap utolsó nehézsége a bringák ezen való felpakolása volt. Mindeközben már új barátaink is voltak, egy teljesen bengáli kinézetű pár, akik teljesen perfektek voltak angolból, sőt, mintha amerikai akcentusuk lett volna. Mint azt hamar megtudtuk, nem véletlenül: mindketten Amerikában élnek, most csak nyaralni jöttek haza Bangladesbe, mert amúgy ide valósiak a szüleik. Tőlük megtudtuk, hogy ma van vége az Eid Holiday-nek, és a délután 3 órakor induló hajóval kvázi kiürül a sziget, a bengáli nyaralók utolsó hada is hazamegy, ahogy ők is indultnak vissza Dhakabá, a reptérre. Micsoda hír! A legjobbkor érkeztünk, pont egy kis nyugalomra vágyunk itt és most, az ország „végén”.

Séta és futás a parton

Mint azt már elárultam, három éjszakát szándékoztunk tölteni a szigeten. Az első nap délutánján, egy kis pihenő után kimentünk sétálni a partra. Csodálattal figyeltük meg a kis rákok homokból kigörgetett utcácskáit. Ki tudják hordani az üregükből a gombócba gyúrt homokdarabokat, azokból kész utcákat építettek, és ezen utcarendszerek közepén mindig az üregük volt, ám az utcák hol sugár, hol félkör alakban követték egymást. Olyan parányi lény, mint a kisujjam körmének a fele, hogyan képes ilyen szabályos alakba rendezni a homokot? Ezen hosszasan elcsodálkoztunk és egyre csak fedeztük fel az utcákat a homokban. Volt, ahol egészen egybefüggően egy folyamatos sávban végig telerajzolták a homokot a kis rákok. Ha elnéztünk a távolba, lehetett látni, hol van ez a sáv: ahol nem mossák szét a hullámok, de még nincs túl távol a tengertől a kis rákok birodalma. Közben felfedeztünk egy harmadik féle „építészeti stílust” is, amikor a kisrák csak egyetlen sort épít a homokdarabokból, sugárirányt az üregétől egy másik üreg felé. Lehet, hogy valami szélfogónak is használják ezeket, vagy esetleg tájékozódási pontoknak? Kétlem, mert mindig, minden nap szétmossa az egészet a dagály, és aztán kezdhetik elölről az üregük kiásását és a homok széthordását. És mindeközben mit esznek, miből élnek, honnan van ennyi energiájuk megmozgatni ezt a kis testükhöz képest rengeteg homokot?

A séta közben azért fel is néztünk, így találkoztunk újra Sukurral és egy kókusz árussal. Húsz takáért kaptunk egy kókuszt a parton, amit a szemünk előtt likasztott ki egy nagy éles késsel, és miután egy szívószállal kiszívtuk belőle a kókuszlevet, még szét is nyitotta az árus azt kétfelé, hogy a „húshoz”s is hozzáférjünk. Közben Sukur bemutatott minket a sziget siket-néma fodrászának, és én be is jelentkeztem nála holnapra egy hajvágásra és borotválkozásra. Hol, ha nem itt és most, nála? :) Félig a buli kedvéért, félig mert tényleg kezdtem már kicsit úgy kinézni, mint Tom Hanks a Számkivetettben. (Szegény Zita meg csak nézheti, itt a nőkhöz férfi nemű fodrász hozzá sem nyúlhat.) A sétánk legszebb részei még csak ezután következtek a homokos parton: megcsodálhattuk a halászok bárkáit közelről, ahogy azt is, hogy hogyan terítik ki a partra hosszában a hálójukat, hogy súlyokat akasszanak rá. Mindezt idilli, pálmafás, naplementés környezetben… :)

A bazársoron elkapott minket a rendőrfőkapitány, egy nagydarab fickó. Ki lettünk kérdezve, hogy kik vagyunk, hogy mik vagyunk, honnan jöttünk, és hol lakunk a szigeten, illetve, hogy meddig maradunk. Mi mindent szépen elmondtunk, valamint nevetve „megfenyegettük”, hogy ha nem kerít elő azonnal legalább öt terroristát, akkor azonnal elhagyjuk a szigetet, mert terroristák nélkül az nekünk nem biztonságos. Majd megvacsoráztunk, és hazafelé már egy riksával mentünk a Dream Night Guesthouse-ba – mert így hívták a szállásunkat. Itt a szigeten másféle riksák vannak, és ez milyen érdekes már, hogy még Bangladesen belül is különböznek a riksák, mert ilyen platós, U alakban ülős, tetős riksát eddig még sehol nem láttunk!

Este már nagyon vártam, hogy holnap futhassak, olyannyira, hogy ki sem bírtam addig, hanem még este kimentem egy kis átmozgatásra. A tervem az volt, hogy minden nap, amíg itt vagyunk, körbefutom a szigetet. Ez, ha jól emlékszem, 9km-es távot jelent. Mivel rég nem futottam, nem akartam rögtön ekkora távnak nekivágni, ezért a mai estét átmozgatásnak gondoltam. Csak egy laza 4km-re mentem ki, azt is oda-vissza futottam a parton a szállónktól délre és kicsit aztán északra is, hogy kerek legyen a vége. Amiért visszafordultam az a dagály volt: a víz már olyan magasan járt, hogy nekem nem maradt hely a homokos fövenyen. Mert futni ugye ott jó! :) Gyönyörű holdfényem volt, zene nélkül futottam, és ez így volt nagyon nagy élmény: a tenger morajlása, a holdfény, és a tudat, hogy egy szigeten vagyok, a Bengáli-öbölben. Most először ezen az úton éreztem igazán, hogy nagyon messze vagyunk! Vagyis inkább most úgy éreztem, mint még soha. Eddig is jártunk érdekes országokban, de Bangladesről indulás előtt semmit nem tudtunk, így persze St. Martin szigetéről sem. Az idő egyébként másnap beborult, szeles lett és a fül-torok fájásom is megerősödött, ezért jobbnak láttam lemondani ezekről a futásokról.

A borbélynál

Másnap ártatlanul sétáltunk befelé a „főúton” (egy két méter széles betonsáv, fél méterrel a földfelszín felett) a bazárhoz, amikor egy zöld pólós fickó kezdett hevesen integetni nekünk. A fodrász! Hát el is feledkeztünk róla! De nem volt apelláta, be kellett ülnöm hozzá. Látnotok kellett volna, hogyan gesztikulált a kezével, arcával, mutatta, hogy majd megyek a motoron (milyen motoron?), és mindenki engem néz, olyan jóképű leszek, ha megnyír és megborotvál – nagyon jó lesz nekem! Én hittem neki, elvégre egy ilyen élményt nem szabad kihagyni: Banglades egy távoli szegletében, egy 3000 lakosú korallszigeten a talán egyetlen, amúgy siket-néma borbélynál nyiratkozni! :) Mutatott nekünk arcokat frizurákkal (elképesztő mögéjük photoshoppolt hátterekkel), de én mutattam, hogy Isten ments, egyikre sem akarok hasonlítani, csak egyszerűen vágjon le a hajamból, de maradjon ugyanez a fazon.

Az igazi műsor csak akkor kezdődött, amikor elkezdett nyírni! Legalább fél órát dolgozott rajtam, és a legviccesebb az egészben az volt, hogy közben megjelent a fő-rendőrfőkapitány, aki nagy izgalomba jött a történet láttán, és végigasszisztálta azt. Konkrétan ott állt mögöttünk, és folyamatosan beleszólt a fodrászunk dolgába, ami kicsit röhejes volt. Itt vagyunk egy szigeten, és az egyetlen fodrász vágja a hajamat, miközben talán a sziget szintén egyetlen rendőre asszisztál hozzá. Zita meg csak röhögött magában, miközben beült a spontán alakult nézőközönség soraiba. Tudni kell, hogy az egész bazársoron csak a fodrászüzlet volt kivilágítva, így kényelmesen létrejöhetett a színház: sok helybéli kis székekkel sorba ült a csodát látni, teát szürcsölgetve, a rendőrkapitány dirigálásait lelkes egyetértéssel „háá-háá” nyugtázva, a fodrászt bíztatva.

Na de aztán a hajvágással még koránt sem volt vége a show-nak, mert jött a borotválás. Soha életemben nem borotvált még más, igaz én magam sem borotválkoztam néhány tucatnál többször. :) Viszont a borbélyunk nagyon komolyan vette a dolgát, többször bekent és többször végighúzta a bőrömön a pengét, amit előtte bontott ki a zacskójából, szándékosan a szemem előtt, hogy mutassa, vadi új pengével dolgozik. De az orromat miért kell bekenni borotvahabbal? Igen, megborotválta az orromat is, sőt, ha hagyom, akkor a homlokomat is megborotválta volna, mert az is készült bekenni borotvahabbal. Először ezen csak nevettünk, de később rájöttünk, miért akarta csinálni: itt néhány ember frankón szőrős még az orrán és a homlokán is! :) Most már értjük, hogy miért láttunk a borbélyoknál totál bemázolt arcú férfiakat! Nem arcpakolást kaptak, csak épp borotválták őket…

Szóval a siket-néma borbélynál nagyon jó volt, jól mulattunk, és azt hiszem a helyiek is, mert az utcáról és a szomszéd boltokból a végére mindenki körénk gyűlt. Már csak a hasunkat kellett megtömni, ehhez ugyanazt a finom sült halat választottuk, amit előző este is.

Ekkor jött az ötlet, hogy készítünk egy dupla „előtte-utána” képet a fizimiskámról és a halról, merthogy mindkettőről csináltunk ilyet, a borbély, illetve a vacsora előtt és után. :)

Látjátok, hogy még a fodrászunk mosolya is szélesebb lett a fazonigazítástól! :)

Sukur története

Utolsó nap az idő sajnos nem változott, de azért még így is kimentünk, hogy sétáljunk egyet a szigeten. Nagyjából körbesétáltuk a sziget északi felét, Zita gyűjtött kagylókat, én pedig üldögéltem, fényképezgettem. Lehet, hogy itt a férfiak szoknyában (lungi – ami ugye már nekem is van :D), járnak és kézen fogva sétálnak (na, én idáig nem fogok eljutni), de ez még nem jelenti azt, hogy homoszexuálisok. Mi viszont ezen nem tudunk túllendülni, olyan nagyon komikus az egész, úgyhogy most végre lencsevégre is kaptam, ahogy nem is akárhol, hanem a tengerparton teszik ezt! :)

Este a bazársoron még mindig találtunk újat: most egy labdajátékot játszott néhány ember egy üres placcon. Egy rácsszerű külsővel, és üres belsejű labdával dekáztak egy körben állva, a lényeg pedig az volt, hogy ne essen le a földre a labda, illetve, hogy minél izgalmasabb figurával jutassák újra a magasba a labdát.

Amit talán a legjobban élveztünk az egész szigeten, hogy félig angolul, félig bengáliul tudtunk beszélgetni a helyiekkel, miközben egy az utcára nyíló kis üzletben teázgattunk vagy falatoztunk, pont úgy, ahogy ők is. Ez nem csak kellemes, hanem hasznos is volt, mert így tudtuk meg, hogy teljesen reménytelen innen átjutnunk Mianmarba, ugyanis nem járnak innen hajók. Harmadnapra már barátaink is lettek, akiket felismertünk (nem csak ők minket), és akikhez visszajártunk. És mindeközben sose gyűlt körénk zavaró tömeg, ami megint nagyon jó volt.

Sukurnak utolsó este ajándékot is hoztunk, mert sejtettük, hogy mint mindig, most is találkozni fogunk vele. Ez így is volt, így át tudtuk neki adni az angol-bengáli tematikus szótár-füzetet, amit még valahol Khulna környékén vettünk egy buszon 10 takáért. A bengáli jelentése a szavaknak csak bengáli karakterekkel volt leírva, így mi csak point-it-ként tudtuk volna használni, ezért inkább azért vettük, hogy majd odaadjuk valakinek, akinek igazán hasznos lesz. Ehhez ez volt a megfelelő idő, és Sukur volt a megfelelő személy! Vagyis csak azt hittük! Ugyanis amikor átadtuk neki, kiderült, hogy Sukur nem tud olvasni, se írni, se bengáliul, se angolul. Sose járt iskolába, az angolt a szigetre érkezett turistáktól tanulta meg! 12 éves fejjel megtanult angolul, úgy hogy sose járt iskolába!

Hogy-hogy nem jársz iskolába? – kérdeztem Sukurt. Mert nincs rá pénze a családomnak. Miért nincs rá pénze, mit csinál anyukád? Anyukám a háztartást vezeti és a testvéreimre vigyáz. Apukád? Apukám halász, de nem jár ki a tengerre, hanem otthon fekszik és alszik, pedig ha kimenne a csónakkal a vízre, minden nap annyi halat foghatna, amennyiből sok pénzünk lehetne. – Így Sukur, mire én folytatom: Mennyibe kerül egy évre az az iskola? 1000 taka! – válaszolja. Ezer taka az nincs egész 3000 forint! Hogy-hogy nincs ennyi pénzetek egy évben, nem tudsz ennyit összeszedni a turistáktól? Mit csináltál a 100 takával, amit pár napja adtunk Neked? Minden pénzre szüksége van a családomnak, azt is édesanyámnak adtam, 4kg rizst vett belőle.

Az a bizonyos kép, amiért az érkezésünk napján Sukur a pénzt kapta, azóta egyébként felkerült a Facebook oldalunkra, és meg is köszöntünk az illetőnek. Úgy tűnik, talán nagyon nem haragudott meg a pénzes fotó miatt, mert bár a screenshot-on már nem látszik, de később még azt is írta, hogy menjünk vissza újra és újra Bangladesbe. :)

Én e Sukurral folytatott párbeszéd után kezdtem gondolkodni, és állt össze bennem a kép, hogy kötelességünk segíteni ezen a srácon. Nem is értem, hogy nem tette ezt meg eddig valaki, hozzánk hasonló “gazdag” külföldi turista, akiktől Sukur angolul tanult? 1000 taka az nekünk szinte semmi pénz, oké, jó hogy egy napi büdzsénk, de gondolkodás nélkül odaadunk egy napot a nászutunkból (ami így ebben a formában nem igaz, mert előteremtjük majd azt pénzt máshonnan), hogy kifizessük Sukur tandíját egy évre. El is határoztuk Zitával, hogy holnap első utunk az iskolaigazgatóhoz lesz majd, Sukurral együtt, aztán ha beírattuk Sukurt, elmegyünk a szüleihez is és a tolmácsolásával megbeszéljük velük, hogy mostantól Sukur iskolába jár, mert ez bizony hosszútávon nagyon-nagyon jó lesz neki is és a családjának is.

Ám ezzel én akkor nem értem be, rögvest tenni akartam valamit Sukurért, ezért elsétáltunk egy közeli papír-írószer boltba (igen, van ilyen a szigeten!), ahol vettem neki egy üres füzetet és egy tollat. Visszaérve az étteremhez, ahol amúgy potyáztunk a vacsora után, amíg Zita az angol ábécét betűit írta le a Sukur új gyakorlófüzetébe, addig én a barátait kérleltem, hogy tanítsák a srácot, tanítsák meg neki a betűket, tanítsák meg olvasni és írni, mert van benne valami! És akar is, ez már csak abból is látszott, hogy ahogy kézhez kapta Zitától a füzetet, elkezdte másolni benne a betűket, ahogy mondtuk neki. Ha csak abba belegondolok, hogy mindössze 12 éves, és gyakorlatilag ő rendelkezik a legjobb angollal a szigeten azok közül, akikkel találkoztunk…

Szóval ez nem semmi! Biztos, hogy van tehetség, és akarat a srácban, biztos, hogy eszes gyerek, akiben van potenciál, ami viszont kihasználatlan marad, ha nem segítünk rajta. Én még 17 évesen sem tanultam németül, pedig tanítottak, ő pedig önszorgalomból, tanár és tanítás nélkül… Ezen nem bírok napirendre térni! Gondolkozzunk el Sukur életén, ha panaszkodni támadna kedvünk a saját, magyar sorsunk terén! Remélem viszi valamire a srác, mert benne van a lehetőség! Ahogy mindannyiunkban is!

Este úgy mentünk el lefeküdni, hogy másnap a délelőttöt Sukur iskoláztatására szánjuk, és délután összepakolunk, hogy a három órakor induló aznapi hajóval elhagyjuk a szigetet. (minden nap egyszer fordul a hajó)

Jön a vihar, menekülés a szigetről!

Reggel valaki veszettül kopogott az ajtónkon, és amikor azt kinyitottam, láttam, hogy a szállodás arc az. Kérdeztem mi van, de nem igazán tudta elmondani, csak sokadjára értettem meg, hogy vihar közeleg és a hajó nem délután háromkor, hanem most délelőtt fél óra múlva indul, és aztán nem is jön többet vissza, talán egy hétig sem, amíg újra el nem csendesedik az idő a tengeren. Micsoda, fél óra!? Nézz körbe, mindenünk szana-szét van a szobában, nem készültünk erre. Légyszi telefonálj oda (a mobilhálózat az 0-24 működik a szigeten, még mobilnetünk is volt), hogy mindenképpen várjanak meg, még egy órára szükségünk van! – Mondtam neki, de közben nem tudtam, mennyit értett meg belőle, ezért keltettem Zitát, és kezdtünk pakolni. Hamarosan újra kopogott az emberünk, közölte, hogy nincs egy óránk, a hajó 30 percen belül elindul vissza Teknafba, nem tudnak ránk várni! Na, jól nézünk ki, mindent csak behányni a táskákba, csak hogy valahogy beférjenek, csak gyorsan, aztán bezár, kihord, felrak a biciklire és indulás a parton a másik szállóhoz, ahol be tudunk menni a bringákkal a belső, betonozott útra, amin már gyorsan odajutunk a kikötőhöz! Ez volt a terv a fejemben, ami gyorsan össze is állt, ám a valóság nem volt ilyen egyszerű.

Hamar megjelent Sukur is a szobánknál és közölte nagy izgatottan, amit már mi is tudtunk. Kértem, hogy segítsen és ő nagyon rendesen segített is kihordani a táskákat a partra. Jó gyerek ez a Sukur, most is rögtön ideszaladt, hogy értesítsen és segítsen minket. A parton még „high-tide” volt, vagyis magas vízállás, a hullámok szinte a homokzsákokat nyaldosták, azokat, amelyeknek a bringáink voltak támasztva, miközben a táskákat raktuk fel rájuk. Egyszer csak egy a többinél nagyobb hullám érkezett, eláztatva a cipőinket, felcsapva a bringákra is. Ugyanez a hullám, ahogy vissza a tenger felé indult, magával kapta Zita egyik táskáját! Mi a franc, mi jöhet még, tengervizet kapunk, eláztat minket a tenger!? Ezt nem hiszem el! Hangosan felkiáltva Zita táskája után rohantam, hála az égnek ezek mind vízállóak, így azon nem is paráztunk, hogy beázott-e, örültünk, hogy nincs olyan nehéz, hogy elnyelje a tenger, és hogy végül sikerült visszaszereznünk tőle. Gyorsan befejeztük a pakolást, és indultunk! Tengervizes SPD-cipőinket becsatoltuk az alulról tengervízben félig megázott bringákba, és gyíííí, mentünk, ahogy csak bírunk!

Konkrétan a tengerben bringáztunk, úgy értve, hogy annak a hullámai nem hagytak száraz helyet a parton, nagyon sokszor a kerekeinket nyaldosták, de azok hála az égnek valahogy még így sem süllyedtek annyira el a homokba, hogy ne tudtunk volna tekerve haladni. A part kijáratánál azonban le kellett szállnunk, egy nagyot kellett löknünk a bringákon, hogy azok feljussanak a néhány méter hosszú, meredek, gyökeres szakaszon, aminek a túloldalán már az a szálló volt, aminek a kapuja előtt kezdődött a betonút. Igen ám, de ez a kapu zárva volt, csak egy embernyi ajtó volt rajta nyitva, de annak volt egy kb. 30cm magas pereme. Kértük hangosan, hogy nyissák, mert sietünk, de bénáztak, nem találták a megfelelő kulcsot, mi meg nem tudtunk várni, megfogtuk ketten a bringákat egyesével, és átemeltük őket.

Kint a betonon a riksások nagyot néztek, mert ilyet még nem láttak! “Hoda Hafesz!” barátaink, nekünk most rohannunk kell, menekülünk, mert ha elmegy ez a hajó, lehet, egy hétre itt ragadunk, és az nagyon nem lenne vicces, mert a vízumunk már így is lejárt több mint 10 napja!

Szóval éles volt a helyzet és ezt tudtuk, és éreztük is. Közben az eső is szemerkélt, de ez most nem igazán izgatott minket, csak azon feszültünk, hogy elérjük a hajót. Csak azt a pillanatot vártam, hogy végre beforduljunk a bazársoron, aminek a túl végén a stég mellett megpillantjuk a hajót… Ha még bent áll! Elszáguldottunk a fodrász mellett, a boltok mellett… Mennyi szép emlék, csupán néhány nap alatt! Az iskolát is elhagytuk, ami amúgy egyben ciklonház is. Ezt nagyon sajnáltam, bántott, hogy nem tudtunk emiatt a hülye vihar miatt Sukurnak segíteni. De talán majd még valahogy a szárazföldről el tudjuk intézni. Egy ezrest nem akartunk neki odaadni, mert attól tartottunk, megint „csak” rizst vesz belőle az anyja. Közeledett a bazár, már a „városban” voltunk, még egy jobbkanyar, aztán balra befordulunk a bazársorra, és…

Folytatása következik!

Bocs, ezt a „befejezést” nem tudtam kihagyni! :) A reklám után folytatjuk. Addig nem írom meg a folytatást, ameddig nem rendel mindenki naptárat, aki szeretne! Kiváló karácsonyi ajándéknak is, csak tessék, tessék, vegyék a falinaptárat! Október 31-én le kell adnunk a nyomdának a darabszámot, komolyan beszélek! Szóval, ha még nem rendeltetek, de szeretnétek, akkor most tegyétek meg! Köszönjük! Nagy-nagy köszönet azoknak is, akik már rendeltetek!

A Saint Martin szigetre 2012. szeptember elsején érkeztünk, és… – Hú, majdnem elszóltam magam! – …ez a bizonyos menekülés 4-én reggel történt.

Emlékeztek a Kaland, Játék, Kockázat nevű könyvekre? Az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha minden real-time menne, úgy értem valós időben meg tudnám írni az útinaplót, akár valami gondolatvezérelt billentyűzeten, rögvest online, Ti pedig ugyanígy tudnátok olvasni, és eldönthetnétek, vagy mondjuk szavazhatnátok… ha nem is arról, hogy elérjük-e a hajót, vagy sem, de mondjuk, hogy merre menjünk tovább. :) De legalább így utólag, ki vele, kinek mi tetszene jobban, ha elérjük a hajót, vagy sem!?

Óriás kigyózsák hullámtörők

Miután előző nap nem sikerült elindulni, úgy terveztük, egy nap alatt mindenképpen megcsináljuk a Cox’s Bazar – Teknaf szakasz, ezért korán keltünk, elbúcsúztunk a baptista paptól és családjától, majd elindultunk, újra bele az ismeretlenbe! Teknafba két út vezet, az egyik a főút, a szárazföld belsejében, a másik egy kisebb út, végig a part mentén. Erről még az útikönyv is írta, hogy helyenként zűrös lehet, és a helyiektől is hallottunk mindenfélét, de végül mégis emellett az út mellett döntöttünk, mert nem akartuk kihagyni a lehetőséget, hogy a „világ leghosszabb tengerpartja” mentén kerékpározzunk.

A kezdeti élmények bizakodásra adtak okot, mert ahogy kiértünk Cox’s Bazar városából, egy csinos kis aszfaltúton találtuk magunkat, ahol jobbra tőlünk a part húzódott, balra pedig egy nagyobb földletörés magasodott fölénk, ahonnan néhol vízesések szakadtak alá. Szóval az egész kép elég festői volt a fekvőbringa üléséből, főleg, hogy csak egy-két autoriksás volt rajtunk kívül az úton. A parton hosszúkás, barna sziklákat pillantottunk meg, szép henger alakúra formálta őket a víz, jól néztek ki, ugyanakkor meglepő volt, hogy ennyi és ilyen nagy sziklákat látunk az amúgy mindenütt tisztán homokos tengerparton. Egy ponton, szemben egy valamilyen táborszerű telep bejáratával egy kis stéget pillantottunk meg, ami ilyen sziklákra volt építve. Mivel a hely teljesen üres volt, ezért ezt kihasználtuk egy kis pihenőre. Ritka az ilyen hely Bangladesben, jó ha élünk a lehetőséggel! :) Amikor letámasztottuk a bringákat a stégen, akkor vettük csak észre, hogy nem betonon állunk, de még csak nem is sziklán, hanem valami szöveganyagon! Egy óriás zsákon! És a sziklák nem kőből vannak, hanem valójában óriási, kígyó alakú homokzsákok, olyanok, mint amin mi is állunk, és nem a természet, hanem az ember alkotta őket, hullámfogónak! :) Így már érthető! Hát ilyet sem láttunk még, ekkora baromi nagy homokzsákot… Még akkor is hihetetlen volt, amikor rajta álltunk, pedig látszott a varrás, meg minden, egyértelmű volt, mi ez.

A nyugalom nem tartott soká, igaz, csak egy katona zavart meg minket, mondván, hogy ez az ő területük, és leszünk szívesek elhagyni. Mondtuk, hogy még öt perc, befejezzük az étkezést, és már megyünk is. Ez így is volt, hamar az úton találtuk magunkat újra, hosszú fasorok között tekertünk, míg ki nem értünk a következő nyitott partszakaszhoz, ahol megint érdekes dolgot találtam a parton, de most kb. fél méteres élő kockakövek formájában, amelyek össze-vissza voltak egymáson. Nem tudtam eldönteni, hogy ezek így lettek csak eleve idehányva talán megint csak hullámtörőnek, vagy ezt már a természet rendezte így újra. Ha utóbbi, akkor az a vihar, vagy szökőár bizony nem lehetett gyenge történet!

Bárkák és pálmafák a parton

A következő kilométereken olyan gyönyörű partszakaszokat és helyeket láttunk, hogy alig akartuk elhinni! Hát ilyen is van itt Bangladesben? Csend és nyugalom, ráadásul ilyen környezetben? A part elképesztően gyönyörű volt egy-egy pontján, és erre még rátett az is, hogy a helyieknek nem akármilyen halászbárkái parkolnak a vízen, szóval volt mit bőven csodálni és fényképezni. Sokszor megálltunk, főleg az apró, tengerbe ömlő csatornák felett a felüljárókon, mert ugye magasból még jobb volt a látvány. A helyiek egy az út és a tenger közötti fás részen hűsöltek, hol csak úgy földön fekve, hol kifeszített függőágyakban. Sok helyen egész kint voltak a vízből a bárkák, és azok körül tettek-vettek az emberek, máskor meg egy furcsa kalapos halász jött szembe velünk az úton, persze mezítláb, csak egy feltűrt lungiban és pólóban. Ők egész nap a szabadban vannak, egy gondjuk van csupán, kifogni a napi betevőt, a halat, és ez így kívülről most egyszerűnek tűnik, de vajon közben ők boldogok ennyivel? Ha nem tudják és nem vágynak arra, amennyi minden van még a világban, akkor valószínű boldogok, és remélem így van.

Asalam Aleikom! Kemonacso? – Khubbáló!!!

A korai, első ebédünket egy érdekes helyen költöttük el, ahol igaz, alig láttunk rá a bringákra, de ez nem is volt baj, mert nagyjából működött a vonal, és csak néhányszor sétáltam ki egy szamoszával a számban, megkérdezni a kíváncsi helyieket, hogy jól vannak-e? :) Ezt ők nem vették rossz néven, és én is kaptam néhány cifra, bordó mosolyt a bételrágó barátainktól. Ez most nem volt idegbajos szituáció, kevesen is voltak ahhoz és mi is nyugodtak voltunk, és mindez nagyon jól esett nekünk. Végre, végre csak húszan vannak a bringák körül, és csak négy másik asztaltól bámulnak minket, de ami a legjobb az egészben, hogy ez most nem zavar, és nem emészt minket, ezt már el tudjuk viselni, jó ez így. Szóval teli hassal, és nyugodt kedélyekkel tudtuk folytatni az utat, és mindezt értékeltük is nagyon. Ilyenkor, ha megmarad a jókedvem, akkor tudok viccelődni, beszélgetni a helyiekkel, amiért cserébe mindig ezer és ezer mosoly, és sok nevetés jár vissza cserébe, amitől aztán nekem is jobb kedvem lesz. Ez mind nagyon jó, és most örültünk neki, hogy a mai napon jó irányba indultunk el, szép volt ez a nap, és nagyon élveztük már így az elején is.

Amikor következőnek megálltunk egy útszéli kis vendéglőnél csápátizni és teázni, még ahhoz is kedvem támadt, hogy kicsit csillapítsam a kiváncsiságukat, na meg, hogy megtudjam, mennyi van még hátra Teknafig, szerintük! A helyiektől kapott információ általában helyes, ha feltételezünk egy +/- 50%-ot a pontosságát illetően. :) Igaz, ezúttal valóban pontosak voltak, tényleg annyi volt csak hátra, amennyit mondtak, én is láttam a GPS-en, de jobbnak láttam kérdezni, elvégre mindenfélét hallottunk mindenfelől erről az útról, és ha ez véletlenül nem érne el Teknafig, mert mondjuk elmosta a tenger, akkor biztos szólnának nekünk erről a helyiek, amikor kérdezgetjük őket.

Nem is sejtettük, de az igazi szépség csak ezután várt ránk! Egy városka mellett levágtunk, a part menti gyalogösvényre tévedtünk, házak közé, pálmafák alá, és én már készültem rá, hogy fordulhatunk, vagy pakolhatjuk csónakra a bicikliket, de amikor kiértünk mindebből, és megérkeztünk a folyóhoz, amit én már előre láttam a gépészen, akkor csodák csodájára egy hidat is találtunk rajta, amin én azért lepődtem meg, mert ha a gépész nem jelöl erre egy kis utat, bizony nekünk eszünkbe se jutott volna erre átvágni. Ugyanitt az emberek tömegesen vonultak fehér köpenyeikben és sipkáikban a mecsetbe imádkozni, ugyanis ez a nap péntek volt, ami a muszlimoknak egy nagyon fontos nap.

Miután visszaértünk az utunkra, az kicsit megváltozott, erdősebb, zártabb részen haladtunk, sok pálmafával magunk körül. Ezt nagyon élveztük, és nagyon örültünk neki, hogy végül erre jöttünk, és mindezt láthatjuk, ráadásul mindenféle kiborulás vagy idegbaj nélkül. Szóval élveztük a gurulást, és ez nagyon jó volt, mert tényleg nagyon szép helyen haladtunk. Érezhető volt rajtunk a két nap pihenés is, könnyebben haladtunk.

Az út mentén hatalmas fákat pillantottunk meg, egyenes, magas törzsük volt, és csak fent a magasban ágaztak szét az ágai, csak ott volt lombkoronája. Mindez csak még inkább rátett a látványra és az érzésre, ilyen fák alatt bringázni! Hát ilyen is van Bangladesben, ezt is megéltük, de nagyon nem volt egyszerű idáig eljutni… Képzelhetitek, mennyire értékeltük, hogy most itt lehetünk. Mindemellett bennünk volt az izgalom is, hogy ma eljutunk Teknafba, a bangladesi szárazföld legdélebbi csücskébe, a félsziget végébe, ahonnan másnap áthajózunk majd St. Martin korallszigetére, és onnan meg talán már egyenesen Mianmarba… Szóval sok új és szép várt ránk, de már ez a nap önmagában is gyönyörű volt.

A Bangladesi – Már majdnem természeti népnek számít?

Egy-két szót megérdemelnek a helyiek, mert errefelé is láttunk csuda figurákat. Először is vegyük a gyerekeket, azokat, akiket errefelé is láttunk, és valószínűleg testvérpárokról beszélünk. Van a nagyobbik, még ő is csak éppenhogy kinőtt a földből, de már cipeli a kistestvérét, aki alig kisebb nála, de azért mégis… Szülő, nagyobbik testvér a környékükön sincs! Mennyire más világ ez, milyen hamar megtanulják a gyerekek a felelősséget egymás iránt, és az önállóságot.

Aztán csak pár méterrel később, amikor megálltunk valamiért egy kisebb tömeg mellett, egy apuka a fiával nagyon furcsán festettek nekem, kiszúrtam őket a tömegben, és amikor továbbálltak, sikerült külön is lencsevégre kapnom őket. Először is az apuka egy műanyag széket vitt a feje körül, de ez még hagyján, ezt már megszokhattuk, hogy sok mindent visznek errefelé az emberek a fejükön, vállukon, hát miért ne így vigye azt a széket, hát nem?! :) De a gyerek! A gyerek, könyörgöm, ő egy szál fütyiben van, és egy szép nagy sarlót visz a kezében!!! :D Még nincs akkora, hogy ruhát kéne hordania az itteni társadalmi elvárások szerint, de a sarlóval már tud bánni! Ők itt már nagy más emberek mint mi, azt hiszem. :)

Ez mondjuk abból is látszik, hogy sokszor máskor is láttunk már meztelen embereket az utcán, nagyobb, 6-7 éves (vagy a jó ég tudja, mennyi, olyan mások ők) forma gyerekeket, és néha felnőtteket is, igaz, róluk nem voltunk meggyőződve, hogy bolondok-e a saját társadalmuk szerint is, vagy sem… :) Azt hiszem ők még közelebb állnak egy természeti néphez, mint mi, és ez valahol szép, és jó, és ezért én nem nézem le őket, sőt. Azért nem is ősembert írtam, mert arról mindenkinek egy neandervölgyi jut az eszébe, holott én csak azokra a népcsoportokra akartam utalni, akik még ma is élnek néhol kisebb törzsekben elszórtan a világ dzsungeleinek mélyén. 10 ezer évvel ezelőtt még mindenki hasonló képpen élt a földön, de aztán kitaláltuk a mezőgadaságot, sikerült félretenni az ételből, felhalmozni azt, és így hatalmas civilizációk jöttek létre, s itt vagyunk most mi, mindennek az élén, vagy ha úgy tetszik, tetején, netbookkal, GPS-el, internettel, én írom, Ti olvassátok, és igen, ez csodálatos, gyakorlatilag a fejemben tudtok olvasni, úgy hogy én közben térben, és akár időben is távol vagyok Tőletek, hiszen ezt lehet, hogy 50-100 évvel később is olvassa valaki. Szóval már az időutazást is feltaláltuk, és mindez tényleg nagyon király, ez mind nagyon szép és jó dolog, de ugyanakkor mindeközben elfelejtettük, honnan is jöttünk, miből is vagyunk, és hogy kik is vagyunk valójában. A természet gyermekei! :) Hát ők ezt itt Bangladesben még valamennyire sejtik, ahogy a kevés maradék természeti, törzsi népek gyermekei pedig pontosan tudják, eszerint élnek, és eszerint alakítják ki öntudatuk, eszerint élnek és cselekszenek, a természettel és a világgal teljesen összhangban, ahogyan mindenki tette 10 ezer évvel ezelőttig 190 ezer éven keresztül, mióta lemásztunk a fáról.

Mi pedig csodálkozunk most rajta, hogy az egyik kisgyerek vigyáz a másikra, a harmadik meg meztelenül szaladgálva egy éles szerszámot hord magánál. Holott ez a természetes, vagyis ennek kéne annak lennie, de mi nagyon eltávolodtunk ettől, óvjuk magunkat még a széltől is, így közben a nagy kényelmünkben lemaradunk a valóságról. Ez mind megint nem baj, ez még nem tragédia, csak vegyük ezt észre, és térjünk rá egy jobb ösvényre.
Hát ilyesmik is jártak, járnak a fejemben, amikor végignézek bengáli barátainkon. :)

Földrajz órát adunk – Ebédet kapunk :)

Ebédelni úgy álltunk meg, hogy csak pisilni akartunk valahol, de aztán megint kisebb műsort tartottunk a helyieknek, ezúttal Zita volt az, aki foglalkozott velük, világtérképet rajzolt nekik a földre, mert nemhogy Magyarországról, de még Európáról sem hallottak, és ezt azon nyomban orvosolni szerettük volna náluk. :) Ennek a vége az lett, hogy egyikkőjüktől (aki történetesen beszélt angolul, és föciből sem volt ilyen gyenge) kaptunk egy ebédmeghívást, amire rövid hezitálás után igent mondtunk. Hamarosan egy kisebb gyermeksereg kíséretében áttoltuk a bringáinkat egy pálmafás udvarba, ahol behívtak minket az egyik házba, aminek agyagból volt a fala, a teteje pedig félig pálmalevelekből, félig bádogból. Itt bemutattak minket a családnak, és egy szomszéd is előkerült, akivel addig is tudtunk beszélgetni, amíg vendéglátónk a konyhát és a családtagjait rendezgette.

A szomszéd srác nagyon büszke volt a motorjára, és a munkájára(idegenvezető, dolgozott már külföldiekkel is!), és minden vágya az volt, hogy egy nyugati országban dolgozhasson. Kérdezte Magyarországot is, hogy nem tudunk-e neki otthon valami munkát. Mondtuk, hogy hát sajnos nem, otthon növekvő munkanélküliség van és még mi sem tudjuk, mi lesz velünk, ha hazaértünk, szóval mifelénk sem olyan rózsás a helyzet, sőt, mondok Neked valamit: nem vagyok szociológus és nem végeztem ilyen kutatásokat, de úgy látom, otthon nálunk elégedetlenebbek az emberek, mint nálatok, legalábbis ezt szűrőm le abból, ahogyan viselkedtek, és nem csak velünk, hanem egymással is, sokat vagytok a szabadban, egymás közt, sokat nevettek, mosolyogtok. Nem csak akkor, amikor minket láttok! Tudom, mert már megfigyeltünk Benneteket többször sutyiban is. Ti ilyenek vagytok alapból. És tudod, mit mondok még? Nálunk az emberek ilyen helyekre járnak nyaralni, mint ahol Ti éltek! Sőt, van aki egész életében arról álmodozik, hogy csak egyszer az életben eljusson egy olyan pálmafás, kókuszdiós tengerpartra, ami neked ide 1 perc séta. :) Te pedig egy nyugati világba vágysz, egy olyanba, ahol az emberek szépen kezdenek rádöbbeni, hogy nem minden olyan nagyon frankó ott nekik. Van, ami az, szó se róla, de sokan ezt nem is látják, mert majd meg vesznek abban a zűrzavarban, és csak kevesen jönnek rá, hogy az egyszerű élet, amilyen a Tiétek is, az nagyszerű is lehet. Jó vágyakozni, és jó dolog többet, mást akarni, csak közben vedd észre magad körül a csodákat, mielőtt beleszaladnál a holnapba. Najó, a srácnak nem voltam ilyen költői angolul, sőt ezt a végén már inkább csak magamnak írtam, meg Nektek.

Az ebéd finom csirke volt, rengeteg rizzsel és dállal. Nagyon jól laktunk és nagyon hálásak voltunk nekik, és most még az sem zavart, hogy a helyiség kis ablakán folyamatosan váltásba leselkedtek be hárman-négyen a gyerekek, mikor mennyi fért oda. :) Barátaink mindenáron el akartak minket kísérni Teknafba, mire a benzin áráról, és a fosszilis üzemanyagok világáról is tartottunk egy kiselőadást, amit azt hiszem nem vettek, túláradt bennük az irántunk érzett izgalom és vendégszeretet. Nekünk viszont semmiképp nem lett volna jó, ha ketten végig puffogtatnak körülöttünk a nap hátralévő részében, ezért másodszorra is megkértük őket, hogy csak akkor jöjjenek Teknafba motoron, ha amúgy is mennének, vagy jöjjenek velünk, de akkor humán kerékpáron, tekerve, ahogy mi is tesszük. A kerékpározás ötletén teljesen szétakadtak, hogy de hát ők gyengék, arra a 32km-re nem lennének képesek… Ti gyengék?! Ti?!? Na ne mondd már! …és most, hogy jobban belegondolok írás közben, az a durva, hogy ez igaz. Amint szerez itt valaki a segge alá egy motorkerékpárt, azt utána élete végéig meg akarja tartani, az egy hatalmas státuszszimbólum, pláne, hogy itt már a pár köbcentis recsegők is úgy néznek ki, mint nálunk egy sportmotor, hát még amiben digitális kijelző mutatja a sebességet, na az aztán igazán csúcs! És amint valaki eléri, hogy legyen neki egy ilyen, már csak azért sem akarja soha többé elengedni, mert bele is lustul, leépülnek az izmai, azután mindenhová már csak a motoron jár, hagy lássa mindenki, hogy van neki, és minden napja azzal telik, hogy előteremtse a benzinre és az újabb álmaira a hozzávalót. Mindez valahol azért szép is, hisz ettől halad előre a köztársaság, de kérdés, hová?! :)

Erdő úton-útfélen, és benne az útban is!

Na mindegy, bolond egy világban élünk, de mi most már ne törődjünk többet ezzel, csak maradjunk a szépséges tengerpartunk mentén, és tekerjünk tovább rajta délnek, Teknaf felé. Mert az igazi csoda még csak ezután következett ezen a napon!

Gyönyörű erdőben jártunk, az előbb említett magas, egyenes törzsű, magasan szétterülő lombú fák tömegével voltak itt, sűrű erdőt alkottak, aminek az alján barátságos, zöld aljnövényzet feküdt és a mi kis aszfaltsávunk kanyargott, de úgy, hogy közben a fákat kikerülte, vagy ha nem tudta, akkor egyszerűen csak meghagyták a fát az út közepén. :) Úgysincs errefelé már semmilféle komoly szabály, akkor hát egy ilyen gyönyörű nemzeti parkban (Teknaf Game Reserve) miért na hagynák meg a fákat az út közepén. Ez nagyon-nagyon szimpatikus volt nekünk, mint ahogy az egész erdőtől is teljesen elvarázsolódtunk. Sajnos ez az egész gyönyör talán egy kilométert sem tartott, igaz aztán még egy ugyanilyen rövid időre visszatért, mert odébb megint egy hasonló erdőben találtuk magunkat. Középen egy kisebb mezővel, ahol állatok legeltek.

Az egész tényleg úgy festett, mintha csak rajzolták volna, meseszép volt. Mindeközben még abba is belegondoltunk, hol is vagyunk. Egyre közelebb a félsziget végéhez, jobb oldalt a Bengáli-öböl, balra pedig, keletre, a fák mögötti kis hegyvonulat túloldalán a Naf folyó hosszú torkolata.

Ahogy kiértünk egy tisztább részre, megpillantottuk balra tőlünk a hegyet, amit mi csak úgy hívtunk, „a fekvő kutya alakú hegy”. Ti is látjátok? Balra van a feje az orrával és a nagy füleivel, jobbra hátul pedig a combja, a farka. :) Ekkor már közel jártunk Teknafhoz, ahogy a nap is a horizonthoz.

Teknaf, és a hold a Naf folyó felett

Mire megérkeztünk a városkába, már szürkült, és mivel támadt egy olyan hülye ötletem, hogy gyorsan még a szállodakeresés előtt nézzük meg a kompkikötőt is, ezért végül szépen ránk is sötétedett egészen. Persze ehhez az is kellett, hogy tévedjek a kikötő helyét illetően, és hogy megint bedőljünk azoknak a helyieknek, akik mindenre csak bólogattak és mutogattak, függetlenül attól, hogy egy szót sem értettek a kérdéseinktől.

Így történt, hogy először elküldtek minket valami teljesen rossz irányba, ahol semmiféle kikötőt nem találtunk, csak a minket kergető helyi gyerekeket. Aztán végül helyre tettük magunkat, ekkor viszont olyan messze küldtek minket, hogy végül 3km-re Teknaf központjától, a Naf folyó partján visszafordultunk. Fáradtak voltunk már ekkor, a hosszú nap végén, de azért egy kis szépséget mégis sikerült találnunk ebben az esti kitérőben. A hold fénye egy sávban tükröződött a Naf-öbölnek vizén, de csak addig a pontig, ahol az véget nem ért. A túlparton az a szárazföld már Mianmar! Ezen a napon valahogy sikerült éreznünk, milyen nagyon távol jutottunk. Talán mert azt is éreztük már, hogy még Bangladesen belül is messze jutottunk, lassan két hónapja már, hogy az országba északnyugaton beléptünk, és most itt vagyunk megint a határánál, a délkeleti csücskében.

Borzongató érzés volt, hogy már látjuk e távoli, újabb ezer csodával hívogató ország földjét, Mianmart!

Ez a gyönyörű nap a naptári nyár utolsó napjára, 2012. augusztus 31-re esett, és 84,7km-t tekertünk Cox’s Bazartól Teknafig.

Ui: Sundar annyit jelent: gyönyörű! De ezt Sundarban-nál már mindenki megtanulta, ugye? :)

Micsoda idétlen kifejezés, a „világ leghosszabb tengerpartja”! Ha én el akarnám ezt képzelni, hamar egy a legnagyobb kerületű egybefüggő földdarab, talán Afrika és Eurázsia kerületéig jutnék, aminek valóban, Cox’s Bazar is része, pont úgy, az egész adriai partvidék, az olasz csizma, vagy Norvégia fjordjai. Persze a bangladesiek bizonyára nem erre a part-”szakaszra” gondoltak, hanem ennek egy apró részére, ami Chittagongtól Teknafig húzódik és 120km hosszú, és történetesen (azt mondják) ez a világ leghosszabb egybefüggő(!), természetes(!), homokfövenyes tengerpartja. Ezzel is tudnék veszekedni, de minek! :) Cox’s Bazar amúgy csak egy település ennek a partszakasznak kb. a közepén, de ezzel a névvel egyben a partot is azonosítják. Cox’s Bazar a bangladesiek elsőszámú belföldi nyaralóhelye. És igen, a Ramadánt lezáró Eid, a legnagyobb muszlim ünnep kellős közepén érkeztünk meg ide. De ez sokat nem zavart minket, hiszen mi egy baptista templom vendégházában laktunk, ahol rajtunk, egy cseléden és a pap családján kívül senki más nem volt, sőt mi több, volt egy tágas szobánk és nagy udvarunk. Persze ennek az iróniája, hogy emiatt mégsem zárkóztunk be, alig voltunk otthon a szálláshelyünkön.

A piacon és a postán

Rögtön első nap kimentünk, és az utcánkban reggel nagy piacot találtunk, az emberek a földön ülve minden földi jót árultak, sőt még a tengerek nekünk igen cifra gyümölcseit is, szóval folyt az igazi élet, és mi ezt élveztük nézni és fényképezni. Végre nem mi voltunk a fő látványosság, hanem az a nagy félember nagyságú zöld „retek”, és a körülötte forgó üzlet. A sétával nem csak maga a séta volt a célunk, hanem a posta is, hogy feladjuk az időközben felgyülemlett képeslapokat. Egy országból általában csak egy alkalommal adjuk fel a lapokat, ezért lehet 1-2 hónap késés a kérelem, és a kézhez kapás között, ezt remélem megértitek! Így annál nagyobb meglepetés! Volt, aki már elfelejtette, hogy kért, és mikor megérkezett a lap, nagyon megörült neki. Azt tudjuk, hogy akiknek innen adtuk fel a lapokat, azok megkapták, de sajnos közben fényderült rá, hogy egy Nepálból feladott adag nem érkezett célba, ezeket újra fel fogjuk adni és továbbra is kérünk Benneteket, ha a kérés után 4 hónappal sem kaptatok lapot, akkor azt jelezzétek a kérelmi form-on, vagyis küldjétek el újra a kérést, megjegyezve, hogy „A kutya fáját, hát nem kaptam meg a lapot!”. :)

A posta egyébként önmagában is élmény volt, ahogy a képeslapok beszerzése is. Banglades nem éppen a turisták által sűrűn látogatott ország, ezért képeslapot se nagyon kapni. Egy helyen találtunk képeslapot az egész országban, a dhakai New Market nevű bazár egyik könyvesboltjában. És ott sem postcard-nak hívták, hanem viewcardnak! :) Miután ezt megtudtam, rohanhattam körbe újra az összes könyvesbolton, most már viewcard után kérdezve, de mind hiába, így végül maradtak azok a lapok, amelyeket találtunk, kicsit régiek, kicsit kopottak, vagy épp „csak”rajzok vannak rajta, de hát ez Banglades, legalább van nekik és megtaláltuk. A bélyegragasztás sem volt kis meló, mert itt nem ragadnak a bélyegek, ráadásul, ha jól emlékszem, minden lapra hármat kellett ragasztani, a külön tégelyben kapható ragasztóból. Zita csuklóig ragasztós lett, mire végzett velük… Közben én még az utolsó lapokat írogattam, és persze közben társaságom lett, az öreg aggastyán nagy érdeklődéssel figyelte a kézírásomat, próbálta megfejteni, forgatta, nézegette, de hiába, nem bírt a magyar nyelvvel. :) Szóval már maga a posta is egy élmény volt önmagában! Hát még a hazafelé út, amikor is elkötöttünk (elkértünk) egy riksát, amit aztán én hajtottam, és Zita volt rajta az utas. Ezen mi magunk is jól szórakoztunk, de a helyiek még jobban mulattak. Itt a riksás szegény eleve nem a társadalom felsőbb rétegéhez tartozik, ellenben a fehér emberre nagyon felnéznek (pedig igazán nem érdemelte ki…), így nagyon furcsa látvány lehetett nekik egy fehér ember, ahogy a saját asszonyát húzza a riksán. :)

A nap lemegy a Bengáli-öböl mögött

Tudtuk, hogy Cox’s Bazar messze földön híres tengerpartja nyugat felé néz, és azt is tudjuk már néhány éve, hogy a Nap nyugatnak nyugszik, így aztán összeraktuk magunkban a képet, és eldöntöttük, hogy ott a helyünk a parton, akármekkora tömeg is várjon ránk ott. Ide már bengáli által hajtott riksán mentünk, és amikor leszálltunk róla, szemtanúi voltunk egy szomorú kis jelenetnek. Egy kissrác vidáman játszadozott előttünk, felcsimpaszkodott és elrejtőzött az előttünk parkoló riksára, láttuk rajta, hogy nevet, és vidám. Ám amikor a mellettünk álló anyukája meglátott minket, odakiáltott neki, mire a kissrác azonnal az utunkba állt, és szomorú, szánalmat keltő képpel kinyújtotta felénk az egyik kezét, és közben a másikkal a szája felé mutogatott összetett ujjakkal, jelezve, hogy éhes. Pedig az előbb még önfeledten játszott… De az anyja ilyenre tanítja, akkor mit fog tudni a világból és hogy fog viszonyulni az emberekhez? Igazából nem tudom a megoldást.

A part és a naplemente gyönyörű volt, annak ellenére, hogy valóban tömeg volt, talán tengerparton én még nem is láttam egyszerre ennyi embert. A kb. 100m széles, végtelen hosszú homokfövenyen még vizimentők is szolgáltak és pénzért napernyős nyugágyakat is lehetett bérelni. A naplemente varázslatos volt, annak ellenére, hogy úgy kellett bűvészkednünk és rohangálnunk, amikor olyan képet akartuk készíteni róla, amiben nincsen „fürdőző” bangladesi. Az idézőjel azért, mert ugyan itt sokkal többen tudnak úszni, mint Indiában, de még mindig nem mindenki, főleg nem ekkora hullámokban. És nekünk még mindig nagyon furcsa az is, hogy férfi-nő, mindegy a nem, mindenki ruhástul, száriban vagy farmerban megy be a vízbe… :o És nem mernek messze menni, félnek a víztől és a hullámoktól. Mondjuk itt már meg is értem, én se mennék be, akkorák a hullámok, és ettől a vizimentő is mindenkit óva intett, sőt ezen túl még folyamatosan sípolt is ránk, ha arrafelé kóboroltunk el, amerre ő úgy vélte, hamarosan megérkeznek a nagy hullámok. Ez is érdekes volt, ahogy a víz egy vékony rétegben képes volt több tíz méteren keresztül elterülni a szinte sík parton, mielőtt beitta a homok, vagy meg nem érkezett a következő hullám a habokkal. Ugyanez a jelenség érdekes vájatokat, mélyedéseket hozott létre a homokban, amelyeknek az oldalában megfigyelhettünk egy kis miniatürizált „talaj eróziót”, ezt is úgy figyeltem, mint egy kisgyerek, és újra rácsodálkoztam magamra, hogy rá tudok csodálkozni ilyen egyszerű dolgokra. :)

Szóval a naplemente egy szép élmény volt a parton, hozta a várakozásokat, és az éhséget is, amit egy part menti vendéglőben csillapítottunk. Itt a szokásos házi gyros-unkat készítettük el a rendelt ételekből, plusz a kintről hozott fokhagymából, amiért először én indultam, de aztán amikor látták, mire készülök, szinte pánikolva rohantak utánam és a fokhagyma után. Szóval lehet, hogy koszosak, büdösek (a tűzhöz használt kerozintól is) ezek a helyek és ugyanazzal a kézzel fogják meg a parotádat, amivel a pénzt is (a jobbal, mert a bal az koszos, azzal a feneküket törlik), de betolhatod az étterembe a tökig pakolt fekvőbringádat, nem szól érte senki, és amikor nincs nekik valamiből, azonnal kirohannak neked érte. Ezért szeretjük is őket nagyon, ahogy a desszertnek elfogyasztott jégkrémet is. Hazafelé már gyalogoltunk, mert ebből a parti zónából indulva a riksások olyan „magas” árakat mondtak, hogy abból már alkudni se volt sok kedvem, na meg a séta is jól esett így végre egy kicsit hűvösebben, most hogy lement a nap.

Még egy nap Cox’s Bazarban – Csatt nélkül maradunk

Másnap úgy terveztük, hogy a reggeli és a pénzváltás után elindulunk, de sajnos az utóbbi nagyon elhúzódott, mert sehol nem kaptunk mianmari kyat-ot. Bementünk a fő-fő bankban, ahol rögtön el is kapott minket egy nagyon segítőkész, rendes alkalmazott, aki miután végighallgatta a történetünket, megígérte, hogy mindent megtesz, hogy a legjobb segítségünkre legyen. De az ő bankjában nem volt kyat-uk (ejtsd: csatt, vagy dzsatt, vagy kijatt, a fene tudja), átküldtek egy másikba, ahol hosszas tanakodás után ők is kitalálták, hogy nekik sincs, és azt is furcsálták, hogy dollárt szeretnénk, sértetlen, nagy címletekben. Ilyen se volt nekik, csak két gyűrött százasuk. Ezen a ponton kicsit elszomorodtunk, mert ekkor már tudtuk (és sajnos csak ekkor), hogy Mianmarban csak a tökéletes állapotú, gyűretlen, firkálatlan bankjegyeket váltják be, azokból is csak leginkább az amerikai dollárnak a százasát, amely nem régebbi 2006-nál. Ilyen azért volt még nálunk, és ki is vasaltuk, de biztos ami biztos alapon, akartunk belőlük szerezni még. Ez nem sikerült, későn próbálkoztunk, még Chittagongban kellett volna ennek utánamenni, de tűzoltásképpen, a banki alkalmazottak tanácsára beszereztünk egy csomó kiváló állapotban lévő bangladesi takát, amit az elmondásuk szerint majd könnyedén be tudunk váltani a határ mianmari oldalán, mivel onnan rendszerint jönnek át kereskedők Bangladesbe termékeket vásárolni, és szükségük van a bangla pénzre. Ez végülis logikus, és jobb opció nem lévén bele is törődtünk, hogy akkor majd így lesz, vagy sehogy és megélünk majd Mianmarban, ahogy tudunk. Kicsit úgy éreztük, nagy ismeretlenbe megyünk bele, fogalmunk sem volt róla, mi vár ránk majd Mianmarban, milyen állapotok, milyen emberek, milyen fejlettségi szint. Azt hallottuk, hogy a kötekedő határőrök és a rend őrei, ha nagyon nem akarnának keresztülengedni az elméletben zárt határ menti államon, Rakhaing State-en, akkor könnyedén megkorrumpálhatók a másképpen szükséges repülőjegy árának töredékével. Ezt reméltük, hogy nem kell majd megtennünk, ahogy amiatt is bizakodóak voltunk, hogy sokan, akik jártak már Mianmarban, azt mesélték, hogy DK-Ázsia legbiztonságosabb országa, jobb mint Thaiföld és az emberek mindenütt nagyon kedvesek és segítőkészek. Szóval bizakodóak voltunk, ugyanakkor kicsit tartottunk is az újtól, főleg, hogy csak egy-két kivasalt százdolláros volt nálunk, néhány kisebb címlet még régről, és most már egy nagy rakás taka is, amit nagyon reméltük, hogy majd be tudunk váltani, máskülönben jól rajtunk marad, mert ezt aztán végképp nem váltják minden pénzváltónál. :)

Új műsor a horizonton

Az idő úgy elment a sok banki hercehurcával, hogy úgy döntöttünk, ezen a napon már nem megyünk tovább, mert nincs értelme délután elindulni, hiszen Teknaf 80km ide, ami egy hosszú nap alatt teljesíthető, ám fél nap alatt lehetetlenség. És mivel nem akartunk az ismeretlenbe belemenni és valahol útközben éjszakázni, én inkább nekiálltam naplót írni, Zita pedig olvasni.

Este pedig megint kimentünk naplementét nézni, de ma más műsort adtak a horizont felett, ma teljesen máshogy nézett ki a naplemente. :) A tegnapi jobb volt, de azért ma sem panaszkodhatunk, hiszen utána nagyon jól szórakoztunk a part menti bazársoron, ahol félig mert tényleg szükségünk volt hozzá a vacsorához, félig tréfából mindenkitől rosun-t (fokhagymát) szerettünk volna vásárolni. Amikor kérdeztük, először nem értették, próbáltak az angol szavaik között találni valamit, ami hasonlít a „rosun”-ra, aztán rájöttek, hogy bengáliul beszélünk és ennek mindig nagy nevetés lettek a vége, sőt egyszer tényleg elvezettek minket egy üveg fokhagymához, de az sajnos már nem volt friss, hanem egy befőttesüvegben úszott valami furcsa lében, így maradt az, amit az étteremben megint nagyon kedvesen beszereztek nekünk. Mikor leültünk, már tudták, hogy ezek ketten azzal kezdenek, hogy: sosa, piadzs, rosun, vagyis sok uborkát, hagymát és fokhagymát kérünk! :) Vacsi után még kiültünk egy másik vendéglőbe meginnni egy kávét és élvezni a part kellemes légkörét. Ekkor végre volt egy kis időnk és jelenlétünk elcsodálkozni azon, hogy hová is jutottunk, itt vagyunk Banglades, egy távoli ország egy távoli csücskében, és főleg azon csodálkoztunk, hogyan is jutottunk idáig. :)

Másnap reggel már tényleg tovaindultuk Teknaf felé a csodálatos parti úton, de arról már csak jövő hét hétfőn szól majd a fáma! ;) Apropó, mi, vagy ki az a fáma? :) Na szépen vagyunk, azt se tudom, mit írok…

Cox’s Bazarban 2012. augusztus 29-30-án időztünk.

Szivárványos jó reggelt!

Bangladesi napjaink egyik legszörnyűbbjének a másnapján hajnali négykor terveztünk kelni, ám amikor tényleg csörgött az ébresztő négy előtt, rájöttünk hogy túlzás volt ez a gondolat, és visszaaludtunk még pár órát. Fél hatkor sem volt még túl késő ahhoz, hogy üres utcákat és utat találjunk, ellenben az étterem már nyitva volt a szállónk aljában, annak ellenére, hogy este azt mondták, csak hétkor nyitnak ki. Mivel e hír után este bevásároltunk a reggelihez, én emiatt ezen már így hajnalok hajnalán túlságosan bosszankodtam, ahogy annak a két bámészkodónak sem örültem, akik minket bámultak reggelizés közben. Pedig így, hogy csak ketten voltak, nem mertek közel jönni, csak 3-4 métere távolságból mustráltak minket a reggeli pánjukat köpködve. Négyünkön kívül senki nem volt az utcákon, csak néhány kóbor kutya mászkált az égő szeméthalmok körül, de ha elnéztünk a nyílegyenes úton a távolba, az teljesen üres volt, és ez azért egy erős bizakodással töltött el minket, legalább az indulást illetően.

Én már alig vártam, hogy bekapjuk az utolsó falatokat, és elinduljunk az útra, ami most kora reggel talán tényleg csak a miénk lesz. Ez valóban így is lett, senki mást nem találtunk az utakon, néha akár percek is elteltek, mire egyáltalán embert láttunk – és ők se motorral vagy riksával voltak! Egyszóval csodás volt, jól indult a nap, arról nem is beszélve, hogy a nap is ragyogóan sütött a rizsföldek fölött. Balra a magasban, a bárányfelhők között egy apró szivárványt fedeztem fel, mutattam Zitának, de ő nem látta. Aztán ahogy levettem a szemüvegemet, úgy nekem is eltűnt, ekkor jöttem rá, hogy csak a napszemüveg lencséjén keresztül látszott.

Csak egy pillanattal később, az út jobb oldalán egy hatalmas fél szivárványt pillantottunk meg. Egyszerre nevettünk fel csodálatunkban, és persze azonnal megálltunk alaposabban szemügyre venni a színes fényjelenséget. Tényleg gyönyörű volt, főleg így nagy élmény volt nekünk, hogy még frissek, „üresek” és stressz mentesek voltuk az új nap kezdetén. Ez a szivárvány a legjobb helyen, a legjobbkor jött nekünk, nem csak csodálattal, hanem egy kicsit bizakodással is eltöltött mindkettőnket – Lám, a világ mégis csodaszép! :) Bizony csodaszép, nem győztem elégszer lefényképezni a szivárványunkat, hol egészben, hol csak a „tövét”, a mezőkkel, házakkal, fákkal… Mert a táj már önmagában is össze volt rakva, hát még ezzel a szivárvánnyal a háttérben! :)
Persze azért nem vártuk meg, amíg eltűnik magától a szivárvány, 5-10 perc egyhelyben való csodálat után már az ülésből hátradőlve, és közben tekerve élveztük tovább a látványt, most már hozzáadva a kerékpározás; a tekerés, a haladás örömét is.

A szivárvány után továbbra is szinte kihalt maradt az út, amin kicsit csodálkoztunk, lévén már fél hét körül járt az óra, és a bangladesieket nem annak a lusta népségnek ismertük eddig. Magyarán hiányoltuk őket, ami tudom, nagyon furcsán hangzik, főleg a tegnapi élmények után. Az üres útnak aztán hamarosan megláttuk az okát. Először csak simán eltűnt alólunk egy buckás, sáros, téglás történetben, amin még átgurultunk ugyan valahogy, de aztán meg kellett állnunk, mert egy félkész, építés alatt álló híd, vagyis inkább az alatta lévő folyócska utunkat állta. Na, szépen nézünk ki, hát ezért nem volt egy büdös riksa sem az úton!

Bambuszhídon, SPD-vel, fekvőbringával szép az élet

Egyértelmű volt, hogy ezen a hídon áttekerni nem tudunk, mert rögtön vagy egy méter magas függőleges vasfallal kezdődött a szerkezet. Ide persze felmásztunk még, Zita nézett körbe a híd már megépített vasszerkezeten, de azzal a hírrel jött vissza, hogy még azon sem tudunk, még gyalog sem átkelni. Még mielőtt kétségbe eshettünk volna, egy házzal odébb felfedeztünk a víz felett egy másik „hidat”, egy bambusztákolmányt, amely gyalogosok számára volt építve, néhány egymásnak keresztbe leszúrt bambuszrúdból, és az azokra fektetett, három-néhány másik bambuszágból épített „járólapból”, illetve egy kapaszkodóból, persze utóbbi is bambuszból, hisz az egész hidacska abból volt.

Hát mit mondhatnék, SPD cipővel bambuszágakon lépkedni víz felett, kezemben a biciklivel, aminek a másik végét egy bengáli barátunk hozza… Az angol úgy mondaná, hogy „priceless”, vagyis ezt az élményt pénzben mérni, megvásárolni nem lehet. Ezért kellett utazni egy keveset! :)

Amilyen problémásnak tűnt kezdetben, és aztán még a bambuszhíd megpillantása után is az átkelés, végül olyan simán ment, és miután felpakoltunk a bringákra, gyorsan továbbsuhantunk.

Pár kilométerrel odébb megálltunk lencsét törölni, és közben az út túloldalán, szemből iskolás apróságok közeledtek felénk, először hárman, ők nevetve, össze-össze nézve végigmértek minket, majd futóléptekre váltottak. Őket követte a lemaradt társuk, tündéri volt az apró termetével és a hátán a hozzá képest hatalmas iskolatáskával, és ahogy szegény szinte már kétségbeesve rohant a társai után. Csak meg ne egyék a furcsa idegenek! Pedig most még a maszk nem is volt rajtunk. Hát ennyire nagyon ronda lennék?! :)

A halász és hálója

Az apró utunk össze-vissza kanyargott, és az egyik balkanyarban, egy híd előtt megálltunk, mert az út töltése, és a szomszédos rizsföld közötti vízben fotótéma volt. Egyrészt ez a virág, ami az egyik bengáli érmén is rajta van, és ami Banglades egyik nemzeti jelképe, másrészt a fickó, aki a rizsföld peremén állva éppen a hálóját húzta ki a vízből.

Zsákmánya sajnos nem volt, de aztán pár méterrel odébb sétálva újra kivetette hálóját a vízre, ezt a pillanatot véletlenül sikerült elkapnom, csak a tájat akartam épp fényképezni, de aztán láttam mire készül, és odakaptam a fényképezőt. A kép lehetne még jobb, ha a vízen a háló teljes visszatükröződése is látszódna, na de sebaj, azért így sem gyenge a pillanat. :)

Töcsörészés – Fülvakarás

Pár kilométerrel később pisiszünetre álltunk meg. Ez nálam még könnyen megoldható bárhol, de az ilyen nyitott terepen Zitának nincs könnyű dolga, ezért bekéredzkedett egy házba. Eközben persze én tartottam a frontot odakint, de ez most egyáltalán nem volt nagy teher, mert alig tízen gyűltek körém – ez igazán semmiség az eddigiekhez képest. Tíz emberrel még el is tudok beszélgetni, illetve százzal is eltudnék, csak előbb kapok tőlük agyfrászt, mintsem hogy nekiálljak bármelyikükkel is banglául bájcsevegni. Érdemes rajtuk végignézni, és megjegyezni, hogy a jobb oldali fiú éppen saját magát töcsörészi a lungiján keresztül. Ez errefelé teljesen normális, erre még beszélgetés közben is képesek, olyasmi lehet ez itt, mintha mondjuk én Budapest utcáin megvakarnám a fülem tövit. :) Nem ő volt az első, akitől ilyet láttunk, mint ahogy a férfiak kézen fogva való együtt mászkálása is teljesen normális, de ezt már írtam ezeregyszer.

Aztán itt vannak balra tőlem a csöppségek a nővérükkel. Ahogy azt az előbb írtam, a gyerekek nem csak sikítva-visítva utánunk rohanva tudnak őrjöngeni miattunk, hanem néha félnek is a furcsa idegentől – ezúttal is erről volt szó. Megbarátkozni sajnos már nem sikerült velük, mert mire leszállhattam volna a holdjáróról, Zita már visszaérkezett a háttérben látható töltésen a háztól, és indulhattunk tovább.

Rizsmezők, bárányok, bivalyok, emberek

Egy hosszú, nyílegyenes töltésen folytattuk a tekerést, ennek mindkét oldalán egy szélesebb vizesárok terült el, és csak aztán jött a mező, illetve az erdős-fás blokkokban a házak. Az egyik ilyen rész kijáratánál, a bambuszhídon egy apró gyermek állt az egyik karó végének támaszkodva, egy bengáli gyermektől teljesen szokatlanul, abszolút mozdulatlanul, úgy, mintha egy öregember tette volna ugyanezt, a távolba meredve az életről merengve. Mindez nekem csak egy villanás volt, de a fényképezőgép megmaradt, így mentette a pillanatot. :)

Következőnek naptejet kenni álltunk meg egy útkanyar melletti fás, árnyékos részen, mivel már kilenc óra felé járt az idő, és kezdett erőteljesen tűzni a nap. Ebből az egy kanyarból hirtelen annyi csoda jött szembe, hogy alig bírtuk kapkodni a fejünket, na és persze lementeni a csodákat a fényképezőgép SD kártyájára! :) Azt hiszem kezdem a bárányokkal: hogy bírnak ilyen édes nyugalomban az út kellős közepén üldögélni? És hogy lehetnek egy teremtménynek ilyen fülei?! :) Aztán a vizibivalyok (vagy bölények, miben is állapodtunk meg?!? :D), a nagy kedvenceink, ott fürödtek a töltés alatti pocsolyában, majd a szemközti út fasora mögül előkerült egy csoport, megpakolt riksával. Határozottan elkezdődött az élet Bangladesben, de ez most nem fáj nekünk, sőt, éppen hogy csodás, mert nem jár erre nemhogy sok, de még egy busz vagy teherautó sem, aki belerondítson nekünk, de még CNG-sek és motorosok sem nagyon. Amikor Bangladest csak ilyen sűrűségben kapjuk, és nem kétszázan állnak körbe minket, akkor könnyű, és szerethető ország, és ma ilyen volt, és ezért valóban nagyon szerettük, és örültünk neki, és magunknak is, hogy kezdünk szépen lassan, de biztosan elképzelhetetlen távolságba kerülni attól a vadállattól, akikké tegnap váltunk néhányszor.

Nem telt el egy perc, és aztán még videofelvételt is kellett indítanom, mert a kisbárány elkezdett szopizni, és közben nagy vidáman, egész magas frekvencián nekiállt csóválni a kis farkát, és ez valami olyasvalami, amit kép nem tud visszaadni, ezért Zita utasított, és én nyomtam a piros gombot a fényképezőn:

Egyébként az ezen a helyen készült három képet szinte össze lehetne illeszteni: bárányos kép szélén kölyök ül, ő a bivalyos képen is ott van, ahogy a fasor is, ahonnan a megpakolt riksával érkező csoport közeledik. Ők mind rajta vannak a videón is, ahogy az a riksás is elhajt mellettünk, aki a bárányos képen még csak messze a háttérben van. :) Remélem átjön valamennyire az érzés, hogy milyen lehetett ott! De ha ez még nem volt elég, a végére még itt van egy bácsi, akit a távolban szúrtam ki, mondanám, hogy a kecskéjével, de ez valószínű nem igaz, csak mind a ketten ugyanazt az apró földtöltést használták közlekedésre a két rizsültetvény között.

Néhány kanyar után újabb hosszú egyenes következett, és ennek az elején elhaladtunk egy olyan rizsmezőn, amin épp nagy munkálkodás folyt, sok-sok ember tett-vett, persze mind férfiak, félig felhajtott lungiban – munkához így szokás viselni.

Ez a mi utunk: a kalandokkal teli!

A GPS-en valahol itt ért véget az utunk, és én itt kezdtem aggódni, hogy hogyan tovább. Persze a valóságban nem ért véget az út, sőt, nem hogy nem ért véget, hanem betorkollottunk egy szélesebb, szép új aszfalttal borított, még szaggatott vonallal is bíró útba. Ezen az úton mi nagy merészen egy jobbost vettünk, és azért írom, hogy nagy merészen, mert a Cox’s Bazarba vezető főúthoz balra kellett volna kanyarodnunk, és a tegnapi élményeink után így is terveztük, de aztán kiszúrtunk egy hajójáratot, ami annak a szigetnek (vagy félszigetnek, a fene sem érti itt már a föld, a tenger és a különböző folyók és annak torkolatainkat viszonyát errefelé…) a déli csücskéből indul, és azt sikerült megtudnunk Sadeken keresztül valakitől, hogy egészen délután 5-6 óráig járnak itt hajók, pontosabban ahogy az útikönyvünk is írja, „Jetty Boat”-ok, egyenest Cox’s Bazarba, egy szélesebb folyó torkolatán utazva. Ezt mi úgy gondoltuk, meglépjük, és arra megyünk, kalandra fel! Főúton mindenki tud biciklizni, na meg ki vágyik arra a forgalomra, ami ott lehet. A főút a buszoké, teherautóké, nincs ott nekünk semmi érdekes, ez a mi utunk! Ezzel lefordultunk jobbra, a komp irányába. Reméltük, hogy ez egy jó döntés volt, és nem fogjuk megbánni.

Bengáli divatbemutató

Ekkor már éhesek is voltunk, mert hajnalban reggeliztünk, ezért megálltunk egy útszéli kis teázóban, ahol árultak puha édes süteményeket is, ezekből betoltunk vagy hatot, na meg ugye két kör teát is. Közben a szomszéd asztalnál ülő fickóval beszélgettünk, tört angol kérdéseire – amiket szinte már előre tudtunk, ezért is voltunk képesek megérteni őket – bengáliul válaszoltunk, amin meglepődött, hát még a válaszok értelmén. Miután a saját anyanyelvén meghallotta, hogy honnan jöttünk, hogy hány országon, kilométeren, és hónapon keresztül, diskurálni kezdett a barátaival, majd a következőket mondta: „You have wrong information! Wrong information…” – Ezt először nem értettünk, mi az hogy rossz információnk van? Nincs erre út? De hát nem is kérdeztünk az útról, nem is tudod, meddig és hová megyünk, ez még nem volt… Vagy akkor miben tévedünk? Jaaa, hogy azt hiszed, hazudunk! Hát, Te vagy az első Bangladesben, de egyébként nem csodálkozunk, ha nem hiszed el, néha mi sem hisszük el, hogy eddig jutottunk. :) Itt van ez a névjegykártya, ezzel a webcímmel, itt google translate-el fordítva elolvashatsz mindent, mind egy szálig igaz, bármily hihetetlen is! Persze ezt már mind nem értette, a webcímnél leakadt, hisz itt már az is nagy szó, ha valaki nem analfabéta, az informatikai analfabéták aránya pedig biztos, hogy 95% feletti.

A nap egyik legnagyobb show-ja, vagy legalábbis a legvidámabb perceink itt, ezen a helyen következtek, amikor megállt mellettünk az út szélén három ember, és a szokásos bengáli stílusban minden rossz nélkül elkezdtek kőkeményen stírölni minket. Minket ez most egy cseppet sem zavart, az árnyékban ültünk, jóllakottan, jókedvűen, teát szürcsölgetve. Ők pedig nem jöttek közelebb, mert nem tolta őket hátulról a tömeg, akik szintén szeretnék látni, hogy mit néznek azok ott sokan legelöl. Az a jó, és egyben a szörnyű ebben a jelenségben, hogy egy bizonyos népsűrűségnél nincs egyáltalán tömeg, viszont ha elérik azt a sűrűséget, hogy képesek egy kisebb tömeget alkotni körülöttünk, amitől mi magunk már nem látszunk, csak a tömeg, akkor ez a tömeg percek alatt őrjítő méretűre tud dagadni. Erre igazából most jövök rá, ahogy írom.

Md. Abdullah – Md. Shaiful – Md. Iqbal - A 2012-es év topmodelljei!
Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Na, de most nem ezt akartam, hanem, hogy nézzétek Ti is ezt a három muksót! Hát nem oltáriak? Mint valami divatbemutató, úgy pózolnak, komolyan! :) Elképzeltük Zitával, hogyan nézne ki egy bengáli divatbemutató: Először is a kifutót el kéne önteni vízzel, mondjuk úgy érjen derékig, esetleg egy kis rizsföld sem árt, vagy valami kisebb sártenger néhány vizibivallyal, esetleg lehetne a kifutó maga egy rizsföldek közötti töltés vörös téglákból kirakott ösvénye, és a modellek úgy kezdenék a kifutón, hogy a vízből másznak ki, a vállukon egy bambuszág két végén rizspalánta kötegekkel. :) Na de nézzük őket hárman, balról jobbra: Mohammad Abdullah Nadeem fiatalos, nagykockás barna, csajozós lungiban, hódító atléta felsőben, még a papucsa is erőt sugároz, persze valójában jámbor, harmatlelkű alkat ő, aki a légynek sem tudna ártani, ezt mutatja a hátratett keze is. Titkon egy love marriage-ről álmodozik.

Középen Md. (Mohammad) Shaiful Kareem, Tom Cruise bengáli hasonmása, informatikusnak tanul, egyszer talán nagyon gazdag lesz a szó materiális értelmében is. Az okostelefonját a mellényzsebében hordja, hisz az ilyen egyszerű lungikon nincsen zseb, vagy legalábbis ő még nem tanult meg hajtogatni rá egyet, mint ahogy azt néhány vérprofi riksás szokta. Jöjjön végül, de nem utolsó sorban a harmadik játékos, Md. Iqbal Sukur, az idősebb korosztály képviselője, ő még a bajusz generáció tagja, csodálatos halványkékkel áttört rózsaszín lungiban, 13 vagy 14 gyermek apja (már ő sem tudja pontosan, melyik a szomszédé és melyik a sajátja – mindig össze-vissza szaladgálnak), most siet haza, viszi az asszonynak az ebédre valót, eredeti csomagolásban, garantáltan friss minőségben, csak még előtte megszemléli a két furcsa idegent röpke fél óra erejéig.

Hát nem zseniálisak!? Különösen Iqbal, a csirkével, ahogy teljes természetességgel fogja azt a lábánál tartva, és míg az mozog és nézelődik jobbra-balra, nyújtogatja a nyakát, addig Iqbal rá sem hederít, csak fogja fél kézzel, nagy lazán, mint mi a cekkert a boltból kifelé jövet.

Néha elmerengek azon, hogy vajon nem-e Kőrösi Csoma Sándor találta ki a „Mit bámulsz, nem láttál még fehér embert?!” című kissé arrogáns visszaszólást, amikor Kalkutta mellett bengáliak lakta területen vándorolt? :) Bizonyára tévedek, mert abban az időben valószínű nem jutott volna el addig, ameddig, ha csak annyi türelme lett volna, mint most nekünk van.

Ne feledkezzünk meg a negyedik játékosról, sajnos-e kép is érzékelteti a nők helyét és „értékét” az itteni társadalomban – valahol a háttérben, eltakarva. Talán nem kéne, hogy ez így bosszantson engemet, és már négy sort kitöröltem, amit végül úgy döntöttem, nem akarok ide leírni, mert ez az ő kultúrájuk, nekik kell tudni, hogy jó nekik, és attól még, hogy a miénk más, azt nem kell feltétel nélkül jobbnak gondolnom, és főleg nem kell lehülyéznem őket, mert náluk más a társadalmi rendszer, és benne a nők szerepe.

A csomagoláson a kép csak illusztráció! – De ennyire? :)

Húhh, ennyit nem írtam még egy képről sem talán, úgyhogy lépjünk, vagyis guruljunk tovább, mert eztán is érdekes részek következtek. Áttekertünk egy nyitott, napos, egyenes szakaszon, ami valójában egy töltés volt, kétoldalt vízzel, baloldalt egészen nagy vízterületekkel.

Egy forgalmas kis csomópontot elhagyva utolértünk egy nagy fémdobozt húzó riksást, akiről én megsejtettem, hogy fagylaltárus, és még gurultunkban megkérdeztem, van-e fagylaltja! Volt neki, felnyitotta a láda tetején a kis nyílást, és előkotort egy valami sárga gyümölcsös ízű jégkrémet. Mi kérdeztük, hogy van-e csokija, vagy vaníliája, de egyre csak mondta és mutatta, hogy csak ez van, ám amikor aztán felnyitotta a láda egész tetejét, egy csomó csoki bevonatú, belül vaníliás jégkrémet pillantottunk meg. Hát hogy lehettél ilyen S…., hát ezt kérdeztük, hát mégis van nálad csoki-vanilia! Aztán kibontás után ért minket a meglepetés, ó, hát milyen buták vagyunk, hogy is lehettünk ilyen naivak: ami a csomagoláson van, az csak illusztráció, itt nem adnak az ilyesmire, nem az van benne, ami a csomagoláson, csak épp olyan volt kéznél, ezért abba került a jégkrém, de igazából tökmás ízesítésű, olyan, amilyen íz és/vagy színezék épp volt a gyárban! Mit is foglalkozunk az ilyen apró részletekkel, hisz a jégkrémben nem ez a lényeg, hanem hogy hideg! :) És különben is, örüljünk annak, hogy egyáltalán van! :)

A ciklonház és a magasfesz. villanypózna

Az oszlopokon álló ház, amit láttok, egy ún. ciklonház (Cyclon House), amit szökőár esetén használnak, errefelé rengeteg ilyet látni, amit nem csodálok, mert rengeteg területről olvastuk az útikönyvben, hogy az utóbbi 30-40 évben valamikor elvitte a víz a házakat, állatokat, családokat, és emberek haltak meg, százezres, vagy milliós nagyságrendben. Bangladesben ez is a teljes történet része, még ha eddig keveset is beszéltünk róla.

A szigetre egy hosszú hídon keresztül érkeztünk meg, amire már felhajtani is élmény volt, mert a feljáró elején az út két oldalán valamiért bambuszrudakat halmoztak fel, és ez érdekes látványt nyújtott. Aztán odafent a hídról is láttunk ezt azt, többek között, ami engem a legjobban megfogott, egy magasfeszültségű villanyvezeték óriási tartópóznája, és lábai mellett található apró cölöpökre épített bambuszkunyhó, és a mellette még apróbbnak látszó ember, amint éppen tesz-vesz valamit a vízparton.

Engem ez a kép nagyon megfogott, csináltam róla egy egész sorozatot, állított és fektetett fotókat is, az egész toronnyal és csak a lábával is, ahol jobban látszódnak a ház részletei. Ez a kép állítva akár egy könyv borítója is lehetne, amúgy is annyi „Development”-es könyvet írogatnak Bangladessel kapcsolatban. Mert ugye itt aztán szárnyal a GDP növekedés, hát persze hogy, hiszen a béka segge alatt van a GDP, onnan könnyű fejlődni. :) Csak az irány jó legyen, és a népességnövekedést állítsák le valahogy okosba, és akkor talán marad itt még valami jó! Én szívből kívánom nekik, mert megérdemelnék, de hogy Banglades sorsa nem lesz egyszerű a jövőben sem, az szinte biztos. Az egyszerű, „műveletlen”, a földjét művelő ember számára az érték a gyermek, az utódok, ők jelentik a munkaerőt, és Dani nagyon helyesen írta egy kommentben, ők jelentik a nyugdíjat is, ezért aztán vannak itt a családokban simán tíz felett gyerekek, nem csak viccből írtam az előbb 13-14-et, ilyet is hallottunk már. Csak, hogy ők mind egy-egy újabb éhes száj is, egy tanítani, oktatni való nebuló is, és akkor elérkeztünk az ország nagy problémái és kihívásai elé. A kormány pedig a helyiek elmondása szerint nem végzi túl fényesen a dolgát, csak egymást marja a két nagy párt, megy a harc a hatalomért, közben meg az ország igen súlyos problémákkal küzd. Persze ez csak néhány egyszerű ember nézőpontja, akiket megkérdeztünk, a jó ég tudja, mi a teljes valóság.

Eltörik megint a biciklim

Egy faluban megálltunk üdítőt venni. Tudom nem szép, de cukros löttyöt kívántam, és erre a legjobb valamilyen agyoncukrozott üdítő. Ezt meg is kaptuk, csak épp mellé még 200-300 embert is, ezért végül rohanva ittuk azt az üdítőt, és téptünk tovább, még mielőtt ránk tör az öt perc ma is. Az út innentől elképesztően kátyús volt, csak úgy hullámoztunk a gödrök között, kikerülni őket még bringával is lehetetlenség volt, mert már egymásba nőttek a kátyúk. Az egyik ilyen kátyúba esve egy furcsa csattanást hallottam a hátsó kerék felől. Rögtön tudtam, hogy valami baj van, hát meg is álltam a következő árnyéknál, hogy megnézzem, mi történt a bringával. Ahogy sejtettem, a csomagtartó törött el, ugyanott, mint 10 hónapja Tádzsikisztánban, csak most a bal oldalt. Akkor Dushanbe-ben alaposan bevásároltunk a fém szorítókból, és azóta nem kellett használnunk őket. A módszert már ismertük, jobb oldalt a Mercedes szorító jól bevált, ugyanezt a módszert alkalmaztuk most is, csak épp alátétnek nem volt nálunk gumilap, ezért erre a célra a már még régebb óta tönkrement Airzound tartójának puha borítását használtuk. Hogy miért volt ez még mindig nálunk? Hát ezért, tudtam hogy egyszer még valamire jó lesz!

És hogy miért törik el egy ilyen vérprofi, drága Nazca kerékpár csomagtartója? Nem hibáztatom érte, mert pontosan tudom, mit kap, és mennyire nagyon túl van terhelve attól a 25kg-nál, amennyit a hivatalosan bír a csomagtartó. Szóval még ezzel együtt is nagyon elégedettek vagyunk a gépekkel, de ettől még ezt meg fogom írni az Evobike-nak (akik talán olvassák is ezt) és a Nazca-nak, de nem mint elégedetlenkedő kritikát, hanem mint fejlesztési irányt, hogy a következő modell még jobb, erősebb legyen.

Mindeközben… kitaláltátok: rengetegen körbeálltak minket. :) Ezt már kezdtük annyira nem jól viselni, de mivel inkább a problémára koncentráltunk, és csak néhányszor, de akkor nagyon határozottan, nagyon messze, az út túloldaláig tereltük őket, most nem volt ezzel különösebb baj.

Amikor gyerekek visítva üldöznek…

A következő faluban iskolaruhás gyerekek vettek üldözőben minket, és ezt a mögöttem haladó Zita nem viselte valamit jól, amit én nem tartottam túl jó előjelnek, lévén még volt hátra több mint 20km-ünk a napból. Az út ráadásul újabb nehézségeket tartogatott. Iszonyú meredek, pár méter magas felüljárókra kellett felhajtanunk, amelyeknek a tetején ugyan volt beton, de a fel és lehajtó részen nem, és ez okozott néha egy kis bonyodalmat, de egyszer sem zanyáltunk el, mint ahogy a vízátkeléseknél sem.

Muszáj voltunk még egyszer megállni, mert az üdítő adta energia hamar elszállt belőlünk. Hála az égnek, egy fodrászszalonban találtunk menedéket, és a kinti tömeggel is meg tudtuk értetni, hogy ne jöjjenek be a bejáratig, se a helyiségbe, hanem maradjanak az aszfalt vonala mögött. Ez egészen jól működött, csak 20 perc után kezdtek szépen beszivárogni és leülni a közeli padra, majd szépen a vonalról is megfeledkezni, és egyre közelebb és közelebb jönni, mígnem rájuk nem szóltuk, de ekkor félig már csak heccből, mert tudtuk, hogy indulni készülünk hamarosan, és azt is tudtuk, Zita mire készül: megböködni Őket.

A nagy nevetés után elindultunk, és a gyerektömeg természetesen őrjöngve, sikítva követett minket, én pedig kihasználva az eseményt, a fényképezőt hátrafelé tartva videóztam ismét:

Mindeközben sikerült megfogalmaznunk is azt, amit eddig is éreztünk, de szavakba még nem öntöttük: micsoda hajszálnyi a különbség a között, hogy valamit élvezünk, és nevetünk rajta, és hogy ugyanezen dolog végett szenvedünk és majd meg őrülünk. Mert igazából, kívülről nézve pontosan ugyanaz történt, mint ami tegnap, és már régebben is párszor. Mégis, máskor, és különösen tegnap, ezt nagyon rosszul viseltük, és nem örültünk neki, eszünkbe se jutott nevetni rajta, de most mégis ezt tettük. Mi történt? Zita megcsikizte őket, és már kedvesebbek lettek nekünk? Felvidítottak minket is a nevetésükkel? Igen, és igen! Ennyi, ilyen egyszerű! Mi döntöttünk úgy, hogy most nem lesz rossz, hogy most nem fog zavarni, most tetszeni fog ez! De ha egyszer elborulsz, csak egyszer, és elindulsz odabent a rossz irányba, akkor utána már nehéz visszafordulni, mert a nevetésük és a kergetésük neked mind negatívan fog lecsapódni, mígnem a nap végére kiborulsz, pont, ahogy tegnap tettük.

De ma nem, ma nem, és ez igazi sikerélmény, ezért duplán örültünk, hogy most itt ezt ilyen jól kezeltük, és nem két idegbeteget láttak a helyiek a holdjárókon, hanem két érdekes, mókás alakot, akik megnevetették őket, és akik velük nevettek.

Jetty Boat to Cox’s Bazar

A kikötő és a komp valójában nem az volt, mint amire számítottunk. Egy hosszú, egyenes gyalogúton gurultunk végig, amit két oldalról már félig a vízben élő fák, bokrok szegélyeztek. Ezt követve kitárult előttünk egy alacsony vízállású, saras terület, ahol hajók parkoltak a víz mellett a szárazon, és ahonnan már csak egy keskeny stég vezetett tovább, be a vízre, ahol a távolban egy keskeny csatornán csak kisebb fabárkák és apró fehér motorcsónakok várakoztak a stég végén az utasaikra! Na, ez cifra lesz! Hát még, ha ekkor már tudtuk volna, hogy a bárkák nem is közlekednek, csak a motorcsónakok, ezek a bizonyos „Jetty”-k.

A Jetty-sek azt mondták nekünk a stég végén, ki kell bérelnünk egy egész motorcsónakot 800 takáért, mert akkorák a biciklik és a csomagjaink, hogy mások már nem férnek el a csónakban. Ezen felháborodtam, mert én nem így láttam, inkább úgy, hogy csak le akarnak minket húzni, külföldieket. Persze nem volt mi mást tenni, szépen lemálháztunk, én felmásztam a csónakra, és Zita először a csomagokat, majd a bringákat leadogatta nekem. Ezután kezdődött az utasvadászat! Pont, ahogy a riksások szoktak kiabálni, úgy kiabáltunk mi is az utasaink után: Ki akar két külföldivel Cox’s Bazar-ba utazni? Cox’s Bazad Jetty boat! Bezzeg most nem tolongtak, máskor még a levegőt is elszívják előlünk, de amikor költségmegosztásról lenne szó… Végül sikerült három utast fognunk, ők örömmel beszálltak hozzánk, ám ekkor derült csak ki igazán, mekkora lehúzásról van szó irányunkban. Az egész csónak 800 taka, ám egy utas jegye csak 50. Pedig tuti, hogy ez a csónak nélkülünk is elindult volna utasokkal, és az is biztos, hogy nem férnek fel rá 16-an. Mindegy, ezen már kár bosszankodni, végül kifizettük a 650-et, pukkadjanak meg vele, 1950 Forint. A motorcsónak út egyébként durva volt, nagyon dobált minket a víz, és így végiggubbasztva az utat már azt is értjük, miért dobta ki a google az elsüllyedt Jetty-kről a cikket, amikor rákerestünk ezen járatok menetrendjére – ami persze nem létezik, akkor indulnak, amikor megtelnek.

Nagy naivan azt gondoltuk, hogy Cox’s Bazarban a megérkezéssel véget érnek a megpróbáltatásaink végre, de ez nem így volt, sőt, most jött a leghúzósabb rész! A csónak egy éppoly lápos, mocsaras területen kötött ki, mint ahonnan elindult, ám itt nem létezett stég, vagy legalábbis nem ért el addig a vízszintig, ahol a csónak ki tudott kötni. Ezért aztán a stég végétől a csónak kikötőig apró facsónakok egymásba fűzött sorozatán kellett végiglépkednünk. Egyikből ki, másikba be… Nem is lett volna ezzel gond, ha nem lett volna nálunk két hosszú, egyenként 18kg súlyú kerékpár, plusz még a nyolc táskánk, összesen azok is kb. 60kg súlyban. Minderre csak ketten voltunk, és közben a népek még özönlettek is rendesen, mind a két irányból. Először csak két csónakkal odébb pakoltunk ki, ahol már nem volt olyan nagy tömörülés a ki- és beszállások körül. Aztán innen Zita előrement a stég végéig két táskával, majd én fordultam kétszer a táskákkal, majd egyet pihentem, amíg Zita ment az utolsó két táskáért és végül még kétszer fordultam a két biciklivel. Ez rohadt egy meló volt, mert minden egyes csónakból át kellett emelni a bringát a következőbe, úgy, hogy közben alig volt hová lépni, és az emberek meg jöttek mentek körülöttem. Ez az egész hercehurca beletartott vagy egy órába, és ezzel még közel sem volt vége, mert ekkor láttuk csak, hogy a stég, ez a szintén csak alig egy méter széles fatákolmány van vagy 400m hosszú. Mire erre rájöttem, már végigtoltam rajta Zita bringáját, balga módon a csomagok nélkül. Nem tudhattam, hogy nem lesz benne lépcső, csak kettő apró és az is lefelé. A szárazföld és a stég találkozásánál megkértem valakit, hogy figyeljen a biciklire, ledöntöttem azt a töltés oldalába (nem sztenderre, mert esélyes, hogy eltörték volna), még egyszer nyomatékosan megkértem az emberem, hogy ne hagyjon senkit még csak hozzányúlni sem a bringához, majd visszaszaladtam Zitához, aki addigra már nagyon okosan felmálházta a biciklimet. A másik négy táskát még el kellett helyezni valahogy: egy az ülésbe, egy a csomagtartóra, kettőt pedig Zita hozott a kezében, én pedig toltam a bringát. Szegény bicikli, ennyi cuccal még nem gurult soha, ráadásul most ezen a szörnyű stégen, ahol ha megborul az egyensúlyunk, simán zuhanunk két-három métert a sárba! Az lenne még a szép így a nap végére! :)

Utolsó, szálláskeresési kálváriánk

Persze nem történt baj, és mi kimerülten ugyan, de még mindig vidáman továbbindultunk, úgy sejtve, hogy most már tényleg vége a nehézségeknek mára. Először is farkaséhesek voltunk, ezért egy éttermet kerestünk. Kint egy forgalmasabb utcánál hamar megtaláltuk a helyünket, ahová betoltuk a bringákat, letámasztottuk őket egy-egy asztal mellé, majd kezet, arcot mostunk, levettük a cipőket, leültünk egy asztalhoz és rendeltünk. Megcsináltuk, csak ideértünk, micsoda út volt! Az étel borzasztóan jól esett, úgy, ahogy a pihenés is tudván, hogy az egyetlen egy kihívás, aminek még elébe nézünk, az a helyünk megtalálása, ahol lakhatunk itt néhány éjszakát.

Ez sem volt még egyszerű menet, volt ugyan egy telefonszámunk, de a túlvégén az illető azt mondta, hogy az Eid miatt már eleve tele van vendégekkel, és mi már nem férnénk el. Az útikönyv alapján indultunk el, megtaláltunk egy NGO-t, ahová a könyv szállót is írt, beszélgettünk velük, teát kaptunk, meséltünk magunkról, de a végén amikor rákérdeztünk a szálláslehetőségre, csodálkozva néztek. Végül egyikük átkísért egy nagy, sokemeletes, modern blokképülethez, ami egy szálloda volt. Itt is szívélyesen fogadtak minket, de sajnos olyan áraik voltak, amit nem engedhettünk meg magunknak, na meg az az elénk vizionált kép sem tetszett, ahogy cipelem fel a hatodikra a bicikliket, mert a liftbe (ha egyáltalán van nekik) nem fértek be. Így hát maradt a „köszönjük, de ez túl sok nekünk, max. 300-ért keresünk valamit”, adtunk nekik azért egy névjegykártyát és továbbálltunk. A következő szálló tele volt, és ezután kezdtünk kicsit aggódni. Egy másik, ismét méregdrága szálló előtt leültünk kicsit gondolkodni, és felhívtuk Prodip-ot. Ő nagyon kedvesen, érdeklődéssel hallgatta végig dióhéjban elmesélt kalandjainkat Dhaka óta, majd felajánlotta, hogy felhívja néhány kollégáját, akik megpróbálnak nekünk valami ismerőst keríteni itt Cox’s Bazarban. Van itt egy másik, a World Concern-hez hasonló NGO, a World Vision (ha emlékeztek, Örményországban, amikor olyan nagyon gyenge voltam a hasmenéstől, ők már egyszer segítettek nekünk, az ő terepjárójukban aludtunk), ők talán tudnak majd segíteni. Ja, és mellesleg van egy jó pár keresztény szervezet és templom Cox’s Bazar városában, miért nem próbáljuk meg őket is? Ez az ötletet követtük, Zita kiszúrt a szállóban egy alkalmazottat, akinek kereszt volt a nyakában, ő mondta el nekünk, hogy egy utcával hátrébb van egy baptista templom, ott szállást is adnak! Gurultunk nagy vidáman reménykedve, immár kukk sötétben, lámpákkal. Az utcában, amit mondtak nekünk, egy kisebb gyerektömeg verődött körénk, és mikor kérdeztük, hogy hol a „baptist church”, egy kapura mutattak. Ide benyitottunk, betoltuk az udvarba a bringákat, majd a helyi kultúra szerint talán kicsit bunkón, de kizártuk a kapun kívülre a lelkes kis követőinket. :) Bent az udvaron a háznál mosolyogva fogadtak minket, kezdtük mesélni a történetünket egy nőnek, aki kijött a házból köszönteni minket. Mondta, hogy hamarosan megérkezik a bátyja, és ő majd tud segíteni nekünk, várjunk. Mi vártunk, de közben azért tovább beszélgettünk, mire kiderült, hogy nem is egy baptista templomnál járunk (itt nem lehet tudni, itt a templom néha csak egy épület, mint a többi), hanem csak egy egyszerű otthonnál, egy udvaron! Nahát, jól megtréfáltak minket azok a kölykök, valószínű a „nem tudom miről beszélsz, de bólogatok” esete történt meg velünk ismét, csak mi már túl fáradtak voltunk észrevenni. Akárhogy is, azért megköszöntük a hölgy kedvességét, akinek az egyik testvére átkísért minket az innen már alig 100m-re lévő baptista templomhoz, ahol már úgy kezdtük, hogy „Are you the Baptist Priest?”, és nem tévedtünk. :) Itt is kedvesen fogadtak minket, kaptunk egy tágas, szép szobát, amiben némi Sokoban-ozás után sikerült átrakni az ágyak azon oldalára az asztalt és a széket, ahol konnektor is volt, így meglett az „irodám” is, ahol írhattam. Igaz, hogy éjszakánként 450-ért, de teljes volt a boldogság, volt mindenünk, amire vágytunk és jó helyen voltunk.

Másnap kaptam egy e-mailt a nagy szállodából, ahol legelőször jártunk, hogy „You are welcome to stay for 300 Tk”, de át már nem pakoltunk, 450 forintot nem ért meg nekünk a költözködés, szét voltunk már pakolva, a ruháink száradtak, mi pedig nem vágytunk újra belemenni még ebbe a kis bizonytalanságba se, persze azért még megköszöntük a kedvességüket egy válaszlevélben.

A 9. oldalon járok képek és alcímek nélkül. Képes volt valaki ezt végigolvasni? Én nem… :)

Chakakaliból Cox’s Bazarba 62,7km-t tekertünk, egy hosszú, kőkemény, nehézségekkel teli, de nagyon szép napon, 2012. augusztus 28-án, amikor nem voltunk rondák senkivel sem egész nap – Már ennek is örülnünk kell! :)

Teli körforgalom, üres híd – éljen a bangladesi közlekedésszervezés!

Chittagongból kifelé menet hála az égnek megúsztuk a Bahaddarhat Intersection-t, helyette egy iszonyú zsúfolt buszállomáson kellett átkelnünk, majd még mielőtt a hídra felhajthattunk volna, egy másik, eredetileg körforgalom funkciót ellátó óriási, kaotikus buszmegállón kellett keresztülverekednünk magunkat. Ez a körforgalom talán még szörnyűbb volt, tömött sorokban álltak egymás mögött több sávban a buszok, elállva az egész utat, a körforgalom előtt és a körforgalomban. Hogy mire vártak, és miért, azt nem tudom, de bizonyára ezt nem így találta ki a közlekedésszervezet, hanem ez egyszerűen csak kialakult. Szerintem, aki autóval akart átjutni itt, annak simán órákba telt, mert még nekünk is több buszsofőrt meg kellett kérni, hogy lesz szíves egy fél métert előre/hátra gurulni, hogy elférjünk a busz előtt. Ilyenkor persze olyan éles kanyarokat kellett vennünk, amit a bringán ülve már lehetetlen, ezért itt nem egyszer meg kellett emelni a bicikliket, hogy helyben vegyünk be egy-egy 90 fokos kanyart két mocskot okádó, büdös busz között. Mert persze a motort azt senki nem állította le, hiszen mindjárt előre tudnak majd gurulni pár métert, már csak órák kérdése.

A híd a körforgalom után ennek megfelelően teljesen üres volt, csak egy-két a körforgalmon magát szerencsésen áttuszkoló riksás és mi voltunk rajta. Ezt kicsit abszurd volt látni, főleg itt Bangladesben, Chittagongban, kétszer két sáv makulátlan aszfalt egy modern hídon, tök üresen… De végül is nekünk jól jött, csak azt bántuk kicsit, hogy az a három tuktukos, akiknek szintén sikerült kitörni a buszok torlaszolta körforgalomból, mind minket boldogított váltott kíséretben, amíg a hídon átkeltünk. Egyszer lehetne öt perc nyugtunk az úton, de akkor is lelassít az összes püfögő jármű mellettünk. Egy helyen mi is megálltunk, átugrottam a híd túloldalára, és lefotóztam a folyón parkoló hajórengeteget. Csak utólag vettük észre, hogy a képbe egy madár is berepült. :)

Meg nem bizonyosodtunk róla, de esélyes, hogy egy tehénpiacot csodáltunk az út töltéséről.

A híd után hamarosan lefordultunk a főútról, és egy alsóbbrendű úton folytattuk. Itt a forgalom már mérsékelt volt, kevesebb, mint máshol Bangadesben, és ezt élveztük. Gyönyörű erdősávon hajtottunk végig, jó idő volt, és a nap elején jártunk. Az úttól balra egyszer csak egy nagy mezőt pillantottunk meg, ahol karámok utcájában rengeteg tehén állt. Később egy másik nagy hídra is felhajtottunk, hogy átkeljünk egy másik folyón. Ez már barátságosabb volt, itt a mi oldalunkról nyílt gyönyörű kilátás balra, ahol az egyik sziget zöld árterén állatok legeltek. Ez a kép idilli volt, különösen innen fentről az útról. A folyó túloldalán igazi faluvilágba érkeztünk meg, amit sajnos az is jelzett, hogy sokszor eltűnt alólunk az út. Falvakon hajtottunk keresztül, és rizsföldek mellett haladtunk el. Hol makulátlan, egyenes sztrádán hajthattunk, hol az aszfalt teljes hiányában, saras, gödrös úton, amit téglából kirakott úttal próbáltak pótolni, ám ezek a téglák hamar széttöredeztek és megbomlott bennük a folytonosság, így gyönyörű kis gödrök jöttek létre köztük, amiben csak úgy ugrált, pattogott a kerekünk. Gondolhatjátok, mennyire örültünk ennek.

Reggel alig kaptunk be néhány süteményt indulás előtt Aniknál, ezért most hamar megéheztünk, és megálltunk az egyik nagyobb településen. Gyorsan találtunk egy útszéli éttermet, ám az nem volt jól fedezhető a tömegek elől, ezért a szomszédos mezőgazdasági bolt előtt, vagyis félig inkább már boltban vertünk tábort, és oda kértük át az ételt, ami megint csak tea volt, de most csapatival és tojással. Ezzel jól laktunk és közben a körénk gyűlt népeket csak néhányszor kellett egy szélesebb félkörbe rendezni, amit persze ők rettentő mód élveztek, én már kevésbé, hogy minden két falat étel után fel kellett állnom rendezgetni őket. Ha hagyom, hogy közelebb jöjjenek, egyre csak jönnek és jönnek, többen és többen, közelebb és közelebb, hisz náluk ez normális, és nem is értik, minket miért zavar, illetve észre sem veszik, valószínű nem is értik, miért fogom őket rendre vállon, és kísérem őket ki barátságosan a vonalon kívülre, amit újra és újra meg kell húznom, mert összetapossák és elfelejtik a létezését. Ilyenkor mindig próbálok barátságos maradni, általában átkarolom őket a válluknál (csak férfiakról beszélünk, a nők nincsenek nagyon az utcán, vagy ha igen, akkor sem állnak be a férfiak közé minket bámulni, otthon főznek, mosnak, takarítanak, gyerekre vigyáznak) és szépen elindulunk együtt a körön kívülre. Ennek ők nagyon örülnek, hisz hozzájuk szólok, sőt megérintem őket (ez itt teljesen normális, meséltük már, hogy ők még kézen is fogják egymást, és így sétálgatnak a jóbarátok), a többiek meg persze nevetnek, és azt is el tudom képzelni, hogy aztán legközelebb mások azért lépnek a körbe, hogy velük is foglalkozzam. Szóval az egész valahol hiábavaló, mert ha nincs köztük valaki, aki megért minket és ő maga nem segít őket távol tartani tőlünk, akkor az egész csak játék és nevetés marad, amit ők nagyon élveznek, de mi csak ideig óráig vagyunk erre képesek, utána lefáradunk, nyűgösek, és esetleg arrogánsak is leszünk velük szemben. Ezt jobb nem megvárni, és ez most is így volt, amint befejeztük az étkezést, fizettünk és indultunk tovább.

Jó húsz kilométerrel később szerettünk volna megállni egy üdítőre, na meg hogy pihenjünk, de ott már nem volt ilyen szerencsénk. Ráadásul ekkorra már meleg is volt, fülledt, nedves, forró levegő vett minket körül, így még mielőtt egy percnyit is pihentünk volna, kiszabadultunk az embertömegből és indultunk tovább, noha nem volt kedvünk ehhez, de a tömeg gyűrűjéhez és a hőséghez sem. A biciklin még hagyján a hőség, hisz hűt az ellenszél, ami különösen akkor esik jól, ha még árnyékunk is van az úton. Ezek a kis szakaszok igazi felüdülések.

Kár tagadni, déltájra igen nyűgösek lettünk, pedig ma is úgy indultunk el, hogy türelem, türelem, és nem veszítjük el magunkat, hanem végigcsináljuk a napot, haladunk, és este találunk magunknak egy menedéket, ahol csak mi leszünk, vagy legfeljebb egy szűk bengáli körben, valami családnál, akik megértenek minket.

Az útvonalunknak nem a legkönnyebbet választottuk, hanem a legrövidebbet, ugyanakkor a legérdekesebbet. A Bengáli-öböltől távolabb haladó főút nem ígért annyi kalandot, mint ez a tengerhez közelebbi, kevesebb kerülőt, de több kalandot ígérő alsóbbrendű út, amit választottunk, és ahol most haladunk.

Zita tombol, kimentenek minket

Az egyik városka végén egy srác angolul szólt hozzánk, talán azt mondta, hogy „Please Stop”, de mi elhajtottunk mellette, mert mindketten nyűgösek voltunk már nagyon, és nem akartunk magunk köré senkit. Ugyanakkor tudtuk, hogy ez lehetetlen, de mégsem volt kedvünk megállni, mert azt is tudtuk, ha megállunk, ismét körülvesz minket az őrület, amiből csak egyetlen menekvés van: felülni a biciklikre és továbbhajtani. Ördögi kör ez, amiben vagy túlél az ember a nap végéig, vagy nem. Hát nekünk ezen a napon nem sikerült. Az angolul szóló srác után kb. 100m-el behúztam a fékjeimet, és szóltam Zitának, hogy ő is álljon meg: „Figyelj, ez a srác beszélt angolul! Ezzel a lehetőséggel élnünk kéne, megkérdezhetjük, hogy tud-e egy helyet, ahol nyugalomban ebédelhetünk, esetleg ő az embereket is el tudná hajtani körülünk.” – Ezzel sikerült meggyőzni Zitát a megállásra, és visszagurultunk a sráchoz. Célratörő voltam, mondtam, hogy csak másfél óránk van, és szeretnénk ez alatt megebédelni, tud-e valami helyet. Leültetett minket az irodájában, ami egy házi fotóelőhívó, utcára nyíló történet volt. Sadek rendes volt velünk, mondtuk, hogy nem ülni akarunk egy irodában, hanem ebédelni egy étteremben, mire ő hozott valami zacskós snack-et, meg üdítőt, műanyag dobozban. (pont ilyet nem szoktunk venni, a zacskó és a műanyag miatt) De mi már túl ki voltunk bukva, túl késő volt, Zita rögtön kiborult a minket folyamatosan egyre nagyobb tömegben körbevevő embereken. Persze mint legtöbbször, most is mindenki csak bután bambult ránk, mintha valami furcsa állatot látnának az állatkertben, és hozzánk nem, csak egymáshoz beszéltek. Zita kikelt magából, és próbálta elterelni őket, szó szerint elkergette őket, de nem telt bele egy perc, és újra, még többen, még szorosabb körben voltak körülöttünk. Közben Sadek kért minket, hogy hagyjuk ezt abba, és én is kértem Zitát, de ő újra kitört magából, és most már ordítva, kiabálta zavarta el a népet, persze megint teljesen hiába, ők csak élvezték a műsort és erre megint még többen lettek. De ezt akkor mi nem vettük, különösen Zita nem, akit én is próbáltam csitítgatni, kevés sikerrel. Ki volt bukva nagyon, és látszott rajta, hogy mindeközben már legjobban saját magát utálja, nem igazán a bengáliakat. Szar helyzet volt na. És, hogy miért bukunk ki így? Mert mindig, minden percben, mindenki megáll megbámulni minket, körül vesznek, eléd is állnak, az orrod alá is püfögnek, és nincs semmi nyugtod tőlük, és erről ők tudomást sem vesznek, nekik csak egy furcsa idegen vagy, aki furcsa dolgokat művel, ami vicces, ezért hívom a haveromat, testvéremet is, mert ezt látnia kell, ilyet még nem látott senki a faluban, mióta világ a világ! Tény, hogy ezt mi talán a lehető legrosszabbul reagáltuk le, nincs mit ezen szépíteni és mentségeket keresni. Utólag már nem ismerek magunkra, mert ez a helyzet valami olyasmit hozott elő belőlünk, ami nem mi vagyunk, hanem valami sokkal rosszabb. Ez nem volt szép és könnyű élmény, mindenesetre azért tanulságos az biztos.

Sadek (így hívták a srácot), felajánlotta, hogy menjünk az otthonába, a családjához, ahol meg tudunk ebédelni. Mi erre mondtuk, hogy nagyszerű és köszönjük, de csak egy órácskánk lenne erre, és különben is, látod ezt a tömeget? Ők mind utánunk fognak jönni, azt akarod, hogy bejöjjenek a kertetekbe, majd a házatokba, mert ez fog történni, ha elmegyünk hozzátok! De ő csak hajthatatlan volt, mondta, hogy egy óra alatt meg tudunk ebédelni, és van két biztonsági őrük, azok kint tartanak mindenkit. Így hát elindultunk, tovább a főúton, a bicikliket tolva Sadek és a testvére mellett, mögöttünk egy-két száz fős tömeg, az út mindkét sávját elállva. Mi néha letámasztottuk a bringákat, és visszafelé, feléjük indulva elkergettük őket, bangául kiabálva, hogy „ne kövessetek!”. Ebben én is részt vettem, inkább csak azért, hogy Zitáról levegyem a terhet, és ne ő tegye ezt, meg hogy érezze, vele vagyok. Pedig valójában ezzel nem értünk el semmi jót, de ezt akkor nem éreztük, el volt borulva az agyunk a fáradtságtól, az éhségtől, és a dühtől. Ahol lekanyarodtunk a főútról egy murvás kis útra, ott megállítottam Sadek bátyját, és kértem, hogy ne engedjen tovább ettől a ponttól senkit. Ez egész hatásos volt, csak néhányan szaladtak körbe egy kerülő úton, vagy keresztül a rizsföldeken, hogy továbbra is a közelünkben maradhassanak, de a tömeg nagy része ott maradt a főúton, nézve ahogy távolodik tőlük a két idegen Sadekkel.

Sadekéknek persze nem volt biztonsági őre, de a ház előtt zárt(nak hitt) kertben le tudtuk tenni a bringákat, és bent viszonylagos nyugalomban lehettünk, hűvösben, ventilátor járatta levegőben, szűk családi (10-15 fő) körben. Itt sikerült lenyugodnunk és magunkhoz térnünk, megköszöntük Sadeknek a segítségét és elnézést kértünk tőle a történtekért és hogy kikeltünk magunkból. Lezuhanyoztunk, teát kaptunk, és amellett beszélgettünk, meséltünk magunkról, az utunkról, Banglades általunk megélt szépségeiről és persze a nehézségeiről is, hisz abból egy apró epizódot az imént is láthattak. Sadek mesélt a családjáról, a 71-72-es szabadságharcról, amiről pontatlan részleteket ekkor már én is tudtam, amin ők nagyon meglepődtek és megörültek, és én pedig kihasználtam az alkalmat, és végre mindent részletesen lejegyzeteltem, mikor is volt és hogyan is volt. Ám ezek a jegyzetek most nincsenek nálam, egy másik országban felejtettem őket, így bocsássátok meg, de nem szolgálhatok velük. Pedig ez fontos és szerves része Banglades történetének (mi több, születésének!), amelyre minden bangladesi rettentő büszke, és valóban, lehet is. Az ország ekkor lett független Pakisztántól, egy tőle földrajzilag India által elszigetelt, szintén muszlim, ám a bengáliaktól magukat felsőbbrendűnek képzelő hatalomtól. És most ezalatt nem a pakisztáni népet értem, hanem az őket irányító, kontrolláló, rájuk hatalommal bíró vezetést. És azt is jegyezzük meg, hogy ez a történések egyik oldalról történő mesélése. Igaz, Pakisztánban Bangladesről egy szót sem hallottunk, és nem is kérdeztünk, mert akkor még talán nem is nagyon sejtettük, hogy jövünk majd ebbe az országba. Na és mindennek a közepén ott van India, akik nem örülnek annyira Pakisztánnak, és ezért szerintem nekik érdekük volt ez a függetlenség és ebben segítették is Bangladest, ha jól tévedek ők vágták el a pakisztániak utánpótlás-vonalait.

Visszaforgatjuk a bangladesiek szeretetét feléjük

Na, de elég a töriórából, ezt elolvashatjátok a Wikipédián is, és nekem még el kell mesélnem, hogyan volt tovább. Még ebéd előtt kitaláltuk, hogy a hat testvéres tanárcsalád, akikkel Rangpur után találkoztunk és laktunk náluk egy napot, amíg az udvarban és a házban felgyülemlett tömeg miatt odébb nem kellett állnunk, nagyon örülnének néhány velünk közös fényképnek. A címük meg volt, már csak Sadek segítsége kellett. Felmásoltam hát a képeket egy SD kártyára, és Sadekkel visszasétáltunk egy hátsó úton az irodájába, ahol kinyomtattuk a képeket, Photoshop-on keresztül, mert csak abban az alkalmazásban tudták használni a nyomtatót! :) Hagy ne részletezzem, hogyan kezelték a szoftvert és benne a nyomtatást, de utána még ollóra is szükség volt, és a képarány csak az erős közreműködésemmel nem változott meg (nem lettünk se soványabbak, se szélesebbek a kinyomtatott képeken, mint az eredetin)– egy hasonló, de nyugati irodában dolgozó kolléga a haját tépte volna a látottaktól. Közben megismerkedtem néhány testvérrel és falubelivel, majd a sikeres nyomtatás és a képek körbeollózása után indultunk vissza. Sajnáltam, hogy nem hoztam magammal a fényképezőt, mert gyönyörű pálmafa ligeteken sétáltunk keresztül. A képnyomtatásért nem kértek Sadek-ék pénzt, és a képeket később tényleg sikerült feladnunk, és a másik család meg is kapta, így sikerült visszaforgatnunk a bangladesiek kedvességét saját maguk felé. Az egyikük szívességéből a másikuknak sikerült örömet szereznünk. Ha meg akarod hálálni egy itteni család vagy egyén kedvességét, ez kiváló módszer, és talán ezzel szerzed nekik a legnagyobb örömöt.

Igaz, több, mint egy órával az érkezésünk után, de elkészült az ebéd is, amit egy teljesen külön helységben, a család nőtagjai készítettek nekünk. Ők egy külön bandát alkottak, akik csak távolról mertek lesni minket, noha közben a férjeikkel és testvéreikkel beszélgettünk. Aztán nagy nehezen végül sikerült velük is megbarátkoznunk, szépen megköszöntük a tényleg csuda finom ételt (csirke, rizs, zöldségek), és az anyukát egy fénykép erejére még az asztalhoz is sikerült leültetni. Sadek ebéd után elmondta, hogy már 2 órája ott állt az úton ránk várva, mert az egyik testvére látott minket azon a bizonyos második hídon, és leadta a drótot Sadeknek, hogy várjon minket. Két órát várt ránk, és mi majdnem elhajtottunk mellette egy szó nélkül! Pontosabban el is hajtottunk, de aztán nyeltem egy nagyot, és visszamentünk hozzá, és most itt vagyunk, és Sadek és a családja rettentő boldog e végett. Még a vallási tanítójukat is áthívták a mecsetből, őt is üdvözöltük. A muszlim vallásban a távolról jött vendég Isten küldötte, akiket – mint azt láthatjuk-, valóban rettentően tisztelnek, és ahogy csak bírnak, segítenek. E nélkül már valószínű réges-rég megbolondultunk volna itt. Bár ilyenen kár gondolkodni, mert ahogy ezt már írtam, a vallás itt olyan szerves része az életnek és a kultúrának, hogy ezeket az országokat lehetetlen lenne elképzelni a vallásaik nélkül.

Sadek-éknél egyébként csak részleges nyugtunk volt, a kapu alól folyamatosan leskelődtek az emberek, mindig látszott a lábfejük, hol többen, hol kevesebben gyülekeztek a kapu előtt, alig várva, hogy kijöjjenek az idegenek és újra láthassák őket. A kíváncsiabban valahol oldalt be is jutottak, így mindig volt néhány arc a bringák körül de rájuk már nem akartunk szólni, illetve először azért nem szóltunk, mert azt hittük, Sadek családjához tartoznak, és csak később derült ki amikor kérdeztük, hogy ez nem így van, hanem szomszédok.

Nem akartunk bajt Sadekékre, és nem is marasztaltak minket éjszakára, noha biztosan örültek volna nekünk, de mi tovább akartunk állni még ezen a délutánon, hogy eljussunk legalább még Chakakali-ig, ami már túl volt a félúton Chittagong és Cox’s Bazar között. Ha oda eljutunk, bizonyosak lehetünk, hogy másnap, ha nem jön még nagyobb nehézség, eljutunk Cox’s Bazarba. Ehhez Sadek elmondása szerint még 20km-t kellett megtennünk ezen a napon.

Elindultunk hát, és a kapuban ránk váró gyerektömeg csak a főútig üldözött minket, aztán fel tudtunk annyira gyorsulni, hogy már nem bírták a tempót. Hiába volt a pihenő, a zuhany, az ebéd és a kellemes beszélgetés, az artikulálatlanul, magából kikelve ordító, minket minden erejükkel futva követő gyerektömegtől másodpercek alatt újra kiborultunk, igaz, ekkor már nem álltunk meg rájuk üvölteni és elhajtani őket, csak menekültünk.

Elvesztem az irányítást magam felett

Sajnos a hátralévő táv sem hozott könnyebbséget, pláne, hogy jóval több volt, mint 20km, de ez még nem lett volna baj, hanem az út minősége. Sokszor hosszú kilométereken keresztül bukdácsoltunk az út teljes széltében kátyús, téglaköves borzalmában, és ez már csak azért is rosszul érintette a lelkünket, mert egyre inkább úgy tűnt, ha ez így folytatódik, akkor nem tudunk megérkezni világosban abba a bizonyos Chakakaliba, ahol a következő hotel van.

Az egyik városban, ahol az út éppoly szörnyű volt, ahogy leírtam, aztán megtörtént a baj. Az egyik motoros, ki tudja mit kerülgetve, de jobbról elém vágott, nekem jött, és feldöntött. Elborultam, nem csak fizikailag a biciklivel le a földre, hanem agyilag is, nagyon. Káromkodtam hangosan, magamból kikelve, és üvöltve rohantam a motoros után, aki úgy tűnt, érzi hogy baj van, mert iparkodni kezdett és húzódott át az út bal szélére, ahol aztán egy idő úton már a járdán hajtott, de persze hiába menekült, ebben a káoszban nem volt gyorsabb motorral, hamar utolértem. Közben Zita telefonja, mint mp3 lejátszó, a lábam között himbálózott a fülemből lógó kábelnél tartva, ezt sikerült a forgalomban rohanva elkapnom, és megmentenem a pusztulástól. Ahogy elkaptam a fickót a vállánál, úgy végre megállt. Ekkor ért oda Zita is, és kérdezte, hogy mi van. Én mondtam, hogy feldöntött ez a vadbarom a forgalom közepén, és ekkor eszméltem, hogy a most minden materiális javunk felét jelentő bringámat és rajta a négy táskát ott hagytam eldöntve az út közepén, a mocsokban, ennek a kaotikus forgalomnak a kellős közepén. Hagytam a fickót ott ahol van, és rohantam vissza a biciklihez. Ekkor már remegtem, próbáltam felállítani a biciklit, de ebben mások is próbáltak segíteni, és ezzel tökéletesen ellentétes hatást értek el, mert nem tudták hol és hogyan kell megfogni a biciklit, leszakítottak még egy táskát, és nekem úgy kellett megfeszülnöm, hogy megtartsam a bringát, míg nem őket is leordítottam, mire végre elengedték a bringát. Egyedül raktam fel a két táskát, a forgalom közepén remegve, úgy, hogy közben a biciklit is tartanom kellett, mert sztenderre nem akartam tenni, féltem, hogy oda lesz, és eltörik, ha megint segíteni próbálnak nekem. Közben igen népes tömeg gyűlt össze az út szélén, akik csak azért nem jöttek közelebb, mert a forgalom az azért haladt körülöttem mindkét irányban. Közülük is megálltak néhányan, három fiatal srác, jól öltözve, napszemüvegben egy sportmotoron ülve kérdezte, mi történt, és ekkor már angolul ordítva káromkodtam, hogy egy vadbarom állat feldöntött, és még egyéb cifra dolgokat is mondtam a közlekedés-„kultúrájukról”, és közben magam is meglepődtem, milyen folyékonyan és változatosan tudok káromkodni angolul. Iszonyú, ijesztő energiák szabadultak fel bennem.

Közben Zita kihúzta a motoros slusszkulcsát, és visszament a bringájához, amit aztán odatolt az enyém mellé, és közben arra eszmélt, hogy az emberünk motorja nem állt le a sluszkulcs eltávolítása után, így az továbbhajtott. A kulcs meg nálunk maradt, és már esélyünk sincs visszaadni neki! Elvettük egy ember motorjának a sluszkucslát! :( Ezt nem akartuk, nem így akartuk! A célunk csak annyi volt, hogy megállítsuk a motorost a felelősségre vonástól való elmeneküléstől, és miután összeszedtük magunkat meg a bicikliket-táskákat, elmagyarázzuk neki, hogy nem illik elhajtani, ha karambolt okoztál! Legalább egy „Sorry”, vagy valami? …

Aztán két rendőr is megérkezett, ő velük már az előzőeknél valamivel illedelmesen közöltem, hogy hagyjanak minket békén a búsba, és inkább tanítsák meg közlekedni a népüket.

Továbbindultunk, de én szinte még mindig remegtem, és a történteket próbáltam feldolgozni magamban. Hogyan veszthettem el így a fejemet egy szempillantás alatt? Egy másodperc alatt elborult bennem minden és teljesen irracionálisan kezdtem viselkedni, ami veszélyes volt, illogikus, és ami nem én vagyok. Ezt nehéz volt feldolgoznom és kemény volt ezzel szembesülni, és mindeközben még az is mart, hogy gyakorlatilag elloptuk szegény ember sluszkulcsát, pedig ha úgy nézzük, igazából ő nem tett semmi különlegesen rosszat, éppúgy közlekedett, mint az a másik 155 millió őrült Banglades útjain, és igazából bármelyik másik testvére is feldönthetett volna. Igazán még most sem tudok erre mit mondani, minthogy rettentően sajnálom, amit tettem.

Később, amikor azt hittük, lenyugodtunk, Zita kelt ki magából: már szürkületben, egy nagyobb gyereksereg követett minket, és az egyikük biciklin követve fényképezett, vagy inkább kamerázott minket. Szegényről lepofozta a sipkáját, mire az úgy megszeppent, hogy egyből megszűnt önkívületi állapotban vigyorogva-nevetve létezni, és a könnyeit törölgette. Zita is gonosszá lett, mi történik velünk? Szegény kis kölyköt nyugtatgattam, felvettem a sapkáját, visszaadtam neki, és próbáltam elmagyarázni neki a nyelvén, hogy nincs baj, és hogy sajnáljuk, és hogy „bideshi kamera ná”, vagyis hogy ne kamerázzon legközelebb külföldieket. Alig haladtunk pár száz métert, az eset megismétlődött, és ekkor azért szaladtam oda, mert féltem, hogy Zita a vízbe hajítja a srác okostelefonját, ezért gyorsan kivettem a kezéből. Erre a srác még jobban megijedt, hogy odavész a készüléke, a fülét kezdte fogdosni, és sűrűn „Sorry”-zott. Ez a fülfogdosás valami megbánást jelenthet, érdekes volt ezt látni, még ebben a szörnyű helyzetben is. Zita egyébként nem dobta volna bele a telefont semmi szín alatt az út menti rizsmező vizébe, erről utólag beszéltünk. És persze a srácnak visszaadtuk a mobilját, de előtte beszéltünk a fejével. Ezzel persze nyilvánvalóan nem értünk el semmilyen lényegi pozitív változást a 155 milliós bangladesi társadalom külföldiekkel való viszonyában, de talán a dühünket valahogy kibeszéltük magunkból. Szegény srác meg közben a fülét fogva imádkozhatott a telefonjáért, amit persze a végén visszakapott, csak egy videó felvétellel szegényebben.

Mindeközben az egész belső vívódásunkat és a történtek miatti saját magunk felé érzett utálatunkat tetézte, hogy ezekkel a dolgokkal amúgy is nagy küzdelemben voltunk, hiszen ekkor volt csupán pár napja, hogy az idevágó kommenteket kaptuk és a rájuk válaszként írt blog bejegyzést megírtam és publikáltuk.

Ha van tanulsága a dolognak, akkor az az, hogy talán, ha a jövőben olyat látok egy emberen, amilyen én, amilyenek mi voltunk ma, akkor el tudom majd képzelni, mit érez ő belül, és e szerint tudok vele bánni, ha úgy szükséges. Én még soha nem keltem ki így magamból, és ez félelmetes és ijesztő volt, pláne, hogy úgy jött, mint valami robbanás a semmiből. Zenét hallgattam, viszonylag nyugodtnak hitten magamat, nehéz volt az út, de gyűrtük, és akkor bum, belém jöttek és én felrobbantam. Azt látni, hogy a párom is rosszul viselkedik, talán még szörnyűbb volt, mint saját magamat. Ugyanakkor tény, hogy ezek nem mi voltunk, és nagyon nem tetszett nekünk, amilyenekké ezen a napon váltunk, és tovább harcoltunk ellene, hogy ez ne maradjon így, hogy lenyugodjunk, megnyugodjunk, és normálisan tudjuk viselkedni a helyiekkel.

Megálltunk csodálni a naplementét, de hiába volt bennünk a felszínen nyugalom, már tudtuk, hogy ez csak viszonylagos, és elég csak egy újabb szikra, és újra robban bennünk a bomba. A legszörnyűbb talán az volt az egészben, hogy én ezt éreztem, tudatában voltam, de nem tudtam mit tenni ellene, szinte csak reméltem, hogy megérkezünk a szállásra, mielőtt újra lángra kapok.

Este már sötétben érkeztünk meg a szálláshelyre, ami egy mozgalmas bazár közepén volt. Nem tudom, honnan volt Zitának ereje és türelme ehhez, de kvázi ignorálva a tömeget, felszaladt, megnézte a szobát, megkérdezte az árát (lepukkant, sötét lyuk, 200 takáért), és villámgyorsan döntött, hogy ez jó lesz, hisz úgysincs más, és most minden mindegy, csak zárjuk el magunkat a tömegtől. Amikor én még azon gondolkodtam, hogy mivel barikádozzam el magunkat a talán minden eddiginél nagyobb tömegtől, ő már felpakolt egy pár táskát, és szólt rám, hogy forduljak én is egyet a szobába a csomagokkal. A következő körben, amikor Zita volt fent, az erkélyről pont elkapta a vakuval azt a pillanatot, amikor valami nagyon nagy mélységből én is előrántottam a humorérzékemet, és egy hangos „Búúú”-val a szomorú csöndemből kitörve, a kezeimet hirtelen feléjük nyújtva, ráijesztettem a tömegre. Ők ezen oltári jól mulattak, és amikor 10 perccel később a második bringát szuszakoltuk be az első emeleti szobánkba, még akkor is hallottuk, hogy „Búúú”-znak egymásra lent az utcán az emberek.

Este nagyon nagy belső vívódásokkal, szomorúan aludtam el, nehéz nap volt ez nagyon, és fájdalmas volt a tudat, hogy így kikeltünk magunkból, ilyen gonoszul viselkedtünk a helyiekkel, és „elloptuk” egy szegény motoros sluszkulcsát, aki igazából csak annyit tett, hogy éppúgy közlekedett, mint bárki más Bangladesben…

Ez a nap 2012. augusztus 27-e volt, és mindössze 56,5km-t sikerült haladnunk Chittagong és Chakakali között.

Ahogy felidéztem most több mint egy hónappal később e nap élményeit az írás alatt, újra elfogott a szörnyű érzés, ami csak két-három órával később múlt el.