Yangon, a Swedagon Paya, és Mianmar összefoglaló

Yangonba végre nem hajnali 3-kor, csak 5-kor érkeztünk meg. Persze erre a buszra is azt ígérték, hogy 6-kor érkezik meg, én ezért aztán végül majdnem elkezdtem hőzöngeni a yangoni buszpályaudvaron, hogy nekünk ezt mondták, ezt ígérték, ezért most hagyjanak minket békén aludni tovább, Zitát a dupla ülésen, engem pedig a busz padlóján.

Ez már csak azért is ésszerű lett volna, mert az első busz 6-kor indult, és 6 előtt semelyik taxis nem volt hajlandó minket elvinni 7000 kyat alatt. Ezért aztán megvártuk a buszt, ami fejenként 500 kyat-ért, vagyis nem egész 140 forintért bevitt minket a Sule Paya-hoz.

Itt kerestünk egy olcsó szállót és eldőltünk az ágyon.
Hogy pontosan mikor, melyik nap, mi történt velünk, arra már nem is emlékszem, és talán nem is lényeges.

A helyi teherlift és gépírók az utcán

A lényeg, hogy újra bejártuk kicsit a downtown-t, vagyis a belvárost, de már nem tetszett annyira, mint elsőre. Ahogy a munka lehetősége sem, mármint az IT, hálózatos meló gondolata. Már csak azért sem, mert ezerrel a naptárra voltam rápörögve, ezt fontosabbnak tartottam, mint itt is építeni egy birodalmat, amelynek az elveivel nem értek egyet, és amely munka közben csak részben érzem jól magam, és csak bizonyos napokon tartom értelmes feladatnak és kihívásnak.

Az utcákon azonban még így is találtunk sok érdekes dolgot, amely lekötötte a figyelmünket, és örömmel töltött el minket. Ilyen volt például az a pillanat, amikor rájöttünk, hogy mire valók azok a színes kis kötelek, amelyek az erkélyekről lógnak le, és iratcsíptető van a végükön. Első yangoni napjainkon azt hittük, csak csengő helyett használják ezeket, de nem, az igazi céljuk a „teherlift”. Vagyis az iratcsíptető azért van a végükön, hogy a nejlonzacskót, benne a felküldendő holmikkal rá lehessen fogatni a kötélre, majd fel lehessen húzni azt. Zseniális, és zseniálisan egyszerű, nem is értem, ez elsőre hogy nem esett le egyből nekünk.

Aztán a fűszeres húsfondűt is újracsodáltuk és én most sem tudtam dűlőre jutni vele, hogy bírják a helyiek megenni ezeket a mindenféle – számomra igen gusztustalan – állati belsőségeket. Ezek apró kis pálcikákra vannak felfűzve, ezeket lehet belemártogatni a forró, bugyogó fűszeres löttybe, majd fogyasztani. Már akinek van gusztusa hozzá… :) Nekünk nincs, de azért valahol csodálatos, hogy másoknak meg ehhez van.

Egy másik érdekes dolog, amit megfigyeltünk a postára menet, az a gépírók utcája volt. Egy egész hosszú járdaszakaszt elfoglaltak, mögöttük a falra ki volt akasztva mindenféle hivatalos minta, amit egy kisebb összegért a te nevedre és a te adataiddal legépelnek. Ebben itt még mindig van üzlet, hiszen az embereknek nincsen otthon számítógépe, se nyomtatója, de ha hivatalba kell menni mindenféle levelekkel és kérvényekkel, akkor azt itt előállítják nekik. Még Bangladesben láttam, ahogy egy férfi begépelteti valakivel az önéletrajzát egy nyomtatókkal és számítógépekkel felvértezett kis boltban. Ugyanezen boltban történt, hogy megtanítottam a rohingya menekült Harunt e-mailezni a telefonján. Így tudtam meg tőle azóta, hogy megszűnt a munkahelye. :( Hogy most mihez kezd, menekültként egy országban, ahol nincs állampolgársága, nem tudom, mint ahogy azt sem, hogyan segíthetnénk rajta hosszútávon.

A Swedagon Paya – A 2500 éves sztupa 53 tonna arannyal borítva

Na de nem ugráljunk országok között, maradjunk csak Yangonban, és sétáljunk el a Swedagon Paya-hoz, hiszen ezért jöttünk vissza ide a repülőnk indulása előtt néhány nappal, hogy ezt a „legfőbb nevezetességet” még megcsodáljuk, mielőtt elhagyjuk az országot a 28 napos vízumunk lejárta előtt.

A Swedagon Paya egy dombon helyezkedik el, néhány kilométerre északra a belvárostól. Állítólag ezen a dombon helyezték el Buddha 8 hajszálát is, ezért kezdődött el itt e mára 98 méter magasra nyőtt arany sztupa építése, a legendák szerint már 2500 éve. A bearanyozása csak a 15 századtól indult meg igazán, amikor Shinshawbu királynő a saját testsúlyával megegyező súlyú aranylemezekkel borítatta a sztupát. Később ezt egy utódja, a saját és felesége testsúlyának négyszeresével egyező súlyú arannyal tetézte, és ez az őrület addig fokozódott, míg mára már állítólag 53 tonna arany található a sztupán, aminek a csúcsán ötezer gyémánt és kétezer egyéb drágakő is csillog.

Mindez persze naplementekor a legszebb, ezért mi is egy késő délutáni időpontot választottunk a Swedagon felkereséséhez. Ez konkrétan végül a legutolsó mianmari esténkre maradt, október 18-ra. Addig húztuk, halogattuk a legdrágább belépőt, mígnem az utolsó pillanatra hagytuk a 10 dolláros látogatást. Fejenként! Ez volt a legdrágább belépőnk az egész országban.

Már az odavezető út tele volt mindenféle szuvenír bolttal és árusokkal, majd ahogy az utca végetért, úgy kezdődött egy hosszú, meredek, fedett lépcsősor fölfelé. Ez már a pagoda része volt, de itt még nem kértek pénzt és itt még voltak árusok is. Egy ideig reménykedtünk, hogy megúsztuk és valahol átcsusszantunk a jegyszedők mellett, hogy észre sem vettük, vagy éppen már haza is mentek, mert késő van, de aztán ki kellett ábrándulnunk, és ki kellett csengetnünk a 10-10 dollárt, amikor odafent a lépcső tetején megállított minket egy hölgy, hogy „ticket-ticket!”.

De megérte, hisz ki tudja, visszajövünk ide még valaha, és különben is, ha azt mondják, hogy ezt nem szabad kihagyni, akkor nem szabad, nem igaz?! :) Főleg, hogy ezért igazából nem csak egy hatalmas sztupát csodálhatunk meg, hanem 82 másik épületet is körülötte, na és persze nem utolsó sorban az itt is zajló életet, ami valljuk be, még mindig a legérdekesebb, hiába közel 100 méteres a sztupa, Zita addig böködött, amíg le nem vettem róla a szemem, és észre nem vettem a padlót önkéntes munkában súroló hívőket, miközben egy másik önkéntes éppen itatja őket, kancsóból egyenesen a szájba, miközben ők két kezükkel el sem engedik a súrolókefét.

Azért gondoljuk, sejtjük szinte biztosra, hogy önkéntesek voltak, mert egy ilyen szent helyen nem tudnánk elképzelni munkát és munkást ilyen körülmények között úgy, hogy pusztán és csakis a cserébe kapott bérért így dolgozzanak. Ők minden bizonnyal hithű önkéntesek voltak, akik nagy örömmel, odaadással tisztították a márvány padlót mianmar arany földjének legszentebb, legaranyosabb pagodája körül.

Aztán volt itt még egy harang is kiállítva, amit az angolok állítólag megpróbáltak hazaszállítani a londoni múzeumaikba (jó esetben csak oda), de pancserek voltak és a szállítás közben beleejtették azt a Yangon folyóba. Mivel kiemelni nem tudták, vagy csak nem próbálkoztak elég keményen, ezért végül a harangot „visszaadták” a burmaiaknak. Mi az hogy visszaadták? Miért nem hagyták meg nekik eleve? Bizonyára „megvették”, vagy „megszerezték” azt valahogy tőlük. A burmaiak persze hamar kiszedték a folyóból, bambuszt használták és az eszüket, így a harang most megtalálható itt a Swedagon mellett.

Mikor kezdett sötétedni, észrevettük, hogy a második aksit nem tettük bele a fényképezőgép tokjába, hanem az a töltőn maradt. Na jól nézünk ki, az első aksi épp lemerült, visszamenni a másodikért már nincs idő, mert addigra eltűnnek a fények, mi meg itt vagyunk az utolsó esténken, és nem tudunk több fényképet készíteni a híres Swedagon Payáról. Be kellett hát érnünk annyival, amit eddig készítettünk és legfőképpen meg kellett próbálnunk nem bosszankodni a helyzeten, mert azzal csak saját magunkat és ezeket az amúgy igen szép és érdekes pillanatokat mérgeztük volna meg. Mindez nehéz volt, hiszen közben én a naptárra is gondoltam, hogy milyen szépen mutatna rajta a leghíresebb, legnagyobb, legfényesebb, legaranyosabb pagodája rajta Mianmarnak. Persze végül nem került rá és ez így is van jól, nem az a lényeg, hogy a leghíresebb, legnagyobb látványosságok lógjanak a falon egy hónapig, hanem a legszebb, legérdekesebb, legjobb történetet mesélő képek. És akárhogy is nézzük, ez nekünk csak egy nagy arany sztupa marad, de a másik előtt legalább… de nem árulom el, mert tudom, hogy vannak olyanok, akik direkt nem lapoztak még a decemberi oldalára a naptárnak, mert azt majd csak 2013 december elsején akarják megtenni. :)

Amit végül ismét igazi sikernek éltünk meg és könyveltünk el, azaz, hogy az akkumulátor otthon felejtése egyáltalán nem keserítette meg a Swedagon-os élményeinket, sőt… Én ezt eleve esélytelennek tartottam, de Zita kitartó volt, így végül elszaladt egy körre a sztupa körül, hogy megkérdezzen néhány turistát (volt belölük néhány ezer a környéken), hogy van-e náluk hasonló fényképezőgépbe való hasonló aksi, amit kölcsönadnának nekünk néhány percre. Hamar jött az ötlet valamelyikőjüktől, hogy miért nem egy SD kártyával szaladgálunk körbe, és kérünk kölcsön egy fényképezőt, vagy kérjük meg őket, hogy lőjenek nekünk néhány képet. Így történt, hogy megismerkedtünk egy német sráccal és egy amerikából származó, de most Szingapúrban dolgozó útitársával. Velük sokat beszélgettük, a német srác elmesélte, hogy szörföt oktatott valamelyik indonéz szigeten, és most ebből a pénzből utazgat. Elmondtam neki, mennyire nagyon szerencsés, de úgy tűnt, ezzel ő maga is tisztában volt – és ezt jó volt látni. Velük nagyon jókat beszélgettünk, amit még a sztupa alatt ülve kezdtünk meg és egész hazafelé menet folytattunk, mert együtt sétáltunk haza a belvárosba, ahol megvacsoráztunk, majd mikor hazamentünk, kiderült, hogy ugyanabban az utcában lakunk.

Mianmar – Összefoglaló és utazási tanácsok

A német srác még fel is ugrott hozzánk, és mivel ők most érkeztek az országba, nekiajándékoztuk a Mianmar térképünket (amit mi is így kaptunk), és elmeséltünk neki, hogy mi hol jártunk és miket tapasztaltunk.

Ezt most itt is megteszem, mivel tudom, hogy Gyöngyi (maganyosbolyongo.blog.hu) most épp Mianmarban van, és hogy Ákos (foldkereken.hu) hamarosan érkezik az országba, valamint egy „leendő barátunk”, Gábor Szingapúrból szintén a napokban érkezett Yangonba, ráadásul ő bringával igyekszik felfedezni az országot! Írom ezt tehát elsősorban most Nektek, és persze mindenki másnak, akit érdekel még Mianmar, és/vagy hamarosan meglátogatja ezt a sok csodát ígérő országot.

Szállás, közlekedés, étel és a pénz, az alkudozás

Mianmar nem egy nehéz hely (Banglades után éreztük ezt igazán!) az utazáshoz, mindenütt – ahol mi jártunk – találni szállókat, ezek ára 6 és 15 dollár között indul (duplaágyas szoba), a felső határról fogalmunk sincs. :) Ez nem túl olcsó Ázsia más országaihoz mérten, de még mindig nem olyan vészes. Ha egyedül vagy, lehet érdemes összeszedni valami jó arc útitársat, akivel hasonló az érdeklődési körötök, na és persze a büdzsétek, hiszen így sok pénzt spórolhattok a szálláson. Angolul sokan beszélnek, mi általában többre mentünk az angollal, mint a néhány megtanult burmai szóval, mert azokat nem nagyon akarták megérteni, vagy csak nem gondolták, hogy burmaiul (próbálunk) beszélni.

Pénz! Nagyon fontos! Csak gyűretlen, hajtás nélküli, 2006 után nyomott nagy címletű dollárt vigyél, és azt rögtön válts a reptéren, ahogy érkezel. Ezen kívül legyen nálad némi kis címlet is, mert a szállásdíjat általában dollárban kérik. Váltani a yangoni belvárosban is lehet, ezt fel is fogják ajánlani nektek pár tucatszor, amikor arra jártok, de azt hiszem, nem érdemes kockáztatni, mert a reptéren tuti nem vernek át, azok a csávók meg egyrészt nem is kínáltak elsőre jobb árat, másrészt ki tudja, milyen trükkel próbálnak majd átvágni.

Mi 650 eurót költöttünk ketten 28 nap alatt, és ebből a szállás nem volt 200 euró, tehát kevesebb, mint a harmada. De mi ketten voltunk és a dupla ágyas szoba általában majdnem ugyanannyi, mint a single room, tehát ez az arány változhat, attól függően, hogy hányan vagytok. És azt is vegyétek hozzá, hogy mi mindig próbáltunk spórolni, és volt, hogy egy órát is jártuk a várost a legolcsóbb szállóért, a buszokra pedig keményen alkudtunk.

Az utazás könnyű és olcsó, Yangon – Mandalay 12-15 ezer kyat, mert ezt már kyatban mérik. Egy kyat-ot mi 265 forintért szereztünk be, a banki költségekkel együtt. Pickup-al több órára csak akkor utazz, ha nagyon nem működik a stoppolás, és nagyon nincs pénzed, máskülönben megéri az alig drágább, de sokkal gyorsabb és kényelmesebb helyi busz. A nagy távokra pedig vannak a nagy légkondis buszok. A busz nem volt olyan szörnyű, mint ahogy sokan (az útikönyv is!) mondja, de vigyél magaddal meleg ruhát, próbáld meggyőzni a busz személyzetét, hogy kapcsolják ki a légkondit, de ha nem megy, akkor marad a függöny fölhajtása a kiömlő nyílások elé. Ezzel még hideg marad a buszon, de legalább nem egyenesen a nyakadba ömlik az. Számíts rá, hogy a buszok mindig az éjszaka közepén fognak megérkezni, nem pedig hajnalban, ahogy azt a jegy megvételekor ígérik. Fejlámpa tehát legyen kéznél és nézd ki jó előre, hogy hol fogsz megszállni a helyen, ahová mész, nehogy akkor kelljen improvizálnod az éjszaka közepén.

Az alkudozás itt relatíve könnyen megy, hamar megérkezel egy kemény ellenálláshoz, ahonnan nehezen megy még lejjebb az ár – ez lesz jó eséllyel a valódi ár. De hogy biztosra menj, kérdezz meg valakit előtte, aki kevésbé érdekelt az üzletben, hogy mennyi az annyi? Nekünk egyszer egy buszjegyet, ami a helyieknek 7000 kyat, próbáltak eladni 18000-ért is, és végül kénytelen voltunk megvenni 9000-ért, mert nem ment lejjebb az ár, noha bevallották, hogy a helyiek hétezerért utaznak, a külföldi turisták pedig tízért. Azt hiszem, pont a buszoknál kell a legjobban vigyázni, le ne húzzanak nagyon. A szállodások általában csak egy-két ezret tesznek rá és ez adott esetben még meg is éri, mert nem kell sehová rohangálnod, ők elintéznek, megtelefonálnak neked mindent helyben.

Ételt is mindenütt könnyű szerezni és ez még olcsóbb, pláne, ha az utcán / piacokon étkezik az ember.

Yangon

Yangon egy érdekes hely volt, kezdésnek jó, Banglades után felüdülés, Thaiföld után kicsit mocskos, kicsit zajos, de mindenképpen élvezetes, a Swedagon paya pedig tényleg szép és monumentális.

Bago

Bago szintén egy szép, érdekes, színes hely, itt is érdemes eltölteni egy fél napot, vagy egy teljes napot. A San Francisco Hotelben jól bántak velünk és a többi szállóhoz képest nem volt drága.

Golden Rock, Mt. Kyaiktiyo

Bagoból vagy Yangonból könnyen át lehet jutni a Golden Rock-hoz, ahová érdemes túrázva felmenni, mert közben sok érdekeset láthat az ember, és a túra maga is nagyon szép, persze végig fölfelé mászás. A pagoda fent szép, de drága, próbálj meg előtte egy nyakba akasztós belépőt szerezni valakitől, aki lefelé jön, ezek több napra érvényesek.

Kalaw, Kalaw – Inle-tó túra

Kellemes kis hely, a piacot és a környékét mindenképpen ajánljuk. Mi a Golden Lily-ben szálltunk meg (6 dollár volt egy duplaágyas szoba, külső melegvizes fürdővel, reggelivel, de 15-ért már lakosztályszerű szobácskát kapsz!), ezt egy sikh testvérpár vezeti, kicsit furcsák voltak elsőre, jól kérdezd ki őket, ha túrát ajánlanak, és ha akarsz egy érdekes figurával utazni, kérd Monszánt túravezetőnek, vagy keresd meg személyesen, kérdezősködés útján a piac környékén, esetleg telefonon, hívjátok a 09-493-84903-t, és kérdezzetek Mon Szán után, a kalaw-i trekking guide után.

A kalawi-i piac mellett, ha a Golden Lilly-ből kisétálsz a főútra, és onnan át a piac átellenes sarkához, ott megtalálod a „Skynet” netkávézót, ahol egész jó kapcsolat van – amikor van áram. A piacnak ugyanezen a sarkán nagyon jó paupszikat (gőzgombóc belül kókusszal, vagy csirkehús-hagyma-főtt-tojás kombóval) és a palater szintén finom, ezeket az utcán árulján, utóbbit látni fogod kiírva, a paupszit pedig a kerek egymásra rakott bambusztálcákról fogod megismerni, odabent főnek a gőzben, ki ne hagyd őket! ;)

A túra az Inle-tóhoz nekünk nagy élmény volt, és megérte a 10000 kyat-ot naponta, mindent leszerveztek, főztek ránk, sámánházban jártunk, hegy-völgyön, sáron, patakokon át sétáltunk, sok szép csodát láttunk és nem volt más dolgunk, csak élvezni őket.

Az Inle-tó, Nyaung Shwe

Az én személyes nagy kedvencem, nekünk ez a tó egy óriási élmény volt, kérjétek a csónakost, vagy még inkább már elöljáróban az utazási irodást (mi a Villager-ékkel –Nyuang Shwe főutcáján- voltunk, jó arcok voltak nagyon), hogy egy olyan piacra vigyen el titeket, ami igazi, és ne arra, ahol a turistákat várja a szuvenír árusok hada.

Telihold!

Próbáljatok meg egy teliholdkor az országban lenni és valami érdekes helyen, ahol valami izgalmas ünnepség megy – ilyen minden teliholdkor van, minden nagyobb helyen. Nézzetek utána, hol milyen fesztivál van, válasszátok ki azt, ami érdekel benneteket, és legyetek ott időben! ;) Mi ezt elmúlasztottuk, pedig a lábbal evezős csónakversenyt nagyon megnéztem volna az Inle-tavon! :)

Bagan

Szuper hely, bérelj biciklit és vessz el a templomok között! Mi Nyaung U-ban laktunk, az Old Bagan felől végén az út jobb oldalán van a New Wave Guesthouse (vagy hotel?), itt 8 dollár a legolcsóbb szoba, ahová átszűrődik a szomszédos, kicsit nagyobb, 12 dolláros szoba légkondija, ugyanígy a szomszédos étterem wifije, amikor bekapcsolják. A titkos kulcsot már nem árulom el, az már túl nagy pofátlanság lenne, menj át, ülj le, kérj netet egy órára és fizess érte, aztán használd potyára… :)

U Bein híd

Ez is egy gyönyörű hely, egy naplementét, vagy felkeltét érdemes itt eltölteni és figyelni a vonuló életet a hídon.

Mandalay

Chapati Corner!!! A belvárosban, ha hiányoznak az indiai ízek, itt megleled őket, kérdezz a chapati sarok után. A piac itt is érdekes, és a dombra is érdemes felmászni.

Pyin Oo Lwin, Kandawgy Garden

Ez egy szép hely, ha szereted a természetet, és szereted a végtelen apró csodáit figyelni, ezt a parkot is érdemes meglátogatnod, egy fél napig, napig simán el lehet itt bolyongani és fényképezgetni, ahogyan a kínai buddhista templomot is érdemes meglátogatni, illetve van itt még valami barlang/vízesés is, ahol mi nem voltunk, de mások szerint az is nagyon szép.

…és ahol mi még nem jártunk

Ilyen helyből még több van, mi most tényleg csak a hagyományos turista kört jártuk végig, ahogyan azt egyik kedves olvasónk már írta is kommentben. Ezeket a helyeket a turisták nagy része meglátogatja, mialatt az országban jár. Ez egyrészt jó, mert így jár oda kényelmes busz, és felkészülten várnak ránk az éttermek és a szállók, másrészt rossz, mert már ismerik a turistákat, ne adja az ég, de a pénzünkre hajtanak (rossz esetben csak a pénzünkre, de ne legyen igazam!), és betört már ide a nyugati kultúra. Majdnem írtam, hogy így már nincs akkora varázsa a helynek, de ez nem igaz, mert van! Nagyon is van, Mianmar egy nagyon izgalmas, érdekes hely (ezt most kb. egyenként is leírtam mindenhová, ahol jártunk… :D), ezer és ezer csodával és ezek megmutatják magukat bőven még így is, hogy „csak” hátizsákkal”, busszal látogattuk meg őket. Hogy milyen lehet Mianmar kerékpáron, nem tudom, de biztos úgy is gyönyörű.

Summa Summárum

Mi nagyon jól éreztük magunkat ezalatt a 28 nap alatt és rengeteg szépet láttunk, csupa olyan dolgot, amit előtte elképzelni sem bírtunk volna. Mianmar hozta és felülmúlta a várakozásainkat, és ez nagyon nagy szó, mert azokat magasak voltak, nagyon vártuk már, hogy láthassuk ezt az országot. Ezért aztán tiszta szívvel merem ajánlani bárkinek! Ha Ázsia ezen részén jártok, ezt a csodát ki ne hagyjátok!

A low-budget kálváriáink Pyin Oo Lwin-ben

Pyin Oo Lwin-be egy rövid egynapos kitérőt terveztünk tenni, mielőtt visszatérünk Yangonba, mianmari első és egyben utolsó állomásunkhoz. A Mandalay-tól 2 órányi távolságra lévő városkát a „National Kandawgyi Garden” nevű parkja miatt terveztük meglátogatni, és ezt úgy gondoltuk, hogy előző délután felpattanunk egy pickup-ra Mandalayban, másnap napközben megnézzük a parkot, majd egy este induló busszal leutazunk Yangonba, ahová harmadnap hajnalban érkezünk meg.

A probléma ott kezdődött, hogy az orrunk előtt ment el az utolsó pickup arról a bizonyos sarokról, ahonnan ezek a kis személyszállító teherautók indulnak Pyin Oo Lwin-be. Kétségbe nem estünk, hanem nekiálltunk kérdezősködni, aminek a vége az lett, hogy találtunk egy mikrobuszost, aki hajlandó volt minket elvinni a városba még ezen a napon, ráadásul az árat is sikerült lealkudni nála a pickup-éval majdnem azonos szintre.

Pyin Oo Lwin sok száz méterrel Mandalay felett helyezkedik el a hegyekben, és amíg ide felkapaszkodtunk a mikrobusszal, legalább négy pickup-ot előztünk le. Mivel tudtuk már, milyen pickup-al utazni, így utólag végképp nem bántuk, hogy ebből most kimaradtunk, örültünk, hogy lekéstük a pickup-okat, és így a picit drágább, de sokkal kényelmesebb és gyorsabb megoldást választottunk.

A szállással Pyin Oo Lwin-ben már nem volt ilyen szerencsénk. Körbejártuk az összes szállót a központban, de mindegyik nagyon drága volt, vagy amelyik nem, annak nem volt licence külföldieket fogadni. Itt Mianmarban ugyanis csak azon szállodák fogadhatnak külföldi vendégeket, akiket előtte bevizsgált egy állami szerv és erre engedélyt adott nekik. Itt találkoztunk először olyan szállókkal, amelyeknek nem volt ilyen engedélye. Persze ők lettek volna a legolcsóbbak, de nem voltak hajlandóak elszállásolni minket, amit meg is értek.

Végül visszatértünk abba a szállóba, ahol a legkedvesebben fogadtak minket és itt sikerült kialkudni egy vicces beszélgetés keretében a 15 dolláros árat egy kétágyas szobára, reggelivel – utóbbiért 1-1 dollárt kértek fejenként és ennyit most is megért nekünk. Még azzal is megpróbálkoztunk, hogy Zita felajánlotta, hogy ő majd kitakarít utánunk és erre a szállónak nem lesz gondja, de ez nem hatotta meg őket, ennél lejjebb már nem ment az ár. :)

Reggel egy tetőtéri reggeli után elindultunk, hogy a lehető legolcsóbban eljussunk a tőlünk kb. 5km-re lévő parkba. Én kicsit gyengélkedtem, ezért eszünkbe sem jutott sétálni, pláne, hogy időnk sem volt annyi, a busz este 6:30-kor indult Yangonba, és a szállodásunk azt tanácsolta, hogy 6-ra érjünk oda a buszállomásra. Próbáltunk bringát bérelni, de azt csak egy helyen lehetett, és piszok drágán. A riksások szintén horror áron akartak minket elvinni. Lám, mégsem olyan egyszerű és könnyű a hátizsákos turista élete. Ha most velünk lennének a bringáink, nem is lenne kérdés, hogyan menjünk a parkba. Közben megcsodáltuk a városban üzemelő giccses lovas szekereket, amelyek valahogy nekünk nem tűntek túl autentikusnak, és van egy olyan érzésem, hogy nincs is nagyon közük semmilyen helyi kultúrához, hacsak nem érthetjük bele ebbe a kategóriába a turizmust. :)

Végül a főúttól kicsit távolabb egy motoros taxist sikerült meggyőznünk egy „elsétálásos” trükkel, hogy vigyen el minket 1000 kyat-ért (265 forint, még mindig…) a park bejáratához. Elméletileg nem szabad nekik két utast vinni egy motoron, de emberünk nem akart elesni az üzlettől, ezért ez most nem érdekelte. Nem is volt ebből baj és mi néhány perc alatt megérkeztünk a parkhoz.

„Menten lepetézek, ezek engem fotóznak!”

A bejáratnál megcsodáltuk az olajban kisüthető csoda-„ételeket” a soron, majd megvettük a jegyeinket a parkba való belépéshez. Ezek 5-5 dollárba kerültek fejenként, és a fényképezőgépért nem kellett külön fizetni. Mindez pozitív csalódás volt, mert az útikönyv is ezt írta, de azóta úgy látszik nem drágult a belépő, viszont az útikönyv a fényképezőgéphez is írt díjat, amit a valóságban nem kértek. Ennek örültünk, nem kellett sunyulnunk. :) Mert volt mit fényképezni odabent bőven.

Virágoskertek között sétálva kiértünk egy nagyobb nyílt részre, ahol egy gyönyörű tó körül egy hatalmas, szépen rendbetartott park tárult elénk. Ez tényleg gyönyörű volt, persze ennyiért még közel sem érte volna meg az öt dollárt, ezért gyorsan el is indultunk körbejárni a parkot, vagyis a tavat.

Először az állítólag sok millió éves megkövesedett fákat és állati csontmaradványokat csodáltuk meg két kis házikóban és azok környékén, majd a „Swamp Walk Way” felé vettük az irányt, és itt történt meg velünk az első igen érdekes dolog. Ez a swamp walk way valójában egy kis mocsári sétány volt, egy cölöpökre épített fa sétányon járhattunk végig néhány száz métert a mocsaras, erdős terület közepén. Itt, ahogy azt szinte lassan már minden nap szoktuk, egy szép pillangót pillantottunk meg, és indultunk nyomába, hogy közelebbről is lencsevégre kapjuk. A kis lény igen izgatottnak tűnt, és menedéket keresett a fűszálak között. Megkapaszkodott egy vékony szálban, de az a szál annyira bent volt a sűrűben, hogy ott már nem tudtam lefényképezni, ezért Zita gondolt egyet, és kiemelte a fűszálat, amin a pillangó volt a többi közül. Csodák csodájára a pillangónk rajta maradt a fűszálon és én nagyszerű fényképet készíthettem a kitárt szárnyairól, ám ekkor vettük csak észre, hogy valójában mi történik, és minek vagyunk a szemtanúi. A pillangó petéket rakott épp a fűszálra. Ezért volt olyan izgatott, ezért kapaszkodott bele annyira, ezért hagyta, hogy kiemeljük és ezért nem repült el, amíg le nem rakta mind a hét petéjét. Őrület! És mindezt mi végignézhettük, sőt le is fényképezhettük! :) Micsoda szerencsénk van…

Pár méterrel később egy szitakötőt vettem észre egy másik fűszálon pihenni, egy vízcsepp mellett. Ez már nem volt olyan könnyű téma, mert be kellett hajolnom a mocsár fölé, és kitartani a gépet, hogy az ne remegjen és éles maradjon a kép. Nem is sikerült úgy ahogy szerettem volna, előbb unta meg a szitakötő a fűszálon a produkciót, mint én a fotóállványkodást.

A bambuszerdő és a szerencsétlen hernyó

A mocsári séta után egy nagy útkereszteződéshez értünk ki, amivel szemben egy bambuszerdő foglalt helyet. Ha a tábla nem mondja, én azt gondoltam volna, csupán egyfajta bambuszt látunk, holott valójában 17 féle bambuszcsoportot mutatott egy négyzethálós térképen. A bambusz iránti legújabb őrületemet már ismeritek. Ha kiderül, hogy bármelyikük megnő Magyarországon is, én bambuszerdőt fogok ültetni, ha hazaértünk, az tuti! :)

A park déli csücskében még megcsodáltunk egy nagyon furcsa szarvas állatot, aztán elindultunk a park belseje felé. Egy virágoskert mögött egy házat találtunk, amelynek az ajtaját egy nagy, fekete pók őrizte. Ennek a póknak hiányzott néhány lába és a hátából egy tüske állt ki, elég ijesztő látvány volt összeségében, ezért nem is nagyon erőltettük a további felfedezést, csak odaköszöntünk a közelben dolgozó parki alkalmazottaknak aztán mentünk tovább.

Erdős részeken vitt keresztül a sétányunk, ami felett egyszer csak egy lebegő hernyót fedeztünk fel. Szegény épp rossz helyre próbált ereszkedni, ráadásul túlságosan is magasról. Hogy a fonálja fogyott el, vagy rájött arra, hogy aszfaltra ereszkedik, nem tudjuk, de ottlétünk alatt gondolta meg magát és kezdte felfelé húzni a testét, vissza sok méter magasra egy faágra, ahonnan elkezdte az ereszkedést. Zita segített rajta, és a fonalánál fogva kitette oldalra egy bokorra a hernyót, de most hogy írom, közben jövök rá, hogy ezzel lehet, hogy igazából rosszat tettünk neki. Egyszer még Magyarországon, valahol a Bakonyban véletlenül szétszakítottuk egy pók hálóját, miközben azt csodáltuk. A pók erre elkezdte behúzni a háló anyagát, hogy összeszedje azt, hogy majd máshol újra felhasználja. Egyébként akkor az a szegény pók szintén egy út közepére feszítette a hálóját, tehát csak idő kérdése lett volna, mikor rohan arra az egyik tájfutó társunk… A lényeg, hogy ha szegény hernyó is újrahasználta volna a fonalát, akkor attól őt ezzel jól elszakítottuk, a szó szoros értelmében. Azért reméljük, túlélte azt a néhány méter fonalveszteséget! :)

A park ahová a madár is jár

Mielőtt bementünk volna a „Walk in Aviary”-ba, vagyis a madarak hálója alá, még egy rövid kitérőt tettünk egy „Elevated Walk Way” felé, ami sajnos le volt zárva valahol az elején, mert a faszerkezet szét volt rohadva egy helyen. Úgy látszik, mindent mégsem sikerült karban tartani a parkban. Ahol egyébként rengeteg alkalmazottat láttunk dolgozni, és mégtöbb érdekes és a felfedezésre érdemes élőlényt, ezért abszolút nem bántunk meg azt az öt dollárt fejenként. Szóval ez a park jó dolog, kint vagy a természetben, ezer csodát látsz, fizetsz érte egy kicsit, és ezzel még egy csomó munkahelyet is teremtettünk. Ezután még az sem zavar, hogy nem csupa őshonos fajt láthatunk a parkon belül.

Na, de sétáljunk közben be a madarakhoz, mert ott sok érdekeset láttunk. Sajnos ezt nem tudom részletezni, mert buta vagyok a madarakhoz is, de majd András barátunk jól megírja, melyiknek mi a neve… :) Engem az egyik majdnem megtámadott, vagy legalábbis alaposan rám ijesztett, mert az egyik ágról egy másikra való költözködése közben kb. 20 centire a fejemtől repült el. Egyszer már repült belém varjú a 100napbringa közben, ezért aztán majrés vagyok kicsit a madarakra. :) De itt nem volt baj, viszont azt nem gondoltam volna, hogy ezek a színes, furcsa csőrű madarak is ilyen közel engedik magukhoz az embert. Na, nem mintha sok más választásuk lenne egy ilyen hálóval lefedett kis területen ahol lent minden nap százával sétálnak az emberek körbe a kis sétányukon… :) Ami igazán meglepő volt, hogy egy ilyen sárga púposcsőrűt odakint is láttunk az Aviary előtti nagy fán, a szabadban! Nekem ő tetszett a legjobban az összes madár közül! Hogy hogyan sikerült elérniük a gondozóknak, hogy nem repül el messze a parktól, azt nem tudom. Bár most hogy jobban belegondolok, ez talán nem is az ember érdeme, hanem a madár természete ilyen. Lehet, hogy egyszer kiszökött valahogy, de aztán azóta se ment messze, mert itt kap ételt és itt van a társai mellett – igaz, odakint a háló túloldalán.

A vanília illatú orchidea

Ebédelni kimentünk a bejárat előtti kis étterembe levest és mogyorós rizst enni, majd én egy kicsit el is dőltem, mert nem voltam jól. Féltem, hogy bekaptam az Ázsiában szokásos hasmenést, mert furcsa lázszerű tüneteim voltak és gyengélkedtem. Később megmértük a hőmérsékletem, de nem volt lázam, és a WC-t se kellett napjában túl sokszor látogatnom, így igazából nem értem, mi volt ez, de a lényeg, hogy elmúlt.

Délután a park északi részén császkáltunk, ez már kevésbé volt érdekes, de azért elmesélem, hogy kerek legyen a történet és hogy meglegyen a rekord. A tavon épített kis szigeten lévő sztupához menet megismerkedtünk egy nagyon kedves mianmari családdal, akik egy nagy fa alatt piknikeztek az erre kialakított részre. A nagymama születésnapját jött össze ünnepelni a család Mianmar különböző pontjairól, és itt találkoztak. Ők mutattak nekünk FEC-et, vagyis Foreign Exchange Currency-t, konkrétan egy 10 FEC-est, vagyis egy olyan bankjegyet, ami mindenkor 10 amerikai dollárnak felel meg, és csak az országon belül használható. Hogy ennek mi az értelme, azt most túl fáradt vagyok kigondolni, de biztos van.

A sztupánál jól megetettük a hattyúkat, vagyis őket próbáltuk először, de aztán jöttek a halak is, nagy tömegben, és jól összebalhéztak a hattyúkkal, jó nagy háború volt a vízben, úgyhogy végül hamar ott is hagytuk őket.

A tó ÉNY-i oldalán található egy gyönyörű orchidea kert, ahol megszagolhattunk egy vanília illatú orchideát, és körbejárhattunk egy kis épületben, ahol rengeteg féle és fajta pillangó volt kiállítva, és néhány bogár is. Én itt annyira széjjel voltam, hogy csak körbeszaladtam és csak villámcsodálást tartottam, aztán kitettem magam a napra, és elfeküdtem a meleg betonon. Ez jólesett, de ezzel magam is produkció lettem, mert közben hallottam, hogy mások engem is fotóznak, és ez már annyira nem tetszett. Nálam millió egy érdekesebb teremtmény van itt egy ember számára… :)

A kis gyengélkedésem ellenére ez a park egy hatalmas élmény volt nekünk, és mindenkinek javasoljuk, hogy látogassa meg, aki Mianmarba jön, és szereti a természetet, annak végtelen apró csodáját, és ha mindezt esetleg még fényképezni is szereti, akkor nézzen ki egy teljes, napsütéses napot az ittléte alatt erre a parkra, mert nagyon érdemes. A természet ezen a napon is meggyönyörködtetett bennünket és én megint boldog voltam, hogy csordultig tudtam telni a csodálattal, miközben csak annyit tettem, hogy nyitva tartottam a lelkemet, a szememet, és néha a fényképezőgép lencséjét 1/30-ad másodpercre. :) Vagy valahogy úgy, erre most nem figyeltem, Program módban fényképeztünk.

A kínai buddhista templomnál

Szerencsénkre a parkkal még nem ért véget ezen a napon az élménysorozat, mert hazafelé betársultunk egy mianmari pároshoz a riksájukba, hogy kicsit költséghatékonyak legyünk. Csak akkor derült ki, hogy nem egyenest vissza a városba mennek az egész napra kibérelt riksájukkal, amikor lefékeztek egy valami elképesztően pompás és díszes templom előtt! Háháá, ez a kínai buddhista templom Pyin Oo Lwin-ben, amit amúgy is megszerettük volna nézni, csak nem tudtuk, hol van és hogy kell odamenni, nameg a végére túl nyűgös is lettem hozzá, hogy kitaláljuk! De így hogy idehoztak, és így hogy még pont van is minderre egy szabad fél óránk, ez így pont tökéletes! :) Magam is csodáltam, hogy vagyok még mindig így „nagyjából jól”, amikor délelőtt úgy éreztem, hogy a délutánt teljes egészében egy WC-n ülve és a láztól remegve fogom tölteni. Ez nem így történt és az újabb élményektől valahogy mindig erőre kaptam, és ha nem figyeltem magamra, észre se vettem, hogy rosszul vagyok.

Ez a templom nagyon szép volt, nem is maga a templom, hanem az egész környezete, a park körülötte. Pl. a bejárat előtt egy nagy, kövér Buddha trónolt és oldalt egy tigriskutya tartott a mancsa alatt egy focilabda szerű valamit, aztán volt még egy torony is, és még ezernyi érdekes dolog a templom körül, amit nem is sikerült mind felfedezni. A mianmari barátaink viszont néhány szoborban felismerték kedvenc filmhőseiket, ha jól emlékszem, a film címe „Long Journey to the West”, vagy valami hasonló… Mindenesetre az számunkra nagyon furcsa volt, hogy filmszereplők szobrai vannak egy templom mellett felállítva, de hát ez már csak egy ilyen furcsa világ itt, ezért szeretjük nagyon Mianmart. :)

Este visszamentünk a szállónkba a hátizsákokért és lealkudtuk a 3km-es távot a buszállomásig 500-500 kyatra két motoros taxisnál. A zsákokkal együtt már nem fértünk volna fel egy motorra, sétálni pedig még most sem éreztem magamban erőt, pedig még időnk is épp lett volna rá. A buszon nem lett hányingerem, ellentétben sok helybéli útitársammal nem rókáztam és szerencsémre a természet sem hívott kifelé egy „barna hang” által… :) Nem is tudom, mi lett volna, ha rám tör a retteget cifrafosás? Vajon hogy tolerálta volna a buszszemélyzet, ha félóránként megállítom a buszt, hogy leguggoljak az út mentén? Szerencsére ezt már sosem tudjuk meg, mert teljesen simán utaztunk Yangonig, még egy kicsit naplót írni és aludni is tudtam, míg Zita hamar és szépen kidőlt, ahogy azt kell egy ilyen éjszakai buszozáskor.

Pyin Oo Lwin-be 2012. október 15-én este érkeztünk meg és másnap este távoztunk.

A Chapati Corner és a helyi benzinkutas

Mandalay szintén egy volt főváros Mianmarban, ilyen városból van néhány az országban. :) Ide, mint már írtam az előző fejezet végén, pickup-al érkeztünk meg az U Bein hídtól, egy éjszakai buszozás és egy hajnali-reggeli hídlátogatás után. Szóval nem kicsit kivoltunk, mire megérkeztünk a négyzetrácsos utcahálózattal rendelkező belvárosba. Néhány sarkot bolyongtunk, mire megtaláltuk a szállónkat, a Green Garden-t, ahol 12 dollárért maradhattunk. Ezt olcsónak tudtuk be, főleg, hogy lent a recepción volt wifi is. Viszont amikor elindultunk a szobánkhoz, megtudtuk, miért ilyen „olcsó”. Mert a negyedikre kellett felmásznunk egy szűk, meredek lépcsőházban! :) Kétszer is meggondoltuk ezután, hogy mit felejtünk a szobánkban! Ezen az első napon nem sok mindent csináltunk, ugyanis teljesen készen voltunk az utazás és a hajnali hídlátogatás után, ezért csak eldőltünk az ágyunkon. Este, amikor kikászálódtunk, felnéztünk a felettünk lévő emeletre, ami már maga volt a tetőterasz, vagyis a Green Garden, amiről a szállodánk a nevét kapta. Hát se zöld, se kert nem volt ott, csak mindenféle odahányt hulladék, de a kilátás azért nem volt rossz, különösen, hogy most végre „klasszikus” viszonylag felhőmentes naplementénk volt… Óriáskerékkel és égre meredő parabola antennával! Ha most a hídnál lennénk, kezdtem volna bosszankodni, de aztán az eszembe jutott, hogy mennyi szépet láttunk ma reggel (ami egyébként az alvás miatt úgy tűnt, mintha tegnap lett volna), és ha nem akkor lettünk volna ott, akkor lemaradtunk volna a tornázó szerzetesekről és a kacsapásztorról.

Szóval minden jól volt és van így, ahogy, ekkor viszont már majd meg haltunk az éhségtől, ezért lecsámborogtunk a recepcióra és megkérdeztük őket, hogy merre találunk olcsó utcai ételt? A válasz a „chapati corner”, vagyis a csápáti sarok volt. Ez már kezdett gyanús lenni, és ahogy átsétáltunk két blokkal odébb erre a bizonyos sarokra, be is bizonyosodott a gyanúm: nagy örömömre ismét az indiai testvéreinket pillantottuk meg a forró vaslapok mögött. Talán nem meséltem még, de Mianmarban rengeteg az indiai, ezt a területet ugyanis később gyarmatosították az angolok, így gyakorlatilag egy gyarmat gyarmata volt, és mivel kellett a munkaerő a vasútépítésekhez, rengeteg indiai jött és végül költözött át ide. Ez főleg Kalaw-ban volt érezhető, de egyébként valamennyire mindenütt, ahol eddig jártunk az országban. Szóval vannak itt mindenféle népek, ami igazából jó és izgalmas is lehetne, de sokan közülük csak üldözött, menekült státuszban léteznek, (keleten a hánok, nyugaton a rohingyák és még ki tudja, hány ilyen népcsoport, akikről én most nem tudok), és hogy ez miért van így, azt én sosem fogom megérteni.

Na, de mindegy, most ne kanyarodjunk el erről a csápáti sarokról, mert éppen éhesek voltunk. Csirke curry-t rendeltünk rizzsel és sok csápátival! Olyan jót ettünk, amilyet régen nem… Érdekes, hogy Indiában a három hónap végén már annyira nem értékeltük az indiai ételt. Szerettük, de kicsit már untuk. Most viszont egyenesen faltuk és imádtuk! :) De nem csak az étel miatt volt jó ülni ott a sarkon a kis asztal körül a kis székeken, hanem mert az egész helynek volt egy nagyon érdekes és izgalmas miliője. Először is macskák sétálgattak az apró asztalok alatt és között, várva a leeső falatokra. :) Aztán észrevettük, hogy a vendégek hogyan szólítják a személyzetet magukhoz, és ez nálam totál kiverte a biztosítékot, ezen nem tudtam felülkerekedni, annyira vad volt számomra az egész. Mindenki cuppogtatott nekik, mintha két puszit küldenének nekik a levegőbe… :) Kész voltam, akárhányszor bárki is hívta őket körülöttünk. Végül Zita is rázendített a cuppogtatásra, mert kértünk még egy kört az ételből, annyira jó volt enni. Aztán cuppogtatott a számláért is! :) …és a „picnérek” tényleg jöttek… Ide másnap is visszatértünk, és én igazából már egész másnap délután ezt vártam, annyira jó volt itt az utcán lenni és enni. Ugyanitt, mint ahogy azt később sok más utcán is észrevettük, egy kis helyi benzinkút is üzemelt, na nem egy MOL-t kell elképzelni, hanem egy bácsit lungiban egy kis műanyag széken ülve egy szatyor és egy másik szék előtt. Ezen a másik széken van néhány folyadékkal teli 1 literes PET palack, na az az üzemanyag! :) Néha a bácsi hiányzik a hátsó sámliról, akkor biztosan elő lehet hívni valahonnan valamilyen egyezményes jellel, mondjuk egy képzeletbeli Ámor nyilát ki kell lőne felé, ha benzint szeretnél venni, vagy valami ilyesmi… :)

Papucsvásárlás a piacon

Következő reggel megírtunk egy nagy csomó képeslapot, mert a bangladesi Cox’s Bazar óta egyáltalán nem foglalkoztunk a képeslapfeladásokkal, és ennek már itt volt az ideje, nem akartuk az utolsó pillanatra hagyni őket. Pontosabban, ha jól emlékszem, egy részüket megírtuk már Baganban, de csak itt adtuk fel őket, nem tudom… Ja, nem is, zárva volt a posta, így végül később, Yangonban adtuk fel a lapokat. Egy nagy csomó volt, arra emlékszem, mert még le is fényképeztem velük Zitát. Ha minden igaz, akkor ezek a lapok aztán célba is értek, legalábbis erre következtetek abból, hogy néhányan visszajeleztetek, hogy megkaptátok. Egy Thaiföldi kitérővel! :) Reméljük, mindenki megkapta, aki innen várt lapot. Ha nem, szóljatok! A kérelem és a postára adás között is eltelhetnek hónapok, mivel „burst mode”-ban működünk, vagyis minden országból csak egyszer adunk fel lapokat, de akkor mindenkinek, aki kért és még nem kapott!

Miután megjártuk a postát és egy reggeli misét a szállónktól egy blokkra lévő szép nagy kék katolikus templomban, bringákat béreltünk két-két ezer kyat-ért, és elindultunk felfedezni a várost. Nekem a szobából kilépve megadta magát a kék flip-flop papucsomat, amit még otthon, az indulás előtt néhány nappal a dechatlonban vásároltunk. Ennyit bírt, 492 napot… :) Igaz, hogy napi szinten csak valahol Indiában kezdtük el használni az utcán is, előtte csak amolyan beltéri lábbeli volt, odabentre és zuhanyozáshoz, fürdőszobába. Viszont India óta sok tíz kilométert lecaplattunk benne az utcákon, mondván, hogy ennél több nem kell, ha egymilliárd indiai is képes ebben nyomni egész nap, akkor nekünk is elég lesz. És tényleg elég, és meg is szerettük ezeket a papucsokat, ezért egy gyors ideiglenes megoldással megjavítva elindultunk a piac felé, hogy beszerezzünk egy másik, újabb, immáron autentikus ázsiai modellt, Ázsiából, Ázsiában. Igaz, valószínű a fantasztikus „Tribord” dekás papucsot is Ázsiában gyártják, de az európai piacra, mint ahogy azt még Európában is vettük. Kíváncsi vagyok, hogy ez az új, sárga modell, amit 1000 kyat-ért, vagyis 265 forintért vásároltunk, meddig fogja bírni. Az elődje „kék termék” akcióban 999 forint volt – azzal is jól átvertek! :D

Egyébként ez az új sárga csoda nem csak, hogy autentikusan ázsiai, hanem autentikus mianmari modell, mert már két hónapja a lábamon van azóta (most is, mikor e sorokat írom), és Thaiföldön többször megszólítottak miatta mianmari bevándorlók, hogy „Ugye jártam Mianmarban?” – Erre én először nagyon meglepődtem, mire ők a papucsra mutattak, hogy mert az onnan van, Mianmarból! :)

A piacra egyébként amúgy is nagyon megérte elbringáznunk, mert itt csak úgy tobzódtunk a jobbnál jobb fotótémákban, pedig ez aztán egy igazán városi piac volt nem olyan, mint az inle-tavi, de még ezt is nagyon élveztük. Ment a nagy oldalkocsis-riksa forgalom, az éppen üresben álló riksások egy sarkon ültek a lungijukban, és vagy csak úgy néztek ki a kalapjuk alól, vagy újságot olvastak. Ki a nyergen ülve, ki az utas ülésben terpeszkedve… :) Aztán az árusok általában a portékájuk között ülő thanakás arcú asszonyok voltak, míg a portéka… Na az aztán végképp színes volt, mindenféle magok, chilik, gyümölcsök. Itt az egzotikus gyümölcs a helyi áru, és az alma a messziről hozott import, egyesével (!) műanyag hálóban csomagolva. Itt a piacon beültünk egy szuper olcsó tésztára, egy kis pult elé ültettek le szokás szerint miniatűr székekre, és a pultra kipakolt edényekből a pult mögött gubbasztó néni mindenfélét összemarkolt csupasz kézzel, majd mindezt még valami szósszal is megöntözte, és ezt kaptuk enni. :) Ugyanitt néhány újabb példánnyal gazdagítottuk a kis címletű régi mianmari bankjegygyűjteményünket is, ezúttal egy nagy-két nagyságrenddel olcsóbban vásárolva, mint legutóbb Baganban a szuvenír árus soron.

A megélhetési buddhista szerzetesek menete

A piac után visszakanyarodtunk a toronyórás útra, ahol később, mikor csak egymagam, fényképezőgép nélkül siettem át pénz váltani, nagy kerülőt kellett tennem, mert az egész utcán mind a két irányban bordó ruhás buddhista szerzetesek tüntettek hosszú sorokban. Transzparensek is voltak náluk, mindegyiken egy mozaik szó pirossal áthúzva. Amíg másfél sarkot elsétáltam, hogy a bordó emberkígyó végére érjek és megkerüljem azt, egyikőjüktől megtudtam, hogy miért, vagyis hogy mi ellen tüntetnek. A muszlimok ellen! :O A mozaikszó pedig egy új, megalakuló félben lévő mianmari muszlim szervezet neve, és ezzel az egész megmozdulásukkal másnap az újságok címlapjára is kikerültek.

Ezen én kicsit szétakadtam, mert a nem muszlim, nem buddhista nyugati világban a buddhistáknak egy igen jó nemzetközi marketingjük van, mint békét hirdető, toleráns, béketűrő népség, akik a 7 év Tibetben óta még a gilisztákat sem hajlandóak véletlenül kettévágni a föld alatt (pedig ugye akkor még életben maradnak, nem?), a muszlimok pedig a csúnya, szakállas, pokrócos, gonosz terrorista népség, akik merényleteket hajtanak végre ártatlan emberek ellen, és a világvégét akarják. Vagy legalábbis a nyugati világ végét.

Na, hát itt meg most azt láttam, hogy a békésnek, toleránsnak hitt buddhisták tüntetnek a muszlimok ellen, akiknél mi még nem találkoztunk fanatikusabban vendégszeretőbb és barátságosabb, nyitottabb népséggel… Szóval ez a világ nem olyan fekete-fehér, mint azt a médiákból értesülve gondolnánk, hanem sokkal színesebb és kesze-kuszább, és a legjobb, ha nagyon gyorsan, jó alaposan lerázunk magunkról minden sztereotípiát! :) Persze tudom, ezt csak mondani és leírni könnyű…

Azért ennyivel nem bocsájtottam meg a kedves muszlim barátaink ellen tüntető buddhista tesóknak és később megkérdeztem valakit, hogy mi volt ez, és mégis kiknek ártottak azok a muszlimok, hogy ilyen sokan tüntetnek ellenük? A válasz az volt, hogy semmit. Mianmar lakosságának egy számottevő hányada szerzetesnek áll az élete egy rövidebb-hosszabb szakaszára, és ezek között rengetegen vannak a megélhetési-szerzetesek, vagyis azok, akik nem találnak munkát, nincs mit enniük, ezért beállnak szerzetesnek, hisz azt mindig megtehetik. Mert ugye egy szerzetesnek mindig van mit ennie, hiszen minden reggel járják az edényeikkel az utcákat és ételt gyűjtenek, az emberek pedig adnak nekik, mert ez itt népi szokás. Szóval ezek az emberek értelemszerűen többségében az alacsony iskolázottsági vagy iskolázatlan rétegből kerülnek be szerzetesnek, és az ilyen ember ugye könnyen megvezethető, könnyen manipulálható. Na, hát őket láttam az utcán a toronyóránál.

Egyébként próbálkoznak az oktatás fejlesztésével, mint ország, mind egyház szinten, de ez egy hosszú út lesz, mert még bőven van hová fejlődniük.

A Mandalay palota és a galamb buli a vezetéken

A piac után a Mandalay Palace, vagyis a palota felé vettük az irányt. Ez egy hatalmas komplexum, amelyet egy széles medencesáv vesz körül, az egész négyzet alakú, de van vagy 2x2km-es legalább, egyszóval tényleg hatalmas. A belépő is horribilis, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt most kihagyjuk, és csak kívülről csodáljuk meg. Ezzel nem is volt gond, hiszen a vizes árkot végig széles sugárutak szegélyezték, ahol kényelmesen el tudtunk férni a közepesen gyér forgalom mellett. Igazából mindenütt Mandalayban jól elvoltunk az utakon, nem volt túl nagy forgalom és nem is voltunk összezsúfolva velük, ezért azt kell mondjam, hogy nekem Mandalay, a város maga jobban tetszett, mint Yangon. Noha ennek épp az ellenkezőjét vallják sokan, mert szinte mindenki, akit kérdeztünk az itt járt utazók közöl, azt mesélték Mandalay-ról, hogy semmi különös, csak egy város, meg hogy nem is érdemes oda menni. Hát nekünk már csak azért is itt kellett lennünk legalább egy éjszakát, hogy az U Bein híd és Phin Oo Lwin között szusszanjunk egyet.

E szusszanás közben guruljunk csak tovább a palota körül, mert azért történt velünk még egy-két érdekes dolog ezen a napon. Például találtunk egy vezetéket a magasban, amelynek egy szakaszán egymást érték a galambok. Máshol nem ültek, csak ezen a szakaszon, viszont itt 15cm-es közökkel, néhol egész hosszan kihagyás nélkül! :) Miért csinálják ezt? Buli volt a póznák között?

A Swekyimyint Paya és az ott alvók

A főpostától pár sarokra meglátogattunk egy nagyon érdekes pagodát, amely állítólag régebbi, mint maga a város. Ezt már csak az is mutatta, hogy az utcák itt megbomlottak a sakktábla mivoltukban, vagyis nem a pagoda épült az utcák közé, hanem az utcák a pagoda köré. Egy kisebb háztömbnyi méretű volt a pagoda, és különböző részei voltak. A keleti bejáratnál például, ahol mi raktuk le a bringákat és a papucsainkat, hogy beléphessünk, nagyon érdekes tükördarabokból összeragasztott felületű szobrok voltak, máshol meg átriumos, virágos, zöldellő kertek az udvarban, na és persze úton útfélen, minden sarokban és falfelület előtt Buddha szobrok, néha egész csoportokban egymás mellett. Érdemes volt néha fölfelé is nézni, mert odafent az épület peremei és a sztupák tetejei aranyban úsztak, az épületek élein pedig sárkányok kanyarogtak és sziszegtek. Na jó, nem sziszegtek ezt csak én képzeltem most ide. :)

Egy kültéri sarokban és egy teremben is voltak olyan szoborcsoportok, amelyek valami történetet igyekeztek elmesélni, ám hogy mit, arra mi nem jöttünk rá, mert nem vagyunk túl mélyen jártasak a buddhizmusban, de azért a hátán fekvő hulla és az ő beleiből csipegető keselyű látványa elsőre elég meredek volt egy templomban. :) De nekem nem ez tetszett a legjobban az egészben, hanem az élő emberek, azok közül is a délutáni sziesztájukat töltő templomrestaurátorok! Volt, aki csak a hátán fekve újságot olvasott, de a legtöbben a sok munkától és az ebéd emésztésétől megfáradva eldőltek és elaludtak. Volt, aki kezét lábát szétdobva, mások pedig még álmukban is szerették Buddhát, vagy legalábbis a templomát. :)

A Mandalay Hill

Utolsó állomásunk a Mandalay Hill volt, egy domb a palota ÉK-i csücskénél, ahonnan nagyon jó kilátás nyílik az egész városra. Ja, és természetesen egy egész templomkomplexum van a dombra építve, ami már a domb lábánál elkezdődik, ahol két nagy fehér tigriskutya(?) szobor között indul meg fölfelé a végeláthatatlan lépcsősor. Ez a lépcső egyébként végig fedve van, és közben sokat kanyarog is, van hogy csak a terepet követi, de van, hogy az útközben lévő pagodákat kerüli meg jobbról-balról. Persze innen az árusok sem hiányozhatnak, minthogy ez Mandalay egyik fő látnivalója, főleg naplementekor, amire ugye mi is igyekeztünk. A naplementére azért izgultunk rá annyira ezekben a mianmari napokban, mert ugye a „Golden Land of Mianmar”, akkor fénylik igazán szépen, amikor a lemenő nap sugarai érik. És ez nem túlzás, mivel itt tényleg annyi minden aranyozott, az összes arannyal bevont sztupa csak úgy csillog, fénylik, ha süt rá a nap. Ha nem akkor határozottan fakóbb a színe, mint amúgy, tehát elég éles a különbség a között, ha süt a nap ezekre a dolgokra, vagy ha nem, pláne ha az a nap már eleve az utolsó, arany színeivel süt.

Ennek ellenére szerintem ez az arany őrület baromság, és nem vagyok oda érte, mert irtózatos környezeti károkkal is képesek bányászni az aranyat, és eleve nem tetszik az, hogy valami, ami amúgy haszontalan (vagy legalábbis haszontalan célra, vagy pusztán a birtoklásukért halmozzák), csak azért értékes, mert kevés van belőle és ritka. De most ezt így leírva, kezdem már érteni ezt az arany bűvöletet a sztupákon. Értem, miért vontak be mindent arannyal és hogy alakult ki ez az aranytapasztgatásos tiszteletadás, áldozathozás, de nem értek vele egyet. Mint ahogy azzal sem, hogy kiteszik az ételt Buddhának (vagy a szellemeknek, vagy tudom is én, kiknek) és az ott rohad meg, vagy a hangyák hordják szét. Adjon áldozatot imával, vagy azzal, hogy nem eszik húst pár napig… Persze ők tudják, az ő dolguk, az ő kultúrájuk, én máris tiszteletlen voltam, hogy beleszóltam.

Fölfelé a lépcsőkön láttunk még egy röhejes dolgot, ami nagyon jellemző a miénknél sokkal érzelmesebb ázsiai lélekre. Egy szakaszon mindkét oldalt apró fotó téma hátterek voltak kialakítva, persze mindenütt őrült nagy szívecskékkel, madárkákkal, virágokkal és rózsaszín „Love” feliratokkal. Ebben itt frankón nagy üzlet van, ottjártunkkor is éppen festegették az egyik ilyen sarkot. Ide az emberek beülnek és fizetnek egy fotóért, amit egy nagy tükörreflexes géppel egy profi fotósnak öltözött bácsi elkészít nekik, hogy aztán rögvest ki is nyomtassák és eladják nekik jó pénzért. Tessék, emlék a Mandalay Hill-ről! :) Nem tudják, hogy a legjobb élmények, amelyekből később a legjobb emlékek lesznek, legtöbbször ingyen jönnek, amikor nem vár rájuk az ember?!? :)

Odafent a tetőn hatalmas tömeg volt, először nem értettük, hogyan, hogy ha a lépcső, amin végigjöttünk, teljesen kihalt volt. Rajtunk kívül még egyetlen holland nő mászta meg őket, amúgy csak helyieket láttunk, odafent pedig alig lehetett elférni a külföldi turistáktól. Mint kiderült, van egy mozgólépcső is fölfelé, illetve lift, és ezeknek az aljáig (ami már majdnem a dombtető amúgy) fel lehet menni riksával! Persze ezek mind fizetősek, de úgy látszik itt mindenki lusta és gazdag, csak mi vagyunk „mazochista” csórók! :D

A naplemente és a kilátás a városra most valahogy nem tudott annyira felizgatni, mint vártam, de mégis jó volt ott fent lenni, még a tömeg ellenére is. Hamar megtalált minket egy szerzetes, aki egy kisebb csoport fiatallal volt a célból, hogy fogjon nekik egy-két külföldi turistát, akikkel beszélgetést kezdeményezhetnek, az angol nyelv gyakorlása végett. Miután a kapcsolatfelvétel megtörtént, a szerzetes lelécelt és mi ottmaradtunk a lányokkal bájcsevegni. Erre Zita vevő volt, ő vitte a szót és szórakoztatta, kérdezgette a lányokat, amit ők szemmel láthatóan nagyon élveztek, én már nem annyira, mert a jobb mutatóujjam szinte már remegett a fényképezőgép exponáló gombján, ezért inkább körbeszaladtam fotózni, mígnem később Zita is elköszönt az új barátaitól, és már csak üldögéltünk, egymással beszélgettünk odafent a templom egy oszlopának dőlve.

Harmadnap már semmi izgalmas nem történt, csak elállták az utam a pénzváltóhoz menet a már említett bordóruhások, aztán a bankban szereztem még pár szép ötvenest, majd délután felpattantunk egy Pyin Oo Lwin-be tartó mikrobuszba. Ott állítólag van egy nagyon szép park, amit gondos thaiföldiek tartanak karban, és ezt látni akartuk, még mielőtt visszatérünk Yangonba.

Mandalayba 2012. október 13-án érkeztünk meg, és 15-én álltunk innen tovább. Ha itt jártok, és szeretitek az indiai kaját, este 6-kor nyit a Chapati Corner a belvárosban! ;) Nem tudom, mely utcák sarkán, de bárkit megkérdeztek ott, tudni fogja.

Az U Bein híd és az odajutásunk története

Baganból este nyolckor indult a buszunk és mint azt indulás előtt néhány órával megtudtuk, nem a buszállomáson várt ránk, hanem megállt a szállónk előtt is! :) Micsoda kényelem! Ennek már csak azért is örültünk, mert később aztán leszakadt az eső, így nem kellett azt a 3km-t esőben megtennünk, vagy riskáznunk. A busz tényleg befutott az ígért idő után fél órával, és mi újra robogtunk a légkondicionált őrületben. Ezúttal bőven volt szabad ülés hátul, így mind a ketten bevackoltuk magunkat valahová, és aludtunk néhány órát. Aztán valamikor éjjel 2 környékén bekapcsoltam a GPS-t, hogy megnézzem, merre járunk. Egész közel voltunk már Mandalay-hoz, de mivel úgy terveztük, hogy néhány kilométerrel előbb leszállunk, a főútnak azon a szakaszán, ahonnan alig 2km az U Bein híd, ezért előre szaladtam a sofőrhöz és a másik egy fő személyzethez, és közöltem velük, hogy az U Bein hídnál majd szeretnénk leszállni, mire ők bólogattak.

Az U Bein hídra még Attila hívta fel a figyelmünket először Bangkokban. Ez egy 200 éves tíkfa gyalogoshíd, Mandalaytól 11km-re délre. Amarapuramban. Ez a város egyébként szintén volt az ország fővárosa egy rövid ideig. :) A híd 1,2 kilométer hosszú, 1060 tíkfa cölöpön áll, egy tavat szel ketté, és természetesen mikor máskor, ha nem hajnalban a legszebb, a napfelkeltével és a nap elején kezdődő élettel, vonuló szerzetesekkel. :) Mandalaytól nincs messze, néhány száz kyat-ért már kihoznak a riksások, csakhogy azok hajnalban nem járnak, vagy drágák, este a naplemente meg valószínű teli van turistákkal. Nekünk az eredeti, turistamentes élmény kellett, és az olcsóbb, ezért úgy döntöttünk, ha már úgyis ott robogunk el mellette a busszal, akkor leszállunk néhány kilométerrel a végállomásunk mellett.

Amikor láttam, hogy már csak 1-2 kilométer az elágazás, előrementem megint, hogy megbizonyosodjak róla, biztosan megértette e a buszszemélyzet, amit az előbb kértem nekik. Leintettek, hogy nyugodjak meg, tudják, hogy előttünk van az U Bein híd, értették. Egy perccel később aztán végignéztem a GPS képernyőjén, ahogy lassítás nélkül elszágultunk az elágazás mellett. Nem értettek ezek semmit, az ő képzeletükben az U Bein hídhoz egy turista csak úgy tud eljutni, hogy berobog velük a mandalay-i buszállomásra, és ott riksát, taxit bérel. A bólogatás pedig a szokásos ázsiai dolog, amelybe még mindig képesek vagyunk belefurni: bólogatnak mindenre, még arra is amiből egy büdös szót sem értenek. Vagy ha akár egy dolgot is értenek belőle, akkor még vadabbul bólogatnak, pl. esetünkben valószínű az történt, hogy azért bólogattak, mert tudták, hogy Mandalay az a város, ami közel van az U Bein hídhoz, de az nekik eszükbe se jutott, hogy két hülye azért előbb le akar szállni a buszról, hogy az éjszaka közepén odasétáljon a hídhoz. Valószínű az ő fejükben nincs is olyan térkép, amin látszik, hogy minden alkalommal a hídtól pár kilométerre mennek el a busszal.

Na mindegy, kár ezen bosszankodni újra, csak azért írtam le, mert akkor nagyon felbőszítettek, mert nagyon álmos voltam és direkt kétszer is odamentem hozzájuk, hogy biztos legyek a dolgomben, de ez nem volt elég. Végül nyomatékosan megkértük őket már a táskáinkkal a vállainkon, hogy „Stop-Stop, stop the bus, now!”, és ezt megértették, bár amikor leszálltunk valószínű még mindig nem vágták, hogy miért is. :)

A hídon az ébredő napra és életre várva

Én durrogtam még egy sort odalent az aszfalton is, aztán a GPS-re nézve konstatáltam, hogy így már közel 5km-t kell sétálnunk, amihez nyomban hozzá is láttunk. Sajnos mire odaértünk, nem lettem sokkal kevésbé nyűgösebb, éjszaka buszozni, aztán hajnalok hajnalán kilométereket sétálni hátizsákkal a hátunkon az annyira nem bizonyult mégsem jó mókának. Akárhogy is, de megérkeztünk a fa gyalogoshídhoz, ami kb. két méterenkénti kétoldalt levert cölöpökön álló, 2-3 méter széles híd, padlóját keresztbe lerakott deszkák és a köztük lévő néhány centis rések váltakozása adja, korlátja pedig nincs! A vízszint most alacsony volt, de az útikönyv szerint van olyan, amikor az egész híd víz alatt van, és a hídon sétálók bokáig járnak a vízben. A híd korát annyival egészíteném ki, hogy részben 200 éves, hiszen még olyan szakasza is van, ami vasbetonból van, de tény, hogy olyan pilléreket is láttunk, amelyeken látszott, hogy nem gyengén öreg fából vannak. Amikor megérkeztünk még teljesen sötét volt, először valahol a híd közepén álltunk meg, hogy elolvassuk, mit ír az útikönyv a hídról és hogy megtudjuk, melyik végén tudunk majd reggelizni, vagy esetleg csónakot bérelni, ha ahhoz lesz kedvünk.

A híd nyugat-kelet irányú, és mint megtudtuk, a nagyon infrastruktúra a nyugati végén található. Itt meg is fordultunk kicsit, még mielőtt visszamentünk volna a hídra fényképezni a kezdődő életet és a várva várt színeket. Az üzletek persze ilyen korán még zárva voltak, és sajnos aztán a színek sem jöttek, az és magasan felhős volt keleten. Most sem volt szerencsénk, persze ettől még kimentünk a hídra, és kinéztünk egy jó helyet, ahová én letettem megint a kis Canont, most már egy nagy és üres memóriakártyával, és ismét elindítottam a videó felvételt. Az eredményt még nem láttam, és nem is tudom, hogy lesz-e rá időm megnézni és felgyorsítani, majd beszerkeszteni és feltölteni, mielőtt ezen írás publikálása esedékessé válik. Ha igen, akkor a videót itt fogjátok látni, ha pedig nem, akkor erőforrás hiányában szépen a feledésbe mered talán örökre.

A hídon több órát eltöltöttünk, miközben szépen feljött a nap és beindult az élet. Először a reggeli kocogók, tornázók jelentek meg, köztük sok nő volt, de még néhányan szerzetesek is. Őket érdekes volt látni a bordó ruhájukban vádlit nyújtogatni a híd oldalán támaszkodva. (a rövid vasbeton szakaszon van korlát). Mi főleg az egyik pihenőhelyen időztünk, ez egy olyan kis tetős rész, ahol a híd kiszélesedik és egy tető alatt padokon pihenhet a megfáradt átkelő. :)

Fotós élmények és gondolatok

Most, hogy végiglapoztam írás közben a képeket (és kiválogattam a picasa albumba kikerülő válogatás közül az ide, a bejegyzésbe kikerülőket) igazán nem értem már az akkori önmagamat. Ugyanis egész reggel nyűgös maradtam valamennyire, és ezt már nem a fáradtság és az álmosság okozta, hanem ahhoz a nyavalyás naplementés fényvilághoz való csökönyös vágyam és ragaszkodásom. Én mindenáron olyan aranyban úszó hidas képet szerettem volna, és közben majdhogynem elfelejtettem észrevenni azt a másik ezer csodát, ami igaz, hogy nem arany fényben, de közben történt a hídon. Azért csak majdnem, mert ahogy visszanéztem a fotókat, azért az látszik, hogy sikerült lencsevégre kapni egy-két érdekes és izgalmas pillanatot. Szóval így utólag már nagyon elégedett vagyok a képekkel, akár egy egész naptár oldalt is meg lehetne tölteni csak U Bein hidas képekkel, szóval a naptár miatt sem kellett volna annyit izgulnom – mégis megtettem, mert ilyen vagyok és ezen akkor nem tudtam változtatni, de azt már éreztem, hogy zavar. A naptár azóta egyébként megjelent, ezeket a sorokat már decemberben írom. Köszönjük a visszajelzéseket, örülünk, hogy – eddig úgy tűnik – mindenkinek tetszik a naptár, mert jobbnál jobb visszajelzéseket kapunk róla. Azért ne legyetek elfogultak, ha nem kapunk építő kritikákat, lehet, hogy a 2014-es naptár csak ugyanilyen jó lesz, de nem jobb! ;) Szóval ki vele, ha valami nem tetszik, ha valamit még lehetne szerintetek javítani rajta! Most sem fogunk megsértődni, olyat ritkán szoktunk.

A képekhez még a magam tanulságára hozzáfűznék annyit, hogy tényleg kár volt Mianmarban ennyit izgulnom rajtuk, hiszen szerintem csak Mianmarból három-négy hónapot is le tudtunk volna fedni gyönyörű képekkel és ez azt hiszem sok más ország esetében is így van. Ha pedig nem a legfőbb nevezetességek lesznek rajta a naptáron, mert azokról nem sikerült szép képeket készíteni az se baj, mert így legalább még egyedibb lesz a naptár! :) Amit inkább meg kéne tanulnom, hogy nem mindig csökönyösen egyfajta témára (esetünkben naplemente/napfelkelte arany színei), hanem egyszerűen csak menni bele a világba a fényképezőgéppel a kezembe, és fényképezni azt, ami szembejön magától, amit észreveszek magamtól anélkül hogy csökönyösen keresném. Mert már ezek is épp elég szépek önmagukban, és teremtenek elég témát nagyszerű képekhez. Ha valamit nagyon akarok, és csak arra figyelek, egyrészt – mint ahogy az most is megtörtént – tiszta ideg leszek, ha elmarad, ha nem találom meg, másrészt nem veszem észre azt, ami ott van a szemem előtt. Bár igaz, úgy tűnik ez utóbbi azért annyira most nem történt meg és ennek örülök.

Próbáltam nem mérgelődni és lenyugodni ezen a reggelen, de ez nem sikerült teljesen, ezt amit most leírtam, erre csak most utólag, íráskor jöttem rá.

Még mielőtt elhagytuk volna a kis állomásunkat a hídon, én jártam egy kört, hogy a híd keleti végéből is csináljak néhány fényképet. Volt ott egy fa a tóban a híd mellett, ami nagyon jól nézett ki a víztükrével, és közben a híd nyugati végét is más szögből láthattam onnan. Merthogy ez a híd a közepén törik egy helyen, nem csak egy nyílegyenes történet, és ez jó, mert így tiszta időben rálátni a híd egyik oldaláról a másikra. Most jut csak eszembe, hogy végeredményben azért mázlink volt az idővel, pl. mi lett volna ezekből a képekből, ha köd van ezen a reggelen, vagy eső? :) Miután megkörnyékezett minket egy csónakos (túl magas árat kínált), és megcsodáltunk és lencsevégre kaptunk még néhány bringást, szerzetest és az iskolába vonuló gyereket a hídon, szépen elsétáltunk mi is a nyugati végébe, ahol megreggeliztünk, majd riksa után kezdtünk nézni.

Egy másik szögből – Kacsanyáj és a kacsapásztorok

Nagy szerencse volt, hogy nem találtunk egyből menetrendszerinti (és így olcsó) riksát Mandalayba, mert találtunk helyette mást. Egy üzemen kívüli étterem teraszára leltünk rá, ahonnan nagyon jól rá lehetett látni oldalról a hídra, és ez egy teljesen más szög volt, mint az eddigiek, így teljesen más, oldalnézeti képeink is készülhettek. Nem kell ehhez nagy pénzekért csónakot bérelni kérem! :) Innen oldalról nézve nem látszott, milyen széles a híd, és aki nem tudja, annak érdekes lehet látni, hogy hogyan képesek emberek végigmenni egy ilyen szerkezeten kerékpárral. :) Szóval végül itt is eltöltöttünk vagy húsz percet, én pedig ezalatt vidáman kattintgattam, örültem, hogy a gép ekkora zoomtartománnyal rendelkezik, mert most ennek igazán hasznát vettem.

Észrevettem, hogy milyen jó dolog fotózni, mert az ember keresi és meglátja a szép dolgokat, amelyekben aztán örömét leli, ha sikerült lencsevégre kapnia őket. Ezt persze fényképezőgép nélkül is meg lehet tenni, de pl. én szerintem biztosan nem látnék meg annyi szép dolgot, ha nem keresném őket.

A kis teraszon egy talán csak pár hónapos kisbaba is pihent velünk, az anyja csak úgy otthagyta bepólyázva a hátára fektetve, amíg tett-vett valamit a környéken. Veszélyes hely ez az Ázsia, nem igaz? :) Nem azt mondom, hogy minden téren és minden helyen biztonságos, csak vegyük észre, hogy vannak helyek és helyzetek Ázsiában, amelyek akár könnyebbek és biztonságosabbak is lehetnek, mint a kényelmes Európa. Persze nem ez a jellemző, de van ilyen is, ahogy Európában, vagy bármelyik nyugati országban is vannak veszélyesebb helyek – na ez viszont szerintem már jellemzőbb. Szerintem Ázsiának rengeteg olyan területe van, ahol sokkal kevesebbet lopnak például, mint a nyugati országokban. Egyszerűen még nem a kultúra része ez a fajta „materializmus”, vagy éppen olyan szinten büntetik, hogy azért nem jut eszükbe az embereknek.

A teraszról távozás előtt még megfigyelhettünk egy nagyon érdekes jelenetet. Egyszer csak nagy hápogásra lettünk figyelmesek és azt láttuk, hogy a mögöttünk lévő csatornából egy nagy csapat kacsa úszik ki a vízre. Őket követte két állva evező csónakos is, és ahogy az egész csapat kiért a tóra, akkor raktuk csak össze Zitával a teljes képet: Egy kacsanyájat és kacsapásztorokat látunk magunk előtt! :) Már ha beszélhetünk a kacsák esetében nyájról és pásztorokról. Az egész nagyon érdekes volt és nagyon tetszett nekünk, noha azt már nem láttuk, hogy hová és miért terelték a kacsákat és főleg, hogy mi célból? Gondolom levágják őket és eladják a kacsahúst, de azt azért nem gondoltam volna, hogy éppúgy terelik őket a vízen, mint a legelőn a marhákat, vagy a juhokat.

A Mandalayba tartó „menetrend szerinti” riksát (tudjátok, 10 perc +/-2 óra múlva indul, amikor megtelik…) kicsit odébb találtuk meg, néhány kilométert sétálnunk kellett nyugat felé az utcákon, majd egy vasúti sínen való átkelés után keresztülverekedni magunkat egy helyi piacon. Amit a képen láttok, azok különböző fajta rizsek, itt nagy kultúrája van a rizsnek, mindenki azt eszik mindenhez, és éppen ahogy nekünk is van otthon fehér, félbarna, barna, rozs, meg mindenfelé egyéb kenyérfajtánk, éppúgy nekik is van sokféle rizsük. A képen jobbra fent pedig a fellógatott fehér zacskókban ajinomoto, vagyis MSG figyel, ez a cucc is nagyon népszerű, ez valami kínai ízfokozó, amiről már írtam és amiről azóta azt is hallottuk, hogy otthon is belerakják mindenbe, pl. leveskockába és a chips-ekbe, utóbbiaknak ezért olyan addiktív, erős az ízük, hogy nem bírod abbahagyni az evésüket, amíg ki nem ürül a zacskó. Hogy ebből mi igaz, mi nem, nem tudom, gondolom otthon E 124 alatt fut az MSG, és azt se tudom, valójában van-e negatív hatása, vagy sincs, vagy csak egyszerűen ez is egy dolog a sok közül, amit már a fél emberiség használ, de valójában fogalmunk sincs róla, milyen hatással van a szervezetre, az egészségre.

Mandalay azt hiszem megérdemel majd egy külön fejezetet, úgyhogy annak most nem állok neki, hanem majd legközelebb.

Az U Bein tíkfa hidat 2012. október 13. reggelén látogattuk meg. Ezt a reggelt, mint ahogy írtam is, nem élveztem felhőtlenül, pedig felhők ide vagy oda, a képeket most végignézve minden okom meglehetett volna rá, ám ez mégsem sikerült teljességgel. Úgy látszik közel másfél év úton levés nekem még kevés volt ahhoz, hogy az előtte 360fokból 27 évig belém táplált „majd jól lesz” életérzését levetkőzzem magamról.

Majd jó lesz, ha lesz egy szép napfelkelte a híd felett, majd jó lesz, ha szünet lesz az óra végén, majd ha délután vége a sulinak, majd ha nyári szünet lesz, majd ha főiskolás/egyetemista leszek, majd ha munkám lesz és sok pénzem. Majd ha hétvége lesz, majd ha végre szabira mehetek… Ez mind orbitális baromság, mert majd ha én úgy akarom, akkor, pl. éppen most ebben a pillanatban, jó lesz! :D

A naptár majré és a lánc nélküli bicikli

Baganban rámtört a naptár majré, és ez elég vacak dolog volt. Ekkor ugyanis már tudtam, hogy azokból a képekből, amelyeket készítünk, a legjobb 5-6 bele fog kerülni a falinaptár decemberi hónapjához. Ez sajnos túlságosan is feszélyezett, görcsösen jó fényképeket akartam készíteni, és görcsösen vártam és kerestem ehhez a jó pillanatokat – nem pedig csak vártam türelmesen, szépen, hogy azok ránk találjanak.

Ennek volt az a következménye, hogy az egész bagani tartózkodásunk alatt minden hajnalban fölkeltünk, és ha szép volt az idő (néha akkor is, amikor nem) kibicikliztünk az egyik nagyobb sztupához, és felmásztunk rá, még mielőtt a nap előbújt volna a horizont alól. Ugyanígy a délutánokon (amikor épp nem szakadt az eső, vagy volt teljesen beborulva az ég) kibringáztunk a templomok közé, és legalább fél órával mielőtt az arany fények várhatóak voltak, felmásztunk valamelyik ezer éves vörös tégla épületre – ahogy sokan mások is. Mindez persze azért nem volt olyan szörnyű elfoglaltság, de gondolom még nem kezdtetek el sajnálni minket! :) Nem is kell! :) A lényeg, és amit akartam mondani, hogy egy kicsit túlzásba vittük ezt a „gyönyörű, felejthetetlen, és egyedi naplementés/felkeltés fényképet szeretnék készíteni Baganról” dolgot.

Ugyanakkor ez valahol tanulságos is volt. Az előző bejegyzésben már írtam, hogy csak az első délután és az este sütött igazán a nap. Na, ez nem teljesen igaz, mert végül az utolsó reggel is sikerült elkapnunk egy egész szép napfelkeltét, igaz, az sem volt „tökéletes”, na de mi az az életben? :) A lényeg az, hogy azon az első délutánon, amikor végignéztünk egy amúgy nem akármilyen naplementét, bennem, ha csalódás nem is, egy kis elégedetlenség volt. Igaz, hogy megállás nélkül fotóztam, de a nap nem úgy tűnt el a horizont mögött, ahogy az a filmekben szokás és nem adta a legszebb arany fényeit az eltűnése előtt néhány perccel, ezért volt bennem egy kis csalódás és egy vele járó várakozás – ami aztán utána jó pár napig bennem is maradt, mert végig borús, felhős, vagy épp esős időnk volt. Pár nappal később újdonsült barátainkkal visszamentünk ugyanarra a helyre, és átéltünk egy újabb naplementét, és én bár még szebbet szerettem volna, mint az első volt, de ez a második még olyan se volt. Sőt, semmilyen nem volt. Olyannyira nem voltak fények, hogy még egy tavat észre sem vettünk a tájban, ami előzőleg ott csillogott a mezők között, teljesen más volt az egész. Ekkor jöttem rá, hogy mi milyen szerencsések voltunk, hogy legalább az első nap láthattuk azokat a szép fényeket és azt az igaz nem „tökéletes”, de gyönyörű naplementét. :)

Ananda Pahto

Na de nézzük sorra, hol is jártunk, és először azt, hogy hogyan: természetesen kerékpárral. 2500 kyat-ért béreltünk egy-egy bringát, vagyis naponta összesen 663 forintért kettőnkre. Mind a két bringa három sebességes agyváltós történet volt, igaz, a váltó csak az enyémen működött, de erre nem is volt nagyon szükség, mert a terep nagyjából teljesen sík volt, csak apró dombok voltak és azok sem meredekek. Ezek a kínai csodák jól gurultak, és ami érdekes volt az én gépemen, az a lánc hiánya. A lánc helyén egy „recés” gumiszalag feszült, ami gyönyörűen ráült a fogaskerekek helyén lévő széles, műanyag „fogaskerekekre”. Nem volt gondom soha a hajtással a dolog gyönyörűen működött.

A bringákat a szállónkból béreltük és az egyik szekrény tetejéről még két a helyiek által is előszeretettel használt kalapot is kaptuk, így már a nap ellen is védve volt a fejünk.

Ez az 52m magas épület az egyik kedvencünk volt, mert a főbejárat előtti placcon mindig lehetett finom leveseket enni viszonylag olcsón, és ez a hely közel volt sok másik „pahto”-hoz, „paya”-hoz, sztupához és pagodához. Ne aggódjatok, ezek mindegyike kb. ugyanazt jelenti: templom! :) Szóval ennél a templomnál többször is jártunk, és először elkövettük azt a hibát, hogy csak odabent jártunk. Belülről sokkal nem különlegesebb néhány társánál az Ananda Pahtó, annyi a történet, hogy mind a négy irányban egy-egy álló Buddha szobor található a templomban és ezeket körbe lehet járni egy keskeny, de magas négyzet alakú folyosón. A főbejárat folyosóján pedig már korán reggel (napfelkelte után egy órával…) kipakolnak a szuvenír árusok.

Odakint meg kígyók cikáznak a porban a kerekünk előtt! Életemben itt láttam először „vadon” kígyót, igaz az olyan gyorsan eltűnt a közeli bozótosban, hogy se felocsudni, se fényképezni nem volt időm.

Na, de járjuk körbe ezt az Ananda Pahto-t, mert az igazi élményt a körülötte tett séta adta. Itt sok érdekeset láttunk és a templom kívülről nagyon szép volt, tele rengeteg díszítéssel. A templomnak több sarka is volt, mint négy, és minden ilyen sarokban egy tigriskutya szerű lény csücsült, amelynek a fenekéből kettő volt, hogy bármelyik oldalról nézzük, egész kutyának tűnjön, s ne féloldalasnak. Ahogy közelebb értünk, és benéztünk a szobor lábai közé, láttuk, hogy nem csak a fenekéből faragtak neki kettőt. :) Szóval itt jól szórakoztunk, és Zita még valamilyen szép lila virágdarabokat is talált, amelyektől egyből táncra perdült. Később eszünkbe jutott, hogy ezt a pocsolya mögött kellett volna, hogy megtegye, így lett volna egy szép tükörképe a fényképen. Na, de majd legközelebb.

Shwesandaw paya

A Shwesandaw paya a legnépszerűbb az összes közül, a naplementéket és a naplementéket nézzük. Meredek, szinte már létraszerű lépcsőjén jó magasra fel lehet mászni, és fent egy néhány méter széles teraszon körbe lehet járni 360 fokban. Itt azt hiszem háromszor is jártunk, az első napfelkeltekor egyáltalán nem volt szerencsénk, mert felhős volt az ég – de legalább a hajnali csillagos ég alatt élveztük a bringázást. Nagy disznóság ám a felhők részéről, hogy míg ébredéskor nem takarják a csillagokat, a napfelkeltére összegyűlnek, és eltakarják a lényeget.

Aztán később idetévedtünk egy hasonlóan felhős naplemente előtt, és ekkor már fel sem másztunk, mert láttuk, hogy nem lesz nagy fényshow ezen az estén, na meg azt is, hogy mennyi turista van a környéken. Buszok hozták őket, és ahogy sorra leszálltak, a kéregető gyerekek körülöttük folyosót alkotva mutogatták portékájukat. Pontosabban nem is voltak ők már kéregetők, csak félig-meddig, mivel vékony, fehér papírlapra rajzolt „képeslapjaikat” árulták. De valahogy ettől sem volt még szívderítő az egész látvány, mert szegények nagyon nyomultak, a turisták meg nagyon jómódúak és kövérek voltak hozzájuk képest, és nem nagyon vásároltak tőlük semmit, persze nincs jogom ítélkezni, mert mi sem vettünk tőlük ilyet. Ha kartonlapra rajzolták volna, talán, de így egy egyszerű, képeslap méretre vágott lapon nem volt meg a rajzoknak az igazi képeslap funkciója, és féltem, hogy ha ezeket használnánk, akkor soha nem érnének célba, mert az első postán összegyűrődnének és papírszemétnek néznék őket. Persze most jut eszembe utólag, hogy kiegészíthettem volna őket magam valami kartonnal, vagy legalább megpróbálhattam volna elmagyarázni a kölyköknek, hogy kartonlapokra rajzoljanak a nagyobb hatékonyság érdekében. Persze valószínűleg így is elég jó bevételeik vannak, de nekem akkor sem tetszik annyira ez az egész, mert közben próbáltak nagyon szánalomkeltőek lenni és nagyon nyomultak.

Utolsó reggelünkön, azon a napon amikor kijelentkeztünk a szállónkból még egyszer utoljára, grátisz megkaptuk a bringákat, és azokkal kiszáguldottunk nagy reményekkel a csillagok alatt a Shwesandaw paya-hoz. Ezen a napon különösen tiszta volt az ég, ezért tényleg nagyon reménykedtünk, hogy végre láthatunk valami szépet. Persze most így hajnalok hajnalán egyáltalán nem volt tömeg, egy nagyságrenddel kevesebb volt az ember, és ők sem buszokkal érkeztek, hanem leginkább szóló vagy páros csoportokban, kerékpárokkal. Ők voltak a mi csoportunk, a önszervezett, hátizsákos utazók. Még oda sem értünk a paya-hoz, már összebarátkoztunk egyikükkel az úton, érezhető volt mindkettőnkben ez a Sunrise rush, ez a nagy izgalom, és tekerés közben, a csillagok alatt száguldva megbeszéltük vele, hogy ki-mikor hol, melyik templomnál járt (általában hiába) az elmúlt napokban egy szép napfelkelte vagy naplemente reményében.

Annyira siettünk, hogy még fogat mosni is elfelejtettünk felkeléskor. Vittünk ugyan magunkkal fogkefét-fogkrémet. de odalent a paya lábánál meg már csak pár lépcsőfok választott el minket az éppen kezdődő és minden percben változó szín-játéktól, és ez olyan izgatottsággal töltött el minket, hogy emiatt megfeledkeztünk a fogainkról. Odafent meg már nem akartunk köpködni a templomon, amire még papucsban sem szabad felmenni. Meg lesz ennek még a böjtje! :) (azóta fogat mostam, tán több százszor is! :D)

A fényképezőgépekről és az elemekről most, hogy másodjára rohantunk ki a hajnalba a napot lesni, nem feledkeztem meg. Már előző nap szerettem volna time-lapse, vagy ha úgy tetszik „fast-motion”, vagyis felgyorsított videót készíteni a jelenetről, és ez most sikerült! :) Az öreg Canon Powershot A720IS-t használtam erre a célra, szegény már bőven megszolgálta, ahogy előbújik a nap a felvételen, úgy látszanak rajta egyre jobban a lencséjén a karcok. Viszont a felvétel elején még csodálatos mélykék az ég és látszanak a csillagok. Aztán valamikor a világosodás középen hirtelen megváltozik a fényképező helyzete. Ez azért történt, mert közben betelt a benne lévő SD kártya, és ezt ki kellett cserélnem – ezzel nem készültem, de a GPS-ben lévő microSD-ben még temérdek hely volt és véletlenül adapter is volt nálunk, így sikerült a csere, csak a fényképezőt nem sikerült pont úgy, pont ugyanabban a szögben lerakni. A vége meg… Hát nem vagyok még mindig egy jó operatőr, se alábeszélő! Na de legalább még bőven van hová fejlődni. És íme a kis kétperces videó, ami valójában közel egy órát ölel fel, csak a közepét megtekertem egy kicsit! :)

Sajnos aztán a második SD kártya is betelt… Legközelebb már alacsony felbontású képek 1-2 másodpercenként egymás után elkészített sorozatát fogom összerakni, de ehhez még le kell tölteni egy szoftvert és meg kell hekkelni a kamera firmware-jét. Erre lehetőség van, hála egy lelkes csoportnak és a kezdeményezésüknek, minden Canon gépre egy egyszerű módszerrel, SD kártyán át, új, bővített funkciójú, „hackelt” CHDK, Canon Hackers Development Kit firmware-t lehet rájuk tölteni, amelyekkel egy csomó új funkcióra lesznek képesek, amelyekkel a gyári szoftver esetében általában nem. Ilyen a RAW formátumban való mentés, vagy a villámfogó funkció, amikor a fényre, változásra exponál a gép, egy képre akár többször. Vagy a time-lapse videók, amiket alig várok már, hogy kipróbálhassak.

Na, de teljesen elkalandoztam, pedig közben egy gyönyörű sztupa tetején éltünk át nem akármilyen pillanatokat. Ahogy előbújt a nap a megintcsak a keleti horizont felett rakoncátlankodó felhők felül, szinte egyik pillanatról a másikra mély, arany szín ragyogta be az egész környéket, és ez igazi varázst adott a helynek, ekkor érdemes volt körbesétálni egyszer-kétszer a szűk teraszunkon, mert mindenfelé érdekes volt a látvány, ahogy ez a fény beragyogta a templomokat minden irányban. Érdekes volt látni a lábunk alatt található robusztus épület árnyékát is, és elképzelni magunkat mondjuk felülnézetből, ahogyan állunk ezen a piramis alakú épületen ennek az elképesztő, templomokkal teli épített területnek a közepén. Hát még abba milyen volt belegondolni, hogy 8-900 évvel ezelőtt ezeket egy uralkodó rendeletére néhány emberöltő alatt építették meg mind, vallási bódulattól indíttatva. És most, majd ezer évvel később még mindig a csodájára járunk ezeknek az épületeknek.

Egyébként Bagan felett lehetőség van hőlégballonos túrára is, persze ennek olyan ára van, ami jóval magasabb a mi büdzsénknél, ezért ez aztán eszünkbe sem jutott.

Pya-tha-da pagoda

Ez a személyes kedvencünk volt, ide bicikliztünk ki az első este, és itt azon az estén egy igaz nem tökéletes (megint a felhők keleten), de nagyon szép naplementét láthattunk. Emlékszem, milyen nagyon izgatottak voltunk, amikor először a biciklikkel lekanyarodtunk az aszfalt utakról, hogy az egész placc közepén, a földutakon a templomok és a mezők között kanyarodva ráleljünk a Pya-tha-da pagodára. Már-már nem is tűnik valóságosnak az egész, olyan gyönyörű volt és mesebeli. Persze ezt félig csak utólag vélem így, ott azért mással is el voltam foglalva.

Ez a pagoda egyébként inkább hasonlít egy kisebb erődre, mint templomra, mert négyzet alapú, és nagyon széles, lapos terasszal rendelkezik, amelyekhez először alig találtuk meg odabent a feljáratot. Ez is egy népszerű naplemente leső hely, de közel sem annyira, mint a Shwesandaw, mert távol van egy kicsit az aszfalttól. Persze ez a buszoknak nem akadály! :) Itt érdekes volt látni, ahogy a nyugati turistáknak árulták – itt már fent a tetőn, mert bőven volt rá hely – a portékájukat a helyiek. Az egyik nő nem tudom honnan, de nagyon ügyesen még franciául is megtanult! Fogalmam sincs milyen lehet a foglalkoztatottság Mianmarban, de valószínű elég vacak, mert az azért elég gáz, hogy valakinek aki megtanult (hallhatóan elég folyékonyan) franciául beszélni egy ilyen országban, szuveníreket kell árulnia a turistáknak Bagan templomain. Persze az is lehet, hogy ez jobban fizet, mint bármi más, nem tudhatjuk.

Egy nagyon érdekes élmény volt itt a Pya-tha-da pagodán, hogy először amikor ott jártunk, csodaszép volt ugyan, de bennem volt egy kis csalódottság, mert a naplemente még lehetett volna szebb is. Később eszméltem rá, mikor visszatértünk ide másodjára is az újdonsült barátainkkal, hogy valójában milyen szép, élénk színeink voltak azon az első estén, és milyen gyönyörű fotókra nyílt így lehetőség. Másodjára sokkal szürkébb volt a táj és nem is volt igazán naplemente, annyira felhős volt az ég – most nyugaton. :)

Sulameni Pahto, Minh-Yen és Wesley, és az amerikai álom

Ez a templom egy elég központi helyen volt, nem tudtuk elkerülni egyszer sem amikor a Pya-tha-da felé bringáztunk, ezért végül ezt is meglátogattuk, mert az útikönyv érdekes doglokat írt róla. Valóban gyönyörű volt, de a legtöbb templommal ellentétben ez leginkább belülről volt szép, a hatalmas Buddha szobraival és a rengeteg történetet ábrázoló falfestményével. Kár, hogy a négyzet alakú körfolyosó olyan szűk volt, hogy ezért nehéz volt élvezni ezt a látványt. Kívülről körbejárva is érdekes volt a Sulemani, igaz, így utólag már tudom, hogy a nyomába sem ér az Anandának, de ez akkor nem zavart, egyrészt, mert minden templom kicsit más, másrészt, mert először jártunk itt, aztán az Anandában.

A templomoknak egyébként még talán a negyedét sem jártuk be, rengeteg templom van, amiket most nem is említettem, de egy rövid időre megfordultunk bennük, rajtuk, és mégtöbb olyan van, amelyet nem is láttunk és most nem is meséltem róluk. Tehát ezeket az élményeket még hetekig lehetett volna folytatni, de mi nem így akartuk, hisz így is sok napig itt voltunk, és annyi minden látnivaló várt még ránk Mianmarban.

Mindenhol emlegettem az új barátainkkal, és a képeket is láthatjátok, hogy sokszor nem csak ketten bringázunk Zitával. Nos, ők Minh-Yen és Wesley, velük egy szállodában laktunk, így ismerkedtünk össze. Ők egy Kanadában, Vancouverben élő vietnami-kínai páros, és nagy érdeklődéssel hallgattuk a közös ebédek és vacsorák alatt egymás történeteit. Pl. elmesélték a eljegyzésüket, amikor Wesley egy óriási témaparkba (azt hiszem, Disneyland) vitte el Minh-Yent és néhány közös barátjukat. Itt aztán napokig vártak azokra az utcai művész rajzosokra, akikkel Wesley tervezte a leánykérést. Végül megérkeztek, és nekiálltak lefesteni Minh-Yent, az ő kérésére valamilyen rajzfilm hősnő alakjával és frizurájával, de az ő arcával. Vagy legalábbis Minh-Yen ezt hitte, de ő közben nem látta a rajzot, csak azt figyelte, hogy meglepően sokan gyűlnek köréjük és készítenek videó felvételt. Persze nem sejtett semmit, ekkor még nem gyanakodott egyáltalán. A végén a kész rajzot meglátva Minh-Yen-nek először még mindig nem tűnt fel semmi, csak hogy egyáltalán nem olyan lett, amilyennek ő kérte és szerette volna és már kezdte volna kritizálni rajta a saját frizuráját, amikor észrevett a képen egy gyűrűvel térdelő herceget is, egy szövegbuborékkal Minh-Yen felé: „Will you marry me?” :) Ez a történet nagyon tetszett nekünk, mert nagyon egyedi volt, és szép volt hallani ezt az ő elbeszélésükben, érezni lehetett közben, hogy szeretik egymást.

Aztán azt is elmesélték, hogy milyen bolondok az Egyesült Államokban az emberek, mindenki hitelt hitelre halmoz, aztán egész életükben azt törlesztik, sőt már úgy kezdik az életüket a főiskola/egyetem után, hogy a tandíj árát évekig törlesztik, és mire ezzel végeznek, már újabb tíz évekre van törlesztésük a házra és az autóra – hisz a szomszéd is vett egy nagyobbat, akkor nekik is muszáj volt. Ha pedig megbetegszel, és nincs biztosításod, akkor a kórházi kezelést törlesztheted évekig, vagy ha van biztosításod, akkor az elviszi a fizetésed egy igen jelentős hányadát. Az emberek ezért dolgoznak látástól vakulásig, képesek ezer kilométerekre elköltözni, más államokba, hogy még több pénzt keressenek, nincs igazán már gyökerük, és ebben a hajszában eltűnnek az emberi értékek.

A bankok persze ennek örülnek, és van egy állam, ahol ha számlát nyitsz és bankkártyát csináltatsz egy bizonyos banknál, akkor adnak neked ajándékba egy pisztolyt! Ez mennyire nagyon gáz már! Ez borzasztó… Ha tényleg szükség van a pisztolyra, akkor azért, ha meg nincs, akkor azért, mert a bankok így akarnak hamis – rossz – biztonságérzetet kelteni benned.

És akkor ugye még hozzájön ehhez az a másik (újabb sztereotípia) dolog, hogy Amerika egy jó hely, biztonságos hely, az Amerikán kívüli világ pedig veszélyes, oda ne menj, jobb ha nem is tudsz róla. Hát, nekem ezek alapján úgy tűnik, inkább ott van csúnya világ, mint a világ többi részein. :) Persze a fene tudja, én csak egy buta utazó vagyok, de ha eljutunk odáig, akkor majd jól megnézzük azt is, hogy ott hogy élnek, gondolkodnak, mosolyognak és nevetnek az emberek. Aztán mindenhonnan magunkba szívjuk azt, ami jó és arra érdemes, és közben ezeket elmeséljük másoknak is, és itt a blogon, Nektek is. :) Amúgy lassan felléphetnénk Pakisztán és/vagy Irán turisztikai nagykövetének, annyit meséljük ezen az úton az ott kapott élményeinket, és azt a már-már őrületes vendégszeretetet.

Persze amiket az előbb írtam, ezek csak sztereotípiák, és biztos nem minden ember ilyen ott a nagy és szép USA-ban, és lehet, hogy arányaiban jellemzőbb ott az, hogy az emberek tudatlanul rabszolgává teszik magukat olyan tárgyak birtoklásáért, amire igazából nincs is szükségük, de kétlem, hogy mindenki ilyen lenne, például azok az amerikaiak, akikkel mi eddig találkoztunk ezen az úton, ettől sokkal normálisabbak voltak.

Aztán persze Kanadáról is meséltek és meghívást is kaptunk Vancouverbe, ahol nemrég téli olimpia volt, és ami valójában szinte már egy parkváros, tele bringa utakkal és innen nézve elképzelhetetlenül fejlett, nyugati infrastruktúrával. Kanadában kicsit jobb a helyzet, mint az USA-ban, a gazdaság még inkább az emberekért van, mint az emberek a gazdaságért, tehát valamivel jólétibb az állam.

Bitről bitre, napról napra

Na, megint elkalandoztam, de sebaj, minden így van nagyon jól, ahogy van. Azt még azért a végén elmeséltem, hogy utolsó este, sötétedés után még elmentünk sétálni kettesben Zitával, és láttunk egy jó kis bábszínházat az egyik étteremben, aztán pedig egy esernyő készítő műhelyben is megfordultunk, ahol gyönyörű, hatalmas esernyőket készítettek. Minh-Yen-el és Wesley a buszunk indulása előtti délutánt is együtt töltöttük, ugyanis ekkor szakadt az eső, így nem volt hová menni, megvacsoráztunk együtt a szomszédos étteremben ahová még a szálló előtti fák alatt át tudtunk rohanni úgy hogy bőrig ne ázzunk két másodperc alatt, aztán beültünk az ő szobájukba, ahol megnéztünk közösen néhány TED videót és felmásoltunk Minh-Yen okostelefonjára a Home (Otthonunk) című filmet, amit később megnéztek otthon (miután másnap egy pekingi átszállással és egy kínai nagyfalas kitérővel hazarepültek Vancouverbe), nagy örömünkre ráadásul egy kisebb baráti társaságban, és nagyon jól visszajelzést adtak róla.

Így változunk emberek, bitről bitre, percről percre, napról napra, egymásra mindig hatással vagyunk, mindig, akkor is, ha nem figyelünk rá és akkor is, ha nem beszélünk róla vagy ha ezt nem akarjuk elhinni, elfogadni. Minden percben minden meghallott, elolvasott, felfogott mondat hatással van a jövőnkre. Ha ebbe belegondolunk mélyebben, ez egyszerre félelmetes (hajítsd a tévét ki az ablakon, de most rögtön!), és csodálatos! :)

Ma már nem ugyanaz vagyok, mint tegnap voltak, és holnap is – remélhetőleg – egy kicsit jobb leszek, ahogy már Te sem vagy ugyanaz, ha elolvastad, amit ide firkáltam. Ezért fontos, hogy ez a bizonyos hatás pozitív legyen, hogy megálljunk néha a rohanásban és figyeljünk oda a gondolatainkra, a cselekedeteinkre, hogy holnap egy picit jobb világban ébredjünk, hosszabb távlatban pedig egy sokkal jobb világot teremtsünk az utánunk következőknek. Ha nem így gondolkodunk és cselekszünk, akkor később megkaphatjuk tőlük, hogy „ez a generáció volt a hibás, ők tehetnek arról, hogy így történtek a dolgok”. Ezért én azt gondolom, hogy egy nagyon jó és rettentően érdekes korba születtünk, tele vagyunk valóban nagy, globális problémákkal, de ezekre úgy kell gondolni, mint lehetőség, és mindjárt megváltozik minden.

Ugyanígy mondhatják majd az ellenkezőjét is az utánunk jövők, hogy ez volt az a generáció, aki hitt, és mert és tett, és megváltoztatta a világot. Csak rajtunk múlik.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. E bejegyzés bekezdései sem időrendben, hanem téma- és templomrendben vannak. :) Talán nem ezen volt a fő hangsúly a beszámolóban, de nagyon nagyon jól éreztük magunkat Baganban, és hatalmas élmény volt ott lenni.

Bagan története flip-flop papucsban

Baganba, mint már írtam, este érkeztünk meg. Nyaung U-ban szálltunk le a buszról, mert az útikönyv azt mondta, itt találjuk a legolcsóbb szállásokat. A buszállomás a kinézett szállóktól 3km-re volt, így sétálni kezdtünk. Volt több mint egy óránk napfelkeltéig, így aztán ráértünk. Úgy voltunk vele, hogy ha már ébren vagyunk ilyen hajnalok hajnalán (a busz valamikor 3 és 4 között tett ki minket), akkor ezt kihasználva felkeresünk egy templomot a sok közül és felmászunk rá, és megcsodáljuk róla a napfelkeltét.

Ja, igen, akkor egyúttal már be is mutatnám Bagant: egy nagy, kerületnyi terület, fákkal, bokrokkal, kisebb mezőkkel és dombokkal, na és ami a lényeg: őrült sok templommal. Kb. ezer évvel ezelőtt egy uralkodó (és most kinyitottam az útikönyvet, nehogy nagy hülyeségeket írjak…), névszerint Anawrahta erőszakkal magához vette az uralmat 1044-ben. Egyesítette az országot, és áttért a buddhizmusra. A király a Mon mestereitől szeretett volna megkapni valami szent iratokat, de ők azt nem adták, hát Anawrahta elvette tőlük erővel. Később ezt a királyt egy vad bölény (wild buffalo) ölte meg, de a családja még 200 évig uralkodott, és ez volt Bagan aranykora, ekkor mint az őrültek, annyi templomot építettek fel, ezért ha ma bármelyiknek felmászunk az oldalába, nem akármilyen látvány tárul elénk, rengeteg sztupa tör az ég felé. Bagant az útikönyvek Angkorhoz hasonlítják, igaz, bár még nem voltunk Kambodzsában, de úgy hallottuk, az jellegében más. Míg itt ez a látvány dominál, ott az a szépsége a templomoknak, hogy körbenőtte őket a dzsungel.

Akárhogy is van, én már indulás előtt felfedeztem magamnak Bagant, igaz, akkor rögtön gyorsan le is mondtam róla, pedig ez a látvány engem is nagyon megragadott az interneten látott képek alapján, viszont amiket írtak az országról, az akkor még teljesen elriasztott tőle. Azóta jártunk egy-két helyen és beszélgettünk nem egy, nem két emberrel, aki járt már Mianmarban, így végül mi is itt kötöttünk ki. Igaz, nem biciklivel, de még mindig jobb így, hátizsákkal, mint sehogy.

Tehát sétáltunk a flip-flop papucsainkban a kinézett szálló felé a sötétben, és vártuk, hogy megtaláljuk a helyünket, letehessük a cuccainkat, felmászhassunk valahová, és elénk tárulhasson ez a régen várt látvány. Persze ez csak leírva hangzik ilyen szépen és egyszerűen, valójában azt kell mondjam, elég nyúzottak voltunk. Ha most visszaemlékszem erre a hajnalra, nem is ezek voltak a legszebb pillanatok számomra, hanem amikor az éjszaka és a semmi közepén megállítottam a buszt, hogy leszálljak pisilni, és odakint felnéztem az égre. Na az valami varázslatos volt, főleg, hogy a busz jéghideg légkondija után a csillagfényes éjszaka kellemesen, barátságosan meleg volt odakint.

Amíg a szállók felé sétáltunk, láttunk egy-két furcsa dolgot. A helyiek talán egy esküvő vagy valamilyen vallási ünnepség első jeleneteit kezdhették meg, egy furcsa, feldíszített kocsin dobok, szintetizátor, és óriási hangszórók ontották magukból a dajdajt így hajnalok hajnalán, kicsit odébb pedig zászlókat tartó gyerekek sora állta végig az utat. Tudom, hogy szép dolog a tradíciók tartása, de micsoda hülyeség zajt csapni hajnalok hajnalán? :)

Hajnalban a Shwe Leik Too templom tetején

A kinézett Winner Hotel túl drága volt, így csak leraktuk a táskáinkat, és a kevés értékünkkel illetve a fényképezőgéppel elindultunk a sztupák felé. A Shwe Leik Too nevű sztupát néztük ki, ez egy kisebb darab, de ez volt közel hozzánk, csak néhány perc további sétára. Az aszfaltozott útról egy poros útra tértük le, kb. száz métert sétáltunk ezen a földek között, amikor megérkeztünk egy nagy, kőkerítéssel is körülvett templomhoz. Már a kapuban le kellett venni a cipőket, odabent pedig egy szűk, meredek lépcsőn tudtunk felmászni az aprócska „tetőteraszra”, amin aztán még feljebb tudtunk mászni a sztupa teteje felé. Itt szinte már csak peremeken mászkáltunk, egészen ki a keleti oldalára a „templomtoronynak”, ahol aztán leültünk és vártunk.

A látvány szép volt, de a nagy élmény ezúttal elmaradt, mert egyrészt nagyon álmosak és fáradtak voltunk – de ez még nem lett volna önmagában baj, másrészt kelet felől az ég alját felhők borították, így az a tipikus naplementés/napfelkeltés aranyba borul a táj élmény teljesen kimaradt ezen az amúgy szép reggelen.

Visszafelé Zita szemfüles volt, és a Winner Hotellel szomszédes New Wave Guesthouse-ban rákérdezett az árra, így végül egy kis alkudozás után megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb, légkondi nélküli apró szobát, amiben szinte csak egy ágy volt, összesen 8 dollárért éjszakánként. Ez nagyon jó vétel volt, mert errefelé amúgy nem nagyon kapni szobát 10 dollár alatt, ráadásul később, amikor egy kerékpár körtúra után visszatértünk a szobába, kellemesen hűvös levegő fogadott minket: a szomszéd szoba légkondival lehűtött levegője átért hozzánk is! :) Ugyanígy a szomszéd étterem wifi-je is, amikor bekapcsolták. Ez ugyan kódolt volt, de nem volt meg az infrastruktúrájuk ahhoz, hogy óránként tudjanak számlázni nekünk, ezért aztán akinek egyszer kiadták a wifi jelszót, az ezután bármikor bármennyit tudott netezni. Persze a net csigalassú volt, de ez nem számított, örültünk, hogy egyáltalán van, ráadásul a szobánkban, ahol még hűvös is van.

Az elkövetkezendő napokban mindig hajnalban keltünk, de ebből aztán sokszor csak visszaalvás lett, mert odakint mindig borús volt az idő, vagy épp esett. Ugyanígy a naplementékkel sem volt szerencsénk. Ez alól kivétel volt az első napunk, amikor mind a délután, mind az este viszonylag szép, napos időnk volt.

Első nap, miután délelőtt kipihentük az éjszaka és a hajnal fáradalmait, bringákat béreltünk, és behajtottunk Nyuang U-ba. Ez nem volt egy nagy menet, de sokszor megjártuk, mert sok pénzt spóroltunk így, ugyanis bent a városkában találtunk helyi éttermeket, vagyis leginkább egy éttermet találtunk meg napról napra, ez egy aprócska családi vállalkozás volt, amiről nem is nagyon látszott, hogy „étterem”, mert az utcára nyíló három asztalos kis helyiség tele volt ruhákkal teli szekrényekkel. Lehet, hogy étterem és ruhabolt, de az is lehet, hogy hol étterem, hol ruhaboltról van szó, vagy épp profilváltás közben voltak, nem tudom, de a csirkéjük és a mogyorós rizsük mindig nagyon finom volt, a hozzá kapott kis leves nem különben. Szóval ide jártunk be ebédelni szinte minden nap, amíg fel nem fedeztük a szállodánktól nem messze kipakoló barátunkat, ők már a „street food” kategóriát nyomták, de ezt is nagyon szerettük, amikor nem nyomták tele csilivel.

A Shwezigon pagoda – Eső, arany, fafaragók

Nyuang U-ban az első bringázás alkalmával rögtön meglátogattuk a legnagyobb nevezetességet, a Shwezigon pagodát, egy gyönyörű, hatalmas arany sztupát, szép udvarral körülvéve. Állítólag ez szolgált prototípusként a yangoni Shwedagon Paya-hoz, amely az egész ország leghíresebb, legpompásabb sztupája.

A Shwezigon körül az egész komplexumhoz több irányból hosszú fedett sétányok vezettek, amelyek mellett rengeteg szuvenír árus árulta a portékáit. Itt sikerült barátságot kötnünk egy fafaragó mesterrel, akitől aztán később vásároltunk is, és aki aztán, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, mutatott egy nagyon régi száz pengőst. Az ilyesmit nem akármilyen látvány és érzés volt a világ e távoli csücskében megpillantani, egy ilyen egyszerű, de nagyszerű, mosolygós ember kezében.

Hogy hogyan jutott hozzá, azt nem tudtuk meg, mert a közös nyelvünket az a néhány szó képezte, amit megtanultunk burmaiul. Odabent a pagoda mellett több melléképület is várt minket, amelyekben fekvő, álló, ülő és mindenféle buddhákat láttunk, a számunkra a legmeredekebb egy beöltöztetett Buddha volt. Na nem azért, mert lungit csavartak köré és sapkát raktak rá, hanem mert abból a lungiból végig pénzek lógtak ki, úgy ahogy a sityakjának a pereméből is. Ráadásul az egész figura az én szememben inkább hasonlított egy kis kapzsi koboldra, mint egy világvallás legtiszteltebb, legfőbb alakjára, így az egész kép számomra elég bizarr és érdekes volt.

Ahogy kiléptünk ebből a kis mellékszentélyből, a hatalmas, fénylő Shwezigon aranysztupa előtt egy csapat madár húzott el, Zita mutatott feléjük és közben megfogta a karom, jelezvén, hogy villámgyorsan fotózzak. Én így is tettem, szinte mint egy cowboy a vadnyugati filmekben, kaptam elő csípőből a gépet, és tüzeltem. Még pont elkaptam a madarakat a sztupa előtt. :)

Körbejárva, a Buddha szobor alatt, a kövezeten pihenő, vagy éppen alvó embereket, sőt egész családokat is láttunk, felfedeztük a 37 nat-ot, vagyis „spirit”-et, lelket, amelyek kis szobrok voltak egy külön teremben kiállítva, ezek állítólag a Buddhizmus előtti időkből származnak. Ezek minket különösebben nem nyűgöztek le, igaz, sok időt nem is töltöttünk a csodálatukkal, mert időközben leszakadni készült az ég, ezért rohantunk vissza a bringákhoz, hogy azokat betegyük a hosszú fedett sétány alá. Mire odaértünk hozzájuk, tényleg elkezdett szakadni, bemenekítettük a gépeket, majd következett a kényszerpihenő és vásárlás. Kint ugyanis szakadt az eső és sejthető volt, hogy ez nem fog sokáig tartani. Így ezt az időt a szuvenír árusok között töltöttük. Ide később még többször visszajártunk, tehát gyakorlatilag napokon át alkudtunk, leginkább régi burmai pénzekre, azokra, amelyek még ugyanabból a szériából valók, amelyekből a nagyobb bankjegyek még ma is forgalomban vannak. Ezek gyönyörű bankjegyek, halászokkal, sztupákkal, farönköt húzó elefántokkal, vagy éppen az utcán a szárított bambusz ágacskákból összeácsolt labdával dekázó emberekkel. Ezekbe én teljesen beleszerelmesedtem és végül több egész szettet összegyűjtöttünk belőlük. Vicces volt, amikor később elhajtottunk a folyosó mellett a bringákkal, az a nő, akinél annyit alkudoztam, mindig utánunk kiáltott: „Hey, do you want my money? I give you a cheap price!!” vagyis valahogy így: „Hé, nem kell a pénzem? Neked olcsón adom!”. Persze kellett, de csak harmadnap, amikor már tényleg olcsóbb volt. Néhány másik bankjegyet is vásároltunk, amelyek jól mutatják az itteniek babonás hitvilágát. Talán sehol máshol a világon nincsen 25-ös, 75-ös bankjegy, vagy ha ilyen van is, 15-ös, 35-ös, 45-ös, 90-es az tuti nincs! Hát Burmában volt, mert itt különösen hisznek az emberek a számmisztikában és a babonákban. Vagyis ők nem is babonának hívják, ez csak a mi racionális fejünknek az.

Állítólag a forgalmat is azért tették át a jobb oldalra 1970-ben, mert az akkori vezetés (Ne Win) úgy gondolta, így lesz jó, így lesz szerencsés. :) Hogy ennek pontosan mi a története azt nem tudjuk, egyesek azt beszélik, hogy Ne Win asztrológus felesége jósolta meg, hogy így lesz jó az országnak, mások szerint pedig Ne Win-nek volt egy álma, amiből felkelve megparancsolta, hogy mától a jobb oldalon vezetnek. Ezért van annyi jobb kormányos autó a jobb oldali közlekedésű Mianmarban ma! :)

Deforestation – Elefántok irtják a saját élőhelyüket

Még egy kicsit rátérek a kedvenc bankjegyem kapcsán az elefántokra. Bár ez a kép nekem nagyon tetszik a bankjegyen, valójában mélységesen szomorú, mert Mianmar ugyan még viszonylag nagy elefánt populációval bír, de ez a szám folyamatosan csökken, mert ezen óriási állatok élőhelyét, az erdőt folyamatosan vágják, és adják el a fát Kínának (Kína pedig az egész világnak, ahogy az egyik olvasónk írta – köszi!), és a legironikusabb az egészben, hogy ehhez az erdőirtáshoz az erre befogott és beidomított elefántokat használják, így szegény állat a saját élőhelyét hordja el maga alól. Ezzel aztán fajok százai, vagy ezrei is mennek a levesbe, mindennek az alapját képező talaj pedig a folyókkal bele a tengerekbe, és marad a puszta a sivatag a természet millió csodájával bíró, változatos, fajokban gazdag, egymásra utaltan működő komplex ökoszisztéma, a dzsungel helyett. Óriási!

Mindezt miért? Mert a mélyen tisztelt, szuper intelligens, magát minden más faj felettinek, és a természettől különbözőnek képzelő homo sapiens minél többet akar magának a pénznek hívott ígéretből, mert ilyenek vagyunk, mert ilyen a társadalmi, gazdasági rendszerünk, és mert ez alakult ki, azt hisszük, ettől leszünk majd boldogabbak, hogy ez a „fejlődés”, hogy ez az egyetlen helyes út, ami létezik, amit járnunk kell. Pedig annyira, de annyira nyilvánvaló, hogy mindannyian a természet szülöttei és szerves részei vagyunk, és ha azt eltüntetjük magunk alól, akkor gazdaság se lesz, ahogy pénz se, ez az egész balhé, amit művelünk, valahol annyira abszurd és nyilvánvaló, hogy néha üvölteni lenne kedvem, amikor látom, vagy amikor kicsit mélyebben belegondolok, mint például most is, e sorok írásakor. Na, megint felhúztam magam, elnézést! Csak kibújik belőlem mindig valami zöldség. E bekezdés megírása után találtam egy érdekes idevágó írást a wétiko-n, egyik kedvencemtől, Ran Prieur-tól, olvassátok.

A világ egyetlen thanaka múzeumában

Egyik nap Zita ötletére felkerestük Nyaung U-ban a thanaka múzeumot. Vagyis, hogy egész pontosak legyünk, a világ egyetlen thanaka múzeumát! :) Merthogy a thanakát nem nagyon ismerik és így nem is nagyon használják a világ más részein, csak itt Mianmarban és esetleg a környékén. A thanakáról már meséltem, igaz akkor még azt hittem, hogy kőből van, de valójában nem. Azóta rájöttünk (sőt, nagybevásároltunk belőle!), hogy a thanaka valójában egy fajta fa. Ezt dörzsölik hozzá egy vizes kőlaphoz, és az így kapott sárgás anyaggal nekik be magukat egész mianmarban az asszonyok és lányok. Férfiakon nem nagyon látni, legfeljebb apró gyerekeken. Ez a thanaka hamar megszárad a bőrön, és azután szépen felszívja róla az izzadságot és talán egyéb más csúnya dolgokat is, én ezt már nem tudom részleteiben, csak azt látom, hogy Zita teljesen beleszeretett a cuccban, Mianmarban szinte minden nap használta, és csak estére mosta le magáról, amikorra tényleg tisztább, szebb lett az arcbőre. A helyiek pedig külön szerették ezért, hogy ő is thanakát hord, és nem egyszer megjegyezték, hogy jól áll neki. :) Mert ez itt egyfajta smink és egyfajta népviselet is. Később láttunk falevél mintában felfestett thanakás arcú lányt is, és itt a múzeumban Zita végre megtudta, hogy miért olyan darabos az a thanaka, amit már nagyon régóta használ. A fadarab megkopott, és Zita már csak a közepét súrolta le mindig, a közepe pedig nem való thanakázásra, az „tüzelni való”. :) Csak a fa kérge a jó anyag, a többi csak jön vele. :) Egyébként thanakát lehet kapni kis műanyag tégelyekben is, készre készítve, ám ez nagyon csalóka, mert a tégely alja ki van öntve műanyaggal és a 3cm magas tégelyben csak 1cm a thanaka… Micsoda disznóság! :) Ezen kívül még zacskóban is kapni, kiszárított, apró darabokba gyúrva, ez viszont már garantáltan nem látott gyárat, mert még a készítők ujjlenyomata is látszik a darabokon.

Na, hát ennyit a thanakáról, Nyuang U-ról, a Shwezigonról, a helyi pénzekről, az elefántokról, az erdőkről, a talajról és az emberi hülyeségről. A következőkben majd alaposabban is bejárjuk bringával a bagani templomokat, szinte minden hajnalban és minden napfelkelte alkalmával, most viszont zárom a sorokat, hogy jusson történet más napokra is.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. Ez a bejegyzés az itt ért élményeknek csak egy részét tartalmazza, inkább témák szerint egybegyűjtve, mintsem időrendben.

Magyarok találkozója – A piacon és pickup-on

Nyuang Shwe-ben a tavi túra utáni napon úgy döntöttünk, hogy nem maradunk a városban tovább, mert igazából csak pihenni szeretnénk, és bár szép az a nagy erkély, ahová a szobánk nyílik, és jó ott lenni, de napi 15 dollárt ez nem ér meg. Kalawban a szállás csak napi 6 dollár, és ott úgysem néztünk még szét, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy egy késő délutáni busszal visszamegyünk Kalaw-ba, addig pedig délig kijelentkezünk a szállónkból, de a cuccokat még ott hagyjuk, és a busz indulásáig még biciklit bérlünk és körbenézünk.

Ebből a körbenézésből végül nem lett sok minden, mert elment az idő, mire összerámoltunk, de azért egy kicsit körbenéztünk Nyaung Shwe-ben. Szerettünk volna elmenni egy közeli barlangig, de erre aztán már nem maradt idő, csak a bazárra, ott viszont összefutottunk egy magyar lánnyal, Zsuzsival. Ha jól emlékszem, ők is nászúton vannak a férjével, Tibivel, akivel egyébként ekkor nem tudtunk találkozni, mert se nekik, se nekünk nem volt sok időnk. Így csak Zsuzsival beszélgettünk „5 percig” kb. 20 percen keresztül, ami alatt elmesélte, hogy ők Karácsonytól Karácsonyig utaznak, tehát egy évet. Tavaly Karácsony után indultak, és idén Karácsonyra fognak hazaérni. Ők repülve utaznak, vettek egy világkörüli repülőjegy kombót, és ha jól emlékszem, akkor az utolsó állomás Nepál, ahol az Everest alaptáborba fognak – vagy már másztak fel. Azt kell mondjam, ezt azért jól kitalálták, mi sem lehetne szebb befejezése a földkörüli utazásnak, mint megpillantani a világ legmagasabb hegyét, a 8848m magas Mount Everestet? :) Mi egyébként azért nem ezt a túrát választottuk Nepálban, mert csak repülővel, vagy nagyon hosszú gyalogtúrával lehet megközelíteni, ezért drágább mulatság, mint az Annarpurna. És mert az Annapurnánál épp akkor voltak ott a magyar hegymászók, akik annyi szépet meséltek a körtúráról, hogy végül rábeszéltek minket. Visszatérve Zsuzsira és Tibire, nekik is van blogjuk, és bár szégyellem, hogy még ebbe se volt időm belepillantani, de attól még Nektek megosztom: arkonbokron.blogspot.com. Mindig jó érzés más utazókkal találkozni, ez egyfajta önigazolásnak is jó, meg egyáltalán, jó látni, hogy más is így gondolkodik, nem csak a nagy autó, nagy TV, nagy lakás és a karrier a lényeg mindenkinél, hanem mások is vannak, akik bemerik azt vállalni, hogy bemondják a munkahelyükön a főnöknek, hogy figyi, most egy évig nem láttok, jó? :) Az ilyen színvallásokat videóra kéne venni! :) Kár, hogy én nem tettem anno… :) Bár emlékszem, hogy azzal le is állt a társasjáték a főnökömnél a házibuliban, amikor előálltunk Zitával a történettel, amit most épp írok. :)

A piacon a Zsuzsival való beszélgetéssel annyira elment az idő, hogy már nem is maradt semmi másra, csak visszagurulni a bringákkal a szállónkhoz, ott felkapni a hátizsákokat, és kisétálni a buszállomásra. Pontosabban csak egy riksa fordulóhoz, a piac sarkára, ahonnan ezek a pickup-ok mennek a Junction-hoz, ahonnan meg a buszok mennek Mianmar minden irányába. Nekünk bármilyen busz jó lesz, ami Thaunggy felől jön, és Mandalay/Bagan/Yangon felé megy tovább, hisz csak két órát fogunk utazni vele Kalaw-ig. A piactól éppen elhajtott egy félig teli pickup, amikor odaértünk. Egy másik pedig csak 1000-ért lett volna hajlandó elvinni, mi pedig már tudtuk ekkor, hogy a helyi ár a Junction-ig 500, és ebből nem akartunk engedni. Viszont ők sem az ezerből, így végül nekiálltunk stoppolni, de nem sok sikerrel, egy darab autó nem jött. Végül egy pickup-ot állítottunk meg, ő is csak 1000-ért vállalta, hogy elvisz, de ekkor már belementünk, nem akartunk addig ott állni, amíg le nem késsük az utolsó buszt, akkor nagyobbat buktunk volna, mint 2x 500 kyat. Így végül felpattantunk a platóra, 5 lány mellé, akik közül az egyik rögtön felismerte Zita zöldbolt.hu-s pólóját, és megkérdezte, hogy „Are you Hungarians?”, mire mi mondtuk, hogy „Yes, why are you asking?”, mire ő: „Mert én is magyar vagyok!” :) Gabi Szingapúrban német tanár, most a vakációját tölti itt Mianmarban a barátnőivel. Rögtön vele is nagy dumálásba kezdtünk, ő is sok érdekeset mesélt, és nagyon örültünk egymásnak. Máskor több országot végigjárunk úgy, hogy hónapokig nem találkozunk magyarokkal, most meg rögtön egy nap két magyarral is, csupán egy óra különbséggel! :) Gabi nagyon jó fej volt, végig dumáltuk a két órás buszutat is, mesélt Szingapúrról, az ottani életről, és hogy hol dolgozott előtte, és mennyire élvezi ezt a fajta létet. Elmesélte, hogy itt Délkelet-Ázsiában vigyázzunk az ételekkel, mert ha nem szólunk külön, hogy ne, akkor szinte minden ételbe beleteszik az MSG-t, vagyis az itteni nevén az adzsinomotót, ami nem egy motorolaj, mint ahogy a nevéből gondolnád, hanem egy ízfokozó, ami állítólag ugyan természetes anyag, de azt mesterségesen állítják elő, és allergiás tünetek jelentkezhetnek az emberen, ha túl sokat kap belőle. Egy fehér, szemcsés por, kinézetre majdnem ugyanolyan, mint a só, és minden nagyon ízes lesz tőle, de ha túl sokat kapsz belőle rendszeresen, akkor bőrkiütéseid lehetnek, meg mindenféle bajaid. Ezek nem bizonyított dolgok, de jobb vigyázni, sok utazónak volt valószínűleg ettől mindenféle baja. Szóval mindig mondjuk: „No adzsinomotó”. :)

A busznak pont a Junction és Kalaw volt pihenője, ezen a helyen Zsuzsi meghívott minket egy shan nudlira, és találkoztunk egy japán tengerész fickóval, aki adott a lányoknak egy Say Kyaw nevű tablettát, amely állítólag kiválóan alkalmas a tengeribetegség ellen, ami a lányokra igen erősen rátört az éjszakai kanyargós buszutazás alatt. Mielőtt megijednétek, a fickó normális volt, a cuccot láttuk reklámplakátokon is, és az emberünk nem is a mi buszunkkal utazott, tehát nem az Ázsiában amúgy veszedelmes „enni/inni adok neked, attól elalszol, aztán jól kirabollak” történetről volt szó.

Újra Kalaw-ban: Suzuki, a Sky Net, a paupszi és a palater

Kalawban most egy másik 6 dolláros szobát kaptunk, mert a Golden Lily vendégház tele volt a világ minden tájáról érkező turistákkal. Mi általában a reggeli után lent maradtunk az étkezőhelyiségben, ahol én nagy bőszen naplót írtam, amíg be nem kapcsolták az óriási síkképernyős tévét (áhá, hát ezt vették a sok túravezetési díjból), ezután aztán kimenekültem valamelyik teraszra, vagy be a szobánkba. A szállásadóinkról közben kiderült, hogy nem is olyan rossz arcok, mint ahogy azt mi elsőre gondoltuk. A sikh testvérpárból az egyik ekkor nem volt otthon, mivel az egyik vendégük, valami pilóta figura meghívta őt a „szülőföldjére”, Indiába, ahol jó sikh-hez méltóan, életében legalább egyszer meglátogatta a Golden Temple-t, ami nekik, a sikh-eknek a mekka, vagy a Szent Péter Bazilika, kinek hogy tetszik.

Egy ilyen reggeli naplóírás alkalmával megismerkedtünk egy japán sráccal és a kanadai barátnőjével. Ők már évek óta utaznak keresztbe-kasul a világban, a srácnál még egy gitár is van a hatalmas hátizsák mellett, és ha olyanjuk van, vagy elfogyott a pénzük, akkor megállnak valahol dolgozni – nekik könnyű, japánként és kanadaiként megkapják Ausztráliában és Új-Zélandon a working holiday visa-t, és eleve máshová is könnyebben kapnak vízumokat. Na, ezt nem panaszkodásképpen mondom, mert ha összehasonlítjuk magunkat mi magyarok egy török, iráni, vagy esetleg egy pakisztáni barátunkkal, akkor azután egy szavunk sem lehet panaszra vízum és nemzetközi elismerés szintjén! Szóval legyen minden magyar büszke magára és a magyar diplomáciára! ;)

A japán srácot egyébként Motoshi Suzukinak hívták, és nagyon bírtuk, mert mindenen mindig nagyon nevetett, és mielőtt elbúcsúztunk volna (mert ők továbbálltak), megmutatták a legjobb, legolcsóbb shan noodle helyet a kalawi piacon. Eközben feltűnt Suzuki egy honfitársa is, aki szintén nagyon jó arc volt, és mindenkinek hozott valami innivalót a piaci tésztaleveseshez, mi fiúk így söröztünk. Hát nem sok japánnal hozott eddig össze a sors, de akikkel igen, azok alapján máris szeretem a japánokat! :)

Kalaw-ban második nap felkeltünk hatkor, és elsétáltunk, illetve a végén stoppoltunk a 6:30-as reggeli misére, amiből természetesen én ismét egy mukkot sem értettem, de még azt se, hogy mikor mi történik. Persze ez nem zavart, mert csak figyeltem, illetve olvasgattam Zita mini bibliáját, amikor pedig mindenki felállt akkor én is, amikor leültek, akkor én is. Itt is külön ültek a fiúk és külön a lányok, többségében a fiatalok és a lányok, utóbbi csoport apró, lukacsos kendőt is hordott a haja felett.

Visszafelé már megtaláltuk a parkon át vezető legrövidebb utat, és Kalaw központjába visszaérve a reggeli mellé vásároltunk néhány kókuszos dószát, darabját száz kyat-ért, vagyis 27 forintért. Pontosabban nem dósza ez, csak én hívom így, mert a dósza az, aminek még tudom a nevét és leginkább hasonlított arra, amit vettük: vékony rizsliszt lepény forró vaslapon olajban kisütve, a tetejére kókusz szórva. Reggel nyolcra már vissza is értünk a Golden Lily Guesthouse-ba, és reggeli közben meséltünk kicsit a gyalogtúráról egy svájci lánynak, aki aztán pár órával később el is indult a miénkhez egy hasonló, de csak két napos túrára az Inle-lake-hez. Szegény jól megázhatott ma, mert aztán délután eleredt az eső. Én délelőtt visszaájultam az ágyba, aztán egy forró zuhanytól megélénkülve és ihletet kapva nekiálltam egy az Inle-tóról szóló Origo-s cikk megírásába, majd ezt befejezvén, amikor már a képeket is kiválogattam hozzá, elindultunk a „Sky Net” nevű netcaféba, de csak egy kitérővel a bazár felé, ahol a már ismert helyen ettünk egy-egy shan noodles-t, majd én beültem feltölteni egy bejegyzést és a cikket, Zita pedig elment vásárolni.

Nem mondjuk ki és nem beszélünk róla, ahogy magunktól eszünkbe se jut szétválni csupán azzal a céllal, hogy külön legyünk, de közben azért biztos jót tesz ez is, hiszen heteken, hónapokon át 0-24 mindig együtt vagyunk, egymás mellett biciklizve, vagy kirándulva, vagy egy helyiségben, de legalább egy házban. Ha pedig különválunk egy kicsit, az azért jó, mert máris hiányozni kezd a másik, és ha visszajött, jobban tudjuk értékelni a jelenlétét. Legyen szó öt percről, vagy fél óráról, már ennyi is számít. Amíg Zita mászkált az utcán és én neteztem, addig ő ruhát vásárolt: talált egy turit (turkáló – használt ruha bolt), ahol kiválasztott magának 3 tiszta pamut felsőt, és egy kiváló farmert, aminek csak a sarka van kikopva, illetve az egyik farzsebénél a színe. A négy ruhadarabért 500 kyat-ot, vagyis 130 forintot kértek tőle, de még így is, Zita előbb megkérdezte tőlem, hogy ennyit elkölthet-e ruhára, és csak aztán vette meg. Igaz, közben már elhozta a boltból a ruhákat, fizetés nélkül, csak hogy megmutassa nekem. Ezt szeretjük itt, az ilyesmit nem parázzák túl, ilyet simán megléphetsz itt, bíznak egymásban az emberek. Én pedig azt szeretem az én Zitámban, hogy 130 forintból képes volt felöltözni, és ha még azt is láttátok volna, milyen boldog lett az új ruháktól, már tartott divatbemutatót és most is tetőtől talpig új ruhában van, itt ül mellettem, kókuszos paupszit eszik, és azt tervezi, hogy ha visszaértünk Bangkokba, levágja a farmer szárait és rövidnadrágot csinál belőle.

A paupszit már én találtam meg, akkor amikor ő ült a gépnél a netcaféban, és én jártam az utcákat. Csak az első sarokig jutottam, ahol megláttam egy utcai ételárust. A paupszi kínai eredetű étel, legjobban az osztrák sípályák hüttéiben árult gőzgombócra hasonlít és valójában az is, ám itt frissen reszelt igazi kókusszal töltik meg. Ez az édes változat, és van a sós, a húsos, ami pedig az én kedvencem: gőzgombócban sülthagyma, csirkehús és főtt tojás! Hát hallottatok már ilyen finomat! :) Legszívesebben az ízeket és az illatokat is megosztanám itt, de erre sajnos még nincs lehetőség, pedig amikor az ember végigsétál egy ilyen bazáron, mint ami pl. most itt ma Kalawban is van (mert ma van itt az öt napos rotációban a „Five day market”), akkor szinte agyvihara támad a sok új illat, íz, kép és arc után, és úgy érzi, hogy egy napot is el tudna benne tölteni. Persze én ennél sokkal előbb fáradok el a császkálásban, így mi sem töltöttünk itt ennyi időt, csak még megkóstoltuk hazafelé menet a palatert, amit leginkább egy édes moglájként írnék le. Na most sokat mondtam, igaz?! :) A mogláj Bangladesben volt a rántottás-hagymás-csilis sült lepény, itt a palatert annyi különbséggel készítik, hogy a hajszálvékonyra kinyújtott tésztára csak egy tojást ütnek, azt elkenik, majd jön kristálycukor, és végül az egészet még összehajtva, margarinon is megpirítják, mielőtt ollóval darabokra vágva tálalják Neked. :o Zitának ez is a nagy kedvence lett, mindkét ízcsodát 300 kyat-ért vesztegették, ami nem több mint 80 forint.

Hazafelé még megálltunk a főút mellett a buszjegy árusok pultjánál, és megkérdeztük, hogy mennyi a jegy Baganba. Kapásból az eddig hallott legolcsóbb árral, 10 ezer kyat-al indítottak egy éjszakai járatra, ami 9-kor indul és reggel 5-6 körül érkezik meg Baganba. Ez ideális, mert így még egy szállóban töltött éjszaka árát is megspóroljuk, ám azért még nem vásároltunk rögvest, sosem mondtunk igent az első árra. Mondtam nekik 7000-et, erre minden viszketés nélkül azt válaszolták, hogy de hát az a helyieknek való ár, nekünk az nem jár, nekünk tízezer! És hozzá még mosolyogtak is, de mindenféle szégyenkezés vagy rosszérzés nélkül. :) Ezért persze mi se tudtunk haragudni rájuk, sőt igazából nevettünk Zitával, hogy ez itt így megy, nem sunyultak sokat, nem ment semmi susmus, sőt rögtön elárulták, hogy 7000 a limit, a helyiek is annyiért utaznak. Persze nekünk nem akarták olcsóbban adni, csak 9000-ért, de mondtam, hogy az sok, és inkább gyalog megyünk, ezzel valóban el is sétáltunk… :) Persze csak a szállónkig, itt majd fogunk valami helyi mukit, aki megveszi a nevünkben a jegyet.

Közben Kispál szól, az egyik sikh szállásadónkkal filmeket és zenéket cserélünk. Amíg másolódnak a gigabájtok, addig én írok, és az aksi is töltődik. Merthogy fent a szobánkban nincs konnektor, le kell jönni, ha használni szeretnénk.

Másnap már sok érdekes nem történt, megvettük a buszjegyeket estére, végül 9000-ért darabját, mert nem ment lejjebb az ár. Az esti indulásig aztán az előző naphoz hasonlóan elütöttük az időt. Este már jó előre kisétáltunk a buszhoz, de arra még közel két órát várni kellett. Majd fel a hidegbe, légkondi nyílásait a függönnyel letakarni, felöltözni, és elheveredni az éjszakára valami kényelmes pózban. Mire rájöttem, hogy az ülések aljából hátul a középső folyosót, ahol már senki nem jár, gyönyörűen ki tudom párnázni, pont megérkeztünk Nyuang U-ba, vagyis Baganba. Természetesen most is a létező leglehetetlenebb időpontban, éjjel háromkor, mikor máskor… :)

Nyaung Shwe-ben és Kalaw-ban 2012. október 4-től 7-ig voltunk.

Az ezüstműveseknél

A piac után visszafelé vettük az irányt, a már ismert úton, amiről aztán letértünk tovább dél felé, és hamarosan megálltunk egy háznál, ahol a fogadtatás már ismerős volt. Itt valami készül, és mindezt megnézhetjük, sőt vásárolhatunk is belőle. Nem, hála az égnek most nem a hosszú nyakú nőknél kötöttünk ki, pedig először nagyon azt hittük, mert ugyanaz a fickó üdvözölt minket, mint aki két nappal ezelőtt a Paudang nőnél. „Ez tartja fogva a hosszú nyakú nőket!” – jegyezte meg Zita, de én csitítottam, hogy ne legyen ilyen rosszhiszemű, valószínűleg mindketten csak alkalmazottak ugyanabban az üzletben.

Valójában most ezüstművesekhez érkeztünk, ahol megnézhettük, hogy hogyan készül a kőzetből az ezüstékszer. Pontosabban a legelső lépést, amikor valami savval kioldják a kőzetből az ezüstöt, azt nem láttuk, de ezután mindent. Egy apró kis tégelyben forró parázs közé tették az ezüstdarabot, amit ezúttal egy hagyományos, gumicsöves, kézzel pumpálós fújóval felizzítottak 800°C fölé, ahol az ezüst folyékonnyá vált, és kiöntötték azt hosszú vájatokba. Így készítik az ezüsrudakat, amit aztán az ékszerkészítő megint megolvaszt, és kedve szerint formál belőle gyűrűt, vagy épp ilyen hajlítható, „úszó” halacskát. Zitának ez a halacska nagyon megtetszett, de sajnos olyan árat kértek érte, hogy végül lemondtunk róla, különben sem akartuk támogatni azt az üzletet, aminek köze van a Paduang nők „fogvatartásához”, akármi is legyen a teljes igazság valahol a rabszolgatartás és a rendesen fizetett, és tartott alkalmazottak között. Mindenesetre az tény, hogy nagyon érdekes volt látni az ezüstékszerek készítését és az ezüst formázását. Épp csak a falon logó Manchester United focihőseit bemutató poszterek rombolták le némileg az amúgy egészen autentikus összképet, de ez nem volt baj, sőt, így tértünk igazán észhez, és éreztük, hogy itt amúgy jó eséllyel nem lenne, vagy legalábbis nem ilyen formában működne ez a mesterség, ha mi turisták nem tartanánk azt fent. Igaz, mi ebből most nem vettük ki aktívan a részünk, senki sem vásárolt közülünk tőlük, és ezért nem is tűntek haragosnak. Valószínűleg megszokták már, hogy kétféle ember tér be hozzájuk: a csóró hátizsákos turista, aki maga szervezte a low-cost utazását, és aki jó eséllyel csak körbenéz, de nem vásárol, és a kicsit eleresztettebb, vásárló kategória, a szervezett utazás kereteiben érkező ipari turisták, akik maximum csak pár hétre utaznak, és materialistábbak, ők az ő embereik, ők azok, akiknek el lehet adni 2-300%-os, vagy ki tudja, mekkora haszonnal a cuccokat. Mondom ezt most minden rosszallás nélkül, mert az ipari turizmus is egyfajta utazás, és az is érdekes, csak az egy teljesen más világ, ott azt kapja az ember, amiért jött, az olyan embereknek való, akiknek kevés idejük, és sok pénzük van. Mi ezzel pont fordítva vagyunk, mi meg mást kapunk: a kalandokat, a kihívásokat, a nagyobb ismeretlent, ami egy fokkal közelebb áll a valósághoz, annak minden gyönyörűségével és nehézségével együtt.

Phaung Daw Oo Pagoda – Az öt arany Buddha, és a lábbal evezős verseny

Ennek következő állomása a Phaung Daw Oo Pagoda volt, ami már kívülről pompás látványt nyújtott. Egy nagy vizi kereszteződésnek a pagodával átellenes oldalán kötöttünk ki, itt fiatalok kerambotoztak, és innen még pallókon át körbe kellett mennünk, hogy végül egy nagy gyalogos felüljárón keresztül megérkezzünk a Pagodához.

Ez a hely arról híres, hogy itt tartják azt az 5 arany Buddha szobrot, amit már a felismerhetetlenségig telerakosgattak a látogatók a pagoda sarkában is megvásárolható aranylemezkékkel. Ettől aztán már csak néhány órmotlan, gömbölyded aranyalak maradt a szobroktól, és ezáltal azok még híresebbé váltak. Ottlétünkkor is rengetegen ragasztgattak rá újabb és újabb aranyréteget, ez itt valamiféle adományt vagy áldozást jelent, és érdekes módon a középső emelvényre, ahol ezek a szobrok vannak, csak férfiak léphetnek fel, csak ők ragasztgathatnak. Ennek sok helyi sem örül, és mi sem értjük igazán, mi ez a férfiközpontúság itt a buddhista kultúrában, ami amúgy nem az, hiszen máshol meg láttunk még női szerzeteseket is. Mindeközben a hangosbemondóból folyamatosan szólt valamiféle beszéd, aminek próbáltuk megtudni az értelmét, de mivel valami ónyelven van, azt a helyiek sem tudják pontosan, csak ilyesmiket hallottunk, hogy „legyen szerencséd, légy boldog, legyen szép napod, életed”… :) Végül is ez szép, csak én azt hittem, ennél összetetted dolgokról skandál a bácsi, akit aztán meg is találtam egy könyv és egy mikrofon felett.

Ekkor szépen el is kaptak a fényképezőgéppel is levámoltak nem kevés, hanem 500 kyatra „camera fee” néven. Na de mi van ezen a jegyen? Férfiak tömege két hajón állva evez lábbal! Hát ez meg micsoda? Ennek utánamentem és kérdezősködtem, olvastam, mire megtudtam, hogy itt minden teliholdkor nagy buli van. Először is azokon a díszes hajókon, amiket érkezéskor láttunk, körbehordják az öt Buddhát a tónak a különböző részeire, meghatározott sorrenben és menetrendben. Aztán ha ennek a több napos körmenetnek vége, az egész móka zárásaként rendeznek egy ilyen lábbal evezős versenyt, ami szerintem oltári jó látvány lehet, és igazán sajnálom, hogy erről mi már lemaradtunk. Azért a csónakokat a Buddhahajó mellett a fedett kikötőgarázsban sikerült megcsodálni: hosszabbak egy átlag csónaknál, még a mi csónakunknál is, és középen kapaszkodókkal vannak felszerelve. Így az egyik kezükkel kapaszkodhatnak az evezők, a másikkal pedig az evezőt foghajták, ami lent a lábukkal is betámasztanak. Gondoljatok csak bele, mekkora buli és mekkora látvány lehet egy ilyen verseny, hiszen egy ilyen hajón így állva sokkal többen elférnek, mint mondjuk a mi általunk ismert olimpiai kajakkenu számokban, hiszen állva sokkal kevesebb helyett foglalhat egy ember. És micsoda egyensúly kellhet az egészhez, hiszen állnak, gyakorlatilag csak egy keskeny ladikon, és közben még mozognak is, nem is kicsit! Áááá, egy ilyen micsoda látvány lehet! Valaki, aki jön majd még közületek Mianmarba (gyertek, érdemes, nagyon jó, könnyű hely, turistának való, tele színes, szagos, teljesen egyedi, oltári élményekkel!), időzítsétek úgy az ittléteteket, hogy legyetek az Inle-tónál teliholdkor, és vegyétek nekünk videóra ezt a versenyt! Látni akarom! Vagy majd mi visszajövünk, ha egyszer leszünk még ilyen nagyon szerencsések, hogy eljuthatunk ide, és lesz akkor még világ. :)

Miközben megcsodáltuk a pagodát, leszakadt az ég, így itt kicsit többet várakoztunk, mint szerettük volna, de aztán a vihar amilyen gyorsan jött, úgy tovább is állt, és mi kiszabadulhattunk újra a szabadba. A közeli bazárban körbejártunk és ettünk egy-egy kör shán nudlit, Sebastian-ék örömére a csípősebb fajtából, így én a végén totál leizzadt, vörös képpel másztam vissza a pallókon a csónakunkhoz. Itt Sebastian kérdezte, hogy láttuk-e a leszakadt pallót, mert ők ráléptek és nagyon megijedtek!? Mondtam, hogy igen, persze, jövet alattam tört meg, azt hittem belezuhanok kamerástul a vízbe…

Így készül a lótuszvirágból lungi

A pagoda utána következő állomás egy szövőház volt, ahol a lótuszvirágtól kezdve a kész anyagig végigcsodálhattuk az egész folyamatot, ami megint nagyon érdekes volt, én végig csak keresgéltem az állam a két emeletes faépületben. Kezdjük az elején: van ugye ez a lótuszvirág, állítólag ebből készül itt minden cérna, de az is lehet, hogy ez csak ügyes marketing, és még sok más hasonló növény szárából is, mert hogy őszinte legyek, se a tavon, se a környéken nem láttunk sok lótuszvirágot, de az is lehet, hogy csak szkeptikus vagyok, és tévedek, és valójában a tó déli, turisták által nem járt része csurig van lótuszvirággal, hogy a hajók már el sem férnek rajta. Szóval akkor inkább így mondom, így kerek és igaz: nekünk úgy mondták, és mi úgy láttuk, sőt, úgy csináltuk, hogy a lótuszvirág szárát megtörtük, abból a vékony rostszálakat kihúztuk, és néhány ilyet összesodorva már meg is kaptuk a cérna vastagságú anyagot, amit szépen az előző adaggal is összesodrunk a végén és kész volt a folyamatos cérna! Pedig az előbb még lótuszvirág szál volt, és igazán nem csináltunk sokat, hogy cérna legyen belőle! Hát nem őrületes a természet és az emberi találékonyság!?

Persze ne legyünk még oda, ez még csak valami elég durva, egyenetlen történet, ezt még orsózzák és színezik is, igaz utóbbit nem láttuk, csak az orsózást, azt viszont érdekes volt megfigyelni, hogy egy biciklikerék segítségével végzik! :)

Fent több nő és egy férfi is kezelt nagy, hat pedálos gépeket, oltári jó volt nézni, ahogy ezt művelték, megpróbálom visszaadni az élményt és a működési elvet, bár nem lesz könnyű, mert egy ilyen szövőgép azért nem egy egyszerű szerkezet. A hosszanti cérnákat egy a szövőgép az szövőtől távoli, felső sarkában, egy hengerre felcsavarva tartják, erre a hengerre súlyokat is akasztanak, hogy ezek a cérnák mindig feszesek legyenek, hiszen a túlvégin épp a szövő előtt vannak, immár kész anyagként. A kereszt irányú cérnát a szövő egy kis lökővel, egy kis tokban tartva löki át egy karhúzással egy kötél segítségével kilőve, mindig egyik oldalról a másikra, csak közben még a pedálokat is kezelnie kell hogy a hosszanti cérnákat azokkal és a hozzájuk kapcsolt részekkel mindig úgy tartsa, hogy azok hol egyszer így, hol úgy legyenek felváltva kifeszítve, hogy aztán amint átlökte közöttük a keresztcérnát, egy fésűvel ráhúzza azt, majd jöhet a következő sor, de már közben a keresztcérna a túloldalt van, és onnan szalad vissza, és a pedálokkal megcserélte a hosszanti cérnákat és már ellenkezőleg állnak felváltva a hosszanti cérnák. Ezt még tovább cifrázzák, ha több színnel dolgoznak, mert akkor az éppen aktuális színnek megfelelően cserélgetik a „rakétákat” amelyekben különböző színű kis orsók vannak. Szóval az egész nagyon látványos, elképesztő, és zseniális!

Lehet, hogy most tévedek, de talán ez az utolsó helyek egyike (meg persze Banglades, ahol sok ilyet hallottunk kattogni az útról, és az egyikbe Zita be is ment körbenézni), ahol ilyen, ember által működtetett szövőgépeket láthatunk, hiszen egész biztos vagyok benne, hogy ezeket a modern világban már rég gépesítették, és itt ezekben az országokban azért maradhatott még fenn, mert sok az ember, és mivel ezért a mezőgazdaságot is egyre inkább gépesítik és iparosítják, ezért aztán az emberek kiszorulnak a földekről és kénytelenek fillérekért ilyen gyárakban dolgozni.

Mindenesetre akkor is szép volt ilyet látni, ha közben tudtuk, hogy ez már eltűnőben van a világban és ez itt most csak nekünk volt egy bemutató és így ez is már csak félig „igazi”.

Cigaretta levélbe sodorva

Erről majdben teljesen meg is feledkeztem, mert ez volt az a ház a szövőház után, ahol megálltunk, de ez az egy dolog engem annyira nem kötött le, és erről meg aztán végképp lejött, hogy a turistáknak van építve, különben minek ülne három asszony egy tóra épített, szépen berendezett ház közepén, és sodorná sorban a cigarettákat. De igazából ezzel sincs baj, még akkor sem, ha egyikünk sem dohányzik, és nagyjából mind a ketten dohányzásellenesek vagyunk. Érdekesek voltak a különböző aromájú, zöld levélbe sodort cigaretták, még így is, hogy csak meggyújtás nélkül szagolgattam őket. Lehetőség lett volna rá, hogy kipróbáljuk a cigarettákat, de mivel életemben soha egy slukkot nem szívtam még, nem akartam most elkezdeni, ehhez a nemdohányzáshoz azt hiszem most már ragaszkodom örökre. De ha nem így lenne, akkor se akartam volna egy első fulladásos élményt ezen az amúgy gyönyörű helyen, a tó közepén.

Annak, aki dohányzik, vagy akinek a barátai dohányoznak, ez a levélbe tekert mindenféle ízű cigaretta tök jó ajándék, nyilvánvalóan ezért van itt ez az egész ház – hisz perszehogy lehetőség volt a vásárlásra is! :) Szerintem ha egy egyedi sodrású cigarettát kértünk volna, azt is elkészítik nekünk.

Az ugráló macskák gyásza

A következő ház, ahol megálltunk, az a Nga Hpe Kyaung volt, vagyis a „Jumping Cats Monastery”, az ugráló macskák kolostora. Ez a hely arról híres, hogy az itt élő szerzetesek megtanították a macskáikat átugrani egy a kezükben tartott karikagyűrűn, és ezt egy kis macskakajára fordított adományért cserébe szívesen be is mutatják az odalátogatóknak. Na, hát tudom, bolondok vagyunk, de erre mind a ketten nagyon kíváncsi voltunk. Amikor odaértünk, először szerzeteseket nem is láttunk, csak macskákat, főleg fekete-fehér cirmosokat, de belőlük vagy egy tucatot. Velük játszottak a földön üldögélő turisták, de közben a bordó ruhás szerzetesek sehol nem voltak, nem ugráltattak macskát, szóval úgy tűnt, nem lesz itt buli. Később, amikor már szépen körbejártuk az amúgy nem csúnya pagodát, megtudtuk, hogy mi történt, és miért nem ugranak most a macskák: öt hónapja meghalt a kolostor vezető szerzetese, és az ő tiszteletére, mintegy a gyász kifejezéseképpen azóta nem ugráltatják a macskákat. Szóval nem volt produkció, de azért mi, turisták megpróbálkoztunk a macskák ugráltatásával, a kezünkkel karikát formáltunk és azt a macskák fölé tartottuk, nézzétek az eredményt:

Elsőre nem vették a lapot a cirmosok, de aztán:

Nos, hallhattátok a nézőközönség csodálatát! :) Ugyanakkor én nem vagyok még meggyőzve, ezért még nem jár cicakajára adomány, merthogy szerintem ez egész egyszerűen csak a természetes, „default cat feature”, vagyis szerintem erre minden macska így reagálna, hisz egyszerűen csak megzavartuk szegény cicát csendes, nézelődős magányában, akinek ebből elege lett, és átugorva Zita karját, odébbállt. Ezt megerősítendő kérnék MKMO-t, vagyis Minden Kedves Macskás Olvasót, próbálja ki ezt otthon a saját cicájával, és egy rövid kommentben számoljon be itt az eredményről. Esetleg kutyások is kipróbálhatják! :) Van egy söröm rá, hogy az esetek 80%-ban ugyanez fog történni a hazai, mezei, karikaugrásra kiképzetlen macskáknál is. A többi macsek, a 20% pedig majd a karotok alatt akar átbújni, vagy megpróbál játszani azzal. Vagy dorombolva hozzátok bújik. :)

Szóval ez volt a Jumping Cats Monastery, igazából élveztük még így is, ugráló macskák nélkül, érdekes és szép hely.

Vacsora és kocsmázás – Tiszta élvezet!

Innen már egyenesen visszasiklottunk a tavon Nyuang Shwe-be, ahol kifizettük és megköszöntük a csónakosunknak az egész napos körtúrát, majd négyesben a német barátainkkal elmentünk vacsorázni, a már az előző napokban bejáratott kis családi „étterembe”. Ez a hely talán a lehető legcsaládiasabb, legpuritánabbika a városkában, az utcára nyílik és csupán két asztalból áll, ezek egyikének mindig a tetején ülve találtuk a család legfiatalabb tagját, aki érdeklődéssel szórta szét majd szedte össze az odakészített fogpiszkálókat. Itt 700 kyat, vagyis kevesebb, mint 200 forint volt egy tál curry, rizzsel és levessel, na meg a mindenütt ingyenes teával. :) Máshol, a turistáknak épített csili-vili éttermekben 2000 alatt sehol nem kapni értelmes ételt, de itt ennyiből is jól laktunk, ezúttal halat ettünk, amit persze agyon szórtak igen erős csilivel, így én majd meg pusztultam. Úgy látszik ehhez nem bír hozzászokni a szervezetem, ahányszor csípőset eszem, legyen az csili, vagy bors, vagy akármi, mindig csurog az arcomról a víz.

Miután egy nagyon jót vacsoráztunk e csodás nap végén, az egészre még egy kis sörözéssel is rátettünk, ez rettentő jól esett, mert már az idejét nem tudom, mikor volt az velünk utoljára, hogy beültünk egy helyre, ami erre volt kitalálva, rendeltünk, és kihozták és az asztalnál jót beszélgettünk, és közben sört ittunk – magyarul kocsmáztunk. Hú, nagyon jól esett, és a 3 db 3dl-es korsótól kicsit meg is bódultam, mert ugye elszoktam itt az úton a hónapok alatt teljesen az alkoholtól. Így kell olcsón berúgni! :) Persze attól még nagyon messze voltam, és ez már nem is cél egy jó ideje. A kocsmában 600 kyat, vagyis kb. 170 forint volt a 3dl csapolt sör, ezért otthon már morognék, és itt pláne, de most nem tettem, mert élvezni akartam az estét, és nagyon jólesett. Zita nem szereti a sört, ő Star kólát ivott, ennek 285ml-es üvege 300 volt. Szóval durván kirúgtunk a hámból, ezen a napon ketten 6571 forintot költöttünk, és ebben benne van a 15 dolláros szállásunk, az egész napos csónakos túra, és ez a kis esti tivornya is. Mianmarban nagyon olcsón el lehet lenni, annyi a titok, hogy egy kis időt és energiát kell fordítani mindig arra, hogy megtaláljuk az olcsó helyeket és megoldásokat. Ha ez megvan, még egy kis „habzsi-dőzsi” is belefér, ésszel. Szóval Mianmart nagyon szeretjük, összehasonlíthatatlanul könnyű, és kényelmes, tiszta élvezet ez az ország Banglades után. Persze ott is nagyon jó volt, de a „tiszta élvezet” kifejezést azért nem használnám az ottani élményeinkre. :) De itt megkapni ezt – igaz, ahhoz, hogy így lássuk a dolgokat, lehet, kellett az a Banglades is, és kell, hogy alapból mi kerékpártúrázók legyünk, és ne hátizsákos turisták. Mert a hátizsákos lét már élből jóval könnyebb, mint a kerékpártúrázás, és ezért bizonyos szempontból sablonosabb, unalmasabb is – persze még mindig nagyszerű! És mivel mi elég sokat bringáztunk már, és legutóbb elég kemény körülmények között, most abszolút tudjuk ezt a fajta létet és utazást is élvezni és értékelni. :) Ez a nap nálam bekerült az úton töltött legszebb napjaink közé, még akkor is, ha most nem volt benne semmi megmérettetés, leküzdendő hágó, vagy feladat.

Tudom, Nektek talán két napba is beletelt ezt és az előző bejegyzést végigolvasni még akkor is, ha egyszerre futottatok nekik, de mi ettől még ugyanaznap jöttünk vissza a tóról, amikor kimentünk rá: 2012. október 3-án. :)

Csónakot és ötödik utast szerzünk

Miután egy teljes napot végighájpáztunk Nyaung Shwe-ben pusztán pihenéssel, naplóírással és a szállónktól nem túl távoli rövid sétákkal, délután összeverődtünk Johanna-val és Sebastian-al. Ők már jobban benne voltak a tervezgetésben, mint mi, és Sebastian kitalálta, hogy holnap kéne mennünk a tóra, mert akkor jár ott a „Five days market”, ahol nekünk jó lesz. Az öt napos piac nem öt napig tart, hanem öt napos körforgásban ismétlődnek a helyszínei. Ma pl. itt volt Nyaung Shwe-ben, és mi jól elszalasztottuk. Ez a Mianmar már csak ilyen, lemaradunk a telihold köré rendezett fesztiválokról, most meg a piacról. Még jó, hogy az ilyesmi már nem zavar minket, annyira mint kezdetben. Ha annyit utaznánk, mint Heinz Stücke, utána is maradna még mit látni, ezért aztán a magunkfajta utazó hamar feladja a „mindent látni akarok” elvet. Az „igyekszem sokat látni, és amit kapok, azt megélem szépen és örülök neki nagyon” elv sokkal jobb. :)

Szóval Sebastian unszolására, miután benyomta mindenki magába a Shan Noodle-jét, kisétáltunk a főutcára, hogy „véletlenül” betévedjünk az egyik utazási irodába, ahol szerveznek „boat trip”-eket, vagyis hajókázást a tavon. Ez az utazási iroda végül a „Villager Tourist Agency” lett, és eltöltöttünk náluk vagy fél órát. Két nagyon vicces srác volt ekkor az irodában, el nem tudtuk képzelni, mit dumálnak össze és veszekednek állandóan a kérdéseinken. Azt például, hogy a csónakon elfér-e hat ülés, vagy csak öt, kb. tíz körmondatban vitatták meg. Amikor pedig nekiálltam volna kőkeményen alkudozni, oda se figyeltek rám, az egyikük eltűnt, a másikjuk leült és a gitárján elkezdett valami Metallica dalt pengetni. Ők szülik a pénzt, vagy izzadják, esetleg errefelé néha hullik az égből, hogy nem érdekli őket az üzlet? :) A gitárszó hallatán kértük a srácot, hogy holnap jöjjön velünk a hajóra hatodiknak a gitárjával egyetemben, de ő mondta, hogy sajnos már foglalt holnapra, de este összejöhetünk „for a party”. :) Hát, ezek a srácok tényleg készen voltak, végül nevetgélve egyeztünk meg egy 7 órás túrában 15 ezer kyat-ért, vagyis összesen, négyünkre 4000 forintért. Fejenként az mindössze 3750 kyat, vagy még kevesebb, ha beszervezünk egy ötödik, esetleg hatodik embert. A srácok nem voltak százasok, még mielőtt üzletet kötöttünk volna, már nekünk ajándékoztak néhány régi papírpénzt, így szert tettünk 1,5,10 és 20 kyat-os bankjegyekre. Ezeknek rettentő mód örültünk, főleg, hogy így leltük meg őket, nem pedig pénzért vásároltuk valakitől, aki erre szakosodott.

Az estéből nem maradt más hátra, mint keríteni még egy vagy két embert a holnapi tavi túrára. Ehhez elkértem Bas bérelt bringáját, hogy amíg ők hármasban Zitával átsétálnak a Pancake Kingdom nevű étterembe, én addig elkerekezzek a település másik szegletében lévő Remember Inn-re, ahol emlékeink szerint az a kanadai pár lakik, akikkel Kinpunban és tegnap este itt a főutcán is összefutottunk. Ők pont ideálisak lennének harmadik párosnak. Sajnos nem kaptam őket a szállójukban, de amikor a Pancake Kingdom előtt megálltam, odabent pillantottam meg őket, egy asztalnál mosolyogva Zitáékkal. Micsoda véletlen, hogy pont itt vannak, épp őket mentem keresni. Mint kiderült, ők már tegnap voltak a tavon, de van egy francia barátjuk, egy Fáni nevű lány, ő velünk tart, így megvagyunk öten.

Másnap 8-kor találkoztunk a csatorna feletti hídon, ahol már várt ránk a csónakos ember, a csónakban pedig a felesége, aki a hajó orrába ült. Helyet foglaltunk kényelmes székeinkben, melyekhez a háttámlát a mentőmellények szolgáltatták, majd elindultunk. A hosszúkás csónakkal, hogy meg tudjunk fordulni, először át kellett mennünk a híd túloldalára, ahol a csatorna kiszélesedett. Még ki sem értünk a tóra, már sok érdekeset láttunk, például ahogy a miénkhez hasonló csónakokkal hozzák be a „földekről”, vagyis az úszó kertekből a paradicsomot nagy, dugig pakolt kosarakban – csoda, hogy nem süllyed el tőlük a csónak.

A tradicionális inle-tavi halászok

Nekem egy igazán nagy vágyam volt a mai nappal kapcsolatban, mégpedig, hogy tudjak igazán jó, közeli fényképeket készíteni a spéci, tölcsérhálós, lábbal evezős, tradicionális halászokról. Sajnos ez ügyben tegnap este az utazási irodás mókamesterek már lelomboztak, azt mondták, kicsi az esély, hogy fogunk velük egyáltalán találkozni.

Ennek ellenére egy nagyon kellemes csalódásként már rögtön a tó bejáratánál, vagyis a csatorna torkolatánál több csónakkal fogadtak minket, írom a fogadást szánt szándékkal, mivel ők valóban a mi kedvünkért időztek ott, ez abban is megmutatkozott, hogy rögvest a csónakunk közvetlen közelében találtuk őket. Héhéé, ennyire azért nem gondoltam közelről azt a fényképet, nem férsz bele a képbe a csónakoddal, a háttérben pedig ott egy másik turistákkal teli csónak, ez így nem eredeti, nem jó! :) De ez még hagyján volt, ahogy mutogatta, hogy milyen halat fogott (gondolom jó pénzért el akarta adni nekünk – de mit kezdünk egész nap a tavon egy hallal, csak ránk büdösödik…), szinte már súrolta egymást a két csónak, és ahogy az ö csónakjának az oldalának csapódtak a hullámok, azok egyenest a mi csónakunkban kötöttek ki, konkrétan rajtam és a táskámon. Szóval a várva várt halászok végül okoztak egy kis meglepetést, persze ezért az első vizes élményt leszámítva nem haragudtunk rájuk. :)

Most viszont nézzük, hogy pontosan miért is van ez a lábbal való evezés, és a tölcsér alakú háló. Utóbbit valóban csak itt láttuk már, nekünk turistáknak bemutatóként felvonulva, ám a lábbal való evezés mind a mai napig működik még, sok halásznál és egyéb csónakosnál láttuk ezt, úgy hogy közben ők minket nem is láttak, tehát kizárt, hogy csak a kedvünkért eveztek volna a lábukkal. Ez az egész lábbal evezés azért alakult ki, mert így evezés közben mindkét kezét tudja használni a halász, miközben az evezőt a hóna alatt fogva és a lábával tolva képes használni.

A tölcséres háló szintén érdekes történet, noha ez valójában már kihalóban van, vagy már ki is halt, mint szokás, mivel a mai „modern” műanyag hálókkal könnyebb halászni, és/vagy könnyebb, olcsóbb megépíteni, beszerezni őket. Ennek ellenére azért sikerült megtudni, hogyan is működik ez a tölcséres háló: nagyobb szájával lefelé, kifeszített hálóval leengedik, hogy az alja egészen lesüllyedjen a tó medréig. Ehhez nyilván viszonylag sekély víz kell, mert ahogy elnéztem, egyik tölcsér se nagyobb 3-4 méternél. Ezután egy hosszú bambuszrúddal a halász megpiszkálja a tó fenekét a háló közepén, hogy a halak a tölcsér oldalához, a hálóhoz meneküljenek, amit egy pillanattal később a horgász leenged, rá a halakra, akik így beakadnak a kifelé felgyűrődött hálóba, és már lehet is behúzni a csónakba a zsákmányt. Zseniális! :)

Már csak azt nem értem – valószínű, mert sohasem horgásztam/halásztam –, hogy mi a fenének csapkodják a vizet. Jól néz ki, meg minden, de igazából lövésem sincs, pontosan miért teszik. Azt tudtam, hogy a vadászoknál van terelés, de hogy a halászoknál is? Vagy épp ellenkezőleg, így juttatnak oxigént a vízbe, és csalogatják oda a halakat, vagy esetleg lusták lennének ezek az inle-tavi halak, és így ébresztik fel őket? :) Komolyan nem tudom a választ, de valaki közületek biztos, úgyhogy légyszi, ne hagyjatok minket hülyén meghalni! :) Köszönjük, és ennyit a halászokról, most suhanjunk tovább a tó felszínén.

Floating Gardens – Az úszó kertek

Az úszó kertektől a mai napon nem vártunk újat, mert a gyalogtúra végén a tavat csak egyenesen átszelő csónakból már láttuk őket. Akkor csak oldalról, láttuk hullámozni a paradicsom palánta sorokat, viszont most bementünk, ha nem is a sorok közé, de egy a sorokkal merőleges kis csatornába, ahonnan mindjárt más volt a látvány, már csak azért is, mert ez a kis csatorna aztán olyan szűk volt, hogy igazán le kellett, hogy lassítsunk és így jobban szemügyre tudtunk venni mindent. A sorok között házak is voltak, és sokan dolgoztak „odakint a földeken”, amelyek valójában nem is tudom, mennyi talajt tartalmaztak. Pár hónapja, vagy talán már egy éve is annak, hogy az indexen megjelent egy alföldi fickó cikke, aki azóta elég híres is lett, mert elsőnek Magyarországon épített egy aquapóniás üvegházat, vagyis egy olyan rendszert, ami csak minimális bevitt energia(villamos áram a keringtetéshez és haltáp) mellett képes halat és zöldségnövényeket termelni, azáltal, ahogy amit a halak kikakilnak, azt a növények, akik csak egy kavicságyban eresztenek gyökeret, hasznosítják. Talán itt is valami ilyesmiről van szó, talán a növények a tó vizéből is veszik a tápanyagokat, sőt talán leginkább onnan, mert nehezen tudom elképzelni, hogy ahol valóban úsznak ezek az ültetvénysorok, ott valami érdemleges talaj is megmaradjon. Azt a víz kimosná, legyen megkötve akármilyen sok egyéb fűfélével és növénnyel a talaj, kétlem hogy a hullámzástól megmaradna, és nem mosódna ki a tóba a humusz. Persze aztán a fene tudja, nem vagyok talajmérnök, már ha egyáltalán létezik olyan. Egy biztos, az hogy a tavon vannak veteményes kertek, mindenképpen csodálatra méltó. Hogy van-e alattuk talaj, és hogy pontosan mennyi, azt sajnos nem sikerült megtudni, ezért nem szálltam ki a csónakból, és nem kezdtem el szétbontani egy ilyen valóban úszó szigetet. Amikor elhaladtunk egy ilyen, „üres” zöld sziget mellett, amin tevékenykedtek is éppen, hogy gondolom termékennyé tegyék valamilyen zöldség számára, az ember elkezdett rajta jobbra-balra lépkedni, hogy mutassa nekünk, ez valóban úszik: és valóban himbálódzott a nagy zöldség, amin állt. Talán ha földet sokat nem is, de annyi növényi ágat és levelet építenek ezekbe az úszó szigetekbe, hogy az már elég egy növénynek, és azon keresztül megkap mindent a vízből. Az biztos, hogy (ha a gyökerükön keresztül szívják a vizet, akkor) ezek a növények a vízben nem szenvednek hiányt. :) Már csak azért is nyilvánvaló, hogy ezek az ültetvényesek valóban úsznak, mert egész sűrűn, szinte pár méterenként leszurkálnak beléjük hosszú bambuszágakat, egészen mélyre, le a tó medréig, hogy ezzel akadályozzák meg, hogy ne ússzon el a kert. :) Ahogy az egyik szűk csatornán siklottunk, jobbra egy a növényeiket csónakból gondozó családnál egy macskát fedeztünk fel. A fekete-fehér cirmos a csónak orrában ült és éppen mosdott. Amikor közel kerültünk hozzájuk, a család integetni kezdett nekünk, és az egyik nő egy másik macskát a magasba emelve mutatta, hogy vannak ám itt még többen is! Micsoda „őrült” népség ez, nem elég, hogy a vízen élnek, cölöpös házakban, és a vízen úszó növényeket termesztenek, még macskákat is tartanak, pedig ennek az állatnak aztán végképp nem a természetes közege a víz. :)

Még mindig nem tudok dűlőre jutni az úszó kertek nagyszerűségén, és sajnálom, hogy csak e bejegyzés írásakor, amikor már nem vagyunk ott a tavon a csónakban, most fogalmazódik meg bennem egy csomó újabb gondolat, és kérdés. Persze azért mint mindennek, ennek a dolognak is két oldala van, és a fene tudja, miért építenek kerteket a vízre ezek az emberek. Lehet, hogy így egyáltalán nem hatékonyabb a „föld”-művelés, csak épp erre kényszerültek rá. És sajnos amióta a fényképeinket nézegetve felfigyeltem egy a csónakjából permetező emberre, már afelől is vannak kérdéseim, hogy ez a dolog mennyire zöld és fenntartható. Az mindenesetre tény, hogy lehetséges egy tavon zöldséget termeszteni, és valószínű ez működik különösebben káros növényvédő szerek nélkül is, hiszen itt aztán tuti biztos, hogy azonnal a vízbe kerül az anyag, és ha az igazán nagyon káros lenne, akkor kétlem, hogy lennének még halak a tóban és halászok a felszínén. Egy táblát mindenesetre láttunk a tó Nyaung Shwe felőli bejáratán, ami burmaiul és angolul szólt hozzánk, közölve, hogy óvatosan a növényvédő szerekkel!

Az Inle-tavi népek legendája és egy kis Burma töri

A kertektől egy kicsit messzebb evezve a tavon, tegyük fel a kérdést: miért laknak itt a tavon emberek? Mert mindjárt meglátjátok, hogy laknak is a tavon, de előtte még maradjunk a kérdésnél. A modern válasz: nem tudom! :) A legenda: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy uralkodó ezen a szép vidéken, aki valamiért egy napon nagyon megharagudott a népére, és megparancsolta nekik, hogy hagyják el a földjét. A nép így is tett, beköltözött az Inle-tóra! :) Végül is lehet, hogy így történt, csak „egyszervolt” nélkül, kicsit reálisabban, burmaiasabban. Olvasgatva az útikönyvünk elejét, itt aztán voltak népirtások és üldözések ezen a vidéken, aminek millió egy oka van, de ezek közül egy, ami bennem megragadt, az a britek utáni viszonyok.

Mivel az angol hódítók csak az ország mai területének ezen középső, nyersanyagokban és egyéb kincsekben gazdag részére koncentráltak, a külső területeknek viszonylagos önállóságot hagytak, ám amikor kivonultak innét és az ország független lett, akkor ezek a területek nem kaptak többé semmilyen autonómiát, hanem mind Burma(gyarmati nevén), vagyis inkább most már Mianmar(saját, mostani nevén) részei maradtak, de mivel előtte hozzászoktak a viszonylagos függetlenséghez, azt ezután is szerették volna megtartani. Ám az új mianmari katonai vezetéstől ezt már nem kapták meg, ellenben véres polgárháborúk törtek ki, sokan elnyomásban és üldözésben voltak és vannak kénytelenek élni, gondoljunk csak a rohingya muszlimokra Rakhaing megyében, akik létét mind a mai napig nem ismeri el az állam.

Ez milyen már, ki hallott már ilyet? Kinek és mit ártottak azok a népek? Persze, ennél a dolgok biztosan sokkal keszekuszábbak és bonyolultabbak és biztos minden kisebbségnek és területnek megvan a saját maga története, mindkét oldalról. Ebből aztán én tuti nem fogom kibogozni az igazságot, most csak annyit akartam mondani, hogy Mianmar arany földjéhez (ahogy a turistákat csalogató anyagokban olvashatjuk) sok vér is tapad (ahogy a hírekből kapjuk), és simán el tudom képzelni, hogy valóban egy az eredeti földjéről elüldözött nép él most itt ilyen csodálatra méltóan az Inle-tó vizén.

Ugye, mondtam, minden érmének két oldala van: ha nem üldözték volna őket el, most minek járnánk a csodájára, és miről koptatnám épp a billentyűket? :)

A piacon – Vissza az időben

Na de nézzük, hogyan is néznek ki azok a bizonyos „floating village”-ek! Azt már előre tudtuk, hogy nem fognak úszni a víz felszínén, mert amikor erre rákérdeztünk, három percig röhögtek rajunk a gitáros barátaink tegnap este az utazási irodában. Ezek a falvak nem úsznak a vízen, és soha nem is úsztak, csupán rájuk ragadt ez a név valahogy. Az igazság az, hogy szinte minden ház, köztük még sok emeletes is, cövekeken áll. Szóval ez itt Délkelet-Ázsia Velencéje, Countryside Edition-ban! :) A házsorok, ahol sűrűbben vannak, utcákat alkotnak, amelyeknek egyik oldaláról a másikra keskeny gyalogos hidacskákon lehet átjutni, na és persze csónakon.

Az első úti célunk, amit kifejezetten kértünk, hogy legyen benne a túrában, az egy piac volt, ahol éppen a „Five Day Market” volt aznap, Than Taung-nál. Az irodában ezt javasolták, mondván ez nem a turistáknak maradt csak fenn, és itt nem fogunk háromnál több szuvenír árussal találkozni, ellenben igazi piaci élettel igen. Erre voltunk mi is kíváncsiak! A piachoz 20 percet sétálnunk kellett, de előtte még a járművünknek „parkolóhelyet” kellett találnunk a szűk csatorna végén, ami dugik volt tömve csónakokkal. Itt, aki először érkezik, az utolsónak távozik! Vagy mégsem? Emberünk nagyon ügyesen tolja félre a csónakokat, és szorít így nekünk helyet ott, ahol az előbb még nem volt, és mi úgy láttuk, nem is lesz a csónakok sűrű sorában.

Így már ki tudtunk szállni anélkül, hogy át kelljen másznunk több csónakon, és kezdődhetett a séta. Ahogy mentünk a nap alatt, egyre inkább azt kezdtük sejteni, hogy baj van, hogy vége van már a piacnak, mert egyre csak jöttek az emberek, mindenki csak szembe velünk, fejükön, vagy egy bambuszág két végén a vállukon árukat, vagyis azok maradékát cipelve. Már azt gondoltuk, hogy ezt is benéztük és a vicces srácok jól megtréfáltak minket a 8 órai indulással, de aztán egy helyen, ahol egy üres szekerekkel és legelő ökrökkel teli mezőt kereszteztük, egy érdekes zsivajt hallottak meg füleink, és sejtésünk hamarosan beigazolódott, ahogy felértünk a töltésre, elénk tárult a piac.

Rögtön a hídon evezőket árultak, és az is leesett, hogy a mező, amit kereszteztünk, az valójában a piac parkolója volt, az állati erővel hajtott járművek számára! Hát nem óriása? Van még ilyen a Földön! Persze a hídon túl, a sátrak alatt már biciklik és néhány motorkerékpár is parkolt, ahogyan sok árusnál műanyagba csomagolt tömeggyártott termékeket is találtunk, de különben, ha ezek felett szemet hunyunk, az egész piac ugyanígy nézhetett ki több tucat, vagy akár száz évekkel ezelőtt is. A furcsa piros és narancsságra „törölközőt” a fejünk hordó törzsi nők magokat és zöldségeket árultak, de tofut is láttunk, na és rengeteg o lajban sütött történetet, szamoszát, és egy csomó olyan dolgot is, amiről azt se tudtuk, micsoda.

Mivel mindketten éhesek voltunk már, valami étel után néztünk magunk is, a többiektől fél órára szét váltunk, és ekkor fedeztük fel a piac bejárattal átellenes sarkában a kis étkezdénket. A már megszokott liliputi asztalsorhoz ültünk le, még kisebb székekhez, és a mianmarban mindenütt ingyenesen felszolgált zöldtea mellett vártuk, hogy kihozzák nekünk a kért ételt, amiről csak annyit tudtunk, hogy „noodles”, vagyis tészta lesz. Hát, levest hoztak ki, minimális zöldséggel az alján. Sejtettük, hogy ennyire nem értettük félre egymást, és valóban, hamarosan egy másik tálkán megérkezett a tészta is. De az a leves… Pontosan olyan íze volt, mint otthon egy tyúkhúslevesnek. Látnotok kellett volna Zitát, mielőtt belekóstolt, egy picit búskomor volt, de az első kanál után kihúzta magát és nem kicsit elmosolyodott, elment volna reklámfilm szereplőnek is ezzel a mozdulatsorával. A leves gyorsan eltűnt a tányérból, mire én tettem szemrehányást, persze csak viccesen, hogy de hát csak arról volt szó, hogy megkóstolja. :) Persze ebből drámát nem csináltunk, helyette kértünk még egy tányér levest, ami, mint az a fizetésnél a végén kiderült, ingyenes volt. A tészta szintén nagyszerű volt, ám ízvilágban nem nyújtott újat a már kóstoltaknál, viszont állagra minden eddigi tésztánál jobban hasonlított a spagettiére. Amíg ettünk, figyeltük a helyiek jövés-menését: senki sem sietett vagy rohant, közösségi életet is éltek itt a piacon, sokan megálltak egymással beszélgetni, a bambuszrúddal a vállukon, a kosárral a fejükön, vagy épp egy ruhadarabbal a testükhöz fogott csecsemővel, az asszonyok kis csoportokban pletykákat cseréltek, mindenkinek az arcán őszinte, szép mosolyt láttunk, már-már idilli volt ez a kép.

Az étterem mellett találtunk egy szerszámkovács sort, ahol igen érdekes módon szították a tüzet. A kovács mögött, fölött, egy kis emelvényen ült egy fickó, aki felváltva két nagy bambuszcsövet pumpált, így fújva levegőt és izzítva folyamatosan a tüzet. Micsoda találmány, és ezt vajon mikor találhatták ki? Nincs benne gumicső, se semmi ördöngösség, ez csak két fadarab, belül egy kis toll tömítéssel és tényleg izzik az a vas, a szemünk előtt ütik, itt a piac sarkában, mint valami korabeli regényfilmben!

Az idő úgy elrepült, hogy mire észrevettük, hogy a fél óra lejárt, úgy kellett visszaszaladnunk a megbeszélt találkozási helyre, ahol a többiek már leültek teázgatni és kipróbálni az itteni szamoszát és a hozzá hasonló tésztában kisütött finomságokat. Mi is csatlakoztunk hozzájuk, és meglepve tapasztaltuk, hogy az asztal közepére helyett teás termosz borításához, csak hogy legyen rajta valami szép színes, egy rovarirtó spray matricáját ragasztották! :o Én itt nagyon összebarátkoztam egy a sok bételből igen bordón, és igen szélesen mosolygó emberrel, aki megtanított nekem néhány újabb burméz szót. Csak azt nem tudom még, hogy hogyan írja és mondja helyesen a szép magyar nyelvünk azt a nyelvet, amit ők beszélnek: burmai, burméz, búrméz, bárméz, vagy mianmari, vagy egyik sem? A kapott szavakat csak nagy sokadjára tudtam helyesen elismételni és leírni, de cserébe nagy nevetéseket kaptam, hát még a végén a búcsúzkodáskor: Námádöme! – azaz viszlát!

Át a parkolón, ami most is lenyűgöz, keresztül az üres vásárcsarnokon, ahol idefelé biztosra véltük, hogy teljesen lekéstük a piacot, majd vissza a szekérúton a csónakokhoz. Itt útközben köszönhetően Johanna szemfülességének észrevettük ezt az apró lepkét, ahogy éppen a virág nedvét (?) szívja, és akit én merészeltem nagyon közelről, néhány centiméterről is lemakrózni. Ezek a dolgok éppúgy lenyűgöznek most is, mint pár napja, ahogyan az is, hogy hogyan a fenébe nem vettem eddig őket észre, és ha őket nem vettem eddig észre, akkor hány apró feltáratlan csodája van még a világunknak, aminek megpillantása (ízlelése, szaglása, tapintása, hallása, érzése…) mennyi-mennyi felfedezni való örömöt jelenthet még. Egy gyerek ártatlan szemével kezdek újra rácsodálkozni a világra, de ez most még jobb, mint gyerekként, mert közben már lett valami eszem is a dolgokhoz, ezért így most még jobban, és mélyebben is érdekelnek a dolgok.

Ez a piac nagy-nagy élmény volt, itt tényleg úgy éreztük, mintha időt utaztunk volna, és ez nagyon tetszett. Én ezek után végképp hiszem, hogy van élet, és van boldog élet egy fosszilisok nélküli, fenntartható világban, mert a kisebb, lassabb, kevesebb, egyszerűbb nem feltétlenül jelenti azt, hogy rosszabb, nehezebb, keservesebb. Talán csak első blikkre, de ha jobban belegondolok, a mi utazásunk is azért szép, mert lassan haladunk, kicsi távokat teszünk meg minden nap, mert örülünk az apró dolgoknak is, mert észrevesszük és megbecsüljük a keveset, az aprót és olcsón élünk, minden nap kis pénzből, nagyon örülünk már egy tál ajándékba kapott ételnek vagy egy éjszaka vendégségnek is, ahogy akár egy jó szónak is, de még a szép napos időnek is.

Lehet, hogy innen az előre az már hátrafelé van? :) Na persze, beszélhetek itt ilyenekről, de minden csak ábránd marad addig, amíg a többségünknek még megállni sem egyszerű a mai rohanó világban, és körbenézni, hogy jó felé rohanunk-e! :)

Mivel megint öt oldalt írtam már és még csak egy fél napot részleteztem, és úgyis mindig az a baj, hogy nem jut minden hétköznapra bejegyzés, legyen most ez a zárszó, és legközelebb tovább csónakázunk a tavon az ezüstművesek, a szövőházak, a cigarettacsavaró asszonyok és az ugráló macskák kolostora felé.

Az Inle-tóra 2012. október 3-án mentünk ki.

Mon Szán története

Harmadik nap a túrán valóban nem a sárban kezdtünk, de erre még előbb várnunk kellett, több csoporttal együtt néztük a reggeli után a kolostor tornácáról, ahogyan odakint szakad az eső. Amikor kicsit alábbhagyott, Mon Szán intett nekünk, hogy induljunk, mert különben megint túl késő lesz. Zita a szandálját még tegnap megszerelte, a Golden Rock-hoz kapott nyakba akasztható belépő madzagját fűzte be cipőfűzőnek. Így végül ő maradt a szandáljában, én pedig a futócipőmben.

Mivel a kolostortól, ahol aludtunk, egy széles, száraz, murvás úton indultunk el, végre volt lehetőségünk újra beszélgetni, nem csak libasorban haladtunk egymás mögött az esőben. Mon Szánt kezdtük kérdezni az életéről, és nagyon érdekes dolgokat mesélt. Amit most leírok, azt nem csak ez alkalommal, hanem a három nap lefolyása alatt több részletben mesélte el, csak én nem akartam annyit csapongani írás közben, ezért most egyben írom le.

Mon Szán 46 éves, két fiú és két leánygyermek édesapja, de a feleségével elváltak, és ő most csak a 7 és 10 éves leánygyermekének viseli gondját. Vagyis egész pontosan az unokatestvére családjánál laknak a lányok, ő van, hogy egy hónapban csak egyszer látogat haza, mert mindenfelé dolgozik. Amikor nem túrát vezet, akkor krumpliszsákokat hord a termelőktől a vasútállomásig. Ezzel egy nap 300 kyat-ot (80 forint) tud keresni. Régen el tudott cipelni 40 kiló krumplit is, de amióta egy súlyos bambuszág cipelése közben eltört a bal válla, már csak 30kg megy. A vállát megmutatta, valóban furcsán áll a vállcsontja a bal oldalt, van benne egy hullám, mintha két válla lenne egymás mellett. De az élet csak a vállát törte el Mon Szán-nak, a kedvét nem. Amíg vele voltunk, még a legdurvább szakadó esőben is mindig mosolyogva fordult hozzánk, mindig segített, nyújtotta a kezét, ha nagyot kellett lépni vagy kapaszkodni, soha egy rossz szót nem szólt, még ezt a háromszáz kyat-os napibérét is mosolyogva mesélte. Ahogy azt is, hogy 19 évesen lezúgott valami szikláról, és utána 6 évig nem ment a dzsungelbe, mert nagyon összetörte magát és fel kellett épülnie. Egyszer egy kobra is megmarta, nem értettem pontosan, mi történt ezután, de tény, hogy látható egy kb. 30 cm-es seb nyoma az egyik lábán. Ha jól értettem, a marás körül kivágták a húsát, akkor kapott morfiumot is. Mon Szán amúgy nem egy ivós fajta, és ebből egy kicsit kitűnik a társai közül, mert amikor pl. kérdeztük, hogy hol a kuktánk, a következő választ adta: „He is at home, he don’t like rain, he needs to drink liqueur. I don’t like liqueur very much”. Ezen a “likőrt kell innia” megfogalmazáson jót nevettünk, és hozzátettük, hogy igen, valószínű a kuktánk nem szeretné így összesarazni a szép zöld Converse tornacipőjét. :)

Mon Szán lányai olyan ritkán látják az apjukat, hogy Mon Szán azt mesélte, néha már félnek tőle, idegen nekik. Ezt nagyon szomorúnak találtuk, de Mon Szán amikor ezt mesélte, se keserűség, se panaszkodás nem látszott rajta. Kérdeztük, mennyi a tandíj, mert mesélte, hogy a nagyobbik lánya most kezdi az iskolát. Egy hónapra 3000 kyat-ot kell fizetnie a sulinak, hogy a lánya iskolába járhasson. Ez elég durva, ahogy az is, hogy Mon Szán úgy beszél 5 nyelven (angol, burmai, és három, egymástól és a burmaitól nagyban különböző helyi nyelven), hogy soha nem tanult meg írni és olvasni. Mikor kérdeztem, hogy-hogy nem járt iskolába soha, elmesélte, hogy születése után 9 nappal a házukat részeg banditák felgyújtották, az édesanyja meghalt, Mon Szán-t a nagymamája mentette ki, ő nevelte fel, mert az édesapja aztán elhagyta őket és máshol alapított egy másik családot, Mon Szán őt sosem látta.

Szóval Mon Szán-nak nagyon nem egyszerű az élettörténete, de ami igazán csodálatra méltó, hogy ezek után abszolút nem egy megtört ember, sőt épp ellenkezőleg, nekünk egy örökvidám fickónak tűnt, aki azt mesélte magáról, hogy ez a túravezetés csak a szenvedélye („hobby-hobby” – ő így mondta), szeret külföldiekkel csavarogni a dzsungelben és beszélgetni velük, így tanult meg angolul is. Sokáig csak mint segédvezető és szakács ment a csoporttal, de aztán, mivel ő beszélte a helyi törzsek nyelveit, és az angolt is hamar megtanulta, túravezetővé lépett elő. Azt is mesélte, hogy előtte senki nem mert végigmenni csoporttal ezen a Kalaw – Inle-lake útvonalon, mert nem beszélték helyiek nyelvét a vezetők, így tartottak tőlük. De aztán jött Mon Szán, aki egyébként Pao, vagyis az egyik ilyen helyi törzs szülötte, és megbeszélte, megértette a helyiekkel, hogy ez a sok idegen akikkel ők jönnek, semmi rosszat nem akar az ég világon, és nem kell tartani tőlük. Szóval, ha ez igaz, akkor Mon Szán volt, aki bevezette ezt a túrát, ami ma már a Lonely Planet-ekben is szerepel és az összes szálloda is ajánlja, és vezetők tucatjai viszik rajta végig a csoportokat.

Egy bambuszház építése és a Thaunggy maraton

Mon Szán a házépítésről is mesélt, pontosabban én kérdeztem rá, hogy mennyi idő alatt építenek meg egy bambuszkunyhót, mivel ugye a Kinpun – Golden Rock túrán annyi sok bambusszal való építkezést láttunk, hogy én nagyon érdeklődő lettem ebben a témában. Mon Szán elmondta, hogy két barátjával három nap alatt fel tudnak húzni egy már nagyobb, „két szobás” bambuszházat, ami elég egy kisebb család számára, és amit, ha megfelelően nagy, 5 éves bambuszágakból építenek meg, akkor csak 7 évente kell újraépíteni. Ennyi idő alatt ugyanis megrohad és meggyengül a bambusz ezen az éghajlaton. Mon Szán életében 4 ilyen cölöpös bambuszházat épített és nagy szenvedéllyel mesélt ezekről az időkről, érezhető volt, hogy ez is az igazi énjéhez tartozik, távol a városok zajától és a pénzvilágtól, bent a dzsungelben, találni egy nagy, érett bambuszfa csoportot, azokat kivágni, odahordani a háznak kinézett helyre, és ott megépíteni magad a saját házad. Ez még működik ma itt Burma ezen, törzsek lakta részein, az emberek így építkeznek, kvázi ingyen, vagy legalábbis mindenképp pénz használata nélkül. Ez azért valahol csodálatos, nem?

Vajon mindenki ilyen „bolond” errefelé (a szó legjobb értelmében), vagy mindig csak mi fogjuk ki az ilyen őrülteket? Mert ez még mindig nem minden, Mon Szán még azt is elmesélte, hogy egyszer a Thaunggy-i maratonon, 2 óra 30-al harmadik lett! Ez az ember tényleg nem százas! Soha nem járt iskolába, de öt nyelven beszél, 4 házat épített magának, megmarta egy kobra, leesett egy szikláról, eltörte a vállát, és lefutott 42 km-t 3,6 perces kilométerátlaggal! 3km-t alig bírtam ilyen tempóban lefutni csúcskoromban, ő meg gyakorlatilag egy „vadember” hozzám képest… Talán éppen, hogy ezért ilyen kőkemény csávó! :)

Ha Mianmarban vagytok, és szeretnétek vele kirándulni, hívjátok a 09-493-84903, és kérdezzetek Mon Szán után, a kalaw-i trekking guide után.

Egy 12 éves kislány egymillió forintot terel az úton

Na, hát ennyit Mon Szánról, és most nézzük, mi történt velünk ezen a harmadik napon az úton. Először is Mon Szán 4 óra gyaloglást ígért, és a kb. 1 óra gyaloglás után elállt a eső, és kicsit később még napsütést is kaptunk. Kielőztünk egy nagy csorda tehenet, akiket egy 12 éves kislány terelt. Mon Szán elmondta, hogy egy tehén 200 dollárt és, és ők voltak legalább ötvenen, ami azt jelenti, hogy a kislány 10 ezer dollárt, vagyis több, mint 1 millió forintot terelt az úton. :) Egy 12 éves kislány… Mi otthon ötezer forintot félve bízunk egy ilyen idős lányra. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy 12 évesen már képes az ember ilyen feladatok felelős ellátására – ha megbíznak benne és rábízzák.

Ugyanezen úton később elhaladtunk egy gyönyörű, óriási, terebélyes banyana fa mellett, majd később felfedeztük, hogy az út jobb szélén kialakult egy kisebb mini-kanyon, egy vízelvezető árok. Érdekes volt látni, ahogy a víz kivájta a kanyargós, hullámos vájatait, főleg, hogy a mélyedés eleve egy földletörésnél volt, mert a túloldala magasabban volt, mint az utunk szintje. Az útról kétszer is letértünk, először csak fülledt, nedves, erdős részeken vágtunk át egy ösvényen, majd újabb néhány kilométer után megint egy ösvényen találtuk magunkat, ami nagyon érdekes patakmedreken vitt minket keresztül. Ezek a szakaszok nagyon tetszettek nekünk, különösen a sziklás részek. A kövek látványosan kitüremkedtek a vörös talajból, és ez érdekes hatást kelltett, valahogy elvesztek a méretek. Ezt éreztük akkor is, amikor apró vízmosásokat láttunk – mint a Grand Kanyon, csak kicsiben.

Egy hosszú egyenes, rettentő saras, csúszós patakmeder (vagy talán csak ösvény, amit megtalált magának a víz) után ismét kiértünk egy széles murvás útra, de azt már nem bírtam követni, hogy ez ugyanaz-e vagy egy másik, amiről fél órája letértünk. Itt gyönyörű, óriási fák árnyékában sétáltunk, majd jött megint egy saras, köves, patakmedres rész, ahonnan már megpillantottuk az Inle-tó déli részét lent a távolban, egy dombokra épített sztupacsoport mögött. Mon Szán itt azt mondta, fél óra múlva megérkezünk az ebédlőhelyre, ami ugyanott van, ahol a hajóállomás is, a sztupák mögött. Ezt nem akartuk elhinni, mert a távolságnak nagyobbnak tűnt annál, de végül igaza volt a vezetőnknek, hamar leértünk egy nagyobb útra, amin már csak egyenesen, és vízszintesen kellett haladnunk. Utolsó közös ebédünkhöz Sebastian-ék vettek egy sört, amit mindenkivel megosztottak, és négyen összedobtunk egy kis kereset kiegészítést Mon Szán-nak, mert igazán jó volt hozzánk. Fejenként 1000 kyat, vagyis 265 forint nekünk igazán nem nagy pénz, viszont Mon Szán-nak 4000 kyat, az azért már biztosan valami, és abban is biztos vagyok, hogy ha neki adjuk, akkor jó helyre kerül a pénz. Azt Mon Szán nem árulta el, hogy mennyit kap a napi 10000-ből, amit a sikh testvéreknek fizettünk fejenként az útért. Vagyis egyre csak azt hajtogatta, hogy ő ezt „hobby”-ból csinálja, és hogy ha majd visszament Kalaw-ba, megkapja tőlük a jussát, de most még nem tudja, mennyi az. Szerintem csak diplomatikus akart lenni, mi meg túl kíváncsiak voltunk. :)

Ha most indulnánk, ma már személyesen Mon Szán-t keresnénk meg, és nem csak azért, hogy olcsóbban túrázhassunk, hanem, hogy oda is több jusson a pénzünkből, ahol arra nagyobb szükség van.

Csónakkal át az Inle-tavon – A „hosszú nyakú nők”

A csónak előtt elkaptak minket és ki kellett fizetnünk egy fájdalmas 5 dolláros belépőt fejenként az Inle-tó területére való belépéshez. A bosszantó ebben az volt, hogy ezt később soha sehol nem kérték, pedig egy hétig érvényes, és hogy ez az államnak megy, valamint, hogy utólag kiderült, ha Nyaung Swhe felől közelítettük volna a tavat, ezt el tudtuk volna kerülni.

A csónak a tó északi, turisták által látogatott és ismert részének egyik déli csücskében rakott ki, innen csónakkal még hosszú csatorna rendszereken száguldottunk végig, és már itt sok érdekeset láttunk. Sztupák mellett haladtunk el, hidak alatt suhantunk át, cölöpökre épült házak mellett, mígnem az egyiknél ki is kötöttünk. Ebben a házban szuveníreket árultak és leghátul megnézhettük a „hosszú nyakú nőket”. Ők eredetileg a thai határ mellett élő Paudang népcsoporthoz tartoznak és odavalóak. A nyakra rakott karikákat eredetileg azért kezdték viselni a nők, hogy így váljanak kevésbé vonzóvá az őket elraboló, megerőszakoló szomszéd törzsek férfijai számára, és állítólag egy bizonyos számú karika és nyakmagasság után már képtelen megtartani a karikák nélkül önállóan a fejüket. Ez számomra elég szörnyű, mint ahogy az is, hogy állítólag kvázi rabszolgasorsban tartják őket Thaiföld egyes részein, miközben turistalátványosságot csinálnak belőlük.

Mi ebben a házban egész pontosan egy nőt, és két kislányt láttunk, ők tény, hogy majdnem, mint egy kiállítási tárgy voltak itt, csak közben még szőttek is valamit. Sokan az előbb említett okok miatt bojkottálják az ő látogatásukat és fényképezésüket, de igazából a fene tudja, hogy tehetnénk velük jobbat. Tény, hogy csak a turisták kedvéért vannak itt, távol az otthonuktól, de ha nem tanúsítunk irántuk érdeklődést, munkájukat veszthetik… Ha egyáltalán valóban munka ez, és nem rabszolgaság, amit én remélek. Szerintem valamennyire meg lehetnek fizetve, mert nem tűntek túl boldogtalannak vagy letörtnek, és az ilyesmit azért nehezen tudja tettetni az ember. Persze a fene tudja, mi az igazság, én nem kérdeztem meg tőlük, túlságosan meg voltam szeppenve, mindenre számítottam ezen a napon, csak arra nem, hogy ma még Paudang nőket is fogunk látni.

Még egy háznál ki akart kötni a csónakunk, de mondtuk, hogy nem szeretnénk most ezüst- és aranyműveseket látni, csak menjünk már ki a tóra és keresztül rajta, mert mindjárt esni fog, és előtte még szeretnénk megérkezni a mai végállomásunkra, Nyaung Shwe-be, de ami még fontosabb, a tavon szeretnénk látni azokat a bizonyos lábbal evező halászokat és az úszó kerteket! Végül igaz, hogy a csónak le sem lassított sehol, de mindkettőhöz volt szerencsénk. Ez a lábbal evezés tényleg nem semmi, kellhet hozzá egyensúlyérzék. A kertek pedig tényleg úsznak, a képeken ugyan nem látszik, de láttunk hullámzó paradicsompalántákat. A tavi életről majd lesz egy teljesen külön bejegyzés, mert később egy teljes napot a tavon töltöttünk, úgyhogy ezt sem fogjátok megúszni 4-5 oldal alatt, de most egyelőre csak egyszerűen érkezzünk meg Nyaung Shwe-be. Ez a város az ÉK csücskében van a tónak, pontosabban már kicsit távolabb is van a tótól, mert ezt a helyet is egy csatorna köti össze a tóval. Kikötés után elbúcsúztunk Mon Szán-tól, és megbeszéltünk egy találkát este 7:30-ra Johanna-val és Sebastiannal. Innen külön indultunk el, mert azt gondoltuk Zitával, hogy megkeressük a város legolcsóbb szálláshelyét. Hát ez sajnos nem sikerült, mert nincsen olyan, hogy legolcsóbb. Csak rengeteg 15 dolláros dupla ágyas szoba van, de az alá képtelenség volt bárhol is lealkudni az árat. Így végül, egy három kilométeres ráadás sétát követően nem a legolcsóbb, hanem a nekünk leginkább tetsző szállót választottuk, ahol aztán, ha árat lejjebb nem is, de a reggelihez (mert az mindenütt jár a szálláshoz, és ha nem kértük, csak egy dollárt engedtek el, annyit pedig megér nekünk, hogy „ágyba kapjuk” a reggelit) kialkudtunk egy kicsit több pirítóst, a tágas reggeliző erkélyen pedig, ahová a szobánk nyílt, több napon át áradt belém az ihlet és sok tíz oldalt le tudtam írni, nem csak a mianmari kalandjainkról, hanem még a bangladesi elmaradt útinaplókból is.

Nyaung Shwe-be a gyalogtúránk harmadik napján, 2012. október 1-én 16,5km gyaloglás után érkeztünk meg.

A túráról készült GPS trackünk sajnos néhol hiányos. Ahol nagyon egyenes vonalat láttok, és az nem a tavon halad, ott lemerült a GPS és nem sikerült időben elemet cserélni benne.