Kis utakon, kerülővel

Long Xuyent-ből nem egyenes úton mentünk Chau Doc-ba, mert a főútból már rég elegünk volt, inkább kerültünk és kisebb, hosszabbb utakat válaszottunk. Egy komppal hagytuk el a várost, majd egy kis kanyargó csatorna mentén haladtunk. Ezen az úton újfajta házakat fedeztünk fel, kékre vagy zöldre festett tornácokkal, széles, sok árnyékot nyújtó tetővel, díszes oszlopokkal, na és persze cölöpökkel, amiken az egész ház állt 1-2 méter magasan, hogy ha netán jönne az ár, akkor az a lakást ne árassza el. Ez az első nap Long Xuyen után viszonylag rövid volt, mert hamar megálltunk sziesztázni a nagy hőség miatt. Amíg Zita egy függőágyban olvasott, én megírtam a pamíri cikket az origo utazási rovatába. Mire elindultunk, megéheztünk, ezért hamar újra megálltunk egy helyen valami tésztás történetet enni, amit egy az utcán épp az étterem előtt álló kocsiból árult egy néni. Erre csak a fogyasztás után jöttünk rá, amit persze az étterem asztalainál tettünk meg, de ez senkit nem zavart. A délután már csak néhány óránk maradt, ezalatt megfigyeltük, hogy hogyan takarják le a házaik oldalát a helyiek nagy lepedőkkel, hogy a szél még átjárjon rajtuk, de a nap ne süssön be az amúgy oldalról szinte teljesen nyitott házakba. Egy anyukát is láttunk az úton közlekedni, aki a biciklijén két gyermekét is szállította. Tudjátok, hogy az ilyesmi engem mindig lenyűgöz, hát így volt ez most is. :)

A napot egy Cho Moi nevű helyen fejeztük be, vagyis hogy egész pontosak legyünk, csak a kerékpározást. Ez egy kis település volt, amikor megérkeztünk, abban sem voltunk biztosak, hogy vajon van-e egyáltalán szállodája, ezért aztán amikor megpillantottunk egy angol nyelviskolát, Zita ötletére betértünk, mert ugye ha valahol, hát itt majd biztos beszélnek angolul, és megkérdezhetjük, hogy merre van egy szálloda. Ez különben izgalmas feladat lehet, és könnyen megtörténhet, hogy elküldenek teljesen rossz irányba a helyiek, vagy át egy másik faluba, miközben itt is van szálloda, mindezt merő jóindulatból, mert ugye a „yes-story” itt is működik, még mindig Ázsiában vagyunk, az emberek inkább mondanak valótlant teljes jóindulattal, mint azt, hogy „nem tudom”, vagy hogy „nem tudok segíteni”, „nem értelek”.

Az iskolából Zita izgatottan szaladt vissza hozzám, hogy menjek be én is, mert szereplésünk van a gyermekek előtt az osztályteremben, a tanárnő kérése szerint. Betoltuk a bringákat a recepcióra, levettük az SPD cipőket, majd követtük a keskeny épület lépcsőházában hömpölygő gyermektömeget a második emeleti osztálytermükbe. Még csak kezdetlegesen, de a korukhoz képest ügyesen beszéltek angolul, és hogy feloldjuk kicsit a hangulatot, Zita hozta a táskájából a családi fotóinkat, a Magyarország prospektust és a világtérképet az útvonalunkkal. A gyerekek aranyosak voltak, de néha akkora zsivalyt csaptak, hogy az a mi fülünknek már szinte fizikailag is fájdalmat okozott. :) Persze a tanárnő ehhez hozzá volt szokva, ő csak mosolygott ezen, miközben mi Zitával csak egymásra néztünk, amikor a körénk és a térkép köré gyűlt gyermektömeg hangosan kezdett sikoltozni.

Zita ötletére búcsúzásképpen még megkértük őket, hogy énekeljenek valamit, ehhez a tanárnő egy CD-t is betett a magnóba, és egy igen érdekes dal indult el, amit a gyerekek nagy vidáman visító vékony hangjukon a magnó után énekeltek, miközben tornáztak is hozzá, mert a dal valahogy úgy szólt, hogy „reggel felkelek, felhúzom a lábamra a zoknim…”

Tobu, az angoltanárnő aztán elkísért minket egy szállodába, ahol találtunk egy olcsó kis lyukat magunknak, de ezzel az este még koránt sem ért véget. Egy gyors zuhanyzást követően Tobuval elmentünk vacsorázni, majd kávézni a közeli piactérre, és órákat beszélgettünk ezalatt. Tobu viszonya az édesanyjával pszichológiai esettanulmánynak is elmenne, és sajnos nem is olyan vidám történet, noha mindenképpen érdekes és főleg tanulságos. Tobu szívesen mesélt erről, és azt is megengedte, hogy írjak róla, ezért most megteszem. Tobu egyke, és az anyukája a nagy „szeretetében” olyan közel tartja magához, hogy ezzel szinte már megfolytja, vagy legalábbis mindenképpen erősen korlátozza a szabadságában, miközben Tobu már önálló, férjezett, felnőtt nő. Amikor még egyetemre járt a közeli Long Xuyenbe, ahonnan ezen a napon mi elindultunk a biciklikkel, hétköznap ott volt a kollégiumban, de onnan alig tehette ki a lábát, mert akkor még csak egy vezetékes telefon volt a szobájában, és azon minden áldott nap felhívta az anyukája, hogy leellenőrizze, hogy jól van-e és minden rendben van-e. Volt, hogy Tobu nem vette fel a telefont, ekkor az anyukája képes volt rá, és akár az éjszaka kellős közepén is robogóra ült, és behajtott Long Xuyenbe, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a lányával minden rendben van-e.

Noha Tobu ezt nem igényli, de az édesanyja mos-főz-takarít rá, illetve most már a férjére is, aki velük él, Tobu szüleivel. Tobu szeretne utazni, nagy vágya, hogy egyszer útra kelljenek, de ebben az édesanyja jelenleg megakadályozza őt, mert nem szereti, ha a lánya nincs a közelében, vagy legalábbis nem tudja róla bizonyosan, hogy hol van és mit csinál – lehetőleg minél közelebb őhozzá. Tobu egyszer egy fél éves ösztöndíjat is elnyert Ausztráliába, utazhatott, lakhatott, tanulhatott volna az ösztöndíj finanszírozásában, de végül le kellett mondania az egészet, mert az édesanyja nem engedte volna el, azt mondta, belebolondult volna a távollétébe, Tobu pedig nem akart neki ilyen fájdalmat okozni. Egyszer megpróbálta, hogy egyetlen egy éjszaka erejéig nem jelentkezett az édesanyjánál és a telefont sem vette fel, de ennek majdnem tragikus következményei lettek, mert az édesanyja megpróbálta felvágni a karján az ereit a kétségbeesésében és mikor Tobu hazatért, azt látta, hogy tiszta vér az egész lakás, az édesanyját pedig a kórházban találta meg válságos állapotban. Ezt hallva mind a ketten elképedtünk Zitával, és mondtuk Tobunak, hogy szerintünk érdemes felkeresniük egy pszichológust az édesanyjával. De Tobu csak mesélt tovább, és hiszitek vagy sem, még mindig mosolyogva és derűsen – miközben kb. 15-20 percenként egy pár szót mindig váltottak az édesanyjával telefonon. Tobu megtanult ezzel a helyzettel együtt élni, mert úgy találta, hogy nincs más választása, tudja, hogy ez valamifajta fogság már, de megtanult boldog lenni ebben a fogságban és nem a korlátozott szabadságára figyelni, hanem az elérhető, lehetséges dolgokra koncentrálni és azokban örömét lelni.

Ez ugye egy elég erősen kompromisszumos megoldás csak, ami hosszútávon az ő boldogtalanságát is eredményezheti. Azért írtam „is”-t, mert szerintünk az egész abból fakad, hogy az édesanyja nem találta meg az igazi boldogságát az életben, ezért azt most az egyetlen lányán keresztül próbálja megélni, ilyen abszurd módon, hogy közben gyakorlatilag megfosztja őt a szabadságától. Mondtuk Tobunak, hogy de hát manapság már van mobiltelefon, és a szomszéd országot sem olyan drága felhívni az itteni tarifákon, és lehet e-mailezni, skype-olni is, miért nem használják ezeket, és utaznak közben a férjükkel, legalább a szomszédos Kambodzsába, vagy Vietnamon belül. Erre a válasz az volt, hogy nem, ezt nem lehet, ez nem elég az édesanyjának, neki a lánya fizikai közelsége kell, mert az ő szemében egy másik ország, de már Saigon is egy rettentő veszélyes hely ahol a lányát ezer baj érheti, és ő belehalna, ha valami történne a lányával. Így hát nem is nagyon történik vele semmi, csak él itt ebben a kis városban, vezeti a nyelviskolát, és közben próbál nem vágyakozni. Egy holland emberke járt nemrég a városban, aki több hetet eltöltött Tobu nyelviskolájában tanítva, ő mesélt neki a világról, így amikor említettük a Couchsurfing-et, Tobu már tudta, miről beszélünk, és csak tovább biztattuk, hogy regisztráljon, hogy ha már ő nem tudja bejárni a világot, akkor a világ jöjjön el őhozzá!

Tényleg csak ezt tudtuk javasolni neki, és a pszichológust, noha utóbbi elég reménytelennek tűnt, mert Tobu nagyon úgy beszélt az édesanyjáról, mint akit már nem lehet megváltoztatni. Ennek ellenére Tobu egy pillanatra sem mutatta elkeseredettség vagy törődöttség jelét, lelkesen hallgatta a történeteinket, amelyeket a hallottak után mi már csak kicsit bátortalanul mertünk csak mesélni, és közben egyre csak azon törtük a fejünket, hogy hogyan lehetne feloldani Tobu és az édesanyja viszonyát. Lefekvés előtt még találtunk egy késő este is nyitvatartó szendvicsest, ahol bevásároltunk reggelire valót, és hazafelé még megálltunk egy Yaourt felirat mellett megvitatni a vietnami nyelv egyik érdekességét:

E drámai történet ellenére is nagy élmény volt Tobu-val beszélgetni és nagyon örültünk, hogy találkoztunk vele. Ha a Mekong deltájában jártok és megtehetitek, térjetek be Cho Moi-ba, a környék amúgy is érdemes rá, és vigyetek el egy kicsit a világotokból a gyerekeknek és Tobu-nak!

Chau Doc és az utánfutós biciklik

Cho Moi-t egy hídon keresztül hagytuk el, a csatorna felett szép kilátásunk nyílt a part mentén sűrűn egymás mellé, cölöpökre épített házakra. A következő átkelésünk még érdekesebb volt, ez már komppal történt. Először nem értettük, miért nem szállhatunk fel az éppen induló hajóra, aztán amikor a következő járattal átértünk a túloldalra és ott megláttuk, hogy mi történik, leesett a tantusz.

Minden második hajó teherhajó volt, amelyre motorral húzott utánfutókon hatalmas szénabálákat húztak fel. Ezek a motoros szalmaszállítók hosszú sorban kígyóztak a hajóállomáson, nem akármilyen látványt nyújtva számunkra. Mindegyiknek valami anyag volt a tetejére húzva, hogy a menetszél ne hordja szét a szalmát, és az egyiküknél ez az anyag folt hátán foltból volt, ezzel tovább tetézve a számunkra amúgy sem akármilyen látványt.

Csatornák téglalap hálós labirintusában hajtottunk ezen a délelőtt, egyik oldalt kisebb víztározók és házak mellett, a másik oldalt végtelen, zöldellő rizsföldek szélében. Mielőtt még kiértünk volna az egyik nagyobb ág kanyargó oldalába, megálltunk egy kis családi vendéglőben inni egy üdítőt és hűsölni egyet. Itt ismét nem volt elválasztva a tér a család nappalija és a vendéglő között, így akaratlanul is beleláttunk kicsit az életükbe, ami azért volt érdekes, mert egy kúszó-mászó kisgyermek is a család részét képezte náluk:

Jót nevettünk azon Zitával, hogy szegény gyermeket mindig hátrébb pakolta az édesanyja, ahányszor csak közelebb jött hozzánk és a kamerához. Nézzétek hogy kapálódzik a kis lábaival, amikor legelőször fölkapja az anyja. :)

A nap legérdekesebb szakasza csak ezután jött, ahogy kiértünk a folyó mellé, a Chau Doc-i kompig végig gyönyörű, nagyon érdekes falusi vidéken haladtunk, egy olyan kis utcán, ahol még sokszor aszfalt sem volt. Körülöttünk végig volt valami érdekes, vagy egy szép tornácos ház, vagy egy már messziről hallatszó, az utcán, erre a célra felállított sátorban esküvő készülődött, vagy amikor megálltunk, akkor körénk gyűlt a tömeg. Persze ez már közel sem érte el a bangladesi szinteket, ezért nem is éreztük magunkat feszélyezve attól, hogy 10-15 ember körülállja a bringáinkat és egyikükkel sem beszélünk közös nyelvet, miközben az egyikük még rá is pakolta a gyönyörűségesen fényes tollú, háziállatnak tartott kakasát a biciklijeinkre. :) Mindezt most csak élveztük, és közben faltuk magunkba az utcán vásárolt, olajban kisütött finom lángosszerűséget. Tudtuk, hogy még csak kora délután van, és mindjárt megérkezünk Chau Doc-ba, ezért nincs hová sietni, inkább kiélvezzük és megéljük ezt az érdekes szakaszát az útnak.

A komp előtt még egy díszes mecsetet is találtunk, és innentől egyértelmű volt számunkra, hogy a környéket muszlim kisebbségek is lakják. Pár méterrel később egy lungiban sétáló férfit is megpillantottunk, és őt olyan kitörő örömmel fogadtuk, mintha valami régi kedves ismerősünkkel találkoztunk volna. Nagy nevetve, hangosan odakiáltottuk neki, hogy „Lungi Babú” és közben akaratlanul is eszünkbe jutott az a rengeteg szeretet, amit a bangladesi barátainktól kaptunk. Néhány az előzőektől eltérő kinézetű házat is felfedeztünk, ezeket nagy örömmel fényképezgettük, volt, amihez vissza is fordultunk, aztán amikor már tényleg mindent jól megnéztünk és megfigyeltünk magunknak, odahajtottunk a komphoz, ami egy jó ideje már csak pár száz méterre volt tőlünk.

Chau Doc is tartogatott nekünk néhány csodát. Itt ismét 100 dong alatt sikerült szobát találnunk és itt ismét találkoztunk turistákkal, mert ez a hely egy fontos állomás a delta vietnami részéből a hajóval Phnom Penh-be igyekvők számára. Mi is így terveztünk átkelni a határon, de csak a móka kedvéért, és csak a határig, hogy az új országban minél többet biciklizhessünk. Néhány utazási irodát kifaggatva megtudtuk, hogy a hajó nagyon drága, és különben is csak a határig visz, és onnantól, vagyis az út több mint felén a „Chau Doc – Phnom Penh boat journey” valójában egy mikrobuszos utazást takar. Ezért nekünk nem lett volna pálya kifizetni a hajójegyet, ami csak a határig is túl drága lett volna nekünk. De amúgy hasznos volt az utazási irodákat felkeresni, mert az egyiknél sikerült átváltanunk a maradék dongunkat kambodzsai rielre és amerikai dollárra, ami odaát éppolyan, vagy talán még kedveltebb fizetőeszköz, mint a saját pénzük. És ugyanebben az irodában megtudtuk, hogy az a határátkelő, amit én eredetileg kinéztem átkelésre, a külföldiek számára zárva van, így végül át kellett rajzolni a tervet és azt az átkelőt választani, ahol a hajók is kikötnek.

És hogy mi volt a csoda Chau Doc-ban? Nem, nem a pagodák és nem is a piac ahol a turisták tolongtak, noha ez is érdekes volt (főleg a rendszámokat festegető bácsi!), de mi emellett már említés nélkül elmennénk, így hogy két és fél hónapja Vietnamban vagyunk. Ami nekem személy szerint borzasztóan tetszett, az az, hogy a helyi személy- és tehertaxisok olyan 12 sebességes országúti bringákon lovagolnak, amelyeket akár a budapesti bringásbetyárok feneke alatt is láthatnánk. Szép kecses váz, sebességváltó, épp csak a kormány formája egyedi kicsit, na és ami a lényeg: az útánfutó! Mit utánfutó, egész kocsi van a bringa mögé kötve, méghozzá egy tipikusan egyszerű ázsiai megoldással: némi gumirozással körbevéve egyszerűen a nyeregcsőre akasztva! Zseniális, mert csak egy gyorszárat kell kilazítani és a nyeregcsövet kihúzni a helyéről ahhoz, hogy egy akármilyen bringa mögé kösd a kocsidat, nem kell csavarozgatni semmiféle paneleket, nem kell módosítani semmit a biciklin. A kocsi hátul két személyes, a csomag pedig vagy egy kövérkésebb nyugati, vagy két vékonyabb ember, de ebbe a kategóriába már mi Zitával is csak nagy szűkösen férnénk bele, ezért a két fő inkább csak az ázsiaiakra igaz, viszont mivel a terep sík, a csomagok mennyiségének tényleg csak a helyiek végtelen fantáziája szab határt. :) Ilyen járgányok nagy számban szelték Chau Doc utcáit, szinte mindenütt láttunk egy-két darabot belőlük, és amelyik épp nem parkolt és üres volt hátul, annak a pilótája legtöbbször odajött hozzánk (ha gyalog voltunk) és felajánlotta szolgálatait, mindenféle pagodákhoz meg valami naplemente-látó helyre szeretett volna elvinni minket, persze az ár az 100 dongtól indult. :)

15.0000km – Viszlát Vietnam, köszönjük! …és egy kis összefoglaló

Egy szervezkedős, tervezgetős (pénzváltás, határátkelés kitalálása, Phnom Penh-i szálláskeresés) pihenőnap után tovább indultunk, vissza a komphoz, át a túlolalra, és a határ felé, ami 32km-re volt tőlünk. Ez a szakasz közel olyan gyönyörű volt, mint jövet, és mivel valamikor a napokban léptük át a 15 ezredik kilométert Budapest óta, idejét találtuk ünnepelni. Zita ehhez egy nagy banánlevelet talált, erre írtuk rá filccel és viszlát Vietnam és Helló Kambodzsa, előbbit persze a helyi nyelven.

A határ előtt még elköltöttük egy Com Bo-ra az utolsó dongjainkat, aztán átverekedtük magunkat a bürokrácián, amit csak a vízen, egy úszó irodában találtunk meg, hogy a nagy többségnek, a hajóval utazó hátizsákosoknak kényelmes legyen.

Vietnam jó buli volt, noha így utólag már kicsit másként csinálnánk. Utólag könnyű már okoskodni, azért még megteszem, hogy tanulhassunk belőle. Először is odafent északon a téli hónapokban (december-január-február) hideg van és szürke, ködös, esős idő, ami rá tudja nyomni a bélyegét a hangulatra, tehát ha északra utazunk, ne ebben a három hónapba tegyük, ha lehet, mert ekkor a táj sem olyan színes, mint máskor, és a sok eső sem olyan jó buli. Délen más a helyzet, Mui Ne-ben talán épp decemberben lehet a legelviselhetőbb a hőség. :) Az emberek mint mindenütt Ázsiában, itt is nagyon kedvesek velünk, ez egy általános tapasztalat, noha e mellett sajnos meg kell említsük, hogy itt Vietnamban sokkal többen próbálnak csak a pénzünkre menni, és lehúzni minket, mint pl. Laoszban, Thaiföldön vagy Kambodzsában. Ez szomorú tény, de így van, én is sajnálom leírni, mert emellett még rengeteg sok végtelenül kedves, önzetlen, segítőkész, közvetlen emberrel találkoztunk, akiknek az érdemét nem akarom elrontani azzal, hogy most hosszasan kitérek itt a turisták által látogatott helyeken található megemelt árakra és lehúzásokra. Ők is csak megélni próbálnak és a kulturális különbségekből fakadóan teljesen másak az erkölcsi normáik. Ez ellen mi több dolgot is tehetünk: elkerüljük a turistagettókat, nem hagyjuk magunkat felbőszíteni a magasabb árakon, és ha magasnak találjuk az árakat, akkor odébb sétálunk, vagy éppolyan „pofátlanul” alkudni kezdünk, amilyen pofátlanul magas a kezdeti ár. Na jó, utóbbival legyünk óvatosak, mert képesek megsértődni egy olyan áron is, ami amúgy a szomszédos városban még teljesen normális volt. Ilyenkor jön vissza a „nem bőszülünk fel” technika, vagy ha megtehetjük, akkor az, hogy egyszerűen szemet húnyunk a dolog felett, mondván, hogy „ez még mindig belefér”, ez még mindig olcsóbb, mint otthon. Ezt mi nem sokszor engedtük meg magunknak.

Az utak minősége elég jó Vietnamban, elképesztően pofába rázták az országot ahhoz képest, hogy 40 éve rommá lett bombázva az egész. A gazdaság is elég jól dübörög, ezért forgalom is lesz ezeken az utakon, ezért ha bringázunk, talán jobban tesszük, ha úgy osszuk be az időnket, hogy a hosszabb szakaszokon (Észak-Dél között) busszal/vonattal teleportálunk, és különben meg a kisebb, hosszabb, hegyesebb-dombosabb utakat preferáljuk, ahol többet kapunk a tájból, az emberekből, és a verejtékből, cserébe kevesebb jut a kilométerekből és a forgalomból. Jó alternatíva lehet egy motorkerékpár vásárlása vagy bérlése is (foldkereken.hu Ákos is erre készül épp, mert a nagy mociját már nem engedik be a törvények az országba), vagy egy helyi, könnyű aluvázas kerékpár vásárlása is, ahogy azt Andree tette. Ez utóbbi elképzelhető, hogy össze fog törni alattunk (lásd Andree küllői), de attól még mindig nagyszerű megoldás marad, mert ezt a kerékpárt tuti pikk-pakk megjavítják az országban mindenütt megtalálható kerékpár és motorkerékpár szervizek valamelyikében, a végén pedig el lehet adni, vagy oda lehet adományozni őket valakinek.

Összességében nagyon szerettük Vietnamot, azzal együtt is, hogy néha itt sem volt fenékig tejfel a lét, és néha bosszankodtunk ezen-azon, az ország sok szép élményt és csodát adott nekünk, és rengeteg nagyszerű emberrel megismerkedtünk az itt eltöltött 80 nap és 2630km alatt. Ezekért mind nagyon hálásak vagyunk és köszönjük a barátainknak!

Ezeken az utolsó vietnami napokon március 2-től 5-ig 59, 31, 44 és a utolsó nap határig 32km-t tettünk meg. Ami ezután jött, azt majd a következő bejegyzésben! Kambodzsaaa, jövünk!!! :) (az útinaplóban is)

Naplemente My Tho-ban

Előre leszögezem, hogy elég fáradt és álmos vagyok, ráadásul a hangulatom is elég furcsa, tehát nem tudom, mi lesz ebből az írásból, de azért írok, mert írni azt kell, hisz utol szeretném érni a valóságot az útinaplóval. :) Egyszer fogok tartani egy teljes offline napot, amikor nem nyúlhatok majd semmilyen elektronikus készülékhez. Vagy mondjuk egy kottát a szájharmonikához megnézhetek, vagy beleolvashatok egy könyvbe, de ezeket is csak pusztán és kizárólag ék egyszerű kikapcsolódás céljából. Kezd egy kicsit az agyamra nőni ez az egész, annyi minden szervezni és tenni való van állandóan, és ezek együtt már olyan súlyt tesznek ki, hogy néha már azt érzem, tiszta meló ez az út. Na de mégis, ezt mi választottuk, ez a miénk, mi vagyunk a főnökök ebben a buliban, ezért mi és csak is mi döntjük el, hogy hogyan utazzunk és hogyan éljük meg, szóval szerintem közel sincs veszve minden, pánikra még nincs ok. Csak egy kis pihenő, és igazi pihenő hiányzik már, amikor tényleg mást csinálok, mást a bringázástól, mást az utazástól, mást az utinaplóírástól és a szervezkezdéstől. :)

És most térjünk rá a mi kis Mekong Deltánkra, vagyis arra, hogy nekünk hogyan sikerült azt megélni. Kifelé menet HCMC-ből találtunk egy TechCom bankot, így újra feltöltöttük a készpénz keretünket, most már a közelgő Kambodzsára is gondolva. A város határában pedig egy furcsa kattogásra lettem figyelmes a kerékpáromban. Változó időközönként jött a hátsó kerék tájékáról és később olyan hangos lett, hogy azt még a mellettem guruló Zita is hallotta, sőt én már a hátamban is éreztem, hogy valami nem oké. Először azt hittem, hogy a láncfeszítő akad be néha és az ugrál, szét is szedtem szegénykét, de azt leszámítva, hogy az egyik oldalon a láncvédőn a fekete festés le volt kicsit kopva, semmi rendelleneset nem találtam rajta. Aztán újabb néhány kilométer után rájöttem, hogy a kattogás időköze nem teljesen random, hanem 7 vagy 14 pedálfordulatonként ismétlődik. Na, most krepál be az agyváltóm! – Gondoltam magamban, és már próbálgattam közben különböző fokozatokban is a kattogások közötti „távolságot”. Hamar kiderült, hogy az nem változik, akármelyik sebességben tekerek, a kattogás mindig 7 vagy 14 pedálfordulatonként jön, sőt újabban inkább már csak hét pedálfordulatonként. Az agyváltó megúszta, ez csak a lánc lehet! Így, hogy már tudtam, hol van a bibi gyorsan megtaláltam az egyik oldalán félig már szétszakadt láncszemet. Megálltunk az első árnyékos helyen, ahol történetesen cukornádat is facsartak, és elkezdődött a láncszerelés. Még jó, hogy Da Nang-ban vettem láncbontót, hogy is lehettem olyan felelőtlen, hogy 2000km-t láncbontó nélkül bicikliztünk? (Bangkoktól Da Nang-ig)

A táj közben elég jó volt körülöttünk, bár erre csak akkor jöttünk rá igazán, amikor végre le tudtunk térni a nagy utakról, az utolsó 20-30 kilométeren.

Gyönyörű zöld rizsföldek között haladtunk egy nyílegyenes úton. Ez az egyenes csak néha tört meg, akkor is csak egy pici hupliban, egy-egy hídban, amikor egy csatornát kereszteztünk. A mezők zöldjét síremlékek törték meg, a helyiek ugyanis a rizsföldekre temetik errefelé a szeretteiket.

My Tho-ba a GPS egy kis úton vezetett be minket, Zita nem akarta elhinni, hogy itt egy órán belül fogunk találni wifi-t. Pedig végül így lett, én sejtettem, hogy nem egy porfészekről van szó, és valóban, hamarosan a poros mellékút egy hatalmas, sok sávos sztrádába torkollott bele, és ezen hamar bent találtuk magukat a központban, egy szélesebb csatorna mellett. Noha siettünk, itt azért egyszer meg kellett állnunk, mert a vizen egy csónakot pillantottam meg manőverezni, épp fordult, a fedélzetén embermagasságig pakolt halmokban kosarakkal teli. Örültem, hogy sikerült a fotó, főleg, hogy ezt most az újonnan kapott Canon géppel készítettük, és idefelé még szokni kellett a gépet, ami azt jelentette, hogy sok pillanatot elmúlasztottam, mert még nem tanultam meg olyan gyorsan és hatékonyan kezelni, mint a régi Panasonics-ot. És hogy miért „kapott”, és miért nem vett a kamera? Ez csak hozzáállás kérdése… Én most azt mondom, kaptuk, mert ez a naptárbevételekből lett véve. Ki tudja, talán ez a kép benne lesz a 2014-es naptárban? :)

Sietnünk azért kellett a wifi-hez, mert ezen a napon délre interjút ígértünk Back Réka Útitárs című rádióműsorába, amit skype-on keresztül igyekeztünk lebonyolítani. Este hatig végül megtaláltuk a szállónkat, ahol wifi is volt, így szépen be is rendeztünk mindent, mert még asztal és szék is volt a szobában. Mégis, végül pár percet váratuk Rékát, mert odakint „műsor volt” a szállónk előtt a parton.

Ez az a naplemente, amiről az interjú elején beszélünk. :)

Cukornádszörp mogyoróval és 10 rekesznyi sörösüveg egy motoron

Második nap Can Tho-ba igyekeztünk eljutni, ehhez rögtön indulás után átkeltünk a hídon, ami mögött tegnap este lement a nap. A folyó óriási volt alattunk, pedig ez már nem is a teljes Mekong, hanem csak egy ága a deltavidéken.

Napközben többször kompra kellett szállnunk, mert több ilyen folyóágat is keresztezett az utunk, amit olykor még aszfalt sem borított. A hajókon mindig alkalmunk volt egy kis pihenőre, ami alatt jól megnézhettük magunknak a helyi arcok körét. Természetesen mindenki motoron ült, voltak itt öregek, fiatalok, utóbbi csoport néhány tagja Amerika zászlós maszkban és FBI-os baseball sapkában. Lám, Amerika mégis meghódítja Vietnamot, csak másképpen, mint 40 éve próbálták. :)

Napközben szendvicseket majszoltunk, amit cukornádszörppel öblítettünk le. Az egyik helyen a jeges finomság tetejére még néhány szem mogyorót is kaptunk, ilyet még nem láttunk eddig sehol Vietnamban. Ebédelni egy kis útszéli vendéglőben álltunk meg az első kompozás után. Itt én leültem naplót írni és három órával később nagyon elégedetten álltam fel, mert befejeztem, berendeztem előre egy teljes bejegyzést, és még egy következőhöz is kiválogattam a képeket. Meg is beszéltük Zitával, hogy így fogunk mostantól haladni, korai indulással, hosszú sziesztákkal fogunk haladni, így még napközben, pihenten, de már felébredten, a legnagyobb délutáni hőség alatt meg tudom írni a történeteinket, és este, amikor fáradtan, elgyötörten megérkeztünk valahová, ezzel már nem kell törődnöm, csak fel kell tölteni, amit napközben előkészítettem, de különben szabad az este a pihenésre, és az alvásra, hogy másnap még a kánikula beállta előtt kint tudjunk lenni az úton.

Can Tho-ig a szieszta után várt még ránk néhány érdekes történet. Rögtön indulás után megpillantottam egy motorost, aki 10, azaz tíz darab rekeszt vitt a motorján, tele üres üvegekkel. Nézzük hát a Facebook kérdéssor megoldását, még én sem számoltam ki, de most először: a rekeszek ára: 10*4000=40.000 dong + az üvegek ára: 10*20*1000=200.000 dong, ez összesen 240.000 dong, a motornak 100km 2,4*21.000 dongba kerül, vagyis 50.400, innen már csak egy osztás: 240/50,4 és ki is jön, hogy 476,19km-re érdemes elcipelni a motyót, az összes üveg alkohol tartalma pedig 200*640*0,043=5504ml, vagyis valóban, 5,5 liter! Hogy én számoltam-e el valamit a kilométereket illetően, vagy az egyetlen megfejtést beküldő hozzászóló, azt nem tudom, és most nem is fogom ellenőrizni. :) És hogy miért olyan boldog a csávó? Talán miattunk, talán mert ennyi sok sört megittak a barátaival, talán mert ennyi sok üveget összegyűjtött és visszavihet, ezt se tudjuk már meg soha, de azt megtanultuk, hogy egy motorkerékpáron lehetséges elszállítani 10 rekeszt tele üres üvegekkel, és azért már ez se semmi, valljuk be! :)

Can Tho előtt már nem komp, hanem egy újabb hatalmas híd várt ránk, de mivel ekkor már sötétedett és a hídon egy nagy autópályaszerű út vezetett át, ráadásul kerülővel, ezért úgy gondoltuk, megpróbáljuk az alternatívát, a kompot, amit szintén jelölt a térképem a híd mellé. Mielőtt odahajtottunk volna, felhívtunk Minh-t, akinek tolmácsolásában a helyiektől megtudtuk, hogy a komp már nem jár, mióta a híd elkészült néhány évvel ezelőtt, beszüntették a járatot. Maradt a kerülő és a kapaszkodó fel az óriási hídra, ami állítólag Délkelet-Ázsia legnagyobb hídja. A lábánál megálltunk, mert már nagyon éhesek voltunk és egy hölgy főtt kukoricát árult. Ledöntöttük magas padkának a bringákat és felfaltunk kér rúd kukoricát. Vagyis a csutkát azt nem, azt visszaadtuk a hölgynek, az állatoknak vagy kifőzni lének még jó lesz! :)

Can Tho, az úszó piacok és a tésztagyár

A kis pihenő után már elég erősnek éreztük magunkat, hogy legyőzzük a híd emelkedőjében felénk magasodó szörnyeteget, és a túloldalt hamar Can Tho szúfolt utcáin találtuk magunkat. A szálláskeresés lassan és eredménytelenül indult, mert mindenütt méregdrága szobák voltak csak, mígnem oda nem vezettek egy kis utcában a 31-es Hotelhez, ahol kaptunk 120 dongért szobát. Ilyen olcsón ritkán kapni szobát, főleg, ha turizmus is van a városban, márpedig itt van, mert Can Tho-t a vietnami Mekong delta fővárosának is szokták nevezni. Innen indul sok hajós túra is, amelyekre már Ho Chi Minh City-ben is lehet jegyeket venni, de persze sokkal olcsóbb itt, főleg ha az utolsó pillanatban, előző este talál meg minket az ilyen utakat szervező szállodás nő, hogy van még két hely az egyik, holnap hajnalban induló csónakban. Ez történt velünk is, és bár nem vagyok benne biztos, hogy kettőnkre a 350 ezer dongos árnál nem találtunk volna olcsóbbat, de az biztos, hogy az alattunk egy emelettel lakó svájci párosnál jóval kevesebbet fizettünk, ők ugyanis néhány órával korábban 600 ezerért vették meg ugyanezt az utat.

Ez az út magában foglalta két úszó piac (floating market) és egy rizstészta gyár meglátogatását, valamint hajókázást néhány kisebb, nyugodtabb csatornában is. Az egészben csak egyetlen egy „fájdalmas pont” volt, a hajnali 5:30-as kezdés! :) De valahogy ezt is túléltük, és aztán már azt is sejtettük kint a vízen, hogy miért kellett ilyen korán indulnunk: egyrészt csak ilyen korán reggel láthattuk a működő piacokat, másrészt ha később indulunk, megdöglöttünk volna odakint a forró nap alatt a vízen, árnyék nélkül.

Először azt hittük, csak azért indulunk hajnalban, a napfelkelte előtt, hogy azt a vízről, valami csodálatosan gyönyörű helyről nézhessük végig, de e téren csalódnunk kellett, a csónakot irányító hölgyünk magasról tojt a napfelkeltére, ami amúgy sem volt egy nagy szám, mert felhős, párás volt az ég alja, és mert nem is haladtunk akkora nagy nyílt vízen, ahol a tükröződős szép lehetett volna. Viszont a piac tényleg érdekes volt. Egyszer csak rengeteg kisebb-nagyobb bárkát figyeltünk meg magunk előtt, és a hölgyünk a motort kikapcsolta, kiemelte a vízből, és evezőkre váltott. Nagyon érdekesen evezett, állva, az evezőket derékmagasságban rögzítve, maga előtt keresztbe tartva tolta őket, így haladtunk előre, most már csendesen és lassan. Később észrevettük, hogy szinte minden evezős csónak így van szerelve – ez itt a helyi stílus.

Maga a piac is nagyon érdekes volt. Minden csónakon volt egy hosszú égbe meredő rúd, amelyre ki voltak aggatva a portékák mintái, így minden csónakról tudni lehetett már távolról, hogy mit is árulnak rajta. Láttunk egymás mellé parkolt csónakokat is, ahol nagyban pakolták a dinnyét egyikből a másikba. Néhány bárka annyira meg volt pakolva, hogy a csónaktest pereme fölé is becsapott már a víz, persze a felépítmény megakadályozta a süllyedést, de én ezt a kényes európai szememmel már nagyon kockázatos hajókázásnak találtam. Vagy csak nem értek egyáltalán a hajózáshoz! :)

A piac után lefordultunk a nagy széles csatornánkról és hamarosan kikötöttünk egy helyen, amiről hamar kiderült, hogy a rizstészta gyár (Rice Noodles Factory) otthona. Itt végignézhettük a fázisokat, a főzést, aztán ahogy kiterítik egy nagy, forró vaslapra a fehér trutyit, majd pár perccel később már hajtogatható, egybefüggő formában lekapták onnan egy erre a célre kitalált botra szerelt hengerrel, amivel kiterítették bambuszból szőtt lapokra. Így hordták ki őket a napra száradni, ahonnan nem tudom pontosan, mennyi idő után, de bekerültek a rizslapok, hogy a végén szétvágják őket, hosszú, vékony darabokra. A két legalapvetőbb különbség az általunk ismert tészták és a rizstészta között az, hogy a rizstészta fehér, és már alapállapotában is hajtogatható, nem teljesen szilárd. Kifőzni pedig nem kell sokáig, 1-2 perc vagy talán még annyi sem kell, és már ehetjük is. Mióta Délkelet-Ázsiában vagyunk, több kilónyi ilyen tésztát elfogyasztottunk már, legfőképpen levesekben, és bennem már éppen kezdett megérni a kérdés, hogy „Hogyan lesz a rizsből tészta?”- Hát most megkaptam rá a választ. :) Sőt, még azt is láttuk, hogy a rizspapír hogyan készül, valójában az már készen van a folyamat egy korábbi státuszában.

A gyár után egy másik piacra mentünk, egy sokkal kisebbre, ahol csak apró csónakokról árultak, így ha felálltam, át lehetett látni az egész tömegen, és ez már sokkal jobban tetszett nekünk, itt sokkal családiasabb volt a hangulat, Zita még egy dinnyét is vett az egyik hölgytől, és itt nyugodtan tudtunk fényképezni, és volt is mit, rengeteg arc, rengeteg csónak, mindenhol vietnami kalapok alatt tesznek-vesznek az emberek, mozognak fel-alá a furcsa evezős csónakjaikkal. Ez igazán hangulatos volt és itt szívünk szerint még több időt is eltöltöttünk volna, mint amennyit a csónakos hölgyünk engedélyezett nekünk.

Ezután sok említésre méltó dolog már nem történt a vizen, elvesztünk az apró csatornák hálójában, és egy ponton kitett minket a néni a csónakból, hogy innen sétáljunk. Mi kicsit néztünk, hogy mi van, de végül is aztán követtük a fő csatornát, igaz, közben voltak elágazások is, és a nő a csónakkal közben teljesen eltűnt, így nem tudtuk biztosan, hogy jó felé haladunk-e. Ezt a sétát nem nagyon értettük, de aztán rájöttünk, hogy valószínű csak mi vagyunk ilyenek, csak nekünk „nem ad semmit” egy kis séta a jackfruit fák alatt, mert mi már ezerszer láttunk ilyesmit a bringák révén, míg mások nem, így lehet az, hogy egy másik csoportból olyan megvadultan fényképeznek a turisták, nekik talán ez az első élményünk városon kívül az országban. A séta vége egy étteremnél volt, ahol megtaláltuk a csónakosunkat csónakostul. Kiderült, hogy itt most ebédszünetet tartunk, persze egy jó drága étterembe tereltek minket, ahol mi így végül nem is fogyasztottunk semmit, csak a magunkkal hozott bagetteket a még Zsófiától Péteren keresztül kapott Nutellával. Ezt ezúton is nagyon köszönjük, egészséggel elfogyasztottuk. Csak kifelé menet vettük észre, hogy erre később is sort keríthettünk volna, mert a drága turistáknak épített étterem mellett ott volt egy helyi is, ahol igaz kisebb választékból, de fele áron ehettünk volna, ha nem kellett volna már indulnunk a csónakkal.

Hazafelé már majd megtikkadtunk a napon, és alig vártuk, hogy a végére érjünk a túrának, így aztán nem is bántuk, hogy a délután két órára ígért befejezés helyett már 12 előtt hazaértünk. Eredetileg másnap már indultunk is volna tovább, de lévén volt dolgunk bőven és a hajnali kelés eléggé megviselt minket, végül engedélyeztünk magunknak még egy estét Can Tho-ban, elvégre a szállás is elég olcsó volt. Másnap láttunk egy „pizsamás nőt” vietnami kalapban, ahogyan a biciklije csomagtartóján ült és egy hasonlóen érdekesen öltözött hölggyel beszélgetett. Szerencsére ekkor a fényképezőgépünk is nálunk volt. :) Aztán betévedtünk a szállásunk utcájának folytatásában lévő sikátorba, ami történetesen egy piac volt, de nem ám akármilyen, hanem az ilyen műszaki, gépészmérnök szakiknak való kis paradicsom. Csavarok, anyák, rugók, csapágygolyók, szerszámok és mindenféle más, amiknek én még a nevét sem tudom. A legjobb az volt, amikor egy ilyen kis boltban a sok vas között felfedeztük a heverésző boltost egy asztal szélén feküdve.

Másnap útra keltünk, de csak dél körül sikerült elindulni, mert fel kellett adnunk még a vietnami képeslapokat is, és próbáltam egy helyet találni, ahol sikerül átváltani a maradék dongunkat dollárra, de ilyesmit sehol sem vállaltak, egyetlen szállodát találtam csak, ahol belementek volna a váltásba, de ott is csak akkor, ha fizetős vendégek vagyunk náluk. Ellenben itt elmondták, hogy ne aggódjak, mert Kambodzsában majd be tudjuk váltani a dongot az ottani helyi pénzre, így én nem is aggódtam és délután végre nekivágtunk az útnak. Ebédnél megnéztünk a kisvendéglő tévéjében a vendéglős fiával egy Tom&Jerry epizódot, ahol Tom nem kapott jegyet a mennyországba, mert állandóan terrorizálta az egeret, az meg gonoszan nem írta alá a szerződést neki. Végül Tom felébredt a rémálomból, mi meg tekertünk tovább Long Xuyen felé. Mire megérkeztünk, lett egy kémiatanár barátunk az útról, és ránksötétedett. Zita nagyon ügyesen talált egy szép kis szobát, 100 ezer dong volt légkondi nélkül, csak ventilátorral.

Este átmentünk szembe egy étterembe vacsorázni, itt készült ez a videó:

Mivel már délután egy óra van, és még mindig nem sikerült Vietnam végére érni ebben a bejegyzésben, és már csak egy órám van a magyar reggel nyolcig, most itt befejezzük, és majd a következő bejegyzésben jön el a 21. országunk vége és a róla szóló kis összefoglaló. Egy órám maradt még a videókat és a képeket beilleszteni! :)

HCMC-ből My Tho-ba 75, onnan Can Tho-ba 93,6, onnan Long Xuyenbe 59,5km-t bringáztunk, és a bejegyzés 2013. február 25. és a március elseje közötti történéseket fedi le.

Megérkezni Saigonba…

…nem volt egyszerű! :) Ugyanis nem akartunk bebringázni ebbe az őrült nagy városba, bringáztunk már eleget óriásvárosokban, és Saigonról sok rosszat hallottunk a forgalom terén, ezért úgy döntöttünk, vonattal jutunk be a városba. Ez persze nem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk. Betekerni reggel Phan Thiet-be nem volt nagy szám, csak egy kisebb emelkedőt kellett leküzdenünk, miután az utunk elvált a gyönyörű tengerparttól. Bent a városban aztán, ahová a térképem jelölte a vasútállomást, nem találtunk semmit. Kérdeztünk pár embert, hogy merre van a vasút, és mind kifelé kezdtek mutogatni a városból, és 4-5 kilométert emlegettek. Megnéztem az útikönyvet is, ott olvastam, hogy a vasútállomás 8km-re van a központtól. Nagy pánikba nem voltunk, mert hagytunk időt a vonat indulásáig, habár aztán kicsit elkevertünk később, mert a térképem már nem volt túl részletes azon a részen, azt ugyanis nem vektorgrafikusan töltöm le, hanem képenként, rétegenként. Ez nagy hátránya a Zita telefonjára telepített RangeViewer-nek. Azért egy kisebb kerülővel meglett a vasútállomás, már nagyon közel voltunk hozzá, mikor rossz irányba kanyarodtunk le, és persze elég sokáig tartott, mire megértettük magunkat, így mire odaértünk, már csak pár percünk maradt. Hamar kiderült, hogy a vonat nem akkor indul, amikor hittük, így fellélegezhettünk, volt még fél óránk.

Ezalatt viszont kiderült, hogy itt nem tudunk jegyet venni a biciklikhez, ahhoz vissza kell mennünk Phan Thietbe, a fő vasútállomásra, ahonnan a vonat indul, mert itt csak megáll! Micsoda? De hát mindenki ide küldött minket a városból, és az útikönyv is azt mondja, innen indulnak a vonatok?! Hát az nem úgy van, még mindig Ázsiában vagytok, ezt sose feledjétek el gyerekek! Persze ekkor visszajutni a városba már nem volt időnk, ráadásul elég gyilok hátszelünk volt idefelé, ami brutális szembeszelet jelentett volna visszafelé. Nem értünk volna már oda a vonat indulásáig, evett minket a fene, és kérleltük a vasútállomásunk személyzetét, hogy könyörüljenek rajtunk és tegyenek velünk kivételt. Úgy tűnt, sikerrel járunk, először 600 ezer dongot akartak kérni, aztán azt mondták, a vonaton majd meg tudjuk venni a jegyet, de ülésünk nem lesz, hanem majd egy kis műanyag sámlira kell ülni. Ekkor fellélegeztünk, még a földön ülve is szívesen fent lettünk volna a vonaton, csak sikerüljön felpakolni azalatt a cuccainkat, amíg a vonat az állomáson áll.

Már a peronon voltunk a táskákkal lepakolva, mikor közölték velünk, hogy mégsem oké a dolog, nem szállhatunk fel a vonatra. Nem akartam elhinni, hogy ez történik velünk. Ideszáguldottunk mint az őrültek, össze-vissza küldözgettek minket, semmi sem úgy történik, ahogy kéne, és most mindennek a végén közlik velünk, amikor már a peronon vagyunk lepakolva és érkezik a vonat, hogy nem szállhatunk fel. Közben ezerrel tűz a nap, ömlik rólunk a víz, és a SIM-kártyánkról is lemerült a keret, pont amikor Minh-t hívtuk, hogy segítsen nekünk tolmácsolni.

Nem volt mit tenni, be kellett ismerni a kudarcot. Visszacsurogtunk az HW1-re, kerestünk egy buszos pihenőhelyet, ahol pont állt egy busz. Azt mondták, HCMC-be mennek, egy srác beszét angolul, segített nekünk, de a buszsofőr épp evett, nem akartuk zavarni, hát vártunk. A busz később indulni készült, egy ficsúr odajött, hogy 800 ezer dongért elvisznek minket. Idegesítő egy csávó volt, egy vékony srác, akiről később kiderült, semmi köze a buszhoz azon túl, hogy utas. Aztán a buszosok is megjelentek végre, de mondták, hogy lent tele van a busz, a bringák nem férnek be, csak mi. Ilyesmiről meg ugye szó sem lehetett. Megköszöntük az angolul beszélő barátunknak a segítségét, majd végignéztük, ahogyan elhajt a busz Saigon felé.

Ekkor bennem volt, hogy a francba az egésszel, azért vannak a bringáink, hogy tekerjük őket, alig 200km, oké, hogy egy forgalmas, zajos, büdös pokol az egész, de hát ez van, menjünk! Aztán jött a másik ötlet, hogy stoppoljunk. Gyorsan szereztünk két kartonpapír darabot egy doboz oldalában, Zita előásta a táskája mélyéről a filceket, és festettünk: „HCMC” és „Saigon”, a kettő ugyanis ugyanaz, de erre gondolom már Ti is rájöttetek.

Kiálltunk az étterem előtti nagy placc elejére, hogy ha valaki fel akar majd minket venni, legyen hol helye megállni. Csak a pickup-oknak, buszoknak és kisebb-nagyobb teherautóknak emeltük fel a táblákat és tettük ki a kezünket, de nem állt meg senki. Pár perc múlva jött egy motoros, és azt magyarázta, hogy menjünk pár száz méterrel feljebb az úton, vissza az elág felé, ahonnan jöttünk, mert ott állnak meg a buszok egy bizonyos helyen, ott van a „buszmegálló”. Átmentünk arra a helyre, kint álltunk pár percet, aztán Zita elment cukornádszörpért, mert volt egy árus a közelben és ki voltunk tikkadva. Eközben én folytattam a stoppolást, és láss csodás, egy kisteherautó megállt és lehúzódott nekünk!

Egyből a lényegre tértünk, tanulva az iráni hibánkból, most azzal kezdtük, hogy mennyi az annyi. 400 ezezért elvitt minket, vettünk neki nagy örömünkben egy cukornádat, majd felpakoltuk a hátsó csomagtérbe a bringákat, és ott a lehetőségekhez mérten megpróbáltuk rögzíteni őket.

Emberünk sokat nem beszélt angolul, és mi csak keveset vietnamiul, így az útról sokat nem tudok mesélni. Este volt már, amikor a város északi részén, egy benzinkútnál kitett minket. Ekkor kifizettük neki a pénzt, megköszöntük a fuvart, és felmálháztuk a bringákat. Megvolt a címünk és azt a térképen is tudtuk, hogy hol van, csak követni kellett egy nagyobb utcát. Útközben nagy volt a kavalkád, főleg beljebb a városban, rengeteg motoros, árus az utakon. Zita ügyesen kiszúrt egy feltöltőkártya árust, és tettünk egy kis magot a SIM-kártyára, így már tudtunk üzenni Sandy-nek, a vendéglátónknak, hogy hamarosan érkezünk.

Sandy, aki rizzsel eszi a zöldborsófőzeléket, felemás cipőben jár, és százdollárosokat éget

Sandy kis kétszintes lakásában nagyszerű napokat töltöttünk, és mivel folyamatosan marasztalt minket és mi is nagyon jól éreztük magunkat nála, végül a tervezett két nap helyett Saigonban többet, 4 napot maradtunk.

Sandy egy kis kanyargós sikátorban, aranyos szomszédságban, egy apró kétszintes lakásban lakik, ahonnan egyszer sikerült jól kizárni magunkat néhány órára, így volt alkalmunk kicsit felfedezni a környéket, amíg rá és a kulcsra vártunk. Ez igazából emlékezetes néhány óra volt, mert beleláttunk kicsit a helyiek életébe, a szomszéd gyerekekkel játszottunk, az utcán üldögéltünk ráérősen, betévedtünk egy helyi játékterembe, kényelmesen megvacsoráztunk és közben figyeltük a körülöttünk zajló életet, ami a helyieknek minden napos volt, de nekünk nagyon érdekes.

Sandy lakása tényleg nem nagy, lent van a garázs ahová a robogóval áll be, ezzel egy térben a nappali és a konyha, ahonnan egy apró fürdőszoba nyílik. Fent pedig még két másik szoba egy másik pici fürdővel. És Sandy-nek van mosógépe, Zita végtelenül nagy örömére! Itt mindent kimostunk forróvízben. :) Sandy úgy nőtt fel, hogy mindig voltak többen körülötte a családjából, sosem volt teljesen egyedül, így most is igényli a társaságot. Nem kell, hogy mindig szóval tartsák, vagy hogy beszélgessenek, foglalkozzanak vele, egyszerűen már attól jobban érzi magát, ha többen vannak a lakásában, és nincs egyedül.

Ja, és a legjobb! :) Nem mi írtunk Sandy-nek Couchsurfing-en, hanem ő hívott meg magához, újabban ugyanis már ezt is lehetővé teszi a rendszer, az utazó láttathatja, hogy mikor hová készül, és ezt látják az ott élő tagok, akik meghívhatják magukhoz az utazót. És esetünkben pontosan ez történt, Sandy egy napon írt nekünk, hogy „Welcome guys…” – Hát nem zseniális, és nagyszerű? Sandy amúgy nagyszerű csajszi, mindig vidám volt, és főzött, mesélt, élvezettel halgatta a történeteink, és ugyanígy adta elő az övéit, igazi nagy Couchsurfing élmény volt nála lenni.

Egyik este kitaláltuk Zitával, hogy hálából a sok kedvességért, másnap főzünk neki zöldborsófőzeléket. Erre Sandy nagy izgalomba jött, és a fél estét azzal töltöttük, hogy különböző vietnami és magyar ételek képeire kerestünk rá a google-ban, és meséltünk róluk nagy élvezettel – és néha mi Zitával pici honvággyal is :) Na de eljött a másnap amikor Sandy és Zita minden hozzávalót megvásároltak a közeli piacra robogón elrobogva, természetesen a nap ellen alaposan beöltözve, ahogy azt egy jó vietnami hölgyhöz illik. :) Zita pedig nekiállt a nagy sütés-főzésnek, én meg élveztem a helyzetet és izgalommal vártam a hazai ízeket. Sandy is így lehetett, nagy kíváncsian kérdezgetett a készülő ételről és amikor megtudta, hogy nem lesz hozzá rizs, azonnal feltett egy adagot főni a barátjától kapott kiváló koreai rizsfőző készülékbe. Amit a képen láttok edényt Sandy mellett, az ennek a készüléknek a belső tálja, tele rizzsel, ugyanis Sandy meg volt győzödve róla, hogy akármilyen étel is legyen ez a zöldborsófőzelék, olyan nincs, hogy valamihez nem eszünk rizst. :) Egy ázsiai nem tud elképzelni ételt rizs nélkül. :) Vagy legalábbis nagyon nehéz, még nekünk is. :) Persze sok ilyen étel van, de nem szabad elfelednünk, hogy itt még a tészta és a tésztalapok is a legtöbbször rizsből készülnek. :)

Sandy egyik nap nagy tevékenyen lekapta a bejárat mellett Buddha szentélyről az odapakolt holmikat, és kihívott minket a ház elé, hogy jöjjünk és figyeljünk, mert most műsor jön, elégetjük a holtaknak szánt százdollárosokat!

Sandy elmesélt egy csomó érdekes dolgot az égetéssel kapcsolatban, hogy ma van az utolsó napja, és hogy ha nem éget el mindent maradéktalanul, akkor nem kapják meg odafent az elhunyt rokonai, érdekes volt ezt látni, főleg így elsőkézből, Sandy által, aki nem hogy takargatta volna ezeket az amúgy általunk belsőségesebbnek gondolt szokást, hanem örömmel hívott minket maga mellé és mesélt róla.

Aztán egyik nap szintén nagy örömmel és lendülettel mesélte, hogy egy helyen a városban nagy kirakodóvásárt látott. Pontosabban valahogy úgy volt, hogy éppen elpakoltak, mert jöttek a rendőrök, de az árusok látták hogy ő egy érdeklődő, így később egy kisgyerek odaszaladt hozzá, és megsúgta, hogy este hol lesznek a városban. Sandy odament, és talált magának két pár cipőt valami elképesztő olcsó áron. Nagy lelkesen tért haza velük, és mesélte, hogy csak félpárakat talált meg, mert minden nagy keveredésben volt csak úgy szétszórva a földön, ezért is volt olyan nagyon olcsó. De mivel az egyik pontosan ugyanaz a modell, szín és méret, mint a párja, csak a sarka kialakítása más, ezzel még menő is lehet, vagy ha akarja, egy cipésszel megcsináltatja a sarkakat egyformára. A másik cipő meg tényleg egyforma volt, csak az egyik világos, a másik pedig narancssárga, de ezek a színek még passzoltak is egymáshoz. Sandy úgy odavolt az örömtől a sikeres vásártól, hogy azt öröm volt nézni, annak ellenére, hogy én férfi vagyok, és nem igazán értem, miért van szüksége egy nőnek ennyi cipőre és ruhára… Na de hát ha egyszer eleve már valami használt vagy kamionról leesett, páratlan, „turkálós” történetről van szó, és ennyire nagyon boldog vele, akkor talán ezen nem szabad sokat fennakadnom és agyalnom. Ilyenek a nők és ettől boldogok, mit lehet tenni? Örülni kell, hogy most bringával vagyunk, kis büdzsével és Zitának így eszébe se jut nagyon ilyeneket vásárolgatni. :) Na, most gonosz voltam, majd megkapom a magamét! :P

Minden bonyolult és nehézkes, de mindent gyorsan megoldunk

Nem csak Sandy-vel és Sandy-nél voltunk mindig, hanem a városban is többször megfordultunk. Először a thai nagykövetségen, hogy megigényeljük a két hónapos vízumunkat Thaiföldhöz. Az ugyanis egy nagy ország, Malajzia messze van, és búvárkodni is szeretnénk útközben, így a szárazföldi belépésnél csak egy 15 napos vízum jár, ami nekünk nem elég. Így elmentünk befizetni a 40-40 dollárt, hogy legyen nyugodt két hónapunk és ne kelljen valamelyik határhoz ingázni, ha lejár a két hét. A követségen nem ment minden simán, és mégis minden simán ment. Először az volt a baj, hogy fel kellett volna mutatnunk az országból kifelé menő repülőjegyet vagy egy nagy rakás készpénzt, hogy megigényelhessük a vízumot, de ezek egyike se volt nálunk. Maradt a bankszámlakivonat. Ehhez a szemközti utazási iroda előtt az utcán találtunk nyitott wifit net eléréssel, én itt beléptem a netbankomba és onnan lehívtam egy pdf-et, amit az irodában ülő csajnak átküldtem e-mailen és ő volt olyan nagyon rendes, hogy kinyomtatta nekünk, a követségen pedig a gyűrűről elhitték hogy házasok vagyunk és együtt utazunk, így elég volt egy bankszámlakivonat. Különben bajban is lettünk volna, mert csak az egyikünkén tartunk számottevő összegeket, az is dollárban, euróban és forintban van, ráadásul az egész kivonat magyarul volt, de ez sem volt baj, a követségen rugalmasak voltak, elfogadták és megértették, rendben volt minden. Ezután már csak 80 dollárt kellett keríteni, de az nem volt nálunk és dong-ot nem fogadtak el. Kénytelen voltam egy közeli, másik utazási irodában visszaváltani kétmillió valahány százezer dongot 100 dollárra, és ekkor már végleg rendben voltunk, igaz, majdnem ránk zárt addigra a nagykövetség, mert a kérelmeket csak délelőtt 11-ig fogadják. Ez rendben lement, ezután már csak a BanziG által küldött fékpofákért kellett elmennünk egy szállodába, ahol egy volt közös kollégánknak az ismerőse otthagyta azokat pár héttel ezelőtt. Na ez se ment egyszerűen, mert a szállodában azt mondták, csak akkor adhatják oda a csomagot, ha meg tudjuk mondani, ki hagyta itt nekünk. A nevünk és az útlevelünk (scannelt jpg-je, mert az eredetikeg leadtuk egy órával ezelőtt a thai nagykövetségen) nem elég! Na, jól nézünk ki, mert az illető nevéről fogalmunk sincs, azt nem írta meg BanziG! Ő egyébként a „Nagybatman”, aki Bazsi cimborájával velünk biciklizett anno a 100napbringa alatt a Duna mentén a forrásig majd Párizsig. Az ő szájából hangzott el az azóta szállóigévé vált mondat, miszerint „tükérjég van alattam” Óóó, a Dúdnak meg „elmúlt” a küldetése! :D Ahányszor megnézem ezt a videót annyiszor könnyes lesz a szemem sarka. Na, de visszatérve ide Saigonba, hát most mit szóltok, micsoda háttér támogatásunk van?! :)

Mivel ekkor még csak dél volt nálunk, otthon meg hajnali hat óra, kevés reménnyel, de bekapcsoltam a netbook-ot, ami valami isteni sugallat révén ekkor nálunk volt, és felcsattantam a szálloda wifijére, amin keresztül BanziG-t csodák csodájára online volt skype-on. Írtam neki, hogy jóreggelt, de nem válaszolt, hát gondoltam egy merészet, és felcsörögtem a mobilján (skype-ról, úgy nem olyan őrült drága), mire egy álmos BanziG köszönt rám, hogy mi a f*#@ (= „fene”) van, hajnali hat óra Árpesz! Honnan hívsz, Vietnamból? Mi van? Mire én vázoltam a helyzetet, és ő megígérte, hogy visszahív, mert az emberünk nevét ő sem tudja. Így szerencsétlen módon még egy kollégát fel kellett keltenünk, mire végül meglett a név és így megkaphattuk a fékpofákat is. :) Ezúton is nagy-nagy köszönet mindenkinek, aki benne volt ebben az utánpótlás ellátmányi láncban! Nagyon nagyok vagytok, hogy ezt így összehoztátok nekünk, igazán jó érzés volt mindezt megtapasztalni, na és persze kézbe venni a fékpofákat, és tudni, hogy mától ezen sem kell többet aggódnunk! :)

A városban és vendégségben Péternél

Péter elmesélte nekünk, hogy BanziG-t akár hívhattuk volna a vietnami SIM-kártyánkról is a mobilján, mert lehet, hogy úgy még olcsóbb lett volna. Ő így szokta hívni Magyarországot, és mivel itt olyan alacsonyak a percdíjak, abszurd, de igaz, hogy ha innen hív egy magyar mobilt, olcsóbban hívja, mint hogyha egy otthoni mobilról hívna otthoni mobil számot. Ez azért lássuk be, nagyon meredek dolog, nem? :)

Péter egyébként a magyar barátunk volt itt a városban, Saigonban. Mivel Zsófia, aki a cuccainkat kihozta ide utánunk, nem volt sajnos ekkor már a városban, Péternek adta át a holmijainkat, így ismerkedtünk meg vele. Ő hozta el nekünk az otthonról kapott csere GPS-t a Garmintól, egy csodás Dakota 20-as készüléket, amit ezúton is nagyon köszönünk a Navi-Gate Kft-nek, vagyis a Garmin Magyarországnak, és köszönjük Nektek is a naptárvásárlásokat, mert azokból vásároltunk egy 500GB-os ütés-, por- és vízálló külső háttértárat, valamint egy Canon PowerShot SX160-as kompakt fényképezőgépet. Ezeket elhozta nekünk először Zsófia Vietnamba, majd Péter egészen Sandy házáig, és ezeket azóta nagy-nagy örömmel mind használjuk, köszönet értük és köszönet a postásoknak is!

Na, de hogy végre a lényegre térjek, Péter felajánlotta, hogy körbevezet minket a városon és együtt megnézzük a főbb látnivalókat. Ezeket most csak felsorolnám és aztán rátérnék a személyes élményekre. Szóval a postaépületnél kezdtünk, ami egy patináns, régi épület, természetesen Ho Chi Minh bácsi óriási képével a falon, és szuvenírárusokkal teli, de még működödő postai szolgáltatásokkal. És ez azért szerintem frankó! Hiába gyönyörű és régi az épület, a funkcióját még mind a mai napig megtartotta. Aztán jártunk a szomszédos bazilikában is, és átsétáltunk egy parkon, ahol a nénik mosolyogva árulták a portékáikat az „árulni tilos” tábla mellett. Ezt már Péter fordította le nekünk, merthogy ő folyékonyan beszél vietnamiul, itt él már egy ideje, és rokoni szálak is kötik az országhoz, a felmenői között van vietnami szál, ha jól emlékszem, akkor a nagypapája költözött először Franciaországba, majd Magyarországra, ahol megismerkedett a feleségével. Jól érzi itt magát, más a légkör mint Magyarországon, ott talán többet keresne, de az élet még drágább lenne, így összességében itt jobban jön ki, de nem csak ezért szeret itt lenni. Ő egyébként egy logisztikai cégnél salesman, dióhéjban leegyszerűsítve ő az, aki kikalkulálja, hogy mennyibe kerül egy konténer innen oda, a világ másik felére, és mennyiért érdemes ezt úgy eladni, hogy akár még egy lekésett átrakodással se legyen veszteséges a szállítatónak, de még mindig ők adják a legolcsóbb, legjobb árat a vevőnek. Péter párja egyébként szintén hasonló területen dolgozik, de egy másik cégnél, ahol ő a légi szállításnál dolgozik. Kérdésünkre, hogy mi volt eddig a legfurcsább szállítmányuk, azt kérte, hogy várjuk a válasszal a vacsora végét, merthogy ezt már náluk beszéltük meg, ugyanis meghívtak minket vendégségbe. Szóval a válasz: emberi hullát, azt is szállítanak repülőn, hiszen ha valaki az otthonától távol halálozik el, azt sokszor hazaszállítják, hogy a szerettei közelében helyezzék örök nyugalomra.

Na, de megint messze kalandoztam, így megy ez már csak, ha ennyi minden élmény éri és ennyi minden érdekeset hall az ember négy nap alatt. Péter megmutatta a park túloldalán azt a tankot is, amely véget vetett a vietnami háborúnak (jelképesen mondják, természetesen ennél sokkal bonyolultabb volt a történet), aztán átsétáltunk az opera házhoz, ahol megcsodáltuk azt a kávéházat is, ahol egyszer valami nagyon híres filmjelenetet forgattak le. Innen már látszott az a torony, amit óriás WC-csészének is becéznek, ugyanis van egy helikopter leszállópálya építve az oldalába, igaz, se Péter, se Sandy nem látott még rá helikoptert leszállni soha. Innen már csak egy kisebb kitérőt tettünk a folyóhoz, majd keresztül vágtunk a piacon.

Hazafelé Zita videofelvételeket indított, ugyanis ő Péter mögött ült a motoron, míg én mellettük-mögöttük kerékpároztam. Talán ez volt a legnagyobb élmény, benne ebbe az őrült forgatagban! Csak első ránézésre vad és ijesztő, de ha átérzed az egészet, rájött, hogy nem is olyan szörnyű és kaotikus! Saigon egy élhető város, nagyon pozitívan csalódtunk benne, ebben persze Sandy-nek és Péteréknek is oroszlánrészük volt, amit ezúton is még egyszer nagyon köszönünk Nektek!

Ja, és egyik este Zita elment Sandy-val valami ünnepségre a kínai negyedbe, ott készült ez a felvétel:

Ho Chi Minh City-be 2013. február 20-án érkeztünk meg, és onnan 25-én bicikliztünk tovább a Mekong-folyó deltája felé. (következő fejezet)

Aki a biciklis élményeinket szereti csak olvasni, az most ne olvasson tovább! :) Ugyanis Mui Ne-ben nem bicikliztünk, vagyis igen, de csak helyben, mindig ugyanott, a szállásunk, a piac, és az kedvenc olcsó éttermeink között. Na jó, az odafelé menetet illetően még tartozom pár kilométerrel. Ezalatt megálltunk cukornádszörpözni a turistabuszok forgatagában, és ekkor találkoztunk egy sráccal, aki éppúgy kesztyűben ült és maszkban a motoron, mint a hölgyek túlnyomó többsége Vietnamban. Csakhogy ő srác volt, és még mindig kánikula volt. Azt hittem, legalább a fiúknak van esze. Ha egyszer valaki szembemenne ezzel a trenddel és azt mondaná annak, aki kérdezi: „én lesz@rom…”, szerintem azzal még menőbb lehetne, mint a világos bőrével, de ez csak az én véleményem.

Aztán elhajtottunk néhány homokdűne mellett, amit a turisták úgy élveztek, mint valami látványosságot. Nekünk eszünkbe nem jutott megállni a forró homoknál, de megálltunk közvetlen Mui Ne után. A város maga egy földnyelven helyezkedik el, és egy halászfalu, ez egyértelműen látható volt a csónakok százai végett. Ám a nyaralóhely nem itt van, az csak a nevét kapta a falutól, a vendégházak, szállodák és éttermek végeláthatatlan sora a falutól keletre húzódik és szinte megszakítás nélkül egész 20km-en hosszan tart a következő nagyvárosig, Phan Thiet-ig.

Ezen a szakaszon kellett nekünk olcsó és jó szállást találnunk, és itt nagyon erős szempont volt most, hogy tetszen nekünk a hely és a hangulata, hiszen három napot terveztünk itt eltölteni pihenéssel. A háromból végül öt lett, úgyhogy végül is kijelenthetjük, hogy sikerült megtalálnunk ezt a helyet. Először egy 7 dolláros szobát találtunk, ezt nem is nagyon értettük, hogy miért ilyen olcsó, hisz ráadásul még nagy is volt, három személyes „family room”, itt még egy nagy képernyő is volt, talán tudtam volna rajta dolgozni is, de végül az egész helyről lemondtunk, mert csak elsőre nézett ki nagyon jól, és különben meg hiába volt olcsó, ha egyszer kihalt volt, és a medence felszínén valami furcsa anyag úszott, a szoba szinte az utcára nyílt, és a tengerpart le volt betonozva az erózia megakadályozása végett.

Végül visszamentünk a Nhat Quang családhoz, őket Zita találta még a helykeresési kálváriánk legelején, és én azt hittem, találunk majd jobbat náluk, de nem így volt. Ez persze nem is baj, mert végül ez a hely tökéletes volt nekünk. A 7 dolláros helyet leszámítva mindenütt 4-5-6 százezres árakat kaptunk, itt pedig megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb szobát 225 ezerért, sőt aztán a két plusznapnak az árát utólag levitték 200-ra, szóval aranyosak voltak velünk nagyon. Itt étterem nem volt, mert a szakács szabin volt a Tét hétvége miatt. Ugyanezen okból volt sok hely tele vendégekkel. Amit mi találtunk, ez távol volt a főúttól, hosszan be kellett sétálni a part felé egy nagyon kellemes kis udvaron, ami ügyesen volt kialakítva, a sétány folyamatosan kanyargott és pálmafák vették körbe, mígnem megérkeztünk a szobákhoz. Mindegyiknek volt egy kis terasza, ami erre az udvarra nézett. A miénkkel szemben volt a medence, gyönyörű tiszta vízzel, pálmafák alatt, napsütésben úszva. A szobánk tényleg apró volt, ha bepakoltuk a táskáinkat az ágy mellé, gyakorlatilag meg is töltöttük az egészet. De nem ezért volt olcsó, hanem mert egy kicsit kellemetlen csatorna szag áradt fel a fürdőszobából. Ez csak akkor csapta meg az ember orrát, amikor belépett a szobába, különben nagyon hamar megszokta. Igaz, erre nem volt szükségünk, mert nagyon kevés időt töltöttünk a szobában, még az estéket sem odabent töltöttük. Ugyanis odabent csak egy ventilátor volt a plafonon, és az hiába mozgatta a levegőt, ha az ablak zárva volt, nekünk bent túl melegünk volt. Ha meg nyitva hagytuk az ablakot, akkor kitettük magunkat annak a veszélynek, hogy az éjjel valaki kirabol minket. Ezt nem akartuk, ezért aztán bezártunk ajtót ablakot, és a matracainkat odakint a terasz padlójára terítettük, majd felhúztuk magunk fölé a szúnyoghálót. Ezek után csodálkoztunk, hogy mások miért nem csinálják így, mert odakint nagyon kellemes, hűvös volt a levegő, és még egy kis természetes szellő is járt, ami abszolút szép álmokat hozott nekünk, nagyon jól aludtunk így odakint minden éjjel, és így még a reggeli ébredésért sem kellett aggódnunk, sosem lustálkodtunk túl sokáig, mert a nap felébresztett minket. És persze így mi sem sültünk meg és közben a cuccaink is biztonságban voltak, odabent a bűzben. Igaz, a büdös önmagában még nem zavart volna minket, mert hamar megszokta az orrunk és utána már nem is éreztük, mindig csak akkor, amikor újra beléptünk a szobába egy távollét után.

És hogy mivel töltöttük az időnket? Írnám büszkén, hogy semmivel, de én erre sajnos még mindig nem vagyok képes. :) Tudjátok, egy kicsit már hiányzik a hétfő-péntek, szombat-vasárnap ciklus, hogy meg van szabva, hogy öt napot gályázok, megpróbálom élvezni a munkát, és esténként azért kikapcsolódunk kicsit, de ezek a napok azért általában arról szólnak, hogy dolgozunk, és várjuk a hétvégét, amikor végre valami egészen mást csinálunk, kimozdulunk a városból, számítógép közelébe se nézünk, és a mobilt is csak akkor hordjuk magunknál kényesen, ha éppen ügyeletben vagyunk. Persze, ha ügyelet van az képes meggyilkolni az egész hétvége feelinget, de ebbe most ne menjünk bele. A lényeg az, hogy itt ezen az úton nincs meg ez a rendszeresség, ha valahol megállunk, és nem bringázunk, ott a „pihenés” alatt is nekem általában már az első reggelen azon jár az eszem, hogy utol kell érni magunkat az útinaplóban és cikkeket kell írni, hogy ne kopjon fel az állunk. És ha mondjuk ez nem sikerül, mert sokkal jobban esik csak semmit csinálni végre és elengedni kicsit magam, akkor ez a nap végén zavar engem, kárbaveszettnek tekintem egy kicsit az időt – holott azért nem volt teljesen az, mert ki is kell kapcsolni néha, és nem szabad mindig ugyanazt csinálni. Nem tudok lekapcsolni, nincs hétvége, amikor azt mondja nekem mindenki, és én magam is, hogy „Elég, most csinálj valami mást, és érezd magad jól közben, hisz hétvége van!”. Persze ezt azóta már tanulom, és azért annyira nem drámai a helyzet, mert általában az van, hogy egy nap elmegy némi lelkiismeret-furdalás követte lógással, aztán a rákövetkező nap, ha olyan a környezet és a hangulatom, és ezt minden megengedi, akkor rengeteg dolgot el tudok intézni és meg tudok szervezni, és ezek mellett akár tíz számra is jönnek belőlem az oldalak, köztük fizetősek is, és ezt a nap végén nagy elégedettségérzés (és egy jutalom sör) követ. Aztán van, hogy ezek a napok váltják egymást, és a rákövetkező nap egy újabb lógós nap jön. Vagy elindulunk tovább a bringákon, és akkor este meg már ezért nincs erőm / kedvem / időm „dolgozni”.

Na de elég ebből, nyaralni jöttünk ide, pihenni és kikapcsolódni, pár napig nem mozdulni és nem is gondolni ilyesmire, csak kikapcsolódni, a szó passzív, a fenekünkön ülős értelmében, ahogy azt a sok ezer körülöttünk lévő orosz turista is teszi. Nem is értettem nagyon, hogyan tudnak ennyire „semmit csinálni”, hogy csak ülnek egész nap a medence partján és néznek ki a fejükből. Valószínű erre vártak egész évben, ami alatt egészen más életet élnek, mint amit mi most ezen az úton, ezért is van az, hogy nem igazán értem őket. :) Először meglepődtünk a sok oroszon és azon, hogy az éttermek és masszázsszalonok hirdetései oroszul is szólnak hozzánk, ahogy a menük is vietnami, orosz és angol nyelven vannak írva. Aztán megtudtuk, hogy mi az oka ennek: az oroszok két hétre ingyen kapnak vízumot leszálláskor Vietnamban, és nyilván részben ezért nagyon felkapott lett a körükben az idelátogatás. Mui Ne kedvencük lett, ami érthető, hisz itt még télen is nagyon jó idő van, és közel van Ho Chi Minh City-hez. Meg kell hagyni, ügyes húzás volt ez a két hetes ingyen vízum az oroszoknak, mert bizonyára többszörösen visszajön az a kis vízum díj abból, amit itt elköltenek ennyi idő alatt. Amúgy velük sajnos nem sokat érintkeztünk, pedig a szállásunkon is voltak oroszok, köztük csak egy fickóval sikerült valamit beszélgetnünk, és ő viccesen nem hogy ledöntött volna bennünk sztereotípiákat az oroszokról, hanem megerősítette a legáltalánosabb negatív sztereotípiát róluk. Állandóan részeg volt, szinte artikulálatlanul beszélt, és állandóan azzal jött az utazásunkkal kapcsolatban, hogy politikai okok miatt nem bicikliztünk egy métert sem Oroszországban. Hiába mondtuk neki, hogy de hát nem esett útba, és délebbre sokkal több érdekes ország van, ahol még hideg sincs, ő nem vette a lapot és egyre csak mondta a magáét, minden nap. :) Persze ezt mi egyáltalán nem vettük fel, és nem hagytuk magunkat idegesíteni rajta, sőt nem is hittünk neki, mármint nem festettünk róla képet az összes többi oroszról, csak magunkban mosolyogtunk, hogy ő pont olyan, amilyennek egy orosz embert a viccekből és a médiákon keresztül elképzelnénk.

A szállásunkon volt egy francia-vietnami házaspár két tündéri kisgyerekkel, na velük már többet voltunk és főleg Zita barátkozott össze nagyon az anyukával és a kisebbik gyermekkel. Együtt mentek ki reggelente kincset gyűjteni a partra, miután a hullámok az éjjel milliónyi kagyló, csiga és egyéb tengeri herkentyű vázát hordták ki. Zita rengeteget összegyűjtött belőlük, és ezt rettentően élvezte. A teraszunkon még árnyalat szerint csoportosította is őket, aztán kiválogatta a legszebbeket minden színből.

A medencében is nagyon jól éreztük magunkat, bármikor, amikor úgy éreztük, hogy egy kicsit eltunyultunk és ideje lenne mozogni, felfrissülni egy kicsit, becsobbantunk és úszkáltunk egy kicsit. Sőt, volt hogy így kezdtük a napot. Én azzal szórakoztattam magam, hogy a medence alján úszkáltam fel s alá.

Egyik nap a családdal elmentünk sétálni a közeli patak mentén, egy – elmondásuk szerint egykor gyönyörű – kis völgyben mentünk, lent a patak langyos vízében tudtunk sétálni, itt láttuk a nyereggel felszerelt struccot is, amire invitáltak is minket jó pénzért „lovaglásra”, de nekünk ilyesmi eszünkbe se jutott, ezt még látni is nagyon furcsa volt. A völgy viszont azért tényleg szép volt, annak ellenére, hogy a sziklás részeket már eléggé lepusztították a turisták és szeméttel is eléggé tele volt a környék. Itt megint láttunk egy kisebb homoklejtőt, ahol most csúszkáltak is. Ha elolvassuk az útikönyvet, vagy megnézegetjük egy Mui Ne-i utazási iroda ajánlatait, ez a homokdűnés csúszkálás ott van a „activities” között.

Enni napközben általában a piac melletti helyi éttermekben ettünk, értsd a helyit úgy, hogy a helyiek is itt ettek. Itt egész jó árakat és ételt kaptunk, a Com Bo alig volt drágább, mint bárhol máshol Vietnamban, és ingyen járt hozzá a házi készítésű, cukormentes jeges tea, és a kedvesség, a mosoly is. Volt, hogy a hagymát és a tojást is itt vettük meg a reggeli rántottánkhoz. Itt láttunk először BB pezsgőt, amit talán épp Minh importál Vietnamba Magyarországról, és itt pillantottuk meg először, végre álló helyzetben is a gyereküléssel szerelt motorkerékpárt is! Egy kis fa ülőkét aplikáltak fel a motor ülése és a kormánya közé, ráadásul a képen látható motoron még a műszerfalra akasztott alvós párna is ott van. Hogy mennyivel megy? Az kit érdekel, az ilyesmire nem adnak, különben sem hajtanak gyorsan, lehet azt érezni, hallani is, a kijelző csak dísznek van, marketing hülyeség, az sokkal fontosabb ennél, hogy a gyerek kényelemben legyen, tudjon min aludni menet közben és ne a kemény műanyag műszerfalra kelljen hajtani a fejét! :)

Esténként pedig megengedtünk magunknak egy kis luxust és elmentünk egy turistáknak épített étterembe, persze egy olcsóba és itt se a legkülönlegesebb, legdrágább étel csodákat ettük, de azért kipróbáltunk egy-két új dolgot. Szóval kicsit odafigyelve a költségekre, de azért nagyon jól és nagyon kényelemben éltünk itt öt napot, ami alatt az átlag kiadásaink kettőnkre még mindig nem haladták meg a napi 20 eurót (még mindig 270-es átváltással számolva). A kikapcsolódás sikerült, kipihenve, feltöltődve és persze újabb élményekkel gazdagodva indultunk innen tovább. Igaz, ezek talán nem voltak olyan izgalmasak és érdekfeszítőek, mint máskor, na de ilyen is kell, nem túlélőtúrára indultunk el otthonról, hanem nászútra. :) Jó, oké, nem akármilyen nászútra, de akkor is, mi is emberből vagyunk, főleg Zita, szükségünk van néha a pihenésre.

Mui Ne-ben 2013. február 15-19 között voltunk, és ez alatt az öt nap alatt összesen 95 eurót költöttünk. :) Itt pedig zárás képpen az látható, ahogyan a hangyák oda vannak a véletlenül kiöntött sűrített tejért:

Még mielőtt belekezdenék a történtekbe, gyorsan elmesélem, hogy időközben Andree-tól is hírt kaptunk: azon a napon, amikor visszafordítottak minket a rendőrök, őt is megtalálták, de ő először elrejtőzött egy kávéültetvényen, majd másnap újra útnak indult, de ismét elkapták, és vissza kellett mennie Pleiku-ba. Onnan busszal ment vissza Plei Kánba, és onnan már újra bringázott a 20km-re lévő laoszi határhoz. Hogy aztán mi történt vele, még nem tudjuk, de ha egyszer annyi internet közelébe jutok, hogy odáig is maradjon időm, hogy írjak neki, akkor meg fogom tenni. Kár, hogy legalább ő nem jutott el arra az általam kinézett sűrű dzsungeles nemzeti park területére, ahová eredetileg mi is szerettünk volna menni. Apropó, Vietnam, 75%-a dzsungel téma: Lehet, hogy így van, de azok az erdők a hegyekben vannak, az utak meg általában a völgyekben, a lenti síkságokon, és az utak mentén sok ember él, így nekünk a táj inkább rizsföldes, kávéültetvényes volt. Próbálhattunk volna többet „úttalan utakon” hajtani, de így is 2,5 hónapot és több, mint 2000km-t voltunk Vietnamban. Persze az is megoldás lehet, hogy buszra szállunk és az unalmas részek felett így átteleportálunk, mert ahogy Graham is megmondta Szamarkandban, „A jó kerékpárturista azt is nagyon jól tudja, mikor kell buszra szállni!”, de ezen már késő gondolkodni, majd legközelebb. :)

Na, és hogy végre Da Latról is meséljek. Ez az 1500 méter magasan fekvő városka a gyarmatosítók nyári menedékeként kezdte és mára már kinőtte magát az ország elsőszámú nászutas üdülőhelyévé. A közelben vízesések, szép erdő, nemzeti park, és ide nem kell légkondi mert itt nem sül meg az ember, nincs akkora hőség, mint lent tengerszinten. Hát szabad az ilyet nekünk kihagyni, ha már azt mondják rá, hogy „honeymoon destination”? Nem, nem szabad, ugyanakkor annyira nem is voltunk tőle elájulva. A város tény, hogy szép és tisztább, rendezettebb, sőt még nyugodtabb is, mint bármelyik másik vietnami város, ahol jártunk, de mi mégis, annyira nem voltunk tőle elragadtatva. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy itt minden kicsit drágább volt. Vagy nagyon, attól függően, hol mennyire voltak alkuképesek. Érezni lehetett szinte minden üzletben és étkezdében, hogy ez bizony Da Lat, ez itt kérem a nyaralóhely, ide nyaralni jönnek az emberek, fent vagyunk 1500 méteren, hát azért ennyi mindennek az ára.

De elég ebből, és nézzük, merre jártunk! :) Gyalogszerrel, egy-egy pár papucsban indultunk el felfedezni a várost. Az első állomásunk a bolondok háza volt, de előtte még felfedeztük a sarki pékségben a „dobverő” alakú csirkehússal töltött péksüteményt. :) Ötletes, meg kell hagyni!

A bolondok háza pedig valójában csak az én bolondos fordításom a „Crazy House”-ról, így hívják azt a helyet, ami az útikönyvben az elsők között szerepel Da Lat látnivalói közül.

A helyet először Hang Na Villa-nak hívták, megálmodója és tervezője Dr. Dang Viet Na, egy Moszkvában tanult építész, aki az egyetem befejezése után Hanoiban kezdett dolgozni az építészetért felelős minisztériumban, majd ’83-ban ide Da Latba helyezték át. Itt nagyon megtetszett neki, és egy kis magánprojectbe is kezdett több építésztársával együtt. Céljuk ezzel a hellyel az, hogy felhívják az emberek figyelmét az építészeten keresztül a természet közelségére, szeretetére, és arra a rombolásra, amit az ember mindezidáig véghezvitt benne. A hely eredetileg csak egy egyedi vendégháznak indult, de mára akkora lett és olyan különleges, hogy napközben mintegy múzeum van nyitva, és körbe lehet járni a gyönyörű kis kertet és az épületeket, bennük pedig azokat a szobákat, amelyek éppen nincsenek kiadva.

Az egész hely olyan, mintha valami mesevilágba csöppentünk volna, az „erdő” tele van óriás pókhálókkal és pókokkal, méhekkel, a terek, folyosók és szobák kialakításánál nem ragaszkodtak a derékszögekhez, de még csak a sík felületekhez sem. A házak és fák között a magasban vezetett, keskeny lépcsőkön, , hidakon sétálhatunk, a szobák pedig tényleg egészen egyediek. Az egyikben egy hatalmas sas van építve, amely egy tojáson ül, széttárt szárnyakkal. A tojás belseje pedig egy kis kandalló. Van olyan „lakosztály”, amely több szintes, és az emeletre meredek létralépcső vezet fel. Szinte mindegyik szobában az ágyrész kuckós kalakítású, ami mindkettőnknek nagyon tetszett Zitával. Az egész hely kicsit varázslatos volt, itt aztán tényleg szabadjára engedték a fantáziájukat a tervezők, és nem ragaszkodtak a bevett sémákhoz. A legnagyobb már kész ház (mert hátul nagyban ment az építkezés is) tetejére a már említett keskeny, lépcsős, korlátos járatokon fel lehetett mászni, egészen sok emelet magasra, ahonnan egész Da Latra rá lehetett látni. Apropó, van itt a városban egy Eiffel-torony, vagyis annak egy kicsinyített mása, az egyik telekom cég jóvoltából.

Az udvaron természetesen található egy szuvenír bolt és egy étterem, a bejáratnál pedig egy információs sarok, itt találtunk árakat is, a legtöbb szoba két főre 35 dollár volt egy éjszakára, ami nem is olyan vészesen sok, figyelembe véve, hogy olyan speciális mesekörnyezetet kapunk cserébe, amit még Zsákos Frodó is megirigyelne. :)

A Crazy House után a tó felé vettük az irányt, de útközben még beugrottunk a bazilikához, szállás után kérdeztünk, de azt hiszem hülyének néztek minket, mert a végén egy 350 ezres szobát kínáltak nekünk. Persze strandpapucsban lehet, hogy nem jött át, hogy valójában miről van szó, talán a biciklikkel kellett volna érkeznünk, hogy megértsék, nem arról van szó, hogy nem találtunk üres szobát, hanem arról, hogy nem akarjuk magunknak megengedni a napi 200 ezer dongot, vagyis a 2200 forintot csak a szállásra.

Ezek után úgy voltunk Da Lat-al, hogy még megnézzük a tavat, aztán elsétálunk a vasútállomásra, este meglátogatjuk a barátainkat, aztán holnap irány tovább! Le a tengerpartra! Igaz, hogy ott kicsit melegebb van, de ha már ki kell adni ennyi pénzt egy szobáért, akkor legalább legyünk tengerparton, ez Zitának már nagyon rég be volt ígérve, vágytunk már mind a ketten egy hosszabb pihenőre, és tudtam, hogy nekem bárhol jó naplót írni, de a legjobb, ha közben Zita nagyon boldog mellettem, mert fürödhet a tengerben és kagylókat, csigákat gyüjthet, és… és még egy csomó oka van annak, amitől egy nő a tengerparton felhőtlenül boldog, és aminek az okaira egy férfi soha nem jöhet rá. De ha ő boldog, akkor én is az vagyok, ezért hamar megállapodtunk ezen a délutánon abban, hogy irány tovább!

A tó semmi különös nem volt, szabadidő és piknik park a partján, vízibicikli bérlés, és hasonlók. A partján pedig lehet bérelni tandemeket, igaz, azok ázsiai emberekhez vannak méretezve, így végül ez az élmény most kimaradt nekünk, pedig Zita már a bicikliken ült… – Ekkor vettük észre, hogy nem férne el a térdünk a kormánytól. :) Zita pedig jó lenaivozott, mert először én azt gondoltam, hogy ezeket nem pusztán szabadidő és szórakozásra adják, hanem valamiféle városi bérbringa rendszerről van szó. Hát nem, ez olyan mint nálunk a bringó-hintó a Margit-szigeten.

A vasútállomás is szerepel a látnivalók között, ezért sétáltunk el a város keleti sarkába, nem azért, hogy strandpapucsban, kis cekkerrel folytassuk tovább vasúton az utat. Erre, ha jól tudom, nem is lenne lehetőségünk, mert a sínek csak valahová a közelbe vezetnek, és csak tervezik újra megnyitni a teljes vonalat és becsatlakoztatni az országos hálózatba. Egyébként az épület pofás volt, és érdekes, de megint, valahogy elmulasztottuk meglátni benne a nagy csodát. Lehet, hogy az volt a baj, hogy papucsban sétáltunk le odáig összesen már vagy 5km-t és ettől elfáradtunk már. Mindenesetre azért rossz semmiképp nem volt, és Zita nagyon élvezte a gőzmozdony látványát, én meg azon mosolyogtam magamban, hogy csak hatan voltunk ott összesen turisták, de ebből kettőnek még így is sikerült bosszankodnia azon, hogy várnia kell arra, hogy a mobilján elkattinthassa az „Én és a gőzmozdony” című képet. Megéri bosszankodni ilyesmin? Mi van, ha egy perccel később osztja meg facebook-on a képet, összedől a világ? Persze mindezt csak magamban mondtam, mert tudtam, hogy magamat is látom kicsit, türelmetlenebb pillanataimban.

Este már nem maradt erőnk Nguyen-ékkel újra találkozni, az egész napos városban császkálás leszívott minket, csak arra vágytunk, hogy hazamenjünk, letusoljunk és esetleg még megnézzünk egy filmet a netbookon. Ehhez a kapott sajtot is felhasználtuk, vettünk hozzá kenyeret és a napközben törzshelyünkké vált étteremben kértünk – és ingyen kaptunk! – zöldhagymát is, így igazán finom meleg szendvicset („túlélőszendvicset”) készítettünk az esti filmhez.

Reggel szedelődzködtünk és már a felmálházott bringákkal gurultunk át Nguyen-ékhez, ahol most előkerült a feleség is és John, a fiuk egy csomó érdekes dolgot elmesélt, amiket azt hiszem, az előző bejegyzés végén már elmeséltem. Együtt ebédeltünk a boltjukban és közben megint ismét egy nagyon jót beszélgettünk. Meghívtuk őket Magyarországra, de csak azzal a feltétellel, ha türelmesen megvárják, amíg hazaértünk. :) Búcsúzáskor Nguyen még előpakolt és nekünk ajándékozott egy újabb szelet sajtot, egy tégely mogyoróvaj krémet, és egy csomag kolbászt. Honnan tudja ilyen nagyon pontosan, mi az, amivel a legnagyobb örömet tudja nekünk okozni materiális szinten (esetünkben: étel)?

A Gougah-vízesés

Da Latból kifelé menet még meg kellett másznunk egy kisebb fölfelét, aztán elindult a nagy lefelé menet. Száguldottunk a szép erdőben, szerpentinen lefelé, ám ez most nem volt olyan nagyon nagy élmény, mert forgalom volt körülöttünk, és mert én aggódtam a fékpofákért. Tudtam, hogy már csak a mait és a holnapi napot kell kibírniuk, amíg lejutunk a tengerig, és azt is, hogy a kritikus rész pont itt van, a nagy lefelében.

Ezzel hála az égnek nem volt baj és később az út is kiszélesedett, így a forgalom sem zavart már minket annyira. Itt találkoztunk azzal a négyfős családdal a motoron, ahol a kisebbik gyerek hátul az anyja és a motort vezető apja között állt az ülésen. És nagy boldogan integetett és kiabált nekünk… :)

Nem emlékszem, hogy itt a blogon meséltem e már, de durva adók vannak Vietnamban az autókon, ezért jár motorral mindenki. A motoron ketten ülhetnek, bukósisakkal a fejükön, de azt ugye már írtam, hogy ez mit ér – csak a rendőr ellen véd. Ebbe a két fős limitbe viszont nem számítanak bele a gyerekek, ahogyan a sisaktörvény sem érvényes rájuk. Vagyis lehet, hogy van egy olyan passzus, hogy „a gyereken sisak, vagy sí maszk kötelező” :D merthogy nem nagyon láttunk még gyermeket szabad fejjel motoron – a sí maszk a jellemző, nem a sisak. Szóval ezek kicsit abszurd dolgok, de ez van, ez a valóság itt Vietnamban, 4-5 fős családok felülnek egy 110 köbcentis motorra. Erről jut eszembe egy írás, amit valamikor a wetiko.hu-n olvastam. Ebben írták, hogy az amerikaiak, akik panaszkodva szegénynek vallják magukat, mert csak valami diszkont élelmiszer lánc boltjaiban tudnak vásárolni, Indiában kő gazdagok lehetnének, mert a mikrobusz, amivel ebbe a boltba, munkába és iskolába ingáztatják a családot, ott hindusztánban egy jó kis helyi közlekedési társaságnak az alapja is lehetne. :) Egyre jobban érzem ez alatt az utazás alatt, hogy a szegénység igazából inkább valami tudatállapot.

Ja, és mi történik, ha már akkorára nőttek a gyerekek, hogy nem fér fel az ötfős család egy motorra? Ekkorra a legnagyobb, már van akkora, hogy tudjon motort vezetni… Jogsi, meg korhatár? Ugyan már, ne hülyéskedjünk, itt ahol még a forgalommal szemben is vidáman közlekednek, és kikanyarodnak kisívben szembe velünk, aztán egy kilométer múlva sorolnak csak át maguk oldalára, ahol végre van egy szakadás a korlátban vagy a forgalom áradatában…? Itt nem adnak az ilyenekre, itt csak folyik, zajlik az élet, ahogy kialakult. Ezért olyan vad néha nekünk. :)

Na, de valami vízesés nevét adtam ide alcímnek, úgyhogy ideje arról is regélni. Okosan utánanéztem, hol is van ez a vízesés, így már tudtam, hol kell keresni. Ezt jól tettem, mert különben nem találtuk volna meg egy könnyen, de még így is a helyieket kellett kérdezgetni. Akik aztán készségesen elvezettek minket a bejárathoz. Ott aztán egy zárt kapu és fizetőbódé várt minket. Őr vagy jegyszedő az nem volt, ezért megállapodtunk, hogy a kerítés résén először én, majd Zita mászik be, hogy valaki mindig legyen a bringáknál, mert azok már nem fértek át a résen. Bementem, és ámultam, gyönyörű vízesés hullott alá egy hatalmas víztározóba, aminek a túlvégét nem is láttam a völgy messzeségében. A vízesés fölé ki lehetett mászni a sziklákon, de én inkább a part menti sziklafal tetején lévő sisnyásba vetettem bele magam, hogy szemből is tudjak készíteni jó fotókat a vízesésről, hátha még a 2014-es falinaptárba is megteszi majd valamelyik ezen képek közül. Mire kiverekedtem magam a hármas zöldből, Zita is előkerült, elmesélte, hogy megkerült az őr, kifizette a belépőket (valami jelképes összeget), és betolta a kapun belülre a bringákat. Így már együtt is örülhettünk ennek a gyönyörű helynek, és Zita volt merész, átugrott az egyik patakon a vízesés felett, így ki tudott ülni egy szirtre, ahonnan már a lábát is bele tudta lógatni a habokba. Én csak nagy óvatosan mertem követni, nem is tudom, mitől féltem jobban, hogy vizes lesz a kamera, vagy hogy beleesem a vízbe és esetleg az lehúz magával a mélybe. Utóbbi valószínű nem történt volna meg még akkor se, ha belecsúszom a vízbe, mert az nem volt túl mély. Ezt később egy a vizen átkelő halász be is mutatta nekünk, ugyanis belecsúszott fél lábával a vízbe. :) Nem lett semmi baja csak térdig vizes lett.

Tovább gurulva még megcsodáltuk a tavat is, és a partján focizó helyieket,

aztán később egy hídról még maga a duzzasztógát is látszott alulról. Az estét egy Da Ninh nevű helyen töltöttük egy szállóban, ahol állítólag előző este járt egy magyar motoros. De ennél többet sajnos nem tudtak elmondani róla. Itt Zita bekérte magát a család konyhájába és megsütötte a Nguyenéktől kapott kolbászt, ezt ettük meg vacsorára és reggelire az ünnepi eledellel, a banánlevélben kifőzött babos, húsos rizzsel.

Ezen a napon 50-et majd a következő nap Luong Trung-ig, egy a Highway 1-en található városkáig újabb 70km-t tettünk meg. Eközben sok izgalmas nem történt velünk, megérkeztünk a fennsík déli peremére, ahonnan Zita kisebb csalódására még nem látszott a tenger… :) De legalább lefelé nem ment el egyetlen fékpofánk sem, és ez nagy öröm volt. Itt láttunk egy vizierőművet, de ennek nem volt nagy gátja, vagy legalábbis azt nem láttuk, csak a hegyoldalban lefelé futó hatalmas csőrendszert.

Következő nap már csak két dombra volt tőlünk a tenger, de még eközben is sok izgalmasat láttunk, pl. egy jegesembert, aki a hatalmas jégtömböket a motorjára kötözte fel.

Majd egy zöld földdarabot a végtelen sárga mezők között, ahol egy fa állt és egy ember dolgozott.

Aztán az utolsó kanyar előtt egy tó túloldalán láttunk kéket, zöldet, és barnát, az utóbbi szabályos, filmbéli homokdűne volt. Persze ezt mi már csak hunyorítva láttuk a messzeségben, de a fényképezőgép zoomjának köszönhetően most itt van nagyban is, részletesen.

Elszürcsöltünk még egy kókuszt az egyik kis falusi üzletben, aztán nekileselkedtünk az utolsó fölfelének. Nagy nehezen elérkezett ennek is a teteje, a túloldalt megkezdtük a száguldást és hamarosan megpillantottuk a tengert!

A Mui Ne-ben töltött napokról viszont már csak legközelebb írok, mert az már megint egy másik téma :)

Da Lat-ból Mui Ne-be 2013. február 12-13-14-én tekertünk le, 50, 70 és 55km-eket.

Az iPhone papucs és a vázából kitörő növény reggele

Reggel arra ébredtünk, hogy iszonyú nagy tömeg és zsivaj van a vendégházunk mellett az utcán. A piac élte éppen a reggeli csúcsidejét, ezt kihasználva mi is kimentünk és megreggeliztünk illetve feltankoltunk szendvicsekből, mivel azok itt végre csak 5000 dongba kerültek. Hoi An-ban ugyanezért a szendvicsért 20 ezret kértek indulásnak, és soha senki nem volt hajlandó nekünk 15 ezer alatt adni. Pedig ott se drágább a kifli, csak az a hely tele van turistákkal. Ez a hely meg élettel:

Még két apró csodát felfedeztünk ezen a reggelen. A szobánk egy kis udvarra nyílt, és ezen az udvaron volt két növény, talán bonsai fák, egy-egy nagyobb vázában. No, hát ezek mind a ketten megelégelték a váza bezártságát. Egyikük – a képen a távolabbi – megdöntötte az egész vázát, amikor annak az alján kitörve, a lerakott kövek közötti résen a gyökerei tovább nőttel a föld felé. A másik ennél még sokkal látványosabb volt, ez egy lábakkal ellátott vázában élt, annak az alján valahogy lyukat talált és a lefelé tovább nőve ő is megtalálta a rést a betonlapok között, ahol tovább tört a talaj felé. Ezt hogy csinálják a növények? Honnan tudja, hogy ha ott tovább nő a résben lefelé, akkor majd talajt talál? Honnan tudja, ha a levegőben tovább növekszik a váza alatt a gyökere lefelé, akkor egyszer majd talajt talál? Oké, ez utóbbit még megértem, hát a gyökerek lefelé növekszenek, rendben, de hogy találta meg azt az apró, milliméternyi rést, és hogy fért át rajta? Elképesztő a természet! :)

Meg az ember is az: a szobánkhoz tartozott két pár papucs is, ezek iPhone márkájúak voltak. Nem tudom eldönteni, hogy aranyos-e, vagy szánalmas ez a fajta mindenféle nyugati szuperbrand másolása és utánzata, de ez nagyon jellemző egész Ázsiára. Indiában Nike pipás buszokat láttunk, Nepálban Adidas volt a buszokra festve, Bangladesben láttunk Windows XP pólóban bondukat, és most itt Vietnamban, íme, itt van az iPhone papucs! A Google nevű, az óriáscég logójával azonos stílusú és színű betűkkel fémjelzett Hue-i szállodát sajnos kihagytuk, már Hanoi-ban hallottunk róla, de sajnos aztán elfelejtettük, amikor ott voltunk. Apropó, Hanoi! Ha egyszer egy szálló bekerül a Lonely Planet útikönyvben és ott jókat írnak róla, szinte már trend, hogy a következő évre 2-3 teljesen azonos nevű szálloda is megjelenik ugyanabban, vagy a szomszédos utcákban. És nem azért, mert a szóban forgó szálló terjeszkedik, hanem mert ennyire nincs meg itt az emberekben a „copyright” fogalma, és úgy tűnik, erre nincs is semmilyen szervezet, aki ezt ellenőrizné és adott esetben büntetné. Vagy van, de bőven megéri őket lefizetni, és még ez is belefér a dologba. Már bánom, hogy Hanoiban nem mentem be az azonos nevű szállodákba kicsit kérdezgetni, hogy hogyan is van ez pontosan…? :)

Ja, és a papucsnak nem tudjuk mi sem, miért van így levágva az eleje, de az a tippünk, hogy azért, hogy megjelöljék ezzel és ne vigye el senki a vendégházból. Vagy hogy ne botoljanak el a papucs orrában, mert ugye nekik kisebb a lábuk, de lehet, hogy csak ilyen méretű papucs volt vagy valamiért preferálják a nagyobbat.

Az Agent Orange, a Dragonfruir és a fennsík, ahol az asszonynak kuss a neve

Nong Truongból két út vezet Da Lat-ba, egy alsóbb rendű, kelet felé, és egy főút, dél felé. Az elágazás pont itt van a faluban, ezért is álltunk meg itt az éjszakára. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet bevállalni a kis utat, ezért előtte utána olvastam az interneten. Találtam egy fickót a Crazy Guy on a Bike-on, aki nem is olyan sokkal előttünk járt a kis úton, Da Latból indulva BMT felé. Azt írta, sok nehézsége volt, a helyiek nem bírtak neki sem egyértelmű választ adni, azzal kapcsolatban, hogy merre van az arra, és hogy járható-e az az út, valamint egy hosszabb szakaszt földúton, viszonylag „lakatlan” dzsungelben kellett mennie. Különben lehet, hogy vonzott volna az ilyesmi minket, de így, hogy tudtuk, hogy nincs több fékpofánk és már az is nagyon kopott, amelyeket használunk (mert megint elszállt egy BMT előtt, csak akkor elfelejtettem írni – találtunk a helyére egy régit, ami még használható), így nem mertük ezt a szakaszt bevállalni, inkább mentünk a kicsit hosszabb, de biztosabb úton, ahol ha valami történik, még mindig tudunk stoppolni vagy buszozni.

Ez az út hamar egy emelkedővel köszönt ránk, de tudtuk, hogy ez még semmi, ez még csak a kisebb mászás lesz, fel egy 1000m körüli dombos fennsíkra, ahonnan majd a nap végén még tovább kapaszkodunk kb. 1400m-es magasságig. Ez az első szerpentin tényleg nem volt olyan durva, de azért még így is megálltunk a közepén, leültünk egy árnyékos helyen az útszéli korlátra, és szendvicseket majszoltunk. Illetve Zita nagy boldogan kettévágott egy „dragonfruit” nevű csodát, ami tükörfordításban annyit jelent, hogy „sárkánygyümölcs”! :) Szó mi szó, elég durva kinézete van, almánál kicsit nagyobb és hosszúkásabb, kívül rózsaszín, de zöld szirmok ágaznak le a héjáról, belül pedig mintha valami fehér, zselés anyagot teleszórtunk volna mákkal. Zitának a dragonfruit természetesen nagy kedvence lett. :)

Amíg az útszélen csemegéztünk, én a forgalmat is figyeltem, elhajtott mellettünk egy anyuka a kislányával egy robogón. Őket le is fényképeztem. Mind a ketten fejfedőben voltak, az anyuka természetesen „sisakban”, a kislánya sapkában. Mert ugye a gyerekeknek nem kötelező a sisak! :o Na nem mintha ez sokat számítana, mert a felnőttek is csak olyan sisakokat hordanak, ami csak a „rendőr ellen véd”, különben meg dísznek jó, vagy esetleg van rajta lehajtható szélvédő, ami hasznos lehet a bogarak ellen, de különben sokat nem érhet karambol esetén, ugyanis ezek nagyon vékony anyagból vannak. Egyszer láttunk leesni egy ilyen sisakot kb. 1 méter magasról, egy fogasról a kőre. A sisak hosszában kettétört! Még csak nem is csak repedt, hanem teljesen kettétört.

A gyereken meg azért van sapka, amiért kesztyű is mind a kettőjükön: hogy le ne barnuljanak, mert az ugye nagyon csúnya. Itt a fehér bőr a menő, most már mi is egyértelműen rájöttünk, miután beszélgettünk erről több emberrel. Amikor azt kérdeztük, miért, nem tudtak egyértelmű választ adni, csak hogy „ez a divat, ezt tartjuk szépnek”, és amikor azt kérdeztem, hogy nem azért-e, mert ez a jómód jele, hogy nem dolgoztak nap, mint nap hosszú órákat kint a rizsföldeken a napon, akkor viszont már helyeseltek, hogy igen, valószínű történelmileg erre vezethető vissza a világos bőr szeretete.

Azt már csak én teszem hozzá mellékesen, hogy ugye érzitek, milyen abszurd ez az egész, mi odahaza szoláriumba járunk és napozni, ők meg még ebben az őrült hőségben is képesek minden apró testfelületüket elfedni a naptól. A fiatal srácok meg menő felnőttek akarnak lenni, az idősebb nők pedig fiatalnak akarnak látszani. Senki se akar itt már önmaga lenni, boldog a saját bőrében, úgy ahogy van? :) Akkor összedőlne a fogyasztói társadalom gépezete, ha mindenki boldog lenne „magától”?

A fennsík peremére a pihenő után már könnyen felértünk, a még megmaradt erdők és kávéültetvények között hajtottunk, most már sokkal enyhébb dimbes-dombos vidéken. Egyesek azt mondják, hogy az Agent Orange, a németek által gyártott, és az amerikaiak által a háborúban a dzsungelre dobott anyag miatt nincs itt erdő. Ettől a vegyi anyagtól a fák lehullatták lombjaikat, így a dzsungel nem jelentett többé rejtekhelyet a repülők elől, és így már ki tudták lőni az égből az „ellenséget”. Gratulálok a németeknek és az amerikaiaknak ehhez a humánus és természetbarát megoldáshoz! Andree mesélte egyébként, hogy Németországban gyártották ezt a cuccot, és ő sem volt túl büszke erre.

Visszatérve az eredeti témára: Szerintem biztos, hogy csak részben igaz az, hogy az Agent Orange miatt kopár szinte az egész ország, vagy legalábbis itt a Central Highland biztos. A 82 millió vietnami lakosnak ennie kell valamit, meg ugye kávét kell termelni, hisz attól dübörög a gazdaság és ugye az ilyesmi elsődleges. Ezek mellett már nem fér el annyi dzsungel, mint amennyi például a talán csak 3x kisebb, és 6,5 milliós lakosságú Laoszban van. De ott is rengeteg a gyermek, ezért elképzelhető, hogy egy-két generáció (ami itt nem sok idő), és ott is ilyen kopár lesz a táj, mint itt Vietnamban. Mert a népességkorlátozás kényes téma, enni meg ugye kell, és csak a monokulturális, iparosított mezőgazdaságot ismerjük, ami tarvágást jelent az erdőnek, és az összetett, magas diverzitású erdőt és a benne élő fajokat egyetlen egy faj váltja fel, ami a legtöbb hasznot hozza, egy kis talaj és vízszennyezéssel karöltve, mert ugye csak rövidtávra tervezünk. Persze nem az egész ország kopár, de összehasonlítva Laosszal itt szinte nincs is már dzsungel. Míg odaát kevés helyre emlékszem, ahol nem erdőben hajtottunk, vagy legalább ne lett volna a látóhatárban több teljesen erdővel borított hegyoldal, itt Vietnamban nehezen idézek fel olyan napot, amikor erdőben haladtunk. Talán csak az első napok voltak ilyenek, ahol a bambuszt termelték ki a füstölőpálcikáikhoz. :)

Fenn a fennsíkon megálltunk sziesztázni, mert iszonyú volt a hőség. Találtunk egy kis családi vendéglőt, itt ettünk egy kört, majd talán másfél órát is ejtőztünk a legforróbb délutáni órák alatt. Zita könyvet olvasott a Kindle-n, én pedig naplót írtam, a kismillió fotónkat rendeztem.

Itt történt egy érdekes dolog: Egy tarkába öltözött, a fején zöld kendőt viselő nőre lettünk figyelmesek, aki a vendéglőn kívül ült, a karjában egy apró csecsemővel. Odakint hőség volt, míg bent a tető alatt ventillátorok mozgatták a levegőt, ezért nem értettük, miért nem ül be közénk. Csak több perc után esett le, mi is a helyzet valójában. Az asszony a férjével van itt, és bizonyára valamelyik itt élő kisebbségi törzsből valóak, ahol mások a szokások, ahol az asszonynak alárendelt szerepe van a családban, és nem étkezik együtt a férjével. Vagyis nem étkezhet, sőt talán még nem is ihat, amíg a férjére vár, mert Zita vitt neki hideg vizet, de azt nem fogadta el, egy kortyot nem ivott belőle. Pedig tényleg dög meleg volt, mi még odabent a tető alatt is izzadtunk. Mindeközben a férjét is megtaláltuk, bent evett és sörözgetett egy katonaruhás haverjával. Nehéz leírni, mit éreztünk mindezt látva. A férfiak odabent söröztek (és számunkra azon a bizonyos igen idegesítő módon vihorásztak) a hűvösben, míg az asszony odakint ült a gyerekkel és várt a férjére. Később Zita még egy negyed dragonfruit-ot is adott a nőnek, ezt már mosolyogva elfogadta, de aztán egyből a férjére nézett, hogy most ezzel mitévő legyen? Végül a férjnél kötött ki a gyümölcs, aki a sarkából leharapott egy darabot, majd otthagyta az egészet az asztalon. Grrr! Magunkban forrtunk egy kicsit e történések láttán, de közben azt is éreztük, hogy talán máris túl sokat avatkoztunk bele az életükbe, ez az ő életük, az ő szokásaik, az ő szabályaik, és attól még, hogy mi teljesen máshogy gondolkodunk és élünk, és nem tartjuk ezt helyesnek, se normálisnak, attól még nekik ez a normális és a megszokott. Valószínű náluk a nőnek csak annyi szerepe van, hogy egyszer férjhez menjen, gyereket szüljön, vezesse a háztartást, és ugyanezen értékrend szerint felnevelje a gyermekeit, ha fiú születik, akkor a férfi szerepre, ha kislány, akkor a sajátjához hasonló nő szerepére. Így a lányok ezt tartják normálisnak és elfogadottnak már születésüktől fogva. Eszükbe se jut, hogy lehetne másképp. Lehet, hogy még boldogok is… Írom ezt úgy, hogy továbbra se tartom normálisnak és egészségesnek ezt az egészet, de hát az ő dolguk, lehet, hogy ez az egyik ok a sok közül, amiért nem mehettünk azokra a törzsi területekre, ahonnan a rendőr pár napja visszafordított, lehet, hogy az előttünk arra járó külföldiek fellázították a nőket a férfiak ellen, a kisebbségeket meg a kormány ellen, ezzel békétlenséget hozva mindenkire, miközben előtte mindenki megvolt békében mindenkivel.

Szálló híján vendégségben egy családnál

A szieszta után még várt ránk egy nagy mászás, ez szép volt, és gyorsan szedtük fel a szintet, közben, ha visszanéztünk, gyönyörű kilátásunk volt azokra a helyekre, ahonnan jöttünk. Sajnos laposan tűzött szemből, ezért nem tudtam értelmes fotót készíteni minderről. Aztán meg eltűnt a nap és kellemes hűvös lett, de ekkor már beljebb kanyarodtunk egy másik völgybe, ahonnan nem volt kilátás. Nem is gondoltam volna, hogy ma még újra fogjuk látni a napot, de megtörtént, hogy még pont a naplemente előtt felértünk a hágóba, és ott tőlünk nyugatra volt egy tisztább rész (mert amúgy a hegyoldalt nem sikerült csak részben beültetniük kávéval), ahonnan előbukkant még a nap, és utoljára mélyarany sárgán beszínezett minket és körülöttünk mindent. Ez szép élmény volt, és olyan, amire már nem is számítottunk ezen a napon.

Ezek után már nem volt más dolgunk hátra, mint legurulni, ám ez a lefelé igaz, hogy már nem igényelt sok erőkifejtést tőlünk, de attól még eltartott egy darabig, ezért közben ránk sötétedett. Nem akartunk sötétben lefelé száguldozni a meredek úton, ezért szállás után kérdeztünk, de azt mondta mindenki, hogy az innen csak 20km-re lévő városban van szálló. Odáig amúgy sem terveztünk továbbmenni ezen az úton, pláne nem ilyen sötétben, ezért ezt az opciót gyorsan kilőttük. Templom után kérdeztünk, és mondtak is egyet 2km-el lejjebb, de odáig végül nem jutottunk el, mert előtte próba-szerencseképpen megkérdeztük egy háznál, hogy felállíthajtuk-e a tornácra a szúnyoghálónkkal. Itt nagyon szívélyesen fogadtak, és mire lepakoltunk a bringákról a táskákat, megjelent egy angolul beszélő úr is. Ő volt Táng Hoa(a képen balra), a család barátja, földrajztanár a helyi iskolában. Erre azután jöttünk rá, hogy megtudva, honnan jöttünk, elkezdte sorolni, hogy igen-igen, Magyarország, Budapest, Duna folyó, stb, stb… Ő igazán értékelte így az ezek után előkapott világtérképet, rajta az útvonalunkal és a Magyarország és Budapest képes prospektusokat, amelyeket még az egyik Magyar Nagykövetségen vett magához Zita, pontosan e célból. A családban Thön Dao az anyuka, aki olyan, de olyan vacsorát rittyentett, hogy csak néztünk, a férj távol van, dolgozik, a lánya tanul, de két nap múlva hazatér, a két fiával, Thön Viet-el és Thön Van-al vannak most itthon. Amíg Táng Hoa velünk volt, addig az ő tolmácsolásával, utána kézzel-lábbal, a Kindle-n betöltött Google Translate-el, a kevés vietnami tudásunkkal és kézzel-lábbal beszélgettünk, egészen végkimerülésig. :) Megtudtuk tőlük, hogy itt a környéken rengeteg kávét termesztenek, és ez a kávé nagyon jó minőségű, az ország „kávé fővárosa” Boun Ma Thout, ahol mi is jártunk, és ebből a kávéból rengeteget exportálnak is.

Ja, és a végén nem hagytak minket a tornácon aludni, szó sem lehetett ilyesmiről, kaptunk egy szobát, szúnyoghálóval és ággyal. Sokáig nem kellett itt altatni minket, beájultunk a tartalmas és hosszú nap után.

Másnap volt az év legnagyobb vietnami ünnepe, a kínai újév, a „Tét-Holiday” első napja. Kicsit tartottunk ettől a naptól, merthogy féltünk, minden zárva lesz, és felkopik az állunk, de reggelit még kaptunk a nagyon kedves vendéglátóinktól, így bizakodva álltunk elébe a napnak, gondolván, hogy ha más nem, ezzel a kalóriaadaggal és némi keksszel eljutunk majd valahogy Da Lat-ig. Nem is sejtettük még, mi mindent tartogat számunkra ez a nap! :)

A reggeli után még sokáig búcsúzkodtunk, szótárazgattunk egymásnak minden jót kívánva, mert Táng Hoa ekkor már nem került elő. A ház asszonyától kaptunk egy díszes kis piros borítékot, amit kinyitva pénzt találtunk benne. Ettől először nagyon megijedtünk, mert hát miért kapunk mi tőlük pénzt, amikor már így is annyi mindent adtak nekünk, de aztán láttuk, hogy csak két darab ezer dongosról van szó, ami kb. 22 forinttal egyenértékű, így sejtettük, hogy ez valami jelképes dolog lehet.

Alig gurultunk pár száz métert a lejtőn, és megtaláltuk a templomot. Éppen vége volt a misének, Zita bement körbenézni és 5 perc múlva nagy mosollyal és két újabb ezressel tért vissza! Mi van ma, pénzosztás? :) Ez már így együtt négyezer, ebből már majdnem kijön egy jó kis szendvics az utcán! :) A templomnál persze mindenki a csodánkra járt, és akkora volt a sürgésforgás (sok robogó), hogy inkább megvártuk, amíg egy kicsit lecsitult a környék, és csak aztán indultunk.

Tele kérem a tankot és egy tár töltényt is legyen szíves a gyereknek!

>Mire leértünk a lejtő aljára, kanyarodhattunk is le a főútról, ugyanis egy levágást eszeltem ki. Egy alsóbbrendű úton lecsaptunk néhány kilométert, így elhagytuk kicsit azt az utat, amin voltunk. Az ugyan már nem volt olyan nagy sztráda, mint Pleiku környékén, mi azonban még ennél is „vidékebbre” vágytunk, és bár ez a kis út tele volt hatalmas kátyúkkal, és nagyon poros volt, de nem bántuk meg, mert így szép helyeken jártunk és talán még lassabbak sem voltunk. Egész érdekes építészet uralta ezt a környéket, sok érdekes házat láttunk az út mentén, és a táj maga is jobb volt így, „közelebbről”. Az első nyitva talált kis útszéli boltnál megálltunk, biztos, ami biztos alapon, hiszen ki tudja, mikor találunk ilyesmit legközelebb. Ugyanis tényleg minden zárva volt ezen a napon, vagy húsz kilométert jöttünk már és még semmit nem találtunk nyitva. Itt kénytelenek voltunk olyan termékeket megvenni, amelyeket különben eszünk ágában sem lett volna. Étcsokis „Choko Pie”, mogyoró, kóla, mindegyik apró kiszerelésben, előbbiek ráadásul egyesével műanyagba csomagolva. Szinte mindent azonnal fel is faltunk és közben figyeltük a körülöttünk zajló életet. Ekkor tűnt fel csak, hogy valójában egy benzinkútnál ülünk, mert megállt egy motoros, felhajtotta az ülését, és kérte a boltosunkat, hogy töltse tele! :) Emberünk cigivel a szájában felpumpálta a zöld löttyöt a felső mérőtartályba, majd onnan egy gumicsövön keresztül kiengedte azt a motor tankjába. Itt aztán vannak biztonsági előírások kérem! :)

Aztán jött egy anyuka, ő is tankolni, de nála két gyerek is ült a motoron, mindkettő kezében fekete játék pisztoly. Erről is ismeritek a véleményem („Miért itat Red Bull-t maga a három éves gyermekével Uram? – Hát ha egyszer azt szereti, mindig azt kéri…” – Áááááááááááá!), úgyhogy azt most meg sem ismétlem, de azt még elmesélem, hogy alig hajtottak el, és már vissza is tértek, mire Zita megszólalt: „Biztos elfelejtettek töltényt venni a pisztolyokba!”, erre az anyuka mondott valamit a kutasunknak, mire ő apró, sárga bogyókat hozott elő, és beletöltötte őket a kissrác pisztolyába, majd még egy próbalövést is nyomott vele a földbe! Működik, tessék srác, lövöldözz kedvedre, boldog új évet! Anyuka, 2000 dong lesz a töltény! Áááááááááá! :D Persze fogtunk az arcunkat, miközben egyszerre sírtunk és nevettünk, előbbit természetesen csak magunkban.

Mot-háj-bá-Jóóó!

A levágás, vagyis a kis út egy nagy lefelé alján csatlakozott vissza a völgyben haladó főúthoz. Innen már csak 25km lett volna Da Lat, viszont az majdnem végig meredek fölfelé. A hőség és a máris korgó gyomrunk azt mondta nekünk, ez így nem lesz jó, csokis pufin nem fogunk feljutni Da Lat-ig. Kérdeztünk étterem után, küldtek fel és le, túlmentünk az elágazásunkon is vagy egy kilométert az ellenkező irányba, de ettől csak ingerültek lettünk, jóllakottak nem, mert nyitva nem találtunk semmit. Megint csak a „yes story” működött valószínűleg. Két furcsa idegen étterem után kérdez, mondanak még valamit mellé, hogy „Open-open”, de azt nem értem. Mindegy, leküldöm őket a Józsiékhoz, igaz, hogy nincsenek nyitva, mert ma újév van, de nem számít, csak azt kérdezték, merre van étterem, biztos csak le akarják fotózni kívülről, elvégre turisták, ráadásul ilyen hülye bicikliken… Most már humorizálok ezen, de akkor ott azon a ponton kicsit megrontották a morálunk, és erre még az is rátett, amikor egy szemmel láthatóan amúgy étteremként működő helyről elküldtek minket. A falon óriási kijelzőn ment valami idétlen műsor, azt figyelték, az asztal meg tele volt étellel. De ők zárva vannak. És csavarják ki-be az izzót a kezükkel a levegőben… Ami ellentétben a bangladesi „Mi a frász van, haver?” jelentésével, itt azt jelenti: Nem / Nincs / Zárva vagyunk! Ez nem esett jól, nem vendégséget vártunk, fizettünk is volna az ételért, csak egy kis emberség, egy kis szívesség jól esett volna, mert már odavoltunk kissé… Csak annyi, hogy gyertek srácok, zárva vagyunk, de látom, vándorok vagytok, gyertek, van itt kaja bőven.

Persze erre próbáltunk nem figyelni, elvégre ezt nem várhatjuk el mindig mindenkitől és pozitívnak kell maradni, majd lesz valami! De én már ehhez ekkor kicsit bugos voltam. Zita viszont még nem, és a jó ég tudja honnan, és hogyan, de egy perc múlva előkerült nagy mosolyogva és intett, hogy menjek vele, kövessem, mert itt a közelben egy házhoz meghívtak minket. Egy nagy családi összejövetel kellős közepébe csöppentünk, a ház előtt legalább 5 robogó állt és a küszöbnél már át sem lehetett lépni a papucsokat, annyi volt belőlük. Nagyon kedvesen fogadtak minket és a hölgyek közül többen beszéltek angolul, így rögvest elindult a nagy diskurzus. Itt még le is tudtunk gyorsan zuhanyozni egy fürdőszobában, amitől egyből szalonképesebbek lettünk, na meg a morálunk is nagyot ugrott fölfelé, újra embernek éreztük magunkat, nem valami koszos, izzadt, büdös, csapzott bringásnak, akik még pár perce voltunk.

Előkerültek az ehhez szokásos eszközök és meséltük, honnan vagyunk, mi úton, stb… (nászúton :D) Aztán intettek nekünk, hogy pakoljunk, mert terítenek! Ugyanott a földön ettünk, ahol az imént még szétterítettük a térképet, két nagy gyékényre pakolták ki a tálakat. Ez tetszett, hiába a szép nappali a fabútorokkal és a tévével, ha egyszer csak egy dohányzóasztal van, és ott amúgy sem férne el ennyi ember, akkor eszünk a földön, nem igaz? Mi rossz van abban? Semmi… :) A vicc kedvéért megpróbáltam pálcikával enni (Azóta sem tanultam meg igazán azzal enni, pedig tudom a világ e táján illene, de ha egyszer mindig van kanál is, és azzal jobban szeretek enni…), ennek nagy nevetések lettek az eredményei, aztán pedig megtanultuk a koccintási rituálét, tudom, magyar ember sörrel nem koccint, de ezt most nehéz lett volna nekik elmagyarázni, sőt most még az alu doboz felett is szemet hunytunk, elvégre vendégségben voltunk, illik elfogadni, amit kínálnak. Mot-háj-bá-Jóó! Vagyis: Egy-két-há-igyunk!, vagy valami ilyesmit jelenthet, az „egy-két-há” az biztos! :)

Az Elefánt-vízesés és a Linh An Pagoda!

Mondjuk a cuccainkat a háznál hagyhattuk volna, de ez már csak utólag jutott eszünkbe.

Bár látszólag mindenki nagyon örült nekünk, mi mégsem akartunk sokáig zavarni a nagy családi ünnep közepén, ezért már nagy köszönöm közepette szedelődzködni kezdtünk, amikor az egyik hölgy megkérdezte, hogy láttuk-e már az Elefánt-vízesést? (Elephant Falls) Mi mondtuk, hogy nem, de olvastunk már róla. Erre ő azonnal felajánlotta, hogy elkísér minket és megmutatja. Mi éltünk ezzel, mert azt mondta, hogy csak egy kilométerre van innen. Az elágazáson túlra visszamentünk a Da Lat-al ellentétes irányba, több mint három kilométert lefelé, de ezért már akkor sem haragudtunk rá, mert egyrészt sejtettük, hogy ez lesz, másrészt a vízesés tényleg gyönyörű volt, és bőven megérte ezt a kitérőt. A vízeséshez egy meredek, sziklás, lépcsős részen kellett lemászni egy erdőn át, ez olyan meredek volt olyan apró peremekkel és olyan nagy hasadékokkal köztük, hogy otthon Európában ezt biztos körbekordonoztak volna, hogy belépni tilos és életveszélyes, ellenben itt ez volt az egyetlen és hivatalos lejárat az amúgy belépős helyre, ahol papucsban vagy mezítláb ugrándozva előztek ki minket a helyiek. Hogy hogyan nem törték ki a bokájukat, nem tudom… Vagy superman-ek az itteniek, vagy felelőtlenek. Vagy hozzánk képest kicsit mindkettő és nekik meg mi vagyunk túl puhányak és elővigyázatosak. :)

Lentről gyönyörű volt a vízesés, még bazaltorgonákat is felfedeztünk, és bár ki lehetett volna mászni a képeken látható sziklákra, mi fémstoplival a talpainkban, vagyis SPD cipőben voltunk, ami csak egy apró fokkal jobb a papucsnál a sziklákon való ugrabugrához, ezért aztán nem kockáztattunk, nem hiányzik se egy sérülés, se az, hogy elázzon a nálunk lévő egyetlen normálisan működő fényképezőgép. A helyet ennek ellenére is nagyon élveztük, ahogy velünk együtt sokan mások is, kicsit már-már paradicsomi volt az egész környék, a vízesés látványával és ezekkel a sziklákkal.

A vízesés mellett, fent a peremen található egy pagoda is, ezt már csak kettesben, de szintén alaposan szemügyre vettük. Lévén ezen a napon volt a Tét első napja, rengetegen érkeztek ide családostul füstölőt gyújtani és imádkozni:

A pagodát alaposan körbejártuk, mert nem csak maga a templom, hanem a környéke is nagyon érdekes volt. Hátul fafaragókat találtunk munka közben. Egyikük éppen egy nagy fatörzset füstölt ki vagyis égetett ki belülről, de mi csak a füstöt láttuk, meg azt, hogy a fa ürgébe egy nagy vödör vizet önt. Aztán egy kisebb parkba érkeztünk ahol különböző ember nagyságú szobrok voltak, mindegyik előtt kisebb csoport füstölő leszúrva a földbe. Voltak, akik imádkoztak is a szobrokkal szembe ülve. Biztosan mindegyik szobor jelképez valakit, vagy valamit. Ja, és még mielőtt azt gondolnátok, hogy tapintatlanok vagyunk, hogy imádkozó embereket fényképeztünk: Itt az, hogy valaki imádkozik, nem egy intim dolog egyáltalán, utcán, zajos helyeken, nagy tömegben, társaságban is imádkoznak az emberek, és nem találtunk még ázsiait, aki nem örült volna annak, ha lefényképezzük. Ez idáig mind szép és jó, csakhogy ők is ezt gondolják rólunk, és ezt főleg Zita nagyon nehezen szokja meg, mármint azt, hogy bárhol, bármikor bárki jöhet, és kérdezés nélkül lefényképezi. Erről jut eszembe, hogy anno a Hősök-terén a hivatalos fotósunk a bringás esküvőn teljesen kiakadt a kínai turistákon, mert azok egyesével, és kérdezés nélkül mellénk álltak, a fotósunknak meg úgy kellett várakoznia, mire levonult a tömeg, akik nem is hozzánk tartoztak, és persze hordában voltak, ahogy az lenni szokott. :)

Visszatérve a pagodánk hátsó udvarába: ott egy nagy, vidám, kövér ülő Buddhát is találtunk, ennek az volt a különlegessége számunkra, hogy lyuk volt a köldökén, és hátul a faránál volt egy ajtó, amin keresztül beleláttunk a nagy hasába! :) Odabent ágyak voltak, ventilátorral és szúnyoghálóval. Az a nagy fényes pont, amit a kép közepén láttok, na az pedig a Buddha köldöke, ott árad be a fény! :) Hogy ez mi célból volt így berendezve, és mi történik azzal, aki odabent alszik a Buddha hasában, arra már nem sikerült rájönnünk. Gondolom, mire felébred jómódú és gazdag lesz, hiszen ez a fajta ülő Buddha azt hiszem, ezen dolgoknak a jelképe.

Még eztán sem volt vége a csodáknak, mert kifelé menet még felfedeztem egy nagy betonsárkányt a pagoda lépcsőjének az aljában. Ennek a rémisztő fejű, a nyelvét kiöltő sárkánynak az volt számomra a specialitása, hogy a szemei hagyományos villanykörte izzókból voltak! Ez rettentően tetszett és ezen percekig nem bírtam felülkerekedni, míg le nem fényképeztem vagy tíz különböző szögből a kedvencemmé vált tungsram szemű betonsárlányomat. :)

Követ minket az FBI, mindent bevallunk nekik…

Visszafelé már nem volt olyan vidám fölfelé menet ez a három kilométer, de nem bántuk, mert a kapott élmények bőségesen kárpótoltak értük. Még beköszöntünk a házba a barátainkhoz, aztán indultunk tovább végre Da Lat felé is. És ennek a napnak még koránt sem volt vége! :)

Hamar egy kissrácot találtunk magunk mellett, értelmes pofa volt, nem vihogott és nem hüledezett, hogy mik ezek az űrhajók, hanem komoly arccal tekert, néha-néha azért persze elmosolyodva. Én persze azért tréfálkoztam vele:

Sajnos se a fotón, se a videón nem látszik, de középen a vázra még egy LOVE felirat is fel volt matricázva. Bár a videó végén elköszöntem a sráctól, de aztán még nem szakadtunk el, mert ahogy begyorsítottam, hogy utolérjem az időközben tőlünk elszakadó Zitát, a srác is felgyorsított és így még volt alkalmunk egy kicsit beszélgetni. Angol is tudott pár szót a srác, és szépen rendre válaszolt a kérdéseimre. Az ilyesmi sajnos ritka Vietnamban, általában az a jellemző, hogy úgy nevetnek a helyi gyerekek, hogy egy szót nem lehet kihúzni belőlük, de ez a srác más volt. Ő az FBI-tól volt! :) Bárcsak minden gyereket az FBI nevelne Vietnamban… Vagyis mindenki legalább ennyire „komoly” lenne, mint ő volt. Apropó, az FBI is egy hatalmas brand errefelé, nem csak gyerekek ragasztják a biciklijeikre, hanem felnőttek is hordanak tucatszámra FBI-os baseball sapkákat.

Ne nevessetek, de megint éhesek lettünk. Tudom, hogy már háromszor ettünk ezen a napon ebben a bejegyzésben, de ha egyszer a forróság kiszívja az energiánkat és éhesek leszünk a sok rizses étel után hamar… Egy turitáknak létrehozott szuvenírboltnál álltunk meg, pontosabban amikor megálltunk még nem tudtuk hol, csak azt láttuk, hogy egy pofás bambuszház áll az út szélén. Belépve először csalódtunk a sok csecse-becse láttán, de aztán a nagyon kedves üzletvezető hölgy közölte, hogy van instant tésztalevesük, és jobb híján kértünk ezekből egyet-egyet.

Lisa története

Lisa-nak hívnak, egy hófehér, három hónapos kiskutya vagyok. Az anyukámtól nagyon hamar elválasztottak, beleraktak a testvéreimmel együtt egy nagy sötét zsákba, és kihajítottak minket az út szélére. Engem egy kedves hölgy mentett meg, azóta vele lakom, ő csak napközben van itt, ez egy nagy bambuszház, tele mindenféle furcsasággal. Odakint az út mentén néha nagy, büdös, színes dobozok állnak meg, és egy csomó furcsa ember száll ki belőlük, akiknek más a szaguk, más a színük, mint a gazdáimnak, és általában magasabbak és szélesebbek is. Ők mindig beözönlenek ide mind a házba nagy hirtelen, ekkor én mindig elbújok a kedvenc fapolcom alá, itt szeretek lenni, mindig megrágok mindent, így élesítem a fogaimat. Egyszer ketté fogom harapni ennek a polcnak a lábát, ha nagy leszek!

A furcsa idegenek mindig elvisznek holmikat a polcokról és cserébe büdös papír fecniket adnak a gazdámnak. Ettől ő mindig boldog lesz. Mindig ad nekem cukrozott gyömbérdarabokat, ezek a nagy kedvenceim. De van itt egy másik kutya, őt Bean-nek hívják, ő idősebb nálam és ő is nagyon szereti a cukros gyömbért, ezért mindig nagy harc megy kettőnk között ezekért a falatokért. Néha belecsúsznak ezek a gyömbérdarabok a padló repedéseibe, ilyenkor általában eltűnnek, és már nem tudom többé őket rágcsálni. Persze erről is Bean tehet, ilyenkor mindig jól megharapom a grabancát. Ő még nem tudja, de ha egyszer én megnövök, sokkal nagyobb kutya leszek, mint ő. Na, akkor majd lesz nemulass, és majd nem engedem, hogy elvegye többet tőlem ezeket a finom édes gyömbérdarabokat!

Egy napon két furcsa idegen érkezett a házunkba. Úgy értem, ők még furcsábbak voltak, mint a többi furcsa idegen, és nem vittek el semmilyen holmit a házból. Nem nagy dobozban érkeztek, hanem két nagyon furcsa járgányon, jól meg is ugattam őket, főleg mert ők még a kövér dobozos idegeneknél is sokkal büdösebbek voltak. Az egyikük totál nem volt normális, bemászott hozzám a kedvenc helyemre a polc alá, és többször egy kis piros dobozt nyomott a képembe, miközben én Bean-el küzdöttem – mi másért, mint egy falat cukros gyömbérdarabért. Bean egyszer megnyalta ennek a piros doboznak a szemét, de ennek nagyon nem örült a dobozt tartó, nagy büdös ember, és többet nem is dugta a képünkbe az egyszemű piros dobozát.

Aztán a gazdám enni adott a két extra büdös idegennek, ezután azok távoztak. Azóta se szagoltam olyan büdös embert, mint amilyenek ők ketten voltak.

Még egy kör Sapporo-t Nguyen bátyám!

Miután kijászottuk magunkat a két szuper aranyos ebbel, elindultunk az utolsó nagy menetre. Még mindig hőség volt, pedig már a délután vége felé jártunk, de még mindig ömlött rólunk a víz. Épp elkezdődött a hegymenet és mi felvettük a jó kis döcögős 4-5km/h utazósebességünket, amikor egy család lassított le mellettem egy motoron. Én egy vidám hóvarjúval indítottam, mert hát mivel mással lehet egy ilyen napnak a végén, amikor nagy meglepetésemre a nő kiváló angolsággal válaszolt. Persze ezek után gyorsan kiderült, hogy a testvére szállodát üzemeltet Da Lat-ban, és szívesen segít nekünk szállást találni. Ehhez már meg is álltunk, de sajnos egy telefonálás után kiderült, hogy a szállodájuk tele van. Azért megígérte, hogy megpróbál segíteni, és kérte, hogy hívjuk majd fel, ha megérkeztünk Da Lat-ba. Mi mondtuk, hogy rendben, köszönjük, és majd jelentkezünk másfél-két óra múlva, amikor felértünk, vélhetőleg már sötétben.

Amíg ezt egyeztettem, Zita készített rólunk egy videót, ennek a lényege a kislányuk, akit szoknyácskába, télikabátba és sí maszkba öltöztettek fel, nehogy lebarnuljon. Komolyan őrültek ezek a vietnamiak… Vagy ennyivel melegebb lenne 300m-el feljebb, 1500m-en Da Lat-ban? Nem hiszem…

Innen már sima volt az út, szépen lassan, de felhúztuk magunkat néhány rövidebb pihenővel, amelyek főleg azzal teltek, hogy elfogyasztottuk a nálunk lévő 3 liter vizet. Itt szép erdőben is haladtunk végre, igaz a végén ebből már nem sokat láttunk, mert tényleg ránksötétedett.

A telefonomnak közben lemerült az akkumulátora, de egy pillanatra még vissza tudtam kapcsolni és láttam, hogy már kétszer keresett is a hölgy a szállás ügyében. Féltünk ettől, hogy a szállók is tele lesznek a Tét miatt, ezért mindenképpen meg akartuk ragadni ezt a szálat, és hagyatkozni a szívességükre. De ehhez először egy konnektort kellett szereznünk. Odahajtottuk abba az utcába, ahová a szállót mondta a hölgy, és besétáltunk az első nyitva talált helyiségbe, egy karaoke bárba a telefonommal és a töltőjével. Itt teljesen érthetetlen módon nem akartak a rendelkezésünkre bocsájtani egy konnektort, pedig elég egyértelmű volt a kérésünk. A franc sem érti, miért voltak ilyenek, de ezen most nem akadtunk le túlságosan, egyszerűen csak továbbgurultunk, és nem is kellett sokat, mert találtunk egy boltot, egy mélyhűtött áruk boltját, ahol egy kedves, mosolygós fickó ült a pult mögött. Neki már mondani sem kellett semmit, ahogy meglátta a kezemben a cuccokat, mutatott egy konnektort. Pár perc múlva jött a hidegzuhany, motoros barátaink nem tudnak szabad szobát a városban. Ám ekkor már nagy haverságban voltunk a boltosokkal, Nguyen a családfő és tulaj, irtó jó fej volt, egy Sapporo nevű japán sört iszogatott egy egyedi stílusú alu dobozból. Tetszett nekem a figura, rögtön meg is kínált a söréből, de mivel nem akartam beleinni az sörébe, pohár után néztünk, azt viszont csak felesnek valót találtunk. Hát elkezdtünk feles pohárból sört inni. Hallanotok kellett volna Nguyen nevetését, amikor először meghallotta tőlem a „mot-háj-bá-jóóó”-t… Rögtön töltött nekem még egy pohárkával és azzal is koccintottunk. Zita közben Nguyen fiától próbált megtudni valamit szálloda ügyében, és ezalatt elhűlve nézte, hogy mi történt velem, miért döntöm egymás után magamba a feleseket sorra, amikor amúgy soha nem szoktam ilyesmit. Persze aztán elárultam neki, hogy csak sörözünk Nguyen-el, és előbb fog elfogyni a finom nedű, mintsem berúgnánk tőle.

Pár perccel később előkerült Nguyen lánya is, aki amúgy Amerikában él, de most az ünnepekre hazalátogatott. Ő perfekt beszélt angolul, így nagyon gyorsan nagyon sok mindent megtudtunk. :) Az öccse barátjának a barátjának szállodájuk van, és ott még pont van egy utolsó szoba 300 ezer dongért, ami tekintve hogy hol vagyunk, és hogy újév van, nagyon jó ár. Annyira azért még nem siettünk erre a helyre, mert kaptunk tőlük ajándékba egy nagy csomag Bánh chưng-ot, ami egy ilyenkor tradicionális étel, összekötözött banánlevelekben kifőzött rizs, középen babbal és hússal. Ilyet már ettünk egyszer ebédnél, de az négyzet alakú volt. Most azt is megtudtuk, hogy a négyzet alakú az eget jelképezi, vagy azzal van valamilyen összefüggésben, a hosszúkás pedig, amit mi is kaptunk a földet. Ha még emlékeztek, bonsai kutyáéknál ez főtt a lábosban az udvar sarkában, csak akkor még nem tudtuk, hogy micsoda. Zitával aztán megkóstoltatták vú sữa-t, egy kívülről almaszerű gyümölcsöt, amelyet ők vietnamiul anyatejnek, vagyis hogy egész pontosak legyünk, ahogy az angol mondja, „breast-milk”-nek neveznek. Ezt nem akartuk elhinni, ezért később utánanéztünk, és kiderült, hogy tényleg! :)

A vú sữa-t szétnyitva még az amúgy nagy gyümölcskedvelő Zitának is elment tőle az étvágya, a gyümölcsnek ugyanis belül áttetsző zselés, nyálkás húsa volt, fekete magokkal – mintha csak egy alien-tojást nyitottunk volna szét. :) Ez mind hagyján, de Nguyen-ék gondolatolvasók, vagy csak ismerik a nyugati emberfajta vágyait és igényeit, mert Nguyen, ahogy azt a videóban is láthattátok, egy egész szép darab sajtot ajándékozott nekünk. Ezzel nagyon durván betalált, mert imádjuk a sajtot és ez az egyik alapélelmiszer, ami a legjobban hiányzik itt nekünk ezekben az országokban, mert ha találunk is nagy nehezen valahol sajtot, az általában aranyárban van, így végül mindig lemondunk róla. De most persze azért elfogadtuk, ez ajándék volt, amit hatalmas örömmel elfogadtunk.

Nguyen-ékkel megbeszéltük, hogy később még a városban leszünk, mert több napot tervezünk maradni, és hogy feltétlenül találkozzunk még, mert láttuk, hogy ők is nagyon örülnek nekünk, és mi is nagyon élveztük a társaságukat, nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk velük. Ezek után rohantunk az általuk mondott szállóba, de ott közben elfoglalták az utolsó szobát. Ennek megvolt a veszélye, erre figyelmeztettek is és ezzel tisztában voltunk, errefelé nem szokás a szobát lefoglalni, nem tartják azt senki kedvéért, hanem odaadják annak, aki először érkezik. Kicsit elcsüggedtünk e hír hallatán, de még egy utolsó nagy erőt vettünk magunkon ennek az elképesztő hosszú napnak a végén, és Zita leült a Kindle-vel, hogy ellenőrizze, nem írt-e valaki vissza Couchsurfing-en valamelyik kérelmünkre, én pedig elindultam körbejárni a közeli szállodákat. Hát, olyan árakat mondtak, hogy csak szédelegtem kifelé az ajtókon, volt, hogy 600 ezret kértek egy szobáért, de volt olyan is, hogy egymilliót (11 ezer forintot), és persze a legtöbb helyen ki-be csavargatták nekem a villanykörtét már messziről, amikor látták, hogy jövök. Hogy ez mit jelentett, már nem is érdekelt, gondolom vagy zárva voltak, vagy tele. Végül vagy tizedik próbálkozásra találtam egy második emeleti szobát, amit először 300-ért akartak adni, de miután panaszkodtam, hogy nagyon kicsi és nincs ablaka, hajlandóak voltak odaadni 200-ért. Rohantam vissza Zitához, aki nem talált senkit CS-n, így aztán mentünk a szállónkhoz, de még mielőtt bepakoltunk volna, mondtuk nekik, hogy 5 perc és jövünk, addig ki ne adják a szobát, mert csak a sarokig megyünk vissza a szendvicsesekhez vacsorát venni. (már megint éhesek voltunk, igen! :D) Ott jól betankoltunk, persze nem 5 ezerért, hanem szendvicsenként tízért, de ezen már nem bosszankodtunk, örültünk, hogy nem 15 mint Hoi An-ban.

Még a Google is ünnepel – és mi is!

A szállóban nagy meglepetésünkre egy másik szobába vezettek minket, egy az előzőnél sokkal nagyobba, aminek ablaka is volt az utca felé. Na, mi a fene, Karácsony van? :) Persze biztos ami biztos, rákérdeztem háromszor, hogy ez is csak 200 ugye, ahogy megegyeztünk, és annyi volt, ki is fizettem rögtön, mert sosem lehet tudni, így a legbiztosabb. Nagyon hálásak voltunk a szállósainknak, hogy ilyen jó fejek voltak, mert ez a szoba tényleg sokkal jobb volt, itt nem csak egy lyukban éreztük magunkat, hanem valahol.

Persze én már számítógépet kapcsoltam egyből, amíg Zita zuhanyozott, hogy utánanézzek annak a rengeteg kérdésnek, ami a fejemben volt, és nem is kellett hozzá a wikipedia-t megnyitnom, mert a vietnami google kezdőoldalán rögtön egy csomó motívumot fedeztünk fel, ott volt Bánh chưng, pont olyan mint amit Nguyen-lktől kaptunk, és ott volt a piros boríték is, amiben reggel a pénzt kaptuk. Ezek mind a Tétre utaltak, a Google a Tét alkalmából megváltoztatta a kereső főoldalán a logóját, és arra klikkelve rögvest a Tét-hez tartozó wiki oldalon találtam magam. Így hamar megtudhattuk, hogy a reggeli piros boríték azaz a „red envelope” „lucky money”-t, vagyis szerencse pénzt tartalmaz, amelyet a családtagok adnak egymásnak, különös tekintettel a szülők a saját gyermekeiknek. :) Az előző esti vendéglátónknál az anyuka ezek szerint a „sajátjai” közé sorolt minket ezzel a gesztussal, hát nem aranyos?

Ez a nap egyszerűen elképesztő volt, annyi kedvességet és szeretet kaptuk a helyiektől, hogy az még ennyi ázsiai tapasztalat után is hihetetlen, mintha csak meg akarta volna mutatni nekünk Vietnam, hogy lám, mi is tudunk, mi is kedvesek vagyunk, mi is szeretünk Titeket és szeretünk adni, mintha csak egy csapásra meg akarta volna mutatni, hogy nem ám csak a dudálás meg a kiabálás van, hanem figyeljetek ránk, mert nálunk is van vendégszeretet, nem is akármilyen! :) És meg is mutatták! Ezen a napon minden nehézségért, minden gyötrelemért, és minden minket ért rosszért megbocsájtottunk Vietnamnak, sőt, még mi éreztük magunkat kellemetlenül, hogy előzőleg úgy nehezteltünk néha rájuk, mert kicsit idétlenek vagy értetlenek voltak, vagy mert dudáltak, hangosan kiabáltak ránk, és a többi. Hát lehet rájuk tovább haragudni ilyen napok után? Nem, és nem is szabad! :)

Az már csak most esik le nekem itt írás közben, hogy igaz, hogy a mi újévünket kicsit „elvették” tőlünk azzal, hogy Hanoi-ban 11-kor a rendőrség lefújt és megtiltott minden bulit, mert ugye ha nincsenek Kriszék, kb. teljesen felejthető lett volna nekünk a 2012-es szilveszter… Szóval azt elvették, de itt most, az ő újévükkor annyi mindent kaptunk, hogy az nekem 11 oldalban telt leírnom. És mivel még a képeket és a videókat is a szöveg közé kell illesztenem, most megyek is, mert sose leszek kész. :)

A családhoz 57km-t, majd onnan 62km-t tekertünk Da Lat-ig. Ugye, hogy nem a megtett távolságon múlik az élmények mennyisége és minősége?

Vendégségben egy szállodában!?

Boun Ma Thoutban egy napot pihentünk, ezalatt nem terveztünk semmit csinálni, csak pihenni, feltöltődni és naplót írni, azonban a dolgok még így is történtek velünk, méghozzá olyan mennyiségben és minőségben, hogy az már említésre érdemes. Reggel arra lettünk figyelmesek, hogy a szállodánk utca szintjén, a kocsibejáróban (ami egyébként opcionálisan, éppen mikor mire van szükség, bármilyen más szerepet is betölthet) egy asztalra rengeteg étel volt kipakolva és az ételek fölött néhány buddhista szerzetes imádkozott nagy szorgalmasan, füstölők sűrű füstje közt. Nem volt teljesen tiszta a szállósok megkérdezése után sem, hogy ezt most a Tét vagy a telihold alkalmából teszik-e, vagy esetleg a kettő ezúttal egy és ugyanaz.

Azt hittük, hogy valamiféle ételáldozatról van szó Buddha számára, de hála az égnek, azért ennyire nem logikátlanok még itt sem a hithű emberek, az ételt utána egy nagy közös ebéd keretében elfogyasztottuk, igen mi is, ugyanis erre az ebédre minket is nagyon kedvesen meghívtak. Néha úgy éreztük itt magunkat, mintha nem is egy szállodában lennénk, hanem egy családnál, és ebben valószínű volt is igazság, nagy szerencsénk volt ezúttal a szállásunk megválasztásával. Emlékszem, mikor megérkeztünk, olyan gyorsan és könnyen beleegyeztek a 150 ezres szobaárba, hogy rögtön elkezdtem sajnálni, hogy nem mondtam 100-at vagy 120-at, de aztán erre később már csak legyintettem, hogy ez már tényleg túlzás lenne, ha ilyesmin gondolkodnék és bosszankodnék. Mint ahogy azon sem érdemes, hogy a gyerekek nem velünk ülnek az asztalnál, hanem egy pókember jelmezben nézik a nagy síkképernyős, hangosan bömbölő tévét. :o

Mikor jön már valami új hullám, ami elsöpri ezt az egészet? Ne izgassam ezen az egészen magam ennyire?

Este, amikor indultunk volna vacsorázni, még befordultam a földszinti garázsba, hogy ránézzek a hátul parkoló kerékpárjainkra. A bringák rendben voltak, mi azonban már nem mentünk ezen az estén ki enni, ugyanis odalent két nagy asztalnál ünnepi vacsora folyt, és a barátaink közé azonnal és ellenállás nélkül le kellett ülnünk. Rögtön kitöltöttek nekem egy dobozos Heinekent jégre (éljen a fenntarthatóság!), és Zitának egy ugyanilyen helyi kólát. Ezzel már önmagában nagyon boldogok lettünk volna, de a lényeg, csak ezután jött, megannyi finomságot pakoltak a tányérunkra, az asztalon sorra jártak ezek az ételcsodák, sokat fel sem tudtunk ismerni közülük.

Volt köztük rák, és volt egy nagy kedvencünk, aminek a pontos nevére hiába próbáltunk rájönni, mikor kérdeztünk, nem tudtunk meg többet róla, mint amit a két szemünkkel is láttunk: Com Gá, vagyis rizs és csirke. Na igen, de nem ám akárhogy. Amikor az asztalhoz hozták, csak egy nagy, aranysárgára sült gombócot láttunk. Ez volt a sticky rice, vagyis a ragadós rizs bunda, ez képezett egy vastag, kívül barnára sült, ropogós, belül finom puha rizshéjat a bent lakozó egész sült csirke kerül. Wow, micsoda lakoma! :) Ez lett a nagy kedvencünk, de ezen kívül még volt ott valami rák is, aminek, mivel jól nyakon öntötték vele, majonéz íze volt:

A sajnálatosan dobozos, de amúgy nagyon finom sörből három is lecsúszott nálam, a barátainknál ennek a mennyiségnek pedig minden bizonnyal a többszöröse, de ez senkit nem akadályozott meg abban, hogy családostul, asszonyokkal és gyerekekkel robogóra üljenek a vacsora végeztével. Félreértés ne essék, ez itt normális, és én nem vetem meg őket ezért, de nem is megyünk ki éjjel az utakra közlekedni, és nappal is úgy vigyázunk, hogy itt bárki bármikor jöhet részegen is az úton, a rendőrségnek kétlem, hogy lenne szondája, vagy ha van is, megvannak annak a jól kialakult kiskapujai is – ha épp nem arról van szó, hogy mind közül a rendőrök a legrészegebbek, mert ilyen „legendákat” is hallottunk.

A vacsora-barátaink egyébként minket is hívtak magukkal, merthogy egy közeli karaoke bárba is hívtak minket bulizni – ahogy itt vietnamban szokták: énekelni egy karaoke házban. Sejtettük is hogy hol van ez a ház, át is sétáltunk a szomszéd utcába, ahol előző este már láttunk egy ilyet. A ház a már sokat említett, karcsú és magas utcafronttal rendelkezett, és a sok emelet magas épület egész első homlokzata be volt terítve a Karakoke-t hírdető fényreklámmal. Végre megnézünk egy ilyet is belülről! :) A baj épp csak az volt, hogy az időközben szem elől vesztett barátainkat nem találtuk meg odabent. Ők egy másik szórakozóhelyre gondoltak. Körbejártuk az összes termet, de nem találtuk meg őket. Az épület belülről hangszigetelt szobákkal van tele, mindegyikben nagy kanapék, egy dohányzóasztal és egy óriási képernyő hangfalakkal, ahol mennek a dalok. És mindenki nagy vidáman énekelget, persze csakis helyi dalokat, amelyekből mi egy mukkot sem értünk és hagy ne részletezzem, milyen furcsa hang- és stílusvilággal bírnak a mi fülünknek és lelkünknek. Eleget sértegettem az előző bejegyzésben azt a néhány furcsa kinézetű fiatalt, szóval maradjunk csak annyiban, hogy az a zene, amit én szeretek és élvezek, és az, amit ők énekelnek, nagyon-nagyon távol áll egymástól. :) Itt, ahogy a szomszédos országokban is, az érzelgős, szerelmetes daloknak, és nekem úgy tűnik, csak azoknak van keletje. A szívszakajtó énekek, azok mennek, de azok nagyon.

Később még sikerült megtalálni a barátainkat, de azt mondták, ahová ők mennek az gyalog messze van. Felajánlották, hogy elvisznek minket, de ezzel több bajunk is volt: egyrészt ittasak voltak, másrészt ha elmegyünk velük, kitesszük magunkat az ő kényüknek és kedvüknek, és ha ők mondjuk hosszú órákon át énekelni szeretnének a város túl végén, akkor abból nekünk reggel nem lesz indulás, sőt én nagyon hamar bugos leszek a ricsajban, hogy csak rontjuk az időnket. Bizonyosan jó buli lett volna itt egy fél órára a szomszédban, pláne, ha van nekik valami nemzetközi daluk, amit mi is ismerünk, de így nekünk véget ért a buli.

Újra úton, meseszép rizsföldek között

Reggel még elhajtottunk egy nagy körforgalomig, aminek a közepén egy tank volt, hogy mindezt megcsodáljuk, mint a város fő nevezetessége, aztán elindultunk dél felé. Ekkor végre elhagytuk ezt a sokat utált főutat, ami nyugat felé fordult Do Chi Minh City irányába. Mi pedig Dél-Délkeletnek, Da Lat felé. Erre a napra egy könnyű szakaszt terveztem be magunknak, hogy egy laza 50km-es tekerés után megérkezzünk az útikönyv szerint nagyon kellemes Lak-tó partjára, ahol egy éjszakát eltöltünk majd, mielőtt tovább indulnánk. Menet közben olvasgattam az útikönyvet és azt írta, kajakozni is lehet a tavon, ezért rögtön kitaláltuk, hogy ha ez tényleg így van, akkor beiktatunk erre egy napot és holnap kimegyünk a tóra. Aztán nem így lett, mert ez itt Ázsia és semmi sem úgy van, hanem ahogy éppen gondolja vagy ahogy jön. És úgy jött, hogy a valóságban mégsem lehetett kajakozni csak fizetett vezetővel egy kisebb kört tenni a tavon, az meg nekünk nem ízlett volna. Az út a tóig viszont annál szebb volt, sok nem várt élmény ért minket. Először egy gyönyörű rizsmező mellett találtuk magunkat, ami azért volt különleges, mert itt a teraszok szabályos téglalap alakban törték meg a zöld mezőt, ami így igen érdekesen nézett ki. Szép kis házak mellett haladtunk el, és kb. félúton megálltunk enni, itt egy duzzasztott tó mellett hajtottunk el, ahol a gyerekek a ferde betongáton bicikliztek.

Eztán jött az igazi gyönyör, az első mezőn Zita megint elengedett kézzel tekert, és jobbra tőlünk fotóztam egy madarat egy vezetéken és egy pásztort a nyája nélkül, egy szintén magányos fával. A nyáj is ott volt, szóval az emberünk mégsem volt olyan magányos, csak az állatok már nem fértek a képre. Mondtam már ugye, hogy nagyon szeretek fényképezni, mert azzal, hogy folyamatosan fotózok, végig keresem és találom a szépet mindenütt körülöttem. Egy kisebb településen haladtunk át, itt egy nő zöld kendővel a fején egy nagy anyagba csavarva hordta a gyermekét maga mellett. Aztán gyerekeket előztünk le, egyikük tekerte a bringát, míg a másik a hátsó tengelyen állt.

A következő mezőre kiérve nem akartuk elhinni, amit látunk. Jobbra tőlünk a rizsföldek között egy szikla nőtt ki a földből, a szikla oldalából egy apró fa. Egy ember kalapban az elárasztott földek közötti töltésen sétált, ekkor már videót is muszáj volt indítanom:

…és a túloldalt bocik legeltek, ahogy a videó végén láthatjátok.

A nyílt rész végén egy csatornát kereszteztünk, itt Zita szúrta ki tőlünk balra a kacsákat, elkérte tőlem a fényképezőt és visszasétált fotózni és videózni. Néha egész monotón tud lenni a táj egész napokra, máskor meg, mint most is néhány kilométeren annyi csoda ér minket, hogy nem is férnek ide a képek a szöveg közé rendesen, és már én sem tudom igazán érzékeltetni szavakkal, milyen szép is volt ott. :) Ez persze nagyban rajtunk is múlik, a legszebb helyeken is keresztül lehet bringázni úgy, hogy fel se nézünk, és a legszörnyűbb körülmények között is meg lehet találni a hatalmas apró csodákat. Ez a hely valóban tele volt velük mindenféle, és mivel pihentek és frissek voltunk a pihenőnap után, nem is okozott nagy gondot észrevenni őket.

A természet utat tör, az elefántok embereket cipelnek – mi meg szállást keresünk

Megérkezve a Lak-tóhoz azonnal behajtottunk a félszigetre, ahol tudtuk, hogy lesz szállás. Sajnos az útikönyv által jelzett helyen aranyárba mérték a szobákat, így ez szóba se jöhetett nálunk, pedig nagyon okosan kezdtem alkudni, de hiába, nem jutottunk 250 ezer alá, pedig már a saját szúnyoghálónkat is bevetettük, ahogy alszunk mi majd a verandán. A recepció előtt azonban felfedeztünk egy fát, amelyik a gyökereit a kockakövek közé ásta be, és nagyon érdekesen olyan négyzethálós formában, következő a köveket, ahogy azok le voltak rakva. A biztos, hogy ha ezt a fát kifordítanák a helyéről, azzal néhány kő is felszakadna a földből.

A recepción egy Jun Village nevű helyet ajánlottak nekünk, hogy próbáljuk meg ott a Homestay-t, az olcsóbb. Ide a félsziget külső szélén, a tó mellett tekertünk oda, és ez jó vétel volt, mert közben gyönyörű helyeken jártunk, megcsodálhattuk az óriási, a víz fölé kifeszített leengedhető hálókat a vizen. Távol voltak, csak a fényképező zoom-jával láttuk meg mi magunk is, hogy az a kis fekete pont a háló közepén egy ember egy csónakban állva. :) Jó nagy lehet az a háló! A Jun Village bejáratánál egy puccos éttermet találtunk, és a tó partján sétáló, turistákat cipelő elefántokat. Behajtva a faluba végre megtudhattuk, mi az a long house, és hogyan is néz ki valójában. Ez egy tradicionális házikó, cölöpökön, és ki nem találnátok a nevéből: hosszúkás! :) Általában max. 4-5 méter széles az utcafrontja, míg hátrafelé akár 30-40 hosszú is lehet.

Ezekben a tradicionális házakban kínált nekünk egy angolul kicsit beszélő asszony szállást, mondván, hogy ez „Homestay”, és milyen exkluzív, hogy egy ilyen házban alhatunk, ahol a helyiek is. Igen ám, de a ház, amit mutatott, tök üres volt, csak a turistáknak volt kitalálva, sehol nem volt a helyi család, és mivel még bútorok sem voltak odabent, se semmilyen élet, az egész tűnt inkább kietlennek, mintsem kedvesnek és barátságosnak. Pláne, hogy még fürdőszoba sem volt, és ez a ház a szomszédaival ellentétben, amelyekben laktak is, vasbeton lábakon állt. Az egész nem tetszett nekünk és gyanús is volt, hogy a fürdőre visszafelé mutogat a puccos vendéglő felé.

Visszatekertem, megkérdeztem, hogy hogyan van ez és kiderült, hogy valóban lehet ott zuhanyozni, de az a long house-os szállás 10 dollárja felett még 5 dollár. Végül a 200 ezer dongot (cirka 10 dollár) sikerült ledöngölnünk 100 ezer dongig, de mivel ebben a fürdés nem volt benne, a végén ugyanott lettünk volna, ezért inkább visszamentünk az étteremhez, aminek a hátuljában volt egy másik long house, ezt nem próbálták családi háznak eladni, de bent tiszta volt, voltak ventilátorok, találtam villanyt és egy asztalt valamint egy széket a sarokban. Ezeket kirángattuk Zitával a konnektor mellé, ahol berendeztem a kis irodámat és néhány óra alatt nagyon sok minden kijött belőlem, ha jól emlékszem, több mint 10 oldal. Ehhez persze az is kellett, hogy ne legyen wifi-internet és így semmi, ami elvonja a figyelmemet. Este a vacsorát a szomszéd étteremben költöttük el, itt már volt wifi és az étel is olcsóbb volt mint nálunk, és nagy meglepetésünkre itt újra találkoztunk a két apró gyermekes hölggyel, aki az első long house-t próbálta eladni nekünk. Kiderült, hogy ez a családja vendéglője és ő erre a helyre gondolt, itt valóban ingyen tudtunk volna zuhanyozni még a 100 ezer dongos áron belül is, így egy kicsit fogtuk a fejünket, hogy ezt benéztük, 100 ezer dong odaveszett, mert félreértettük a hölgyet és türelmetlenül szaladgáltunk, hogy megtaláljuk a helyünk. Aztán végül mégsem bántam annyira, mert belegondoltam, hogy mit kezdtem volna ott abban a házban kényelmes szék, asztal és áram nélkül. Ha meg idetelepülök, itt a sok színes Facebook hír, e-mail és egyéb netes történet úgy elterelte volna a figyelmem, hogy biztosan nem jött volna ki belőlem az a 10 oldal, ami így végül is kijött és aminek így nagyon örültem.

Tudjátok, én kicsit beteg vagyok, kétszer utazom, egyszer a valóságban, ahol igyekszem minél inkább ott lenni, és aztán mégegyszer, amikor kicsit kiszakadok az éppen körülöttem lévő jelenből és visszarepülök arra a helyre és abba az időbe, amit éppen leírok. Erre mondhatjuk, hogy nem szép, mert hát nem vagyok mindig, minden nap minden percében éppen jelen, de egyben ez a szerencsénk is, ez a szerencsétek Nektek, kedves olvasók, hogy így megoszthatom mindezt a sok csodát, ami ér minket az úton. Nekem megéri, mert szeretek írni és szeretem kicsit újraélni, és „elmenteni”, megosztani így az élményeinket. Én is így lettem megőrjítve mások által, így kaptam szikrát és így vagyunk most itt, ebben a szép cölöpös hosszú faházban, Vietnamban. :)

Az apró vizibivaly és az óriás ájtatoskodó

Reggel újra előkerültek az elefántok, éppen a turistáikra vártak a szomszédos vendéglő mellett, amikor rájöttünk, hogy valójában nem is olyan nagy állat ez a nagy kedvenc vizibivalyunk. Igazából egészen apró állatnak tűnik egy elefánt mellett. :)

Egy másik apró állattal is találkoztunk ezen a reggelen, egy óriás ájtatoskodó sáskával. Azért tudom csak a nevét, mert ő azóta már a Facebook oldalunkat is megjárta, és megírtátok nekünk, hogy így hívják. :) Zita sárhányóján pihent, amikor megláttam, elkezdtem közelről fényképezni, és közben észrevettem, hogy a nagy zöld szemei közepén lévő fekete pontokkal pontosan az én tekintetemet követi. Félelmetes volt belegondolni, hogy ez az apró, agresszív fejű kis állat tudja, hogy én egy másik lény vagyok, és egyenesen a szemembe néz. Ezt a felismerést egy nagy ijedtség is követte, amikor a sáska egy hirtelen mozdulattal rámugrott. Én ezzel hátraestem és felugrottam, a nagy ijedtségben azt sem figyelve, hogy merre. A sáskát később megtaláltam, hála az égnek nem tettem benne kárt, de szegény nem nagyon akart kimozdulni aztán a sarokból, valószínű neki nagyobb, még nagyobb sokk volt ez a találkozás, mint nekem. Remélem magához tért mielőtt még a közelben ólálkodó macska rátalált volna.

A napot egy kisebb hágóval kezdtük, a nap már erősen tűzött, azt hittük, nagyobb szenvedés lesz, de végül hamar túllendültünk rajta és a gerincen odaát már várt ránk egy-egy függőágy és több pohár jeges cukornádszörp. Kár, hogy ilyen nem volt északon. Vagy csak nem vettük észre?

Később megálltunk ezen helyen, mert videóra akartam venni végre, ahogy a villanypóznákra szerelt hangszórókból nyomják a műsort.

Nem csak zenét nyomnak így a népnek, hanem minden este a híradó is lemegy, vagy hát valami annak nevezett, gondolom propagandával is megfűszerezett történet. De az is lehet, hogy nagyot tévedek, nem tudom, de egyszer mintha hallottuk volna azt a szót a házak fölött szétkiáltva így, hogy „Obama”. Ezt elfelejtettük megkérdezni, és így nem tudjuk biztosan megerősíteni, de az a sejtésünk, hogy esténként, olyan fél 6 óra tájt hiradót nyomtak ki ezekből a tölcsérekből. Az angol erre azt mondaná, hogy „weird!” – én nem mondok semmit, csak elmeséltem. :)

Egy nagy placcon négy felé ágazott az út, semmi tábla nem jelezte, merre van a tovább, ezért mi mentünk egyenesen, mert a gépészen az OSM térkép azt mutatta, erre van az arra. Már az első métereken furcsa volt, hogy az út bár jó minőségű volt, de látszott, hogy el van hanyagolva és nincsen használva, földleomlások takarták néha majdnem fél széltében és tele volt gazzal az oldala. Korlát pedig nem volt, pedig mellettünk egy szintén nagyon fura völgy tátongott, amelyről hiányzott az erdő, de lent egy bizonyos szint alatt még aljnövényzet is alig volt. Ez az út közben szépen kanyarogva ment lefelé és ez olyan kellemes volt, hogy én egy videót is indítottam:

Hamar kiderült, hogy miről van szó, és mi ez a nagy turpisság, amiben éppen biciklizünk. Az út egyszer csak véget ért egy tóban. Volt ott egy kis tutaj, de az csak valami eszkábált apró történet volt, nem mertük bevállalni, hisz ha elsüllyedünk vele, kvázi mindenünk odavész. Az meg azért nem annyira buli, bármennyire is csábított minket a kaland.

Ehelyett visszafordultunk, mert az időközben megérkező helyiek is ezt tanácsolták. Az elágazásnál kerestünk néhány embert, akik megerősítették, hogy jobbra kell kanyarodnunk, egyenesen fölfelé, és akkor majd eljutunk oda, ahová szeretnénk. Ezt az utat már a tótól visszafelé kiszúrtuk a szemközti kopár hegyoldalban, és valóban, ez volt a jó út. Itt némi szintet fel kellett vennünk, cserébe hamarosan gyönyörű kilátásunk nyílt a tóra, amelyről kiderült, hogy hatalmas. Még jó, hogy nem kezdtünk el rajta tutajozni. :) A hídról azt is megcsodálhattuk, ahogy a duzzasztógát miatt otthonukat elvesztett emberek a vízre költöztek. Emiatt a tó miatt kellett nekünk is nagyot kerülni, de mi ez ahhoz képest, hogy másoknak meg az otthona került víz alá, és ahelyett, hogy beköltöztek volna egy közeli városra, beköltöztek a tóra.

Később elmesélték nekünk, hogy még Ho Chi Minh City-ben is elő szokott fordulni néha áramszünet, mert a gyorsan növekvő igényeknek az állam nem tud eleget tenni, nem tudnak olyan gyors ütemben vízi erőműveket építeni az országban, mint ahogy növekednek az igények. Mert ugye a gazdaság dübörög, az embereknek egyre több pénzük van, és hát miket vesznek a pénzből? Fogyasztókat, nagy síkképernyős tévét és légkondit, utóbbit pedig mindig mindenki a nagy melegben kapcsolja be, egyszerre és ezt az igényt már nem bírják a meglévő erőművek kielégíteni. Ilyenkor a boltok, akik hűtőt vagy egyéb, az áramhiányt nem tűrő dolgot üzemelnek, kipakolnak egy kis generátort az utcára, berántják azt, és kezdődik a még nagyobb zaj és bűz a városban – áramszünet idején. :) Egyesek szerint így fog kezdődni nálunk is… De ha így lesz, én ekkor már rég vidéken akarok lenni, lehetőleg jónéhány elfeledett mesterséget magaménak tudva. Persze ne legyünk naivak, az is lehet, hogy nagy multiknak fogok az irodaházaiban távolról menedzselhető szünetmentes tápokat és automatikusan bekapcsoló dízel generátorokat telepíteni a hálózatukhoz. Mind a kettőt el tudom képzelni, akár együtt, vagy külön-külön is.

Visszatérve a mi kis utunkra, egy tóparti ebéd és pihenő után továbbindultunk, de hamis, borús fellegek gyűltek fölénk:

Ugyanakkor a táj jobbra tőlünk egész mesebeli volt, még így is, hogy tudtuk, a tó csak mesterséges, és igazából itt mind dzsungelnek kéne lenni alapból, csakhogy az már nem fér meg 82 millió vietnami lakossal együtt egy ekkora területen, mint az ország. Később azért egy kis erdőt is megkaptunk, és egy olcsó földszinti szobát is egy hátsó udvarban, Nong Truong városkában. Itt egy fontos elágazás is volt, és nem igazán tudtam magamtól eldönteni, hogy merre is lenne jó igazán tovább menni, ezért a szomszédos mobilbutik wifi-jéhez elkértem a kulcsát, és utánanéztem a dolgoknak. Na de erről majd csak legközelebb. A gyerekek az utcán találtak ránk és nagyon kíváncsiak voltak a biciklinket illetően. És jókedvemben találtak meg, így a fényképezőt a földre letéve, időzített kioldásra állítva készült ez a kép. A vihar pedig elmaradt. :)

Ejj, így visszagondolva ezek voltak talán a legszebb napjaink Vietnamban, már ha szabad ilyen megkülönböztetést tennünk. És a java még csak ezután jött tovább Da Lat felé… :P

Kis utakon, kis pénzzel

Pleiku-t elhagyni nem volt egyszerű, ugyanis fogytán voltunk már a készpénznek és hiába jártunk végig fél tucat pénzautomatát indulás előtt, aztán kifelé menet a városból, egyik sem akart nekünk pénzt adni, pedig próbáltam egy forint alapú mastercard-al és egy dollár alapú visa-val is, és előtte mindkettőn ellenőriztem az egyenleget és a napi limitet is. Tudtam, hogy a hiba nem nálam van, hanem ezeknél a helyi bankoknál, de ez csak tovább bosszantott, egy csomó időnk elment ezzel és csak felborzolta a kedélyeimet az egész eset. Végül hagytuk a francba az egészet és elindultunk a megmaradt, 1-2 napra, szűkösen 2-3 napra elegendő készpénzünkkel. Lesz ami lesz alapon, bele az ismeretlenbe, remélve, hogy majd minden kialakul, és aztán meg is oldódik magától. Ez egyszerre volt egy kicsit őrült, és egy kicsit felszabadító érzés. Hogy nem érdekel a pénz, tudjuk, hogy anélkül is meg tudjuk csinálni! Anélkül is el tudunk jutni a következő nagyvárosig, Buon Ma Thout-ig, hogy nincs nálunk elég pénz esti szállásra, csak éppen annyi, amennyi elegendő élelemre, de arra is csak úgy, ha a legolcsóbb útszéli étkezdékben esszük a legolcsóbb ételeket.

Ebben az érzésben az is közrejátszott, hogy kieszeltem egy alternatív útvonalat Pleiku és BMT között, ez alig volt 200km, és mivel végre ebben a szintemelkedés is kevesebb volt, úgy számoltam, hogy ezt két nap alatt kényelmesen teljesítjük. Alig vártuk, hogy letérjünk a főútról és végre ne csak az főút mentén kiépült, az utazókat kiszolgáló infrastruktúrát és az főút menti drágább telkekre építkező „gazdagabb” réteg életét lássuk, hanem újra az igazi vidéket is. Tudom, hogy mindig túlidealizálom a vidéki, tradicionális életet a modern városival szemben, és tudom, hogy mind a kettőnek megvannak az értékei és a pozitív oldalai, de az is igaz, hogy valami eltűnik, valami megszűnik akkor, amikor a vidéki kis útból nagy aszfaltozott sztráda lesz és buszok, kamionok kezdenek döngetni rajta és megjelennek a sokemeletes betonépületek. Ezzel együtt valami elpusztul, és bár a néhány méter széles, hátrafelé hosszúkás és akár 3-4 emeletes betonépületek sorának is megvan a maga szépsége, nekünk ebből már elegünk volt.

Azért sem izgultunk annyit a pénzen, mert úgy gondoltuk, hogy ha letérünk a főútról, ott ha akarnánk se tudnánk majd szállodában pénzért megszállni, hanem majd jól felállítjuk valami tető alá a szúnyoghálónkat és ott majd jó lesz nekünk éjszakára. Mert erre egy csendes vidéki faluban jó lehetőség van, de egy főút mellett, ahol még éjjel is zajlik az élet és fű-fa-virág megfordul, ott nem mernénk ezt megtenni.

Szóval néhány kilométerrel Pleiku után, egy egészen addig tartó, folyamatos, egyenletes, de nem túl meredek emelkedő tetején lefordultunk jobbra a főútról. Persze mondanom sem kell, ez nagy pillanat volt, amit már nagyon vártunk. Főleg, hogy kb. ugyanekkor ért véget az emelkedő is, és pontosan tudtuk, hogy most több tíz kilométeren keresztül nagyjából lefelé fogunk haladni. Eltűnt a forgalom, eltűnt a 20 méter széles betonsáv, és még lefelénk is volt! :) Ennek nagyon örültünk és máris nagyon élveztük az új utunkat, noha tele volt szemetelve a környék, az összes bokorra és fára rá volt akadva egy-egy nejlonszatyor és ez elég durva látvány volt, egy plasztikerdőben jártunk. Hála az égnek ez csak egy bizonyos szakaszra volt jellemző, valahogy oda összefújta a szél a szemetet, de máshol már nem volt ugyanilyen. Faluról falura haladtunk és néha azért persze kaptunk egy kis emelkedőt, tehát nem volt ez olyan tiszta lefelé, de ezt már megszoktuk és nem is vártunk mást. Egy helyen aztán eltűnt alólunk az aszfalt, pont, amikor a legjobban élveztük a dolgot:

A vörös, poros földút szerencsére csak néhány kilométert tartott. A nagy ijedtségre rögtön meg is álltunk egyet pihenni, meglepődtünk, de még itt ezen a vidéken is találtunk cukornádszörpöst. Az útszéli boltosnál több gyerek is ült, kicsit elszomorító volt látni, hogy nem teljesen a valóságban éltek, mindegyik a telefonját nyomogatta, percekig fel sem néztek. És persze mindegyiken baseball sapka, nyaklánc, menő póló. Kell valami identitás, kell, hogy legyenek valamilyenek, valakik, de miért ilyen távol keresik önmaguktól azt a valakit, már itt a vidéki Vietnámon is? Persze e gondolatok közben azért azt is tudtam, hogy nem szabad ezért ítélkeznünk felettük, hisz „ez van”, és ha ez van, ezt kell szeretni, ez így is elég érdekes tapasztalat és fotótéma nekünk, annak ellenére, hogy nem azt kapjuk, amit vártunk. :) Vagy mégsem? A következő percben besétált a képbe egy kétgenerációval idősebb hölgy, a nagymama. Elnézve a ráncait lehet, hogy megvan az három generáció is, és dédnagymama. Na, hát ő nem nyomkodott semmi kütyüt, nyugodtan ült, nézett, mosolygott. Neki érthetően teljesen más kisugárzása volt, mint a gyerekeknek, és éppolyan jó, vagy talán még jobb fotótéma volt. Arról, hogy mi járhatott a gyerekek fejében, van sejtésem, de hogy az idős néninek hol voltak a gondolatai, arra tippelni sem tudnék.

40km-t tekerünk, de egy métert sem haladunk

Jó néhány domb és talán még további 10km után ért minket egy kis kellemetlenség. Megállított minket egy civilnek öltözött motoros, és sehogy nem akart minket továbbengedni, elénk állt, beszélt hozzánk, látszott, hogy nagyon, de nagyon itt akar tartani minket, mert ez kötelessége vagy tudom is én. Ezért aztán megálltunk, de mivel az emberünk nem tudta elmagyarázni, hogy mi a helyzet és miért állított meg minket, felhívtuk Minh-t, hogy tolmácsoljon nekünk. Kiderült, hogy aki megállított, ő egy rendőr, és kisebbségek által lakott területen járunk, ahová külföldi nem teheti be a lábát. Ennek nagyon, de nagyon nem örültünk, először el sem akartuk hinni és fel sem akartuk fogni, hogy ez történik velünk. Épphogy csak elkezdtük élvezni ezt a kis utat és hogy végre nem egy sztrádán biciklizünk, mikor jött ez a csapás. Persze a csapás jó vietnami módon jött, egy nagy csapat végtelenül, leírhatatlanul idétlenül vihogó helyi kíséretében, akik szépen körülálltak minket, mint egyszeri ember a most leszállt földönkívülieket. Most, hogy megkaptuk ezt a minket sokkoló hírt, különösen rosszul esett az idétlen vihogásuk, és tudom, ez nem szép, de végtelenül szánalmasnak láttuk őket. A kisebb gyerekek még csak elmentek, ők picik, ám nevessenek, de volt egy-két számunkra nagyon idiótán öltözött figura. Feszes farmernadrág, bokacsontig nem ér le, lábfejen „vietnami papucs”, menő öv, lánccal a zsebben, hosszú ujjú odabas melegítő, amerikazászlós maszk és baseball sapka az arcon, cigi a kézben. Mindehhez vézna testalkat, idétlen vigyor és egy még idétlenebb vihogás, ahányszor csak az illető felé néztünk. Tudom, gonosz vagyok, de akkor ott abban a helyzetben nálunk elvitte volna a „hogyan nézzünk ki nevetségesen és szánalmasan” verseny aranyérmét. Na de ne vesztegessük ilyesmire a figyelmünket, mert lehet, hogy nekik a morcos, rosszkedvú holdjáró bringások még furcsábbak voltak, mint minekünk ők.

Nehéz szívvel visszafordultunk és lassan elfogadtuk, hogy a tervünk, miszerint újra vidéken biciklizünk, kudarcba fulladt és vissza kell mennünk a főútra, a forgalomba, az útépítések, a büdös, mocskos és hangos teherautók és buszok közé. Azért amennyire lehetett, én próbáltam kiélvezni az utat, még visszafelé is, de ez nem volt könnyű, és úgy tűnt, ez Zitának még nehezebben megy, mint nekem. 20km-t jöttünk el a főúttól, és kb. 300m-t jöttünk lefelé, ezt mind vissza is kellett mászni, ráadásul várt még ránk a poros földutas szakasz is. Visszafelé itt az erdőben mentünk, mert láttuk, hogy sok motoros is így tesz, és valóban, kicsit jobb volt ott a fasorok között az ösvény, kevésbé rázott és sokkal kevesebb por ért így minket. Mire túlértünk a vörös poros szakaszon, így is tiszta kosz lett a bringáink és a táskáink alja.

Kicsit kiborultunk, oda voltunk morál ügyileg, nincs mit ezen szépíteni. Erre tett még rá egy lapáttal az, ami a kereszteződésben történt. Visszaérve a főútra, úgy gondoltuk, hogy ha a maradék pénzünkből kijön, akkor felpakoljuk a bringákat a tetőre, és elbuszozunk Buon Ma Thout-ba. Nagyon nem volt kedvünk tovább a főúton bringázni, főleg ezek után nem. Persze senki nem beszélt angolul a környéken, úgy kellett nekik lerajzolni egy buszt, biciklivel a tetején és leírni a város nevét. De úgy tűnt, még ez is kevés, nem tudtak nekünk egyértelmű választ adni, pedig ez aztán tényleg egyértelmű volt. Nem értettük, hogyan lehetnek ilyen végtelenül értetlenek az emberek, miért nem tudnak egyértelmű választ adni, amikor ezt a kérdést még egy gyerek is megérteni egy másik országban. Persze vihogni azt tudtak, de mindez még nem lett volna baj, ehhez már kezdtünk hozzászokni. Hanem megtalált minket egy részeg, és elkezdett minket a karunknál fogva rángatni. Persze először áttoltuk a kereszteződés túloldalára a bringákat és mi magunk is elmentünk az ember közeléből, mert természetesen eszébe sem jutott megérteni, hogy hagyjon minket békén. Ez kb. egy percig megoldás volt, de aztán ott is megtalált minket, miközben mi a buszosokkal való kommunikációval bajlódtunk. Először engem rángatott és ekkor már a bringámat is, aztán mikor leráztam magamról, odament Zitához, és szerencse, hogy ekkor én nem tudtam csak úgy ledobni a porba a bringát és odamenni, mert tőlem rosszabbat kapott volna, mint Zitától: egy jól irányzott seggberúgással Zita megszabadította magát a részegünktől, és a meglepettségét kihasználva egy nagy lendülettel el is húztunk a helyszínről. A legrosszabb az egészban az volt, hogy ezt vagy két tucat helyi végignézte, és szerintem még egy földönkívülinek is egyértelmű lett volna a helyzetből, hogy az ember részeg és mi nem kívánjuk a társaságát, de ennek ellenére senki nem igyekezett a segítségünkre, senki nem szólt egy jó szót a részeghez, hogy „Hé öreg, hagyjad már őket!”, nem történt semmi ilyesmi és ez bosszantó és érhetetlen volt számunkra. Mintha csak az ország legnagyobb sügéreivel akart volna összehozni minkket ez a nap, és szándékosan ki akart volna minket borítani.

Kissé borzolt kedélyekkel gurultunk tovább és nem tudtuk, mi tévők legyünk. Gondolkodtunk a stoppolásban, vagy hogy egy pihenőhelyen majd bedumáljuk magunkat egy buszba, de közben biztos ami biztos, haladtunk. Egy kisebb busz megállt előttünk, utasai technikai szünetet tartottak a fák mögött, mi pedig megkérdeztük a sofőrt, hová mennek. 400 ezer dongért elvittek volna kettőnket és a két bringát Buon Ma Thout-ba, és én már belementem volna, pakoltam volna le a bringáról, hogy horduk be a buszba és fel a tetejére a holmikat (noha még fogalmam se volt, hogy a viharba tesszük fel és kötözzük le a tetejére a bringákat), amikor Zita leintett, hogy maradják már, mert ez túl drága és ő nem akar buszozni. Itt ezen a ponton neki köszönhetem, hogy nem szálltunk fel a buszra, és mint később kiderült, igaza volt, jól döntöttünk, hogy a bringázás mellett maradtunk.

Az estét az elágtól kb. 20km-re egy Chu nevű városkában töltöttük. Itt először is találtunk működő pénzautomatát és végre lett pénzünk, igaz közben még gyerekek rohadt naranccsal dobáltak meg minket, csak hogy kerek legyen ez a nap a negatív élmények terén. Találtunk egy nagyon szép szállodát, a már említett vasbeton stílusban építve, lifttel mehettünk fel a harmadik emeleti szobánkba, ami úgy nézett ki, mint valami lakosztály, persze nem került annyiba, sikerült 200-ról 180 ezer dongra lealkudnom. Találtunk finom Pho levest, és este megnéztünk egy buta vígjátékot, csak hogy kiszálljunk egy kicsit a számunkra már terhessé váló valóságból.

Ezen a napon 80km-t bringáztunk, de a “hasznos táv” csak 40km volt, mert ugye a másik 40-et potyára tettük meg.

Ingyen vacsora és Mitsubishi varrógép

Másnap teljesen más napunk volt, sokkal jobb, mint az előző, mert tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább! :) ezért szépítettünk a dolgokon, vagyis kerestük őket, figyeltünk rájuk. Mármint a szép dolgokra. És jöttek, tényleg jöttek, noha mi közben maradtunk ezen a sokat utált főúton. De hála az égnek, nem jött több felújítás, a sztrádás, széles részek sem jöttek olyan sokszor, és egész pofás vidéken haladtunk, szép élmények értek minket. Már reggel, a szállónk melletti piac sarkában, kaptunk (igaz, kissé száraz kifliben, de) finom szendvicseket, cukornádszörpöt, és egy egyetemista srác még szóba is elegyedett velünk. Persze angolul! Beszélt angolul, és szót értettünk egymással! Végre valaki! :)

Aztán jöttek sorra az élmények, láttunk néhány nagy öreg traktort, egy falut tetőtől talpik vörös komcsi zászlókba öltöztetve (biztos a közelgő Tét ünnep végett), és egy csomó családot csörömpölő kapa/szivattyú gépek által húzva, a motor mögé kötött szekéren ülve. Aztán megálltunk inni egy üdítőt egy családnál, ahol volt egy nagyon apró kutya, őt elneveztük bonsai kutyának, mert tényleg nagyon pici volt. Itt nem csak az emberek és így a gyerekek, de néha még a kutyák is apróbbak, mint amit mi megszoktunk. A család hátsókertjében furcsa bambuszlevélbe csomagolt rudak főttek két nagy kondérban, ekkor még nem tudtuk, mik azok és mi célból főnek.

A délután nagyon finom Com Bo-t, vagyis rizs-marhahús kombót kaptunk egy kis útszéli vendéglőben, ami olyan koszos volt, hogy otthon még fészernek is nehezen ment volna el ugyanez az épület. Ennek ellenére itt nagyon szépen elkészítették nekünk az ételt és látszólag még higiénikus is volt a pofásan feltálalt finomság. Talán a valóságban is, mert aztán nem kaptunk tőle hasmenést, pedig még a jeget is elfogadtuk az ingyen feltálalt tea mellé. Az étellel végezve feltűnt, hogy maga a tányér is nagyon szép, amiről ettünk. De a legnagyobb szám ezen a helyen a Mitsubishi varrógép volt a sarokban, nem akartuk elhinni! Az a tipikus, régi lábbal hajtós varrógép, de látszott rajta, hogy nagyon profi és még mind a mai napig használják. Micsoda szerkezet, és micsoda márka!

Egy gyönyörű naplemente után még csavarogtunk néhány kilométert előre az úton, mire találtunk egy szállót 150 ezerért egy Ea Drang nevű településen. Valószínű mi lakhattunk először a szobában, mert még minden nagyon új volt és a tévéről még nem volt levéve a fólia, sőt még papírdobozokat is találtunk.

Szemben találtunk egy nagy csarnokéttermet, amit két nagy busz takart, itt álltak meg vacsorázni, és mivel több asztalon, több tányéron több kiló ételt meghagytak az utasok, mi gondoltunk megint egy merészet, és megkérdeztük, hogy szabad-e megenni a maradékokat. Most is szabad volt, jó nagyot lakmároztunk, miközben egy francia expat bringással beszélgettünk. A fiatal srác egy cigaretta mellett elmesélte, hogy a nagykövetség keretein belül franciát tanít Hanoi-ban, de most mivel 10 napos Tét-holiday van, ehhez még hozzácsapott pár napot és bő két hét alatt keresztültekeri az országot Dél-Észak irányba, a Ho Chi Minh trail-en át, Saigontól haza Hanoi-ig. Kérdeztük, hogy őt nem zavarja-e az állandó hellózás meg a sok dudálás, erre visszakérdezett, hogy miért, mi nem hallgatunk zenét tekerés közben? :) Ő kikapcsolta a szenzorait ezekre a dolgokra és egyszerűen nem vesz tudomást róluk. Okos, vagy bátor, vagy mindkettő, mindenesetre mi nem vagyunk, vagy nem akarunk ilyen ügyesek lenni. Na meg nem is hajtunk napi 150-200km-t, mint ő, úgy talán más, ekkora napi távoknál (és feltehetően nagyobb sebességgel is halad) nem biztos, hogy maradna már erőnk és figyelmünk annyi apró csodát észrevenni magunk körül. Mi maradunk így, lassan haladva, mindenre figyelve, még akkor is, ha így megkapjuk a dudálást és az állandó hellózást is. :) Mivel most semmit nem fogyasztottunk az étteremben, rákérdeztünk, hogy kell-e valamit fizetnünk a konyhamalackodásért, de nem kellett. :) Ingyen vacsoráztunk! :) Arra azért kíváncsi lennék, amúgy ki, vagy mi ette volna meg ezt az ételt? Másnap feltálalták volna (ezt azért nem hiszem…), a család megette volna, vagy az állatok? Talán az utóbbi a legvalószínűbb.

Hol van a bonsai kutya elásva?

Másnap folytattuk a hegygerincen, 800m magasan kacskaringóztunk, sokszor megálltunk a cukornádas pihenőhelyeken és felszippantottunk néhány pohárral a jeges csodából, miközben az árnyékban, függőágyban pihentünk. Láttunk egy igazán érdekesen megpakolt motorost, majd fogtuk magunkat, és az utolsó kb. 40km-en azért is levágtunk egy kicsit a főútról. Vagyis nem volt éppen levágás, de talán egy kilométerrel sem volt hosszabb, és cserébe újra egy apró úton találtuk magunkat. Az elágazás után találtunk egy szendvicsezőt: parázs felett előmelegített apró kiflikbe pakolták a zöldséget, a patét és felvágottakat, de mindez olyan finom volt és olyan olcsó, hogy betankoltunk belőlük későbbre is. A levágással most nem volt gondunk, most nem mentünk a laoszi határ közelébe és alig távolodtunk el a főúttól. Nem is volt sokáig igazi mellékutas élményünk, hamar egy ültetett „gumifa erdőben” találtuk magunkat, ahol végig az összes fa szárát megcsapolták, aztán jött egy kisebb murvás szakasz, majd egy éppolyan nagy főúton találtunk magunkat, mint amiről nemrég lehajtottunk. A fene sem gondolta volna, hogy a távoli Vietnamban, ahol 40 éve az amerikaiak porig bombázták az egész országot, most már vidéken is sztráda szélességű utakkal találkozunk majd ennyi helyen. Na de hát, ha ez van, akkor ezt kell megtanulni szeretni. :)

Boun Ma Thoutban első próbálkozásra találtunk egy nagyon jó szállodát 150-ért, meg is lepődtünk, mert ennyiért ilyen könnyen nem nagyon szoktunk szállást találni, fel voltunk készülve a hosszan tartó, fárasztó „olcsó szoba vadászatra”, ezért tényleg nagy könnyebbség volt, hogy legelsőre megtaláltuk ezt a helyet, ráadásul egy csendes kis utcában, nem is a nyüzsgő főút mellett. Az olcsó szoba azért is fontos volt, mert ezután a három napos kálvária után engedélyeztünk magunknak itt egy pihenőnapot. Este találtunk jó utcai kajákat és megkóstoltunk egy új finomságot, egy jégbehűtött fehér joghurtot, ami egyből Zitának a nagy kedvence lett. :) Ja és a TechCom Bank (piros-fehér logóval) automatáiban fel tudtunk venni egyszerre 8 millió dongot! Ez fontos információ, mert a legtöbb ATM csak 1-2 millát ad ki egyszerre, az meg ugye azt jelenti, hogy 10-20 ezer forintonként levonja mind a két bank a maga sarcát, ami akár alkalmanként 3-4 ezer forint is lehet. Ez meg valljuk be, nagyon nem buli, százalékban mérve így rohadt sokat lenyúlnak a bankok. Ezért azt hiszem túlságosan sokat haragszom is rájuk. Ezért mondom el, hogy TechCom Bank ATM Vietnamban, 8 milliót, 82 ezer forintot felvehetsz rajta egyszerre. Lehet, hogy többet is, de mi nem próbáltuk. Egyébként már rég kellett volna nyitni a szupertáblázatban egy bankolás oszlopot is, mert lassan simán egy hónapnyi pénzünk elment ezekre az átváltási, tranzakciós és egyéb banki díjakra. De sajnos nem így kezdtem el, hanem mindig olyan átváltással számolok, amiben már benne van a készpénzfelvétel díja is, így igazából ezek a díjak beépülnek a nyilvántartásban az összes költekezésünkbe. Csak közben igazságtalannak érzem, hogy a pénzem számottevő hányadát az amúgy is gazdag bankoknak kell adnom, melynek alkalmazottai már amúgy is jól élnek, már csak a fogyasztói kultúra által eléjük pakolt értelmetlen vágyakat hajszolják és legfeljebb terjeszkedni akarnak a profitból, új piacokra és új országokba, de miért is? Hogy a végén még többen, még több, még nagyobb ilyen értelmetlen ábrándot üldözhessenek az őrületbe És ugyanabból a pénzből, amit a bankoknak adtam, már nem vehetek ételt a legeldugottabb, legkisebb, legcsaládibb kis útszéli vendéglőben, ahol már rögtön azt is látom egyenest a saját szememmel, hogy hová megy a pénzem, a bonsai kutyára és a kissrácok étkeztetésére, ruháztatására, iskoláztatására. Oké, nem szívesen tartanám a kis utazó párnám alatt az összes pénzünket, tehát mégiscsak tesznek valamit a bankok cserébe, ott a sok ATM és úgy minden harmincadik úgy is működik ebben az országban, ahogy szeretném, tehát mégiscsak kapok valamit a nekik adott pénzemért, tehát ki tudja, hol van a bonsai kutya elásva. Én már rég túl sokat gondolkodtam ezen, úgyhogy most befejezem ezt a bejegyzést hogy még maradjon erőm és időm a folytatásra is, mert nem akármilyen kalandjaink voltak aztán Boun Ma Thout-ban, és aztán… :)

Plei Kán után sajnos újra egy nagy, forgalmas úton találtuk magunkat, ahol már közel sem ért minket annyi élmény, mint az elmúlt napokon. Ezért aztán nem is tudok minden napról egy-egy bejegyzést írni.

Plei Kánt túl későn hagytuk el, vagyis inkább az időjárás lett ezen a vidéken túl forró, mert az első emelkedőkön bizony arra lettünk figyelmesek, hogy majd megdöglünk a hőségtől. Ezért, és mivel már tegnap is nagyon szerettünk volna egy fürdést a folyóban, erre végre most lehetőséget is kerítettünk. Egy lejtő aljában egy lehajtót fedeztem fel a folyó melletti lapos részre. Itt még egy patak is beömlött a folyóba, így tényleg ideális volt a hely a fürdőzésre.

Érdekes, hogy a kis pataknak érezhetően sokkal melegebb vize volt, mint a nagy folyónak. Fordítva gondoltuk volna, de végül is ezt meg lehet magyarázni: a nagyobb vizet nehezebben, lassabban melegíti fel a nap, talán a nagy folyó mélyebb is, vagy messzebbről jön, ahol fák és hegygerincek takarják el előle a napot. Azon persze már nem lepődtünk meg, hogy a nagy folyó sokkal sárgább, hordalékosabb volt.

Mivel tegnap délután már átléptük a 14 ezredik kilométert a Hősök teréről számolva, de akkor nem találtunk megfelelő helyet az „ünneplésre”, már itt volt az ideje. Zita és Andree reggel már készített egy-egy táblát, szépen megfestették a számokat filccel a kartonpapírokra. Azért a többes szám, mert Hanoi óta bizony Andree is túl volt már az ezer kilométeren. Talán az 1200-on, nem tudjuk, mert ő sosem számolta olyan nagy pontossággal, mint mi.

Ezekkel a táblákkal bevonultak a vízbe, a fényképezőt meg időzítőre tettem, aztán rohantam én is melléjük. Ez hatalmas nevetésekkel járt, mert a talaj köves volt, nehezen járható, a fényképező meg csak 10 másodperces időzítést tud (bezzeg a Canon, az sokkal okosabb, főleg, ha CHDK firmware-t töltünk rá), ezért aztán minden alkolommal rohannom kellett, de hol nem értem oda, hol a tábla esett le a biciklikről… Eztán döntöttük el, hogy bevisszük a vízbe a táblákat. A fényképezkedés után még hülyéskedtünk egy sort, leengedtük magunkat a vizen mozdulatlanul, aztán szembe úsztunk az árral, majd kimászva és felöltözve Andree-ról készítettünk „superstar” fotókat, illetve egy videót is, arról, ahogy a folyóparton dalol az ukulékével:

Miután kellően kiszórakoztuk magunkat, tovább indultunk. Egy lapos völgybe értünk ki, amit nem is olyan rég elönthetett az ár, mert mindenfelé kidőlt fák törzsei hevertek, olyan helyen, ahol amúgy nem látszott fáknak a nyoma. Ez egy szép környék volt, élveztük itt a bringázást, főleg, hogy az első faluba beérve egy nagyobb gyereksereg is megtalált minket. Ez a kék fehér melegítő egyébként az „iskola egyenruha”, északon, ha jól emlékszem, ugyan ilyen volt, csak piros.

Érdekes volt a reakciójuk… :) Sikítozás! :) Délután több várost is kereszteztünk, amelyekben a főút ki volt szélesítve kétszer két sávra, padkával, villanypóznákkal és vörös kommunista zászlókkal elválasztva. Itt az út mindig makulátlan minőségű volt, és a forgalom sem zavart így többé minket, mégis az egész olyan steril és üres lett. Az egyik ilyen város kereszteződésének közepén egy kis szentélyt láttunk felállítva, ahol füstölők füstöltek és emberek imádkoztak. Hogy miért az úttest kellős közepén, egy nagy kereszteződésben, arra csak tippünk van. Talán itt halt meg nemrég egy hozzátartozójuk közúti balesetben, és most ennek a helyszínén imádkoznak érte. De ez csak egy tipp. A városból kifelé menet csak úgy suhantunk ezen a sztrádán. Hát mit mondjak, sokféleképpen elképzeltem ezt a Central Highland-et, csak azt nem gondoltam, hogy majd ilyen sztrádákon hajthatunk:

Egy gyönyörű naplemente megcsodálása után az estét Kan Tum városában töltöttük, az utcán vettünk magunknak szendvicseket és pho levest vacsorára, majd reggel mikor én valamit szereltem a bringán, nagy okosan kölcsönadtam Andree-nak a küllőkulcsomat, mert mutatta, hogy már nagyon gyengék a küllői a hátsóban. Mondtam neki, hogy próbáljon meg mindegyik küllőn pont ugyanannyit húzni és csak apránként, de valami nem stimmelt, vagy az ötlettel, vagy a küllőkkel, mert Andree hamar eltört három küllőt sorban. Szerencsére találtunk egy motor és kerékpárszervizt a szomszéd utcában, ahol emberünk gyorsan és szakszerűen cserélte a küllőket. Hiába, ha helyi biciklivel hajtasz, ez az előny is megvan, nem kell magaddal pótalkatrészek hadát és szerszámokat cipelned, elég egy utcát tolni a bringát, és találsz egy szervizest, aki örömmel segít rajtad és ezzel Te még munkát is adsz neki. A kis szervizbolt egyébként szintén egy nagy élmény volt a szerelővel, aki egy kis szerszámosládán ülve centrírozta újra a kereket. A művelet közben egyébként további két küllőt eltört, tehát talán a kerékben volt a hiba, s nem bennünk.

A szerviz után még nem indultunk el rögtön, mert Zita talált a szállodánk mellett egy gyümölcs-shake-est. Itt a shake-et, majd a kókuszt is megkóstoltuk, igaz utóbbit most nem a dióból szürcsölhettük közvetlenül, hanem kitöltötték nekünk egy pohárba, ahová még a belső, fehér zselés anyagból is került egy kevés a jég mellé. Ez nagyon finom volt és mivel odakint a napon már hőség tombolt, nekünk meg jó volt ilyen finomságokat iszogatni az árnyékban, nem nagyon akaródzott egyikünknek sem elindulni. Végül én törtem meg az idilli nyugalmat, hogy most már ideje indulnunk, mert hamarosan meg kell állnunk majd valahol ebédelni. :)

Ez így is lett, 30km szenvedés után egy kis koszos útszéli vendéglőben álltunk meg ebédelni. Ez a Kan Tum – Pleiku szakasz nagyon nem volt finom, tele volt dombokkal és útépítéssel. Sok volt a por és a forgalom, ugyanakkor a széles út és a körülötte kiépült civilizáció miatt nem sokat láttunk a tájból, vagy a hőn áhított falusi életből. Ez már valami más volt. Ez sajnos az ebéd után is folytatódott, csak egyetlen egy említésre méltó dolog történt velünk, az viszont nagyon jó volt, ezt Andree-nak köszönhetjük, ő szúrta ki nekünk az útszéli pihenőt. Egy fedett helyen rengeteg függőágy volt kifeszítve és nagyon olcsón frissen facsart, naranccsal ízesített cukornádszörpöt, illetve frissen bontott kókuszokat adtak. Az út pokla után ez egy igazán nagy felüdülés volt, amit mindannyian nagyon élveztünk. El sem akartuk hinni, hogy hirtelen milyen jó dolgunk lett az előbb még a forróságban, a porban és a forgalomban kínlódtuk magunkat előre, most meg itt a keleti kényelemben, szuper finom, édes, jeges nedűt szörcsölgetünk a kényelmes függőágyakban, az árnyékban. :) Mivel a táblák még mindig nálunk voltak, most sem bírtuk ki, hogy ne „ünnepeljünk” még egyszer, elvégre akkor ünneplünk, amikor csak akarunk, csak rajtunk múlik, hogyan éljük meg a pillanatainkat. Ezek szép pillanatok voltak, de mint minden pillanat, ez is múlandó volt, tudtuk, hogy nem időzhetünk itt örökké, mert még várt ránk kb. 15km ezen a napon Pleiku-ig.

Nem tekertünk sokat ezen a napon sem, de mégis, mire a városba értünk, én nagyon megfáradtam, ezért most átadtam a szállodakeresési stafétát Zitának és Andree-nek. Kicsit meg voltam már hümmedve, talán a sok napon való bringázás miatt. Végül nem kellett már sokáig kitartanom, mert Zita hamar kiszúrt egy szállót, hatalmas udvara volt, és a szokásos 200 ezer dong-ért megkaphattunk egy tágas szobát, amit aztán kicsit átrendezve még íróasztalt is sikerült építenem. Csak a hűtőt meg a tévét kellett elpakolni a helyéről és egy fotelt átforgatni.

Andree-nak ezen az utolsó két napon annyira elege lett Vietnamból, hogy úgy döntött, Laosz felé visszakanyarodik. Erre a dzsungelen át egy alternatív utat eszelt ki vissza Plei Kánba, ahonnan már csak 20km a határ. Eredetileg mi is arra terveztünk volna menni Plei Kán után, csak mivel aztán történt az a dolog az első fékemmel, és az utolsó utáni utáni fékpofánkat is elhasználtuk, nem akartunk letérni az alsóbbrendűbb, lakatlanabb útvonalra, gondolván, hogy ha ott valami baj történik, nehezebben találunk majd közlekedési eszközt. De örültünk, hogy Andree végül úgy döntött, arra megy vissza, mert így legalább ő majd elmesélheti nekünk, milyen volt arra.

Andree-nál nem volt szappan egyáltalán, és mikor megkérdeztük, miért, azt mondta, azért, mert minden szállodában ott van a fürdőszobában, így minek cipelnie. Ez csak részben volt igaz, mert nem volt mindenütt, ezért – és mert valamivel kedveskedni akartunk neki -, a pleikui pihenőnapunkon, vagyis az utolsó közös napunkon Zita elindult egy kis ajándék után. Végül nem talált szappantartót, de aztán együtt találtunk egy kis műanyag dobozt, ami megfelelt erre a célra. Erre aztán Zita felfestett mindenféle vicces használati utasítást, és még egy oklevelet is készített Andree nevére, a „Cycle Nomad Touring Association” nevében, miszerint Andree jó hozzáállásával, állandó vidámságával és a maga mögött tudott 1200km-el elnyerte a kerékpártúrázó titulust. :) Ennek elkészítése közben annyit nevettünk, hogy már csak ezért is megérte. Este aztán egy utcai ételárusnál Andree sikeresen elhagyta az egész pakkot, ami látszólag kicsit megviselte, még azután is, hogy mi próbáltuk kicsit vigasztalni, hogy nem gond, nem is a materiális oldala volt a lényeg az ajándékban, de ő egyre csak cifrázta, hogy de hát a certifikétje nélkül ő nem mehet Laoszba. :) Amúgy ő végül a Da Lat környéki óriásfák meglátogatása helyett végül a dél-laoszi 4000 sziget vidékét tűzte ki célul, ahol úgy tervezte, eltölt majd egy hetet passzív pihenéssel is, hogy kiheverje az út fáradalmait. Ennek reméljük, nem állt aztán semmi az útjába, hiszen másnap reggel még az oklevél is meglett, az utcai árusok leadták a recepción a szappannal és annak a „100% men, sport sexy” tartójával együtt. Ez a kifejezés onnan jött, hogy szinte minden szállodában ilyen marketinggel felruházott kis tasakos férfisamponok vannak lerakva a fürdőszobában. Ez az ázsiai, a nyugatit bukdácsolva utánzó marketing minket mindig megmosolyogtat.

Andree a pihenőnapon még sok érdekeset mesélt nekünk. Pl. hogy a 90-es években megvett a háza mellett egy kisebb szántóföld darabot, ahová teljesen random elrendezésben őshonos facsemetéket ültetett. Ma már kész kis erdő nőtt fel a területen, ahol a fák már maguktól nőnek és sokasodnak, és ugyanígy egy csomó állat is tanyát vert, még a hódok is, merthogy van egy kis patak is az erdőben. Mondjuk a hódoknak pont nem örül annyira Andree, mert megeszik a fáit. A helyi gazdák pedig nem örülnek Andree-nak, mert szerintük a föld elpocsékolása az, amit tett. Ahelyett, hogy takarmánynak való kukorica teremne ott, és csak az, most „csak” egy erdő van ott. Ez az egyszerűen és önzően gondolkodó embernek teljesen nonszensz, de ha egy kicsit megerőltetjük magunkat, rájövünk, hogy az az erdő most egy csomó növény és állatfajnak otthont ad, ahelyett, hogy egy monokultúrális ipari mezőgazdaság gépezete tovább gyengítené, mérgezné a talajt és a vizet, csak hogy a kapzsi ember még több húst ehessen.

Kérdeztem Andree-t a permakultúráról, hogy nem teremnek-e ehető növények a kis erdőjében, de azt mondta, hogy csak nagyon kevés. Viszont a permakultúráról már hallott, mert minden évben odagyűlik egy nagy csapat permakultúrás szaki pont az ő falujába konferenciázni. Erre Andree megjegyezte, hogy lehet, hogy jobbat tennének az anyatermészettel, ha nem utaztak volna oda a falujába a világ másik feléről repülővel, mire én visszavágtam, hogy talán nem hiszem, ha elég okosak és nem csak beszélgetnek, hanem tesznek is, akkor talán nem, és azt is hozzátettem, hogy én a helyébe felajánlanám az erdőmet egy pilot-projecthez, vagyis engedném, hogy kicsit betelepítsék, átalakítsák, mintegy esettanulmányként használva, hogy több élelmiszert termelhessen. Ezzel együtt én is elkezdtem azon gondolkozni, hogy a vértesboglári házunk mögötti szántóföldből nem tudnánk-e megvenni egy nagyobb darabot hasonló célra, de a szüleim még azóta se kérdezték meg a polgármestert, hogy erre van-e lehetőség, és ha igen, mennyibe kerül? :)

De ez már nagyon hosszútávú terv, ami még csak álom, és már bőven túlmutat az egész utazásunkon, úgyhogy most be is fejezem. :) Egyébként most, e sorok írása közben Vértesboglár pont el van zárva a külvilágtól a nagy havazások és szélfúvások miatt.

Ebből az erdő-dologból kiderült számunkra, hogy Andree „nem normális”, de ettől még csak sokkal szimpatikusabb lett számunkra, és persze a következő kérdéseim hozzá azok voltak, hogy hogyan látja a jövőt, mit gondol, mi fog történni néhány év múlva? Szerinte max. 10 éven belül jön egy, a rendszer működéséből adódóan elkerülhetetlen nagyobb gazdasági, pénzügyi válság. Ez valószínűbb, hogy a következő 3 éven belül megtörténik, és akinek ekkor pénze lesz, az annak nagy részét vagy egészét elveszíti, de mi ne aggódjunk, ha nincs sok pénzünk, nem kell aggódnunk. Viszont ügyeljünk rá, hogy sose legyen sok értékünk pénzben, hanem inkább földben, és egyéb, fenntarthatóbb értékekben. Kérdeztem, hogy de hát hogyan jutunk majd haza, ha ez a balhé még az úton ér minket, mire lehűtött, hogy ne stresszeljünk ezen, mert nem lesz ez olyan nagy dolog, 1-2 hónap, vagy max. egy év után nagyjából helyre áll minden, persze minden kicsit másképp. Új pénznemek lesznek, és ha nincs szerencsénk, újra elkezdünk fújni egy lufit, ha pedig szerencsénk lesz, talán valami mást. :)

Nagyon érdekes volt ezekről a dolgokról beszélgetni Andree-val, és közben én is leszűrtem magamnak, hogy az igazi érték nem a pénz, sőt még nem is igazán a pénzteremtő dolgok (persze azok már sokkal inkább!), hanem a boldogságteremtő dolgok, amelyek persze lefedik az előző kategóriát is, de annál tágabbak. Ilyen lehet a föld, a tudás, a közösség, ahová tartozunk és aminek a részesei vagyunk, legyen szó családról, barátokról, faluról vagy országról.

Andree-tól másnap reggel elbúcsúztunk, ő elindult a dzsungel és Laosz felé, mi pedig tovább délnek. Összesen egy hetet töltöttünk együtt az úton, és ez nekünk nagyon emlékezetes maradt a vietnami napjainkból. Na, most írok is egy mailt Andree-nak, hogy mi van vele, azóta már haza kellett, hogy érkezzen Németországba.

Plei Kánból Kan Tumba 62km-t tekertünk 2013. január 31-én, majd onnan tovább Plieku-ba elsején 50km-t, és aztán másodikán pihentünk.

A harmadik nap gyönyörű volt a Central Highland-en. Már rögtön ahogy elindultunk, gyönyörű vidéken találtuk magunkat, Andree el is húzott tőlünk hamar, mert állandóan megálltunk fényképezni. Egy viszonylag lapos völgy jobb oldalán haladtunk lefelé, kis falvakon át. Itt a dzsungel már eltűnt körülöttünk, de néha leláttunk a folyóhoz, és ez mindig szép látvány volt. Sok függőhidat is láttunk a víz felett, ezek csak apró, keskeny tákolmányok voltak, amelyeken egy motorkerékpárral még éppen el lehetett jutni a másik oldalra.

A házak a falvakban általában valamilyen sárból voltak ragasztva, bambusz veszőkből készített hálóra felhordva az anyagot. Mint majdnem mindenütt Vietnamban, itt is sok gyereket láttunk. Egy kisebb csoportjuk nagy nevetve üldözni kezdett minket, úgy rötyögtek, ahogy azt egy gyereknek kell. Én is csak akkor vettem észre, hogy egyikük igazából már vagy 100 méter óta tolja a biciklimet, amikor ezt a felvételt indítottam:

Pár kilométerrel később egy nagyon érdekes dologra lettünk figyelmesek. Az előttünk bicikliző kissrác hóna alatt két kicsi talp lógott ki hátrafelé. Nem akartam elhinni, hogy az egy gyermeké, de amikor mellé értünk, láttuk, hogy valóban a hasára van kötözve egy kisgyerek, valószínűleg az öccse. Néha elmegyünk érdekes dolgok mellett, hogy jobban megnéznénk és lefényképeznénk őket, és éreztem, hogy ez is egy ilyen. Ezért aztán fordultunk, és mentünk vissza, köszöntünk a gyermekeknek – akik időközben többen lettek – és lefényképeztük őket. Persze a pedálért most is odavoltak, de most nem zavart minket, hogy a bringához nyúlkálnak. Sőt, mi mutattuk meg nekik, mit kell tekerni:

>Alig haladtunk valamit, és már megint meg kellett állnunk. :) Egy furcsa, fölfelé hosszúkás tetejű házat fedeztünk fel az úttól valamivel feljebb. Ekkor még nem tudtuk, de egy itt élő kisebbség tradicionális közösségi házába botlottunk bele. Letettük a bringákat az út mellett dolgozó asszonyoknál és felsétáltunk a házhoz. Belül festett gerendák tartották a szerkezetet és az ajtó két hajtott növényszáron lógott egy vízszintes bambuszrúdról. Itt is hamar megjelent két komisz kisgyerek, nem voltak félénkek, hamar közel jöttek hozzánk:

Tényleg azt is videóra kellett volna venni, amikor megmutatjuk nekik a róluk készült videót, látnotok kellett volna, akkor jött csak ki belőlük az igazán nagy rötyögés. :)

Andree hívott minket, hogy hol vagyunk már, mert ő megállt, a bringáját az út szélén hagyta, hogy megtaláljuk. Egy oldalt nyitott házban táboroztunk le, otthon talán valami csűrnek elment volna, de hogy itt mi célt szolgált, arra nem jöttünk rá pontosan. Néhány helyi kártyázott itt, ők nagyon barátságosak voltak velünk, a férfiak megtanítottak egy nagy csomó új vietnami szóra, a nő pedig nagyon jutányos áron főzött nekünk egy kis ebédet.

Ebéd után Andree talált egy pillangót az úton, a kis lény nem mozdult, még akkor sem, amikor Andree már a tenyerében tartotta. Barátunk azt mesélte, hogy a pillangók néha „sokkot kapnak”, ilyenkor nem mozdulnak egy ideig, de aztán magukhoz térnek, és elrepülnek. A mentőakcióját pedig azzal is magyarázta, hogy elképzelhető, hogy most nem csak egy, hanem pillangók egész generációjának sorát, akár több ezer pillangót mentett meg, hiszen lehet, hogy így most túléli ez a kis lény a sokkot és lesznek még utódai, akiknek szintén lesznek még utódai. Érdekes és nagyon pozitív gondolkodás. :)

Délután elhatároztuk, hogy fürödni fogunk valahol a patakban, de végül erre nem került sor, mert hiába vártuk, sehol nem jött erre alkalmas partszakasz. Azért egy függőhídra kimerészkedtünk, ez Andree nagy kívánsága volt, hogy elküldhesse a fotót a fiainak, mert a srácoknak a Shrek első részből egy bizonyos hidas jelenet a nagy kedvencük.

Megmondom őszintén, először nem tetszett Andree-ban, hogy családos ember létére, feleséget, gyerekeket otthon hagyva lelépett két hónapra, de aztán, ahogy mesélt részletesebben az életéről, egyre inkább érthető lett minden, és lassan már azt is megértettem, hogy ez még a feleségének és a gyerekeinek is jó lesz majd, amikor a két hónap leteltével visszakapnak egy megváltozott, feltöltődött Andree-t. Már ő maga is úgy beszélt az induláskori saját magáról, mint egy puhány, kövér figuráról, aki már 30km-be is majd bele pusztult.

Most meg nagy vidáman kerekezett velünk napi 50-60km-eket, hegyen-völgyön át, mindenféle nehézség nélkül. Valóban megfiatalodott a biciklizés közben, mesélte nekünk, hogy a január eleji indulásakor még egyáltalán nem bírt volna feljönni a tegnapi hágón és mindig humorizált, hogy azon gondolkodik, hogy mi az, ami miatt letört lehetne a mai napon, de egyre inkább csak kifogásokat talált magának a letörtségre, és az ilyen beszélgetéseink rendre nevetésben törtek ki. A jókedvében mi is részesek voltunk, Andree élvezte a társaságunkat és nekünk sem volt ellenünkre, hogy egy ilyen fura fickó lett az útitársunk, ez az egy hét együttlét mindenkinek jó volt, napközben többen osztoztunk az élményeken, este pedig nagyokat beszélgettünk a világ dolgairól.

Egy dombtetőn megállt mellettünk egy fura szerzet, nekünk már ismerős volt, az oldalt kis fatüzelésű főzővel felszerelt, a háta mögött gőzgombócokkal teli üvegszekrényt hordozó motoros. De mivel Andree-nak ez újdonság volt, és különben is, emberünk igen eszelős zenét nyomatott a motorról marketingként, nem bírtam ki, hogy ne álljunk meg. Andree-val megkóstoltattuk a gőzgombócot és egy rövid videót is készítettünk a zenélő motoros hősünkről, mert ezt az élményt csak így lehet visszaadni valahogy:

Ezen a napon egy Plei Kán nevű városkában találtunk egy 200 ezer dongos szobát a másodikon. Ez a hely bizony újra egy város volt, a maga nyüzsgésével megszűnt a nyugodt vidéki életérzésünk. Persze a városnak előnyei is voltak, este az utcán nagyon finom pho levest ettünk, rengeteg zöldséggel és egyenesen a kókuszdióból kiszívott kókuszlével. Ennél tartalmasabb, finomabb, egészségesebb ételt a nap végére nem is lehetett volna kívánni. Pedig ezután még megkóstoltuk a szomszéd árus finomságát is: először azt hittük, csak egy kis serpenyőn kisütött, tojásos, palacsintaszerű történetről van szó, aminek a közepébe főtt szójacsírát és apró húsdarabokat teszünk, majd ezt összetekerve esszük, de amikor kikértünk egy adagot, végül leültettek egy asztalhoz, és ekkor jött a meglepetés, a kevesebb mint száz forintért nem csak egy utcai snack-et kaptunk, hanem kész lakomát, több tányéron tálalva: az eddig leírtak mellé kaptunk édes-csípős szószt, egy tál friss zöldséget és rizspapírt, ami egy közel áttetsző, rizsből készült lap, erre lehet rápakolni a sok finomságot, majd az egészet felcsavarva lehet falatozni. Hazafelé menet még betévedtünk egy helyi kocsmába, vagy legalábbis a kocsmának a helyi megfelelőjébe. Egy utcára nyíló helyiségben mulattak az emberek nagy hangosan, minden asztal mellett nagy jéggel teli lavórokban álltak a sörök, az asztalok pedig főleg sültekkel voltak tele. Nagy volt a hangzavar és a vidámság, és persze amikor egy kis hűtött esti üdítőért beléptem a helyiségbe, egyből többen karon ragadtak, hogy maradjunk velük. :) Ennek tudtuk, hogy csúnya vége lett volna (részegség, másnaposság), ezért egy rövid beszélgetés után elköszöntünk a társaságtól. Egy, a pult alatt lévő kövér, vidám Buddha azonban nem hagyott minket nyugodni, ugyanis a szobor kezébe cigaretta volt rakva. Oké, hogy a jólét és a vidámság jelképe a kövér, nagy hasú ülő Buddha, de azért az egy kicsit meredek, hogy dohányozzon is ez a Buddha, nem? Persze később megtudtuk, hogy ez a történet sem ilyen egyszerű, a Buddha ebben a történetben igazából csak közvetítője a dohányzásnak, ő maga nem dohányzik, de ha cigit tesznek a kezébe, akkor azt az elhunyt, az életükben dohányzó hozzátartozóink odafent vagy odaát „megkapják” és élvezni fogják, vagy legalábbis így tartják. :) Maga a Buddha tehát nem dohányzik, akármennyire is úgy tűnik nekünk, hozzá nem értőknek. :) Ezekkel az esti élményekkel igazán kitettük a pontot ennek az amúgy is nagyszerű napnak a végére. :)

Ezen a napon, 2013. január 30-án 54,5km-t tekertünk.