Indonéz törzsi zene

Ez az életvidám indonéz csodát egy Flores szigetén biciklizéssel eltöltött nap közepén, Bajawa-tól keletre, lent a sziget déli partjai mellett az ebédnél az étteremben kaptam egy kedves mosolygós fickótól. Miután végeztünk a kalóriafelvétellel, Zita hátrament a mándiba hajat mosni, én meg gondoltam egyet, és bosszankodós várakozás helyet inkább szóba elegyedtem a velem szemben ülő indonéz kollégával, aminek a vége az lett, hogy Bluetooth-on dalokat cseréltünk. :) Emlékszem, annyira megtetszett nekem egyből ez a vidám dal, hogy aztán a délután folyamán, mialatt több mint 1000 méter szintkülönbséget felvettünk, többször is meghallgattam.

Á-ééjjáá olyobálu…! :) Hogy miről szól azt ne kérdezzétek. A srác azt mondta, Mangarai népi nótáról van szó, de ekkor már a Ngada törzs által lakott területeken jártunk, szóval lehet, hogy csak a „yes story”-ról van szó, és bólogatott mindenre, amit kérdeztem. Számomra ebben a dalban benne van ez a feledős, vagy inkább az élet borúságait észre sem vevő, rájuk fittyet sem hányó elementáris életvidámság, ami általában az ázsiaiakra abszolút jellemző. Hosszú a dal, és valamiért csak a 11-edik másodpercnél kezdődik, de érdemes végighallgatni, reméljük Ti sem bírjátok megállni mosolygás nélkül! :)

Bűvölet Türkmenisztánból

Ezt a dalt azoktól a türkmén neonomádoktól kaptuk, akik kint éltek a pusztában a földjeik mellett, és akik nagyon kedvesen befogadtak magukhoz minket egy éjszakára.

Következő reggel ezt a dalt is többször meghallgattam, amíg bele nem keveredtünk abba a szörnyű homokviharba. Türkmenisztán egy nagy élmény volt, és az ebben az országban eltöltött kalandjaink nagyon jól megmutatják, hogy mennyire nem azon múlik az élmény, hogy miről szól, hanem hogy mi hogyan éljük meg. Nem láttuk a fényes fővárost és Merv ezeréves romjait, hiszen csak 5 napunk volt az egész országra amiatt a fránya tranzitvízum miatt. Mégis, most ahogy visszagondolom, nem igazán tudom, hogyan tudtunk volna „többet” beletölteni ebbe az országba. Türkmenisztán úgy volt tökéletes, ahogy volt. Sok szép élményünk van onnan és köztük ott van ez a dal is, akármiről szóljon. A google translate csak a fájlnév első szavát tudta lefordítani, és az annyit jelent: bűvölet. :)

Googoosh kőfal Iránból

Sajnos nincs meg az emlék, hogy pontosan kitől kaptuk ezt a dalt, de nagyon érdekes szerzemény és mindenképpen valami olyasvalami, amit nem hall minden nap a nyugati ország lánya vagy fia. Nem értjük a szöveget, de mégis, az egész dal valahogy mesél. Talán a Mashhad-i barátainktól kaphattuk, de ebben már nem vagyunk biztosak. Sajnos 4:30-kor átkapcsol az adás egy másik számra és aztán annak vége szakad, ezt „így kaptuk”. :) A google translate pedig csak annyit mondott a fájl nevéről, hogy „Googoosh kőfal”, ennél többet mi sem tudunk a tartalmáról. :)

Száknyápráhun Csobszráhi Pökráhuni Hájnánánááá Kambodzsából

Ez a zene egyszer már szerepelt a blogon, ehhez az örökzöld Khmer slágerhez Siem Reap felé biciklizős napon sikerült hozzájutni, egy útszéli pihenőhelyen, ahol szendvicseket és olajban kisütött bogarakat árultak, arra lettünk figyelmesek, hogy a velünk szemben a földön ülő, palackos vizet áruló néni SD-kártyás kézimagnóból hallgatja a zenét. Némi ektivitizés után belement, hogy átmásoljuk a dalait, és cserébe ő is kapott néhány magyar nótát. Később, miután végig timelapse videóztuk az Angkor Wat romjait és a körülöttünk hömpölygő turistaáradatot, ez a dal lett az aláfestő zene ehhez a videómontázshoz. Egy khmer barátunkat megkérdeztük arról, hogy miről szól ez a dal, és a válasza az volt, hogy a szokásos: a fiú erős, szép és okos és megszerzi magának a lányt. :) …és ez ismétlődik. :)

A khmer karakterek különbözőségét jól mutatja, hogy mikor másolnom kellett a fájlt, csak a dal hosszából és fájlméretből ismertem fel, melyikre van szükségem. :) Merthogy egy egész albumot kaptunk, de higyjétek el, számunkra a többi szám is kb. ugyanígy hangzik, viszont ez a legkhrmerebb és legvidámabb az összes közül. Egyszer észrevettem magamon hogy tulajdonképpen élvezem hallgatni ezeket a nótákat és volt is, hogy végighallgattam az egész albumot, annyira más, annyira szokatlan és annyira őrült, hogy az már jó. :)

Ejj barátom, három nap próbáltalak meglátogatni, avagy a híres Bondu Tin Din Bangladesből

Ez a dal különösképpen kedves számunkra. David Baroi a Bangladesben Prodip által vezetett NGO egyik kedves alkalmazottja, aki, mikor elkísért a hajókikötőbe jegyet vásárolni, útközben énekelt nekem, és ez a Bondu Tin Din annyira belemászott a fülembe, hogy később megszereztük mp3-ban és kifaggattunk néhány kedves bengálit a jelentéséről, így gyakorlatilag kívülről megtanultuk az egész dalt a szavak jelentésével együtt. És most, hogy hallgatom, újra elérzékenyülök, ahogy feltörnek bennem a bangladesi élmények. Az biztos, hogy messze a legnehezebb országunk volt Banglades, de az is igaz, hogy rengeteg szeretetet kaptunk az aranylelkű bengáli barátainktól, akikből bizony nem volt kevés, szinte minden napra jutott valaki.

Sosem felejtjük el azt a riksást, aki Bográban, miközben hazafelé vitt minket az éjszakában, eufórikus hangulatban kiáltozta a szembejövő kollégáinak, hogy ez a két külföldi Bondu Tin Din-t énekel neki tekerés közben. Szóval ha végtelenül boldoggá akarjátok tenni az egyszerű helyi lakosokat Bangladesi tartózkodásotok alatt, akkor ez a dal egy “must”. :)

A Bondu Tin Din-hez anno készítettünk egy kis játékot is, ha van kedvetek a dal első felének jelentését megfejteni, íme az instrukciók és a játékhoz szükséges szavak az xls-ben.

Insturkciók a játékhoz: 1. Végighallgatni a bondu-tin-din.mp3-at sírás vagy röhögés nélkül, közben követni a szöveget az xls első részében(ami csak az első hegedűszólóig tart), és leírni, hogy szerintünk miről szólhat ez a dal! :) 2. Az xls második részében (lejjebb nagy kettessel jelölve) a vastaggal bekeretezett bangla-magyar szópárokat rakjátok be az első rész megfelelő szavaihoz! 3. Fordítsátok le értelmes, összefüggő magyar mondatokká a szöveget! 4. Nézzétek meg a megoldást harmadik résznél(méglejjebb görgetve)! :) Jó szórakozást! :) Remélem Ti is annyira mosolyogtok mint most én, mikor ezt írom! Bondu Tin Din függő lettem, szegény Zitát néha már egy kicsit megőrjítem a sok Tin Dinnel. :) Egyébként ő is szereti, csak nem annyira, mint én. :)

Hát, elsőre most ennyi, remélem nektek is tetszett ez a kis válogatás. Megvárom a visszajelzéseket és azok függvényében talán lesz majd még folytatás is! ;) …és ha netán valamelyik zene nem pont abból az országból lenne való, ahol mi azt kaptuk és először hallottuk, ezért elnézést kérünk, nem tudtunk és nem is akartunk ennek utánajárni, de valószínű mindegyik dal onnan van, ahol mi kaptuk.

Az, hogy ezek a dalok meghallgatásuk előtt elképzelhetetlenek voltak számunkra, arról árulkodik, hogy a világon lévő emberi kultúrák sokkal sokszínűbbek, mint azt azelőtt gondolni véltük. Ezért vagyunk mindig szomorúak kicsit, amikor azt látjuk, hogy ezekben a “fejlődő” országokban a fiatalok a jóságának, hasznosságának megkérdőjelezése nélkül majmolják a nyugati kultúrát, miközben elfeledik sajátjukat. Hisz ahogy a természetben, úgy az emberi kultúrákban is nagyszerű a sokszínűség. Aláírjuk, hogy sok nagyszerű oldala is van a globalizációnak, de sajnos az is igaz, hogy ez egy nagy olvasztótégely, ahol az ilyen és hasonló gyönygyszemek sajnos egyre inkább eltűnnek. Remélem ezzel a kis bejegyzéssel ha mást nem, egy-két gondolatot sikerült elültetni, néhány morzsát megosztani és egyben vidám perceket is szerezni Nektek.

]]> https://360fokbringa.hu/002-asia/zenek-a-vilag-korul-1/feed/ 8 https://360fokbringa.hu/002-asia/siem-reap-bangkok-4-nap-vagta/ https://360fokbringa.hu/002-asia/siem-reap-bangkok-4-nap-vagta/#comments Mon, 13 May 2013 06:00:49 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=14566

Siem Reap-től Thaiföld felé vettük az irányt, egyenesen vissza Bangkokba, hogy bezárjuk ezt a délkelet-ázsiai Lao-Viet-Kambó kört, és visszatérjünk oda, ahol már kétszer jártunk, Thaiföld óriási metropoliszába, a fővárosba. Ott sok elintézni valónk volt, ezért nem sokat cécóztunk, hanem tekertünk, hogy minél előbb odaérjünk. Így azt a bizonyos nemzeti parkot, amit Laosz felé menet idő hiányában kihagytunk, most sem érintettük, igaz ezt nem is nagyon bántuk, mert nem éreztük, hogy oly sokat adhatott volna az eddig élményeinkhez. Inkább az a sok elintéznivaló járt a fejünkben, ami ránk várt Bangkokban. Na és persze bármennyire is igyekeztünk és bármennyire is csak a legrövidebb, leggyorsabb úton „száguldottunk” végig a 4 nap alatt, azért így is bőven történtek velünk a dolgok.

Első nap – 81km – A rendőrségig

Első nap még el sem hagytuk Siem Reap-et, máris egy érdekességnek lettünk a szemtanúi. Ha ez Európában történik, semmi meglepőt nem találtam volna benne, de itt Kambodzsában ez nem volt megszokott számomra. Egy iskola mellett szó szerint lezárták néhány nagy táblával az utat a gépjárművek elől, hogy a nagy gyereksereg gondtalanul és biztonságban átvonulhasson.

Mint azt már megszoktuk, most sem sikerült igazán korán elindulnunk, ebben egyszerűen nem vagyunk jók. Ezért hamar meg is álltunk, mert a hőség lecsapott ránk. A legdurvább ilyenkor az, ha valamiért napon kell megállnunk, és nem tudunk azonnal árnyékban megállni. Ilyenkor azonnal elkezd ömleni rólunk a víz, hiszen megszűnik a léghűtés, viszont a nap az tovább tűz ránk. Most ez nem így történt, Zita kiszúrt egy kisebb helyi piacot az út mentén, és oda le tudtunk húzódni árnyékba. Megittunk néhány cukornádszörpöt, beszélgettünk kicsit a helyi gyerekekkel, aztán indultunk tovább.

Leelőzött minket egy járgány, amely alig haladt gyorsabban nálunk. Amikor erre Zita ráeszmélt, vágtába kezdett, és hamarosan a cuccokkal és emberekkel teli „motorszekér” mögött száguldottunk. Sajnos ez az öröm nem tartott sokáig, pedig érezhetően könnyebben ment a haladás a jármű szélárnyékában, és szemmel láthatóan ezt nem csak mi, hanem a platón utazó emberek is nagyon élvezték. A kocsi lelassított, majd lehúzódott, mi pedig egy vidám integetés közepette elhúztunk mellettük.

Az út nyílegyenes volt, széles padkával és dögunalmas menettel, így már az élménynek számított, amikor elment mellettünk egy olyan kisbusz, aminek a tetejére még egyszer annyi holmi fel volt pakolva, mint maga a járgány, így aztán az kétszer olyan magas volt, mint a cuccok nélkül lett volna.

Sziesztázni megmondom őszintén, már csak onnan tudom, hogy megálltunk, mert visszanéztem a képeket, és volt ott egy nagyon karakteres arcú szemüveges öreg, akit a továbbindulás előtt lefényképeztem. Na jó, igazából onnan is biztosra vehető, hog megálltunk aznap sziesztázni, hogy mert ha nem így tettünk volna, most valószínűleg valamilyen napszúrásos élményekről szólnának ezek a sorok. De nem, nem így volt, mert a legforróbb órákat a kis étterem árnyékában töltöttük, ahol lefürödtünk és érkezés után és indulás előtt is ettünk két-két adag ételt (nem voltak nagy adagok), én pedig bizonyosan írogattam is valamit.

A délutánból még maradt 2-3 óránk sötétedésig, ezt minél jobban ki akartuk használni, hogy eljussunk egy Sisophon nevű helyig. Csak egyetlen egyszer álltunk meg, egy kis boltnál szusszanni egyet, mert ez a rohadt hőség csak nem akart alábbhagyni, hiába járt már a nap egészen lent velünk szemben a nyugati horizont felett. A bolt érdekes pihenőhely volt, felfedeztünk néhány fantasztikus gyöngyszemét az ázsiai termékeknek, és félig a kíntól, de jókat nevettünk a köréjük épített, számunkra igen együgyű marketingen. Az egyik ilyen a „Convenience Rain Coat volt, vagyis egy „kényelmes esőkabát”, ami nem volt más, mint egy vékony, hosszú poncsó, de persze a csomagoláson található – persze hogy nyugati – srác úgy feszített benne, hogy arról nekem superman jutott az eszembe. A másik az egy kis műanyagtasakba csomagolt töményszesz volt, egy 45%-os importált(! – akkor biztos minőségi) Strong Bull márkájú „cafe-rhum” volt. Szerintem az alkoholnak, ahogy a cigarettának is elég kemény negatív hatása van a társadalomra, és szomorú, hogy még mindig bárhol bármikor kapni ilyen dolgokat a boltokban, még a nyugati országok nagy részében is. A rájuk kivetett adókat miért nem növelik meg még inkább és miért nem költik az így befolyt összeget anti-kampányokra, hogy az egész egy szép napon már csak a múlté legyen? Persze tudom, hogy ez rohadtul nem ilyen egyszerű, mert még a skandináv országokban is magas az alkoholisták száma, ahol már állami kézben van az alkoholkereskedelem. Ott csak külön boltokban lehet kapni 2,5%-osnál keményebb szeszt, és csak méregdrágán. Én boldog lennék a 2,5%-os sörrel, ahogy a skandiknál is boldog voltam vele… :) Kivéve, amikor este 6:01-kor fáradtam az üvegekkel a pénztárhoz és már nem adhatták el nekem aznap. :D

Ugyanennél a kisboltnál, hogy visszatérjünk Kambodzsába, megjelent egy motoron egy nő a gyermekével. A kisfiú haja sugárirányt szétállt a bukósisaktól, mintha csak áramütést kapott volna. Két perccel később ugyanez a gyerek már csuromvizesen került elő, az anyja megfürdette, és a haja már nem állt égnek, hanem lesimult a fejére. Ha már így felhoztam a skandikat, még egy kis kitérő. Mindig látjuk ezeket a gyönyörű grafikonokat, hogy a legboldogabbak, legelégedettebbek az emberek, élen Dániával, Svédországgal, meg ezekkel az országokkal, és az ázsiai országok sosincsenek még a fasorban sem. Persze, mert az ilyen kimutatásokhoz való kérdőívet nyugati emberek készítették, nyugati gondolkodásmintával, vagy egyszerűen a GDP-ből és ahhoz hasonló mutatókból származtatták. Én jártam a skandiknál is, és ott egy hónap alatt nem láttam annyi embert nevetni, mint itt ezekben az országokban egy nap alatt. Lehet, hogy itt szörnyű az egészségügy, és lehet, hogy fele annyi ideig élnek itt az emberek, de azt az időt egészen máshogy töltik, mint a nyugati társaik, az biztos. De igazából elég nagy lehetetlenség összehasonlítani a két világot, ha most így jobban belegondolok. Persze ettől még nem nyomok delete-t erre a bekezdésre, én csak megpróbáltam. :) Azt hiszem, értem már, miért jön annyi nyugati ide Ázsiába világot látni, és azt hiszem azt is értem, miért írta egyszer az egyik kedves hozzászóló, hogy vissza fogjuk majd még sírni Ázsiát. Lehet, hogy Ausztráliában fejlettebb lesz az infrastruktúra, olcsóbb lesz a sajt és jobban megértenek majd minket az emberek, de nem fogunk ennyi őszinte mosollyal, nevetéssel és vendégszeretettel találkozni, mint itt, és nem csak azért, mert ott azon a nagy szigeten jóval kisebb a népsűrűség. Persze tudom, hogy ez most hiba volt, ilyen kijelentést tenni előre, hiszen már azt is jól megtanultuk ezen az úton idáig jövet, hogy nagyon nagy arányban azon is múlik minden, mi hogyan állunk hozzá a dolgokhoz, és az emberekhez. Ha mindenkivel vidámak leszünk és folyamatosan viccelődünk majd, lehet, hogy az ausztrálok még vidámabbak és mosolygósabbak lesznek velünk, mint a már alapjáraton vidám khmerek. :)

Végül feladtuk, hogy eljussunk odáig, ameddig eredetileg terveztük, és megálltunk egy Preah Netr Preah nevű településen, kb. 10 perccel a naplemente előtt. Én ekkor már annyira kivoltam, hogy úgy éreztem, bajos lesz a morálom megingása nélkül a szálláskeresés, és félő, hogy így majd rossz döntéseket hozok, ezért már akartam kérni Zitát, hogy menjen ő előre, vegye át az irányítást és a döntéshozatalt, én pedig csak követem beleegyezően. De mielőtt erre sor került volna, észrevettem, hogy ahol behúztuk a fékeinket és lehúzódtunk az útról, pont előttünk van a rendőrség. Na, ez gyorsan ment! Begurultunk az udvarba és az ott ólálkodó, feltehetően civil ruhás rendőrökkel nagy mutogatásba kezdtünk. Hamar vették a lapot, és mivel hotel nem volt a városkában, megkaptuk az egyik szobájuk sarkát. Még asztal és szék is volt bent, igaz, ezeket végül csak arra használtuk, hogy legyen hová kifeszítenünk a szúnyoghálónkat, különben már nem volt sem erőm sem kedvem leülni írni. Hátul a tyúkól mögött le tudtunk fürödni vödörből, és az egyik kedves rendőrünk megmutatta pár száz méterrel hátrébb az éttermeket is. Megvacsoráztunk és vettünk ételt elvitelre is, mert másnap korán terveztünk indulni.

Második nap – 87km – A Pagodáig

A korai indulás sikerült is, még kellemes hűvös volt, amikor már az úton róttuk a kilométereket. A nap épphogy csak felkelt, de még ereje nem volt. 30km-t sem haladtunk, amikor egy ismerősen baljós kattanást hallottam a hátsó kerekem felől. Szinte biztos voltam benne, hogy eltört egy küllőm, és valóban, az első árnyékos helyre lehúzódva erről meg is bizonyosodtunk. Itt helyben, kb. egy 20 perces szereléssel orvosoltam is a problémát, ugyanis a küllő szerencsére az agyhoz közeli végén, a hajtásában tört el, méghozzá egy olyan küllő, ami a jobb oldalra futott. Lévén agyváltónk van, ott csak egyetlen apró fogaskerék árválkodik, az agy pereme tőle pedig jóval kijjebb van, így az új küllőt (mert persze mindkét kerékhez vannak tartalékaink) egy kisebb hajlítással gond nélkül be tudtam fűzni a helyére, és már roboghattunk is tovább. Jóleső érzés volt, hogy míg a 100 nap bringa alatt a törött küllők okozták a legnagyobb technikai problémámat szinte az egész út alatt, addig most külső segítség és különösebb aggódás nélkül ilyen rövid idő alatt át tudtuk ugrani ezt a kis akadályt. Akkor 8400km-en két kerékben 13 küllőm tört, most 15800km alatt 4 kerékben, ha Zita rúgástól kitört küllőjét nem számoljuk, akkor ez az első küllőnk, ami eltörött. Ez is valószínű még annak köszönhető, hogy pár hónappal ezelőtt két métert zuhant a betonra a biciklim, és erre a kerékre esett, amit utána elfelejtettünk rögvest gondosabban kicentríroztatni. Mindez szerintem annak köszönhető, hogy 26”-os, szimmetrikus fűzésű kerekeink vannak, és a hátsó kerék felett felfüggesztés is van, így az összes csomagunk és mi magunk is rugózott tömeg vagyunk. Ezek együtt mind szerintem nagyon sokat számítanak a hátsókerék terhelését illetően.

Az út és a táj nem sokat változott az előző naphoz képest: hosszú, egyenes, forró, lapos. A délutáni sziesztáig kétszer álltunk meg, először egy útszéli kis asztalnál, vagyis egy kisvendéglőnél, ahol találkoztunk egy vak masszőrrel, aztán egy árnyékos pihenőhelyen, ahol jégbehűtött kókuszt árultak. Na ez valami fenséges lakoma volt, a hideg kókuszlé és aztán a húsa… :) Ezen a helyen a pihenőnk alatt megérkezett a jeges teherautó, és a vendéglőseink vásároltak róla két rúd jeget. Ezek egyenként legalább 30kg-os jégdarabok voltak, és ezeket ott nyomban neki is álltak szétfűrészelni. Ebbe én is besegítettem a második rúd elején, persze főleg inkább kíváncsiságból, hogy megtudjam, milyen az, jeget fűrészelni. :) Ők ezt készségesen hagyták, a kezembe adták a fűrészt és én buzgón fűrészelhettem a jegüket:

Jeget fűrészelni nem olyan nehéz. Ha hagyod, nem is kell semmit tenned, magától elolvad. :) Perzse akkor kárba vész a drága jég, amit épp az előbb vettünk. Ha jól emlékszem, egy ilyen tömb jég 7000 riel volt, vagyis kb. 150 forint.

Mielőtt továbbindultunk volna, megjelent a szomszédból három tündéri kiskölök, na őket végre nem kellett kérni, hogy hagyják a fapofát amikor fényképezem őket és csak mosolyogjanak úgy, ahogy amúgy is szoktak. :)

Sziesztázni az utolsó kambodzsai város, Poipet előtt álltunk meg, ismét csak néhány órát hagytunk hátra a délutánból, mire elindultunk az evés, ivás, fürdés, írás, olvasás után. Ez azért volt hiba, mert a határátkeléssel szépen elment az idő. De legalább kifelé nem volt baj az országból, már nem akart lehúzni senki minket. :) Pedig itt aztán állítólag még durvábban megy a dolog, mint ahol mi bejöttünk, állítólag itt képesek a tuktukosok egy teljesen kamu határőrségi irodába vinni a turistát, ahol teljesen kamu határőrök teljesen kamu összegekre lehúznak, és még eztán visznek csak el az igazi határállomásra, ahol még aztán majd az igazi határőr is korrupt lesz velünk. Mindez szinte teljesen nyíltan megy és sokszor a turisták maguk is beletörődnek mondván, hogy ez a módja, és ha gond nélkül be akarnak jutni az országba, akkor ezt ki kell fizetni. 5-10 dollárt nekik megér, hogy ne kelljen kellemetlenkedniük, esetleg kicsit patáliázniuk. Ez csak azért nem szép, mert ezzel tovább fűtik a már elfogadott korrupciót, és megnehezítik az olyan „csoróbb”, hátizsákos vagy kerékpáros utazó életét, akinek ennyi pénz már sok és nem hajlandó kifizetni.

Na, de ennyit a dörgedelmeimről, és most lépjünk át Thaiföldre. 7Eleven, jól működő bankautomata, új SIM-kártya vétel, mert a régi már lejárt és nem lehet meghosszabbítani, feltankolás sticky-rice-ból és sültcsirkéből, aztán irány tovább az út.

Az út, ami ugyan még jobb minőségű és még szélesebb volt, mint odaát Kambodzsában, de annál unalmasabb is. Már nem sokat haladtunk ezen a napon, mert hamar sötétedni kezdett, és úgy voltunk vele, hogy inkább megint lefekszünk korán és felkelünk hajnalban, még korábban, mint ma, hogy holnap meg tudjuk húzni a távot. Egy pagodához kanyarodtunk le, ahol az udvaron a leghátsó épületeknél találtunk egy szerzetest. Nem kellett neki semmit magyarázni, se kérni tőle, már ahogy meglátott minket, mondta, ahogy tudta: „stay here night” – és mi maradtunk az estére, egy kisebb szentély mellett kaptunk helyet a szúnyoghálónknak, tehát odabent, ami nagyon jó volt.

Csakhogy az este tartogatott némi meglepetést. Az emberünk, akivel kezdetben beszélgettünk, egy másik épületben lakott, velünk csak egy öreg volt, egy ajtóval odébb, és szegény vagy süket, vagy bolond, vagy mindkettő lehetett, mert valamikor éjjel kettőkor megszólalt neki odabent valami zenélő ketyeréje a szobájában, és erre ő fel sem akart ébredni. Nem tudtuk, mi van, de tovább aludni sem tudtunk a zajban, ezért körbejártuk az épületet és benéztünk a szoba nyitott ablakán. Egy ledes lámpa zenélt, nem is értem, miért gyártanak ilyeneket, és főleg miért kell egy ilyen egy öreg szerzetesnek. Mindenesetre a kütyü vígan játszotta a dallamát, még akkor is, amikor végre valahogy felébredt a rumlis szoba közepén, a földön fekvő öreg. Mikor felült, ránk nézett, aztán az órájára, majd értetlen tekintettel visszafeküdt, és visszahunyta a szemét… :o Ááááá, ezt nem hiszem el! Egyszer tervezünk végre tényleg igazán hajnalban felkelni, és egyszer van előtte ilyen szép nyugodt esténk, amikor korán le tudtunk feküdni (én persze csak egy kis naplóírást követően), erre az éjszaka közepén kiderült, hogy egy szegény öreg süket szerzetessel vagyunk összezárva. Gondolkodtunk rajta, hogy kipakolunk és átköltözünk valahová máshová, de nem tudtuk, hogy hová szabad és hová nem, ezért végül nagy dilemmázás után, de végül felkeltettük az angolul kicsit beszélő szerzetesünket, a másik épületnél. Mikor leesett neki, miről van szó, már kezdett mosolyogni… Mégis, mi végül megbántuk, hogy felkeltettük, mert pont akkor kezdett elhaló hangon nyekeregni a kütyü, amikor visszaértünk a mi épületünkhöz. Még szerencse, hogy csak pár perccel később hallgatott végleg el, mert akkor aztán magyarázkodhattunk volna neki, hogy miért keltettük fel.

Harmadik nap – 101km – Not-ékig

Az esti történet ellenére reggel így is felkeltünk korán, és nekiláttunk a talán valaha volt legunalmasabb napunknak. Laosz, Vietnam és Kambodzsa után a „fejlett” Thaiföld nagyon üresnek tűnt, csak végtelen szántóföldek, ipari mezőgazdaság, és a városokon kívüli kietlen, egyhangú táj jellemezte végig az egész napunkat. Ilyen rég nem volt már velünk, ennél még Bangkoktól északabbra is izgalmasabb volt a terep. Nekem ezért sem tetszik a globalizáció, nem csak a terepet, a bolygónkat monokulturizáljuk és öljük le szisztematikusan ezzel, hanem az emberi kultúrát is. Itt már nem láttunk tradicionális házakat, sőt igazából semmit nem láttunk a városok között, csak pusztát, vagy ültetett erdőt, mert már mindenki csak a városokban él. Hogy őszinte legyek, ez elég letaglózó érzés volt. Emellett oké, hogy az út tisztább volt, de jóval szélesebb is, át se láttunk már a túloldalára, na nem mintha ott lett volna mit nézni. A járművek pedig többen voltak és nagyobbak, gyorsabbak is voltak, mint amihez ezelőtt szoktunk.

Valamikor a nap közepén megálltunk egy helyen, ahol volt egy újabb pagoda, és ahol Zita felfedezett egy fura vasajtót, ami szerintünk egy krematórium volt, vagyis emberi holttesteket hamvasztottak el az ajtó mögött. Persze az igazságot sosem tudtuk meg, ez csak a mi gondolatunk volt.

Nem is tudom már, hogy telt el ez a 100km ezen a napon, de nagyon unalmas volt. A sziesztánkat egy vadnyugati hangulatúra festett és felhangosított drága kültéri étterem és kalandpark együttesnél töltöttük, itt volt árnyék, ventilátor, elektromos áram és internet. Ez több volt, és tisztább, mint amihez hozzászoktunk, mégis kevesebbnek és üresebbnek éreztük az egészet.

A naplemente után néhány perccel megálltunk elgyötörve egy emelkedő tetején, és konstatáltuk, hogy még nagyon messze van a következő település – ránk fog sötétedni. Ekkor állt meg a széles út túloldalán – tőlünk kb. 20 méterre :) – egy hölgy a robogóján. Not elég jól beszélt angolul, és nem teketóriázott sokat, meghívott minket magához. Néhány kilométert csavarogtunk befelé az úttól mindenfél apró mellékutakon, és ekkor rájöttem, hová tűnt az élet itt Thaiföldön. Megvan az még, csak nem a főút mellett, ami hiába másodrendű út, attól még egy bazi nagy sztráda, és senki nem szeretne mellette lakni. Még cölöpös házakat is találtunk, mi több, mi magunk is néhány ilyen közé kanyarodtunk le Not-ot követve. A barátai közé vezetett minket, ahol hamarosan újra nekiállhattam a thai nyelvet tanulmányozni, sőt még egy chinlone labda is előkerült, és mialatt a vacsora készült, az egyik társaságbeli férfi hozott jeget, vizet és whiskey-t. Ebből kevertek össze egy enyhén alkoholos italt, amire én illedelmességből beneveztem egy-két kör erejére. Nem tudom, hogy maradt erőm minderre 101km után, de tény, hogy volt, és mindjárt nem kezdtem aggódni azon, hogy holnap még több vár ránk.

Persze nem mulattunk éjszakába nyúlóan, de nagyon jó volt Not-ékkel lenni. Mindent nem kóstoltunk meg, amit készítettek, ugyanis az ételek között volt bogaras is. Ezeket a bogarakat ők maguk tenyésztik, a házaik között megnézhettük azokat a felülről hálós, nagy fadobozokat, amelyeknek a belsejében sok száz csotányszerű bogár éldegélt, várva a sorsuk végeztére, hogy erős fűszerekbe hempergessék, majd forró olajban kisüssék őket, hogy így végül vacsora legyen belőlük. Mit mond erre Geszti Dániel, avagy egy hardcore vegetáriánus? :) Egy bogárral is embertelenség ilyet tenni? Bocsánat a provokatív kérdésért, ma ilyen kedvem van. :) És vajon kiszámolta-e valaki, hogy a bogár-”hús”-nak vagy a csirke kilójának kisebb-e az ökolábnyoma? Egyáltalán milyen fontos tápanyagok és nyomelemek vannak egy bogárban, jó-e bogár az egészségünknek? Ez mind érdekes kérdés, de ezen a sok okos környezettudósnak és fenntarthatósági és táplálkozási szakembernek eszébe se jut gondolkodni, mert kívül esik a látókörünkön, hiszen kinek jutna eszébe bogarat enni? És vajon hány ilyen dolog van még, ami nincs még „kitalálva” vagy „felfedezve”, holott nagyszerű és működő történet lehetne? Na ezért megint kap egy rossz pontot tőlem a globalizáció, amiben egyre többen, egyre inkább ugyanazt csináljuk, és egyre jobban beszűkül a látókörünk és egyre csököttebbek leszünk – beleértve most magamat is. És még mielőtt anti-globalistának (vagy nevezzük akárminek) titulálnátok, van nálam sok jó pontja is a globalizációnak, nyugalom. ;)

A bogarakat egyébként nem eszik egész Thaiföld szerte, inkább csak itt a keleti, Kambodzsához közeli részeken. Ha pl. megkérdeznél egy bangkokit, hogy evett-e már bogarat, esélyes, hogy ugyanolyan furcsán nézne rád, mintha otthon a szomszédodat kérdezted volna meg.

Este átvonultunk még a kis mulatság után Not házához, ahol ki se pakoltunk semmit, csak a két matracot és a hálózsákot. Hamar elaludtunk.

Negyedik nap – 118km – Bangkokig, Vojkanhoz

Hajnalban még a nap előtt keltünk. Megköszöntük Not kedvességét, leírtuk az elérhetőségét, majd elindultunk. Még mielőtt kiértünk volna a főútra, találtunk egy útszéli sültcsirkés sütödét, itt bevásároltunk alaposan, hogy ha netalántán megint az történne, hogy 30-40km-en nem találunk semmit, akkor éhen ne haljunk. Persze ilyesmi nem történt, mert amint kiértünk a főútra, már érezhető volt, hogy Bangkok vonzáskörzetéhez közeledünk. Egyre több város, egyre több bolt és étterem. Reggel még köd ült a mezőkön és szinte még fáztunk is egy kicsit, de aztán ahogy felkelt a nap, úgy lett egyre melegebb és hamar azon kaptunk magunkat, hogy a délutáni sziesztát várjuk. Amikor megérkeztünk egy hatalmas, modern, útszéli pihenőhelyre, ott végül csak egy-egy italt és a hozottat fogyasztottuk el, és közben azon mosolyogtunk, hogy lehet, hogy itt nagyobb a tisztaság és a rendezettség, mint a szomszéd országokban, de azért az éttermes gyerekei még itt is a konyha közepén a játékaikat szana-szét szórva játszanak. :) Fejlett ország ez a Thaiföld, de azért mégsem egy rideg Európa, és ez azért jó. :) Bocsánat, a rideget senki nem kell, hogy magára vegye, csak aki úgy érzi! ;)

A szieszta végül nem lett túl hosszú, hanem helyette inkább párszor megálltunk egy-egy 7Eleven-nél, hűsölni egyet bent a légkondiban (phujj!) és enni egyet a self-service csirkés burgerükből. Ez az a történet, amit már ezelőtt is nagyon szerettünk, amikor annyi hagymát, uborkát, salátát és paradicsomot pakolhatsz a szendvicsedbe, amennyit csak akaszt, mindezt kb. 150 forintért. Vagyis inkább mondjuk úgy, hogy amennyit találsz, mert persze ne felejtsük el, hogy még mindig Ázsiában vagyunk, sokszor van, hogy ezek valamelyikéből, vagy akár többjükből egyszerre nincsen a jégre rakva, és ilyenkor legtöbbször hiába kérdezünk rá, csak egy vállrándítással közlik, hogy nincsen, elfogyott. Ekkor mi, ha elég szemfülesen előre megnéztük a zöldségkészleket még rendelés előtt, választhatunk, hogy vagy kifizetjük a változatlan árat, vagy nem kérjük a szendvicset.

Az egyik ilyen uzsonnánknál, ahogy ültünk a bolt előtte padkán és falatoztunk, megszólított minket egy thai autós. Tudott a nemrég balesetben elhunyt biciklis párosról, ő hozta fel a témát, és kérte, hogy nagyon vigyázzunk, mert a forgalom nagyon veszélyes. Úgy látszik, ez a hír nem csak a nemzetközi, hanem a thai médiát is alaposan bejárhatta, ha így idejönnek hozzánk az emberek aggódni értünk.

Befelé a városba nem volt könnyű, mert pont szembe sütött velünk a lemenő nap, és mivel egy ideje már én hordom Zita fényre sötétedős napszemüveg lencséit, nekem volt nehéz, azok ugyanis nem sötétednek (már?) eléggé be, szóval végig a szemembe sütött a nap, és választhattam, hogy hunyorítok, vagy fél kézzel tekerek a forgalomban és az egyikkel kitakarom a napot.

Csak az utolsó hat kilométeren kellett lekanyarodnunk arról a nyílegyenes, a reptér mellett is elhaladó útról, amin egész délelőtt hajtottunk. Ezt követően rögvest hatalmas dugót kaptunk, szívtuk a szmogot egy órán át, mire végre megérkeztünk Vojkanhoz, egy szerb sráchoz, a szállásadónkhoz.

Siem Reap-től Bangkokig összesen 387km-t tekertünk 2013. március 23-től 26-ig, aztán pedig egy hetet maradtunk thai fővárosban, hogy a különböző ügyeinket elintézzük és tervezzük, szervezzük tovább az utunkat. De erről már csak legközelebb…

Kambodzsa – Rövid összefoglaló

Tényleg csak röviden, mert a bringázás közben nem álltam meg, hogy erre is kitérjek. Kambodzsa jó kis ország utazni, még kellően „fejlettlen”, ami nem is csoda Pol Pot-nak köszönhetően, és megvan a saját kultúrája, a saját hangulata. Ahol jártunk, arról most nem is írnék különösebben, és azt is leírtam már párszor, hogy az út, amin jártunk, végig elég jó volt a bringázáshoz. Amiről nem meséltem, mert nem is jártunk arra, az Kambodzsa tengerpartja. Ha olyan gyönyörű, tiszta vizű tengerpartokra vágysz, ahol rajtatok kívül senki nincs, akkor azt Kambodzsában megtalálod. Sok másik utazótól hallottuk, hogy micsoda fantasztikus helyeken jártak, kihajóztak szigetekre, ahol az egész part csak az övék volt és ahol senki nem lakott, vagy ha igen, akkor is csak néhány tucat helyi élte egyszerű, de az utazó számára felettébb érdekes életét. Szóval Kambodzsa is jó hely, az emberek itt is kedvesek, befogadóak és segítőkészek, könnyű és érdekes volt itt bringázni és lenni, mindenkinek csak ajánlani tudjuk. Menjetek még most, mert nagy kérdés, hogy a „fejlődés” milyen irányba löki majd tovább az országot, annak polgárait és hangulatát.

Nem volt könnyű hajnalban kelnünk, de végül sikerült, és nem sokkal a tervezett idő után el is indultunk Siem Reap-ből az Angkorhoz. Míg hajtottunk, sok turistával teli riksa elhúzott mellettünk, és már javában világosodott is, de nem, végül nem igazolódott be a félelmem, nem késtük le a napfelkeltét a legnagyobb és leghíresebb templom előtt. Viszont helyet már nem kaptunk az első sorban, de még a másodikban és a harmadikban sem. Az Angkor Wat előtti kis tavacska partján őrült nagy tömeg várta már a napfelkeltét, mikor odaértünk. Az ugyanis állítólag nagyon szép, ahogyan visszatükröződik a víz felszínén a templom körvonalával.

Nem bírtunk felocsúdni a tömeg méretén, és tudom, ez nem szép, de ezzel számomra egy kicsit már el is vesztette az egész az eredeti varázsát. Azt gondoltam, leszünk majd néhány tucatnyian, és hangulatos lesz az egész, de ehelyett valami tömeghisztéria volt a tóparton, és ha összeadtuk volna annak a sok tükörreflexes fényképezőgépnek az árát, szerintem kijött volna az összegből jó néhány földkörüli út ára. :) Na de ne irigykedjünk, elvégre nekünk is lehetne olyan, de mi egy másik utat választottunk. Csüggedni pedig nem csüggedtem, csak épp a mi kis fényképezőgépünket a többiekével 180 fokkal ellentétes szögben beállítva tettem le egy kőre, és indítottam el rajta az 5 másodpercenkénti végtelenített felvételt.(1:02-1:07) Gondoltam, hogy ha majd tényleg jön a nap, kicsit megfordítom, hogy az is benne legyen az ekkor a fejemben már körvonalazódó kisfilmben, de ekkor történt egy kis baleset. Betelt a memóriakártya! Hogy lehet ez? De hát 1600×1200-as felbontásra állítottam a kamerát, nagy tömörítésű képekre, ezekből sok ezer el kéne hogy férjen a 2GB-on! De nem, ó, a francba, elfelejtettem kikapcsolni a nyers képek mentését. Nem csak JPG-ben, hanem valami DNG nyersformátumban is lementett minden egyes képet a kamera. Ezért tartott olyan hosszú néma szüneteket a képek között! És persze, hogy mindez egy perccel a napfelkelte előtt történt… Igyekeztem ezen nem bosszankodni sokat, mert hisz Zita amúgy ügyesen a tömeg fölé nyúlva és azt megkerülve, illetve azt a témába illesztve nagyon szépen fotózta közben a másik fényképezőgépünkkel, amit kellett. Én pedig csak néztem tovább ezt az őrült tömeget, és próbáltam tényleg nem bosszankodni tovább azon, hogy a napfelkelte nem lesz benne a kisfilmben. Ha nem hát nem, ez most nem sikerült, majd sikerül máskor, legközelebb.

Inkább az kezdett motoszkálni bennem, hogy nem volt több tárhelyem, így döntenem kellett, hogy vagy visszamegyünk a szállásra, vagy nem használom a régi kis Canon gépünk új sorozatlövő funkcióját, és ma nem készül anyag a kisfilmhez. Végül egyiket sem választottam, hanem elkezdtem turkálni a gép végtelennek tűnő új menürendszerében és valahol a szövegfájl olvasó és a játékok mellett megtaláltam a fájlkezelőt is az újonnan felvértezett funkciók között. Nagy izgalommal kezdtem mászkálni az SD kártya könyvtárai között a Norton Commander szerű applikációban, és ekkor meg is láttam a hatalmas, 10MB-os DNG fájlokat, szerencsére mind külön egy könyvtárban, amit egy az egyben képes voltam kitörölni a fájlkezelővel! Szuper, újra van helyem, folytatódhat a kisfilm forgatása! :) Pontosabban csak fényképezése. Lerakosgattam ide-oda a kamerát és úgy hagytam. Erre sok alkalmam nem volt az Angkor Wat épületén belül, az ugyanis valahogy nem volt lenyűgöző és nem voltak benne jó fotótémák. Nagynak nagy volt, öregnek öreg, szépnek szép, csak épp semmi különöset nem nyújtott a tegnapi templomok után, valahogy olyan üres volt az egész. Középen egy oszlopos folyosókkal körülvett teraszon található a központi piramis a tetején az öt tornyos épülettel. Ettől eggyel kijjebb már egy udvar található, ez már kicsit izgalmasabb volt, főleg a négy sarkában található kis különépületek, amelyek, ha jól emlékszem, anno könyvtárként funkciónáltak. Ezt leszámítva csak a falakra végtelen hosszúságban faragott csata- és egyéb jeleneteket tudom megemlíteni, valamint az előcsarnok részt, ahol egy idegenvezetőt akaratlanul figyelve felfedeztünk egy sarkot, ahol ha megdöngettük a kezünkkel a mellkasunk, az vízhangzott. Ez jelentett valamit, mint ahogy az is, ha valakinek nem vízhangzott – mert volt, akinek tényleg nem zengett vissza. Gondolom annak nem lesz szerencséje a jövőben… :) Ha elhiszi… :)

A Phnom Bakheng és a forgalmi dugó Angkor Thom kapujában

Útban az Angkor Thom felé lekanyarodtunk balra az útról, hogy megnézzük közelebbről a még a falakon kívül található Phnom Bakheng nevű helyet. Ez a templom egy dombon található, ahová a lusta turisták elefántháton is felmehetnek, de persze csak később, hiszen a lusta turisták nem kelnek fel ilyen korán. Így elefántok sem voltak még a közelben, csak néhány unott őr reggelizett mellettünk. Azért az elefánthátra való felszálláshoz ideállított nagy vaslépcsőkhöz nem láncolhattuk hozzá a bringánkat. Ránk szóltak az őrök, hogy ezt nem kéne, és nekem igazából csak ekkor tűnt fel, hogy ez itt az elefántokhoz való „beszállóhely”. A dombra sem mehettünk fel a rövidebb úton, csak egy másikon, amit mutattak nekünk. Pedig elefántot fent sem láttunk, csak egy nagy, felújítás alatt álló hatalmas piramist, a tetején az öt toronyépülettel. Ez itt a séma, egykor ez volt a „divat”, sok ilyet építettek. Felmásztunk körbenézni, de az idő túl párás volt ahhoz, hogy értelmesen rálássunk az Angkor Wat tornyaira, épp csak ki tudtuk venni őket. Odafent munkások pihentek az árnyékban, mi pedig nem időztünk itt sokat, nem volt sok látnivaló ugyanis.

Szóval ez a hely igazából nem volt nagy szám, de ezt nem tudhattuk előre.

Lesétáltunk a bringákhoz, elkötöttük őket, és indultunk tovább. Az Angkor Thom déli kapujánál szabályos dugó alakult ki, a kapu ugyanis olyan keskeny, hogy egyszerre csak egy autó fér át rajta, legyen szó riksáról vagy mini buszról, egyszerűen csak egy sáv van, ezer éve nem gondoltak arra az építészek, hogy ide majd a világ minden tájáról jönnek a népek és egyszerre akarják látni ezt a sok öreg épületet, ráadásul mind nagy járművekkel vannak. :) Amelyek ráadásul még büdösek is! Le kell írjam, hogy ez a jelenet egy kicsit sokkolt minket. Sok mindent vártunk az Angkor Wat-tól, de azt nem, hogy majd azt fogjuk sajnálni, hogy nem hoztuk magunkkal a maszkokat, mert olyan büdös van. Hála az égnek, ezen sokat nem kellett agyalnunk, mert a kapu előtti híd bőven volt olyan széles, hogy elosonjunk a sok járgány mellett, és legelőre furakodva átcsusszunk egy autó előtt. Talán ez nem volt pofátlanság részünkről, hisz egy másodpercre sem tartottunk fel ezzel senkit, és cserébe nekünk nem kellett az ő bűzűket szívva várakoznunk. Csak egy költői kérdés, rövid kitérő: szerintetek joggal haragudhatnánk azokra, akik az utat velünk megosztják, de telefüstölik azt?

A túloldalt annál nagyobb béke fogadott minket, ugyanis az átkelésünk után a kifelé menő forgalom indulhatott meg, így egy jó darabig nem előzött meg minket a kocsisor, hanem miénk volt a hosszú erdei sztráda, ami amúgy nagyon szép volt, és nagyon élveztük. Az Angkor Thom-on belül ezek utak mentén szépen kitisztították az erdőt, csak kb. 30 méterrel beljebb kezdődik egy sűrű hármaszöldes aljnövényzet, de addig szerintem még az avart is gereblyézik az út két széle mentén, így látszanak a fák törzsei, és ez gyönyörű látvány, mert hatalmasak ezek a fák. A terep pedig olyan tiszta, hogy olykor le is hajtottunk ezek közé a fák közé, amikor megjelent az autóhad.

Beérve az Angkor Thom közepére szomorúan tapasztaltuk, hogy már sehol nincs az a béke, amit tegnap hazafelé menet tapasztaltunk. Tele volt nyüzsgéssel és emberrekkel az egész. Meg sem álltunk, elindultunk keletnek, de hamar fordultunk, mert ez az út járatlan volt, el is zanyáltam rajta, és félő is volt, hogy ha eljutunk a falig, ott a kapu zárva lesz, mert erre a lélek se jár. Visszahajtottunk a Bayon-ig, majd folytattuk északnak, de nem a nagy úton, hanem tőle keletre, egy földúton a tisztás jobb szélén. Itt felfedeztük magunknak a Prasats Suor Prat nevű tornyokat és benéztünk a South Kleang nevű épület romjaiba. Hogy mi célt szolgáltak ezek, és miért ilyenek, amilyenek, vagy hogy hány évesek… Ilyeneket ne kérdezzetek tőlem, mert erre se akkor, se azóta nem volt elég türelmem, figyelmem és időm, és most nem is akarok szánni rá, majd talán egyszer ha öreg leszek és nem tudok, vagy nem akarok már ennyit mozogni, mint most. :) De azt azért elmesélem, hogy itt is találtunk egy olyan pókot, amki egy nagy fehér X-et szőtt a hálójába, és hogy amikor továbbindultunk kelet felé, akkor ezek a Prat tornyok nagyon szépek voltak a közeli víztározó türkében. Csodálom, hogy ennyi ideig ilyen épen megmaradtak, mert nem csak a képen, hanem a valóságban is fedrének tűntek nekem.

A keleti kapun kifelé menet már nem volt dugó, igaz, mire egy autómentes képet sikerült lőnünk az amúgy tényleg nagyon szép kapuról, megfogyatkozott kissé a türelmünk. El is határoztam, hogy itt a bringámat állványként használva leteszem egy kicsit az öreg Canont, hogy készüljön erről az átmenő forgalomról is néhány képkocka a filmbe.(1:12-1:22)

A Thommanom és a Chau Say Thevoda – Esküvő Angkorban

Ahogy elhagytuk a keleti kaput, rögvest két templomot találtunk az út két oldalán. Az északi mellett letelepedtünk egy árnyékos sarokban, és végre elővettük a nálunk lévő “frájrájt” (fried rice), vagyis a zöldséges-csirkés sült rizst, és megtartottuk második reggelinket, amelyre már mindketten nagyon vártunk. Közben persze a kisöreg lőtte a képeket, először közelről, majd távolról a Thommanom nevű templomról. (1:23-1:39) Az utóbbi sorozatba még egy tőlünk kaját kunyeráló kutya is belesétált, sajnos csak egyetlen képkocka erejére, így a filmben nem igazán kivehető. Pedig pont az ilyenek tennék mókássá az egészet.

Mikor pakolászni kezdtünk az evés után, mások is elkezdtek körülüttünk pakolászni, de nem elfele, hanem idefelé, étkészleteket, csomagolt ételeket és állványzatokat. Jól sejtettem, esküvő készül, ma már erre is lehet használni ezt a helyet, és zajongani is ér, mert előző nap a fás templomnál bizony nem hiszitek el, mi hallatszott a távolból: Gangnam Style szólt az Angkor Wat közel ezer éves romjai között. :o Ehhez inkább nem is fejteném ki a véleményemet, maradjunk most csak pozitívak.

Az átellenes templom, a Chau Say Thevoda az út déli oldalán valahogy sokkal érdekesebb volt, itt a fényképezőt is egy izgalmasabb helyre tudtam elhelyezni, és egész hosszan ott is hagytam a bringám mellett, amíg mi Zitával bevonultunk a hosszú sétányon az épület falai közé. Közben egy pár percre beborult majd újra kisütött a nap és ez a színátmenet végül gyönyörűen kijött a filmben és nagyon szépen megmutatja, mennyivel szebb, színesebb tud lenni ugyanaz a téma, ha napfénynél lövünk róla képet, mint hogy ha árnyékban, felhős időben tennénk ugyanazt. (1:41-1:50)

Pre Rup

A két templomtól nagyot ugrottunk, eltekertünk a Ta Keo majd a Ta Phrom mellett, és folytattuk kelet felé, hogy most a távolabbi romokhoz is eljussunk. A Sas Srang víztározó túlsó sarkánál végignézhettük, ahogy egy ember a gyönyörű, nagy fehér teheneit fürdette a vízben.

A derékszögű jobbra kanyar belső ívén található Pre Rup-hoz érve már annyira kivoltunk, hogy előbb leültünk, és kértünk két jégbehűtött nagy kókuszt. Ezeket kinyitották nekünk és egy-egy szívószálat is kaptunk hozzájuk, majd miután végeztünk a lével, felnyittattuk a kókuszdiót is, és két kanállal kiszedtük a belsejéből a fehér kocsonyás anyagot is, hogy azt is felfaljuk. Közben egy képeslapokat áruló kisgyerek is odagyűlt mellénk, de hamar kiesett a szerepéből (szomorú képpel képeslapot kínálni 1 dollárért 10 darabos csomagban), mert elkezdtem kikérdezni a khmer számokból 1-től 10-ig. Ezt nagyon rendesen meg is tanította nekem nagy mosolygások és nevetések közepette, aztán amikor végetért a vidám műsor, visszaváltott a szomorú szerencsétlen kisfiúra, de valahogy már mégsem volt ugyanaz. Talán előtte sem volt az, csak ezt tanították neki, és igazán talán ez a szomorú, ha valami az. A srác olyan hamar és olyan nagyon megnyílt nekünk, rögtön fülig ért a szája, amint nem arról volt szó, hogy képeslapot ad el, hanem számokat tanít egy fura sárgaruhás idegennek. :) Szóval nem, nem alkudoztunk vele a képeslapokért, nem erről volt szó, habár nagyon így tűnhet a kisfilmen. (1:51-2:02)

Ja, és a Pre Rup! :D Szép volt, nagy, magas, soklépcsős, öt tornyos, fentről szép kilátással, lentről a monumentális méretével. De ezen kívül, megint semmi különös, csak egy nagy-nagy rom, de ami körülötte van, a környék és az élet, az igazi és az izgalmas. A kókusz pedig nagyon finom. :) Mi pedig tudjuk, hogy ritka nagy jó dolgunk van, hogy ilyen helyen lehetünk és ilyen finomságokat ihatunk, ehetünk, közvetlenül a természettől. Ebben nincs tartósítószer és térfogatnövelő, az tuti! :)

A Ta Som, és a 12 nyelven 10-ig számoló kislányok

A következő templomnál, az East Mebon-nál meg sem álltunk, mert ez pont ugyanolyan volt, mint az előző, és nem akartuk tovább fárasztani magunkat a lépcsőzésekkel a már egyre forróbb napon.

A nagy kör északkeleti sarkában található Ta Som viszont annál érdekesebb volt. Ez a templom már újra a kerítéssel körbevett, udvaros, hosszúkás épület volt, nem pedig a piramis fajta. Az ilyet nagyon szeretjük, és nem csak azért, mert vízszintesen könnyebb sétálni, hanem mert általában ezek sokkal érdekesebbek, több épületrész van, tudunk a folyosókban is sétálni és a természet is sokkal jobban körbenőtte az ilyen romokat. Így volt ez az esetünkben is, miután végigjártuk a templomot, hátul telepedtünk le a leghátsó kapu mögött. Ennek a kapunak a tetején gyönyörű kőtéglákból kifaragott mosolygó arcok voltak, a túloldalt pedig egy kis udvar, ahol amikor megfordultunk, észrevettük, hogy valójában egy hatalmas fának a gyökerei közül sétáltunk ki. Ez nem akármilyen látvány volt, ezért le is ültünk egy kicsit itt egy másik fa tövébe, hogy mindezt jól megnézzük magunknak.

Ezen a helyen egy nagyon érdekes dolog történt velünk: odajött hozzánk két kislány, azt hiszem talán ikrek is lehettek, nem csak testvérek, mert mind a ketten azt mondták, hogy hat évesek, és elég szinkronban is beszéltek. Méghozzá egytől tízig, 12 különböző nyelven, már amennyire meg tudtuk számolni:

Ezzel valóban lenyűgöztek minket, ám ennek ellenére sem vásároltunk tőlük, igaz a produkciót többen is végignézték és aztán az elképedésünkön felbátorodva azt újra és újra megismételték, aztán amikor mi már elhagyni készültünk a terepet, láttuk, hogy a miutánunk érkező francia páros végül vásárlásra is elszánta magát.

Kérdés, hogy ennek örülni kell-e vagy sem? Jó-e, ha egy ekkorka kislány ilyen dolgokkal foglalkozik? Persze elsőre rávágjuk az európai gondolkodásunkkal és értékrendünkkel, hogy nem, dehogy is, élje a gondtalan gyerekkorát, ne kelljen ilyenekkel foglalkoznia. De ez itt Ázsia, egy teljesen más világ, amibe most nem is mennék bele részleteibe, csak annyira, hogy még azt elmeséljem, hogy ahányszor megkérdeztük a közeli felnőtteket, hogy miért nincsenek a gyerekek iskolában, a válasz mindig az volt, hogy majd mennek, vagy már voltak, a másik napszakban. Ha délelőtt kérdeztük, akkor délután, ha délután, akkor délelőtt. Azt hiszem hazudtak nekünk, de ez mindegy is, a kérdésre viszont, még mindig nem tudom a választ: mikor teszünk velük jobban, ha vásárolunk tőlük, vagy ha tüntetőleg nem, hiszen az iskolában lenne a helyük. De legalább nem csak pusztán kéregetnek, és valamit biztos ők is látnak abból a pénzből, amit így szereznek, mert ezek a gyerekek sose voltak a helyi viszonyokhoz képest szakadtabbak, vagy koszosabbak.

Na, de már megint szinte semmit nem mesélek magukról a romokról, csak hogy mi történt ott velünk. Pedig itt a Ta Som-ban felfedeztünk néhány új építészeti stílust, ilyen volt például a redőnyös ablak. :) Vagyis ez csak díszablak volt, egy teljesen zárt falrész, kerettel, és az alsó részében oszlopokkal, míg fent a nagyobb részt teliben meghagyva. Megmertünk kérdezni egy nem hozzánk tartozó idegenvezetőt ennek hátteréről, de ő is csak annyit mondott, amit mi is gondoltunk: ez csak díszítés, nem arról van szó, hogy az összes ablak kifaragását pont ugyanott hagyták félbe. :)

Neak Pean – Templom a vízben

Itt már hazafelé kanyarodtunk, újra nyugat felé. Ekkor már eléggé fáradtak voltunk, de úgy gondoltuk, hogy ha idáig eljöttünk, akkor már végigmegyünk az összes templomon, ami útba esik. Ebben a sorban a következő a Neak Pean volt, ami abban különbözik az összes többi templomtól, hogy víz veszi körül. Egy hosszú, egyenes, a víz fölé szerelt fasétányon lehetett bejutni az úttól a templomhoz. Az épület már messziről látszott, mert pont szemben volt, és ahogy beértünk újra egy sűrű erdős részre hamarosan meg is érkeztünk.

A templom körül víz volt, a vízből pedig valami hínár szerű zöld növényt szedett össze egy férfi, akik nyakig volt a vízben. Közben egy kisfiú kimászott közénk a korlát túloldalára, mosolyogva szaladgált köztünk egy kört, majd felszedett egy műanyagszemetet a földről és kidobta a kukába! :o Ezt meg hol és kitől tanulta? Hogy tovább bátorítsuk abban a bizonyosságban, hogy most ezzel jót tett, mi is felkaptunk egy-két szemetet Zitával, és kidobtuk azt. De a gyermek nem nagyon figyelt már ránk, elvolt a maga világában, és hamarosan már tőlünk távol, a vizesárok szélén, az anyja és a testvére mellett láttuk. Oda nekünk tilos volt bemenni, ezt tábla is mutatta, de ők feltehetőleg valamilyen karbantartási munkát végeztek, azért lehettek ott. Egyébként így nem is tudtuk nagyon megnézni közelebbről az épületet, de erre nem is vágytunk különösebben, a környék a sok vízzel és ez a kisgyerek épp elég volt élménynek.

Preah Khan és vissza az Angkor Wat-hoz

Na ekkor már végképp elgyötörtek voltunk, de még erőt vettünk magunkon, és végigsétáltuk ezt a templomot is. Ez is a kedvenc fajtánkból való volt, méghozzá egy nagyobb udvarú, hosszú épület, így aztán szépen lejártuk a lábunkat, mire a végére értünk, és onnan vissza. Cserébe láttunk néhány új dolgot, eddig nem látott formájú oszlopos épületeket, és újabb hatalmas fákat a romok körül és azokon. Meg egy, a járgányában keresztbe kifeszített függőágyban heverésző tuktukost, amint az érintőképernyős mobilján babrál. :) Ilyet se láthatott Sirat, amikor 14 éve itt járt, az tuti! :) (Sirat egy francia kerékpáros utazó, 18 éve járja a világot, kétszer futottunk össze vele eddig, és neki volt szerencséje 14 évvel ezelőtt, még a turista-bumm előtt megnézni az Angkor Wat-ot.) Szerintem, aki itt riksás az Angkor Wat-nál, annak kambodzsai szinten már igen jól megy.

De a gyerekek, akikkel a mosdó előtt játszadoztam, ők még nem tudnak ilyesmiről, csak végtelenül vidámak és mosolygósak, mint a legtöbb gyerek Ázsiában.

Hazafelé meg-meg álltunk, főleg az Angkor Thom belsejében, Bayonnál. Persze most nem volt tömeg, viszont mi már túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy bemenjünk, így most csak az útról fotóztuk a lemenő nap fényében az épületet, a körbejárást pedig hagytuk az utolsó, harmadik alkalomra. Most csak hajtottunk tovább, megint végig azon a gyönyörű hosszú egyenes úton az erdőben… :)

Még utoljára erőt vettünk magunkon, és ha már úgy is ott hajtottunk el előtte, letettük a bringákat és besétáltunk mégegyszer az Angkor Wat tempomhoz. Most 180 fokkal másik irányból sütött a nap, mint reggel, amikor legutóbb itt jártunk. Mennyi minden történt azóta… :) Nem is csoda, hogy ennyire nagyon elfáradtunk.

Bent most a nap gyönyörűen megvilágította a templom nyugati oldalát, és mivel ilyen fotót reggel nem készítettünk, most mi is beleálltunk a képbe, hogy legyen „közös fotónk” is az Angkor Wat-tal. Fényképészt nagy elővigyázattal választottunk, mert ilyenkor mindig nehéz elmagyarázni egy a fotózásban nem jártas egyénnek, hogy nem szeretnénk a kép közepén lenni, és azt se szeretnénk, ha a kép alsó fele a lábunk alatt lévő talajról szóljon. :) Sikerült egy holland lányt kerítenünk, aki nem csak nagyzolásból hordott tükörreflexes gépet a nyakában, jó képet készített rólunk és kifelé menet még egy jót beszélgettünk is vele.

Az utolsó nap – Lazítás a Bayon tetején

Ezen a hosszú napon annyira elfáradtunk és közben annyi sürgős teendőnk támadt, hogy az első kettő és a harmadik nap között beiktattunk két napot, amikor „nem csináltunk semmit”, vagy legalábbis semmi olyat, amit eddig nem említettem az előző bejegyzésbe vagy ami említést érdemelne. A harmadik Angkor látogatásra úgy kellett rávennünk magunkat, és igazából ez már csak egy fél nap volt, mert a délelőtti forgatagra nem voltunk kíváncsiak, megvártuk a délutánt, és visszamentünk néhány helyre, ahol az első két nap már jártunk, és tetszett. (2:05-2:52)

Ezt követően pedig, amikor délután 5 óra körül elült a tömeg, felmásztunk a Bayonba végre. Gyönyörű volt, nagyon hangulatos hely, körben a tornyok négy oldalába arcok vannak faragva, és az egész monumentális. Úgy tűnt, az a néhány másik ember is akik itt voltak ekkor, hasonló célból jött, mint mi: legtöbbjük csak üldögélt és hosszasan csodálta a romokat. Itt is leraktam az öreg Canont egy-két helyre, majd amikor zárásként körbejártunk a belső részt, akkor sem állítottam le a képek öt másodpercenkénti készítését. (2:51-3:36)

…és a kisfilm!

Fotózni még mindig nagyon jó dolog, és most azért lőttem le előre a poént írás közben a kisfilmmel és a jeleneteivel kapcsolatban, mert már nem bírtam tovább tartogatni azt, hiszen annyi élményünk származott az elkészítéséből, hogy az ténylegesen megszínesítette a napjainkat. Persze sosem felejtettük el a saját szemünkkel is jól szemügyre venni ezeket a csodákat, de ennek egy jó kiegészítése volt a fotózás, mert segített meglátni és megélni a szépségeket. Emellett már csak egy nagyon kellemes mellékterméke az egésznek, hogy most megvannak ezek a képek, és megoszthatjuk őket Veletek is. :) Persze az egésznek ez volt a célja, de közben az utat, az elkészítésüket is rettentően élveztük.

A képeket egy ősöreg Canon PowerShot A720IS fényképezőgéppel készítettük, amin előzőleg CHDK-s firmware-t raktam SD-kártyán keresztül. Így egy csomó új funkciót nyert a masina, többek között a galibát okozó nyers formátumban való mentési lehetőséget is. De nem csak tetriszezni és sorozatlőni lehet vele, hanem pl. az is beállítható a hackelt szoftveren, hogy mozgásra exponáljon – így állítólag még a villámokat is el lehet kapni! :o

Aztán az így nyert 2028 darab képet egy PhotoLapse nevű szoftverrel raktam össze egy AVI formátumú videóba, 10 képkocka / másodperces sebességgel. -Ezt az angol time-lapse videónak hívja, de mi nevezhetjük gyorsított felvételnek is. :) Ezután már csak a Sony Vegas-al kellett kicsit bűvölni, hogy legyen hozzá felirat és zene is. Ja, a zenét pedig jövet a „zenét és vizet” áruló nénitől kaptuk, mert ugye SD kártyáról hallgatta a zenét, amit így megkaphattunk! :) Szerintem zseniális! :) Rithy lefordította nekünk, így már tudni, miről énekelnek benne: „The guy sings about himself as a strong guy and want the girl and it goes over and over again.”

Az Angkor Wat pedig szép volt, egy gyönyörű hely, amelyet nagy élmény volt felfedezni – ez remélem át is jött a sorok között, és Ti is élveztétek ezt a kis beszámolót. :)

Feldönt egy tehén

Stoung-ban, harmadik nap Siem Reap felé megint korán keltünk, még a szobában reggeliztünk és már hét előtt kint voltunk az úton. Álmos reggel volt ez, de aztán megálltunk egy jegeskávéra és onnantól kicsit jobb lett. Az esküvők most is folytak, sőt mostanra sikerült megbarátkozni a velük járó zenével is:

Amikor másodjára megálltunk, hogy most már együnk is valamit a reggeli után, szemben teheneket tereltek. Közben mi elindultunk, így közelebb kerültünk az eseményhez, én pedig videót indítottam megint, és mialatt „pörgött a film”, két tehén összeveszett és egymásnak döntötték a szarvaikat, ők szépen elállták a forgalmat, igaz, ekkor már az egész csorda az úton volt, úgyhogy kb. a veszekedők erre már nem sokat tettek rá. Aztán az egyik tehén úgy gondolta, hogy ő még elfér mellettem. Hát nem, nem fért el, meglökte a hátsó táskámat, én pedig ettől el is borultam:

Leestem a bringáról, le az aszfaltra, és ettől tényleg jól belém állt az adrenalin, mert jól meglökött az a tehén és erre nem számítottam. De a felvételt ettől még nem állítottam le, elvégre nem minden nap történik ilyen az emberrel, nem igaz? És így még azt is megörökítettük, ahogy az egyik tehén mögöttem – talán pont az, amelyek feldöntött? – körbevizel egy autót. Aztán Zita is megérkezik, mert ő meg már előttem járt (az új Canon fényképezőgéppel a kezében) és nem tudta, mi van velem, ezt is a felvétel alatt mesélem el, aztán átadom neki a kamerát.

A táskának semmi baja nem esett, úgy vannak ezek kitalálva, hogy előbb leesnek, mintsem eltörnének. Viszont belőlem az adrenalin csak szépen lassan távozott, egy pár kilométert még bennem volt az ideg ezután. De nem baj, ezért bőven megérte. :)

Később is ilyen eseménydús maradt ez a nap, és a legnagyobb bajom sokszor az volt, hogy nem tudtam, videófelvételt indítsak, vagy állóképet készítsek a körülöttünk lévő világról. :) Volt egy biciklis trió, srácok tartottak az iskolába, de hárman egyetlen bringán! Hát, ezek úgy röhögtek rajtunk… :) De én sem bírtam megállni, hogy ne fényképezzem le őket, mert ez azért még Kambodzsában is elég egyedi volt, hogy ekkora gyerekek ennyien egy biciklin utazzanak. Persze ők ezen nem zavartatták magukat egy másodpercig sem, ellenben rajtunk igen jól szórakoztak. :)

Ezen a szakaszon egyébként a régi út mellett haladtunk, és annak romjai, vagyis egész pontosan a régi út hídjainak romjai rendre előtűntek akkor, amikor patakot, vízátfolyást kereszteztünk.

Aztán láttunk még a mai napon is cifrán megpakolt járgányokat, ezek többsége nem volt egyedibb a tegnapi hátrafelé lelógó motorokról, kivéve egy mikrobuszt, ahol egy motor úgy volt felszerelve a nyitva lévő hátsóajtó mögé szerelt, hátrafelé kilógó extra csomagtároló mellé, hogy azon még egy ember is ült. Közben a járgány elég szépen repesztett, de a nagy zoomtartománynak és a jó fényeknek köszönhetően sikerült értékelhető fotót készíteni minderről. Viszont erre már én is azt mondom, ez sok, ez már túl durva és túl veszélyes.

Ezen a napon „csak” 97km-es táv várt ránk, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt megcsináljuk szieszta nélkül, hogy még kora délelőtt megérkezzünk Siem Reap-be, és tudjunk pihenni. Csak egyetlen egy helyen álltunk meg hosszabban, de ez is eseménydúsra sikerült. Már nagyon hiányzott egy jó cukornádszörp, ezért amikor azt ezt facsaró gépet megpillantottam egy koszos bazársor sarkában, azonnal lekanyarodtunk az útról. Nagyon jó helyen álltunk meg, mint utólag kiderült, ez egy nagy pihenőhelye volt a mikrobuszjáratoknak, találtunk itt szendvicsest is a cukornádszörp mellett, és egy nő a feje tetején hordozott tálcán olajban kisütött bogarakat kínált, csilivel és zöldhagymával összekeverve. Ehhez nem volt gusztusunk, inkább a szendvicseket preferáltuk, és mivel az egész hely nagyon hangulatos és érdekes volt számunkra, indítottam egy újabb videófelvételt, ahol kicsit körbejárom a nekünk ételt és italt adó barátainkat:

A „vizet és zenét” áruló néni aztán még szerepet kapott a mi történetünkben is, merthogy később felfedeztem, hogy a rádiójából egy SD-kártya lóg ki! A néni már digitálisan tárolt zenét hallgat kérem! Ez az SD-kártya nagyon betört Ázsia egész mély bugyraiba is, és ez számunkra azért nagyszerű, mert voltam bátor megkérdezni (kézzel-lábbal) a nénit, hogy szabad-e átmásolni a zenéit. Szabad volt, így aztán előkaptam a kis netbook-ot, ami aztán persze nem csak zenét, hanem egy szép réteg port is kapott, de még ezzel együtt is megérte. Majd meglátjátok, meghalljátok, miért! ;)

Már nem is tudom, miért, de valami okból megálltunk az út szélén valahol, ahol rögvest néhány gyermek jött mellénk. Kíváncsiak voltak és aranyosak, ezért ismét felvételt indítottam, igaz most csak grimaszokat és nevetéseket kaptunk, de épp elég volt ez is a jókedvünk további fokozásához:

Nem tudom megmagyarázni, miért, de az itteni gyerekek viselkedése sokkal jobban tetszik, mint az előző országoké. Lehet, hogy csak mostanra tűnt el belőlünk teljesen a Bangladesben felgyülemlett stressz, de inkább tartom valószínűnek, hogy tényleg másak itt a gyermekek, bármi is legyen az oka. Ahogy egymással viselkednek, és hogy se nem bambák, se nem félénkek, se nem nevetnek túlságosan vihogva, csak a zavarukat álcázva, vagy mert így látták a felnőttektől is. Néznek, beszélnek hozzánk, nevetnek, összebeszélnek, utánoznak, aztán pár perc után már unalmasnak is találják a furcsa idegent és a furcsa járgányát és mennek tovább. :)

Na, de most már tényleg vége a videó áradatnak mára. Még egy érdekes dolgot elmesélek az útról, aztán megérkezünk Siem Reap-be. Azt láttuk, hogy az út szélén mindenhol apró bambuszrúd darabokat árulnak. Fogalmunk nem volt, mi lehet az, és mi van a belsejében, de azt sejtettük, hogy bizonyára valamilyen ételnek kell lennie. Nem csalódtunk, a bambuszdarabok belsejében rizs van, különféle babokkal és húsokkal összekeverve, az egész pedig a bambuszcsőben kisütve. Hogy hogyan nem ég szénné a bambusz úgy, hogy közben a belsejében lévő dolgok megpuhulnak azt nem tudom, de az is lehet, hogy előtte a tölteléket már megsütik. Mert a bambusz meg olyan vékonyra van hámozva, hogy a fala csak néhány milliméteres, hogy könnyedén, akár kézzel is le tudjuk hajtogatni azt a finom falatok körül. Ötletes, meg kell hagyni! :)

Andy a könnyűsúlyú bringás

Eredetileg úgy terveztem, hogy itt véget ér ez a bejegyzés, de még egy kicsit mesélek a Siem Reap-i élményeinkről, direkt kihagyva mindent, ami Angkor Wat, azért hogy majd az azt elmesélő bejegyzés csak arról szólhasson és minél kerekebb lehessen. Siem Reap az Angkor Wat-tól néhány kilométerre található város, egyben annak “turistagettója” is, amely a főváros után a második legnépesebb település Kambodzsában. Szóval Siem Reap-be megérkeztünk a fent részletezett nap délutánján, és én már ki is néztem a turistagettótól kicsit távolabb, de az Angkor Wat-hoz közelebb lévő kis utcát tele szállodákkal, hogy majd ott találunk magunknak egy olcsó és jó szobát. Ez így is lett, a térképen a A pontnak jelölt helyen laktunk a Happy Guesthouse-ban, ahol az étteremben volt wifi-nk, és a közelben, a folyó mellett (a térképen a B pont) találtunk helyi éttermeket, ahol nem nyugati, hanem helyi kaját adtak, helyi áron. Szerettünk idejárni, a végén már ismertek minket, és ellentétben a turistagettó nyugati(nak tűnő) éttermeivel itt a jeges teát teljesen ingyen adták, annyit tölthettünk a kancsókból, amennyi jólesett, és az árak sem voltak elszállva – igaz nem is hasonlítottak az ételek nagyon semmire, amit otthon megszoktunk.

Itt egyébként újra összetalálkoztunk Sirat-al, a francia bringással, aki 18 éve van úton és akivel először Vietnamban, a Central-Highland-en találkoztunk. Több este is egész hosszan beszélgettem vele, mert amíg Zita cikkeket írt(!), engem elvezényelt, elparancsolt kikapcsolódni és “semmit” nem csinálni. Merthogy ez nekem nehezen megy, ugyanakkor már hullafáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam, merthogy amikor nem tekerünk, akkor csak írok és írok, és mindig csak ez megy, bicikli és írás, és bár igaz, hogy mindkettőt nagyon szeretem, de már kezdett kicsit sok lenni és ezt egyik nap jól meg is beszéltük Zitával, mire ő kitalálta, hogy akkor szerepcsere következik: ő fog írni, én pedig olvashatok, vagy csinálhatok bármit, csak ne a számítógép előtt üljek. Már rákészültem lélekben az olvasásra, amikor megjelent Sirat és megkérdezte, hogy volna-e kedvem egy sört meginni vele. Szegény totál kivolt, mert 14 éve, amikor utoljára itt járt, még egyáltalán nem volt tömeg, és teljesen más hangulata volt mind Siem Reap-nek, mind az Angkor Wat-nak. Igaz, hogy akkor nem volt aszfalt se, és idefelé jövet volt, hogy tengelyig süllyedt a sárban. Ma már van aszfaltozott út, igaz azon néha dugó van, mert annyi a turista a környéken. Sirat még rengeteg érdekes történetet mesélt szerte a nagyvilágból, de ezekre most nem térnék ki, mert még a saját történeteinkkel is rengeteg adósságom van. :)

Egyik nap a szállásunk előtt összefutottunk Andy-vel, aki Wales-ből való és most biciklizik életében először külföldön, Délkelet-Ázsiában csavarog, de már tervezi, álmodja a következő útját Afrikában. Andy azért volt számunkra különleges, mert a mi általunk használt és megszokott oldalról felakasztós kerékpáros táskákból nála egyetlen egy sem volt. Andy egy igazi grammhuszár, több estét együtt töltöttünk, sokat beszélgettünk és közben végig azon tréfálkozott, hogy mit hagyhatna ránk, vagy csak egyszerűen mit hagyhatna hátra. Kaptunk is tőle egy marék thai baht-ot, több száz forintnyi pénzt adományozott így nekünk, csak hogy megszabaduljon az általuk képzett tehertől. Mi cserébe újabb súlyokat akasztottunk a nyakába, ugyanis nála meg pótfékpofa nem volt az Avid BB7-es fékeihez, amilyenek nekünk is vannak. Ezen már ő is aggódott, ezért adtunk neki egy párat, mert tudtuk, hogy mi már jók leszünk Bangkokig azokkal, amit BanziG küldött nekünk, még így is, hogy egyet továbbadunk belőlük. Andy-nek egyébként odaadtuk az elhasznált fékpofákat is, a Saigon-i címmel együtt, ahol azt ígérték nekünk, hogy „megjavítják” őket, és tényleg, később Andy felkereste a kerékpárboltot és megírta nekünk e-mailben, hogy valóban felújították neki az elhasznált fékpofáinkat. Szóval tényleg van ilyen! :) Na de térjünk rá Andy-re és a bringájára, ami a csomagokkal együtt sem több, mint 25kg! Pedig Andy-nél minden van, ami az ilyen melegebb éghajlatra kellhet. Elől a kormányon fényképezőgép, alatta a matrac, a sátor és a hálózsák. A háromszögalakú váztáskában, amit úgy csináltatott méretre benne van a konyhaszett a főzővel, a kisedénnyel és az összes szükséges szerszám és pótalkatrész a kerékpárhoz. A nyereg mögötti táskában pedig a ruhái, és az esőkabát. Ez együtt 25kg, de ez még nem minden, amit visz, mert még van egy víztartályos hátizsákja is, innen tud menet közben inni, plusz ebben vannak az értékei, amit éppen ottlétünkkor gazdagított egy 300 dolláros Asus EeePC-vel, hasonlóval, mint a miénk, csak újabb modellel, 4GB RAM-al és Win7 Ultimate-el. Irigykedtem is úgy egy percig érte. :) Amin én dolgozok, az egy ennél régibb, Home Edition-el szerelt kicsike 2GB RAM-al.

Talán Andy-nek is köze volt hozzá, hogy azóta Malajziából feladtunk Sydney-be egy nagyobb dobozt tele meleg ruhákkal és az egyik hálózsákunkkal. Ezzel kevesebb, mint 4000 forinttal rövidültünk, igaz, a csomag csak 6kg, de az ár ugyanennyi lett volna akkor is, ha 10kg-t pakolunk a dobozba. Viszont teret is rengeteget nyertünk ezzel, mostantól minden holmink elfér a vízálló táskákban, még a sátor is, és még rengeteg hely is marad akár több napi élelem számára is. Mert Sydney-ig, (ahová előreláthatólag valahogy szeptember-október könyékén érkezünk majd meg) nem nagyon használtuk volna ezeket a holmikat, a posta pedig nem volt drága, így csak egy kis holt terhet teleportáltunk előre.

Az árvák tánca az ACODO-nál

Zita szeretett volna látni tradicionális Khmer táncot Siem Reap-ben, ám ezek az előadások mind nagyon drágák voltak a városban. Aztán feltűnt az Acodo-nak egy szórólapja.

Ők egy olyan kambodzsai szervezet, akik árvákat fogadnak be magukhoz, jelenleg 74 árva gyermek lakik és tanul náluk, olyan gyerekek, akiknek a szülei valamiért nem tudnak gondoskodni róluk, mert meghaltak, vagy rokkantak, vagy alkoholisták, vagy csak egyszerűen rettentően szegények. Ezek a gyermekek itt élelmet, szállást, oktatást és szeretetet kapnak, így sokkal jobb eséllyel indulnak az életnek, mint amúgy. A szervezetnek egyébként van egy most épülő farmja is, ahol az a terv, hogy megtermelnek majd minden szükséges élelmet az árváknak és az őket gondozó, tanító alkalmazottaknak is, hogy az egész rendszer önfenntartó legyen és ideális esetben a többletet még el is tudják adni, és így bevételhez juthatnak.

Az egész szervezet most adományokból él, és üvegzsebbel, amit nekünk is megmutattak az előadások közti rövid vetítéseken. A hét majd minden napján előadnak a gyerekek három tradicionális khmer táncot, és ezt az előadást széles körben meg is hirdetik, így az arra kíváncsi turisták tudomást szereznek a szervezetről, eljöhetnek megnézni a gyerekek tantermeit és szálláshelyeit, találkozhatnak velük és nem utolsó sorban adományozhatnak nekik tetszőleges összegű pénzt, az amúgy ingyenes és nagyszerű előadás után. Ez egy remek ötlet, mert ezzel a gyerekeknek értelmes feladatot és célt adnak, valamint továbbviszik a tradicionális értékeket is, hiszen megtanulják ezeket a táncokat, illetve a zenélést is, mert a zenei aláfestés nagy részét is ők produkálták.

Ugyanakkor vigyázni kell ezzel, mert sok szervezet hasonlóképpen csinálja ezt, ám ők visszaélnek ezzel, profitot húznak a gyerekekből, nem csak az előadással, hanem még sok más, sokkal piszkosabb módon is. Az ACODO kitűnik az összes többi szervezet közül, ők azok, akik a legtisztábban, a legátláthatóbban működnek és akiknél egyértelműen látszik, hogy abszolút csak a gyerekekért él a szervezet és történik minden annak falain belül. Ezt az egyik francia lány, az egyik gyerekekkel foglalkozó önkéntes lány mesélte el nekünk, amikor megkérdeztük, hogy miért csinálja ezt, és miért pont az ACODO-nál. Elmesélte, hogy szeretett volna valahol önkéntesként gyerekekkel foglalkozni a harmadik világ országaiban, és hogy olvasott egy szakdolgozatot amely az ilyen kambodzsai szervezeteket mutatta be és hasonlította össze, és ebben messze kitűnt az ACODO a többi közül. Hogy mi a teljes igazság, mi nem tudjuk, de tény, hogy valóban meggyőzőek voltak az ACODO-nál, láttuk a tantermeket, a gyerekek boldognak tűntek, az előadás fantasztikus volt, és nekem a saját farm és az önfenntartás ötlete külön nagyon szimpatikus volt. 3-tól 19 éves korig találhatóak gyermekek az árvaházban, és nálunk a két legkisebb lurkó abszolút vitte a pálmát, ők ha minden igaz, azon a napon érkeztek az árvaházva, amikor mi is ott jártunk, és ez abból is látszott, hogy még nem voltak képben a szokásokkal. Mikor a végén összegyűlt a színpadon az összes gyermek, ők ketten a közönség és a társaik között mászkáltak tapsikolva – még nem tudták, hol a helyük. :) De még nem szólt rájuk senki, hagyták őket boldogan mosolyogva mászkálni a rivaldafényben.

Pár dollárt mi is bedobtunk a dobozba az előadás végén, de ez az összeg eltörpült amellett, amit egy tasmaniai iskoláscsoport adott: ők így utaznak, ez az utazás lényege, hogy adományozzanak, és közben megmutassák a gyermekeknek, a világ más tájain hogyan élnek az emberek. Érdekes volt látni a részben azonos korú gyerekek két csoportját: a mindent megkapó, de éppen ezért a sors által elkényeztetett nyugati gyermekeket, és a kambodzsai árvaház lakóit. Vajon mindkét csoportból ki tud törni az, akiben van elég spiritusz? És hol kapnak több inspirációt a gyerekek, egy önkéntes gondviselőkkel és tanítókkal teli árvaházban, vagy egy rohanó, mindig dolgozó, karriert és pénzt hajszoló szülői környezetben?

Siem Reapbe 2013. március 15-én érkeztünk meg, és 21-ig maradtunk, de eközben 3 napot az Angkor Wat felfedezésével is töltöttünk, ezekről most még nem szóltam, de majd a következőkben! ;)

Pagoda helyett a rendőrségen éjszakázunk

Az előző bejegyzés végén igazából nem ért véget a napunk, csak már nem akartam még ezt is beleírni, így is annyi sok témát érintettem. Szóval nem sokkal azután, hogy visszamentünk Sothea-éktól a pagodánkba aludni, emberek jelentek meg elemlámpákkal. Egy rendőr volt egy tolmáccsal, de ez most már olyan igazi rendőr volt, szirénás rendőrautóval, nem csak valami szakadt robogóval. Azt mondta, hogy itt nem biztonságos nekünk, ezért menjünk a rendőrőrsre aludni. Ezt először nem akartuk elhinni, mert lélekben szinte már aludtunk a hosszú, fárasztó nap végén, de végül beláttuk, hogy jobb, ha azt tesszük, amit mond. Egyébként maradhattunk volna a templomépületben saját felelősségre, de ezt nem akartuk. Követtük hát a rendőrautót, ami még Sothea-ékon túlra vitt minket, visszafelé az úton ahonnan jöttünk, vagy jó két kilométert.

Az első épület, ahol a rendőrünk először el akart szállásolni minket, kész röhej volt. Egy valamilyen díszes épület volt ez, olyan, amiből még sok ugyanolyat láttunk az országút mentén (talán valami sorozatgyártott mini-rendőrpalota), de egyrészt ez a mi esetünkben kicsit romos és koszos volt, másrészt két oldalról nemhogy falak, de még ajtó-ablak sem volt felszerelve, ergo a rendőrünk azt kérte, aludjunk a szabadban az összes értékünkkel együtt. Ez nekünk nem tetszett, és valahogy elmutogattuk neki, hogy mi a bajunk, amit meg is értett, mert aztán a bringák és mi is helyet kaptunk egy szobában a CB-rádiók mellett. Itt felállítottuk a szúnyoghálót és lefektettük a matracokat, majd végre aludhattunk.

Reggel gondoltunk egyet, és fényképezkedtünk a rendőr barátunkkal. Elvégre nem minden nap alszik rendőrségen az ember. :) Egyébként megkérdeztük azt is tőle, hogy van-e börtöncellája, de ez nem az a vadnyugati vidék, hogy az utolsó kis örsön is legyen cella, így ez az élmény még várat magára. :) A rendőrünk pedig az égnek nem akart mosolyogni, amikor fényképeztük, pedig amúgy egy vidám, mosolygós fickó volt, csak a fotóhoz vágott mindig fapofát. És persze beöltözött a rendes egyenruhájába a fényképezkedéshez, mert ha már rendőrautó és rendőrőrs, akkor az úgy nem adja, hogy csak úgy az asszonyverőben pózol a kamerának. Aztán kitalálta, hogy kihozza bentről a falról azt a két fotót, amelyeken éppen kitüntetéseket kap, és ezekkel is le kellett fényképeznünk, de mosolyogni ezekhez sem tanult meg. Viszont a kép azt hiszem nagyon nagy lett, legalábbis nekünk nagyon tetszik. Rendes fickó volt ez a rendőr, nem erősködtünk vele (régebben talán ráhagytuk volna a dolgát és maradunk a pagodában), és ő sem értetlenkedett velünk. Megköszöntük a szolgálatát, majd kihajtottunk az útra. Zita szólt rám ekkor, hogy valami hiányzik a fejemről. A sisak! Az ottmaradt még az első, díszépületben tegnap este! Még most is ott volt, senki nem nyúlt hozzá. Valószínű ott is biztonságban lettünk volna, csak a lelkünknek kellett, hogy „valahol” legyünk.

Képek az útról

Ismét csodaszép nap kezdődött eztán, már rögtön a legeleje nagyon izgalmas volt. A rendőrséggel szemben egy iskola volt, ide fordultak be mindkét irányból a kerékpárjaikkal a tanításhoz érkező gyerekek. Kicsik és nagyok, fiúk és lányok, volt aki egyedül, és volt aki a hugát/öccsét a csomagtartón cipelve – és persze mindenki iskolai egyenruhában.

Reggelizni egy olyan kis útszéli étkezdében álltunk meg, ahol nagyobb, középiskolás gyerekek is ettek. Marhahúsos rizst ettünk, a kedvencünket ebben az országban És egyben a legjobbat is ezen a helyen az országban. Olyan jól eltalálták a fokhagymát és fűszerezését az ételnek, hogy Zita remek ötletére még elvitelre is kértünk még egy kört. Ha valami ilyen finom, akkor abból repetázunk. :) Hisz ki tudja, találunk-e majd akárcsak feleilyen finom ételt később az úton.

Délelőtt sorra jöttek az élmények, csodás utunk volt. Utólag vettük csak észre, hogy sikerült egy kis kétkerekű lovas szekeret úgy lefényképeznem, hogy a ló mind a négy lába a levegőben van – persze ezt is menet közben, mialatt én a másik irányba hajtottam Zita mögött. :) Ráadásul nappal szemben. Aztán jött még sok minden, kosarakkal telepakolt kerékpáros árus, tradicionális Khmer cölöpös házak díszes redőnnyel, és egy kislány, aki a nála alig kisebb öccsét vitte az apró kerékpárján. Ketten együtt is olyan apróak voltak azon pici kerékpáron, mégis olyan élettel teli volt az egész kép.

Írtam már ugye százszor, hogy nagyon szeretek fényképezni. :) Itt Kambodzsában van is téma dögivel. Utólag hallottuk erről a szakaszról, hogy más bringások unalmasnak élték meg, és ezen nagyon meglepődtünk. Nekünk nagyon színes és nagyon élvezetes volt az egész, és ha még nem írtam volna, a forgalom egyáltalán nem volt vészes, miután elhagytuk Phnom Penh környékét. Az út pedig széles volt, kényelmesen elfértünk a szélén az összes többi közlekedő mellett. Nem volt soha kellemetlenül nagy a forgalom, így a vele járó por vagy zaj sem.

Ebédelni egy útszéli vendéglőben álltunk meg, kértünk tőlük cukornád szörpöt, és megettük a reggel vásárolt ételt is. Ezalatt végignéztük, hogy a vendéglőhöz tartozó anyuka lefürdeti és beöltözteti alváshoz a gyermekét. Az apróság meg se nyikkant, pedig az egyik pillanatban még a porban szaladgált, a másikban a csap alatt fürdették, a harmadikban pedig már egy függőágyban ringatta az édesanyja. Egy ideig még nézett minket a kis gombóc, aztán elszenderedett, ezután az anyja majdnem úgy tudott tenni venni a vendéglőben, mintha a gyermek ott se lenne, csak néha lökte-húzta meg újra a függőágyat, hogy ne álljon meg a lengésben. Gyorsan és hatékonyan lerendezte a gyermeket, meg kell hagyni!

Mielőtt innen továbbmentünk volna, beállított két fiatal francia srác, akik helyben vásárolt kerékpárokon érkeztek. A hátizsákjaikat a csomagtartóra pókozva vitték, és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve indultak útnak kerékpárokon. A biciklikkel Phnom Penh-ből Siem Reap-be tartanak, ők is tegnap reggel indultak el, de ők ott éjszakáztak egy szállodában, ahol mi tegnap sziesztáztunk. Mára már megpurcantak, azt mondták, innen már nem valószínű, hogy tovább tekernek. Biztattuk őket, hogy jó dolog amit csinálnak, és bátran maradjanak akár kisebb falvakban is, az lesz csak az igazi élmény. De keressék először a rendőrséget, mert ha nem szállodában maradnak, akkor úgyis az lesz a vége, hogy megtalálja őket a rendőrség. Megbeszéltük, hogy Siem Reap-ben majd megkeresnek, és megiszunk együtt egy sört, de végül ebből aztán nem lett semmi. Még nem sikerült elbúcsúzni tőlük, amikor egy másik bringás húzott el az úton, hogy japán srác, aki után utánaszaladtam, és visszahoztam az így már öt fős társaságunkba. Ő félig üres táskákkal tekert, nagyon profi gépen, és rettentően oda volt a fekvőkerékpárjainktól, még bele is ült az enyémbe.

Jó lett volna még elidőzni a bringásokkal, de vészesen kezdett meleg lenni és a délutáni szieszta előtt még szerettünk volna egy menetet tekerni.

Ezt a sziesztát végül Kampong Thom előtt egy ismét nagyon kellemes vendéglőben töltöttük el, ventilátor alatt, konnektor mellett, úgy, hogy egy frissítő fürdéssel, majd egy kiadós ebéddel kezdtünk, amit indulás előtt megismételtünk, nehogy az legyen, hogy idő előtt lemerüljenek a tartalékaink és még egyszer hosszabb időre meg kelljen állni, mielőtt lemegy a nap.

A fenntartható készételszállítás és egy Misi-bácsi kitérő

Délután is sok izgalmasat láttunk, először is megálltunk egy helyen egy-egy kókuszdiót kiszürcsölni. Itt a helyiek éppolyan jól mulattak rajtunk, mint mi őrajtuk. Ekkor láttuk először a Khmer motorpakolási technika csodáit, és ekkor még nem is sejtettük, hogy ez igazából semmi! :) Embereink három robogót pakoltak fel egy pick-up hátuljára, de úgy, hogy mindhárom motorkerékpár hátsókereke messze lelógott a kocsi mögé. Míg ezt szemléltük, a körülöttünk lévő fákon tanyázó tücsökszerű lények olyan koncertbe kezdtek, hogy majd meg süketültünk. Elképesztő ricsajt tudnak vágni ezek az állatok, egy elkezdi és a többi rágerjed és abba sem hagyják vagy negyed óráig. Ilyet először Nepálban hallottunk és azóta elég sok helyen, de a lényeket még csak egyetlen egyszer sikerült megpillantani.

Ezután a pihenő után újra beindult az élet az úton, egy csomó iskolából és munkából hazafelé látogató embert láttunk, gyerekeket. Két asszony teli lábosokat vitt a biciklijük csomagtartóin. A gondolom étellel teli edények gumipántokkal olyan szorosan oda voltak rögzítve fedelestül a biciklikhez, hogy meg sem mozdultak. Lám ilyet is lehet, készételszállítás abszolút fenntartható módon, helló! :) Erről az jutott eszembe, hogy egyszer a Dúddékkal mennyit össze aggódtunk ezen, amikor lementünk időnk híján egyetlen napra Boglárra bográcsozni. A szomszéd Teri nénitől kaptunk megfelelő méretű fakanalat, mert arról megfeledkeztünk. Aztán induláskor előkerült a délutáni szundikálásból a férje is, Misi bácsi, és lévén ők sváb származásúak, valamiért svábul kezdett el hozzám valamiért beszélni, én meg persze nem értettem belőle egy szót sem, és már azon kezdtem el gondolkodni, hogy én ütődtem meg és már nem ismerem fel a szomszédjainkat? De az igazi pofon csak ezután jött, Misi bácsi néhány értetlenkedő mondatváltás után megfordult, legyintett egyet a pizsamájában, majd egy „Áhhh, nem érti, mit beszélek!” immár magyarul elhangzott mondattal elvonult, én meg ott álltam megzavarodva e jelenet után. Mint utólag megfejtettük, Misi bácsi félálomban volt, és nem vette észre, hogy nem magyarul, hanem svábul szól hozzám. :) Az egész csak onnan jutott eszembe, hogy utána a nem túl meredek falú, viszont kormos aljú, gulyáslevessel még félig tele lévő bográccsal egy jó ideig bűvészkednünk kellett, mire a Fóka (Ford Focus) csomagtartójába biztonságosan kitámasztva el tudtuk tenni a hazaszállításhoz.

Na, de bocsánat a kis családi anekdotázásért, csak eszembe jutott ez a kis történet. Ugorjunk vissza Kambodzsába, mert még volt néhány kilométer hátra ezen a napon. Két srácot előztünk le, illetve én viccből egy darabig versenyeztem is velük. Az érdekességük az volt, hogy a csomagtartójukba mind a kettőjüknek be volt akasztva egy-egy kapa, amely így hátrafelé magasodott a biciklijük mögött. Ez egy olyan látvány volt, amit nem bírtam nem megörökíteni, de előtte még szóba elegyedtem velük és meglepetten tapasztaltam, hogy mind a ketten elég jól beszéltek angolul, megértettük egymást és érdemben tudtunk beszélgetni. Pedig ők biztos, hogy vidékiek voltak és a földről tartottak hazafelé, Well Done Cambodian Education!

Tehenek a tavon

A nap utolsó sztárjai azok a tehenek voltak, amik azon a tavon legeltek, amit kereszteztünk az országúton. Pontosabban nem a tavon legeltek, hanem annak egy szigetén. Hogy kerültek oda? Áthajtották őket a sekély vízen? Vagy csónakkal, esetleg alacsony vízálláskor? Vajon ott éjszakáznak, vagy estére valahogy visszakerülnek valami karámba? Ezeket már nem tudtuk meg, de a látványuk megkapott és a hídon ezért meg is álltam készíteni róluk néhány fotót.

Eztán már csak egy olyan épületnek a fotóját választottam ki ide a bejegyzésbe erről a napról, amit ezúttal nagy magányában sikerült elkapnom. Azért ezúttal, mert ilyen épületből számtalan van az út mentén, nem tudom, mi célt szolgálnak, de „tömeg- gyártották” őket itt Kambodzsában, sokfelé láttunk pont ugyanilyen épületet, és az előző este a rendőrség mellett is először egy ilyennek a közepén próbált elhelyezni minket a rendőrünk.

A napot egy Stoung nevű település egyetlen szállodájában zártuk, nem sokkal az érkezésünk után az áram is visszatért a városkába, így már lámpafénynél tudtuk elfoglalni a szobánkat. Letusoltunk, majd lementünk vacsorázni. A biztonság kedvéért elvitelre kértünk reggelit is, mit lehet tudni, hogy kinyitnak-e reggel, vagy csak a „yes-story” megy, amikor érdeklődünk a reggeli nyitásuk és a reggeli lehetősége felől.

Ez a tartalmas nap kilométerekben is hosszú volt, Shampong Chey és Stoung között 126km-t kerékpároztunk. Este nem kellett senkit altatni. :)

A szükségről

Phnom Penhből kifelé menet nem a főúton, hanem egy attól nyugatra lévő alternatív útvonalon, a folyó mellett hajtottunk ki. Ezt az útvonalat Charlie javasolta, ő már többször járt a Phnom Penh – Siem Reap vonalon, ezért nagyon jól tudta, hogy a főutat a főváros közelében érdemes elkerülni, mert nagyon poros és nagyon forgalmas.

Még ki sem értünk a városból, már meg is álltunk egy pagodánál, mert az már az útról is látszott, hogy az épület olyan pompás, hogy azt muszáj közelebbről megnéznünk. Persze odabent az udvaron megjelentek a monkik is (a szerzetesek, saját anglo-magyar elnevezésben), és volt hozzánk egy-két kedves szavuk.

Ahogy visszahajtottunk az útra, máris ránthattam elő újra a fényképezőgépet a kiszsebből, mert felfedeztünk egy biztonsági övet egy motoron. Mert itt Ázsiában még ilyen is van. Az apuka utazott a két gyermekével, a kisebbik fiút egyik kezével fogta maga előtt, a nagyobbik, a leány pedig mögötte ült, de a derekuknál össze voltak kötve egy ruhadarabbal. Tudom, hogy természetesen ez is szükségmegoldás és ez az ember szívesebben furikázná a családját egy kasztnis járgányban igazi biztonsági övvel bekötve őket… De! :) Először is nem tűnik ettől olyan mélyen boldogtalannak, és valószínű azért nem, mert sokkal kevésbé materialista, mint mi azt képzeljük. Másodszor a szükség persze negatív dolog, de mint mindennek, ennek is két oldala van, és az egyiken, a fényesebben ott van a fantasztikus teremtő ereje! Laci mesélte nekünk Jerevánban, hogy egyesek úgy emlékeznek vissza az Azerbajdzsánnal folytatott területi háborúra, hogy milyen szép volt. Mert még egy háborúnak is lehet pozitív oldala, mint ahogy a nemrég Magyarországon történt hófúvásban is volt. Kiderült, hogy az emberek nem is olyan önzőek, amikor nagy szükség van, akkor azt a nagyon keveset is megosztják egymással, amijük van, és amikor bajba kerülnek mások, akkor sokan vannak, akik önzetlenül a segítségükre sietnek, pusztán azért, hogy megsegítsék embertársaikat, ezen túl nem várva semmi egyebet a dologtól. De hová jutottam egy az apjához kötözött kislánytól már megint?! :) Na guruljunk inkább tovább!

Az esküvők Kambodzsában

Hamar nagy forróság lett, ezért sűrűn meg-meg álltunk cukornádszörpözni. Az egyik ilyen helyen szemben épp egy esküvő folyt. A ház elé díszes sátor volt felállítva székekkel, és egy magas pózna tetején az út két irányába egy-egy tölcsérhangszóró üvöltötte a bingi zenét (ázsiai zenét, saját kifejezésben).

Kár, hogy nem jön át a felvételen a brutális, már-már fülsüketítő hangerő. Had hallja mindenki messze-messze, hogy nagy ünnep van ma a fiam/lányom megházasodik! :) Gondolom ez az oka mindennek, és egy olyan sejtésem is van, hogy ezek a tölcsérhangszorók valahogy irányítottan szórják a hangot, jobban mint az általam ismert „hagyományos” hangszórók, mert ezeket az esküvői ricsajokat – mert kb. 5 kilométerenként vannak az egész országban, biztos most van a szezonjuk – sokszor még száz méterekkel később is meglepően hangosan halljuk. Egyetlen egy esküvőt láttam, vagyis hallottam egész Siem Reap-ig, ahol nem ez a hangszóró volt felszerelve, hanem valami normálisabb, és nem sikított a zene, hanem valahogy még az én kényes fülemnek is teljesen fájdalommentesen szólt. :) Persze most ne gondoljátok, hogy ezen én ott érdemben bosszankodtam, mert ez mindvégig távol maradt tőlem. Mondjuk, hogy ez volt a legnagyobb bajom, és ez nagyon jól volt így. :)

Valamivel később, de még ezen a napon láttunk egy, az út egyik sávját majdnem teljesen elfoglaló esküvői sátrat felállítva. Ez is elég általános dolog errefelé – ahogy gondolom még jó néhány helyen Ázsiában -, hogy befoglalják az utca egy részét, vagy egészét, és ott bizony akkor megy a lagzi és nincs közlekedés. :) Phnom Penh-ben láttunk olyat is, hogy egy utcából teljes széltében vagy 100 méter hosszan befoglaltak egy részt az esküvői sátorban. Abban az volt a vicces, hogy mivel hosszúkásak voltak a környéken a háztömbök és ez egy rövid keresztutcában volt, elég nagyon kellett kerülni ahhoz, hogy a lagzi túloldalára eljusson az ember, ahol történetesen egy nagy piactér volt csarnokkal, tehát volt miért odamenni. Történt, hogy mi is a piacra tartottunk, és ekkor voltunk szemtanúi annak, hogy a tágasan pakolt esküvői sátorban többen keresztülhajtottak motorral a piacra sietve. :) Senki még csak szóvá sem tette, nem is figyelt fel rájuk a násznép köreiből. El tudnátok képzelni, mi történt volna egy európai esküvőn, ha valaki keresztülront rajta motorral? Mondjuk, csak hogy tetézzük a képzeletbeli eurázsiai képzavart, a motor kormányán 3-3 élő csirke is fel van akasztva a lábuknál fogva! :D

Az erdő, ami sose lesz már ugyanolyan

Áthajtottunk egy hatalmas hídon a folyó felett, közben egyszer megállva, hogy kihasználjuk a híd adta magasságot és a fényképezőnk zoomtartományát is segítségük hívva lefotózzuk a környéken látható megint csak pompás pagodákat. Kambodzsa Laoszt leszámítva biztos, hogy a legszegényebb a környékbeli országok közül, de ennek ellenére a templomok itt nagyon rendben vannak, az is biztos. Ez talán annak is köszönhető, hogy a legnagyobb jelképük és büszkeségük, ami még az ország zászlaján is díszeleg, az Angkor Wat, egy közel ezer éves templom, és hát hogy nézne ki, ha emellett az összes többi templomukban rumli lenne és lepukkantság? Persze az is lehet, hogy a két dolog között nincs összefüggés, csak találgatok. Egyébként muszlim mecsetek is láttunk, nem is egyet, szóval vannak itt mások is nem csak buddhisták.

Ahogy becsatlakoztunk a főútba, rögvest meg is álltunk és egy kellemes kis útszéli vendéglőben egy nagyon masszívat sziesztáztunk. Először is ettünk egy adag ételt, majd letusoltunk vödörből, majd én letelepedtem egy konnektor mellé, és kibújt belőlem vagy 4-5 oldal, aminek nagyon örültem. Még arra is maradt idő, hogy offline beszerkesszek minden képet és a már előre feltöltött videót a helyére, aztán még az is eszembe jutott, hogy van nekem ám mobilnetem is ebben a nagyszerű országban, igaz, hogy Megabájt alapon vonja le a pénzt, de azt a pár forintot megéri, hogy másnapra legyen reggel időben bejegyzés. Bumm, fel is töltöttem és beidőzítettem mindent, ahogy kell, boldog voltam.

Indulás előtt még egy adat kaját megettünk, aztán valahogy 4 óra körül ismét útra keltünk, de még ekkor is elég nagy hőség volt. Megint benéztünk egy pagodába, aztán egy nagy üres szakasz jött, település nélkül. Ekkor már végre lemenőben volt a nap, és ez a fotókhoz is nagyon jó volt, ugyanis körben mindenütt fák voltak ritkásan. Majdnem írtam, hogy pálmafák, de ez nem az a tipikus pálmafa, hanem valami más fajta. Van egy ügyeletes fajmeghatározó olvasónk, talán még olvas minket és meg tudja majd írni András. :)

Akkor ott egyébként nagyon tetszett ez az egész és ujjongva rohangáltam az út egyik oldaláról a másikra, hogy minél szebb fotókat készítsek, de aztán utólag olvastam valahol egy dolgot Kambodzsáról és ez kissé lelombozott. Persze eleve lehetne gondolni, hogy nem ilyesfajta ritka ligetszerű elrendezésben nőnek itt a fák üres mezők között, de az azért engem kicsit sokkolt, hogy alig 40 éve az egész ország 70%-át borította őshonos, „primary” dzsungel, ahogy azt a természet kialakította magának már ki tudja, hány száz vagy ezer, vagy még több év alatt. Magyarul eredeti erdő volt itt, nem ültetett. (Csendben jegyzem meg, hogy otthon Magyarországon se jobb a helyzet, csak ott láthatatlanul lassan ment ez végbe, nem évtizedek, hanem évszázadok alatt. Ha jól tudom, ma már csak a Zemplénben van ilyen „eredeti” erdőnk) .

Kambodzsában 2007-re az erdők aránya 3%-ra csökkent. Ebben persze annak az eszement Pol Pot-nak is biztos oroszlánrésze volt, nem csak a saját népét és annak kultúráját irtotta ki, hanem ki tudja még hány féle-fajta és darab állatot és növényt, ami mind itt élt. A legszörnyűbb az egészben, hogy az már sose lesz újra ugyanolyan, és hasonló is csak olyan sokára, hogy azt emberi ésszel nem is lehet nagyon felfogni. Na meg az utóbbihoz az is kell, hogy gyökeresen megváltozzunk mi emberek – vagy kihaljunk. Pol Pot pedig megkaphatná a történelem egyik legnagyobb baromarcúja címet. Na de tudom, nem hőzöngeni kéne, hanem a gyökerénél megfogni a problémát, csakhogy a népességszabályozás is egy elég kényes téma.

A városi gyerek és a csirkehús esete

A napot egy Shampong Chey nevű településen zártuk, legalábbis a GPS ezt mondta, de különben fogalmunk sem volt róla. Ránksötétedett mire ideértünk, és a faluban áramszünet volt. Találtunk egy pagodát, ahová több száz métert kellett behajtani merőlegesen az úttól. Itt aztán nagy sokára előkerült egy angolul valamicskét beszélő szerzetes, majd ő hivott valahogy rendőrt. Mikor az megérkezett egy szakadt motoron, már minden rendben volt, és betereltek minket a pagoda tágas, üres épületében. A bringákat is betolhattuk, így le se kellett málházni őket, kinéztük az oldalsó emelvényt alvásra, nekidöntöttük a gépeket egy-egy oszlopnak, és kipakoltuk a matracokat. Először Zita fürdött, hátul a kútnál, majd miután ő visszatért, én következtem. Megint csak vödörből magamra öntve (lehet itt másképp?) a vizet. A hideg víz rettentő jól esett a testemnek, főleg, hogy most már a levegő is nagyon kellemesen hűvös volt, és nem az volt, hogy újra izzadt voltam mire törülközni kezdtem és a ruhát visszahúztam magamra. Ez nagy élmény volt, és közben elkapott egy „flash-élmény”, egy amolyan most élsz Árpád, ez igen, ez micsoda pillanat, és most meg is álltál, érzed, benne vagy, tudod, hogy ez egy nagy pillanat, és nem csak átsuhansz rajta, hogy észre sem veszed. Nem tudom, miért most történt, de ezt éreztem, talán a napközbeni élmények feltorlódtak bennem és így a nap végén, hogy egy igazán kellemeset fürödhettem végre és nem folyt rólam patakokban az izzadtság, így végre az is feltűnt, hogy milyen jó nekünk. :)

A szállásunk megvolt, és lefürödtünk, de vacsoránk még nem volt, így nem volt mit tenni, vissza kellett menni a nagy sötét országútra és keresni valami vendéglőt vagy boltot a templom melletti faluban, amin jövet áthajtottunk. Persze a sötétet a jó kis első lámpám szépen megtörte, de azért nem voltam boldog, hogy nincs közvilágítás. Alig pár száz métert haladtam és találtam fényeket, sőt a fényben egyszerre egész sok embert is. Valami rendezvény ment, mert egy kis sátor is fel volt állítva, csak hangszóró nem üvöltött, de ezt leszámítva akár még esküvő is lehetett volna. Még mielőtt belekezdhettem bármiféle ectivitibe, egy ember lépett oda hozzám és egész korrekt angolsággal azt kérdezte, hogy miben segíthet. Ezen meglepődtem és persze megörültem, na meg egyből a mondókámba kezdtem: éhesek vagyunk, csókolom! :) A férfi elmondta, hogy srégen szemben lehet csirkét kapni, de rizsük nincs, viszont a felesége majd főz nekünk, úgyhogy ne aggódjak. No, ez nagyon rendes dolog, és így egyből a társaságunk is meglesz a vacsorához. Kértem, hogy sétáljon át velem a csirkehúst megvenni, mert én nem sokat beszélek khmerül, és ha ők se angolul, akkor bajban leszek a segítsége nélkül. Mikor elkezdett velem sétálni az emberek, akkor láttam csak, hogy az egyik lábfeje helyén egy fából faragott lábfej kandikál ki a nadrágszárából. Ez az ember bizony elvesztette az egyik lábát, ezért is biceg kicsit.

A boltig nem kellett sokat menni, egy szép udvarral bíró ház előtt álltunk meg, ahonnan nemsokára kijött egy asszony. A tolmácsom segítségével azt mondta, hogy egy kiló csirke 5 dollárt. Ezt egy picit, és tényleg csak egy picit sokalltam, de tudtam, hogy itt most nekem nem osztottak jó lapokat, ezért azt mondtam, hogy jó, akkor fél kilót kérek szépen. Erre a válasz az volt, hogy olyat nem lehet, csak egy kiló csirkehúst lehet vásárolni. Na ezt már kicsit jobban furcsálltam, és rá is kérdeztem, hogy ez az egy kiló csonttal vagy anélkül értendő? Csonttal… Remek, kapunk egy nagy rakás csontot rajtuk némi hússal, és az egésztől a végén még a kutyák boldogabbak lesznek, mint mi magunk… De mivel más választásom nem nagyon látszott, belementem a dologba, és hamarosan nagyot lepődtem, és minden mindjárt világos lett. Az asszony eltűnt a tízdollárosommal, és hamarosan egy ötdollárossal és egy a lábánál összekötözött, szép fekete tollú, még élő csirkét került elő! Hát ezért nem lehetett fél kilót venni! :) Nincs neki akkorka csirkéje. Ááá, hogy ezek engem mekkora nagy marhának nézhettek… :) Hülye nyugati, azt se tudja, mi fán terem a csirkehús. És végül is igazuk van, teljesen sokkolt a tudat, hogy most vásároltam egy élő csirkét. Közben persze én magam is nevettem magamon és az egész helyzeten.

Ami hamar megoldódott, mert a féllábú barátom azonnal felajánlotta, hogy a felesége ezt is megfőzi nekünk, egy percig se aggódjak. Lehet, hogy az egyik lába nincs meg, de a szíve az a helyén van. Megbeszéltem vele, hogy visszaszaladok a feleségemért a pagodába, és hamarosan mind a ketten visszajövünk. Most nagyon jól jött, hogy le se pakoltuk a bringákat, mert így nem kellet sokat rámolnunk minden értékünkkel a bicikliken elvonulhattunk vacsorázni a templomból, csak egy-egy matracot és a hálózsákot hagytunk ott.

Sothea története

Sothea 1983-ban, velem egy évben született. Gyerekként marhapásztor volt, vagy ahogy ő mondta „cowboy”. 7 éves volt, amikor egy vasárnap reggelen, 1995-ben, a marhaterelés közben aknára lépett. A nagymamája azonnal bevitte Phnom Penh-be egy kórházba, ennek köszönheti, hogy még ma is él. A balesetből felépült, de a lábát elvesztette térdtől lefelé. Sothea-t ezután a Mary’s Mission Center nevű keresztény szervezet vette a gondozásába. Ők Ausztráliából valók, és nekik köszönheti Sothea, hogy ma ilyen jól beszél angolul. 2001-ben megkeresztelkedett, és 2003-ban 3 hónapot Ausztráliában is volt. 2007-ben megházasodott és ma már van két gyönyörű gyermeke, egy kettő és egy öt éves kislánya. Ők láthatóak egyébként a képen a háttérben a nagymamájukkal.

Sothea a Northern University-n tanult, de elhelyezkedni nem tudott sehol, ezért hazajött a falujába, és itt tanított gyermekeket a házában angolra. Ezt sajnos nemrégiben abba kellett hagynia, mert a környékbelieknek nem volt pénzük a különórákra. Sothea családjában így már csak egyetlen kereső ember van, a bátyja, aki egyébként egy udvarban lakik velük. Ez az ünnepség pedig valójában nem is annyira ünnepség, inkább halotti tor, vagyis annak a helyi megfelelője, amit 100 nappal a családtag halála után ülnek meg. Az édesapjuk hunyt el, és az utolsó két tehenüket is el kellett adniuk, hogy meg tudják tartani ezt az összejövetelt. Ettől elszorult a szívünk, és bár nem beszéltünk össze Zitával, de tudtuk, hogy a 10 dolláros másik felét, a csirkéből visszajáró 5 dollárost búcsúzkodáskor neki fogjuk adni. Még jó, hogy csak a végén derült ki, milyen apropóból megy a generátor és miért a sok ember a sátor alatt, mert különben nem tudom, mertünk-e volna mi is ennyit mesélni magunkról és az utazásunkról, egyáltalán akartunk volna-e maradni az amúgy nagyon befogadó, barátságos társaságban. Azt hiszem, valószínűleg még így is, mert pl. voltak, akik kártyáztak – csak hogy érzékeltessem, hogy nem úgy kell elképzelni az ilyen összejövetelt, mint otthon.

Az ország elaknásítása egyébként szintén a Khmer Rouge alatt történt… -mondom, hogy ez a Pol Pot megérdemelne valami „díjat”. Persze már elhunyt, ’99-ben, és állítólag a haláláig uralkodott valami apróbb délnyugati területen az országon belül, ezt az ellenállást még támogatta is Thaiföld és még néhány ország, merthogy a fennálló kommunista rendszer ellen nyomultak. Amikor viszont Kambodzsa kormánya amnesztiát ígért az egykor emberiség elleni bűntetteket is elkövető harcosoknak, sokan feladták magukat, az ellenállás meggyengült, végül Pol Pot maga is elhunyt, és ezzel maga a történet véget ért, csak a következményei még nem. Ma Kambodzsa az egyik legdurvábban, legsűrűbben taposóaknásított ország a világon.

Az ötdolláros, ami tovább vándorol

Nekünk is csak utólag esett le, hogy valójában ezt az ötdollárost nem mi adtuk, hanem mi csak továbbadtuk. Sajnos elfelejtettem kitérni rá, amikor ott járt az útinapló, de az első esténken az országban, amikor még az első háznál vártuk a rendőrséget, odajött hozzám egy ember, és egy ötdollárost nyújtott át. Én persze azonnal ellenkeztem, de erre ő az ingzsebembe dugta. Viszonylag gyorsan kapcsoltam, és nem erőltettem tovább a pénz visszaadását, nem akartam megsérteni, mert ha valaki ennyire adni akar (és kérés nélkül természetesen), akkor boldogan adja és talán jobb engedni neki. Ez meg is történt, szépen megköszöntem és eltettem az ötdollárost, mert már ki is gondoltam, hogy ezt nem mi kaptuk, hanem majd valaki más kapja meg tőlünk, ugyanis tovább fogjuk adni. Ezen az estén ez megtörtént, de ez először le sem esett, mert erről az első ötdollárosról időközben teljesen el is feledkeztem, Zitának ugrott be és ő hívta fel rá a figyelmemet. Örültünk volna, ha többel is segíthetünk, és csak azért nem adtunk többet, mert tudjuk, hogy a pénz nekik nem igazi, csak időleges segítség. Sothea-nak munka kell, valamilyen megélhetés, amiből el tudja tartani a családját, és nem csak a bátyjára támaszkodnak mindannyian a családjában. Ezen gondolkodtam, hogy hogyan változtathatnánk, de nem jutott eszembe semmi, így egyszerűen csak bíztattuk Sothea-t. Na nem mintha nagyon el lett volna kenődve, mert mint sok más ázsiai társa, ő sem panaszkodott egy szót sem, mindig sokat mosolygott, és végig derűs volt, boldogan mesélte a történetét nekünk. Komolyan csodálom ezeket az embereket.

Ez a nap ismét fantasztikus volt, az ilyen napokért érdemes úton lenni. Ennyi élmény, ennyi kaland, és a végén egy ilyen találkozás, mindez egyetlen egy nap alatt. Ahogy leírtam és most visszaolvastam szinte hihetetlen az egész, pedig még nem is járunk olyan távol se időben, se térben a történtektől. Ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy milyen jó, hogy most már egyre jobban megtanultam én is úgy lenni és utazni, hogy azt útközben is nagyon élvezem. Persze máshogy nem is érdemes, de az ember hajlamos túl sokat olyan apróságokon bosszankodni, amelyek valójában meg sem érdemelnék, hogy a figyelmünket és az időnket pazaroljuk rájuk. És ez a nap ilyen volt, akkor ott is csoda jó volt, nem csak most utólag leírva. Noha nem volt egy egyszerű menet abban az őrült hőségben a biciklizés.

Mindez egyébként 2013. március 13-án történt, és ezen a napon e sok minden mellett még 100km-t bicikliztünk is. :)

Pol Pot, aki a saját népét irtotta

Nehéz ezt a bejegyzést elkezdenem, mert olyan témát kívánok érinteni, ami nem könnyű. Kambodzsa a közelmúltban részese volt a világ egyik legnagyobb népirtásának, ahol ráadásul egy agyament vezető, számomra még mindig érthetetlen okokból, eszeveszett ideológiákat követve a saját népét írtotta.

Egyszerűen képtelen vagyok erről írni, úgyhogy ez egyszer engedjétek meg, hogy a Wikipédiát idézzem Pol Pot-al kapcsolatban:

”A későbbi miniszterelnök 1925-ben született Saloth Sar néven egy gazdag parasztcsaládban, részben khmer, részben kínai származású volt. Phnompenben végezte tanulmányait, majd Ho Si Minh Indokínai Kommunista Pártjának lett tagja. 1949-ben Párizsba ment elektrotechnikát tanulni. Miután 1953-ban visszatért, rövid ideig részt vett a franciák ellen vívott indokínai háborúban. 1960-ban az újonnan alakított Kambodzsai Kommunista Párt központi bizottságának tagja, 1963-ban a főtitkára lett. Északra ment, hogy megszervezze a gerillaharcot Norodon Szihanuk rendszere ellen, a Lon Nol rendszere elleni polgárháborúban pedig vörös khmer csapatait vezette. Miután hatalomra jutott 1975. május 13-án (amit hivatalosan 1976-ig nem ismertek el), Vietnammal, mely eddig támogatta gerillaharcát, hamarosan megromlott a viszonya, mivel saját hatalmát függetleníteni akarta Vietnamtól, és Kína felé orientálódott. Hihetetlen brutalitással kezdett neki az „igazi kommunista társadalom” megalakításának. Minden ellenállást le akart törni, így nemcsak a „rendszeridegen” városi polgári lakosságot, valamint a buddhista szerzeteseket tekintette ellenségének, hanem a Vörös Khmer mozgalmon belüli ellenfeleivel is leszámolt. Az országot valódi kommunista országgá kívánta formálni, ezért kíméletlenül pusztította annak kulturális örökségeit, betiltotta a régi népszokásokat (halálbüntetés várt a tradicionális khmer táncosokra is egyebek mellett). Négy évi uralkodása alatt legalább egy-másfél millió ember esett áldozatul a terrornak. (A becslések eltérőek: a korabeli külföldi megfigyelők egymillió áldozatról beszéltek, a vietnamiak három millióról, a Yale Egyetem 1996-os kutatása 2 millióra teszi a halottak számát). A halál okai a kivégzések, a bebörtönzések, a betegségek és az összeomlott gazdaság által okozott éhezések voltak. Az áldozatok többsége a járványok és az éhezés miatt vesztette életét, de több százezerre teszik a kivégzettek számát is. Ismert, hogy Kambodzsát a világ legnagyobb rizstermelő országává akarta tenni és szinte minden polgári lakost rizstermesztő földekre küldött munkatáborokba, ahol nyomorúságos körülmények között, napi 12-15 óra munkát végezve ezrével haltak meg. Pol Pot egy múzeum közelében nőtt fel és ismerte országa történelmét. Akkoriban a kutatók tévesen azt feltételezték, hogy az ősi fővárost körülvevő vizesárokrendszer öntözésre szolgált (pedig valószínűleg csak esztétikai jelentőségű), Pol Pot is erre alapozta elképzeléseit. A városok lakossága a kitelepítések miatt a töredékére esett vissza, a polgári lakosság nagy része vagy külföldre menekült, vagy börtönökben végezték ki, vagy munkatáborokban halt meg, az infrastruktúrát (vasútvonalak, hidak, postai szolgáltatás) tudatosan felszámolta.

1979-ben a Kambodzsába bevonuló vietnami hadsereg távolította el a hatalomból. Ezután visszavonult az ország nyugati, Thaifölddel határos erdős vidékére, de a környék (Pailin) egy részét továbbra is uralma alatt tartotta, és évekig támadásokat intézett csapataival a vietnamiak által felügyelt Kambodzsa ellen. A Kambodzsai Népköztársaság távollétében ítélte halálra népirtásért.

Bár az ország kis részét felügyelte és egészségi állapota is megromlott (daganat, stroke), Pol Pot 1989-ig komoly politikai hatalmat képviselt. Ennek elsődleges oka, hogy uralmát Kína és Thaiföld is támogatta Vietnammal szemben. Vietnam kambodzsai kivonulása után elvesztette politikai súlyát, azonban csak 1998-as halála után sikerült teljesen felszámolni a Vörös Khmer uralmat az ország nyugati részén.”

Biztos én vagyok csökött, de számora még több angol és magyar Wikipédia szócikk elolvasása után sem érthető, hogy lehetett valaki (vagy még rosszabb: valakik) ilyen elborultak és hogyan gondolhatták, hogy „ez majd jó lesz”? Eltűntetni a kultúrát és mindenkit kényszermunkára fogni, hogy kommunista agrártársadalmat hozzanak létre? Micsoda beteg ötlet ez, főleg olyasvalakitől, aki előtte azért járt a világban, élt Párizsban, látta az akkori, modern társadalmat, hogyan gondolhatta, hogy ha elpusztítja az infrastruktúrát, az oktatást, az egészségügyet, és csak az élelemtermelésre állnak rá, akkor abból majd bármi jó is ki fog sülni? Mert ezer éve működött az ősi Khmer civilizációban? Mert ezek néhányan behülyítették egymást és helyesnek gondoltak egy mélyen beteg és hibás eszmét?

Azért keresem az okokat, hogy láthassam az előjeleket, ha esetleg a történelem ismételni próbálná önmagát. De akárhogy is erőlködöm, képtelen vagyok elképzelni, hogy bármi hasonló megtörténjen a jelen világunkban. És ez talán így is van jól, talán jobb ha nem is erőlködöm.

Helyette elmesélem, hogy ellátogattunk a Tuol Sleng-be, vagy másik nevén S21-es Genocídium Múzeumban.

Ennek épületei eredetileg iskolaépületek voltak, ezt alakították át kínzókamrákká és börtöncellákká. Egy-két helyen még fent voltak az iskolatáblák, és voltak szintek, ahol jól látszott, hogy a teraszos folyosóra nyíló osztálytermeket hogyan kötötték össze hosszában egymással és hogyan alakítottak ki bennük apró cellákat. Az állandó lakosai a helynek csak a rendet örző és a kínvallatásokat végző őrök voltak, akik maguk is áldozatai voltak a rendszernek, hiszen ha nem vállalták volna be a melót, amit csináltak, hamar a rabok keserves sorsára jutottak volna ők maguk is. Erről néhány arcképes történet is beszámolt a leghátsó épület legfelső szintjén. Számomra ezek nagyon megrendítőek voltak, mert egészen eddig a pontig az előző két épületet járva azon járt a fejem, hogy voltak képesek emberek ilyen szörnyűségeket tenni az embertársaikkal. Mert az eszközök még ma is ott vannak, és a képeken minden látszik, bizony kell egy gyomor hozzá, hogy végigjárjunk minden termet. A rendszer ellenségeinek tartott embereket addig kínozták és addig vallatták, amíg azok bele nem haltak ebbe, vagy amíg nem vallottak valami igaztalant, ami már elég indok volt ahhoz, hogy másnap sok társukkal együtt kivezényeljék őket a várostól délre található „Killing Fields”-re, ahol agyonlőtték őket, majd tömegsírokba ásták a testeket. Ezt a Killing Fields-et is meg lehet látogatni, azonban e múzeum után ehhez már nem volt kedvünk.

A 21-es „Security Prison”-ban minden rabról fényképet készítettek, ezek a fotók nagy tablókon, több szinten és több termen végig ki vannak állítva. Szörnyű volt belegondolni az arcokat nézve, hogy pár nappal a fénykép elkészítése után mindegyiküket halálra kínozták és meggyilkolták.

Visszatérve arra a kérdésre, hogy hogyan voltak erre képesek a kíntábort üzemeltető emberek, a válasz egyszerű és szörnyűséges: a félelem hierarchiákus rendszere tartotta őket fogva a raboknál még szörnyűségesebb börtönükben. Szó se róla, nem sajnálom őket jobban, mint a rabokat, sőt igazam van, vagy sem, de megvetést érzek feléjük, de a személyes vallomásaikat olvasva sikerült kicsit megérteni a történeteiket. Csak két választásuk volt, vagy teszik, amit a feletteseik parancsolnak nekik és életben maradnak, vagy a rabok sorsára jutnak. A sok emberből pedig mindig akad néhány, aki a szörnyűbb, de hosszabb élettel kecsegtető utat választja, így a rendszer képes fennmaradni és működni. Az már más kérdés, hogy lehet-e és érdemes-e tovább élni úgy, hogy közben ilyen szörnyűségeket cselekszünk? Szabad-e élni a mentséggel, hogy „ha én nem teszem meg, megteszi más”, és ezzel el van intézve? Kemény dolgok ezek, és persze rögvest belegondoltam, én mit tettem volna? A magamnak adott válaszom az volt, hogy nem, inkább meghaltam volna a kínzásokban, mintsem hogy én kínozzak halálra sorozatban, napról napra másokat. Ilyen tettekkel aztán milyen élet lett volna azután?

Kemény dolgok ezek, és szörnyű belegondolni, hogy kialakulhatott a világunkban olyan ideológia, ami aztán egy ilyen szörnyűséges rendszer szült. Mert ha a többség félelemből cselekedett is, valakinek, vagy valakiknek az egész piramis tetején lennie kellett, aki felett már nem állt senki, aki már nem tartott senki terrorjától. Ez a valaki (esetünkben Pol Pot) nyilván nem gondolta, hogy rosszat tesz, hanem az volt a meggyőződése, hogy jót cselekszik, ami majd valamilyen eszmének a beteljesülését szolgálja. És ez a szörnyű igazán, hogy valaki képes ekkora hatalomra jutni és ilyen szörnyűségeket tenni, miközben ő maga azt gondolja, hogy ez frankó! Igaz, Pol Pot esetében olvastam olyat is, hogy képtelen volt belátni, hogy az elmélete alapjaiban téves, és ezért a lakosságot hibáztatta. Akik persze nem teljesítettek a kívánalmak szerint, mert egyik napról a másikra a városi emberek nem tudtak hirtelen boldogulni a földeken, főleg nem kényszerből, ilyen körülmények között. Az akkori lakosság egynegyede belepusztult ebbe, a különböző felmérések szerint az áldozatok száma 740 ezer és 3 millió közé tehető.

De hogy valami pozitívot is írjak, a tábornak néhány túlélője is volt azokon túl, akiket a vietnami hadsereg Phnom Penh-i inváziójakor, vagyis a szörnyűségek befejeztével találtak itt. Egyikük egy olyan ember, akiben az őrök felismerték, hogy képes megjavítani az adminisztrációhoz szükséges írógépeket. Így hasznát vették, életben tartották, és néha még az ételük maradékából is kaphatott.

Csavargás Phnom Penh-ben – A Silver Pagoda és néhány egyéb látnivaló

A múzeum után visszaültünk a biciklikre, vissza a napfényes valóságba, 2013-ba, és kicsit körbecsavarogtuk a várost. Miután egy motoros elém kanyarodva feldöntött és mosolyogva továbbhajtott, én néhány saroknyit az adrenalintól és az idegességtől remegve tettem meg, de közben örültem, hogy most nem szaladtam utána az emberünknek, mint legutóbb Bangladesben, és már azt is éreztem, hogy el kell eresztenem a dühömet és a mérgemet, mert ha tovább koncentrálok az esetre, azzal csak magamat büntetem. Nagy örömömre jó negyed óra alatt túl is tettem magam az egészen és már úgy bicikliztünk tovább a városban, mintha mi sem történt volna.

Elhajtottunk a Függetlenségi Emlékmű, az Independence Monument mellett, ami az ország egyik nagy nemzeti jelképe (persze csak szigorúan az Angkor Wat után, ami messze a legnagyobb büszkeségük), ez egy bankójukon is látszik. A következő célpontunk, és egyben ebédlőhelyünk a híres Central Market volt, az 1937-ben épített, és 2009-2011 között felújított dóm alakú, négy szárnyas piac épülete volt. Azt beszélik, megnyitásakor állítólag Ázsia legnagyobb piacépülete volt. Valóban hatalmas, és egy rövid látogatásra érdemes hely ez, a bringákat igaz, hogy fizetős helyen, de le tudtuk parkolni odakint és így legalább (talán) még őrizték is őket. Átsétálva az ékszerárúsokkal teli központi dóm alatt hamarosan megtaláltuk azt a sarkot ahol az ételeket árulták, és itt kinéztünk magunknak egy érdekes ételt. Egy hatalmas tálon rengeteg zöldséget, salátát és szójacsírát tálaltak, opcionálisan pedig lehetett még kérni emellé pálcikákon sütött fasírt darabokat, igaz, ez utóbbiból két apró darab már többe került, mint az egész nagy tál zöldség.

A piactól nem messze található a Wat Phnom, ami a „város legmagasabb temploma”, persze azért, mert egy domb tetején található. Ez a hely nagyon kellemes, egy pofás kis parkkal van körülvéve, szintén egy nagy körforgalom közepén. Itt is tettünk egy tiszteletkört és fotóztunk néhányat, majd elindultunk a Silver Pagoda felé, ami ekkora már végre újra kinyitott az ebédszünet után, mert hogy náluk ilyen is van, csak délelőtt és délután van nyitva a hely, közben egy nagy szünettel.

A Silver Pagoda az egyetlen nagyobb vallási épület, hogy meghagytak a Khmer Rouge idején, hogy mégis legyen mit mutogatni azért. A bejáratot nem egy könnyen találtuk meg, mert messze körben el volt kordonozva a forgalom elől. De így legalább amíg azt kerestül, láttunk ezt azt, például a kislányt a biciklin, az utcai árus asszonyt a fején a sok holmival a tálcán, és egy olyan pillanatot is sikerült elkapni, amikor Zita felett egyszerre rengeteg madár reppent az égbe.

Maga a pagoda és a környező épületek érdekesek és szépek voltak, de semmi különös. A nevét egyébként onnan kapta, hogy a padlója ezüstlemezekből van kirakva. Talán annyit még megemlítenék, hogy körben a pagoda udvarát szegélyező épület falon végtelen hosszú falfestmények díszelegtek, ezek főleg Zita figyelmét kötötték le, már ahol nem voltak levakolva. Itt egy Angkor Wat makettet is találtunk, csak hogy már-már tradicionálisan megcsodálhassuk előbb kicsiben, aztán majd nagyban, valóságban. Így volt ez a anno a Taj Mahallal is. :)

Gyöngyi, Ákos, Banglades és a Beirut étterem

Ákossal (foldkereken.hu) és Gyöngyivel utoljára Nepálban, Katmanduban
találkoztunk, és úgy hozta a sors, hogy most ismét mind a kettőjükkel össze tudtunk itt futni Phnom Penh-ben. Már csak Eszter hiányzott volna, hogy a katmandui kaszinós magyar csapat újra teljes egészében összejöjjön. :) A találkozás természetesen nem volt véletlen, mindkettőjükkel levelezésben voltunk, és úgy időzítettük az ittlétünket, hogy tudjunk találkozni, ezért is nem vettük rohanósra Vietnam végét, ezért tettük azt az amúgy nagyon jó kis kitérőt azokon a kis utakon a Mekong Deltában. :) A találkozásnak praktikus okai is voltak, lévén hogy Gyöngyi nagyon kedvesen mind a két bandának hozott cuccokat otthonról, nekünk normális, sokfaktoros, biztosan eredeti és nem bőrfehérítős naptejeket, 100% pamut alsóneműket, és már nem is emlékszem, még mi mindent. Ezen felül még haza is vitt két nagy szatyor holmit nekünk, ami időközben felgyülemlett nálunk szuvenír az elmúlt 3-4 hónapban Bangkok óta. Mind az „import”, mind az „export” hatalmas, anyagiakban is mérhető nagy segítség volt nekünk, amiért nagyon hálásak vagyunk és ezúton is köszönjük Neked Gyöngyi! Sok örömet szereztél ezzel nem csak nekünk, hanem az ajándékaink „célpontjainak”, az otthoni barátainknak is! :)

Egyébként érdekes volt belegondolni, hogy Gyöngyi azóta, hogy utoljára találkoztunk, otthon volt Budapesten. Nekünk a „hazajutás” még egy hosszú-hosszú folyamatként él a fejünkben, de persze ez repülővel néhány nap alatt is megoldható lenne az átszállásokkal együtt. De mi ilyenekben nem gondolkodunk, ezért volt furcsa belegondolni, hogy Gyöngyi pár napja még otthon volt. :)

Ákos nem sokkal utánunk megjárta Bangladest, és hát a történeteit hallva azt hiszem, amit mi kaptunk nehézségeket attól az országtól, azok szinte eltörpülnek az ő kálváriái mellett. Ákos először nem is akart egy könnyen beszélni ezekről az élményeiről, úgy kellett egy-egy sör mellé leülnünk, mire megindult a nyelve. Amellett, hogy neki is fantasztikus segítői és barátai akadtak abban a nem éppen hétköznapi országban, elképesztő nehézségei voltak, úgy mesélte, hogy néha csak a hajszál választotta el attól, hogy egy börtönben vagy egy ideggyógyintézetben kössön ki – legalábbis így érezte akkor. Neki sajnos volt egy elég kemény balesete is, kikanyarodott elé egy traktoros, a motor elejében komoly károk keletkeztek, Ákos pedig átrepült a traktorra, amiről mindkettőjük nagy szerencséjére a traktoros nem sokkal később elmenekült.

Ákos karjából folyt a vér, a motorja romokban hevert, és ekkor úgy érezte, vége az útjának. Összesen több mint 4 hónapot töltött Bangladesben, mert ő sem tudott átjutni Mianmarba szárazföldön, noha ő még több mindent megpróbált, mint mi. A motorját nem is tudta ebben az országban 100%-osra megjavítani, ráadásul a gép országok közti utazásához szükséges papírok közben lejártak, és ennek meghosszabbításához valamint a motor kirepültetéséhez Ákosnak őrült kálváriákon kellett keresztülmenni. Mert hát Banglades nem az a hely, ahol az adott szónak erős ereje lenne, és ahol olyan könnyű lenne bármit is elintézni, mert az emberek agya teljesen más rugóra jár, így elintézni valamilyen hivatalos ügyet az örökkévalóságig is eltarthat. Ákos amúgy meglátogatta a kis Sukurt St. Martin szigetén, és kifizette a tandíját a srácnak, igaz, sajnos abban már nem lehetünk biztosak, hogy abból végül nem vett inkább rizst a család. A Char Battia-ra is tervezett visszamenni, hogy hosszabb ideig láthassa és élhesse az ottani emberek életét, ám ekkor jött közbe a baleset, így ez végül meghiúsult. De minden jó, ha jó a vége, az új évet már Ákos a motorjával együtt már Bangkokban ünnepelte, kijutottak Bangladesből, igaz, ez nem volt egyszerű történet.

Egyik este Gyöngyi ötletére elmentünk így négyesben egy Beirut nevű libanoni étterembe. Nem tudtuk, mit várjunk ettől a helytől, de végül akkora gasztronómiai élményben volt részünk, hogy még napokkal később is azt emlegettük. Az a humusz, a padlizsánkrém és a pitába csomagolt finom shawarma mind-mind olyan váratlanul csodásan finom volt, hogy arra nincs is szó. A sört pedig kancsóban mérték, így volt a legolcsóbb, ezért ezt sem lehetett kihagyni.

A meglepetés másnap érte sajnos már csak Ákost és Gyöngyit, amikor visszamentek erre a helyre hogy megismételjék a tegnap esti élményt, kiderült, hogy a tulaj párja egy magyar lány, és itt szoktak összejönni a városban élő magyarok. :)

Mi ebből sajnos már kimaradtunk, mert ekkor már úton voltunk Siem Reap felé, de ez már legyen a következő mese.

Motorral buszt húzni? :) Ázsiában minden lehetséges, és mindent meg is csinálnak!

Esik az eső, „kényszersziesztát” tartunk. Rég nem írtam naplót, ezért itt az ideje folytatni a kambodzsai történeteket. Ehhez nagyszerű segítség a sok fotó, mert volt annyi eszünk, hogy folyamatosan fényképeztünk, mindig amikor bármi érdekeset láttunk, azt lencsevégre kaptuk, ha nem szaladt ki a képből, így most bőven van miből visszahívni az emlékeket – amelyek még mindig több, mint egy hónaposak, úgy látszik, hogy már soha nem fogom utolérni magunkat, de ez már egyre kevésbé zavar. :)

A vegyesboltot korán elhagytuk, valamikor 6 óra tájt kelhettünk, mert hét körül már az úton voltunk. Rengeteg iskola és buddhista templom mellett haladtunk el, és felfedeztünk egy újfajta, szuper hatékony közlekedési eszközt. Egy motorral egy hosszabb kétkerekű utánfutót húztak, amire padsorok voltak szerelve. Ugyan teli járgányt nem láttunk, de szerintem 16-an simán felférnek rá, de ha ázsiai módon ülnek rá, akkor még a 32 fő is biztos. Mindegyik ilyen járgányon volt tető, ami előre még a motoron ülő sofőr fölé is benyúlt és persze az utasokat is védte a naptól. Ugyanígy minden ilyen „buszon” láttunk a motor mögött egy nagyobb műanyagtartályt, erre nem jöttem rá pontosan, mi célt szolgál, de talán üzemanyag tárolásra használják, hogy meghosszabbítsák vele jármű a hatótávolságát.

Később láttunk ugyanennek a történetnek a „tehergépjármű” változatát, amikor csak egy platós utánfutó volt a motor mögött, az viszont olyan durván megpakolva, hogy azt el sem akartuk hinni. Nagy asztalszerű lapokat vittek, kettőt egymásba borítva, a tetején még két fickó is ült és igazán az emberekhez mérten lehetett látni igazán, mekkora cuccot húznak el egyetlen motorral. És ha megfigyelitek itt is ott van a plusz tartály! :) Engem folyamatosan lenyűgöz az ázsiai ember találékonysága, pedig ez már nem az első „szegény”, „fejletlen” ország, ahol járunk. Gondoljunk csak bele, mennyivel egyszerűbben megoldják az emberek és az ilyen megoldások nem csak nekik, hanem a környezetüknek is „olcsóbb”, de persze hozzá kell tennünk megint, hogy az ilyen járgányokkal valószínű csak sík terepen lehet elboldogulni, na és az sem mellékes, hogy itt Kambodzsában nincsen nagyon olyan, hogy tél. :)

Miután lenyűgözött minket egy banánfürtöket szállító motoros is, egy furcsa fekete formát vettünk észre jobbra az úttól. Valami szobor lehet, azt kivettük, de nagyon furcsa formája volt, ezért eldöntöttük, hogy közelebbről is szemügyre vesszük. Egy pagodához vezetett minket a mellékút, kaput kereszteztünk, majd két hosszú szoborcsoport között haladtunk el. Az emberszerű kőszobrok valamilyen „kötelet” húztak mind egymás után hosszú sorban, és ez a kötél valamiféle kígyó vagy sárkány volt. Beljebb egy mesterséges tó közepén megtaláltuk azt a fekete szobrot is, amit távolról láttunk, majd beljebb egy hatalmas, díszes pagodát, olyat amit eddig még soha sehol nem láttunk. Ez már az Angkor Wat-ra hajazott, legalábbis nekünk nagyon hasonlítottak a formák ahhoz, amit eddig a híres Angkor Wat-ról láttunk. Ha itt a semmi közepén, csak úgy az út mentén találunk egy ilyen szép, működő pagodát, milyenek lehetnek az Angkor Wat-nál azok az ezer éves romok a dzsungel mélyén? :) Kifelé menet még Zita észrevette a takarékos izzót az egyik szoborra építve, aztán kigurultunk, vissza a főútra, és egyenesen be a fővárosba, Phnom Penh-be.

Phnom Penh, a fejletlen, de fejlődő, nyűzsgő főváros, ahol a járdán motoroznak

Kambodzsa fővárosa kellemes csalódás volt, annyi rosszat hallottunk már Phnom Penh-ről, hogy valami borzasztó nagy kaotikus, poros, forgalmas poklot vízionáltunk magunk elé. Ehhez képest egész mérsékelt volt a forgalom, a nagy körutak pedig, amiket a szálláshelyünkhöz menet választottunk, abszolút járhatóak voltak, se nagy por, se rossz útminőség nem volt sehol, egyedül a szmog és egy kicsit a forgalom zavart minket. Már Vietnamban is sok helyen észrevettük, hogy a motorosok a járdát választják levágásnak, vagy épp csak simán közlekedésre, ha pl. középen az úton dugó van, vagy valami akadály. Itt ebből sportot csinálnak, minden nagyobb kereszteződésben, ahol feltorlódik a forgalom a lámpánál, a motorosok ellepik a járdát, több méter széltében cikáznak a fák, a gyalogosok és az utcai árusok között, hogy minél előrébb tudjanak tülekedni, mire zöldre vált a lámpa. Képzelhetitek, micsoda műsor az is, amikor ez megtörténik, és mindenhonnan, még a járdákról is motorosok tömege kezd özönleni be a kereszteződésbe… Volt olyan stand, ami direkt ezért települt ki eladni és reklámozni valamit egy kereszteződésbe, pontosan arra a helyre, ahol a motorosok több „sávnyi” járdát elfoglaltak egy több mint 100 másodperces piros lámpa idejéig. Mert itt már mutatják a lámpák, hogy még meddig zöld vagy piros a menet.

Phnom Penhbe már abszolút betört a nyugati kultúra és a fogyasztói társadalom. Lehet, hogy még kicsit poros, kicsit kaotikus és „ázsiai”, de attól még már itt is elkezdődött, láttunk óriási neonfényeket, színes kijelzőket az utcán, van pizza (drágább, mint odahaza, mert itt ez még csak a „nagyon-nagyon menő” kategória), kóla, fagyi, chips. SIM-kártyát nagyon gyorsan, egyszerűen és olcsón tudtunk venni, és az internet is ment rajta 3G sebességgel, aktiválás és külön csomag nélkül, ha jól emlékszem, átszámolva 6 Forint / Megabájt alapon. Néha használtam is e-mailre, meg amikor vidéken nem volt más lehetőségem a bejegyzést feltölteni.

Bővebben majd a következő bejegyzésben csavargunk majd a belvárosban, a Silver Pagodánál, és egy Kambodzsa történetében nagyon fontos múzeumnál, de most előbb még elmesélem, hol is laktunk és kikkel találkozunk az alatt a 6 nap alatt, amíg Phnom Penh-ben voltunk.

A WarmShowers – Honnan jött és miben más, mint a Couchsurfing?

A szállásunkat és a vele járó barátainkat a WarmShowers.org rendszeren keresztül találtuk meg. Még Vietnamban jött az ötlet, hogy próbáljuk ki végre ezt is. A WarmShowers olyan, mint a Couchsurfing, de kicsit egyszerűbb rendszer, és kifejezetten a világot járó kerékpártúrázók részére lett kitalálva. Egyébként épp ma is egy ilyen helyre, WarmShowers-es vendéglátókhoz tartunk, ezen a napon, amikor ezt a bejegyzést írom, mert még mindig esik az eső. Szóval ez a WarmShowers is magáénak tud jó pár ezer tagot a világban, és köztük egy térkép alapján válogathatunk, ugyanis itt mindenkinek látszik a pontos címe egy térképen, ugye egy kerékpártúrázónak nagyon nem mindegy, hogy egy nagyvárosnak melyik részébe kell bringáznia, hiszen bizonyos esetekben akár egy fél napot is felemészthet az, mire egy óriásvároson keresztülbringázunk. Otthon egyébként így ismerkedtünk meg Henry-vel és Jamie-vel, akiket anno begipszelt lábbal láttam vendégül, és akik Londontól Sydney-ig tekertek. (Uppsz, nem is Warmshowers volt, hanem CS, most látom a belinkelt, régi interjú elején – Mindegy, tagok Warmshowers-en is!) Aztán volt a Pleasant Revolution nevű banda is, akik 90 kilóig pakolt cargo-bike-okon átvágtak a Pilisen, mert az milyen buli? Mi meg csak vártunk rájuk a Vörösmarty-téren… :) Ők erősítőkkel és hangfalakkal és hangszerekkel utaztak, akkor éppen keresztbe-kasul Európában, ugyanis ők így turnéznak! :) Szóval sok itt az őrült a WarmShowers-en, ide is érdemes regisztrálni, mert elképesztő arcokkal találkozhat az ember, és erre azért is tartottam fontosnak kitérni, mert ha beismerném, ha nem, bizonyosan az előbb említett két társaság is nagy szerepet játszott abban az inspirációban, ami aztán elindított minket is ezen az úton. :) Pedig az egész csak úgy kezdődött, hogy regisztráltam egy weboldalra. :) Fantasztikus dolog ez az internet!

Apropó, internet! Nemrég megtudtuk, hogy a WarmShowers még a Couchsurfing és az internet előtti időkben indult, kezdetben egy nagy katalógus volt, ahová postai úton lehetett feliratkozni tagnak, és magát a katalógust is, amit évente nyomtattak ki újra, így lehetett megkapni. :) Micsoda ötlet, micsoda idők lehettek azok! :) A Warmshowers egyébként azért lehet néha kézenfekvőbb nekünk, kerékpártúrázóknak, mert nincs annyi tag és így igaz, hogy kevesebb “host” közül válogathatunk, de ők nem is kapnak minden nap 5 requestet különböző utazóktól, mert bringásból sokkal kevesebb járja a világot, mint hátizsákosból, így összességében könnyebb egy nagyvárosban Warmshowers-et találni, legalábbis a Phnom Penh-i tapasztalat nekünk ezt mutatta. Míg CS-re öt requestet küldtem és egy sem jött össze belőle, Rithy egyből válaszolt nekünk Warmshowers-en. Persze ebben van egy nagy szerencse faktor is. Továbbá azért is kényelmesebb lehet nekünk a Warmshowers, mert míg CS-n könnyen előfordulhat, hogy egy hosszabb, fárasztóbb szakasz után, lustának vagy antiszociálisnak nézhet minket a vendéglátónk, mert csak dögleni és pihenni akarunk, amíg odakint ezer és ezer élmény és kaland várna ránk a városban, addig a Warmshower-es vendéglátónk pontosan tudja és átérzi, hogy mi épp most érkeztünk meg ezekből az élményekből és most nem vágyunk másra, csak egy zuhanyra, beszélgetésekre és akár több napnyi masszív, passzív pihenésre. Persze ezt jó kommunikációval CS-n is előre le lehet tisztázni, így nem akar majd azonnal egy buliba elrángatni minket a hosztunk, miután bevágódtunk hozzá egy 120km-es nap végén. :D

Beszélgetések a SmallWorld udvarán – Élelem a kukákból és élet a társadalmon kívül?

De hogy végre azt is elmeséljem, hogy Phnom Penh-ben hol és kiknél laktunk, befejezem ezt a kalandozást, és begurulunk a SmallWorld udvarába. Rithy akivel leveleztem, mindig szinte azonnal válaszolt a kérdéseimre, ebből sejteni lehetett, hogy sokat van online. Mikor megérkeztünk épp egy tárgyalás közepén volt a tágas udvar éttermében, ahol mi is helyet kaptunk egy asztalnál, és hideg jeges ivóvíz és a wifi mellett kényelmesen megvártuk, amíg Rithy végez, hogy aztán beszélgethessünk és körbevezethessen minket. Egy erkélyen kaptunk helyet, ugyanis a szobák épp mind tele voltak, így az étterem felett, egy három oldalról nyitott, de tetővel rendelkező első emeleti teraszon aludtuk a hét éjszakát, és igen, végre valahára, most először használtuk a saját szúnyoghálónkat is, amit már Ayutthaya óta cipeltünk magunkkal, mindezidáig „feleslegesen”. Azért az idézőjel mert lám, most kiderült, hogy mégsem. :) Sok olyan holmink van, amelyeket nagyon ritkán használunk, de akkor jól jön, és félek, ezek egy részét ki lehetne hajítani, ám mégsem tesszük, mert hiába csak nagy ritkán használjuk, de mégis, már maga a tudat is megnyugtató, hogy igen, van sátram, van szúnyoghálóm, matracom, hálózsákom, bárhol el tudunk aludni, ha úgy jön ki.

Ez a bárhol most a SmallWorld volt, ahol nem csak szállást, hanem rengeteg inspirációt is kaptunk. Ez a szervezet azért jött létre, hogy az ötletekkel teli fiatalokat terelgessen és segítsen az álmaik megvalósításában. A főember most már Rithy, de igazából az alapítók közé kell venni Charlie-t is, aki egy nagyon érdekes amerikai figura – őt csak mentorként emlegette Rithy, és érezni lehetett, hogy ő az atyja itt az egésznek, de az irányítást és a főnökséget nagyrészt már átadta Rithy-nek, mert sokszor megtörtént, hogy amikor Charlie-t kértük, kérdeztük valamiről, akkor ő továbbirányított minket Rithy felé.

Charlie egyébként a második fekvőbringás, akivel ezen az úton találkozunk. Nem kis meglepetés volt, amikor megpillantottuk a piros, elöl 20-as kerekű, alacsony pedálos fekvőkerékpárját a lépcső alatt. Később aztán ő maga is előkerült, és fantasztikus történeteket mesélt. Amerikában éveket élt az utcán, szenvedéllyel beszélt az őshonos indiánokról, és meghagyta nekünk, hogy ha megyünk majd Észak-Amerikába, feltétlen keressünk fel olyan helyeket, ahol ezek az emberek élnek az Egyesült Államokban, mert azok lesznek csak az igazi élményeink majd! Az utcán eltöltött éveiről is mesélt, merthogy sokat élt kvázi hajléktalanként, csavargóként is, de nem azért, mert nem volt pénze, hanem mert a szabadság ezen formáját választotta. Kérdeztem, hogy sokan vannak-e Amerikában, akik hasonló mód, választásból „nem élnek sehol”, és az volt a válasz, hogy igen. A következő kérdésem Ran Prieur története után (akit egyébként Charlie nem ismert, és nagyon örült neki, hogy Ran-t „bemutattam neki” így az interneten keresztül) az volt, hogy tényleg olyan kiválóan lehet-e étkezni az éttermek és az „organikus” élelmiszer boltok kukáiból, és ezzel is beletrafáltam, mert Charlie nagy lelkes mesélésbe kezdett. A hajléktalan barátaival nem hogy nem veszekedtek az élelmen, hanem adták egymásnak a tippeket, hogy hová menjenek, mert az amerikaiak annyi kaját kidobtak, hogy nem hogy nem éheztek, hanem sokszor nem bírták mind elhordani, nem egyszer az ment, hogy gyorsan adták le egymásnak a drótot, hogy hol van még rengeteg kaja, és volt olyan is, hogy a kirakott ételt el kellett rejtenie, hogy később érte tudjon menni, mert se ő, se más nem bírt volna annyi élelmet elhordani, annyit „kidobtak”.

Ez a kidobás is azért van idézőjelben, mert azt az adott bolt vagy étterem is tudta, hogy az étel nem fog kárba vészni, a dolog tehát félig már nyiltan ment és éppen ezért valójában már nem is kukázásról volt szó, mert megkönnyítették Charliék dolgát azzal, hogy nem hajították bele a még jó, de már eladhatatlan élelmiszert egy koszos kukába, hanem egyszerűen csak kitették nekik a csomagolásában az üzlet mögé mindig ugyanoda, egy tiszta helyre. Azt azért hozzá kell tenni, hogy ez mind az amerikai viszonylatban is „szuperfejlett” Kaliforniában történt. De ettől még mindig durva a történet, hiszen ezek szerint van olyan vidék, ahol ha az ember nem finnyás, simán megélhet így. Annyi, hogy ki kell lépni, el kell felejteni, vagyis inkább ellent kell mondani a társadalom diktálta szabályoknak, és merni kell különbözni. Persze le lehet „ingyenélőzni” az ilyen embert, de mennyivel rosszabb ez annál, minthogy ha egész életünkben egy olyan rendszer malmára hajtanánk az amúgy már mélyen utált mókuskereket, amiben elvesztettük önmagunkat, és ami pusztítja a világot? Tudom, ezek nagyon durva szavak, és most ne gondoljátok, hogy megbolondultam és majd ki akarunk költözni a vadonba és/vagy kukákból enni és elszakadni a rendszertől és a társadalomtól. Erről szó sincs, eleve nincs eszemben és eleve nem is lehetséges ilyesmit teljesen véghezvinni. És nem is kell, hogy cél legyen, mert ha ki is lehetne szakadni, nem ezt kéne tennünk, hanem megváltozni, megváltoztatni a társadalmat. Imádom az internetet, városi gyerek vagyok, romantizálom ugyan a vidéket és az egyszerű, de nagyszerű létet, de függője vagyok és szeretem „a rendszert”, viszont nem teljes egészében és nem úgy, ahogy van, hanem kritizálva annak hátrányait, visszásságait és az alternatíváit keresve. Ezért nagy csodálattal hallgattam Charlie meséit, és ezért ha eljutunk odáig, meg fogjuk keresni az általa említett őshonos amerikaiakat.

Charlie egyébként 6 évvel ezelőtt jött Délkelet-Ázsiába, méghozzá eredetileg csak azért, hogy a fogait megcsináltassa, mert odahaza az USA-ban olyan brutálisan drága a társadalombiztosítás, hogy jobban megéri nem fizetni azt, megpróbálni egészségesen élni, és ha valami mégis van velünk, akkor kiutazni egy olcsó országba rendbe tetetni magunkat. Ezt egyébként már mástól is hallottuk, nem tudom már ki mesélte, de állítólag olcsóbb egy az utazók számára kínált, szélesebb körű biztosítással járni a világot, mint Amerikában fizetni a TB-t, miközben előbbi még az egészségügyi ellátás terén is több mindent lefed, mint az amcsi TB. Ha ez tényleg igaz, az viszont már valóban röhej – ennyit a nagy amerikai álomról, miféle ország az, ahol így működik a TB? Ehhez képest még nálunk is nagy jóság van ilyen téren, igaz, ennek sajnos lehet az az egyik hátulütője, hogy pont az orvosok és a tanárok a két legalulfizetettebb szakma, ami meg részünkről szégyen, mert ugye pont, hogy ezeket a hivatásokat kéne a leginkább megbecsülni.

A SmallWorld programjai, születése és céljai

Na, de visszatérve Charlie-ra: annyira megtetszett neki Kambodzsa, hogy végül itt ragadt, és azon kapta magát, hogy fiatalokat tanít mindenféle hasznos tudásra a számítógép-kezeléstől kezdve az angolon át az üzleti életig. Rithy-re egy pagodában talált rá, azért volt ott, mert így szerzetesként ingyen tanulhatott az egyetemen – számára pedig ez volt az egyetlen lehetséges út a tanuláshoz. A SmallWorld-öt 16 hónapja alapították, ezt nem gondoltam volna, ha ők nem árulják el. Egy sokkal idősebb, régóta működő szervezetnek hittem volna, mert amíg ott voltunk, rengeteg mindent csináltak. A földszinti teremben mindig folyt valami oktatás, hétvégén még ezen felül is voltak workshop-ok, állandóan sok ember szaladgált laptopokkal, és egyszer még valami robotot is láttunk, amit ők építettek. Szombatonként homemade pizzaparty van, az egyik srác serpenyőben pizzát süt. Ez a serpenyőben való pizzasütés nekem teljesen új volt, és nagyszerű volt tapasztalatokat cserélni a pizzasütés terén. A trükk csak annyi, hogy vastag, jó hőelvezető serpenyőben először megsütjük a tészta egyik oldalán, majd azt megfordítva rápakoljuk a feltétel arra az oldalra, ami már szépen átsült, és megpirult. Mindezek alatt persze le is fedjük a serpenyőt. Még a srác a serpenyős sütést mutatta meg, én hozzá képest némi többletinformációval rendelkeztem az élesztőről és a kelesztés műveletéről. „Mi, megfázott a tészta?!?” – Gyulladt fel neki a villanykörte – „Ááá, ezért nem dagadt meg a múlthéten!” :)

De már megint kalandozom. :) Szóval a SmallWorld még fiatal, de már rengeteg mindent csinálnak, sok programjuk van és még több ötletük, és jövendő tervük, mert ahányszor csak mondtam nekik, hogy milyen nagyszerű, amit eddig összehoztak, mindig az volt a válasz, hogy „de még ezt meg ezt meg ezt is szeretnénk beindítani…”. Az étterem asztalai oldalukra fordított kábeldobokból vannak, ezeknél ülve mesélte el Rithy, hogy mintegy figyelemfelkeltő kampányként, és mert kíváncsi volt rá, hogy mire képes, a SmallWorld indulását összekötötték egy „Run the Dream” kampánnyal, ami arról szólt, hogy Rithy 10 nap alatt hazafutott az innen 300km-re lévő Siem Reap-ből ide Phnom Penh-be. Tudom, hogy ha most van köztetek ultrafutó, akkor az most azt mondja magában, hogy de hát ez nem is olyan nagy szám, napi 30km, csakhogy Rithy ezt szinte minden felkészülés nélkül csinálta végig (nem is értem, hogy nem sérült le), ráadásul eredetileg igazából 8 nap alatt tervezte volna a futást, de elnézte a napokat és a média csak a 10 nap végén várta az érkezését a fővárosba, ezért a végén kitérőket tett és belassított. :) Erre a futásra egyébként Charlie – akit úgy emleget, hogy „a mentorom” – kísérte el őt a fekvőkerékpárján. Szerintem ez egy nagyszerű ötlet volt és egy kiváló indítása egy ilyen szervezetnek. Nekem külön szimpatikus volt, hiszen én is imádok futni. Rithy emellett egyébként elsősorban bringásnak vallja magát, ezért is látnak vendégül bringásokat a WarmShowers-en keresztül.

Egy kis fénykép vetítős élménybeszámoló és Charlie külvárosi kerékpártúrája

A SmallWorld programjaiban mi is aktívan részt vettünk néha, először úgy, hogy tartottunk egy kis fényképes vetítést, ami alatt az érdekesebb, izgalmasabb témákról bővebben is meséltünk, ezek között pedig csak pörgettük a képeket, hogy beleférjünk a kitűzött másfél órába. A vetítés Rithy hordozható projektoráról ment, ez egy aprócska doboz volt, ami engem nagyon meglepett, mert régóta nem követtem a projektorok piacát és nem gondoltam volna, hogy „már itt tart a technika”! :) Ez a kis doboz egész jó képet adott, súlya és mérete még nekünk, kerékpártúrázóknak is szinte elhanyagolható, és amit végképp nem hittem volna, ebben még egy akkumulátor is benne van, amelyről néhány órát képes elciripelni, így még áramforrás sem kell, hogy a közelben legyen, az ára pedig csak valami 300 dollár körül mozog, ami nem is olyan nagyon meredek egy ilyen kompakt, elemes vetítőgépért. Elgondolkodtam egy ausztrál élménybeszámoló turnén, akár csak úgy spontán a nagyobb városok utcáin és terein, de aztán rájöttem, hogy ha fogunk is ilyet csinálni, ahhoz többet ad majd hozzá a személyes jelenlétünk, néhány előhívott fotó, egy világtérkép és maguk a felmálházott biciklik, és a saját magunk által elmesélt történetek. Ügyes dolog az ilyen kütyü, de azt hiszem nem ér meg nekünk ennyi pénzt, nem vennénk annyi hasznát és csak egy újabb drága dolog lenne, amit ellophatnak tőlünk, tönkremehet, vagy elázhat… De azért tetszik, és a visszajelzések alapján nagyszerű élménybeszámolót adtunk rajta keresztül. :)

A másik aktív részvételünk egy programban az egy kerékpártúra volt. Charlie által szervezve, a SmallWorld-el szomszédos néhány külvárosi negyedet jártuk be egy hajnali indulással. Kezdetben számunkra valószínűtlenül üres, nagy telkeken hajtottunk keresztül, amelyeket néhol elöntött a víz. A napfelkelte a főváros művészeti egyetemén ért minket, itt az egyetemmel egy udvarban lévő kollégiumban az egyik hallgató spontán előadását is meghallgathattuk, ez nagyon érdekes és hangulatos volt.

Kifelé menet kidőlt kerítéseken át egy olyan térre értünk ki, ahol a vízzel elöntött telket meg is művelték, sorokban növények nőttek ki a vízből és egy ember nyakig a vízben egy hálóval mahinált. Természetesen mosolyogva-integetve, ahogy azt Ázsiában szokták.

Ezután egy rövid utcai reggelit követően néhány pagodát látogattunk meg, ezek is érdekesek voltak, rajtunk kívül egyetlen külföldi sem volt a környéken, a szerzetesek pedig mindenhol érdeklődve leszólítottak minket, hogy mi járatban vagyunk, és hogy tetszik Kambodzsa. Az élet is zajlott közben, az egyik templom mellett a helyieket valamilyen szertartás keretében locsolta nyakon többször egy csoport szerzetes.

Ugyanitt számunkra érthetetlen okból rengeteg felfújható játékrepülőt láttunk felakasztva a szentély körül. Hogy ez miért volt, arra azóta sem tudott nekünk senki választ adni.

Ezen a túrán egyébként mi voltunk a tesztalanyok, ugyanis Charlie később ebből egy fizetett, vezetett túrát akar csinálni, egy amolyan félnapos programot hátizsákos utazók számára, az igazi Kambodzsába, olyan helyekre, ahová a hagyományos utak szervezői nem, vagy csak nagyon ritkán viszik el az embert. Szerintem ez az ötlet sikerre van ítélve, mert ezen a kis túrán mi is sok élményt kaptunk, pedig mi már jövet is láttunk ezt-azt, ami mellett busszal úgy elszáguldottunk volna, hogy csak egy villanás maradt volna meg belőlük. Az volt a félelmem, hogy számunkra ez az amúgy alig 16km-es kerékpártúra nem fog sok újat nyújtani, mert hogy mi amúgy is sokat látunk az országokból a kerékpár révén, de e téren hála Charlie helyismeretének pozitívan csalódnom kellett. Hazafelé egy vasúti sin mellett haladtunk, ami szinte már egy „slum”-ra, vagyis nyomornegyedre hasonlított, rengeteg gyerek szaladgált mindenfelé anyaszült meztelenül, sok volt a szemét a környéken és az emberek szinte már az utcán éltek. Rithy-éknek egyébként az ezt a réteget segítő programjaik is vannak, tehát nem csak az egyetemet végzett, ötletekkel teli, tettre kész fiatalokat próbálják segíteni, hanem azokat is, akiknek sokkal kevesebb a perspektívája. Persze a kettő elég más tészta, de sok lehetőség adódik a két dolgot összekötni.

Félelmetes volt egyébként látni, hogy micsoda társadalmi különbségek vannak a sínek mentén élők, és az alig pár méterrel odébb, lakótelepi sorházakban („lakóparkokban”) élő, elkerítésezett garázzsal rendelkező, csillogó fényesre mosott autókkal munkába ingázó emberek között.

Ez a túra számunkra nagyon érdekes volt, főleg hogy a standard útikönyvekben leírt „kötelező”, „kihagyhatatlan”, „nem láttad az országot, ha nem voltál ott” látnivalóknál ekkor még nem is jártunk Phnom Penh-ben.

Najó, elállt az eső, és eleget meséltem, úgyhogy most befejezem és biciklizünk! :) Öt ismét megszületett oldal egy kis esőzést kihasználva, az nem rossz, nem igaz?

Phnom Penh-be 2012.03.06-án érkeztünk meg egy 70km-es nap végén, és 12-ig maradtunk, de ezen napok történéseiről még fogok egy kört mesélni, mielőtt tovább bicikliznénk, mert közel sem sikerült mindenre kitérnem most.

Köszönjük Rithy-nek, Charlie-nak, és a SmallWorld összes munkatársának az önzetlen vendégszeretetüket, remekül éreztük magunk a SmallWorld-nél, sok élménnyel és egy nagy adag inspirációval gazdagodtunk.

Egy új országba megérkezni mindig izgalmas, mert rögvest a határ után újfajta emberekkel találkozhatunk, és ez egyben akár teljesen újfajta nyelvet, szokásokat, kultúrát, építészetet, viselkedésmintákat, szokásokat és ételeket is jelenthet. Kambodzsába érkezve ugyan nem ért minket óriási kultúrsokk, de az első élményeink mindenképpen nagyszerűre sikeredtek, ezt akkor ott is így éreztük, és a képekből, videókból is ez jön át, amelyeket épp most válogattam ki ehhez a bejegyzéshez. Ez talán azért is volt nagyszerű nekünk, mert 2 és fél hónap Vietnam után már nagyon vágytunk valami változatosságra, ezért Kambodzsának nagy kíváncsisággal és érdeklődéssel vágtunk elébe. Megpróbálom visszaadni, vagyis inkább továbbadni Nektek az élményt, ami az első nap ért minket.

10 dollar beer money for me! – A nagy fenéket!

A legeslegelső élményünk azonban nem pozitív sajnos, de ettől még meg kell, hogy említsem. Először is már megtalálni sem volt egyszerű az „immigration office”-t, mert azt semmi tábla nem jelezte, és nem a főút mellett volt, hanem egy utcával beljebb a folyó felé, bent a faluban. Ide egy valamilyen faültetvényen keresztül egy poros kisúton tudtunk bejutni, de ezt csak sokadjára, sok kérdezősködés után tudtuk megy, ugyanis tábla az nem jelölte az utat a határőrség irodájába. Ide ugye mindenképpen be kellett, hogy térjünk, mert itt kaptuk meg a 30 napos vízumunkat fejenként 20 dollár ellenébe, a belépő becsétekkel együtt.

Csakhogy akadt egy kis bibi, méghozzá, hogy Zita útlevelében már csak egy üres oldal akadt, és ebbe a határőrünk belekötött, mondván, hogy 3 üres oldal kell, hogy legyen az útlevélben, ő csak így adhatja ki a vízumot, különben bajba kerül, és „lefejezik” – ez utóbbit még egy kézmozdulattal is jelezte. Még mielőtt magyarázkodni kezdhettünk volna, hogy de hát Thaiföldön, Bangkokban már vár ránk egy-egy üres új útlevél, ő folytatta, hogy nem az nem jó, vissza kell mennünk Saigonba vagy Hanoi-ba és ott majd a nagykövetségünk ad nekünk új útlevelet. Vaaagy… Vagy ő egy kis „beer money for me”, vagyis 5-5 dollár ellenében szemet huny az üres oldalak száma felett, és átenged minket. Ezen nagyon felbőszültünk, mert ne mondja hogy lefejezik, ha átenged minket teli útlevéllel úgy, hogy aztán rá egy percre pedig a korrumpálhatóságára tesz utalást, ráadásul teljesen nyiltan még azt is közli, hogy sörre kell neki a pénz. Basszus, még én, a „gazdag nyugati” sem költök ennyit sörre egy hónap alatt sem, akkor meg miért adjam oda neki ezt a pénzt, legalább hazudta volna azt, hogy 5 gyereke van és ételre kell… Amúgy meg már messze földről hallottuk mindenkitől és olvastuk mindenhol, hogy Kambodzsa határállomásain ilyen nagy a korrupció. Mi ennek nem akartunk engedni, erősködtünk, hogy nincs ilyenre pénzünk és nem ismerünk ilyen szabályt. És vártunk. Fél órával később a fickó végül lement 5 dollárra összesen kettőnknek, és elkezdtük kitölteni a papírokat, mert tudtuk, hogy van nálunk egy 100 ezer dongos még, ami majdnem pont 5 dollár, és amivel majd boldog lehet az emberünk, aki most már „cigarette money”-ra hivatkozott. Remek, ez egyre jobb, az utolsók között van a dohányzó, piáló, korrupt határőr kategória azok között, akiknek a pénzünket szívesen adnánk. Zita aztán nagyon ügyesen kitalálta az utolsó pillanatban, hogy írt egy papírt, egy igazolást, hogy átadtunk a kötelező, hivatalos 20-20 dolláron túl 100 ezer dongot a határőrünknek, és kértük, hogy írja fel a pontozott részekre a nevét, rangját, igazolványszámát, és írja alá. Erre nagyon nézett, elcsodálkozott és nagy duzzogva kihúzta a zsebéből a 100 dongost, amit közben én már odaadtam neki. Azt visszaadta és mérges képpel „Very bad, very bad…”-et motyogva elvontult. Persze ezt a lapot mi már csak akkor játszottuk ki, amikor a pecsétek, a vízummatrica és az aláírások mind benne voltak az útleveleinkben. Zitáén nagy kegyesen a pamíri GBOA egedély tetejére ragasztva, aminek ő nagyon nem örült, mert hát azért volt ott az az utolsó szabad oldal az útlevelében, hogy szépen beteljen az egész, nem azért, hogy egymásra legyenek ragasztgatva a dolgok. Persze később senki sehol nem problémázott az útleveleink telítettségén, ellenben Ákosnak is nagyon hasonló gondjai akadtak, amikor pár nappal később laosz felől lépett be az országba motorral. Persze ő sem hagyta magát, végül ő is csak a kötelező 20 dollárt fizette ki, és semmi többet. :)

Barátom, ha a kiabálsz, akkor sem fogjuk megérteni a Khmer nyelvet! :)

A határállomást elhagyva végre elkezdődtek az igazi kalandjaink is. Pár száz métert haladva örömmel tapasztaltuk, hogy a cukornádszörpöt Kambodzsában is ismerik, és ezt rögvest ki is akartuk próbálni, ezért aztán lekanyarodtunk a kis árnyékos pihenőhelyre. A szomszéd háztól egy nagydarab fickó szinte megveszekedetten rohant oda hozzánk, és kezdett nekünk magyarázni érthetetlen nyelven. A magyarázásból hamar hangos kiabálásba fordult át részéről a történet, de ettől meg nem ijedtünk, mert láttuk, hogy a fickó amúgy barátságos, csak kissé „over-excited” lett a velünk való találkozástól. Később, amikor már a finom édes-jeges csodák felett ültünk az árnyékban, előkerült a közeli iskolából egy másik fiatal srác, egy tanár, ő beszélt angolul, és nagyon kedvesen érdeklődött felőlünk, hogy mi járatban, és hogy hogyan tetszik nekünk Kambodzsa. Mi mondtuk, hogy még csak most érkeztünk, így nincs igazi véleményünk, de így elsőre tetszik, csak ez a nagy ember itt velünk ne kiabálna ilyen hangosan. :)

Miközben az alapvető kifejezéseket kérdeztem meg tőle és jegyzeteltem le, arra is kitértem, hogy ő hogyan csitítja a gyerekeket, majd ezt utánozva én is megpróbáltam lecsítítani az emberünket, akiről aztán azt is sikerült megtudni, hogy az a baja, hogy részeg! :) Ja kérem, így már mindjárt más… Azért kell hangosan kiabálnia, mert nem tud halkan beszélni, hiszen ittas! Minden világos, minden meg van bocsájtva! :D

Zita eközben videófelvételt indított, mire a részegünk pózolni kezdett és a gyönyörű izmait mutogatta a kamerának. :) Zita meg majd le fordult közben a székről, úgy nevetett. Ezt volt az első találkozásunk a helyiekkel, és igazából jól sikerült és vidámabban hajtottunk innen tovább, a részegünk miatt pedig próbáltunk nem máris előítéleteket formálni magunkban a kambodzsaiakról. Ő csak egy volt a sokuk közül, és igazából nem akart semmi rosszat, csak lehet, hogy azt hitte, hogy ha hangosabban, kiabálva beszél, akkor majd megértjük a szavát. :)

Gyerek a kormányon egy rongyban, vagy ölben, aksi a csomagtartón

A környék azonnal magával ragadott minket. Ahogy a Chau Doc-i utazási irodában ígérték, az út vadonat új volt, makulátlan minőségű aszfalttal. Ezen az aszfalton néha sok száz méteren keresztül mindkét oldalt szétterítettek valamilyen magokat száradni, úgy látszik az aratásnak most volt itt az ideje és a szárítást pedig ott végezték, ahol az adta magát: az országúton. Ázsiában az élet az utcán zajlik, mert ezekben az országokban javarészt egész évben jó idő van, az embereknek pedig nincsenek nagy házaik, ahol elbújhatnának tévét nézni, vagy videojátékokkal foglalkozni. Ez nem csak nekik, nekünk is nagyon jó, mert így láthatjuk, hogyan zajlik az élet.

A házak is teljesen más jellegűek lettek, és megfigyeltük az itt jellemző építészeti stílust. Itt is cölöpökre építkeznek természetesen, hiszen a folyó, a Mekong deltájának egyik ága csupán pár méterre az utunktól keletre húzódik, néha még látszott is a nagy víz a házak mögött. Ezekhez a házakhoz vagy lépcsősor, vagy rámpa vezet fel, méghozzá mindig a tőlünk távolabbi oldalán a háznak, vagyis a folyó folyásának felöli oldalán. Hogy ez miért van így és ennek miért van jelentősége, arra nem jöttünk rá. Talán praktikussági okai vannak akkor, amikor magas a vízállás, talán csak ez a szokás, ez a tradíció valami végett.

Az út mellett néhány kilométerenként egy-egy szép, díszes, kapus pagodát is felfedeztünk, és sok volt az iskola is. Ezek az iskolát általában szintén egy nagy kapuval, és középen egy hatalmas, fás udvarral rendelkeztek, amely udvart három oldalról tantermi épületek szegélyezték, a negyedik oldalról pedig az országutunk.

Láttunk egy érdekes táblát is, amin csak most a képek válogatása közben vettem észre a World Vision szervezet nevét. Ők voltak azok, akik Örményországban, Ijevan-ban segítettek rajtunk, amikor olyan szörnyű hasmenésem volt, hogy teljesen elgyengültem, akkor az estét az ő dzsipjükben töltöttük a matracainkon. Úgy tűnik, ők világszervezet, mert itt Kambodzsában ezen a táblán például azt hirdetik, hogy „Férfi, ne verd az asszonyt, mert az nem szép, és börtönbe kerülsz, aztán jajj lesz az egész családodnak! Ezt Te sem akarod, ugye?!”, de az is lehet, hogy nem a családi erőszak, hanem a nemi erőszak ellen hívják fel a figyelmet, ezt nem sikerült kislilabizálnunk a fantasztikusan girbe-gurba khmer karakterekből.

Aztán élő, mozgó élet is volt az úton dögivel, alig bírtuk kapkodni a fejünket, mert mindenütt láttunk valami érdekeset, amit én persze bőszen fényképeztem is. Láttunk a szarvuk végig csupa saras vizibivalyokat szekeret húzni, békésen takarmányt eszegető óriási fehér, a nyakuk tetején púpos teheneket, és láttunk egy tündéri kis pondró gyermeket, ahogyan az anyukájának a kerékpárkormányára akasztott rongyban gubbasztva utazott. Őróluk lemaradtam, de ez a téma annyira megfogott, hogy ezért képes voltam megfordulni, hogy rendesen le tudjam fényképezni őket. Ennek persze ők is nagyon örültek, mert újra megcsodálhatták a furcsa idegent ezen az elől tekerős holdjárón. Engem pedig ismét, sokádjára is lenyűgözött az egyszerű ázsiai emberek nagyszerű találékonysága, és tudom megint elfogdult vagyok egy kicsit, de az ilyesmiket látva azt érzem, hogy bizony néha mi hajlamosak vagyunk túlkomplikálni a dolgokat. Inkább dolgozunk hosszú órákat, napokat, csak hogy megvegyünk valami agyonreklámozott, hiperszuper márkás, extra kényelmes és modern valamit, ami aztán lehet, hogy valóban picit jobb, mint mondjuk egy rongy a kerékpár kormányjára kötve, de ha számba vesszük azt is, hogy mennyit dolgoztunk azért, hogy egy ici-picit jobb és menőbb legyen nekünk, és hogy ezért mit kellett elviselnie a környezetünknek, meg az ázsiai gyári munkásnak, akkor már nem annyira buli a történet.

Persze az a baj, hogy ezt már egyáltalán nem is érezzük odahaza, mert mindenütt mindenki a jobbat, a többet, a szebbet, a nagyobbat, a gyorsabbat nyomja, úgy, hogy közben észre sem veszi, és ebből kiszakadni szinte lehetetlen(“=lehetőség!”), főleg, hogy sokszor már a törvények, a szabályok sem engedik. Próbáljunk csak elképzelni egy ilyen megoldást Magyarországon, vagy egy Indiában általános 6-8 emberes, néhány száz köbcentis riksát Budapest utcáin. Ugye nem illik a képbe? :) Inkább ülünk a dugóban a légkondis autóban, egyedül, mert még annyi eszünk sincs, hogy TeleKocsi rendszerben megosszuk a fuvart. Vagy ha van, akkor félünk, hogy majd kirabolnak, és különben is, időnk sincs, ki ér rá erre, nekem sietni kell, annyi a dolgom, mindig csak az én, én, én…

Szó se róla, én se voltam, és még most sem vagyok olyan nagy kivétel, és nem akarok ítélkezni senki felett, csak elgondolkodtat az, amikor ezek az emberek egy szál rongyban, egy szakadt biciklivel vidáman nevetgélnek és mosolyognak, mi meg odahaza ülünk az autónkban, amiért évekig dolgoztunk, és nem jut eszünkbe mosolyogni, csak bosszankodunk a forgalmi dugón, vagy valami egyéb civilizációs marhaságon, amikor az élet olyan egyszerűen nagyszerű is lehet. :) Tudom, ez két egymástól nagyon távoli véglet, és egymástól két nagyon elszakadt világ, mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya, de szerintem, ha kicsit megállnánk néha körbenézni és gondolkodni, akkor a kettőből össze tudnánk magunk köré gyúrni egy olyan világot, amely jobb lenne még külön-külön is mind a két végletnél minden tekintetben. Tényleg csak elhatározás, akarat és kitartás kérdése, meg hogy észrevegyük, hogy vannak más utak is, mint amelyet a kultúránkban mostanra olyan általánossá és elfogadottá vált. Az utak száma igazából végtelen, és a rátalálásukhoz nem a kifogásokat kell keresni, hanem a megoldásokat és az örömöket. Mi akadálya, hogy arra szakítsunk időt, ami igazán fontos, hogy a kisebb távokon bringával járunk, hogy ha valahová nem teli autóval utazunk, mert tényleg muszáj, akkor megosszuk az utunkat és az üres autónkat egy telekocsi rendszeren?

Mindig eszembe jut az a példa, amit már nem tudok melyik bejegyzéshez hozzászólva írt valamelyikőtök annak kapcsán, hogy minek kellenek akkora nagy dög autók az amerikaiaknak. Hát a biztonság miatt… Igen ám, de ahogy nagyon helyesen írtátok is, ez nagyon egyoldalú, egoista és önző megközelítés, hiszen ha egy ilyen tankkal elütünk valamit, vagy valakit, lehet, hogy mi sértetlenül maradunk, de az a valami vagy valaki biztos, hogy nagyobb kárt szenved, mintha ugyanígy mondjuk egy városi kisautóval, vagy egy biciklivel mentünk volna neki, és nem egy nagy, súlyos, fekete tankkal, mert ugye nekünk kell a biztonság… Vagy inkább az egonknak az, hogy egy nagy tankkal járjunk, mert ez jelenti a státuszt, ettől leszünk valakik, mert különben már azt sem tudjuk, kik vagyunk, hisz nem tartozunk sehová. Tényleg ennyire önzőek lennénk és közben még észre sem vesszük? Mi kell, hogy ez megváltozzon?

Na mindegy, bocsánat a kitérőért. A másik nagy kerékpáros kedvencünk az az anyuka volt, aki a gyermekét az egyik kezével az üles legelején maga előtt tarva a csomagtartón egy autóakkumulátort vitt. Ilyenből többet is láttunk, ez engem ismét lenyűgözött és elgondolkodtatott, de egy újabb elmélkedős kitérőtől most már megkíméllek Benneteket.

Khmer nyelvlecke és játék a helyi gyermekekkel

A Khmer nyelvet még nem nagyon sikerült elsajátítanunk, így aztán amikor megéheztünk, elsőre nem volt könnyű dolgunk:

Persze később megtaláltuk a lángosféleséget, sőt még egy fagyit is bepróbáltunk, amikor az egyik pihenőnél megállt mellettünk egy biciklis fagylaltárus. Na, ekkor sajnos lemaradtam egy oltári jó fotótémáról, de azért a pillanatot elmeséltem, talán el tudjátok képzelni. Amit a fagylaltosunk megjelent, a vendéglős nő kisfia odarohant hozzá és felmászott a járgányára. A hütőláda tetején egy kicsi, fejméretű kerek lyuk volt, erről miután lekerült a fedél, a gyerek teljes arccal bekukucskált a hűtőbe. Ekkor még nem tudtuk, csak sejtettük, hogy jégkrém van odabent, és valóban az volt, mert egy perccel már később a gyermek és mi is egy-egy rúd jégkrémet nyaltunk, amit egyébként itt méterre adnak, letörnek nekünk egy kb. 20cm hosszú, 2-3cm átmérőjű darabot, és annak az aljába beleszúrnak egy pálcikát – ez a jégkrém. :)

Aztán az is fantasztikus volt, amikor egy nagy csoport kerékpározó gyerek mellett találtuk magunkat. Tartottak hazafelé az iskolából, kicsik és nagyok, egyedül vagy a kistestvérükkel a csomagtartón. Nekünk ez óriási látvány volt, de útközben jött egy pagoda is jobbról, ezért aztán inkább megálltunk, folytattam a videót a gyerekekről, majd megnéztük a templomot is közelebbről. Megtanultuk már, hogy nem szabad sietnünk és elrohannunk minden mellett, mert attól még, hogy ez egy kerékpártúra, az hogy eljutunk A-ból B-be, csak egy szükséges velejárója a történetnek, de nem a lényeg, mert az A és B között van az úton, és az pedig rajtunk múlik, hogy mennyi időt és figyelmet szentelünk az útra. Ezen múlik minden, azt hiszem már írtam, hogy végig lehet tekerni a világon lehajtott fejjel a napi kalóriadag bevitelre és a kilométer adagra is koncentrálva, és végig lehet menni nyitott szemmel és szívvel is. Nekünk ezen a napon az utóbbi nagyon jól ment és ezt nagyon élveztük. Így most bőven van miről mesélni.

Mert a legjobb még mindig hátravan. Ti is láttátok, mennyire nem volt könnyű így első nap élelmet szereznünk egy új országban, pláne, hogy voltunk ilyen „finnyásak” és az instant levest elsőre élből visszautasítottuk. Lehet ilyeneken élni, amikor az ember egy-két napra vagy hétre utazik, de amikor évekre, akkor az ilyesmi csak Z terv lehet, mert különben hosszútávon nagyon hamar meg lehet utálni ezeket, arról nem is beszélve, hogy ennyi „műanyagot” enni évekig, csak mert most világ körüli úton vagyunk, az nem egészséges, és erre is gondolnunk kell, mert ha hazaértünk, aztán is lesz még élet. :)

Na, de oda akartam kilyukadni, hogy az út szélén találtunk egy Vietnamból már ismert és szeretett szendvicses pultot, ezért aztán rögtön a fékeinkhez nyúltunk és beparkoltunk a kis piactér elé. Ez egy remek választás volt, mert azonnal egy kisebb gyereksereg gyűlt körénk, és noha a bicikliket kitámasztón hagytuk, ez most nem zavart minket, mert nem nagyon nyúlkáltak a gépekhez, vagy ha igen, akkor csak az enyémhez, ami mellett mindig ott voltam és tartottam, figyeltem rá. Kihasználva a társaságot (mert bosszankodni rajtuk most aztán végképp nem jutott eszünkbe – örültünk nekik, de tényleg!), gondoltam egyet, és előkaptam a noteszemet, majd a Khmer számokról kezdtem kérdezni őket. Nagyon értelmesek voltak, hamar vették a lapot és aztán sorra tanították meg nekem a számokat egytől tízig. Nagy meglepetés volt számomra, hogy a kilencet itt Kambodzsában úgy mondják, hogy ötnégy, de aztán később rájöttünk, hogy már egészen hattól így megy a számolás, vagyis a hatot úgy mondják, hogy hategy. :) Csak a srácokat elsőre nem értettem teljesen jól, vagy csak nekem volt nehéz a felfogásom, és lassan kapcsoltam. :)

Egyébként tényleg nagyon mások voltak a gyerekek, mint az elmúlt országokban. Természetesen viselkedtek velünk, nem voltak se túl félénkek, se túl kezelhetetlenül vihogósak, és ez végtelenül jó volt megtapasztalni. Nem néztek se ufónak minket, se pénzeszsáknak, és nem csak arról szólt a kettőnk közti kommunikáció, hogy ők mérhetetlenül sokat nevetnek én meg próbálok kihúzni belőlük valamilyen információt, mind hiába. Szóval ez nagyon tetszett nekünk és nagyon jó érzés volt köztük lenni. Egyiküknek különösen értelmes volt a tekintete, gondolom Ti is kiszúrtátok a videón, melyikük az.

Gondoltam megjutalmazom őket azzal, hogy ha akarnak beülhetnek a kerékpáromba, de nagy meglepetésemre erre alig sikerült vállalkozót találnunk. Amikor végre egy srác rávette magát, na ő aztán egyből bátran beleugrott a kerékpárba, és rögvest megfelelő helyre tette a lábait, amire sokszor még felnőttek sem képesek, igaz, lehet hogy ennek csak az a véletlen volt az oka, hogy a kissrác elölről szállt fel és a rövid kis lábaival nem is tudott volna másképp. Persze a pedálokat nem érte el, de azért mentünk egy kört úgy, hogy én toltam, és ennek hatalmas nevetés lett az eredménye az egész társaság részéről:

Néha úgy érzem, hogy mi is Biciclown-ok vagyunk ami persze egyáltalán nem baj, hisz ha visszagondolunk erre a napra, bizonyosan ezek a percek voltak a legszebbek ebben a 24 órában, és ezen az örömön ráadásul jó sokan osztoztunk. :)

Aztán még azt is felajánlottuk a gyerekeknek, hogy valakit elviszünk a csomagtartón Phnom Penh-be, az innen talán már csak 70km-re lévő fővárosba, de erre már végképp nem vállalkozott senki, csak mosolyogtak és nevettek. Miután a csengő és a duda már unalmassá vált, még a GPS-t is engedtem nekik nyomkodni, és milyen aranyosak volt az egyikük, hogy mellé tette a kis mobil játékgépét, hogy megmutassa, neki is van kütyüje. :)

Az estét végül nem egy szállodában töltöttük, mert a sötétedéskor még hátralett volna vagy 10km a főútig, és ha el is tekerünk odáig, ott egyrészt már sötét fogadott volna minket, na és a franc tudja, találtunk volna-e ott szállodát, vagy sem. Így inkább kerestünk egy szimpatikus házat, és nagy mutogatásba kezdtünk, hogy alhatunk-e valahol a ház körül, a tornácon, vagy valahol ahová ki tudjuk feszíteni a szúnyoghálónkat. Ebbe a második háznál belementek, és hamarosan megjelent egy angolul beszélő ember is, aki rendőr volt. Ő elmondta, hogy nem maradhatunk itt, mert itt nem biztonságos, és majd hamarosan jön egy autó a rendőrségről, akiket követnünk kell az innen 6km-re lévő településre, a legközelebbi rendőrkapitányságig, ahol majd biztonságban éjszakázhatunk. Ezt mi elfogadtuk, és amíg vártunk, addig lefürödtünk vödörből locsolós módszerrel hátul a család fürdőszobájában, majd az emberünk valahonnan még ételt is teremtett elénk. Szóval nagyon rendesek voltak velünk, és amíg ettünk, azt is elmondták, hogy ez a ház azért nem jó nekünk, mert nincs itthon a ház ura és így nem biztonságos nekünk. Mikor a rendőrök megérkeztek, kiderült, hogy nem is kell a rendőrségig elmennünk, hanem elég a szomszéd házig, ami téglából van és ahol otthon van a férfi – így az biztonságos számunkra is. :o Ennek a háznak a földszintjén egy bolt volt, odafent pedig üres, nagy szobák. Mi megkaptuk az erkélyt, mert ott mozgott a levegő, és így nem főttünk meg az éjjel. A család még lent tévézett, amikor mi elaludtunk. A szúnyoghálónkat Ayutthaya óta cipeljük, már vagy 3500km óta, de még egyszer sem sikerült használnunk, így most sem, mert végül a családtól kaptunk egyet, ami nagyobb volt hosszabb zsínórokkal, így könnyebb volt kifeszítenünk.

Ez az első nap nagyszerűen sikerült Kambodzsában, ez remélem ebből a bejegyzésből is átjött. Ha ilyen lesz a többi nap is, akkor nagyon fogjuk élvezni ezt az országot. :)

Ezen a napon, március 5-én, az első napunkon Kambodzsában 69 kilométert tekertünk, ebből kb. 37-et ebben az országban, erről szóltak ezek a sorok. Elképesztő, mi minden belefér mindössze 37 kilométerbe, nem igaz? :)