Melaka – Batu Pahat

Alig hagytuk el Melakát, máris olyat láttunk az út szélén, ami miatt megálltunk. Egy óriási, nagyjából méretarányos oldalbiciklis riksa állt az út mentén. Jól elszórakoztattuk magunkat itt, mígnem megérkezett egy maláj család is, és így meg tudtuk kérni az egyikőjüket, hogy fényképezzen le minket, hogy olyan képünk is legyen az óriás riksáról, amin mind a ketten rajta vagyunk.

Pár kilométer múlva egy kisebb dolog késztetett minket megállásra. A bringából csak annyit láttam, hogy valami nagy és hosszú eltűnik az útmenti betonkorlát mögött, aztán amikor odaértünk a bekötőúthoz, láttuk, hogy nem káprázott a szemem, valóban egy hatalmas sárkánygyík – Varánus? Nem tudom a pontos nevét… – sétált le előttünk az útról. Persze ekkor még volt sebességünk, de lélekjelenlétünk is, ezért sikítozás és hirtelen fékezés nélkül továbbgurultunk 20 métert, majd nagy csendben visszaosontunk, így még épp sikerült lefényképezni ezt a számunkra oly különös állatot, mielőtt eltűnt volna az út menti erdőben. Errefelé sok ilyen élhet, mert később sajnos láttunk még többet belőlük, de azok már mind az út közepén voltak, nem mozogtak és laposabbak is voltak…

Később átkeltünk egy folyón, ahol Zita kiszúrt a hídról egy szép kis mecsetet a vízparton, visszarohant, és lefényképezte, amíg én duzzogtam a napon, hogy miért a napon kell várnom, és egyáltalán, mire? Igen, azért szoktak lenni néhány perces összezördüléseink nagy ritkán. Fáradt az ember, nyűgös, éhes, izzadt vagy ezek kombinációja, és ilyenkor visszaesik a toleranciaszint. Persze mindig mindent megbeszélünk hamar, de van hogy már nem is kell, egyszerűen tudjuk, hogy a másik most nyűgös, és ilyenkor nem az lesz, hogy én is mogorva leszek, és nem visszaszólok, hanem ráhagyom, és megállunk, pihenünk, vagy csináljuk, amit a nyűgösebbik felünk szeretne, hogy elmúljon a nyűgje. Sokszor csak ilyen egyszerű az egész, persze van, hogy nem.

Sziesztázni egy jó lepukkant helyen ültünk le, gyakorlatilag az utcán írtam a naplót, de jó volt, jól haladtam, igaz az elején majdnem úgy döntöttem, hogy ma inkább szunyókálást csapok naplóírás helyett, de végül erőt vettem magamon, és jól tettem. Egyébként már tényleg nem megy úgy az írás, mint régen. Emlékszem, miután Grúziában találkoztunk velük, Bilasz Mariannék (magyar lakóautós, család, 3 éves kislányukkal utaztak) kérdezték meg többször, hogy hogyan bírok ennyit írni, nem értik, ők is próbálták, de estére mindig fáradtak már hozzá… Na, hát most már én sem értem! :) Nem értem, hogy bírtam annyit írni minden nap.

Délután igazán semmi említésre méltó nem történt, róttuk a kilométereket a nagyjából nyílegyenes, sík országúton. Csak egy cukornádszörpre álltunk meg valahol, aztán pedig csak a nap végén, Batu Pahat túlsó határában, egy buddhista templomhoz kanyarodtunk le. A templom zárva volt és csak egy takarítónőt találtunk, illetékest nem, így végül a templom mögötti háznál kérdeztünk, és nyertünk. :) Egy tündéri családhoz kerültünk, vagyis a nagyszülőkhöz, akik jól beszéltek angolul és nagyon rendesek voltak. A fiú unokájuk, mikor meghallotta, hogy sátrazni fogunk, eltűnt és egy fél perc múlva előkerült egy terepszínű sátorszettel, hogy megmutassa, neki is van sátra, épp tegnap kapta! :) Még mielőtt ajtóstól berontottunk volna a házba (vagyis a kocsibejáróba, mert a házba aztán sem mentünk be), előbb a sarki indiai étkezdében ettünk „chinese spagetti”-t, csak hogy teljes legyen a képzavar, csili nélkül. Közben a nagypapával és az unokákkal beszélgettünk, amit mindenki nagyon élvezett – mi is. Mondtam már, hogy könnyű kijönni a malajziaiakkal, hát velük abszolút az volt. Este még kártyáztunk a Zitától szülinapomra kapott kártyajátékkal, aztán azt hiszem, még pötyögtem valamit a sátorban, aztán én is ledőltem Zita mellé.

Batu Pahat – Tanjung Piai, irány a világ vége!

Hajnalban nem kellett sokat vesződnünk, mert a kocsi beálló tetője alatt csak a sátrunk belső részét állítottuk fel, a csomagokat pedig a bringákon hagytuk. (természetesen az értékeinket magunkhoz vettük a sátorba) A közös búcsúkép a családdal még vakuval kellett, hogy készüljön, olyan sötét volt, mikor hajnalban elindultunk. Persze ők már amúgy is ébren lettek volna, hajnali népség ez az ázsiai… :)

Nem sokat tudtunk biciklizni, mert épphogy felértünk egy laposabb emelkedőn, elkezdett esni az eső. Mire beértünk egy tető alá, már szakadt, kicsit meg is áztunk. Kivártuk a végét, nem lehetett több, mint fél óra, aztán mentünk tovább.

Mivel hajnalban csak pár falat kekszet ettünk, 9 óra felé már elkezdett korogni a gyomrunk. Megálltunk egy útszéli sokasztalos vendéglőnél, ahol egy kedves fiatal srác segített nekünk tolmácsolni. Később, amikor már ettünk, oda is ült hozzánk, és hamar megtudtuk róla, hogy ő a szemközti számítógép bolt és szerviz tulajdonosa és egyszemélyes mindenese. Zitának a régi-régi kis fehér netbookjában, amit még a 100napbringához kaptam támogatásként a Speedshop-tól, tönkrement valamikor a wifi-je. Ezért ő egy jó ideje már csak úgy tud netezni, ha összekötjük egymást egy Ethernet kábellel és indítok neki egy proxy-t. De ez kényelmetlen, ráadásul lusta is voltam normális megoldást keresni, így pl. neki a skype a proxy-val nem megy. Viszont most jött az ötlet, hogy az új barátunkkal megnézessük a wifi adaptert, és ha nem javítható vagy cserélhető, akkor vehetünk nála egy kis USB-s wireless hálókártyát Zita netbookjába. Ez volt a terv, de idáig nem jutottunk el, ugyanis a barátunk nem tudta annyira szétszedni az első generációs EeePC-t, hogy ki tudja venni belőle a wifit. Ellenben mikor összerakta a gépet, a wifi újra működött rajta! :) Ugráltunk örömünkben, oké, hogy csak egy apróság, de akkor is, tök jó érzés volt, hogy újra teljes értékű a masina és rendben működik, ráadásul úgy, hogy még költeni sem kellett rá.

Aztán szóba került az én szakmám is, mire a srác kibökte, hogy már nagyon rég szeretné elkezdeni a CCNA-ra való tanulást. Azt is elmesélte, hogy szeptemberben az újdonsült feleségével babát várnak erre a világra, ezért a gratuláció után azt is elmondtam neki, hogy akkor igyekezzen! És mellé még rengeteg anyaghoz, self-study-khoz, videós oktatóanyagokhoz, emulátorhoz küldtem neki át elérhetőségeket, mert ekkor már az én netbookom is nyitva volt, bekapcsoltam, mert felajánlotta, hogy használhatjuk a bolt wifijét, így fel tudtam tölteni az aznapi bejegyzést még 2 óra előtt, vagyis magyarországi reggel 8 előtt. :) Nagyon örültem, hogy én is segíthettem valamit a srácnak, tényleg mindent megmutattam neki, aminek én örültem volna a vizsgára való felkészülésnél, egyedül a braindump-okról nem szóltam még neki, ezek gyakorlatilag a vizsgakérdések, ezt azért nem akartam lelőni neki, mert tudom, hogy az ember sajnos képes a rövidtávon könnyebbnek tűnő utat választani. Ha megmutatom neki most, lehet csak a vizsgára készül fel, és nem a hálózatokat tanulja meg, hanem csak egy papírja lesz róla. Azért mondtam, hogy egy héttel a vizsga előtt még keressen meg… Majd akkor. Egyébként ő azért akarja a CCNA-t, mert az a terve, hogy kisebb hálózatokat supportálni fog havidíjért. Kérdeztem, a bolt hogy megy, de a válasz az volt, hogy egyre nehezebben. Mondjuk szerintem őt nem kell félteni, nem annak a típusnak tűnt, meg Malajzia sem az a hely, ahol hoppon maradnának azok, akiknek van gógyijuk és bátorságuk is használni azt. Nagyon örültem, hogy összefutottunk ezzel a sráccal, jó volt egy kollégával beszélgetni egy kicsit. Remélem, tényleg megcsinálja a CCNA-t még a baba előtt. Azóta még nem írt.

A sziesztáról megint semmi újat nem tudok elmondani, úgyhogy ugorjunk is a délutánba. Ekkor már nagyon a félsziget csücskén jártunk, ha kicsit kizoomoltam a GPS képernyőjén, látszott, hogy már csak egy kevés föld van előttünk, aztán csak a tenger. Ez motiválóan hatott, hiszen azt terveztük, hogy az éjszakát kint töltjük a csücsökben, vagyis a kontinentális Ázsia, vagy ahogy mi még inkább szerettük mondani, a kontinentális Eurázsia legdélebbi pontjánál. Ezért keltünk annyira hajnalban és ezért vágtattunk ma annyira.

Az utolsó 30km-en még kétszer álltunk meg, mert csak nem akart múlni a hőség. Másodjára rendeltünk is, egyrészt korai vacsorát, másrészt elvitelre késői vacsorát és reggelit, mert úgy gondoltuk, ott kint nem lesz semmi. Nem is tévedtünk, már ami a kaját illeti. Mert amúgy volt ott sok minden, még kemping is, igaz azt nem láttuk, mert zárva volt. Ahogy a látogatóközpontba sem akartak már beengedni. Először, aztán másodszor sem… Aztán harmadjára csak meglágyultak, mi meg rohanhattunk, hogy még a sötétedés előtt kiérjünk.

Pallókra épített sétányokon siettünk a mangrove erdőből kifelé, hogy kiérjünk a nyílt vízre, ahol van valami felirat, emléktábla, vagy akármi, ahol fényképezhetünk. Nálunk volt Bucó, Nyuszi, Malacka, Bulcsú, a filcek és egy nagy barna kartonpapírdarab, ebből sejthetitek már, mire készültünk ezen a nem hétköznapi helyen. Igen, megünnepelni a 18.000 km-t!

Előtte azonban még kiderült, hogy rossz helyre szaladtunk ki, nem itt van a földgömb emlékmű felállítva, eltévesztettük egy elágazást a mangrove erdőben! De mi ez itt a földön?! Zita talált egy tabletet, ami hamar el is kezdett csörögni a kezében.

Emberünk frankón megkérdezte a telefonban, hogy nem láttuk-e a tabletét… :) Aztán még jópárszór hívtak minket, míg a másik helyre siettünk át, ahol már alig voltak fények, úgy kellett megfotosoppolni ezt a fényképet, hogy látszódjon rajta valami. Erről a világ végéről majdnem lecsúsztunk… Kérdezhetitek, hogy miért nem érkeztünk előbb, vagy nem vártuk meg a reggelt? Nem tudtuk, hogy itt ilyen komoly látogatóközpont van belépővel és nyitva tartással, viszont azt megtudtuk a recepción, hogy reggel csak 9-kor nyitnak, addig meg semmiképp nem akartunk várni, hisz másnap találkánk volt és különben sem szeretünk a hőségben tekerni, ismét hajnali kelést terveztünk.

Még meg kellett találni az esti táborhelyünket. A parkoló bejárat felöli sarkában egy tetőt, négyzet alakú pihenőhelyet találtunk, ahol pont gyönyörűen elfértünk a szúnyoghálónkkal és a matracainkkal a szépre lakkozott fadeszkákon. Ehhez az engedélyt is megkaptuk a biztonsági őrtől és még néhány liter ivóvizet is mellé. Zuhanyozni a mangrove erdő szélébe, cölöpökre épített mosdóban tudtunk. Este ma is kártyáztunk még kicsit, viszont a naplóírásra már nem futotta. Igaz, a netbook-ot bekapcsoltam, aktiváltam valami egynapos adatcsomagot a maláj SIM-kártyámon, mert a Kindle-n már nem ment a net, nekem meg még egyeztetnem kellett a holnappal kapcsolatban, Johor Bahru-ban nagy fogadást szerveztek a tiszteletünkre a helyi bringások. Erről kellett még leveleznem, na meg a Szingapúriakkal is kellett egyeztetni.

A Kindle pedig… :( Vége az aranyéletnek, jó ha tudja mindenki, aki csak a 100 országban működő ingyen net miatt venne Kindle-t: ezt már visszavonták. Már csak a Wikipedia korlátlan, és azon felül havi 50MB-ot kap minden felhasználó. Na meg persze az Amazon Store-t meg a vele járó egyéb szolgáltatásokat is elérni, de a teljes netet már csak ilyen nagyon korlátozottan. Persze azért még így is szeretjük a kütyüt, Zita most is ezen olvas velem szemben, amikor ezt írom.

Ha már a Kindle-ről van szó, azt is elmeséltem, hogy hogyan csinálták a váltást és a vele járó figyelmeztetést, mert ez se volt semmi! :) Elkezdett beszélni a Kindle-nk… :o Először nem értettem, hogyan állíthatódott el ez a funkció rajta, hisz mi nem kapcsoltuk be a beszédes segítséget a menükben való lépkedéshez, se a felolvasást. Aztán láttam a figyelmeztető szöveget, hogy vége az ingyen netnek, de még itt is jó fejek voltak, hogy ne legyek inconvience nagyon, az első figyelmeztetés elolvasásától 24 óráig még működött az ingyen net korlátlanul. Aztán másnap is figyelmeztettek, és onnantól már csak a Wiki ment… És nekem csak ekkor esett le, miért kezdett el beszélni a Kindle pont ugyanekkor. A központból, 3G-n keresztül felkapcsolták rajta a hangos funkciókat, hogy ha netán vakok használnák, akkor ők se lepődjenek meg, hanem felolvassa nekik a kütyü a figyelmeztetést. Most hogy leírtam, és belegondolok jobban, lehet, hogy mégsem jó a teóriám, hisz a vakok miért ne használnák eleve mindig hangosan a Kindle-t? Mindegy, inkább, ha van köztetek Kindle Keyboard 3G tulajdonos, mesélje el, mit tapasztalt!

Tanjung Piai – Johor Bahru, oltári fogadtatás

Másnap nagyon nyűgösen keltem, most már értem Dúdot is, miért nem lehet hozzászólni bizonyos reggeleken x ideig. Kb. én is olyan nyűgös voltam ezen a reggelen, amilyen ő szokott régen. :) Rajtam kávé nem segített, csak az, hogy nagy nehezen összekaptam magam és a tábort magunk körül, aztán kimentünk még egy újabb 18.000km-es fotóra a mesterséges sziklához, majd kigurultunk az útra, vissza ahol jöttünk, el a számítógép központ mellett, majd ki a főútra és vissza északra. 20-30km benne volt ebben a világ végében, de végülis megérte. Megtaláltuk valakinek a tabletét. Ja igen, a recepcióssal végre szótértett a tulaj, később eljöttek érte amikor épp Zita zuhanyzott, nem volt nagy örömködés, de persze megköszönték. Azt hiszem ők is természetesnek vélték, ahogy mi is, hogy ennek így kellett történnie. Legalábbis én annak tudom be, hogy nem nyomtak le hosszú hálálkodást, hogy ez itt természetes. De lehet, hogy tévedek, nem tudom.

A főútról átvágtunk, kb. 20km-t egy negyedrendű úton tettünk meg, vártuk, hogy ez majd kicsit más lesz, kicsit izgalmasabb, de nem volt az. Csatornák, házak, majdnem minden ugyanaz, mint a nagy úton, csak minden kicsit közelebb, és kisebb a forgalom. Sőt, éppen ezért, igazából fura tudom, de unalmasabb volt a kis úton, nem voltak mecsetek, vendéglők, nem volt annyi ház, annyi élet. Padkánk pedig majdnem mindenütt volt Malajziában a nagy utakon, tehát veszélyesnek sem voltak nevezhetőek ezek a másod-harmadrendű utak.

Johorig csak egyszer álltunk meg enni, ekkor észrevettem, hogy eltörött egy újabb helyen a csomagtartóm, ezúttal a bal első az elülső, felső illesztésénél. Ez így együtt már három törés az alumínium csomagtartókon.

Johor Bahru egyébként Malajzia legdélibb városa, Szingapúrral szomszédos, és sokan azt mondták nekik az előző hetekben, hogy oda ne menjünk, ott nagy a bűnözés, ott csak kirabolnak minket, ezért Szingapúrba menet csak száguldjunk át rajta.

Hát, ami azt illeti, mi ilyen élményeket nem kaptunk, épp ellenkezőleg, olyan fogadtatásban volt részünk, hogy attól komolyan zavarban éreztük magunkat. De kezdjük az elején! Tudtuk, hogy várnak ránk, azt is, hogy még a média is kijön majd, ezért ezen a napon is korán indultunk, így volt 1-2 óránk a város határában a találka előtt. Ezalatt megebédeltünk és lezuhanyoztunk. Utóbbira egy templomban nyílt lehetőség, de ez a templom nem ám akárhogy nézett ki! :) Ha nincs rajta a kereszt és a Jesus feliratok helyett valami más van, komolyan elsőre azt hittem volna, hogy ez egy kisebb multiplex mozi, de nem, ez frankón egy templom volt. Tudjátok, már meséltem, hogy Malajziában nem engednek új templomokat templom alakúra építeni, hát építenek ilyeneket. Jó, bent volt sok más is, pl. fent az egyik helyiségben épp fotózáson mentünk keresztül a fürdőszobához, és az emberünk, aki mindezt megengedte, na neki is megvolt a története. Drogozott, az utcán élt, aztán itt a templomnál megtalálta magát és most már itt dolgozik.

Miután rendbetettük magunkat, elindultunk a megbeszélt úton a megbeszélt irányba. Egy hatalmas felüljáró után néhány bringás tűnt fel az út szélén, már messziről integettek nekünk. Malcolmék voltak azok, Malcolm Chen és egy nagy csapat helyi bringás, akik már azóta vártak minket, hogy Meng kitette a hírünk a Malajziaia Túrakerékpárosok Facebook-csoportjába. Nagy örömködés, bemutatkozás, fényképeszkedés kezdődött, aztán visszagurultunk az útra és azon még kanyarogtunk vagy 30 percet bent a városban, néha felhőkarcolók között, mire egy utcában kisebb tömeget láttunk meg konfettirakétákkal, ahogy ránk várnak. Először megijedtünk, hogy petárda, de nem, csak konfetti volt… Igaz, ha kérdezik, ezt se kérjük, de hát mindegy. Itt ezen a helyen 5-6 embernél annyi tükörreflexes fényképezőgép volt, hogy azok árából az egész hátralévő utunkat ki tudtuk volna finanszírozni. :) Ezeket kattintgatták ránk minden szögből, aztán pedig jöttek a kérdések, amelyek ahogy azt az ilyen interjúknál várni lehetett, nem voltak nagyon mélységesek, de ez nem baj, nem vártunk mást, nem csalódtunk. Itt volt egy politikus is, aki a sajtó előtt fogadott minket, róla a barátaink csak az első találkozáskor szóltak nekünk, ekkor már nem volt mit tenni, de nem is akartunk, egyrészt nem akartuk bajbasodorni az újdonsült barátainkat, másrészt ellenzéki volt a politikus – aki le akar váltani egy 50+ éve hatalmon lévő rezsimet, az a barátunk! :) Najó, ilyen könnyen nem mosolygunk újságokban egy lapon politikusokkal még ez esetben sem, de itt most nem volt nagyon választásunk, meg különben is választások után voltunk, igazán sok nem múlhatott ezen semmi.

Innen következett a fogadtatás számunkra is igazán élvezetes része. Most már sokkal csendesebb utcákon tekertünk, tudtam beszélgetni a bringásokkal, köztük a politikusunkkal is. A bringások törzshelyére érkeztünk meg, ahol aztán folyt minden jó, limonádé, csirke-rizzsel, bringásburger, sőt még egy tortával is megleptek minket! Mi teljesen kész voltunk, hogy ilyen fogadtatást kaptunk, és hiába próbáltuk érzékeltetni, hogy mi csak egy másfajta életet választottunk, és most ezt éljük, és igazából ez annyira nem sokkal csodálatraméltóbb, mint mondjuk egy szép orvosi, tanári vagy mérnöki karrier, csak épp más és ezért különleges, ez nem hatotta meg őket, nekik mi voltunk a szuperkülönleges, szuperbátor kerékpáros páros. :) Aminek persze mi szintén próbáltunk minél inkább megfelelni, és ez terhes sem volt egyáltalán, mert tudtunk mit mesélni amin ámultak tovább és közben azt is tudtuk, hogy nekünk már nincs hátra fáradtság sok a mai napon, csak átgurulni egy szállodába, amit hiába mondtunk Malcolm-nak, hogy nem kell, ő lefoglalt nekünk egy szobát, és nem hagyta hogy szerénykedtünk, amikor másodjára is visszaírtam neki, hogy nem kell, azt válaszolta, hogy de nagyon jól fog esni az a kis kényelem. És tényleg nagyon jól esett, apró szobánk volt, de nagyon szép, nagyon tiszta és nagyon kényelmes. Mivel Melakában nem nagyon sikerült kipihenni magunkat és aztán meg állandóan hajnalban keltünk, ezek után nagyon jól esett itt kipihenni magunkat. Este még lementünk egy szemközti pláza parkoló szintjén található apró szupermarketbe és bevásároltunk közel 7000 forintból csupa olyan élelmiszert, amit a következő szűk egy héten terveztünk megenni Szingapúrban. Ott ugyanis minden sokkal drágább lesz, legalábbis ezzel riogat minket mindenhol mindenki, akiknek eddig említettük, hogy Szingapúrba is megyünk majd. Ez másnap megtörtént, de csak miután feladtunk néhány képeslapot a Johor-i főpostán. :)

Nagyon szépen köszönjük a Johor Bahru-i bringásoknak és Malcolmnak ezt a fantasztikus fogadtatást, nagyon jól éreztük magunkat Veletek!

Malajzia Összefoglaló

Malajzia fantasztikus ország, nagyon sokszínű és a környező országokhoz képest nagyon fejlett, néha már el is felejtettük, hogy Ázsiában vagyunk. Persze nem az indiai éttermekben, sem a kínai éttermekben, sem akkor, amikor az itt is mindenütt jelen lévő fenomenális ázsiai vendégszeretetet élveztük. A malajziai emberekkel nagyon könnyű szót érteni, nagyon kedvesek és segítőkészek. Malajziában sokkal kevesebb nehézséged lesz, mint ahogy az amúgy máshol Ázsiában megszokott lenne, ugyanakkor például itt is lehet kapni kiváló autentikus indiai ételeket, indiai emberektől. :) Szóval Malajzia abszolút megér egy látogatást, hisz még olcsó is. :) Mit kell még elmondanom róla, egy nagyszerű ország, nagyszerű emberekkel, pont. :)

Köszönjük az összes malajziai barátunknak a fantasztikus vendégszereteteteket. Zita erre a szóra ezt mondta: “Te jó ég, szegény külföldiek, akik meg akarnak tanulni magyarul…” :) Szereteteteket. :) Szóval köszönjük Malajzia, szerettünk Nálatok lenni!

Érkezés Melakába

Port Dicksontól már nem volt sok hátra, második nap már csak 81,5km-t kellett tekernünk. Reggel áttoltuk a bringákat az út túloldalára, ahol egy tágas parkoló sarkában megreggeliztünk, miközben macskák hada mérte körbe a kerékpárjainkat, néhányuk még a körmét is bele próbálta mélyesztani a gumiabroncsunkba, egy másik pedig a küllőket feszegette. Persze megjavítani nem tudták a bringát, de elrontani sem. :)

Ez a nap sem volt hűvösebb mint az előző, a délelőtt hamar ránk tört a hőség, ezért a tekerést egyre sűrűbben szakítottuk meg pihenésekkel, árnyékba vonulásokkal. Azt hiszem a kelleténél többször is megálltunk, ez részben annak volt köszönhető, hogy négyen voltunk. Amikor mi csak pisilni álltunk volna meg, akkor Dave és Meng be is ültek a vendéglőbe és rendeltek egy kört a 100Plus-ból. Persze mindez nem volt baj, csak észrevettük, hogy négyen nehezebb a haladás, de ez így természetes, hisz még összeszokott csapatnak sem nevezhettük magunkat a tegnapi tekerés után.

A cél erre a napra az lett volna, hogy megérkezzük a délutáni forróság beállta előtt Melakába, de ez sajnos nem sikerült. Az út, amiről tegnap barátaink még azt mondták, hogy szép sima lapos lesz, hullámos volt és legtöbbször olyan távol haladt a parttól, hogy nem is láttuk a tengert. Én ezen próbáltam javítani, de végül csak rontottam, követtem a GPS-t Meng útvonaljavaslatát felülbírálva és ezzel szépen meg is jártuk, egy katonai terület kapujában visszafordítottak minket, így lett +8 kilométer a 3 kilométeresnek induló tengerpart menti levágásból. Ez már hála az égnek Melaka határában volt így nagyon mélyen nem érintett minket.

Biciklivel Melakában

Melakában a szállásunk egy Warmshowers tagnál volt, Howard egy Ringo’s Foyer nevű vendégházat üzemeltet, és itt látja vendégül a bringásokat, a többi vendégtől függetlenül teljesen ingyen és baráti alapon. Ezt azért teszi, mert ő maga is kerékpártúrázó és kerékpárőrült, a szállójában tele vannak a lépcsőházak és a közös helyiségek kerékpárokkal, kezdve a gyönyörű veterán gépektől az össztelós downhill szörnyetegeken, fixiken és az országúti paripákon át az apró összecsukható városi bringákig. Egy csoda volt már csak végigjárni is a szállodáját, annyi szép kerékpárt láttunk nála. Emellett mesélt is a legutóbbi ausztráliai, keleti parti túrájáról, és elkísért minket olyan helyi, utcai éttermekhez, amelyeket különben soha meg nem találtunk volna. Ez nem csak az ízek, hanem az árak miatt is praktikus volt nekünk, és még az is nagyszerű volt ebben az éjszakai kiruccanásban, hogy nem ufóként mentünk, a fekvőkerékpárjainkkal, hanem sima bringákon, amelyeket Howard szállójánál lehet bérelni tőle (nekünk ez is ingyen volt, de azt hiszem ezzel a rendes vendégek is így vannak). Howard a vacsorához menet végigvitt minket egy kicsit a város nevezetességein, igaz, ehhez kamerát nem vittünk, de ez mindegy is volt, sötétben, egy őrült bringást követve nem is tudtunk volna értelmes képeket lőni. Howard a városi kerékpártúra közben elmondta, hogy a fő turistainformációs pultnál, annak a hídnak a lábánál, ahol a képeken azt a sok bordó épületet és templomot látjátok, attól a ponttól minden szombat reggel, ha jól emlékszem 8 órától ingyenes túravezetés indul, amely a város nevezetességeit mutatja be. Mi erről sajnos lemaradtunk, mert a második melakai napunkon, vagyis a szombat reggelén szakadt az eső, ezért végül nem mozdultunk ki, valószínű maga a túravezetés is elmaradt, mert dézsából öntötték az égiek az esőt. Fontos megjegyezni, hogy Melaka nagyon népszerű hétvégi kiruccanó hely a fővárosiak körében, ezért szombaton és pénteken iszonyat zsúfolt, tömegekkel van tele és dugókkal, araszoló autósorokkal. Vasárnap délutántól viszont kiürül a város és így is marad péntek estig. Sajnos amikor mi voltunk, még a péntek is valami állami ünnep volt Malajziában, így mindhárom nap eléggé tele volt a város emberekkel.

Ja igen, akkor hagy mutassam be Melakát! :) Ez a városka Malajzia egyik gyöngyszeme, kb. félúton van a nyugati partján a félszigetnek Kuala Lumpur és Szingapúr között. Georgetown-al is szokták együtt emlegetni, mert ahogy ott a szigeten, úgy itt is megtalálni egy utcában a buddhista, a hindu, a keresztény és a muszlim templomokat. Vagyis utóbbi esetben inkább hívjuk őket mecsetnek. :) Ennek megfelelően a gasztro-élményekre vágyók is megtalálják itt a számításaikat, hiszen sokféle népek élnek itt, rengeteg féle és fajta étel lelhető fel az utcai étkezdéktől kezdve a komolyabb éttermeken át mindenütt szerte a városban. A folyón, amit már említettem, sétahajó járat is közlekedik, ez állítólag nagyon romantikus, főleg este. Elképzeltük, jó volt, ahogy sétálni is, mert így még a pénzünk is nálunk maradt. :) A folyóparton egyébként tényleg nagyszerű sétálni, erre van is lehetőség, nem hogy az autóktól jól elválasztott járda (ami már önmagában nagy szó Ázsia sok szegletében), hanem még rendes sétálóutcák is vannak a folyó két szélén. Az egyik oldalt a házakra pedig mindenféle streetart-ok vannak pingálva, az egész nagyon érdekes.

Az érkezésünk utáni napon megérkezett a városba Ian és Kimberly is, valamint Dave felesége és a lányuk. Nagy közös városnéző kerékpártúrát csaptunk, mi Zitával hagyományos bringákon, szalmakalapban, Ian egy összecsukható bringán, Dave felesége és lánya pedig egy érdekes egybeépített Surly kerékpáron. Az első bringa, amin az anyuka ült, csak egy egyszerű, de nagyon szép, masszív túra gép volt. Ennek a nyeregcsövére volt szerelve a hátsó kerékpár stucnia egy merev csövön keresztül. Ennek a hátsó bringának nem volt első kereke és a váznak is más formája volt, hogy elférjen az első bicikli hátsó kereke mögött. De a hátsó háromszög, a nyereg, a hajtás és minden más olyan volt, mint egy rendes biciklin. Érdekes megoldás, meg kell hagyni! :)

A barátainkkal szépen körbejártuk a fő látnivalókat, először az apró kis főtéren néztünk szét, ahol a biciklis riksások vártak az utasaikra. Vagyis inkább a vendégeikre, ugyanis kétlem hogy bárki azért ült volna fel ezekre az agyondíszített, emberi hajtású, de akkumulátorról világító és zenélő őrültségekre, hogy eljusson A-ból B-be. Hanem mert van és mert szórakozni akartak… Én azt hiszem, túl fafejű és túl felnőtt vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem és majd amikor gyerekünk lesz, vissza kell fejlődnöm a szintjére egy gyermeki léleknek, hogy megértsem, miért jó ez? :) Mert egy gyerek sok mindent akar majd csinálni, ami egy felnőttnek butaság vagy céltalan dolog. Erre játszanak ezek a riksások, meg a gyereklelkű malajziai felnőttekre, akikből azt hiszem, nagyon sok van. :)

Az első állomásunk valami híres erőd kapuja volt, vagyis inkább az egészből megmaradt romrészlet, ez előtt próbáltunk egy közös fényképet készíteni, amin mindenki rajta van, és ehhez megkértünk egy fényképezőgéppel bíró járókelőt. Az eredmény frenetikus lett, gyönyörű a járda mintázata alattunk, olyannyira, hogy a fotósunk úgy gondolta, hogy jó, ha a kép felét kitölti. A rom teteje meg már nincs benne, de mi szépen a közepében vagyunk a képnek! :) Régebben még bosszankodtam az ilyenen, most már csak mosolyogtam rajta, mondván, hogy majd megvágjuk, és aztán gyorsan készítettem egy rendes képet is az üres rommal.

A következő megállónk egy dombtetőre épített kis erőd volt, apró ágyukkal és szép kilátással az egész városra. Eztán jöttek a gasztronómiai élmények, olyan finom szószban áztatott gőzölt csirkét ettünk, mint az ipoh-i, csak itt speciális „rice balls”-okkal, vagyis apró labdákba gyúrt rizsadagokkal adták. Még mielőtt hazaindultak volna a barátaink, egy élmény még hátravolt, a layered pancake! Eltekertünk a közeli pláza sarkán található cukrászathoz, ahol hatalmas sor állt. Amíg Zita és Ian sorbaálltak, addig én végigrohantam a plázát, AA aksik és elemek után kérdezve a fotós boltokban. Minden drága volt, így itt nem vásároltunk, de mire befejeztem a körbejárást, Zitáék sorra kerültek és hamarosan a többeik is befutottak. Kb. fél órával utánunk, pedig egy kilométert sem kellett tekernünk attól a helytől, ahol szétváltunk és ők autóba szálltak. Ekkora dugók vannak hétvégenként Melakában. A sok rétegből összepakolt torta szeletei nagyon finomak voltak, ez is Melaka egyik nevezetessége, és tényleg nagyon sokan kedvelik, mert amíg ott voltunk, rengetegen voltak a cukrászatban, a tortákat pedig nagy sárga dobozokban folyamatosan töltötték fel a cukrászüzemből érkező teherautókon.

Esküvőn

A tortaevés után elbúcsúztunk a Kuala Lumpur-i barátainktól és visszamentünk Howard szállójába, ahonnan már csak este mozdultunk ki, de ez is emlékezetes volt. Howard egyik barátjának esküvője volt, és ide csak úgy beállítottunk vele együtt mi is – persze ez nekünk csak akkor esett le, amikor odaértünk, mert Howard csak annyit árult el előre, hogy megyünk enni. Így aztán fényképezőgép sem volt nálunk, az ember nem visz magával vacsorára fényképezőgépet… Ez hiba volt, annyiszor megtanultuk már, hogy mindig mindenütt legyen nálunk kamera, mert mindig jöhet valami téma – mégis, néha még most is elfelejtjük. A lagzi a következőképpen nézett ki: Egy családi ház kapubejárójában és az utcán voltak felállítva sátrak, asztalok és székek, folyt a tea és a 100Plus a csapból, sokféle étel, tészták, sütemények voltak kipakolva, igaz mi már csak a maradékra értünk oda, de így is nagyon jó volt, itt most nem az ételek adták a fő élményt, hanem az asztaloknál eltöltött beszélgetések. Megismerkedtünk egy kedves fiatal párral, akikkel egy nagyon jót dumáltunk. A srác most váltott munkahelyet, mert elege volt, hogy a régi helyen széthajtották a belét és csak éjjelente járt haza a teste aludni, miközben a lelke ott maradt a melóban. Most egy másik helyen dolgozik (valami logisztikus ő is, mint Ian), ahol kevesebbet kell bent lenni és lazább a környezet, jobban is érzi magát már most. A feleségével mind a ketten moziőrültek, minden csütörtökön ott vannak a premiereken, ha nem láttak volna már minden filmet, ami épp megy a mozikban, lehet elmentünk volna velük másnap egy mozira, tudjátok már írtam, hogy itt Malajziában nem túl drága a mozijegy, Penangban megnéztük az Ironman 3-at és nagyon jólesett egy ilyen fajta kikapcsolódás is. A lány egyébként tündérien nevetett, állandóan mosolygott és ilyenkor úgy összehúzta a szemét, hogy csak egy vékony sötét sáv látszott ki belőle. Zita meg is kérdezte tőle, hogy ilyenkor lát-e valamit, mert mi már nem látjuk a szemét, mire még nagyobb nevetésbe kezdett és közölte, hogy ezt bizony már a férje is megkérdezte tőle az első randik egyikén és igen, lát nevetés közben is. :) Jó volt ez a kis esti beszélgetés ezen az esküvőn ahol egyébként az ottlétünkkor nem volt nagy a felhajtás már. Persze az ifjú párral is találkoztunk, beszélgettünk velük is és gratuláltunk nekik, de egyébként, ha nem mutatkoztak volna be, nem tudtuk volna megkülönböztetni őket a vendégektől. A malajziaiak szinte kivétel nélkül nagyon jól beszélnek angolul, mert az iskolákban már rég kötelező második nyelv az angol. Akikkel mi találkoztunk Malajziában, azokkal az emberekkel mind nagyon könnyen és nagyon jól kijöttünk. Ez valószínű annak köszönhető, hogy főleg városiakkal volt dolgunk, az ő világuk szinte minden eddigi országénál közelebb áll ahhoz, ahonnan mi jöttünk.

Másnap már csak néhány rövidebb sétára mentünk ki a városban. Fáradtak voltunk, nem nagyon sikerült a pihenés Melakában, mert mindig volt valaki akivel mentünk valahová vagy csináltunk valamit.

Ezen a napon megnéztünk egy nagyon szép buddhista templomot, egy érdekes, zöld tetős, fehér mecsetet, amilyet még sose láttunk, és a katolikus templomba is bekukkantottunk. A délután én már csak zöldhagymáért rohantam ki a másnapi útravaló túlélőszendvicsekhez, amikor végre megpillanthattam Melaka nyugodt, hétköznapi arcát is. Eltűnt a tömeg és az autók, a kis színes utcák üresek lettek, kellemes volt rajtuk keresztül a bringás csavargás, aminek a végén meg is leltem a zöldhagymát az egyik étterem konyhájában, ahol hajlandóak is voltak eladni nekem néhány szálat. Másnap Howard-al Dim Sum-ot reggeliztünk a szállója előtt, nem hagyott minket fizetni, aztán még el is kisért minket az egyik összetelós, fél első villás szörnyetegén a város határáig.

Bocs, ha ebből most hiányzott a lendület, 37,6 fokos hőemelkedéssel fejeztem be a cikket, Zitával bekaptunk valami fertőzést, először ő rajta jött ki, tegnap 39,1 is volt a láza, mára meg én is bekészültem. Szóval kényszerpihenő van, állunk pár napot és pihenünk, aztán majd, ha meggyógyultunk jönnek újra a kalandok és ha már csak kicsit is jobban leszek, írok is újra, talán még ma.

Ez a négy nap 2013. május 23-26. volt, ebből az első nap 81,5km-t tekertünk Melakában, aztán ott még 16,3-at a városban cikázva. Az egészet pedig betűkbe vetettem ma és tegnap, vagyis július 23-24-én, két hónappal a történtek után. Mire nem jó egy kis betegség! :) Tegnap még úgy gondoltam, hogy majd ezt jól megszínezem témák szerint, de mivel azóta már a hajam is fáj, ezt majd legközelebb… És ne aggódjatok, jól leszünk, esszük a fokhagymát, az mindenre jó! :)

Komolyan mondom, Ti vettetek rá, hogy folytassam a naplóírást. A kommentjeitekkel. Már nem olyan jó az írókám, mint régen, ha rám jön, akkor beindulok, írok cikkeket, vagy blogbejegyzéseket, mikor miből vagyok lemaradva és mihez van kedvem, de már egyre nehezebben veszem rá magam. Van, hogy egy hétig egy betűt sem írok, aztán van, hogy egy nap alatt kibújik a falakból annyi cikk, hogy abból megélünk egy hétig is. Mert tudjátok, az ihlet nem belőlünk jön, hanem csak átfolyik rajtunk, és az Eat, Pray, Love szerzőnője szerint a falakból jön belénk. :) Én nem tudom, hogy van ez, de én inkább csak inspirációnak hívom ezt a dolgot – és Köszönöm Nektek! Számomra is fontos, hogy haladjon a blog, de ha csak kényszerből ülnék le írni, az nem tetszene, ezért azt nem is teszem, most sem így ültem le, hanem úgy hogy lefekvés előtt elolvastam a telefon feedolvasóján az új kommenteket, és meglepődtem, hogy 8 új jött. Köztük nem mind volt teljes egészében pozitív a blogra nézve, de ez nem baj, sőt az a komment indította el a folyamot, úgyhogy azért is hálás vagyok. :) Aztán ennek hatására elkezdtek keringeni mindenféle gondolatok a fejemben, aminek a vége az lett, hogy fejlámpával az így megtelt fejemen leültem az ágy sarkához (amiben Zita már fél órája szuszog a takaró alatt), és elkezdtem ezeket a sorokat írni. Na de most már csapjunk inkább a kilométerek közé! :)

Indulás Kuala Lumpurból

Kuala Lumpurból egy szép napos reggelen indultunk tovább, és persze a rutinos Meng-bácsi már előbb össze volt pakolva, mint mi, ezért a végén vagy negyed órát üresben várakozott, amíg mi még ezt-azt pakolásztunk a táskákba és a bringák körül. Ilyenkor reggel derül ki, hogy hoppá, hát nem mentettem le a képeket a fényképezőgép SD-kártyájáról, elő kell pakolni a netbookot, de már azon sincs hely, akkor a hordozható vinyót is ki kell szedni a másik táska aljából… És közben megy az idő, és Meng leül a számítógépe elé, veszi a gitárt, és rákezd egy nótára: „Country Roads, take me home, to the place I belong…” – Úgy érti az öreg, hogy az útra! Az úton van a helyünk! Micsoda reggel volt, nagyon tetszett, hogy Meng rákezdett erre a nótára, megadta számomra az alaphangulatot.

Nagy kerülővel kezdtünk, ugyanis rá kellett kanyarodni az autópályára. Ehhez egy egész nagy blokkot meg kellett kerülnünk, de megérte, mert így egy rövid forgalomban való tekerés után letérhettünk a pálya mellé és szinte saját sávunk volt a sztráda mellett. Megint olyan motorosoknak és kerékpárosoknak elválasztott, dedikált kis aszfaltsávon haladtunk, mint befelé jövet a városba. Meng nagyon ment a HP StreetMachine-on, el is húzott tőlünk, de mindig csak 100-150 méterre, hogy még lássuk, aztán belassított a mi tempónkra, de be nem várt minket, csak ha megállt egy fa árnyékában. Igaz, nem értettük, miért nem vesz inkább vissza kicsit a lovakból és megyünk mind a hárman egymás anschlussában, de azért még nem is haragudtunk rá, mindenkinek meglehetnek a saját heppjei, és ő gondolom, amikor nincs éppen az éves nagy utazásán, akkor egy héten legfeljebb egy-két nap bringázik, ilyenkor aztán meg már be van sózva és kitekerne a világból. :)

Hármunk közül egyébként én voltam a gyenge láncszem ezen a reggelen, még Zitától is lemaradtam néha kicsit, nem tudom, mi volt velem, de nem esett jól ez a korai gyors tempó. Kb. egy óra tekerés után aztán furcsa szagot kezdtünk érezni, olyan volt, mintha szmog lenne, de nem lehetett az, hiszen akkora nagy forgalom nem volt mellettünk a pályán és már a belvárostól is nagyon messze voltunk, ekkor talán már félszáz kilométerre is. Nem értettük a dolgot, egyedül arra tudtam gondolni, hogy valami nagyon csúnya gyár lehet a környéken, ami ontja magából a szennyet és ez itt Ázsiában senkit nem zavar mert az illetékesek jól meg vannak kenve, a lakosság meg nem eléggé tudatos ahhoz, hogy feltűnjön nekik ez, vagy hogy tegyenek is ellene.

Amikor kb. 25km-el indulás után lekanyarodtunk a pálya mellől és egy külvárosi lakótelep sarkának étkezdéjében megálltunk reggelizni, fényderült a turpisságra. Ezt már Dave árulta el nekünk, ugyanis itt várt ránk, itt csatlakozott be hozzánk, hogy aztán négyesben tekerjünk együtt egészen Melaka-ig a következő két napon. Na de, hogy visszatérjünk a furcsa szagra, Dave elmondta, hogy ez a „haze” nem más, mint a szumátrai erdőtüzek füstje. Az indonéziai Szumátra szigetét csak egy vékony tengerszoros választja el ezen a szakaszon Malajziától és ha erdőtüzek vannak (márpedig mostanában vannak) és olyan a széljárás, akkor bizony a füstöt átjuttatja a szél és itt is érezni, nem is kicsit. Bennem már akkor is megfogalmazódott a kérdés, hogy Te jó ég, mekkora erdőtűz lehet ez? – és mint később kiderült, valóban hatalmas, ha ugyan valóban ugyanarról a tűzről van szó, amit később a hírekben is hallottunk és a malajziai és szingapúri barátaink Facebook falain is láttuk, olvastuk: pár nappal azután, hogy elhagytuk az egész környéket, egész Szingapúr hatalmas, szürke füstfelhőbe borult, az emberek maszkokban jártak az utcán és állítólag volt, hogy 50 méterre is alig lehetett ellátni a füsttől, ami később Melakára és KL-re is átterjedt. Ehhez képest mi ezen a reggelen csak egy nagyon gyenge kis ízelítőt kaptunk mindebből, hiszen nem sokkal azután, hogy bevágtuk reggeli gyanánt a hagymás-tojásos rutikat és tovább indultunk, elmúlt a köd, levehettük a maszkokat, és talán ha később nem hallunk még e „haze”-ről annyit a hírekben, most eszembe se jutott volna ez a bekezdés. Az erdőtűz egyébként nem feltétlenül rossz és káros dolog a természetre nézve, hiszen ez is annak része, ezáltal megújul a talaj, értékes tápanyagok kerülnek bele, az elégett növények által megkötött szén egy része visszakerül a levegőbe, az egész a nagy kémiai körforgás része ami élettel teli bolygónk folyamatainak csak egyike. Ha nagyban nézzük, magasról és nagy időtávlatban, egyáltalán nem szörnyű jelenség, emlékeztek, Nepálban a nemzeti parkban szándékosan fel is gyújtották az erdőt, amin azt hiszem le is voltam akadva, pedig csak így kaphatott utat a sok friss hajtás ami élelemként szolgált a park nevezetes vadállatainak. Persze ezt biztos hiába magyaráztam volna a füstöt hetekig nyelő városlakóknak, ahogy ők, úgy valószínű én sem ezt éreztem volna, ha azt végig kell szenvednem. Emberi szemmel nézve, emberi mértékkel mérve az erdőtűz szörnyű dolog. Persze lehet, hogy tévedek, és sose vagy nagyon sokára regenerálódik a természet egy „pusztító erdőtűz” után, de szerintem erre is megvannak a megoldásai és megnéznék egy-két műholdképet 10, 20 és 30 évvel nagy erdőtűz utáni területekről.

Ebédelni egy Morib nevű településen álltunk meg, azon a ponton, ahol kiértünk a tengerpartra. Jó egy órás sziesztát csaptunk itt, igaz ezt előbb meg kellett beszélni és le kellett egyeztetni az új útitársainkkal, ugyanis náluk ismeretlen fogalom ez a sziesztázás. Nekünk viszont ez a fülledt hőség sok egész napra, ezért már nagyon rég úgy biciklizünk, hogy a délutáni legmelegebb órákban keresünk valami alternatív, passzív tevékenységet egy hűvösebb, árnyékos helyen, általában útszéli vendéglőkben. Meng és Dave úgy gondolta először, hogy ezen a Morib nevű helyen csak egy jó kis 100Plus-ozásra (tudjátok, a népszerű maláj izotóniás ital) állunk meg, de nekünk ez nem tetszett, minek megállni csak 10 percre, hogy aztán 20 kilométerrel később megint megálljunk ebédelni? Végül ők engedtek és mind a négyen megebédeltünk, aztán ott ahol eredetileg terveztünk megállni enni, meg sem álltunk.

Na de most még ne rohanjunk ennyire előre. Mert a szieszta alatt Dave nagyon érdekes dolgokat mesélt. Először is dióhéjban elmesélte az életét. Amerikában egy nagyon sikeres tanácsadó céget vezetett, nagyon komoly ügyfeleik voltak és nagyon nagy projekteket csináltak, amelyekkel persze igen szép pénzeket szedtek össze. (Ez utóbbit még csak nem is említette, ezt most én tettem hozzá) De Dave-nek elege lett egy idő után az egészből, hiába volt sikeres ezekben a dolgokban, állandóan csak utazott körben Amerikában és a világban, sosem volt egyhelyben, nem volt igazi élete, csak a munkája, de az ezek szerint nem volt elég. Hazajött Malajziába, itt letelepedett és itt ismerkedett meg a feleségével, akivel van a 10 éves lányuk – ő készítette velünk azt a nagyon ügyes interjút amit aztán sajnos nem sikerült felvenni. Itt már csak azzal foglalkozik, amit szeret és ami nem őrli fel, pár éve elkezdett kerékpározni és azóta ebben is elkezdett szervezkedni, havonta nagy népszerűsítő tekeréseket szervez szerte az országban, ezeknek plakátja és kampányai vannak, sztárokat hívnak meg rájuk és egyre népszerűbbek, szeretik az emberek. Idén Dave is kerekezett Taiwan-on, odáig volt a nagyszerű éghajlatától és a bringaúthálózatától. Tizenfős csoporttal voltak, nagyon élvezték, és Dave mesélte el hogy ott még minden 7Eleven üzlet előtt is van kis kerékpárműhely szerszámokkal és pumpával. Meg kell hagyni, ez okos ötlet, mert ha a bringás megáll szerelni, pumpálni, akkor szinte biztos, hogy be is ugrik ezt-azt venni a boltba. :)

Dave mesélt még egy Gerry Roberts nevű pasasról, aki Amerikában igazi amerikai módra nagyon megcsinálta a szerencséjét. A fickó állítólag még az érettségiig sem vitte a suliban, de aztán írt az életéről egy könyvet, amit olyan ügyesen eladott, és olyan nagy számban, hogy azzal rettentő sikeres és népszerű lett. Gerry most Amerikát járja és tanítja, hogy hogyan kell könyvet írni és azt jól eladni. Dave szerint van valami 5 perces módszer, de azt még nem mondta el, hogy micsoda, meg kell néznünk majd Gerry előadásait, ahol elmondja ezt a módszert, meg azt is, hogy hogyan lehet felkerülni az Amazon nagy online könyvesboltjába – állítólag semmibe nem telik. Dave szerint minden elolvasott könyv és minden emberrel való találkozás fordulópont lehet az életünkben, nagyon inspirálóan beszélt és bár nekem kicsit amerikaiasnak tűnt ez az egész, de igazából tetszett, mert tényleg így van, ha elhiszem, hogy meg tudom csinálni, akkor ott kezdődhet az egész, és ezt a szikrát, ami persze bennünk pattan ki, bárki vagy bármi, bármilyen apró dologgal megadhatja. Utána még ezeregy buktató van persze, de ha el se kezdem, mert nem hiszek a sikerben, akkor nem is fog történni semmi. Gerry okításait még nem sikerült végignézni, de már ki van tűzve a to do listára, ha a könyvhöz egyelőre nem is, de a naptárhoz, főleg a nemzetközi naptárhoz még jól jöhetnek, úgyhogy legközelebb, amikor kedvünk támad valami buta amerikai filmet nézni Zitával, akkor helyette majd a Gerry Roberts féle hogyan írjunk könyvet és adjuk el világszerte ügyesen című sorozatba kezdünk bele. Nem tudom, hogy ebből valaha lesz-e valami (nemzetközi könyv), és valahogy abba a szerepbe sem sikerült igazán mélyen beleéreznem magam, amiben Dave kezelt minket. Miszerint mi vagyunk a naaagy világutazók, akik kerékpáron felfedezzük és a körbejárjuk a világot. Pedig biztos igaza van valahol, de én nem tudok így nézni magunkra. Nekünk ez az egész út már kicsit az életünk része lett, természetes mindennapi dolog, mi benne vagyunk a közepében, nem érezzük ezt át, mert hisz már ezt csináljuk két éve és sok olyan emberrel találkoztunk és találkozunk, aki hasonló dolgot csinált vagy csinál, sok olyan blogot olvasunk, amely hasonló utazásról szól, van akikkel levelezünk is, segítjük egymást. Mi egy páros vagyunk azon sokak közül, akik a világ körül kerékpároznak, de akik velünk találkoznak, nekik A páros vagyunk, akik a világ körül kerékpároznak. A kettő között nagy különbség van, és nekünk meg kell találni az egészséges ego-szintet közöttük, nem szabad elszállnunk és túlontúl nagyszerű és csodálatos dolognak beállítani az utazásunkat és benne magunkat, de ugyanakkor lekicsinyleni sem szabad a saját utunkat, hogy „de hát mi is csak egy vagyunk a sok közül”. Elvégre tudtommal magyarok, akik nászúton vannak, a világ körül, fekvőkerékpárokkal, olyanok csak mi vagyunk egyedül! :D Na de ez csak tréfa volt az eszmefuttatás végén. Egyelőre még meg se néztük a szemfelnyitógató, frankót megmondó, világmegváltó oktatóvideót, és alig tudunk ellátni a következő egy-két országig és falinaptárig, nemhogy még az út végére gondoljunk, meg az azt követő magyar és aztán nemzetközi könyvre. Sok van még addig, nagyon sok, kár is ennyire előre gondolkodni, helyette jobb ha magára az útra figyelünk. Mindezt csak azért írtam le, mert Dave nagy lelkesen beszélt ezekről a dolgokról és nagyon biztatott minket egy könyv megírására, főleg, miután azon az estén tartottuk az élménybeszámolót Mengnél.

Délután nagyon jól vágtattunk, szép utunk volt, kis forgalom, sok pálmafa és gyönyörű tempóban haladtunk, még talán jobban, mint a délelőtt, pedig már akkor sem voltunk lassúak. Meng volt a Pioneer, ő ment előttünk egy-kétszáz méterrel, aztán Zita törte a szelet előttem, majd Dave vigyázott mögöttünk az érkező forgalomra, és közben a kormányra szerelt SD-kártyáról működő kis magnójáról nagyon jó blues-nóták szóltak, már amikor nem csapta ki őket a fülemből a menetszél. Így faltuk nagykanállal a kilométereket és a kompig csak egyszer álltunk meg, egy rövid folyadékpótlásra, illetve szusszanásra, mert a Nap az bizony elég tikkasztó volt nekünk. Nem is értettük, hogy bírták volna, meg egyáltalán, hogy gondolták a malájziai barátaink, hogy ezt az amúgy nekünk nagyon nem rövidre tervezett napot különösebb megállások nélkül, végig ebben az őrült hőségben nyomjuk. De szó se róla, egy szavunk nem lehet rájuk, ők csak a saját túrastílusukban kezdték, de akármikor, akárhol, akárhányszor mondtuk, hogy ez nekünk így nem jó és sok és álljunk ki az árnyékba mert megdöglünk, azonnal kiálltunk. Nem emlékszem már, hogy ezen a napon, vagy a következőn, de Meng fedélzeti kompjúterén a hőmérő 41 fokot mutatott. Ehhez vegyétek még hozzá a magas páratartalmat és hogy a fekvőbringán derékszögben ér minket a Nap… Tényleg nagyon pusztulás volt.

Az előbb kompot említettem, ez Sungai Pelek mellett volt, egy kis pár méteres folyócskán keltünk át egy apró ladikon, ahová csak 7-8 motorkerékpár vagy bringa fér föl egyszerre. Az egész 5 percenként ingázott, így még várni sem kellett rá sokat, csak a megtalálása volt picit nehézkes, de egy-két kérdezés után már a jó úton voltunk. A túloldalt még hosszú vágta várt ránk, ezt először egy pisiszünettel szakítottuk meg, de mire a dolgunkkal végeztünk, Dave már egy hideg üdítőt bontott. Shandy? Ez meg micsoda? Citrom és sör keveréke? De hát ezt nálunk Radlernak hívják és az indulás előtti években a kedvencem volt, mert megadta a sörözés feelingjét, de még akár 4-5-öt is megihattam belőle, akkor se rúgtam be igazán és így másnapos sem lettem. Hiányzott is már nagyon a Radler, ezért aztán gyorsan én is kértem egyet magamnak, pláne, hogy a Shandy márkája „Anglia” volt, ami persze Dave-nek az ég világon semmit nem mondott, amíg el nem árultuk neki, hogy ez nem más, mint „England” csak magyarul. Hogy mik vannak! És még finom is volt, majdnem, mint otthon egy jó Radler! :) (vannak rossz Radlerek is odahaza, amelyeknek mosogatószer íze van, de érdemes kipróbálni több típust is)

Mielőtt még megérkeztünk volna Port Dicksonba, aznapi úticélunkhoz, az én hátsókerekem leeresztett. Ezt először nem akartam elhinni, hát mi történt, pont most dicsekedtük el a barátainknak, hogy az egész út alatt, közel 18 ezer kilométer alatt összesen egyetlen egy defektünk volt, erre most itt a második? Kellett nekünk emlegetni a defektet. Először csak felpumpáltam, de aztán megint lejjebb eresztett és Port Dickson végében (mert túl kellett menni rajta egy kicsit a tengerparti kempingezéshez) megint pumpálni kellett. Tudtam, hogy nem úszom meg az esti szerelést, de még mindig jobb úgy, ha a sátor már áll és aznap nem kell már egy métert sem biciklizni. Arról nem is beszélve, hogy kár lett volna az utolsó világos órát pár kilométerrel a cél előtt elpazarolni a defektszerelésre.

A 132 kilométeres nap kis hijján eddigi utazásunk leghosszabb napja volt, rendesen el is fáradtunk a végére, Zitával mind a ketten derekasan meg voltunk purcanva. A nap északnyugaton a tenger felett bukott a horizont alá, miközben mi a sötétvörös ég előtt állítottuk fel a sátrunkat. A táborhely melletti fizetős fürdőszobában mindenki sorra lezuhanyozott, majd malajziai barátainkkal felváltva elmentünk a szemközti étterembe. Amíg ők ketten ettek, mi Zitával megszereltük a defektet, megint egy kamionabroncsból származó apró fémszál okozta a problémát, amit most már ügyesen és gyorsan orvosoltunk:

Este még Ian és Kimberly is megjelentek a Kuala Lumpur-i társaságból a táborunknál. Meglepődtünk, hogyan termettek egyszer csak itt a semmiből, aztán elmesélték, hogy volt. Az volt az eredeti terv, hogy ma Ian is velünk teker az elejétől, de a héten mondott fel a munkahelyén és még behívták váratlanul valamiért, így nem tudott velünk tartani, de mivel erre volt dolguk autóval, KL-be hazafelé menet megálltak nálunk, és még egy doboz nagyon finom fánkot is hoztak ajándékba. Azért a malájziai vendégszeret sem gyenge, meg kell hagyni! :)

Ez a nap 2013. május 22. volt és ezen a napon 132km-t tekertünk.

Uncle Meng és a legmagasabb hágó

Kuala Lumpurban még ilyen késői órában is vártak ránk, igazából még hallottam is, ahogy Meng utánam kiáltja, hogy Árpi, de mivel nem akartam hinni a fülemnek (azt hittem csak véletlen egybeesés), ezért mentünk tovább a még pár utcányira lévő címre. Amit elnéztünk és a szomszéd utcában kötöttünk ki, de amikor hívtuk Meng-et, a barátja fél percen belül mellettünk termett egy motorral és két perc múlva már velük ültünk egy indiai étterem teraszán, amely mellett nemrég elhajtottunk.

Meng egy nyugdíjazott kínai malajziai, aki nagyon szeret kerékpártúrázni, rengeteg helyen járt már a világban, eltekert Európáig és volt Taiwan-on és Japánban is. Taiwan egyébként nagy kedvence az itteni kerékpártúrázóknak, mert állítólag gyönyörű és nagyon fejlett az infrastruktúrája, a klímája pedig nagyon kellemes, négy évszakos. Na, de visszatérve Meng-re, vagyis inkább Uncle Meng-re, mert errefelé így szólítják az idősebb embereket illendőségből. Szóval Uncle Meng nagy bringás, közismert malajziai kerékpártúrázó, akinek egyébként még az is a specialitása, hogy fekvőkerékpárral utazik, mint mi. Na nem pont olyannal, mert a fekvőkerékpárok között még nagyobb különbségek tudnak lenni mint a hagyományos „upright” kerékpárok között. Az övé kisebb és elöl a kerék nem 26-os méretű, csak, ha jól tudom, 20-as. Sifu Meng (Meng Mester – így hívják a barátai) kalandjairól itt olvashattok, persze csak angolul. Idén a világ legmagasabb „motorozható” útjára készül Indiába. 5602 méter magasra tervez felkerekezni a Khardung La hágóba!

James Bond kütyük és a légkondis felüljáró

Kuala Lumpur-i napjaink alatt Meng szerény kis otthonában laktunk, és mivel hamar túl akartuk lenni a sokat szidni hallott (ott csak dugók vannak és szmog, egy zsúfolt város) város „kipipálásán”, ezért rögtön első reggel buszra szálltunk és berobogtunk a központba. A busz Chinatown-ba vitt minket, ahol végigjártunk egy hatalmas fedett bazársoros utcát tele mindenféle kacat- és ruhaárussal. Itt mi is vettünk egy kacatot, egy „gorillapod”-ot a fényképezőgépeinkhez, vagyis egy hajtogatható karú kis háromlábú állványt. Itt láttunk még egy nagyon érdekes dolgot, apró tollakat, kulcstartókat, amelyekbe rejtett kamera és mikrofon volt szerelve. Ma már képes erre a technika, lehetünk James Bond-ok, igaz, ezek a vackok olyan vérprofinak sem tűntek, látszódtak rajtuk a műanyag illesztések, látszott, hogy csak egy kínai vacak volt, de attól még valószínű működik, hisz ha a mobilba belefér az x Mpixel-es kamera és a MicroSD kártya, akkor ebben miért ne működhetne jól. Persze drágák sem voltak a kütyük, a legdurvább cucc, amibe ha jól emlékszem, még SIM-kártya is belement, tehát akár még poloskaként is működhet, az sem volt 20 ezer forint.

A bolhapiacot megjárva, sétálva indultunk el a város legnagyobb nevezetessége, a Petronas ikertornyok felé. Útközben felszálltunk a belváros körül keringő ingyenes légkondicionált buszjáratok egyikére, de csak néhány megállót mentünk, mert aztán egy kedves hölgy elmondta, hogy jobb, ha leszállunk egy helyen és sétálunk. Ez a séta nem volt akármilyen, mert nem ám a járdán mentünk, hanem egy hosszú, az utcák között kanyargó fedett, zárt gyalogos felüljárón, amiben az volt számunkra a meredek, hogy légkondis volt, és tele volt pakolva autóreklámokkal. A légkondi már csak azért is durva volt, mert valójában nem volt teljesen zárt. A mozgólépcsős bejáratoknál nem volt ajtó se kapu, tehát elég komolyan az utcát is fűtötték-hűtötték vele. Oltári pazarlása az energiának, tettek volna inkább napcellákat a folyosó tetejére és csak ventilátorokat a belsejébe. Persze én biztos nem vagyok elég okos, és úgy tuti nem lett volna jó. :)

A Petronas ikertornyok

A légkondis felüljárós séta végén megérkeztünk egy óriási épület bejáratához, ahol a nyilak befelé és lefelé mutattak a KLCC és a Petronas ikertornyok irányába. Ez fura volt nekünk, de követtük a táblákat. Lent egy hatalmas bevásárlóköpont szerű sétányt találtunk, itt volt a bejárata a város óriás akváriumának is, amit persze mi is szívesen megnéztünk volna, de pár perc élményért nem akartunk annyit kifizetni, amennyi pénz máskor amúgy elég akár egy hétig is, akkor már inkább rendelek Balira két búvár és sznorkellmaszkot és majd megnézzük (majdnem) ugyanezt a természetes környezetében, és még mindig olcsóbban jövök ki. Na jó, kár az összehasonlítás, mert itt valószínűleg mindenféle érdekes nagyhalak is vannak, míg a tengerben nem biztos, hogy fogunk ilyenekkel találkozni, de én azt se bánom.

Amikor kiléptünk ebből az épületből, na az viszont már nagyon tetszett. Csak azt nem értettem, miért nem piknikezik a szemünk előtt a fél város, olyan szép és rendezett volt a KLCC, vagyis a Kuala Lumpur City Center Park. Gyönyörű fák, szép gyep, rekortán futópálya, sétányok, ivó kutak, mindez 360 fokban körben felhőkarcolókkal, és igen, itt vannak egyik oldalt a Petronas ikertornyok is. Wow, ez tényleg hatalmas és monumentális, brutálisan magas a két acél-üveg szerkezet, és csak úgy fénylik az ég alatt. Ha jól olvastam az imént, ez volt a világ legmagasabb épülete 2004-ig, aztán azóta persze talán már dobogón sincs, vagy talán még harmadik. Durva! Micsoda üzleti élet kell ehhez, micsoda gazdaság… Persze ha megnézzük Malajzia GDP / fő értékét, az (ha megint nem tévedek és jól emlékszem) alacsonyabb, mint Magyarországé. Ami számomra kicsit abszurd, mert itt aztán olyan utak vannak és amint most látjuk, néhol olyan csillogás és pompa, hogy azt Magyarországon elképzelni sem bírnám. Persze hozzá kell tennünk, hogy a Petronas egy nagy olajtársaság, tehát igazából innen van az egész, olajt szipkáznak ki a föld mélyéről, és innen volt pénz ekkora toronyra, ez rúgta be úgy a gazdaságot, hogy már légkondis felüljárókon sétálgathatunk az őrült magas felhőkarcolók között, ahová (nekünk) ingyenes légkondis busszal érkeztünk meg.

De még hagy meséljek kicsit erről a parkról, mert ez tényleg nagyon jó kis hely volt. Ahol felsétáltunk a közepén található kis dombra, elénk tárult egy hatalmas, elképesztően felszerelt játszótér. Ez sem akármilyen látvány volt ebben a zöld környezetben, a háttérben a napfényben csillogó mindenféle cifra, magas épületekkel. De ahogy tovább fordultunk, az ikertornyok alatt megláttunk egy kis mesterséges tavat és annak a játszótér felöli oldalán egy vízesést, ami mögé még be is lehetett sétálni. Itt a víz sekély volt és direkt arra volt kialakítva, hogy gyerekek játszhassanak benne. Ment is a zsivaj rendesen odalent. :) Közben én a régi Canon-al is próbáltam az Angkor Wat után ismét valami timelapse-et összehozni, de itt kevesebbszer raktam le a kamerát egy helyre és inkább mozogtam vele, így a végeredmény nem lett olyan jó, ezért végül össze sem raktam az anyagot.

Az ikertornyokban mi is meg akartunk fordulni, ezért bementünk pisilni, de még ez sem volt egyszerű mutatvány, mert az első portán, ahová bementünk, onnan továbbküldtek minket, így végül be kellett mennünk egy másik óriási terembe, egy bevásárlóközpontba, ami rengeteg szintes volt és csak úgy csillogott benne minden. Hogy ez a tornyok egyikében volt, vagy közvetlenül mellettük, már nem emlékszem, elvesztem kicsit ebben a dzsungelben. Még mielőtt felszálltunk volna a buszra, kisétáltunk most a tornyok túloldalához, ahol már csak egy kisebb szökőkutas sétány volt, viszont innen háttal a napnak csodálhattuk az ember hatalmas építményét. Mint a technika és az emberi elme és találékonyság vívmánya, pusztán ebből a szempontból szemlélve tényleg elképesztő és csodálatos, ezt el kell ismernem. És baromi jó, hogy ilyeneket is tudunk építeni, tényleg fantasztikus, mire képes az ember. Jó volt ezt látni közelről és átélni kicsit. Ugyanakkor, ha úgy nézzük, hogy ez a két torony a fenntarthatatlan, a környezetét kiirtó, monokulturalizálodó emberi kultúra egyik legnagyobb jelképe, úgy már mindjárt egy utálatos dolog az egész. :) Ezen persze ne akadjatok most fent, nem álltunk a tornyok alatt fogvicsorgatva és mérgesen emiatt, ez egy boldog és vidám nap volt, csak le akartam írni, hogy nem pusztán ámulatot okozott a brutális tornyok látványa. Pedig, miután 20 percet hiába vártunk az ingyenes buszra, visszasétáltunk még egyszer a szökőkutakhoz, és ekkor még egy szivárványt is felfedeztünk az ikertornyok között a háttérben. Ez így még pazarabb látvány volt, örültünk, hogy nem jött a busz. :) A torony előtti buszmegállót és a köré épített benzinmolekula szobrot pedig úgy bearanyozta a lemenő Nap, hogy az is valami csuda látvány volt. Kár, hogy szinte mindenki csak a mobilját nyomogatta vagy a dolgára sietett ebben a kis csodában, amit így észre sem vettek. De nekünk legalább egy pillanatra megvolt – és megörökítettük egy képen. Ezért szeretek fotózni, mert az ember keresi a szép pillanatokat, a jó képeket. Ők is, akik a képen vannak, ugyanott voltak, ugyanazt láthatták volna, de mivel nem keresték, nem találták meg és nem örültek a látványnak, a pillanatnak. Ezért jó fotós szemmel mászkálni a világban, esetleg még akkor is, ha nincs nálunk amúgy fényképezőgép, és csak úgy magunknak „lefényképezzük” a képeket, csak úgy a pillanatnyi boldogság kedvéért észrevesszük, megéljük őket. Egyszer láttam egy srácot, aki csak képkereteket tartott maga elé az ujjaival és így „fényképezte” a tájat. Akkor még nem értettem, miért csinálja, de most már azt hiszem értem. :)

Egyébként ha reggel 8-ra jöttök az ikertornyokhoz, osztanak valamennyi ingyen jegyet a 41-ik emeleten lévő, a két tornyot összekötő hídra, odáig fel lehet menni turistaként. Mi is gondolkodtunk ezen, de végül nem ért meg nekünk még egy teljes napos, vagy legalább fél napos nyűgöt a bejövetel és hazamenetel. Inkább azon gondolkodtunk, hogy jó lenne felkéredzkedni egy a park keleti oldalában lévő épület sokadik emeletére vagy a tetejére, és onnan lőni reggel képeket, háttal a napnak, a kép alján a parkkal és aztán a toronnyal, ahogy úszik a reggeli fényárban. Persze aztán ezt sem léptük meg, mert bár keressük a témákat és szeretjük megtalálni őket, de nem fotós túrára jöttünk, csak szeretünk nagyon fotózni.

Dim Sum, barátok, vacsorák és szülinap KL-ben

Mint már írtam, Meng elég ismert a malajziai kerékpártúrázó körökben, ahol az online fórumokon is otthon van. Ezzel egyébként egész lavinát indított el mellettünk, de erről majd csak később, majd még hivatkozni fogok rá a következő bejegyzésekben. Most csak menjünk el vacsorázni egy közeli kínai food court-be. Ajj, de jókat ettünk, kínzás most ez nekem részlezetni ezeket a vacsorákat, mert amikor ezt írom, épp egy léböjt kúra harmadik napjában vagyok, amikor már több, mint 60 órája nem ettem semmi szilárdat. :) Szóval mindenféle finomat ettünk, főleg kínait, tésztákat, ezek közül egy „black noodles”-t külön megemlítenék, ez egy Cantonese, vagyis Hong Kong-i kínai étel, tészta nagyon finom sötét szószban, csirke és apró rákdarabokkal. Ilyet többször is ettünk, ez az egyik kedvencem lett. Ezen az első vacsorán még csak Ian-el és a feleségével Kimberly-vel találkoztunk. Ian-nek is elsőkerékmeghajtású „lengőorrú” kerékpárja van, amit maga épített, és ami nagyon durva, hogy ismeri az egyik nagy magyar rekuépítőt, Lompit és az ő munkásságát, illetve az arról feltöltött internetes képeket és tervrajzokat. Ian teljesen odáig volt ezektől és nagy beleéléssel és lelkesedéssel beszélt Lompiról, ezen persze mindig nagyon jókat csodálkoztunk, hogy milyen kicsi a világ… Nem gondoltam volna, hogy Lompi már nemzetközi hírnévre is szert tett a munkásságával. Sőt, még a Reku papa által feltöltött magyar fekvőkerékpárokról szóló képgyűjteményt is ismerte Ian. Persze véletlenek nincsenek, Ian nagy csodálója és kedvelője a fekvőkerékpároknak, ezért lehetséges, hogy mindezen anyagokat megtalálta a neten. De azért nekem akkor is jólesett, hogy ilyen van, Lompit is a magyar rekukat még itt Malajziában is ismerik.

Másnap egy még nagyobb szabású vacsorára mentünk, ide már Ian autójával, egy külvárosi pláza mellett lévő kis étterembe, ami valószínű híres lehet, mert amúgy a környék, és még a pláza is elég kihalt volt, de az étterem, amikor megérkeztünk közel tele volt. Itt ismerkedtünk össze Dave-el, a feleségével és a kislányával. A leányzó ha jól emlékszem, mindössze 10 éves, de a vacsora után olyan frankó kis interjút készített velünk az édesanyja mobilját diktafonként használva, hogy csak úgy pislogtunk. Nagyon jókat kérdezett, sok kérdését sok újságíró megirigyelhette volna, akikkel eddig találkoztunk. (most itt néhány pakisztáni és indiai illetőre gondolok, akinek nem inge, ne vegye magára, sok nagyszerű riport is készült velünk!;) ) Ezt el is mondtuk neki, és örültünk volna, ha megkapjuk a felvételt, de az sajnos nem sikerült jól, mert a telefon már merülőben volt, ezért nem vagyunk jól hallhatóak a felvételen. Később, Mengnél, egy fényképvetítés után a kislány megismételte az interjút, de ekkor már valahogy más hangulatban volt, vagy fáradtabb lehetett és sokat belenevetett, meg bolondságokat kérdezett.

De hogy visszatérjünk magára a vacsorára ezen a speciális helyen: az asztalok közepén mindenütt egy-egy kisebb tűzhely volt. Ezen volt egy lábos, ebben meg lehetett főzni a dolgokat, vagy körülötte körben meg lehetett pirítani őket. A rendszer pedig svédasztalos volt, a hűtőkből azt vehettünk ki a tányérunkra, amit csak akartunk, volt rengeteg féle hús, tengeri herkentyűk, zöldségek, és sok olyan dolog is, amire most szavam sincs. :) Mindehhez sör és üdítő is járt, a végén pedig – Zita nem apró örömére – nagyon finom jégkrémek. De ezzel mind még nem volt vége, mert tekintettel a közelgő szülinapomra (ami nem tudom, hogyan szivároghatott ki), felköszöntött a társaság egy tortával. Ez nagyon kedves volt tőlük, és bár Kimberly a torta dobozával már elárulta a merényletet előre, azért kicsit meg voltam illetődve. Tennék ide most videót, de itt ahol most ezt írom, olyan botrány lassú és megbízhatatlan az internetkapcsolat, hogy egy hét alatt sem sikerült többet feltölteni.

Másnap reggel eltekertünk a Meng otthonától kb. 5km-re lévő katolikus templomba reggeli misére, ahol Zita előzőleg már járt, és valakinek elárulhatta a történetünket, mert visszavártak minket – ezért tekertünk el a bringákkal együtt közösen. Na, hát itt mise közben megemlített minket a pap, aztán pedig szétszedtek minket az emberek, mindenki odajött hozzánk köszönni, kezet fogni, sok szerencsét kívánni. Én furán éreztem magamat emiatt, főleg mert kevés emberre jutott 10 másodpercnél több időnk, ami ugye nem sok mindenre elég, csak egy köszönömre meg egy mosolyra. Páran azért ennél kitartóbbak voltak velünk, és később azt is megértettük, miért. Itt volt a feleségével Damien is, aki nem csak katolikus, hanem egyben nagy bringatúrázó is, és a malajziai túrakerékpáros FB-csoport megalapítója. Na, ővele többet is beszélgettünk, főleg, hogy nagyon hívott minket egy közös reggeli-ebédre, és még azt is megígérte nekünk, hogy visszahoz minket a templomhoz és a bringákhoz, ha befejeztük. Ja, egy rövid kitérőt még a templomról: kivülről inkább csarnoknak tűnik, vagy egy akármilyen másik épületnek, de nem templomnak. Malajziában nem engedélyezik a templom kinézetű templomok építését. Hogy miért, ne kérdezzétek. Régi templomokat még találni, de újakat nem építenek, vagy legalábbis kívülről nem templom a formájuk.

Damien-ékkel és a baráti társaságukkal egy Dim Sum Br-Unch-t, költöttünk el, vagyis egy tradicionális Cantonese (bocsánat, nem tudom, hogy írják, vagy egyáltalán hogy mondják magyarul. Kántoni?) reggeli-ebédet, sok gőzölt tésztában bújó finomsággal és mindenféle jóval. Inkább nézzétek meg videón, úgysem tudnám igazán megfelelően érzékeltetni szavakkal.

A legtöbb gombócban egyébként valamilyen sűrű szószban különböző húsok voltak hagymával és egyik finomabb volt, mint a másik. :) Az asztalokat sorra látogatták a nagy gőzölő tálakban finomságokat hordó felszolgálók, és az evést egy fehér rizs-porridge-al zártuk, ami szintén nagyon érdekes volt, zöldhagymával a tetején és benne apró tengeri herkentyűkkel.

A madárparkban

Egyik nap Ian felajánlotta, hogy elvisz minket a Bird Park-ba, vagyis a madárparkba, ahol amúgy még ő maga sem járt, pedig amúgy ez hely a KL-be látogató turistáknál igen népszerű.

Tényleg egy jó kis hely, nekem különösen a baglyok és a nagyobb testű ragadozó madarak tetszettek, Zitát pedig nem lehetett megállítani. Amikor mi Ian-al már csak egy kövön ültünk és beszélgettünk, Ő nagy lelkesen fotózta tovább a madarakat. Óriási területen vannak itt háló alatt a madarak, és még egy keltető is van, ahol láthattuk, ahogy egy kiscsibe először kitöri belülről a csőrével a tojását. Persze ha falun nőttünk volna fel, ez biztos nem lett volna akkora újdonság. :)

Köszönet!

Kuala Lumpurban végül a tervezetnél többet, 5 napot maradtunk, amit nem bántunk meg. Elképesztő nagy vendégszeretetben volt itt részünk, mindenki nagyon kedvesen fogadott minket és meghívásról meghívás, vacsoráról vacsorára jártunk, úgy éreztük, meg sem érdemeljük ezt a sok figyelmet és szeretetet. Csak egy picit, de fárasztó is volt ez, bár tudom, nem szép ezt leírni, de én próbálom mindig érzékeltetni a dolgok minden oldalát, csak ezért említettem meg ezt. Ugyanakkor persze egyetlen egy percet sem bántunk meg és nagyon hálásak vagyunk a Kuala Lumpur-i barátainknak, fantasztikus napokat töltöttünk velük a maláj fővárosban, és az élményeink nagy részét kizárólag nekik köszönhetjük. Nem volt könnyű dolgom most, leírni ezt a szuper vendégszeretetben töltött 5 napot, amelyek szinte végig fantasztikus vacsorákkal teltek, mindezt visszahívni magamban egy léböjt kúra harmadik, utolsó napján… Ez most a mélypontom a léböjtkúrát illetően azt hiszem, úgyhogy lassan zárom is e sorokat és lehúzok egy bögre répalét. Holnap már újra fogunk enni, persze először csak óvatosan.

Az útinapló is tovább fog pörögni, a következőkben még nem búcsúzunk a fővárosi barátainktól, egy részük ugyanis elkísért minket a következő két nem akármilyen napon egészen Melaka-ig! Szóval a folytatása, mint mindig, következik… ;) Ez tényleg egy soha véget nem érő utazás. :)

Kuala Lumpurba 2013. május 16-án este érkeztünk, és 22-én reggel mentünk innen tovább, közben csak egyszer bicikliztünk, a 3. nap a templomba és vissza, de az se volt egész 10 kilométer, csak 9.9! :)

Uncle Meng, Ian, Dave, Damien and your families, thank you very much for your incredible kindness!!!

Mikor végre elhatároztuk, hogy nem várunk tovább Frankáékra (=hogy nem lazsálunk tovább, hanem elindulunk útra ismét, Frankáék csak alibi voltak a pihenésre), összepakoltunk és leszállítottuk egyesével a bringákat, majd a csomagokat a lifttel, ami emlékszem, nagyon idegesítően, minden második percben ránk akarta csukni az ajtaját, ezért ki kellett támasztani valamivel. Aldriannál ahogy az a képen is látszik úgy volt kialakítva az épület és az oda való behajtás, hogy folyamatos tekeréssel egészen a liftig tudtunk menni, át a portán, fel a rámpán az épületbe, majdhogynem a nagylábujjammal nyomtam meg a lift hívógombját, amikor strandpapucsban tekertünk. :) Volt ilyen, azokon a napokon amikor csak a városba csavarogtunk…

Hát ezt a kényelmes jó helyet most önként otthagytuk, hogy új kalandok után nézzünk. Ez az új kaland Andi (ejtsd: Endi, férfinév!) és a Pangkor-sziget volt. Ez teljesen spontán jött be az útitervünkbe, ugyanis Andi-nak a leendő Kuala Lumpur-i tartózkodásunk kapcsán írtam Warmshowers-en, és ő azt válaszolta, hogy vasárnaptól szerdáig nincs a városban, hanem Pangkor szigetén van, KL-től északra, de ott is nagy szeretettel lát minket, ha úgy gondoljuk, hogy meglátogatjuk. Megnéztem a térképen, hol van ez a hely és utána olvastam, hívogató volt, csak épp a napok nem stimmeltek kezdetben – erre volt jó a 4 napos pihenés Ipohban, így már beleestünk ezekbe a napokba, ezért vasárnap felhívtam Andi-t, hogy mehetünk-e. Ő azt válaszolta, hogy persze, vár minket, mi pedig másnap elindultunk.

Az odaútról igazán nem tudok sokat mesélni. Mentünk a nagy, helyenként kétszer két sávos út leállósávjában, mert nem volt más. Vagyis ha lett volna, az kb. kétszer ilyen hosszú lett volna, ezért szóba se jöhetett. A forgalom nem volt vészes, viszont minket az unalom az mardalt. Egy-két házat meg egy mecsetet tudtam fotózni azért, és egy benzinkútnál megálltunk egy bő fél órára, hogy légkondicionált helyen elfalatozzunk egy kicsit pihenés képpen, de különben tényleg semmi érdemleges nem történt, csak faltuk a kilométereket, számszerint 86-ot ezen a napon.

Feri, Andi, a kisnyúl és a boszorkány

A délután második felében aztán végre megérkeztünk Ferihez, vagyis egész pontosan Feri 1-hez, ugyanis így hívták a kompot, ami a szigetre vitt minket. Összesen 16 ringgit-et fizettünk, 5-öt fejenként és 3-at bringánként. A felszálláskor volt ott egy nagydarab fickó, aki úgy ordibált velünk, mint egy kutyával, hogy hová meg hogyan menjünk. Róla később kiderült, hogy a hajó személyzetéhez tartozik. Ki akarta próbálni a biciklit, legalábbis ezt vettem ki a szavaiból, de mivel nagyon unszimpatikus volt nekünk, azt válaszoltam, hogy rendben, 20 ringgitért. Ekkor lepődtem meg, mert a csávó belement volna pénzért, de persze komolyan ezt már nem akartam. Akármennyire is egy bunkó (nekünk, a mi értékrendünk szerint), nem akartunk még neki sem ilyen dolgokat pénzért adni. Különben is indult már a hajó, nem lett volna ilyesmire idő. A hajón pedig hely, hiszen csak a hajó orrába tudtunk lepakolni, néhány robogó és egyéb holmi közé. Itt utazott a rakomány, és itt utaztunk mi is a tűző nap ellenére, hiszen nem akartuk a bringákat egy pillanatra sem őrizetlenül hagyni.

A pangkori kikötő érdekes volt. Itt már nem volt egy szintben a hajó fedélzete a mólóval, ezért málházhattunk le és adogathattunk ki minden csomagot és a két kerékpárt egyesével egymásnak, hogy aztán a mólón visszapakoljunk a bringákra. E művelet közben egy kék BikeFriday összecsukható kerékpáron befutott egy nagydarab ember. Ez nekünk egyből szemet szúrt, hiszen Malajziában nem sokan kerékpároznak, pláne nem ilyen spéci kerékpáron, ezért köszöntünk neki. Jófejnek tűnt, de egyben furcsának is, mert azt kezdte magyarázni, hogy leejtette az iPhone-ját, és most megy vissza a szárazföldre, beadni egy szervizbe. De közben mi azért ne aggódjunk, mert az édesanyja otthon van! :o Mi van?!? Hogy jön ide az édesanyád, és egyáltalán, öregem, miért fontos ezt megosztanod velünk? Inkább mesélj a fancy bringádról, ilyeneket is kapni itt Malájországban? Persze ezt így nem mondtuk neki, csak én magamban gondoltam, de még mielőtt kiszaladt volna belőlem (ami amúgy sem történt volna meg illendőségből), már sejtettem, hogy itt valami turpisságról van szó! :)

Andinek épp az előbb sms-eztem, hogy már a hajón vagyunk, de még nem válaszolt. Kiderült, hogy a kék BikeFriday-es fickó a mi Andi-nk, a vendéglátónk Warmshowers-ről! Ugyan nem ide beszéltük meg vele a találkát, de mivel ez a legközelebbi kikötő a házukhoz (ami innen már csak 3km), összefutottunk. Zita mondta neki, hogy a telefonleejtés egy égi jel, és odafent azt akarják, hogy ne nyomogassa annyit azt a telefont, hanem éljen szabadabban és figyeljen többet a közvetlenül körülötte lévő világra. Ez tetszett Andinek, és mondta, hogy este 8-9 körül már itthon lesz, 9-ig mindenképpen, hiszen akkortól hegedűórája lesz, feltéve, ha a tanítvány eljön annak ellenére is, hogy Andi-t képtelenség elérni telefonon. Furcsa dolog ez az iPhone, én már több tucatszor leejtettem a Nokia E51-esem, és még mindig működik, pedig az utóbbi másfél évben intenzíven van használva adatkapcsolatra, előtte pedig ez volt a telefonom munkához és magánélethez is. Most ezen át másznak fel a webre a bejegyzések és a hozzá tartozó képek nagy része, ezen keresztül intéztünk vízumokat, repülőjegyeket, és kismillió más ügyet. Egy apró kis eszköz egy fém vázban, az aksija már Bangladesből van, mert az eredeti nem bírta a folyamatos adatkapcsolattal járó hőt és felpuffadt. A kifüggetlenítését a kínai Kashgarban intéztük el valami potom pénzért anno. Szerencsére ezt a masinát még masszívra tervezték, és nem arra, hogy beleszeress, függővé válj tőle, és minél előbb vásárolj majd belőle egy másikat egy vödör pénzért, mert összetörted az előzőt vagy mert kijött egy újabb modell, amely még csábítóbb, pláne, hogy már a Gizinek is olyan van! :) Ennél értelmesebb dolgokra is el tudom költeni a pénzt, amiért annyi időt áldoztam az életemből. Emberek hónapokig, évekig képesek gyűjteni, hogy aztán megvegyenek egy ilyen kütyüt, ami mégtöbb időt elvesz az értelmes, tartalmas tevékenységektől az életükben. Ez valahol szörnyű, főleg, hogy ezt rengetegen fel sem fogják, észre sem veszik. Szerintem, ha tönkremegy ez a kis E51 (a puha nyomógombjai már rég lekoptak, bekapcsolni is már csak az akkutartó fedél sarkával tudom), veszünk használtan egy ugyanilyet, vagy legfeljebb egy E71-et, ami ugyanez, ugyanilyen fém tokban, de qwerty billentyűzettel.

Na, de elég a telefonos kitérőből, nézzük mi történt még a mólón. Mert történt még egy emlékezetes jelenet. Egy maláj páros egy apró kis nyuszival érkeztek a hajóhoz, amit Zita észrevett és azonnal elkunyizta az apró pihe-puha állatkát simogatás és édesgetés céljából. “Nézd Árpi, hát nem cuki, hát meg kell zabálni, milyen pici és puha! Árpi, legyen majd ilyen kisnyuszink, jó?” – Kezdi így Zita, mire én: “Jó, de mit csinálunk majd vele, ha megnő?” … “Megesszük!!!” :) Jön a válasz Zitától, amitől mind a ketten nevetésben törtünk ki. Persze ahányszor visszaemlegetem neki ezt a sztorit, minden alkalommal mosolyogva elszégyelli magát és közli velem, hogy „Csak viccelteeem!” :) Jajj, de cuki… és aztán rá egy másodpercre: Megesszük!!! :) Egy boszorkányt vettem feleségül, csak jól titkolja. :)

Gumicsónak, hegedű, masszázs, motiváció és ABC

Andi házát az anyukájával gyorsan és könnyen megtaláltuk a leírása alapján, és a legnagyobb meglepetésünkre az érkezésünk után Andi is befutott. Azt mondta, úgy döntött, hallgat Zitára és az égiekre, ezért nem ment el még megcsináltatni a telefonját, kipróbálja a létet pár napig iPhone nélkül. Akit akar, azt ő úgyis elér anyukája telefonján keresztül, őt viszont nem érik el.

Andi nem akármilyen fickó, az első másodperctől kezdve nagyon közvetlenül és barátságosan kezelt minket, mintha csak valami régi barátok lennénk. Előző nap vásárolt egy felfújható gumicsónakot, amit ma ki is akart próbálni, ezért javaslatára lementünk ötösben vele és az édesanyjával és a kutyájukkal a tőlük két háztömbnyire lévő partra. Menet közben beszélgettünk és feltűnt, hogy Andi-nek mindenki köszön – itt mindenkit ismer. Pedig csak fél éve van a szigeten, és azóta is csak a fél hetet tölti itt. A part nagyon király volt, úsztunk egyet, kicsit marhultunk a csónakban, és néztük, ahogy Andi szegény kutyát úszni tanítja – vagyis kényszeríti: „she has no other choice!” :)

Mikor visszaértünk a házhoz, Andi nagy lelkesen magyarázta, hogy van egy kútjuk hátul a kertben, és hogy abból milyen jó friss édesvíz jön fel a vödörrel, igazi felfrissülés lesz nyakonönteni egymást. Hát én ilyen őrült fickót rég láttam, alig egy órája ismertük egymást, de mint a gyerekek, úgy öntöttük egymásra, mit öntöttük, dobtuk, csaptuk egymásra a vödör vizeket, és közben hatalmasakat nevettünk, pláne, hogy a harmadik közben próbálta megörökíteni az egészet egy-egy állóképen.

Ezek után kimentünk a közeli étterembe indiait vacsorázni fillérekért, de nem ám akárhogy, hanem mind a négyen két keréken! Szám szerint összesen hat keréken, ugyanis Andi és az anyukája egy összecsukható tandemen nyomták. Anne, az anyukája 85 éves, és teljesen fitt, mosolygós, és nagyon szeret mesélni, sokat mesélt a gyerekkoráról, ami számunkra nagyon érdekes volt, hiszen közel száz éve történt, ráadásul a miénktől egy elég távoli helyen, az akkor még Malajziához tartozó Szingapúrban, illetve Penandban, aztán Amerikában. Anne zongorán és hegedűn is játszik, Andi tőle örökölte a zene szeretetét. Persze kiválóan beszél angolul is, mert ahogy Andi is egészen fél évvel ezelőttig, Amerikában élt. Andi foglalkozását tekintve eredetileg valami orvosi konzulens volt, embereket tanított meg arra, hogy hogyan szoktassanak le dohányosokat a dohányzásról, illetve ő maga is csinálta ezt a kurzust a dohányosokkal, ami elmondása szerint nagyon hálás feladat volt, mert azok, akik egy életre leszoktak a dohányzásról a segítségével, örökre megjegyezték őt, és mindig kapta a hálaleveleket meg az ajándékokat. A leszokásra több módszert is alkalmaztak, persze az egészet pszichológiai oldalról közelítették meg, és ezek a módszerek nem csak a dohányzás befejezéséhez, hanem a boldog élethez is nagyszerűek. Az egyik ilyen módszer a „fordítsuk ki a dolgokat pozitívba”, és ezt nekünk is szuggerálta egy-két témában, bár azt hiszem, ezt mi már amúgy is alkalmazzuk és megtanultuk többé-kevésbé az úttól és az élettől, persze sosem árt az ilyesmit gyakorolni és elbízni magunkat meg végképp nem szabad. :)

Andi iszonyú jó fej volt velünk, ezért hamar úgy döntöttünk a marasztalása után, hogy itt egy napot maradnunk kell, nem siethetünk tovább másnap reggel. Következő nap sikerült egész sok naplót megírnom és rengeteget voltunk Andivel és Annevel is, egész komoly masszázskurzust kaptunk tőlük, és közben persze sokat szólt a hegedű is a házban, hol Zita tanulgatta az alapok alapját, hol egy-egy tanítványa Andinek. Ezeknek a gyerekeknek mind megvolt a történetük, ez árva, amaz egy biobolt tulajdonosának a lánya, ahol Andi vásárol és mindig ott hagyja bezárva a bringáját, amikor a komphoz megy, mindenkinek volt egy jó oka rá hogy komoly kedvezményt kapjon Anditől a hegedűórákra, amelyeket amúgy sem mért borsos áron. És egy héten egyszer az összes tanítványával egyszerre gyakorolt, volt szerencsénk ezen alkalomkor ott lenni. :)

Andi elmondása szerint zenét oktatni nagyszerű dolog, tudod otthon csinálni, adsz vele, és meg is lehet belőle élni. Pl. otthon ülős anyukáknak nagyon jó munka lehet, persze csak ha az órák alatt a gyermeket oda tudjuk adni egy nagymamának. :) Szerintem egyébként még a nyelvoktatás is ugyanilyen jó tud lenni ezen a téren. Andi egyébként a „Suzuki” metódussal oktatja a hegedűt, és mióta így teszi, nagyon sikeres benne, előtte sokat volt mérges és ideges a tanítványaival, aztán rájött hogy ez az ő hibája és elment megtanulni ezt a módszert, ma már „Certified” Suzuki oktató.

Hú, annyi mindent mesélhetnék még az ott kapott élményeinkről ezalatt a rövid kis idő alatt, hogy nem is tudom, hol folytassam. Andi egyik gyereke állítólag valami olimpiai bajnok az USA-ban, merthogy Andi ott nőtt fel, de amúgy malajziai és nemrég úgy döntött, ideje hazaköltözni és nyugodtabb, teljesebb életet élni, mert ami odaát van a tengeren túl, az egy húsdaráló. Andi a végén egész magas pozíciókban volt egészségügyi cégeknél, de amikor az egészség és nem az üzlet mellett állt ki, akkor hamar lekerült onnan, mert letolták olyanok, akik hajlandóak voltak a nagyobb üzleti nyereség címén olyan terméket nyomatni, aminek valójában semmi köze nem volt az egészséges életmódhoz, sőt, talán még hátráltatta is azt. Hát most itt van Andi, fél hetet ezen a szigeten, fél hetet KL-ben. BikeFriday bringákkal kereskedik, hegedűt oktat gyerekeknek, és nagyon élvezi, hogy így is el tud éldegélni és közben még marha jól is érzi magát. Ez utóbbi látszott is rajta, elképesztő figura volt, akivel nagyon örültünk, hogy találkoztunk.

Mi is sokat meséltünk, és Andi ezt is érdeklődve hallgatta, de a dolog abszolút kétoldalú volt, Andi a saját történetei mellett a miénkhez is hozzátett, tanácsokat adott, és nagyon jó volt vele beszélgetni. Szerinte is ki kéne adnunk egy könyvet és szerinte is mindenképpen angolul. Ebben egyetértek, és ha ebből valaha lesz valóság, akkor én már azt is kigondoltam, hogy hogyan. Ha elkészül a könyv, és lesz valamilyen relatív sikere a magyar piacon, akkor talán valami kis bevétel is lesz belőle, amiből le tudjuk fordíttatni angolra. Hiszen ha én próbálnám meg egyből angolul írni, abban nem lenne sok köszönet. :) Az angol verzióval pedig megtámadhatjuk a nemzetközi könyvpiacot, amely már jóval nagyobb víz, mint a magyar, ott már igazán érdemes evickélni, ha értelmes pénzt is akarunk látni a könyvből valaha. És itt most a pénzre nem, mint egy kapzsi ember gondolok, hanem mint a személyes szabadságunk, és egy olyan élethez szükséges hozzávaló, amit igazán és szabadon szeretnénk élni. Persze most ez még mind csak távoli álom, de pár éve még Malajzia is az volt, és azt nem is sejtettük, hogy létezik itt egy Pangkor nevű kis sziget, rajta ezzel az őrült barátunkkal és a 85 éves anyukájával – együtt egy tandem kerékpáron! :) Hosszú az út, és miközben a cél felé törekszünk rajta, közben az a jó, ha élvezzük is, mert különben egyrészt megette a fene az egészet, másrészt, ha nem élveznénk, előfordulhatna, hogy útközben megfáradunk és el sem érjük a célunkat. Ilyen megtörténhet, ez sem tragédia, ha közben ügyesen vesszük a kanyarokat és új célokat, új utakat találunk, amelyeket megint tudunk élvezni. Ráadásul közben még arra is nagyon érdemes figyelnünk, hogy a saját utunkat járjuk, amely a miénk és amelyen önmagunk lehetünk, és nem csak egy olyan út, amelyet mások raktak elénk. Trükkös játék ez, de ha belejön az ember, nem olyan nehéz, mint amilyennek elsőre hangzik.

A délután ismét lementünk a partra és megismételtük a tegnapi fürdőzésünket, de most még Andi egyik tanítványa is velünk volt, egy kissrác, és rajta kívül még egy fekete-barna kiskutya is hozzánk csapódott az egyik udvarból útközben. Velük nagy fürdőzést csaptunk, volt olyan, hogy Andi, a gyerek, Zita és a két kutya bent voltak a csónakba, ezt már nem is bírta az evező és szépen kettétört.

Aztán a parton folyt tovább a balhé, Andi jógázott, a gyerek meg a kutyát kergette és temette be szegényt homokkal, amikor sikerült neki elkapnia. Szegény kis eb, még annyira sem szerette a vizet, mint Andiék kutyája, nézzétek meg, hát nem olyan fejet vág, mint aki azt mondja, hogy „Bármit megteszek nektek, csak a vízbe ne kelljen visszamenni!” :)

Andi hűtője tele volt mindenféle „organic”, meg „bio” ételekkel, így ettünk nála reggelente Oat Porridge-t mindenféle magokkal, mazsolával és csokoládéval teleszórva. Ez, ha jól sejtem, magyarul zabkását jelent. Másnap este is kimentünk, de ekkor már nem indiait enni, hanem ABC-t. Ez egy rövidítés, de sajnos már elfelejtettem a teljes, hosszabb verziót. A lényeg, hogy ledarálnak egy géppel egy nagy tömb jeget, tányérokba, vagy ha elvitelre kérjük, zacskókba szórják ezt a jégkását, és leöntik különböző színű és ízű, leginkább édes levekkel, aztán rádobnak még jónéhány nagyon bizarr cuccot, mindenféle furcsa színű és állagú zselés anyagot, babot, kukoricát és egy halikrához hasonlító félig átlátszó katyvaszt. Hogy jöttünk ahhoz, hogy ilyen bizarr dolgot együnk? Andi úgy áradozott az ABC-ről, hogy az valami őrület, hallanotok kellett volna, teljesen odáig volt érte. Hát elmentünk és rendeltünk egy kört az egész családnak, még a kutyának is járt egy adag, akinek sajnos azóta már elfelejtettem a nevét. Az egyik videóban azt hiszem benne van, de most csak ezért nem nézem végig őket, mert akkor sose érnék e fejezet végére.

Pangkor – Kuala Lumpur

A Pangkorból Kuala Lumpurba való 215km-es kerékpározásunkról meglepően keveset fogok mesélni. Ugyanis megint nincs mit. Mentünk a végtelen országúton és közben nem nagyon történt semmi. Persze részletezhetném, hogy elköszöntünk Andi-éktől és felszálltunk Ferire, de minek. Első nap 100km-t nyomtunk, délután csak egy rövid sziesztát toltunk, vödröszuhany és ebéd az volt, de naplóírás már nem fért bele. Így is ránksötétedett az úton, igaz gyönyörű naplementénk volt, de a rá következő sötétségben úgy döntöttünk, nem érdemes tovább tekeregnünk. Este egy Sunkai Besar nevű településen béreltünk ki egy apró kis szállodaszobát, amiben az volt a jó, hogy wifi is járt hozzá, igaz csigalassú, de a bejegyzésekhez és ahhoz a 4-5MB-nyi képhez, ami bennük van, elég volt. Este kisétáltunk egy közeli kis utcai étterembe, itt végre megbizonyosodhattam róla, hogy az én Zitám valóban egy boszorkány! :) A szoknyája alól egy nagy, bolyhos, szőrös fekete pamacs, egy farok lógott ki. Ez csak varázslat lehet! Vagy egy fekete macska fészkelte be magát a szoknyája és a széke alá, és a fekete cica farkát látjuk.

Másnap végre legalább egy pár kilométert tudtunk a főúttal párhuzamosan egy alsóbbrendű úton haladni, és ez valamennyire emlékezetes volt. Ahol visszakanyarodtunk derékszögben balra a főút felé, ott találtunk egy nagyon szép pálmaligetet egy lagúna felett, és a túloldalt pedig egy nagyon jó kis étkezdét találtunk, ahol egy-egy adag finom zöldséges tésztát ettünk miközben az ott ülőktől sok új maláj szót megtanultunk, mindkét fél nem kis örömére. :) Aztán kiértünk a nagy útra, ahol nem volt más, csak aszfalt, autó, meg végtelen sok olajpálmaerdő körülöttünk, és ahogy egy felüljáróról láthattuk: ameddig a szem ellát! Éljen a fejlett ipari társadalom, vesszen a természet és a diverzitás! Szieszta alatt Zita megnézte a Narnia Krónikája egyik epizódját a kisvendéglő tévéjén, én pedig irkáltam vagy szerkesztettem valamit a blogra, aztán hajtottuk tovább a lovakat.

Este, miközben újabb tankolást tartottunk egy indiai utcai étkezdében tojásos-hagymás rutiból, sajnos szépen ránksötétedett. Pedig ekkor még közel 40km volt hátra a Kuala Lumpur-i címünkhöz. Szerencsére ennek több mint a felét egy autópályán töltöttük, vagyis az autópálya mellett egy elkülönített sávban, amely szintén alagutakban és felüljárókon haladt, szépen kitáblázva kerülgette a kereszteződéseket és az autópálya menti benzinkutakat. Ez a sáv csak a motorosoké és a miénk volt! Hát ilyenek is vannak itt Malajziában. :) Persze ilyet csak itt Kuala Lumpurban láttunk a városba be- és kivezető autópályák mentén. A tegnapi 100km-re ezen a napon még rátoltunk 115km-t. Este fél 10-kor érkeztünk meg Meng-hez, de ez már egy következő történet lesz! ;)

Mit szóltok, három napja zsinórban írok, ezalatt 11 napot sikerült lefednem az útinaplóban. Remélem ez a széria most sokáig fog tartani. Ezeket a részeket most mind a publikálás napján írtam, sok-sok héttel a történtek után.

Ipohból 2013. május 13-én indultunk el, 86, 6, 100 és 115 kilométereket tekertünk ezen a négy napon, 16-án érkeztünk meg KL-be.

Miután betankoltunk fokhagymás rutiból, nekiláttunk az aznapi adagnak, ami nem volt sok, de azt is sejtettük, hogy ez a kevés nem lesz könnyű. Ez már csak abból is látszott, hogy egy meredek lefelén kezdtünk a tekeréssel, amit aztán, ahogyan azt vártuk, ugyanilyen meredek felfelé követett. Ez már végképp sok lett volna előző nap este – konstatáltuk, hogy jól döntöttünk, amikor megálltunk. A fölfelé kemény volt, hiába csak néhány kilométer volt az egész. Útközben láttunk egy gyönyörű sast a völgyünk felett körözni, aztán pedig, amikor megérkeztünk végre az emelkedő tetejére – ami tényleg a teteje volt, mert előtte már néhányszor azt hittük, hogy a következő hajtűkanyar után vége – Zita nagy örömére árusok sorát találtuk ott, akik ráadásul még epret is árultak. Zitának kijárt már a jutalom, feljött velem 1500 méterre tűző napsütésben és esőben, másfél napon át, ráadásul a végén még ezt a hullámvasutat is ki kellett állnia. Nagy örömmel felfalt egy egész doboz epret, majd gurultunk tovább, mert már nagyon vártuk a tegnap este az útikönyvből kinézett pillangófarmot, ami a GPS szerint már csak egy kanyarra volt tőlünk.

A pillangófarmon

Valóban, egy nagy balkanyarban megpillantottuk a pillangófarm bejáratát. Leláncoltuk a bringákat, magunkhoz vettük a fényképezőgépeket, és a jegyvásárlást követően nagy kiváncsisággal bementünk. Persze az ilyen helyen szokásos zsilipes-függönyös rendszeren keresztül tudtunk besétálni az állatok közé, hogy azok nehogy ki tudjanak szökni.

Bent mindenütt lepkéket láttunk, a tető hálóján, a rengeteg virágon, de még a lábunk alatt a földön is. Köztük mászkálhattunk szabadon és annyi makro fotót készíthettünk róluk, amennyit csak akartunk. Ennek mi eleget is tettünk, sőt még videókat is készítettünk.

Az új Canon fényképezőt használtuk leginkább a fényképezéshez, és meglepett minket a közeli fényképek minősége. Ez a kis fényképező (Ami egyébként nem volt 50 ezer forint és a naptárbevételekből vettük!) olyat is lát, amit mi az emberi szemünkkel már nem és mindezt nem csak állóképeken, hanem videón is képes rögzíteni.

A pillangók mellett mindenféle kígyók, teknősök és gyíkok is voltak, persze őket külön elzárták, a teknősök egy elkülönített részen, ahonnan nem tudtak kimászni, a többiek pedig terráriumban. Az egyik ilyen üvegkalitkában voltak az én nagy kedvenceim, a „Horned Tree Lizards”-ok, vagyis a „szarvas fa gyíkok”, persze a magyar tükörfordítás hülyén hangzik és nekem most nincs netem Wikipédiával, hogy utánanézzek az igazi nevüknek. Ezek a kis állatok úgy feküdtek egymáson, hogy az kész kabaré volt. Mozdulatlanul voltak, mindenféle csuda pózokban leginkább egymáson és egymást átkarolva, miközben azért figyeltek ki az amúgy igen mókás „figyellek ám Téged!” tekintettel a fejükből, és csak nagy ritkán mozdultak meg, akkor viszont az előző mozdulatlan tétlenséghez képest meglepő gyorsasággal, de akkor is csak rövid ideig, aztán újra megdermedtek. És ami még nagyon érdekes volt nekem, hogy ez a pár másodperces mozgás mind egyszerre ment végbe közöttük. Tehát amikor mozdulatlanok voltak, akkor mind meg sem moccantak, amikor pedig mozogtak, akkor mind egyszerre, de csak pár másodpercig. Sok időt eltöltöttem az ő fényképezésükkel, mert nagyon mókásnak találtam az ábrázatukat, és persze egyben nagyon érdekesnek is, nézzétek milyen tüskéik vannak a szemöldöküknél, a hátuknál, és az egész testük tiszta tüske, miközben még hámlanak, vedlenek is. Elképesztő kis lényeg, igazi törpesárkányok! :)

Fényképezőgép mizéria

A pillangófarmtól áttekertünk Bringchang központjába, ez az a falu, ami a Tanah Rata előtti hágót is képezi, és innen már tényleg csak néhány kilométer a cél, Tanah Rata, ahol olcsó szállás van. Mivel másnap innen indulva terveztünk túrázni, ezért itt is bekérdeztünk néhány hotelbe, de az árakat hallva hamar lemondtunk arról, hogy itt maradjunk. Helyette lefordultunk a főútról és kb. egy kilométer kitérővel meglátogattunk egy buddhista templomot. Ekkor történt egy kis baleset, az új Canon fényképezőgép a még Vietnamban vásárolt piros tokjában egy fekvőrendőrön áthajtva kirepült az oldalsó táskámból, és az aszfalton huppant. Fél métert sem esett, ezért ekkor meg se néztem, hogy rendben van-e, gondoltam, hogy biztosan. Aztán a templomnál memóriakártyát kellett benne cserélni, mert az megtelt pillangókkal. Kivettem a félig üres SD-t a régi kis Canonból, és beletettem ebbe. Nem kapcsolt be, nem jelent meg semmi az LCD-n és az objektívet nem bírta rendesen kinyitni. Nem akartam elhinni, hogy lehettem ilyen szerencsétlen, máris tönkretettem ezt az új fényképezőt. Mérhetetlenül szomorú és dühös lettem magamra, de az egészet még nem akartam elhinni és elfogadni. Próbálkoztam a nálunk lévő összes AA-s aksival, de hiába, nem az elemmel volt baj. Különben is ha csak az lett volna, kiírta volna ahogy szokta, most viszont csak megpróbálja kinyitni az objektívet, aztán annyi, se hibaüzenet, se semmi. Mivel a nászajándékba kapott Panasonic fényképezőgép aksija lemerült, ezért nem maradt más, mint hogy a régi Canon-t használni tovább – még jó hogy elhoztam, különben most totál meg lennénk lőve működő fényképezőgép híján. Pláne, hogy a Panasonicnak nagyon bután még a töltőjét sem hoztam fel a Cameronra, mondván, hogy a két feltöltött aksival kihúzzuk ezt a 2-3 napot. Hát nem, főleg hogy az egyik aksi fel sem volt töltve. A templom maga nem volt nagy szám, főleg, hogy félig letargiában sétáltuk végig, de azért ez a falfestményt elég meredeknek találtuk a hasából kibújó emberkével.

Tanah Ratában a Daniel’s lodge-ban szálltunk meg, itt kaptunk egy tetőtéri kis szobát 30 ringgit-ért. Ennél a tömegszállásos matraclágeres dormitory sem lett volna sokkal olcsóbb (kettőnkre 24 ringgit), ezért úgy döntöttünk, megér nekünk még 6 ringgit-et, hogy van egy kis zárható szobánk és „privacy”-nk. Ezen a helyen találkoztunk Péterrel, egy magyar származású, de a születése óta Németországban élő sráccal és a barátnőjével, valamint ha jól emlékszem egy velük együtt utazó holland párossal. Így hatos fogatban sokat lógtunk együtt és két este is elmentünk a helyi indiai éttermek ízeit kipróbálni. A holland páros sem volt gyenge, volt egy olyan sztorijuk, ami szerint az utazás alatt kis híján mindenüket elvesztették, ugyanis (ha jól emlékszem Kambodzsában) egy elektromos zárlatnak köszönhetően leégett a kunyhójuk, benne majdnem az összes holmijukkal. Szerencsére a pénzük, a bankkártyájuk és az útlevelük náluk volt ekkor és ők távol a kunyhóktól, így már csak kívülről nézték végig, ahogy odavész az iPhone meg a hátizsák és benne minden. Biztosításuk is volt, így a vége tényleg nem olyan drámai, és kérdeztem őket, hogy a veszteségen és a drámán túl éreztek-e egyfajta felszabadulást, hogy „Na jól van, ez történt, most legalább nem kell többet cipelnem és aggódnom azért a sok mindenért. Nincs többé, elégett, ennyi! Most már csak ez az övtáska van, hoppá, milyen könnyű vagyok!” :) – és arról számoltak be, hogy igen, bizony volt ilyen, abszolút volt, de azért nem ez volt a legerősebb érzésük a dologgal kapcsolatban.

Péter pedig nagyon jó fej volt, tök jól beszélt és értett magyarul, ami szerintem nagyon derék dolog tőle! Nagy lelkesedéssel hallgatták a történeteinket és mi örömmel meséltünk, hát még amikor megkönnyebbültünk a Canon fényképezőgépünket illetően. Hát tudjátok meg, mekkora balga voltam: A kisöreg Canonban lévő SD-kártya bootolható volt, igaz, ez a funkciója az öreg kamerában sose működött, úgy kellett „kézzel” firmware-t frissíteni vele mindig, de az új Canonban ez nem így működött, ő valamiért azonnal megpróbált az SD-kártyán lévő szoftverről bootolni. Csakhogy az a szoftver nem ahhoz a kamerához való volt, hanem igaz azonos szériájú (Powershot), de egy jó 4-5 évvel öregebb modellhez. És ez már elég volt ahhoz, hogy a régi szoftver elinduljon rajta és persze hibásan, megakassza a fényképezőgépet. Erre akkor jöttünk rá, amikor az SD-kártyát kivéve belőle teljesen hibátlanul felbootolt a gép, kinyilt az objektív, működött az LCD kijelző… Hogy én mekkora nagy marha voltam! De legalább működik, leejtettem, rossz szoftvert töltöttem bele, de még így sem sikerült elrontani! Hála az égnek! Megérdemlem én ezt a kamerát ezek után? Nem… :) Ezért ezt leginkább Zita használja és úgy vigyázunk rá azóta, mint a szemünk fényére.

Péterék egyébként következő nap, amikor mi Zitával túrázni mentünk, egy befizetett, szervezett, részben dzsippes, részben gyalogos túrán vettek részt, amelynek célja a híres Rafflesia virág egyik példányának felkutatása volt. Ez állítólag a világ legnagyobb virágja, és itt az egyik helyi nevezetesség. Nekünk ez most sajnos kimaradt, mert a teljes napos program többe került volna, mint az egész Cameron-i kitérőnk, ráadásul azt sem tudták volna garantálni, hogy a végén valóban találunk és látunk egy ilyen virágot. Persze Péterék szerencsével jártak, de az idegenvezetőjük állítólag őrült tempót diktált a dzsungelben, így az élmény rövid és tömör maradt és leginkább csak a virágra terjedt ki és nem az egész napra. Ezért másnap ők is elindultak arra a túrára, amit mi csináltunk aznap, amikor ők Rafflesiáztak. Ezt a kitérőt csak ezért tettem ide, hogy tudjátok – bár mi nem láttuk – de itt is lakik a Rafflesia óriásvirág, ha tudjátok és szeretnétek, nézzétek meg! ;)

A dzsungeltúra

Tana Ratah-ba átmenni csak fél nap volt pillangófarmostul, így délután ki tudtuk pihenni a feljövetel fáradalmait. Másnap frissült erővel vágtunk neki a gyalogtúránknak, ami először a Tana Ratah-i buszállomásra vitt, ahol kiderült, hogy nincs busz, vagy nem innen indul, vagy csak később. Ez eleve túl zavaros volt nekünk, ezért le is mondtunk a buszozásról, helyette inkább stoppolni kezdtünk. Hamar egy kisteherautó platóján találtuk magunkat, pénzt nem kért érte a sofőr (megkérdeztük előre az iráni lecke után!), és gyorsan felrepített minket Brinchang-ba, ahol hamarosan megtaláltuk a főútról leágazó Trail 1-es turistaösvényt. Ami kezdetben persze egy még autóval is járható szélesebb utacska volt, házak és műanyagmulccsel letakart salátaföldek között. Ez ott változott meg, ahol megpillantottunk egy hatalmas, lapos kerek víztározót a földbe építve. Minek ugye torony, amikor elég csak a hegyoldalba építeni az ilyet, hogy legyen megfelelő magasság és a vele járó víznyomás… Ennek a túloldalán pár vezetéken átmászva folytathattuk, de immáron végre egy apró kis ösvényen, ami a sűrű dzsungel belsejében vezetett felfelé minket a hegyre.

Kitűztük, hogy feljutunk a Gunung Brinchang nevű hegy tetejére, és ehhez ezt a „Jungle Trail”-t néztük ki. Ez egy igazi élmény volt, az ösvény a nevéhez illően tartotta a hozzá fűzött reményeket, gyönyörű sűrű erdőben jártunk, olyan növények és hangok között, amelyeket eddig nem láttunk és nem hallottunk. Lassan haladtunk, sokszor megálltunk és sokat fényképeztünk (a Panasonichoz kaptunk kölcsön töltőt az egyik vendégtől a szállóban), és nagyon élveztük az egészet mind a ketten Zitával. Ja, és ő sajnos SPD cipőben kellett, hogy jöjjön, mert induláskor elkövettem egy hibát. Ügyesen bepakoltam a saját futócipőmet, de arról megfeledkeztem, hogy Zita túracipője is nálam van… Így végül az lent maradt Ipohban, és Zita kénytelen volt az SPD cipőjében elindulni erre a túrára, ami egyébként nem volt olyan nagy gond, mert leginkább sáros, vizes terepen jártunk, tehát nem kopogott vele annyit se aszfalton, se sziklákon, igaz arra vigyázni kellett, hogy a fémstopli meg ne csússzon a fáknak a gyökerein. Mert ezeken sokat kellett lépkednünk, sokszor nagyon meredek, kapaszkodós mászások voltak, de ez csak hozzátett az élményhez.

Láttunk egy már-már ijesztő, és mindenképpen kissé misztikus jelenséget a dzsungelben. Egész mély csend volt, ezért mi is észrevétlenül suttogni kezdtünk egymás között Zitával, amikor tőlünk kb. 10 méterre az amúgy teljesen mozdulatlan dzsungelben egy levél egész gyorsan himbálódzott jobbra-balra. Miközben minden más teljesen csöndben és mozdulatlan nyugalomban volt! :o

Később ugyanezt testközelből is szemügyre vehettük, és most már bánom, hogy nem állítottam le a növényt a mozgásában, hogy megfigyeljem, mi történik. Lehet kiderült volna, hogy egy óriás húsevő növény, amely mérgében azonnal egyben lenyelt volna!? :) Valószínűbb, hogy már kisebb légmozgásra is beleng és aztán lengésben marad sokáig, mert ez valamiért jó neki.

Nem csak az apró növények és virágok létét és fotózását élveztük, hanem úgy egészben a dzsungelét is. Ahogy feljebb értünk, az egész hely ködbe burkolódzott és így még érdekesebb volt az élmény. Sok helyen a fejünk felett lévő fákat teljesen beborította a moha és az ágaik egymásba gabalyodva kész tetőt alkottak felettünk. 360 fokban körbevett minket a sűrű, érintetlen, eredeti természet, minden irányból. Ez fantasztikus érzés volt, amit most nehéz szavakba öntemen. Nagyon jó volt ott sétálni. Még akkor is, amikor a végén már kicsit megfáradtunk, és azt hittük, hogy már hamarosan felérünk, de még nem. Volt, hogy sokat kellett tanakodnunk, hogy az előttünk lévő mocsaras területen hogyan ugráljunk-másszunk át, és volt, hogy egész hosszan, több tíz métert másztunk közel függőleges, meredek hegyoldalban, ahol csak a koszos, földes gyökerekben tudtunk kapaszkodni.

Zitával megjegyeztük, hogy már megint nagy bolondok vagyunk, mert tegnapelőtt még lent voltunk tengerszint környékén a nagy kényelemben, ahol Aldrian vendégszeretetének köszönhetően annyit maradhattunk volna, amennyit csak akarunk, de mi feljöttünk ide, először bringával 1500 méter magasra, aztán most gyalog tovább fel 2000 méterre, át ezen az őrületes dzsungelen. A csúcs, amit kinéztünk, a Gunung Brinchang ha jól emlékszem 2031 méter magas, és tévesen a Wikitravel valahol Malajzia legmagasabb csúcsaként emlegeti, ami nem igaz, csak majdnem. Az is itt van a közelben, de pár száz méterrel magasabb, mint a mi csúcsunk.

Fölfelé az út egyébként jelölve volt, és az is, hogy hol nem szabad róla letérni. Előbbit kis piros fára szerelt prizmák jelezték (gondolom, hogy sűrű ködben is látszódjanak), a veszélyes letérőknél pedig ki volt feszítve egy kis szalag, rajta szöveggel, hogy ne erre, ez az út nem vezet fel!

Egyszer aztán kiérkeztünk egy kerítés tövébe, és itt véget is ért a csoda – milyen jó, hogy most sem siettünk! Persze az élmények még nem értek véget, hiszen csak a csúcsra értünk még fel. Odafent köd volt, ezért a kilátóba fel sem mentünk, nem lett volna értelme. A fedett pihenőhelyen megettük a csomagolt ebédünket és felöltöztünk, mert közben elkezdett szemerkélni az eső. Zita a kis cekkerét is berakta az esőkabát elé, és mivel ezt a hasához rakta, úgy nézett ki, mintha várandós lenne. Ezen jót szórakoztunk és le is fotóztam ahogy így várandósan stoppol a már lefelé vezető kis műúton. Persze sok autó nem volt és nem is akartunk volna nagyon autóra szállni, mert aszfaltsáv ide vagy oda, azért még mindig gyönyörű volt körülöttünk a környezet.

Pár perc séta után megérkeztünk a várva várt „Mossy Forest”-hez, ami nem volt más, mint egy kiépített sétány a dzsungel egy részén. Itt kényelmesen sétálhattunk pár méterrel a felszín felett, lépcsőkön és korlátok közt, a lábunkat és a kezünket nem „összepiszkolva” a természettel. Persze ez más élmény volt, de azoknak az embereknek, akik járművel jönnek fel ide és nem mernek vagy akarnak gyalogtúrázni a dzsungelben, nekik egy jó lehetőség ez a sétány. Amit annak ellenére, hogy nagyon hasonló dzsungelben jöttünk fel egész idáig, mi is végigjártunk. A „mossy” annyit jelent „mohás”, és szó mi szó, tényleg talán itt még egy kicsit több moha is volt, mint fölfelé jövet, talán azért, mert itt még több a pára, hisz egy elég kitett gerinc mentén haladtunk, ami egyébként két megyének a határán húzódott, ezt még táblák is jelezték.

Visszaérve a főútra a sétányon lévő csoport sofőrje nagyon kedvesen, kérdés, kérés nélkül szóba elegyedett velünk és megmutatta az útkanyar melletti avarban bújó kis kancsókat. Ő egy húsevő növény valóban, nem vicceltem, csak túloztam az előbb, vannak ilyenek. Valamelyik nagyszerű természetfilmben egy ilyennek az aljára még kamerát is raktak, ha jól emlékszem, úgy működik az egész, hogy valahogy odacsalja a rovarokat, amelyek a kancsó aljában lévő savba belehalnak és aztán a virág szépen megemészti őket! :)

A teaültetvényeken

A Mossy Forest után egy hosszabb séta következett a lefelé kanyargó műúton, amely egyszercsak a dzsungel környezetéből kiért egy sokkal nyiltabb, több kilátással bíró helyre, a teaöltetvények peremére. Itt merült le a Panasonic fényképező, úgyhogy ami képet láttok a teaültetvényekről, azok a régi kisöreg Canon-al készültek.

A teabokrokkal fedett dombok valahol tényleg szép látvány nyújtottak, de én mégsem tudtam nekik annyira örülni, mert tudtam, hogy ha itt nem lenne teatermesztés, akkor amúgy ugyanezen a helyen éppolyan sűrű és sokszínű, „pristine”, vagyis eredeti, érintetlen erdő lenne, amely rengeteg fajnak adna otthont, és amely talán már sose lesz itt újra, vagy ha igen, akkor ahhoz emberi léptékkel szinte felfoghatatlan sok idő kell. Fel se fogjuk, mit pusztítunk el, ez nem csak erdő, ez egy komplex ökoszisztéma, ahol minden mindennel összefügg és minden egymásra épül, és az egész elképesztően sokszínű és változatos, ami évezredek, vagy még hosszabb idő alatt alakult ki így. Mi ezt egy pillanat alatt letaroljuk zéróra, és elpusztítjuk. Mert tea kell, mert pálmaolaj kell, mert mennie kell a gazdaságnak, hát ebben van pénz, az érintetlen dzsungelben nincs. Ez megy egész Borneón és a Peninsular Malajziában is. Nem is értem, hogyan lehet ilyen büszke a „Boh Tea Plantations” ezekkel a teabokros, dombos látképekre, számomra ez valahol a pusztítást és az ember invazív jellegét jelképezi. Persze én egy eléggé elfajzott emberke vagyok, tudom. Az se tetszett, hogy permetezik ezeket a bokrokat az indiai munkások, akik egyébként itt élnek az ültetvények között, még kis hindu templomaik is vannak.

Úgy tűnik, nagyon könnyű megvezetni az embereket, és úgy tudnak örülni egy teaültetvénynek, ha azt mondják nekik, hogy szép (egyébként valahol tényleg az, csak nem szabad belegondolni, hogy ez a dzsungel helyett van itt), akkor elhiszik, és örülnek neki, sőt idejönnek meglátogatni, megnézni az egészet. Mi sem vagyunk kivételek, igaz mi elsősorban a dzsungeltúra miatt jöttünk és azt élveztük leginkább, de lefelé tudatosan jöttünk a teaültetvények között, sőt kerülőt tettünk a Boh Tea Plantations látogató központjába, ahol végignézhettük a teakészítés fázisait, és a végén igen, még mi is vásároltunk három apró dobozzal ajándékba, szuvenírnek a híres teából. Szóval mit járatom én itt a számat, én is hozzájárultam az őserdők kiirtásához, igaz!? Igaz…

Ne legyek ilyen szigorú? Nem tudom… Nem tudom, hogy kéne. Talán igaz, hogy nem a teaültetvényeken fog múlni, de ha mindenhez így állnánk hozzá, akkor el vagyunk veszve. „Nem rajtam fog múlni…”, „Én csak egy csepp vagyok a tengerben!”, „Mit tehetek én, egyként, kicsikén?!” – szerintem ezek mind hülyeségek, és nem szabad így gondolkodnunk!

Hogy helyette hogyan kéne, arra most nem térek ki, de megtettem már és fogok is még erről írni, viszont most inkább még azt meséltem el így a végén, hogy hazafelé két stoppal jutottunk vissza, először egy kedves páros vett fel minket a teaültetvény parkolójában, aztán Bringchang-ban a tegnap reggeli indiai éttermes fickó, aki a gyerekét vitte iskolába egy öreg mercivel, pont olyannal, amit régen Bander barátom is megörökölt és hajtott pár évig. Az emberünk füléből egyébként dél-indiaihoz méltóan hatalmas szőrcsomók álltak ki, még a fülcimpája tetejéből is, nem csak a tövéből. Azóta hallottam, hogy ez a bölcsesség jelképe, ezért nem bántják. Én tegnap találtam egy (Zita szerint átlátszó és ezért láthatatlan) szőrszálat a jobb fülemben, de annyira zavart, hogy kitéptem. Lehet ezért írok ennyi hülyeséget össze!? :)

Folytatása következik… ;)

Ez a két nap 2013. május 6-7. volt, első nap 23,3km-t tekertünk, második nap pedig közel ugyanennyit túráztunk a dzsungelben, kb. 500 méter szintemelkedéssel.

A Sam Poh Tong templom óriás füstölőspiráljai és teknősei

Nehezen kezdek neki a mai bejegyzésnek, mert ez a rész már nagyon rég várat magára, ráadásul erről egyszer már írtam az Origo-ra, igaz, akkor nem olyan szabadjára engedve és részletesen, ahogy azt szoktam és igazán szeretem. Ezért van létjogosultsága ennek a bejegyzésnek is, ami előreláthatólag hosszabb lesz (vagy több bejegyzés, nem csak egy), és az már most biztos, hogy több kép és videó is lesz. :)

Szóval ez a Cameron Highlands Sir William Cameron-ról kapta a nevét, aki 1885-ben első nyugatiként járt itt és feltérképezte a környéket. Rá nem sokkal megjelentek az első indiai teaültetvényesek, aztán az angol gyarmatosítók menekültek ide fel a meleg elől, majd jöttek a turisták, és végül mi is úgy döntöttünk, hogy megnézzük, mi van odafent ezen a kb. 1500 méter magasan húzódó dombos-hegyes, dzsungeles, teaültetvényes vidéken, amit annyira emleget minden úti beszámoló, útikönyv és helyi barát is.

Ehhez Ipohban hagytuk a málhánk nagy részét és csak egy-egy táskával indultunk el a pihenőnapunkat követően, miután reggel bedobtuk Aldrian lakáskulcsát a postaládájába, hogy ha előbb visszaérne a Kuala Lumpur-i kiküldetéséből, akkor be tudjon lépni az otthonába. :) Ja, és még indulás előtt előző nap a kerekemet is kicentríroztattuk egy általa javasolt kerékpárszervizben, ahol a girbegurba küllő helyére szépen befűztek egy még otthonról hozott másik tartalékküllőt. A kerék újra tökéletes lett mindössze 20 perc alatt, míg mi szemközt egy sarki étkezdében reggeliztünk.

Na, de most már induljunk el! :) A kora reggeli indulást persze megint sikerült ellustulnunk, de azért olyan későn sem indultunk. A nagyobb „időveszteséget” a Sam Poh Tong kínai buddhista templom adta, amely egyszer csak ott termett az út bal szélén, egy hatalmas sziklafal aljában, és ez a látvány olyan volt, amely mellett nem bírtunk csak úgy elhajtani.

Az előbb veszteséget írtam, de igazából sokat nyertünk itt, mert egy gyönyörű és érdekes hely volt a templom, amely igazán megérte azt a pár percet, amit ott töltöttünk.

A templomból érdekes zene szólt, és óriási spirál füstölők lógtak a párkányáról. Bent a sziklafalba épített templomban körbe lehetett járni és egy felsőbb teraszra is fel lehetett menni, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt és ahol aranyszínűre festett szobrok álltak. Odébb egy másik templom is volt, és a kettő közötti sétányról letérve megtaláltuk azt a kis tavacskát, amit az útikönyv is említ. Ha itt elengedünk egy teknősbékát, tuti a gyermekáldás. Persze nálunk nem volt teknős, de egyelőre még nem is tervezünk sokasodni. :)

17.000 kilométer

A templom után nem sokkal lefordultunk a főútról balra és ezt követően szépen lassan elkezdődött egy fölfelé, ami véget sem ért ha jól emlékszem 1500 méteres magasságig. Először csak enyhén kezdte, de aztán valamivel meredekebb lett. Tekerni még így is bírtunk és szétszakadni sem szakadtunk szét, de azért már olyan könnyű sem volt, főleg azért nem, mert ahogy mentünk bele a délelőttbe, úgy lett egyre erősebb a napsütés. Reménykedtem, hogy még a forróság előtt olyan magasságba érünk, ahol már nem lesz bajunk a meleggel, de ez sajnos nem történt meg. A széles, és amúgy kis forgalmú úton nem sok árnyék volt, a domborzat eleinte nem volt olyan meredek, hogy a hegyoldal vagy az azt borító fák árnyékot adhattak volna. Valahol 500 méteres magasság környékén fújtunk egy kisebb pihenőt, ami alatt megettük a tegnap este vételezett étel egy részét, majd folytattuk.

Az egyik egyenes szakaszon autók álltak az út bal, hegyoldal felöli szélén. Ahogy közelebb értünk, megértettük, miért: a falból víz csörgedezett egy kivezetett csövön keresztül – minden bizonnyal finom, egészséges tiszta ívóvíz, ha még a SUV tulajdonosok is megállnak itt kannákkal – talán még az agyonreklámozott ásványvíznél is jobb lehet ez a víz, ezt nekünk sem szabad kihagyni! Megtöltöttük hát a jövet megüresedett egyik palackunkat vele, majd indultunk tovább.

Következőnek már valahol 800 méter környékén pihentünk, csak úgy az út leállósávjában egy árnyékban. Itt jutott eszünkbe megünnepelni a 17 ezredik kilométerünket, amit valamikor mostanában léptünk át. Zita a nagy filctollakat lent hagyta és barna kartonpapír sem volt most nálunk, ezért csak egy zsepire írtunk tollal, és ezt végül a kép előterébe helyeztük a fotóhoz. Az első képre még egy légy is rászállt, és elsőre kiégettnek tűnt a fehér papír a képen, holott valójában nem is annyira az. Persze azért csináltuk még vagy három ilyen képet, és ennek a napnak az estéjén megtanultam az ACDSee képmenedzser szoftver szerkesztőjében csak a „lasszóval” kiválasztott területen, vagy annak az inverzében állítgatni a kép fény-árnyék tulajdonságait, ami ugyan ezen a képen most nem látszik, mert azóta rájöttem, hogy ez igazán nem annyira lényeges, de tanulásnak mindenképpen jó volt és ez a jövőben még hasznos lehet. És nem utolsó sorban közben még jól is szórakoztam, és ott az út szélén, miközben a fotók készültek, mind a ketten jól szórakoztunk a 17000km megünneplése közben, igaz csak addig, amíg a papír után minket is meg nem találtak a legyek. Ekkor már azt mondtuk, elég és nekiálltunk pakolni, induláshoz készülődni.

Ekkor állt meg mellettünk az a motoros páros, akik nagy érdeklődéssel voltak felénk és elmesélték, hogy a Cameronra ők is fel szoktak tekerni, méghozzá ketten együtt egy tandemkerékpáron! Egy nap alatt! Ez azért nem rossz teljesítmény, valljuk be! :) Barátaink nagyon rendesek voltak velünk, kérdezték, hogy van-e szükségünk valamire, mire mi előhozakodtunk a kérdéssel, hogy nincs-e náluk egy kis víz, mert időközben már a vételezett forrásvíz maradt csak az meg alig volt egy palacknyi csak (másfél liter). Kérdésünkre azt válaszolták, hogy ne mozduljunk, mindjárt itt vannak! Mi ezt nem akartuk, hogy miattunk kitérőt tegyenek, de ekkor már nem tudtunk mit tenni, ők elviharzottak, mi meg várhattunk. 10 perc se telt bele, visszaérkeztek egy nagy palack ásványvízzel és mellé még banánt és 100Plus-t is kaptunk, utóbbit alumínium dobozban. Na de ajándék lónak ne nézd a lábnyomát ugye… Kellett nekünk megszólalni! :) Ez a 100Plus (Hundred Plus, ahogy ők mondják) egy Malajziában rettentő népszerű enyhén szénsavas izotóniás ital, ami gyorsan visszaállítja a sportolás közben elvesztett szükséges ásványi anyagokat a szervezetben… Legalábbis a marketing szerint, és ezt mindenki be is veszi, miközben a dobozán nem sok minden szerepel arról, hogy mi minden jó van benne. Tartok tőle, hogy az erős marketingnek köszönhetően inkább a placebo hatás működik, persze lehet, hogy tévedek és valóban többet ér meginni 3,3 deci 100Plus-t, mint ugyanennyi vizet, de kétlem, hogy annyival, hogy az megérjen egy alu-kannát plusz még azt is, hogy én ezért fizessek, főleg itt ahol a hegyből is ivóvíz folyik. :) Na de ne menjünk el a lényeg mellett: kedvesek és aranyosak voltak velünk, egy szavunkba került és elrohantak nekünk vízért és még sok mást is kaptunk tőlük, fizetni pedig nem hagytak minket semmiért. Lakik itt Malajziában is nem kevés vendégszeretet, fejlettség ide vagy oda!

Eső, köd, napsütés, öröm…

Nem sokkal azután, hogy kiünnepeltük magunkból a 17 ezret és felfaltunk mindent amit kaptunk, eleredt az eső. Először csak szemerkélni kezdett, majd épp mikor jobban rákezdett, pont jött az egyik balkanyar után az út jobb szélén egy „sátorétterem”. Be tudtunk húzódni az utolsó pillanatban, ekkor járhattunk kb. 1000 méteres magasságban, és persze ekkor már hőség sem volt. A kényszerpihenő alatt megint ettünk-ittunk néhány falatot, majd amikor az eső picit alábbhagyott, bátorságot és esőkabátot vettünk, és elindultunk tovább az úton. Az eső hamar abba is maradt, mi meg vetkőzhettünk, aztán csodálhattuk körülöttünk a tájat, ami egyre felhősebb lett. Óriás páfrányszerű növények szegélyezték az utat a szakadék felöli oldalán, a túloldalt pedig néhol 50 méter magasra is felértek a betonteraszok, amelyek a talajeróziót hivatottak megakadályozni, vagyis azt, hogy egy ilyen vagy egy nagyobb eső után ne temesse be maga alá a hegyoldal az utat.

Egy ponton, talán valahol 1400 méter környékén újra kisütött a nap és a felhők közül fantasztikus kilátás tárult elénk. Ezt a kép azt hiszem, nem tudja visszaadni, talán nem is maga a kilátás és a táj volt olyan szuper, hanem az érzés, hogy újra süt a nap, amikor erre már nagyon nem számítottunk a mai napon ezután a csúnya eső után. Ráadásul minden ilyen színes körülöttünk és mi lassan, de biztosan úgy néz ki, végre felérünk a kívánt magasságba.

Miután kikapcsoltam a videót, egy kanyar után feltűnt a betonfalban bal oldalt egy hatalmas felirat. Itt letámasztottam a bringát és már szaladtam is a túloldalra a fényképezőgéppel. Találtam egy félig már elkorhadt raklapdarabot, ezt élére állítottam és az így kapott állványra letettem a kamerát időzítőre állítva. Sajnos ez a Panasonic kütyü csak 10 másodperces önkioldásra képes, ami most egy óriási vágtát eredményezett részemről, de azért végül elsőre sikerült odaérnem az időközben megérkező Zitám mellé, hogy elkészülhessen a kép a Cameron Highlands-en minket üdvözlő óriásbetűk előtt.

Ezután a táj egészen kilaposodott és rég nem élt sebességre gyorsulhattunk, amit csak néhány rövidebb fölfelé szakított meg. Az egyik nagyobb ív előtt megálltam, előreengedtem Zitát, ismét felálltam az út korlátjára és egy videofelvételt indítottam a környékről, és arról, ahogy Zita a szemközt lévő kanyarban teker:

Egy dombbal később a következő völgyben óriási fóliasátor rengeteget találtunk. Ez a környék Malajzia legnagyobb epertermelő vidéke, ez látható a szemünk előtt.

Az eső a következő faluban ismét rákezdett, és mivel már lassan sötétedett is, szállás után kérdeztünk. Egy motoros nagyon kedvesen elkísért minket állítólag a település egyetlen szállójába, ahol 50 ringgit alá az égért sem akartak alább menni a legolcsóbb szoba árát illetően. Talán épp azért, mert az a bizonyos ég éppen leszakadt eső formájában, rajtunk meg látták, hogy aligha fogunk továbbmenni a mai napon, pláne hogy időközben még teljesen be is sötétedett. Utoljára Koh Tao szigetén fizettünk a sátrazásért, azóta szállásért pénzt nem kellett adnunk, ráadásul ennyi sokat még Hoi An csodás tengerpartján sem kellett adnunk a szállásért. De most nem volt mit tenni, jó 10 perces gondolkodás után láttam, hogy nincs más megoldás, ezt le kell nyelni, ki kell pengetni nekik a 3750 forintnyi zsozsót, és gyorsan el kell felejteni az egészet, jól kell magunkat érezni! Különben is, ha ezt leosztom az eddig Malajziában, vendégszeretetben eltöltött éjszakák számával, az jön ki, hogy fillérekből lakunk ebben az országban, úgyhogy még mindig egyetlen szavunk sem lehet.

Nem is volt, viszont éhesek azok voltunk, ezért zuhanyzás után kisétáltunk a városkába, és az eleinte reménytelennek tűnő vacsorakereső küldetésünk végül nagyon szép véget ért: találtunk egy indiai éttermet! Ez még indiaibb volt, mint a Georgetown-i indiai, Maduraiból és Chennaiból való arcok voltak a konyhán és a kasszánál, végig fülig ért a szám, hogy újra itt vagyunk a mosolygós szemű indiaiak között. Hogy én hogy tudtam utálni és szeretni őket… De mára már csak a szeretet maradt. Főleg hogy itt nincsenek olyan nagy tömegével, nem próbálnak átvágni, sem eladni nekem 10 féle dolgot és szolgáltatást 5 méteren, nem nyomják éjnek évadján a hangos dajdajt a dobokon, itt nem dudálnak ránk és nem vezetnek úgy, mint egy őrült, itt kicsit konszolidálódtak, asszimilálódtak a helyi (az indiainál sokkal nyugatibb) malajziai társadalomba, de azért bőven megmaradtak még indiainak is. Ez látszik rajtuk száz méterről is, és érezni is, ha köztük van az ember: újra azok az ízek, az a sok mosoly és a fene tudja honnan előtörő életöröm, újra az a vicces indiai akcentus! :) Imádjuk Indiát Malajziában is, sőt itt aztán végképp! :) Erre a helyre reggel is visszajöttünk fokhagymás rutit enni, de ami ezután jött, az maradjon meg a következő fejezetbe, mert most már délután fél 3 van, amikor itt zárom e sorokat, vége a sziesztának, és indulunk tovább neki a kilométereknek. Már egy másik országban, nem Malajziában, de ez megint csak egy másik történet. :) Úton lenni tényleg nagy boldogság, a bringán ülve, és még a naplót írva is, egészen megvidámodtam írás közben. :) Még hajtunk 40-50km-t ma, aztán este beszerkesztek a szövegbe még 15 képet és 4 videót, feltöltöm mobilnetről és holnap magyar reggel 8-kor már olvashatjátok is! ;)

A határátkelés és az új országbeli teendők

Az alcímmel már el is árultam, hogy végül semmi gond nem volt a thai-maláj határon. A thai oldalon a határőr észre se vette, hogy ki vannak lyukasztva az útleveleink, csak beleverte a pecséteket, és már mehettünk is tovább. Ehhez képest a maláj oldal már kicsit izgalmasabb volt, mert ott az első ablaknál értetlenkedve vette tudomásul az ablak mögött ülő határőr, hogy nincs kilépési pecsét abban az útlevelünkben, amelyben a maláj pecsétet szeretnénk – mert az teljesen üres. Most dobtak le minket ide a két határ közé ejtőernyővel, egyenesen Magyarországról!? :) Bezavart minket az épületbe, egy másik ablakhoz, ahol már egy egész csapat kedves határőr várt ránk. Elmeséltük nekik az új útlevelünk történetét, majd néhány jó maláj szó (Selamat Datang – Jó napot! ; Selamat Jalan – Viszlát! ; Trimákászé – Köszönöm!) megkaptuk a belépési pecséteket, és már mehettünk is.

Malajzia a 23. országa az utazásunknak. Be kell valljuk őszintén, nem volt nagyon időnk felkészülni belőle, ezért amikor beléptünk, még nem sokat tudtunk róla. Nem tudtuk, hogy két nagy része van, a „Peninsular Malaysia”, vagyis ez a félsziget, aminek most épp a nyakán állunk, és a Borneó északi részét található területek. Azt sem tudtuk, hogy a lakossága 28 millió fő, és ennek kb. 70%-a muszlim. Annyit tudtunk, hogy egy „liberate muslim” országgal lesz dolgunk Thaiföld és Szingapúr között, és mindennek örömmel és várakozással néztünk elébe az eddigi tapasztalataink alapján.

Ahogy elhagytuk a határállomást, egyből rákezdett az eső. Hamarosan szakadni kezdett, mintha dézsából öntenék. Ezt hála az égnek, vagyis inkább egy benzinkútnak, csak pár percig kellett tűrnünk, mert jött a tető (alatta a kúttal), ami alá be tudtunk állni. Odabent légkondi volt, jéghideg levegő, és ATM sehol. Helyi pénzünk még nem volt, így csak azt ettük, ami nálunk volt. Odakint nem csak mi vártunk az eső elálltára, hanem néhány motoros is. Kuala Lumpurból valók, most hajtanak haza Phuket-ből, egy motoros találkozóról. Mikor kérdeztem, hogy hány nap alatt, csodálkoztak. Mindössze egy nap alatt hajtják le a (ha jól emlékszem) 600km-es távot. Hogy mi ebben az öröm, azt én nem érthetem, de ők bizonyára tudják, érzik – különben nem csinálnák. :)

Az első kisebb településen megálltunk, és itt az út jobb oldalán találtunk egy hosszabb üzletsort. A banknál kezdtünk, felvettünk pénzt, majd abból rögvest megebédeltünk egy sarki vendéglőben. Az étel más volt, mint Thaiföldön, indiaira hasonlított. Eztán jött a posta. Feladtunk Kati néninek innen is gyorsan egy képeslapot, hogy összemérjük a thai és a maláj posta gyorsaságát. Eztán jött a nagy pakolás! A netes ár valósnak bizonyult: innen Ausztráliába feladni egy max. 10kg-os csomag 51 ringgit-be kerül, + 2 ringgit a papírdoboz, de ez együtt még mindig nincs 4000 forint. A csomag állítólag két hónap alatt ér oda, de ez nekünk még teljesen megfelelő, hiszen mi ennél sokkal lassabban érünk oda. És hogy mit pakoltunk a csomagba? Sydney-ig szinte biztos, hogy nem sok szükségünk lesz két hálózsákra, pulóverekre, több réteg nadrágra, vastag kesztyűre, sálra és ehhez hasonló meleg holmikra. Már jó ideje meleg trópusi éghajlaton kerekezünk, semmi értelme ezeket tovább cipelnünk, csak a helyet foglalják a táskákban és lassítják az utunkat. Ennyi pénzért érdemesnek találtuk feladni őket Sydney-be, és ezt most meg is tettük. Egy szép doboznyi cuccot tudtunk kigyűjteni a táskáinkból, összesen 6kg-t nyomtak. Persze még ezután is maradt nálunk hosszúnadrág, túracipő, hosszú ujjú felső és esőruha, na és az egyik hálózsákunkat is megtartottuk.

Ezt az első napot Alor Ster nevű város előtt fejeztünk be. Az eső később többször is eleredt, ilyenkor mindig megálltunk, és megvártuk, amíg alábbhagy. Az egyik ilyen megállásnál egy benzinkúton felfedeztük a helyi csokoládés-mazsolás kenyeret, miközben egy nagyon jót beszélgettünk egy helyi sráccal, aki a motorján ülve ugyanarra várt, amire mi is: hogy abbamaradjon az eső.

Ezek után már nem sok időnk maradt sötétedésig. Egy helyen, ahol az út mentén fényeket láttunk a város után, lekanyarodtunk és megvacsoráztunk. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, a tésztában kisütött hagymadarabokat ajándékba kaptuk elvitelre és ahhoz is adtak tippet, hogy hol táborozhatnánk az éjjel. Sréhen szembe van egy iskola, ott kérdezzük meg, ajánlották. Ezt megtettük, de nem jártunk sikerrel, a portán a biztonsági hölgyek egy mecset felé irányítottak minket. A mecsetnél megkérdeztünk egy kifelé tartó hívet, de ő elutasított minket, mondván, hogy a mecset nem szállásnak van és különben sem vagyunk muszlimok. Maradt a rendőrség, mint C terv. Behajtottunk az udvarra, ahol letettük a bringákat, majd az önnyílós üvegajtó mögött előadtuk a történetünket a légkondicionált teremben a rendőröknek. Titkon reméltük, hogy végre eljön a börtöncellában alvás éjszakája, de nem így történt, a rendőrök telefonálni kezdtek, és szálloda után kérdeztek. Mikor ezt megtudtuk, elmondtuk nekik, hogy nem szállodát szeretnénk, azt találnánk magunk is, azért nem jöttünk volna ide, hanem egy néhány négyzetméteres területet, ahol nyugodtan és biztonságban felállíthatjuk a sátrunkat vagy a szúnyoghálónkat, úgy hogy azzal ne zavarjunk senkit és az éjjel minket se zavarjanak. Ezt megértették, és néhány újabb telefonhívást követően egy civil ruhás rendőrt kellett követnünk. A motorjával elvezetett minket egy Futsal pályához (teremfoci – itt ez a népszerűbb, mert a termekben általában jobb az idő a focihoz, mint odakint – nem olyan forró és nem olyan párás, hanem légkondicionált), aminek a hátuljában néhány szoba is volt, és a telek sarkában pedig egy elhagyatott büfé. Ennek a bádogteteje alá állítottuk fel a hálófülkénket, amíg emberünk frissítőért szaladt el. Nagyon rendes figura volt, elmesélte, hogy ha nem lennének vendégei otthon, akkor most egyenesen az ő otthonához vezetett volna minket. Ott most a vietnami barátai vannak, akikkel Facebook-on ismerkedett össze! :o E történet hallatán én is lendületbe jöttem, és bár már nagyon fáradt voltam, és legszívesebben csak illedelmesen elköszöntem volna az emberünktől, hogy mehessünk végre ledőlni, most nagy mesélésbe kezdtünk. Elmondtuk, leírtuk neki a Couchsurfing-et, meséltünk a saját élményeinkről és mondtuk neki, hogy regisztráljon, mert ez pont neki való és pont arról szól, amit ő is csinál a vietnami barátaival és most épp velünk is: vendégszeretetről és a kultúrák találkozásáról, új, határtalan barátságokról.

Bár annyira nem jól beszélte az angol (mert már elfelejtette az iskola óta – itt ugyanis kötelező második nyelv az angol Malajziában), de azért azt hiszem megértette. Jó volt vele este beszélgetni, még így fáradtan is nagyszerű élmény volt, hogy rögtön az első nap végén ilyen kedves és segítőkész, csupaszív emberrel hozott minket össze az út. Nagy elnézéseket kért, hogy ő elfelejtette már az angolt és hogy most sajnos vendégei vannak otthon, így nem tudott hazavinni minket, de mi megnyugtattuk, hogy ez itt nekünk teljesen tökéletes, és ennél többre nem is vágytunk erre az estére.

Igaz, egy kis áram jól jött volna még a konnektorokba, mert azt nem találtam. Hiába túrtam elő az univerzális adapterünket (23 ország alatt most először volt rá szükség!), azt használva sem gyulladt ki egyetlen töltőnk ledje sem. Vagy nincs itt áram a konnektorokban (amit furcsálnék, mert a fénycső az világít), vagy rossz az adapterünk és hiába cipeltem el idáig otthonról. Ha utóbbi, akkor jól nézünk ki, vehetünk majd újat.

Este nem sokat kellett altatni minket. A bringán hagytuk a táskákat a sátor mellett, és csak az értékeinket vettük magunk mellé, majd eldőltünk a matracokon és elaludtunk. Welcome to Malaysia! – Hát ide is megérkeztünk, szinte hihetetlen! :)

Alor Setr és a malajziai választások zászlóőrülete

A büfé alól korán elstartoltunk, nem volt nehéz összekapni a táborunkat, mert nem nagyon pakoltunk szét. Ahogy kikanyarodtunk az útra, egyből szembejött egy kis útszéli árus, papírba csomagolt mogyorós, fűszeres rizst árultak, furcsa étel volt, és elég kis porció, de arra épp elég volt, hogy éhen ne haljunk a következő, rendes útszéli vendéglőig, ahol már tisztességesen meg tudtunk reggelizni. Alor Setr városa érdekes volt, gyönyörű parkok mellett haladtunk el, aztán egy nagy torony alatt, majd jobbról jött egy pompás mecset, majd balról egy modern emlékmű.

Nem sokkal a város után lekanyarodtunk a főútról, hogy a tengerpart mellett folytassuk. Ahogy leértünk a széles sztrádáról, úgy lett körülöttünk egycsapásra nyugalom, és máris sokkal jobban élveztük az utat, még azzal a tudattal együtt is, hogy tudtuk, erre hosszabb. Az úttól távolabb egy mecset állt, tornya és kapuja tükröződött a vízzel elöntött mezőn, és mindezt mi egy üres útról, enyhe hátszélben csodálhattuk és fotózhattuk.

Egyvalamiről még nem szóltam, pedig ezt már azonnal ahogy az országba léptünk, rögvest észrevettük. Az országút tele volt színes zászlókkal. Többségben volt a kék alapon fehér mérleg zászló, de sok volt a színes rakétából és a zöld alapon fehér kőrből is. Hamar megtudtuk, amit már eddig is sejtettünk, mégpedig, hogy választások közelednek Malajziában. Mi más miatt lenne teleaggatva az egész ország ezekkel a zászlókkal? A hatalom, amire sokan áhitoznak, mi mindenre képes. De milyen gyerekes ez az egész, mintha azon múlna, hogy ki fog nyerni, hogy ki mennyi zászlót képes kirakatni az útak mentén a fákra, a villanyoszlopokra és egyáltalán, mindenhová, ahová lehet. Az ország kizászlózása elképesztő méreteket öltött, és ez az egész nekünk szinte már nevetségesnek hatott. Komolyan így próbálják a politikai pártok meggyőzni a híveiket? Nincs ennél jobb módszer, le kell gyártatni és ki kell tetetni kismillió zászlót szerte az országba? Ennyire egyszerű lenne itt meggyőzni az embereket? Sok zászlón még X-eket is látunk, amivel arra próbálnak utalni, hogy „Tedd majd az X-et a mi pártunk ikonja mellé, ha jót akarsz!” Ennyire egyszerű lenne errefelé a nép, vagy miért csinálják már-már ilyen gyerekesen szájbarágósan az egészet? Láttunk plakátokat is, de azok mennyisége elenyésző. Itt már igérgetni sem kell, csak szuggerálni az embereket? „Ó, az egész ország kék alapon fehér mérleg zászlókban lengedezik, ja és most lesz valami választások, azt mondja a tévé el kell mennem szavazni, és akkor majd az lesz amit én akarok. De kire szavazzak? Ááá, a zászlók és a plakátok azt mondták, tegyem az X-et a mérlegpárthoz, hát úgy teszek…” – Így második nap az országban, a sok zászlót látva elképzeltük, hogy egyeseknél tényleg ennyire egyszerűen mehet ez…!? Persze biztos nem így van, csak még nem láttunk a dolgok mélyére.

Ahogy kiértünk egy kereszteződésbe, ahol balra kellett fordulnunk, hogy párhuzamos irányba kerüljünk a félsziget nyugati partjával, ott furcsa dolgokat találtunk. Először egy kék mérleges zászlókból és transzparensekből felépített tankot, majd a túloldalt egy zöld alapon fehér kőr zászlós vadászgépet. Nem tudtuk mire vélni ezeket az építményeket, mindenesetre nagyon érdekesnek találtuk őket. A tank nagyon aprólékosan ki volt dolgozva, volt lánctalpa, ágyúcsöve, a tetejében egy gépfegyveres, sisakos muki nézett ki, és egyik kezével V-t mutatott. Nem bírtuk ki, hogy ne fényképezkedjünk ezzel az építménnyel, ezért szemközt egy kerítés tetejére letettem időzítőre a fényképezőt. Legalább négyszer szaladtam vissza újra megcsinálni a képet, mert mindig jött valaki, aki vagy a közeli piros lámpa miatt állt meg pontosan a kép közepén, kitakarva minket, vagy pont miattunk, hogy megnézzen minket. A végére már egész ideges lettem, és megbántam, hogy egyáltalán nekiálltunk itt fényképezkedni. Mintha csak minket akartak volna bosszantani, mindig jött valami autós vagy motoros, aki tökéletesen belerondított a képünk közepébe és mellé még azzal az idétlen ázsiai kíváncsiságával is megbámult minket.

De nem hagytam sokat magamat ezen morogni, inkább fordultunk balra és hajtottunk tovább. Az út továbbra is gyönyörű maradt, sőt most még talán szebb is lett. A tegnapi esőnek már nyoma sem volt és az az előrejelzés is igen hamis volt, amit tegnap a benzinkúton a srác mobilján néztünk meg (eső és vihar a következő 5 napra).

Tízóraizni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ahol először csak mosdóba akartunk elmenni, de aztán ahogy megláttam, hogy mit készít az idős bácsika a forró vaslapon, beneveztünk néhány kör „roti canai”-ra, vagyis „ruti Chennai”-ra, amit azért kapta ezt a nevet, mert a Malajziában élő indiai lakosság egy nagy része Chennai környékéről, Dél-Indiából való, és valahogy a rutihoz hozzáragadt ez a városnév. Indiában sose hallottuk így hívni a rutit, ott mindig csak egyszerűen ruti volt, esetleg Garlic Roti, ha fokhagymásan kértük, ahogy most is. Aztán láttuk, hogy tojással is lehet kérni, és még úgy is kértünk egy kört, és közben elbeszélgettünk a szomszéd asztalnál ülő tengerésszel (Navy – tengerész? Vagy csak simán katona?), aki elmondta, hogy szolgált az ENSZ (UN) békefenntartóknál Szerbiában. Tőle is megtanultunk néhány új szót, de azt az Istennek sem sikerült kihúzni belőle, hogy „How much it is?” – vagyis a kérdést, hogy mennyibe kerül?, hogy mondják. Mi csak szerettük volna malájul megtudni ezt a mondatot, de ezt már nem tudtuk vele megértetni, ahányszor kérdeztük, egyre csak intett, hogy hagyjuk már, hisz többször elmondta, hogy meghívott minket, szóra sem érdemes! („Don’t mention!”) Nem értette meg, hogy nem fizetni akarunk, hanem nyelvet tanulni! :) A végén, még mielőtt végképp totál hülyének, vagy illetlennek nézett volna érte minket, inkább letettünk róla, hogy most megtanuljuk ezt a mondatot malájul. :)

Tőle tudtuk meg azt is, hogy miért a sok színes “választási” tank és repülő az utak mentén (mert közben aztán máshol is láttuk ezeket, tele van velük az ország). Az aktuális kormánypárt valami borzasztóan magas összegért vásárolt harcjárműveket külföldről, többszörös áron, mert persze olyan magas szinten nagyon nagyban megy a mutyi, az adófizetők pénzéből természetesen. Állítólag ugyanazt a tankot, amit ők motor nélkül vásároltak meg, más nemzetek hadseregei motorral együtt harmad áron szerezték be. Ezen van felháborodva a nép és ezért építenek repülőket (mert vadászgépekkel is ugyanez ment) és tankokat szerte az országban, így fejezik ki dühüket és felháborodásukat a történteken. Érdekes… :) Most kérek szépen mindenkit, ne írjon, linkeljen ide semmit a magyar aktuálpolitikáról, vagy ha mégsem bírja megállni sehogy, akkor tegye azt pártatlanul, ha egyáltalán lehet ilyet! Nem akarok veszekedéses kommentháborút! Nem szeretem a politikát, sok minden mellett azért sem, mert megosztja az embereket. Ezeket azért írtam le, mert láttuk és érdekesnek találtuk.

Hajókon és biciklin Georgetown-ig

Az ebédünket már egy folyóparti városkában töltöttük el, hajóra várva. Eredetileg nem jár itt most a komp, de nekünk szerveztek egy kis csónakon 10 ringgit-ért vagyis kb. 750 forintért. Ez megérte nekünk, mert így nem kellett 30+ kilométert tekernünk körbe a szárazföld belfeje felé a folyótorkolat mentén ezen a már amúgy is hosszúnak ígérkező napon. Amíg a csónakunkra vártunk, megebédeltünk, megintcsak valami indiai féle ételt, sült fűszeres csirkét rizzsel és zöldségekkel, önkiszolgáló módon a tányérunkra pakoltunk a tálakból, majd a pénztárhoz fáradva szemmértékkel megállapították a fizetendő árat. Az utcáról jeges cukornádszörpöt is szereztünk 1-1 ringgitért, és egy folyóparti teraszon fogyasztottuk el mindezt. A csónakhoz ezen a beszállási oldalon találtunk pallót is, de az egész túl ingatag volt ahhoz még így is, hogy málhástul pakoljunk fel rá, így aztán a táskák és a biciklik külön-külön kerültek fel a csónakra, majd pár perc nyílt vizen való száguldás következett.

A túloldalt homokfövenyes volt a part, de a csónakosunk annyira kitolta a hajó orrát a vízből, hogy ki tudtunk szállni és le tudtunk pakolni száraz lábbal. Odafent egy lépcsősor tetején már betonon, hatalmas mohás fák árnyékában málháztuk vissza a biciklijeinket, majd kezdődhetett egy őrületes vágta egészen Butterworth-ig. Útközben elsütöttem Zitának egy nagyon rossz poént, hogy Vajh Érdemes-e ennyire sietnünk Butterworth-be, de ezt még ő sem értékelte, annyira rossz volt. :) Pedig ő az, akinek még az én rossz vicceim is tetszenek, de ez most még a szokottnál is gyengébb volt.

Rohannunk azért kellett, mert előrelátóan küldtem egy sms-t (ja igen, tegnap a boltsoron az első településen helyi SIM-kártyát is vettünk) a Georgetown-i vendéglátónknak, hogy kb. mikor érkezünk, és hogy rendben van-e minden. Ő azt írta vissza, hogy 6:30-kor le kell lépnie egy meeting-re és jó lenne, ha addig megérkeznénk, hogy előtte tudjon fogadni minket. Különben csak késő este, 10-11 óra környékén ér majd vissza, és ha nem érünk oda 6:30-ig, addig várnunk kéne.

Én menet közben, Zita mögött tekerve gondolkoztam, sms-eztem és számoltam. Úgy láttam, éppen hogy, de meg tudjuk csinálni, így aztán a lovak közé csaptunk, és egymás anschlussában meghúztuk a maradék 40-50km-t a Buttorworth-i kompig. Kemény menet volt, de élveztük, jól haladtunk, és közben az esőt is megúsztuk. Pedig Buttorworth-be érve nagyon úgy nézett ki, hogy el fogunk ázni, de végül ez csak „belülről” sikerült, mert amikor már épp úgy tűnt, hogy rákezd, felhúztuk a dzsekiket, de hiába, az eső elállt, mi pedig izzadtunk mint a lovak, mert megállni többször már nem akartunk, hisz ez már csak az utolsó 5km-en volt a komp előtt. A hajóhoz egy hatalmas rámpán, egy 360 fokos kört leíró felüljárón jutottunk el, és a rohanás végét egy kb. 50 méter hosszú motorosokból álló tömeg jelentette. Itt kellett várnunk rá, hogy felengedjenek minket a következő hajóra. Közben a tömegben is értek minket az élmények, először is örültünk magunknak, hogy vége a vágtának és már csak a szigeten van hátra néhány kilométer (Alex azt írta: bringával fél óra), másrészt a minket körülvevő emberek is érdekesek voltak. A legtöbben csak megbámultak minket, de néhányan kérdezősködni, fényképezkedni is kezdtek, és velük jó volt elbeszélgetni. Egy sráccal olyan jóba lettünk és annyira tetszett neki az egész alapgondolata az utunknak, hogy azzal köszöntem el tőle, hogy „Akkor holnap reggel bemész a munkahelyedre, odamész a főnöködhöz, és felmondasz!?” :) Ez már a szigeten volt, ahol aztán később még egyszer összefutottunk vele, de ez már legyen a következő történet része.

Ezen a két napon, 2013. április 23-án és 24-én 57 és 111km-t tekertünk, igaz az első nap elejét még az előző országban az előző bejegyzésben. :)