Még mindig Belizeben vagyunk. Nem így terveztük, de így alakult. Reggel 7-kor keltünk, én kiszaladtam a bankba készpénzt felvenni, addig Zita kását készített reggelire. Már ezt nem bírta megenni, mondta, hogy WC-re kell rohangálnia. Konzultáltunk egymást közt, végül azt beszéltük meg, hogy megpróbáljuk. Elindultunk, lepakoltam mindent az első emeletről, felmálháztam a bringákat, mindent magam, hogy tehermentesítsem a kedvesemet.

A búcsúzkodáskor – Már ekkor is sejtettük, hogy lehet kár volt összepakolni, mert úgy köszöntünk el a barátainktól, hogy viszlát Budapesten – vagy 20 perc múlva…

A “kacsás ház” Punta Godrában

Az egyirányú utcák miatt ki kellett tekernünk a Front Street északi végéhez, ahol ez a tábla fogadott minket, ezúttal világosban

Kitekertünk a hajótársaság irodájához, a nő már megismert tegnapról, rögtön kérte az útleveleinket. Azt nem kapott, sőt, még mi kértünk tőle, elnézést, mert végül azt beszéltük meg Zitával, hogy ez így nem lesz jó. Az út 1 óra 10 perc, a hajón nincs WC, és Zitának már megint mennie kellett. Mentünk is, de vissza Brendanékhez. Zita újralátogatta párszor a mosdót, én pedig miután felpakoltam mindent a lakásba, nekiálltam lent szerelni a bringámat.

Az új féktest és a réginek egy darabja, amin jól látható, hogy a műanyagrészek megolvadtak a hosszú és erős fékezésektől. Kibírt 33000 kilométert a világ körül, mígnem pár kilométer a 17. században végleg betett neki! :)

Az Avid BB7-es féktest atomjaira szedve – sajnos már nem lehetett megjavítani

A tegnap előtti sárban végleg tönkrement a hátsó féktestem, az egyik fékpofát megtámasztó, állítható panel többé már nem állítható, és így a közbenső tartó túlságosan darálja a féktárcsát. Szóval hátul féktestet cseréltem, elől pedig fékpofát, illetve a sárhányókat is megigazítottam.

Aztán visszamentem a Zitámhoz, aki közben lepihent, de sajnos egyre sűrűbben járt WC-re. Közben még elnézést is kért, hogy sajnálja, hogy nem szálltunk fel miatta a hajóra, és nem mentünk tovább. Mondtam neki, hogy ne sajnálja, mert látva az állapotát, én nagyon örülök neki, hogy itt maradtunk. Branden és Elizabeth szeretettel látnak minket, nem csináltak ebből gondot, nagyon rendesek. Délután kiszaladtam tojásért és kenyérért, meg egy biolite nevű italért, amit végül nem kaptam meg még patikában sem, csak valami hasonlót. Ez ilyen elektrolites ital, ami pótolja az ilyenkor elvesztett ásványi anyagokat a szervezetből, direkt hasmenés esetére van. Jó drága volt, 4,75 belizi dollár fél literje, de ilyenkor ugye nem számolja az ember. Visszatérve készítettem a szállásadóinknak fokhagymás bundás kenyeret, amit egy Zoli által megmutatott helyi sajttal fogyasztottunk el az erkélyen, nagyon tetszett nekik a rögtönzött étel és a fokhagymás íz az Ukrajnában töltött önkéntes éveiket juttatta eszükbe. Ők egyébként ott ismerkedtek meg és többször jártak Budapesten is, és annyira tetszett nekik, hogy még vissza szeretnének térni. :) Mondtuk is nekik, hogy szeretettel várjuk őket jövő októbertől. :) Miközben az erkélyen ettünk, Zita megkérdezte a netbookomon Dr. Googlet a bajáról, és megállapította, hogy giardiasisa van és öt napig 3×1 metrodinazolra lesz szüksége. Már indultam is volna érte a patikába, mikor kitalálta, hogy picit jobban van és eljön velem ő is. A lépcsőn mentünk lefelé, mikor megcsörrent a telefonom. Zoli volt az Dangrigából, azt javasolta, hogy menjünk kórházba, a sürgősségin most is vannak így szombat délután, és ott ki is vizsgálják és adnak gyógyszert is, jó a szolgáltatás, és ingyenes, még nekünk, külföldieknek is, ez jár a belépéskor fizetett 37,5 dollár után, vagy ha belföldön hosszabbítjuk a 30 napos tartózkodást, akkor az 50 dolláros pecsét után. Ez nagyon barátságos dolog tőlük, 4-5 ezer forint a vízum egy hónapra, de ezért cserébe egészségügyi ellátás is jár. Mondjuk ez állítólag nem is vízum, hanem valami környezeti díj. Mindegy, a lényeg, hogy mivel a kórház közelebb is volt, és ígéretesebbnek is tűnt, mint Dr. Google, végül hallgattunk Zoli bölcs tanácsára és a kórház felé indultunk el gyalog. Csak öt perc sétára volt, de szegény Zitának még így is be kellett kéredzkednie egy házba… Ennek már a fele sem tréfa! Milyen jó, hogy reggel nem szálltunk fel arra a hajóra!

A kórházban 10 percig volt bent a dokiknál, mikor szalad ki hozzám a váróba, hogy jöjjek be és fogjam a kezét, mert infúziót kap! :o Mi van?!? Olyan gyorsan történtek az események, hogy igazából felfogni sem volt időm mindent, elég szörnyű volt. Zita lefeküdt egy ágyra, és látszott, hogy nagyon ideges és nagyon fél, láttam ahogy a nyakán dobognak az erei, szegény nagyon fél a tűktől, ezt mondta is a nagydarab fekete, barátságos nővérnek, de ő a saját állítása szerint ezt nem hallotta. Mikor az infúzióstűt Zita kézfejének tetejébe szúrták, már szinte reszketett a félelemtől, pedig oda sem nézett. Szólt a doktornőnek, hogy el fog ájulni, majd pár másodperc múlva ezt meg is tette. Én közben fogtam a kezét, és a doktornő után én is kiabáltam a kollégája felé, hogy jöjjön gyorsan! Csitítgattak minket, hogy nyugalom, minden rendben, csak egy kis pánikroham, hát nem mondta, hogy ennyire fél a tűktől. Oxigént hoztak Zitának egy maszkon át, de már azelőtt magához tért, hogy ezt megkapta, csak pár másodpercre ájult el, de ezt nagyon szörnyű volt látni. Inkább nem is részletezem.

Csak a telefon volt nálunk, kórházba nem nagyon visz az ember fényképezőgépet…

Egy órát vártunk, mire lecsöpögött az infúzió, amit egy kisebb tasak antibiotikum (Metrodinazol – jól diagnosztizálta magát Zita az interneten át, mikor részletesen beírta a keresőbe a tüneteit – amit ha nem baj, itt most nem írok le) követett, majd meglepetésünkre még egy órányi infúzió a kiszáradás ellen. Végig fogtam a kezét, és egy jó fél órát úgy is volt, hogy a tenyerembe hajtott arccal aludt, közben fázott, ezért betakargattam, szerinte nem túl jól, mert azt mondta, nem lennék jó nővér. Nem örültünk, hogy ez történt, de annak igen, hogy végül éberen és ésszel döntöttünk, ha felszálltunk volna a hajóra, most legjobb esetben is egy guatemalai kórházban lennénk, spanyolul próbálnánk makogni, és ki tudja milyen körülmények között és milyen áron lenne a kezelés? Legrosszabb esetben két apró falu között, térerő nélkül, nagy bajban. De erről ne is beszéljünk, ez nem történt meg, mert nem hagytuk, mert az eszünk után mentünk és nem csak eszetlenül előre.

Mikor már a második nagy infúzió is a vége felé járt, végre meglettek a laboreredmények, amelyek szerint Zitának két fertőzése is van, a már saját maga által is diagnosztizált giardiasis és amebiasis. Ez a kettő fertőzés koszos ételtől vagy víztől találta meg őt, és együtt annyira legyengítették és kiszárították, átmosták, hogy muszáj volt infúzióra rakni őt. Mikor először felállt, három lépést alig bírt megtenni, rögtön megszédült. Visszaült, majd 5 perc múlva együtt felálltunk, ekkor már el tudott menni WC-re (csoda hogy a két óra infúzió alatt nem kellett neki), és közben Zolival és Brandennel folyamatosan sms-ezve megbeszéltük, hogy mi van, és hogy gyalog nem fogunk tudni visszajutni a házba, mert bár nincs talán 500 méter sem, de Zita még nagyon gyenge, és amúgy az eső is elkezdett szakadni, de olyan szinten, hogy azt csak esőkabátban (ami volt nálunk), esőnadrág nélkül amúgy sem vállaltuk volna be. Kivárni viszont nem akartunk ilyen betegen, ezért Branden ötletére taxit hívtunk. Ilyet se csinálnánk máskor, pláne nem ilyen rövid távra, de ez most más helyzet volt, ilyenkor villámgyorsan mindent átértékel az ember és a pénz hirtelen nagyon hátrakerül a sorban. Egyébként csak 5 dollárról volt szó, 600 forint, és ez semmi ahhoz képest, hogy az infúziókért és a kezelésért mennyit elkérhettek volna. De nem kértek, valóban minden ingyen volt, még kaptunk három elektrolites, ásványi anyagos tasakot is, ezekhez majd hozok holnap palackozott vizet (5 gallonost, visszaváltható palackosat), addig meg még van neki a biolite-féle ital. Már alszik, az utolsó sms-t már ő maga írta meg Zolinak, látta hogy belefáradtam az irogatásba, míg a kórházban voltunk, Brandennek és Zolinak összesen kb. 20 sms-t is írhattam, Zoli még fel is töltötte az egyenlegünket 10 dollárral, mert azon már csak sms volt és az is eltűnt volna róla a holnapi naptól. Ezúton is köszönet a gondos törődésetekért, és köszi a jótanácsért, jól jött!

A kórházban nem volt megfelelő gyógyszer, de ez nem is baj, mert a mai adag antibiotikumot még infúzión megkapta, a többit meg majd tablettában, mert receptet kaptunk és holnap délelőtt 10-től átvehetjük a többi szükséges gyógyszert. Brandenéknál maradhatunk ameddig szükséges, igaz hogy a fürdőt csak egy függöny választja el a hálószobájuktól, amin át kell menni, hogy a WC-hez jussunk, de ez eddig nem okozott gondot, éretten meg tudtuk beszélni a dolgokat és megértőek – a nappali felé van ajtó, és van egy hatalmas erkélyajtó a hálószobájuk túloldalán, amin keresztül elég könnyű jó huzatot csinálni a kellemetlen szagok elkerülése végett. De mindez valószínű már tárgytalan, úgy tűnik az antibiotikum máris hat, mert amióta hazajöttünk, nem láttam Zitát a WC-re rohangálni.

Hogy magamat is kibeszéljem e kellemes témákban, és nem csak szegény beteg feleségemet, az imént zuhanyzás előtt én sem alkottam egészségeset. Közel sem olyan durva, mint Zita esete, de valószínű a két fertőzéséből – mivel szinte mindenütt ugyanazt ettük-ittuk – legalább egyet én is elkaptam, és talán az a szerencsém, hogy csak egyet. Szerintem én megleszek. Majd még beszámolók az utolsó utáni belizei napokról, és ha nem baj itt folytatom majd, mert nem akarok több külön bejegyzést szentelni egy ilyen nem túl vidám témának. Most 2014. december 13. 23:21 van. Hogy pozitív dolgokról is írjak, ma napközben, a szabad perceimben tervezem az út folytatását, úgy néz ki, talán sikerülhet februárra Kolumbiába érni, így reméljük sikerül találkoznunk a Miradorosokkal :) És a Karácsonyt is próbálom szervezni, hogy valami jófej családnál ünnepelhessünk Guatemalavárosban, vagy a környékén. Öröm az ürömben, hogy e betegség miatt ezekre most van némi időm, talán egy vagy kettő Belizeről szóló Origo cikk is kerekedik majd e bajból, illetve a belőle fakadó kényszerpihenőből. Mert minden rosszban van valami jó, ezt Nepálban ugye már nagyon megtanultuk.

A másnap – avagy jóban, rosszban együtt – én is kidőlök

Hajnalban éreztem a matracon, hogy nem vagyok jól, fáztam, majd később forrónak éreztem a testem. Felkeltettem Zitát, hogy mérjünk lázat. 38,1 volt a testhőmérsékletem. Mivel előző nap olyan hatékony volt a kórház, amilyen, és hazafelé a taxival találtunk még egy rövidebb utat is, nekivágtunk gyalog, hogy kivizsgáltassunk engem is. Útközben majdnem be kellett ugrani egy bokorba, de végül kibírtam a kórházig, ahol a vizsgálóteremben először elnézést kértem, majd ugrottam a WC-re… A többit inkább ne részletezzük, a lényeg, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy én sem vagyok egészséges, és nem csak a láz terén. Felvették az adataimat, megmérték a vérnyomásomat, és vért is vettek az ujjam hegyéből egy tűvel, merthogy ezt mindenkivel megteszik, aki hőemelkedéssel érkezik, hogy lássák, nem maláriás-e. Az orvos megnyomkodta a hasamat és a nyakamat, de semmit nem talált, és ott már csak 37,6-os hőmérsékletet mértek rajtam, bár én sokkal rosszabbul voltam, mint ébredéskor. A nővér egy tűt bökött a fenekembe, amitől jól elzsibbadtam a szúrás helyén, majd a doki tanácsára 20 percre lefeküdtem, hogy lássák, javul-e a szuritól az állapotom. Ugyanazon az ágyon feküdtem, amin tegnap este az infúzióval Zita, csak most ő ült mellettem és ő fogta a kezem.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar én is ugyanebben az ágyben fogok feküdni kiütve

Szerencse, hogy mostanra ő annyira jobban lett, hogy el tudott kísérni. Pár perc után elaludtam és arra ébredtem, hogy jobban vagyok. A doki megnyugtatott, hogy valószínű ugyanaz a bajom, mint a feleségemnek, valamit összeettünk vagy ittunk, vagy valami vírusos fertőzést kaptam el. Megint kaptunk egy cetlit egy 9 jegyű számmal, hogy jöjjünk vissza vele 10 órára, amikor nyit a patika. Ekkor még csak reggel 8 óra volt, úgyhogy visszasétáltunk Elizabethékhez, akik még mindig aludtak. Micsoda vasárnap reggel!

A gyógyszereink, darabra kimérve, névre szóló zacskókban, a zacskóra ráírva a dózis és pirossal, hogy alkoholt ne fogyasszunk mellé! Ez tetszik!

Délutánra jobban lettem, és a WC-re sem kellett annyiszor járnom, mint azt a reggeli majdnembeszarás után gondoltam, ezért kitaláltam, hogy összerakok egy egészen Belizeig tartó slideshowt a barátainknak. Ezt egyébként már Zoliéknak illet volna megtennem, de akkor végül nem jutott rá idő. Most is nagyobb munka volt, mint hittem, de örülök, hogy végül elkészült az 1300 képes válogatás. Persze ennyit kb. vagy százezer képből választottam ki, szóval ezért volt ekkora meló és azért ilyen nagy még ez a legszűkebb válogatás is. Az előadás sikeres lett, mindenki választhatott három országot magának, amit aztán levetítettünk és meséltünk nekik róla, mert hát mind az összes két a 32 országgal kicsit sok lett volna, és ők másnap, vagyis ma, hétfőn reggel dolgozni mentek. A végén még egy kis tapsot is kaptunk, és mindenkinek nagyon tetszett a beszélgetős, mesélős fényképvetítés.

Csoportkép az élménybeszámoló végén – hálás közönség voltak :)

Ma reggel még mindig éreztem, hogy gyenge vagyok, ahogyan tegnap este is, mikor kirohantam kenyérért a piritóshoz Elizabeth bringáján. De már vagy 5 adag 500mg Metrodinazolt bevettünk, úgyhogy holnapra csak jobban leszünk már. Megpróbálunk a reggel 9:30-as komppal átmenni Puerto Barriosba, aztán óvatosan elkezdünk biciklizni, napi 50km-eket, vagy valahogy így, az első 200km amúgy is szinte teljesen sík, talán menni fog. Erőltetni nem erőltetjük magunkat, és ha nem megy, vagy nehéz, akkor pihenünk. Ma és tegnap is csak pihentünk, napközben is nagyokat aludtunk és vagy főztünk, vagy a gépen pötyögtünk, olvastunk, CS kérelmeket írtunk, illetve én most a blogot. Amivel megint utelértem magamat, ami jó. :) Ennek mindig nagyon örülök. Két plusznapot maradtunk így Punta Gordában és Belizben, amit nem bánunk, így alakult, de jó, hogy így történt, Guatemalában a spanyollal nehezebben boldogultunk és nagyon kellemesen csalódtunk a belizei egészségügyben, amit külföldiként is ingyen ígénybe vehettünk, ami példaértékű! Zoliék pedig hívtak magukhoz Karácsonyozni, ami nagyon-nagyon jól esett és nagyon köszönjük, és tényleg nagyon jó lett volna, de minket hív az út, muszáj haladnunk, még hátra van közel 8800km a maradék 9 hónapra, ami azért nem kevés. Karácsony Guatemalavárosban, szurkoljatok, hogy találjunk egy kedves, aranyos, szerető családot, hogy az utolsó távolbantöltött Karácsonyunkat is szépen tölthessük el. A tavalyi Johnnyéknál annyira jó volt, hogy azt nehéz lesz überelni, de ezt nem is cél, csak legyen jó és szép ez is.

Történt 2014. december 13. és 14-én. Biciliztünk 0km-t. Infúziók száma: 3 db. Szurik száma: 1 db. :) Két nap elment betegséggel, de azért produktív napok voltak. Két bejegyzést megírtam, megszereltem a biciklimet, elkészült egy fotóválogatás a beszámolókhoz és gyógyultunk, pihentünk. :)

Nem vagyok a legvidámabb kedvemben sajnos, de mégis úgy éreztem, hogy jó, ha most leülök írni, egyrészt ez talán felránt a mélyből, másrészt jó, ha leírom még frissibe, mik történtek az elmúlt néhány nap.

Legutóbb ott hagytam abban, hogy Bella Vistában, egy templomban aludtunk. Éjjel fel kellett állítani a szúnyoghálót, mert ettek minket a dögök.

Reggel pakoljuk az ágyunkat a templomban

Ez alól reggel fél hétkor másztunk ki, hétre el is hagytuk a templomot és 8-ra pedig az út széli kis vendéglőben burritost reggelizve a falut is.

Reggeli csúcsforgalom Bella Vistában :)

Első megállónk valahol 20km környékén

Zita “repül” :)

Vidéki focipálya

“Van itt bolt, kettő is, csak nincs kiírva rájuk!” – adták a jóhírt, mert már fogytán voltunk élelemből

Ezek a tatched roof, vagyis pálmalevélből rakott tető 5-8 évig bírja. Leggyakoribb, hogy összejön néhány férfi a rokonságból és egy nap alatt felrakják, amikor arra kerül a sor. Közben az asszonyok főznek rájuk, tehát azért biztos belekerül néhány csirkébe és egy fél zsák rizsbe is az anyagköltség terén. A hölgynek, aki ezeket az infókat elmondta nekem, elmondtam, hogy nekem odahaza éveket kell dolgoznom egy tető áráért, igaz, nálunk kell is a masszívabb tető, mert hidegebb van, más az éghajlat.

Felirat egy buszmegállóban – mit értenek ez alatt? :)

Ne nézz rám olyan csúnyán, csak fényképezek! :)

A boltos hölgyek, velük beszélgettünk jó fél órát. Még énekeltek is nekünk “kecsi” nyelven, ami egy maja dialektus. Erre úgy lehetett rávenni őket, hogy Zita is énekelt nekik magyarul :) Ezután szóba jött a vallás – mert templomi éneket kaptunk tőlük -, kiderült, hogy baptisták és hogy azt hiszik, hogy a katolikusok nem olvassák a négy újszövetséget. És volt egy elég rossz általános véleményük a katolikusokról, mondván, hogy akiket ők ismernek a környékről, azok részegesek és bajt csinálnak. Finoman elmondtuk nekik, hogy ne ítélkezzenek így, mert a dolgok nem ilyen egyszerűek

Jobbra voltak hegyek is – Nem hiába hívják azt a környéket “Kakastaréj Nemzeti Parknak” :)

Mennyi kókusz!!! :)

Saras út a 17. századba

A Pine Hill felé tartó leágazás előtt – Ez a tábla már a mennonitákat jelzi

A kereszteződésben két szekérben, egy-egy függőágyban feküdtek mennoniták, tőlük megtudtuk, hogy az út saras, de át tudunk majd jutni rajta, mert a legrosszabb részeket épp felújítják. Az út befelé és kifelé is 8km volt, mindkét irányban egy-egy órára volt szükségünk, és ez nagyon kivett belőlünk, több helyen tolnunk is kellett. A mennonitákról és a környékről azért nincs sok fotónk, mert nem szeretik, ha fényképezik őket. “We don’t use that”, ahogy ők mondják. :)

Erről a gyönyörű útról tértünk le, hogy kicsit bepillantást nyerjünk a 17. századi technikai szinten élő mennoniták életébe

A belizeben élő mennoniták elsősorban az alnémet (Low German) nyelvet beszélik, de emellett legtöbbjuk az angolt is, és mint ahogy azt Blackman Eddynél már láthattuk, némelyikük használja a modern világ dolgait (mobiltelefon, autó, traktor), mások nem. Ez a közösség, akik itt élnek 8km-re a főúttól egy zsákfaluban, ők a régi, eredeti módon élnek, és szekérrel járnak, ezért is vágytunk rá annyira, hogy lássuk az életüket.

Itt még viszonylag oké volt az út

Az első szekér – tudom, kicsit suttyó dolog volt, de távolról, 16x zoommal lőttem róluk egy képet – az arcuk nem látszik, csak az amúgy rájuk jellemző kalapjuk karimája, és hát mivel internetet sem használnak, ezt soha nem fogják látni, így talán nem is fáj nekik

A szerekesek nem örvendtek különösebben nekünk, köszönni is csak nehezen köszöntek a második “Good Afternoon”-ra válaszolva. A második csapat szerekes, akik az utat javították, ők már kicsit beszédesebbek voltak, elmondták, hogy egyszer kaptak egy magyar levelet, de egy mukkot sem értettek belőle. Mondtuk, hogy ha megvan még a levél, mi örömmel segítünk, de aztán mondták, hogy bevitték Punta Gordába, ahol valaki segített nekik lefordítani. Később még több szekér is szembejött, de sehol se voltak velünk különösebben beszédesek. Azért nem állítottak meg, hogy megkérdezzék, hová megyünk, csak néhányan megjegyezték, hogy “Megyünk megnézni a falujukat!?” és később nagy meglepetésünkre egy autó is jött szemben a sárban, tehát nem csak mi voltunk az egyedüli látogatók. A saras részek, ahol néha 50-100 métert is tolnunk kellett a bringákat, hogy aztán a sárhányó és a kerék közötti részt kipucolva újra bringázhassunk, nagyon kivettek belülünk, és hát a bringák sem örültek különösebben…

A kanyar után, a távolban már látszódnak az első házak

A faluról közelebb érve kiderült, hogy egy szórványfalu, nincs központja, nincs főtere, csak nagy zöldségeskertek, legelők és a köztük lévő házak halmaza, hosszú, saras bekötőutakkal. Behajtottunk az első dombig, ahol láttunk egy hölgyet néhány gyerekkel tenni-venni a veteményesben. Zita beszélgetett velük, aminek a vége az lett, hogy behívtak minket egy teára és egy kis süteményre. Ez már érdekes volt! :) Ők egyébként nem csak a fotókat, hanem a biciklit is elvetik, így elég korlátozottak voltunk az ilyenkor szokásos kommunikációs formákban: gyerekeket a biciklibe ültetni, családi, esküvői és egyéb magyar fotókat, prospektusokat mutogatni – ilyesmi most szóba sem jöhetett. Azért a világtérképre rákérdeztünk, és az szabad volt, ezért elővettük és kiterítettük. Nem nagyon volt fogalmuk a kontinensekről, Németország azért egy jó kiindulópont volt, azt azért tudták, mert onnan valók. Egyedül az anyuka beszélt angolul, ő elmondása szerint innen-onnan kapott fel szavakat és magától tanulta meg ezt a második nyelvet az alnémet után. A gyerekeket akár egy háború előtti német filmből is szakajthatták volna, egy az egyben úgy néztek ki a hózentrógeres, a család által készített ruháikban. Félénkek voltak, csak az ajtóban egybetömörülve lestek minket és meg se mukkantak, amíg egy bátor “What?” (angolul “Mi?”) meg nem törte a csendes, ekkor hatalmas kacagásba kezdtek és végül bejöttek az asztal túlsó széléig, hogy onnan csodálják a magyar nyelvű világtérképünket. Később még lekvárt és kenyeret is kaptunk, természetesen minden házi volt.

A ház, ahol volt szerencsénk pár percre vendégségben lennünk – a távolból, 16x zoommal :)

A veranda már-már mesebeli volt, tiszta fából, ahogy odabent is minden, varrógép, fakockák, épp csak egy a szemközti fa alatt pihenő hátra rakható permetezőnek a tartálya törte meg az összhangot. Sajnos a mennoniták permeteznek! Mivel a suliban csak németet és bibliát tanulnak, nem túl jól értesültek a világ dolgairól, pedig ők termelhetnék a legbióbb, leg organikusabb zöldségeket, hiszen valóban szekérrel járnak, legalábbis a bekötőúton. Onnan már a sokat látott iskolabuszokkal viszik tovább az árut eladásra Bella Vistába és Punta Gordába, egyikük az elágazásnál büszkélkedett, hogy előző nap 2000 font, vagyis 1 tonna görögdinnyét pakoltak fel egy buszra, hogy elvigyék a piacra eladni őket.

Sok gyerekkorú mennonitát láttunk szekeret hajtani, az úton dolgozni, felnőttek nélkül, a fiatalabb testvéreikkel

Mivel nem éreztük, hogy különösebben örülnének nekünk – bár lehet, hogy csak félénkek voltak -, ezért sűrű köszönömök közepette elbúcsúztunk, és ahol jöttünk, visszaküzdöttük magunkat a főútra. Visszafelé menet a legtöbb mennonita úgy viselkedett velünk, ahogy eddig a többség, kivéve egy szakállas, szemüveges (a szemüveg is oké?) öreget, aki megállt mellettünk, megjegyezte hogy sosem látott még ilyen bicikliket, és hogy szerencsénk van, mert ha reggel jöttünk volna, ezen az úton mi be nem jutunk, olyan nagy dagonyában állt az út, mint ami néhol még mindig van az út mentén. Azon bizony nem jutottunk volna át, sőt meg sem próbáltuk volna… Aztán még azt is megjegyezte az öreg, hogy látott már egykerekű bicikliket és elképzelni sem bírja, hogyan lehet azokon biciklizni… :) Szóval jófej volt, és sajnáltuk, hogy nem egy ilyen közvetlenebb mennonitával hozott minket össze a sors. Azért így is sokat láttunk és így is nagyon érdekes volt, de valahogy többet vártam, de megértem őket, ha zárkózottak, nem véletlenül élnek egy zsákfaluban 8km-re a főúttól, ha meg akarják tartani a kultúrájukat és az egyszerű életüket, az nem lehet könnyű a mai világban.

Nem bírom ki, hogy ne biggyesszem ide a magánvéleményemet. :) Azzal együtt, hogy tiszteletben tartom és elfogadom, ahogy ők élnek, szerintem az, hogy elzárkóznak és tudomást sem vesznek a világ dolgairól, nem a legjobb megoldás. Mint ahogy már írtam, a technológia önmagában semleges, és minden azon múlik, mi mire használjuk, és egyszerűen elvetni mindent, amit az elmúlt néhány száz év találmányai adnak nekünk, túl radikális. Szelektálni köztük, ébernek, tájékozottnak lenni, jól megválasztani és okosan használni a modern kor vívmányait szerintem jó dolog, és abszolút szükséges. De ebbe most nem megyek bele jobban, mert ilyesmiről külön kisregényt lehetne írni, ahogy azt Ran Prieur már meg is próbálta.

Kifelé menet láttunk egy érdekes madarat – egy keselyűféle lehet-, akkora szárnya volt, hogy annak már hangja volt, mikor felreppent

Tényleg szépen megcsinálták az utat, azalatt a másfél óra alatt is sokat haladtak vele, amíg odavoltunk – pedig csak szekerekkel és kézi lapáttal dolgoztak – de ezekkel jó sokan, összefogva!

Ahogy kiértünk a főútra, a GPS-re pillantottam és csak ekkor tudatosult bennem, hogy már 2 óránk sincs hátra a maradék 42km-re. Ez kevés lesz, mert azért dombos a táj egy picit, és még ennünk is kell valahol. Az 5km-re lévő Big Falls nevű helyen találtunk egy kis éttermet, ahol fél óra alatt felszolgáltak nekünk egy-egy tál ételt. Ekkor az egész országra jellemző lassúság és nem sietünk sehovaság elég zavaró volt számunkra… :)

Hogy lehet ekkorka egy kutya?

Az “étterem”, ahol vacsoráztunk. Amikor azt olvassátok, hogy egy nap többször is étteremben ettünk, ilyen helyeket kell elképzelni, és olyan árakat, amelyekkel nem tudnánk versenyezni a tábori főzővel, mert mire megvennénk az alapanyagokat és megfőznénk magunknak, ugyanott lennénk anyagilag, vagy még hátrébb, mert mi nem tudunk nagytételben vásárolni. És ez elmondható a környékbeli országokhoz képest egyébként jóval drágább Belizeről is. Legalábbis ha nem a turistagettókben megyünk étterembe…

Punta Gordában Brendannal és Elizabethel

Az evés után felraktuk a lámpákat és elrajtoltunk. Az utolsó 30 percet sötétben tettük meg, de nem volt gond, kb. 5 autó hajtott el mellettünk összesen, azokat is már messziről láttuk és figyeltük őket. Brendan és Elizabeth otthonát könnyen megtaláltuk, este még kimentünk egy közeli étterembe enni (na ez viszont drága volt, egy-egy tál étel, amit választottunk 8-10 dollár volt, bár a legtöbb étel ára 20-25 dollár között mozgott.

Branden és Elizabeth Ukrajnában ismerkedtek össze mikor a békehadtestnél dolgoztak önkéntesként. Ekkor egyébként többször megfordultak Budapesten is és lenyűgözte őket a város, ezért szeretnének majd visszatérni még – ehhez most már barátjuk is van! :) Itt Belizeben is önkéntesként dolgoznak az egyetemi tanulmányaik keretein belül. A helyi farmereket képezik tovább fenntartható gazdálkodásra, olyanokra például, hogy figyeljenek oda a talajra, mert azt nagyon gyorsan kimeríthetik itt a trópusokon, ahol magában a talajban kevés a szerves anyag, mert az főleg a fákban van. Tehát ők azok, akik elmondják a farmereknek, hogy hagyjanak meg néhány fát a veteményeskert és a legelő körül, és ne tüzeljék el a lehullott lombokat, hanem használják őket mulchként, vagyis a talajt védő, annak nedvességmegtartását segítő, a tetején szétterített, később elrohadó természetes trágyaként. És hasonlók, még hosszasan sorolhatnánk… Mondanom sem kell, én ezt nagyon jó dolognak találtam, és sok szenvedélyes szót váltottunk velük rengeteg hasonló témáról. Kedvenc hobbijuk egyébként, hogy mindenféle a tenger által kidobott, lecsiszolt üvegdarabokból, szemétbe dobott kupakokból, az ár által kidobott fadarabokból és egyéb hulladékokból falidíszeket egyéb dekorációkat készítenek a bérelt lakásukba. Szóval érdekes emberek, és nagyon jó volt egy napig velük lenni.

A piacon Punta Gordában

Rice & Beans with Chicken :)

Az iskola “minőségi”, vagy a gyerekek, akik odajárnak? :)

Szép szürke madár, csak úgy az utcákon

A piacsor a tengerparton

Brandon talált sörösüveget tör: egy alkoholba mártott kötelet köré köt és meggyűjt, az így felmelegített üveget pedig jeges vízbe teszi, ami így pontosan ott fog egyenletesen eltörni, ahol a kötéllel körbe volt kötve. Alsó része pohárként vagy tartóként használható, de a teteje is jó lehet pl. fogkefetartónak :)

Sajtos pirítós: tűzhelyre rakott vaslapon egy-egy szelet kenyeret megpirítunk, köztük sajttal, kevés olivaolajjal és fűszerekkel

Így néz ki készen – ilyen reggelikkel kényeztettek minket :)

Készül a karácsonyfa, kötélből, a tenger által a partra sodort fadarabokból és törött, de életlenre csiszolt üvegdarabokból :) Kreatív! :)

A falon egy kupakokból készült barrakúda, a háttérben pedig Zita készít tepsis krumplit :)

Új-Zélandi de javu :) 40kg krumplit ettünk meg a két hónap alatt ott, amíg dolgoztunk :)

A pihenőnap végén meglátogattuk néhány barátjukat is egy Gomier’s nevű étteremben. Ez az este elég érdekesre sikerült, sokat nevettünk és jól eltelt az idő, amire szükség is volt, mert a rendelt Fish Burgerekre két órát kellett várni, hogy kihozzák. Hála az égnek ez az idő remekül telt, részemről lecsúszott két üveg sör is, és közben mindeni mesélt mindenkinek. Ült mellettünk egy fickó, aki úgy mutatkozott be nekünk, hogy “Csókolom!” :D …és közben a kezét nyújtotta, ezen nagyon jól mulattunk és persze később elmondtuk neki azt is, hogy miért. Csókolom amúgy egy világlátott ember, járt Indiában is ahol valami jógi tanítása alatt több hónapig itta a saját vizeletét, de csak a középső adag pisit, az elejét és a végét nem – és persze mindig csak a sajátját… És állítólag “jó volt” :) Ez hagyján, mindettől még nem lenne annyira érdekes, de azt is elmesélte, hogy áprilistól mivel fog újra foglalkozni. “Medicinal Plants”, vagyis gyógyászati növényekkel foglalkozik, csak ezeknek most nincs itt a szezonja, ezért lehet most Belizeben velünk. Pár perc után kiderült, hogy ezalatt mit ért, természetesen marihuánáról van szó. Régebben én is erősen ítélkeztem erről a drogról, de mára megváltozott a véleményem, és mesélem ezt úgy, hogy soha életemben nem szívtam még egy slukkot sem belőle. Ennek egyébként technikai problémái is lennének, mert cigarettázni sem cigarettáztam még soha és barátunk elmondása szerint a fű magasabb hőfokon ég, mint a dohány, és ezért ha meg is próbálnám, biztos köhögőroham törne rám, és talán nem is tudnám így élvezni a hatását. Amit ő csinál, egyébként nem illegális, mivel az USA sok államában már legalizálták a termesztést, aminek abszrud módon a termesztők és a kereskedők ellene vannak, ugyanis minél legálisabb ez a drog, annál kisebb a kockázata és a kockázat csökkenésével az ára is – ami ugye az ő üzletüknek érvágás. Csókolom szerint még egy-két jó év van ebben az üzletben, aztán sokan lehúzhatják majd a rólót, de ő nem fél, mert ő organikus módon termeszt, tehát azután is egyedi terméke lesz, ha már teljesen legális és elterjed lesz a marihuána az Egyesült Államokban. Vagyis elterjedtnek már most is elterjedt, vannak városok, ahol nagyon durván, szinte mindenütt termesztik, külön kerületek vannak, ahol majd minden ház pincéjében megy a történet. Érdemes megnézni e témában a “The Union” című filmet, kicsit régi, 2007-es, és még csak beszél az azóta már elkezdődött és folytatódó legalizációs folyamatokról, és persze rengeteg ember beszél róla a fű előnyeiről és arról, hogy mekkora nagy bullshit az, hogy a fű egy a keményebb drogokhoz vezető út egyik állomása lenne. Én ehhez csak a hallott tapasztalatiamat tudom hozzátenni. Középiskolában ofőórán bejött egyszer hozzánk egy mentős csaj és az egy órás előadásának az volt a konklúziója számunkra, hogy ne alkoholizáljunk, mert az alkoholnak komoly fizikai hatásai is vannak a testünkre (pl. az alkoholistáknál már ki lehet tapintani a megnagyobbotott májat – erre a fél osztály a májához kapott…) és komoly testi függőséget is okozhat, míg a fű nem okozhat ilyet, és jobban járunk, ha leállunk a felesekkel és inkább füvet termesztünk a hátsókertben. :o Akkor ezen nagyon meglepődtem, és bolondnak tartottam a nőt, az ofőn meg csodálkoztam, hogy hogyan engedhette be az osztályterembe ilyen előadást tartani nekünk. Azóta találkoztunk több amerikaival, akik nyiltan és félelem nélkül tolták ki éjszakára egy kiskocsin a több palánta kendert egy lámpa alá éjszakára, és büszkén mesélték, hogy ezt bizony legálisan teszik, mert kiváltották rá az engedélyüket. Egyikük arról is beszámolt, hogy ő már évek óta nem iszik semmi alkoholt, mert azt vette észre, hogy míg a pia beszűkíti a tudatát, addig a fű kitágítja. Én nem tudom mi az igazság, és nem is akarom most itt nagyon megmondani a frankót, csak leírtam a külső tapasztalatainkat, mert arra azért szeretném felhívni a figyelmet, hogy jó, ha tájékozódunk és gondolkodunk, mert a világ azért nem ilyen egyszerű, és fekete-fehér, hogy ami legális, az jó, ami illegális, az pedig feltétlenül rossz. Talán egyikőtök sem gondolja, hogy az alkohol jó dolog (oké, egy pohár vörösbor naponta talán tényleg lehet orvosság, és néha jó ellazulni egy öveg sörtől, de kb. ennyi!), egy időben az USA-ban alkoholtilalom is volt, és ez rengeteg bűnözést hozott magával. Ami manapság történik a világban, az csak annyi, hogy az érettebb államok lassacskán legalizálják ezt a drogot is, hogy ha múr úgyis mindenki szívja a spanglit (mert pl. az USA-ban állítólag így van), akkor legalább csökkentsék a körülöttük létrejövő bűnözést és ne adja az ég, extra adóbevételekhez is jussanak. És a dohányról most nem is szóltam… Az is legális, pedig… És a kávé, csoki… :) Ezt is lehetne a végtelenségig ragozni még, de ez a bejegyzés már így is elég hosszú.

…és már nincs is rossz kedvem most, hogy a végére értem. Viszont hosszú lett, úgyhogy most el sem árulom, miért volt a rossz kedv, zárjuk le ezt a bejegyzést vidáman, és majd a következőben, holnap fény derül mindenre! ;)

Történt 2014. december 11. és 12-én. Biciliztünk 103km-t.

Robi, akit egy hétre örökbe fogadtunk :)

Néha elég kemény tud lenni ez a gyerek, Zita már mondta is, hogy nem hallja a saját gondolatait, és bizony én is poénkodtam, hogy meggondoltam magam, mégsem szeretnék gyerekeket a jövőben… :) Persze mindezen csak viccelődtünk, és Robi is velünk nevetett. Sőt még az az ötlet is tetszett neki, hogy kikötözzük egy fotó kedvéért egy pálmafához, bekötjük a száját dáktéppel és a nyakába akasztunk egy táblát ezzel a felirattal: “Azt nem mondtátok, hogy ennyit beszél…!”, majd a fotót elküldjük internetet a családjának, hátha ők is olyan jól mulatnának rajta, mint mi az ötleten… Persze ezt végül nem léptük meg, hiszen félreérthető lett volna az egész, na meg nem akarunk a gyerek lelkébe gázolni. Pedig internet tényleg lett volna hozzá, 2,5 dollár fél órára, vagy 25 dollár egész hétre, csak arra kell figyelni hogy ne streameljünk vagy skypeoljunk sokat, mert van egy napi limitük, ami ha kimerül, lekapcsol az egész a következő napig. És áram se csak két órát van már, hanem szinte egész nap megy a generátor (valahol nagyon csöndben “túl sokat”, ahogy Becky, a tulaj mondta nekem, mikor kérdeztem, hogy mégis napi hány órát tudjuk tölteni a fényképezőgép aksiját.

Robi egy kisrákkal – az a fránya kamera, hát nem a gyerekre fókuszált? :)

De visszatérve Robira: ami a lelkében vagy a fejében, az rögtön a száján is, tipikus kérdése hogy láttuk-e már ezt vagy azt a filmet, ismerjük ezt vagy azt a zenét, és ettünk-e már ilyen vagy olyan ételt. Ezeket a témákat hamar tabulistára is tettük, persze Robinak így is maradt beszélnivalója. :) A Rizikóban csak a rövidtávú, kamikáze taktikát ismeri, és rettentő mázlista, különösen ha Zitának szurkol ellenem – mert játékot persze még nem nyert ilyen stratégiával. :) Mióta itt vagyunk a szigeten, akart már lenni weboldal designer grafikus, kommentátor, és csak egyszerűen zseni is. Kisbabának állítólag rettentő kövér volt, annyira hogy nem is volt nyaka csak olyan egybe fej-test baba volt, ehhez képest most csak 35kg, igaz elmondása szerint ez mind izom és csont. Egyébként 14 éves létére még nem törtek rá a kamaszos marhaságok, szóval igazán jó fej gyerek, a tréfát félretéve azt hiszem nem panaszkodhatunk rá. Főleg hogy egész jól megtanult frizbizni és egyszer több mint 150 dobást is sikerült egymáshoz végeznünk anélkül, hogy leesett volna a földre a frizbi.

Frizbibajnokság közben

Ebből a játékunkból egyébként komoly versenyt rendeztünk, rajzoltunk két kört a homokba és ha a dobó hibájából nem tudta elkapni a másik, akkor annyi pontot kapott, ahány kör óta nem volt hibánk. Aki előbb elérte a 200 pontot, az nyert, és az én nyereményem amikor nem dupla vagy semmire játszottunk, az két óra nyugalom volt, amit akár 5 perces intervallumokba is kérhettem Robitól. Ilyenkor le kellett állnia a köztünk a végére már szinte állandó szinten menő hecceléssel és bunyóval (amit természetesen én sokkal előbb untam meg, mint ő…), és csak értelmes témáról beszélgethetett velünk, illetve csak akkor, mikor kérdeztük. Ilyenkor néha 15 percre is megfeledkezett magáról, így jól jártunk, máskor meg a sziget más lakóihoz ment őket boldogítani, vagy csak kérdezgetni őket, hogy mennyi az idő, hogy lejárt e már az 5 perce? :)

Robi nagy kedvencével a mindig nagyon játékos és jófej Tiggivel

Egyébként mióta visszajöttünk a szárazföldre, és idehaza van, azóta ilyen gond nincs vele, mert amikor nem skypeolva játszik valamilyen multiplayer lövöldőzős zombiölős játékot egy otthoni magyar haverjával, akkor a kis szarost, vagyis Tiggit, a pitbull terriert abajgatja, aki kb. 10 centit nőt azalatt az egy hét alatt, míg oda voltunk a paradicsomban, de persze a fehér végű ecsetet, vagyis a farkát még mindig állandóan és nagyon vidáman mozgatva krúzol fel-alá a szobában. :)

Kókusz mámor és Kung Fu Fighting timelapse videókon

De ne menjünk el a szigetről, mert még szeretnék pár érdekes dolgot mesélni és mutatni Nektek erről a csodás helyről, amire még visszagondolni is nagy öröm számomra. Egyik reggel gondoltam egyet, és elővettem a timelapse kamerát. Állványra tettem, és mindent, amit csináltunk, azt ASAP módban rögzítettem, vagyis sűrűbben, mint egy másodperc, eltárolt egy képet a masina, ahogy csak bírta, és ezekből készített 30 fps videókat. Így csak néhányszor lett gyorsabb a felvétel mint a valóság, és már folyamatos, és talán nem is túl unalmas a tempó, de ezt majd Ti eldöntitek!

Szóval reggel felkeltünk és fogmosás és vízivás után Robival kimentünk a közeli partra, hogy leszüreteljünk néhány kókuszt (0:18) (Ha Robival ketten nem voltunk elég magasak, akkor egy kisfűrésszel felszerelt botot használtunk (0:06)), majd ezekből, már a házunk előtti asztalokon egy éles machetével először Robi bontott fel egyet itt sikerült róluk egy egész pofás videót készítenem (0:49),majd én másik hármat (0:32). Robinál nem csak azért voltam gyorsabb, mert hosszabb, erősebb karom van (bocs Robi! :D), hanem mert szegényt nem is hagytuk nagyon gyakorolni, hisz ha lecsapja a machetével az egyik ujját, a kézfejét vagy ne adja az ég az egész karját, akkor ezzel hogyan számoltunk volna el a szüleinél? Ezért eleinte nem is engedtük Robit a machete közelébe, persze ő cseles volt: az egyik sznorkelezésből ő már vacogva kikérte magát előbb, hogy fázik. Mire mi is kimásztunk a vízből a szigetre két felbontott kókuszdió várt ránk, amit Robi nyitott ki nekünk machetével, hogy ezzel kedveskedjen nekünk (mondom, hogy jó fej gyerek!) – persze előtte nem kérdezte meg, hogy bonthat-e machetével kókuszt, de miután láttuk a két kibontott ajándék kókuszt és azt is, hogy “a gyereknek” – csak így hívtuk – megvan mind a két karja és mind a tíz ujja, ezért végül semmiféle dorgálást nem kapott ezért, sőt később hagytuk, hogy kibontson mégegy kókuszt a kamerának. Amúgy ő azt jobban élvezte, amikor a már kibontott kókuszt minél kevesebb csapásból kettévághatta, ezt is hagytuk neki, mert ilyenkor két kézzel fogta a macsetét és a testétől fél méterre lévő kókuszra célzott vele, így nem sérthette meg magát. :)

Imádtuk, hogy ennyi kókusz van, és minden fürdés után alig vártuk, hogy csapra verhessünk újabb néhányat a szomjunk és éhünk oltása céljából :)

Miután lenyomtunk egy reggeli frizbi bajnokságot Robival, megkérdeztem, hogy nincs-e ötlete újabb timelapse témákhoz. Erre ő kitalálta, hogy csináljunk egy a kedvenc animációs filmje, a Kung Fu Panda után egy “Kung Fu Fighting”-ot, vagyis egy bunyós videót, amiben verekedést színészkedünk úgy, mint ahogyan az a videójátékokban is látszik, oldalnézetből. Zita volt a bíró, aki az első nap talált gyönyörű, óriási kagylóval indította a meccset, majd a végén ez volt Robi díja is, mert hát megbeszéltük, hogy ő lesz a győztes. Bunyó közben mondtam Robinak, hogy adjon egy BNP-t, vagyis egy Büdös Nagy Pofont, és ezt ő meg is tette, de nem csak játsziból, hanem igazából is levágott nekem egy sallert, amin aztán annyira nevetett, hogy ő maga is földre került – de ő a nevetéstől. :) (0:34)

A nagy bunyóra és nevetére pihentünk egyet, felmentünk a ház teraszára elringatni magunkat a függőágyakban (0:28). Nem tudom, miért, de nekem ez a videó a kedvencem, talán mert jó a szög, jól mutatja, micsoda csudajó helyen volt ez a kis házikónk a pálmaligetben. Ezt az idillt csak néha szakította meg egy-egy hangos puffanás, ami azt jelezte, hogy valahol a közelben vagy egy pálmafa levél, vagy egy érettebb, barna kókuszdió esett le a fákról. Ha utóbbi, az egyben jó hír is, mert a leesett kókuszt begyűjtve (erről nincs videónk, mert nem volt túl izgalmas, se látványos felvenni egy kókuszdiót a földről) a házunktól 20 méterre lévő karókhoz vonultunk vele, hogy először lefeszítsük a külső vastag, puha háncsot róla, majd kettéüssük a szilárd belsőt, hogy a lét kiöntve belőle lereszelhessük egy erre készült célszerszámmal a belsejéből a finom fehér húsát (1:06), amit később kókuszos rizshez, kásához, csokis pancakehez használtunk fel, vagy csak egyszerűen magában ettük. Előbbi videónál Zita volt az ügyes operatőr, és később Robi is bemutatta a tudományát (0:58), ami közben én pimaszul beültem figyelni a háttérbe, de csak addig, amíg el nem kezdett esni az eső. Ekkor fel kellett állnom hogy a székemmel tetőt képezve megóvjam a kamerát a víztől, mert ekkor nem volt rajta a vízálló tok. Robit egyébként egyszer sikerült befogni egy mosogatásra is, de amint látszik (0:30) nem végzett elég alapos munkát, Zitának többször is rá kellett szólnia, hogy “ezt még egyszer, még nem tiszta”, és Robi már alig várta, hogy befejezve ezt a szörnyen nehéz házimunkát utána mehessünk frizbizni. :)

31 ezer kilométer

Mint azt talán már írtam, ez az egy hét nekünk a szigeten egyfajta ünneplés is volt (na nem mintha nem lenne szinte minden egyes nap egy ünnep nekünk ezen az úton…), hiszen Dangrigába jövet, az esőben, a sötétedés előtt néhány perccel ért minket utól a 31 ezredik biciklizett kilométerünk Budapesttől számolva. Természetesen ott akkor nem volt alkalmas az idő és a hely az ünneplésre, ezért ott eszünkbe se jutott, de reméltük, hogy később lesz majd megfelelő hely és alkalom egy örömfotóra. És hát hol máshol, ha nem itt, egy ilyen csudaszép szigeten? Szóval elkészítettük a fotót, és mire végeztünk a szöveg kirakásával (1:36), addigra pont a nap is kisütött. :)

31000km – Ahogy kedves anyósom, Kati néni osztotta tovább Facebookon e képet: “Már csak 9 ezer van hátra!” :)

Amíg örömünket fényképeztük, egy nagyon érdekes dolog történt:

Az egyik kép még éles volt, a másik már szürke és életlen. Mikor a kamera lencséjére néztünk, ezt láttuk. Bepárásodott! Az ijedtségünk nem tartott soká, mikor láttuk hogy a másik fényképezőgép is párás lett belül csak az az LCD kijelzőjénél, akkor leesett a tantusz. Valószínűleg nagyon hirtelen egy nagyon éles váltás történt az időjárásban, mégpedig a levegő nedvességtartalmában. Ezt mi nem éreztük meg, de a kamerák belsejében lévő nedves levegő hirtelen kicsapódott bennük. De az is lehet, hogy csak a hirtelen napsütéstől. Mindegy is, a lényeg, hogy aztán gyorsan kiszáradtak.

Kisrákok műanyagpáncélban

Lent a lakószobák alatt a konyhában minden este hatalmas buli volt. Ez minket az alvásban nem zavart, ugyanis nem emberek, hanem kisrákok buliztak. Hajnalban több tucat rákot láttunk a sarkokban és a homok tele volt keresztbe-kasul nyomokkal. A rákok este voltak aktívabbak, valószínű a madarak miatt, és ugyanemiatt választották a helyszínt is, mint menedéket, hiszen a konyhába nehezen repülhettek be madarak (azért megtették, egyik nap kicsit meg is csócsálták a kenyereinket). Hogy mit csináltak pontosan a rákok, azt nem tudjuk, talán szociális életet éltek és/vagy a napközben elhullajtott morzsákat ették fel, nem tudjuk. Még asztalokra is képesek voltak felmászni, pedig egyikük-másikuknak egészen hatalmas csigaház volt a hátán, mint választott páncél.

Ez a rák egy nagynak számított a haverjai között

Némelyik kisrák nem csigaházat, hanem különöbző a tenger által idehordott műanyagdarabokat választott magának páncélnak. Ezt elsőre nagyon furcsának találtuk és Zita össze is szedett néhány csigát, hogy egy vödörbe helyezve őket a műanyagpáncélú rákokkal elősegítsen egy páncélcserét, de a rákoknak eszük ágában sem volt megválni a műanyagkupakoktól. Valószínű élvezik, hogy könnyű és erős páncéljuk van, amiben gyorsabban tudnak mozogni, mint a csigákban, ugyanakkora hasonló védelmet biztosít számukra.

Kisrák zöld műanyagkupakban

Egy kisrák, valami másik műanyagban

A rákokkal egyébként egy izgalmas versenyt is játszottunk, Zita ötletére felrajzoltunk a homokba egy három sávos versenypályát, aminek a végébe kókuszreszeléket szórtunk motiváció és jutalom gyanánt a rákoknak, majd mindenki választott magának egy-egy versenyzőt, aztán elindult a verseny! :) (0:39)

Vissza a cápákhoz és az állóképekhez

Végezetül jöjjön még néhány fotó a további vízalatti élményeinktől. Sajnos a cápák akkora rajban mint először már nem jöttek vissza többé, csak néhány pillanatra pillantottunk meg újra egy-egy kisebb példányt, így be kellett érnünk a rájákkal való úszásban és a különböző korallokban. De ez is nagyon szép volt, így panaszkodni egy percre sem jutott eszünkbe, minden percét nagyon élveztük a szigeten való létnek, még a déli és esti főzőcskézéseket is.

Kedvenc kókuszlelőhelyünk néhány vizre épített cabanával a háttérben

A sziget hátsó, déli részén, ahol sűrű volt a pálmaerdő

A sziget délnyugati oldalában van a szemétlerakó – az üvegeket és az egyéb újrahasznosítható dolgokat külön gyűjtik, de van egy olyan kupac is, amit később elégetnek – valószínű szombat esténként, amikor a hajó nincs a szigeten és csak azok a vendégek vannak ott, akik több hétre maradnak

A háromfős kajakunk, amit Beckyéktől kaptunk, az is nagyszerű játékszer volt és sok szép merülőhelyre eljuttatott minket

Víz alatti kert

Zita napozik, Robi horgászik, én a víz alatt felfedezek – totális boldogság! :)

Odalent egy másik, szintén csodaszép, teljesen más világ van, ahol mi csak vendégek vagyunk

Megvagy! Pár nappal ezelőtt egy másfajta növényen láttalak, szóval tuti, hogy valami élősködő vagy! :)

Christmas Tree Worm – rálökve a vizet azonnal behúzza magát és teljesen eltűnik a korall felszínéről

Ha süt a nap, odalent is szebbek a színek és a fények

Nem igazán lehetett betelni az odalenti látvánnyal – Zitával ellentétben (aki nagyon szeretne már újra palackkal merülni, csak hát az pénzbe kerül és nem olcsó) én ezért jobban szeretem a sznorkellinget – igaz, hogy itt csak a felszínen, vagy annak közelében tudunk nézelődni, de ha találunk valamit és az jól látható a felszínről, akkor addig csodálhatjuk és fotózhatjuk, ameddig csak jól esik, a pipán keresztül végtelenszer vehetünk levegőt, nem fogy el, mint Scuba Diving közben a palackból kb. 30-40 perc után.

Egy kajakozás végén, mikor fordulunk haza: “Ez jó volt!” :)

Ültettünk egy kókuszt, pontosabban Zita ültette. Körberakta kagylóval, talán még megtaláljátok majd – ha véletlenül a jövőben a szigeten járnátok, az Y elágazású dupla cabaná vizi járda előtt van (ugyanott ahol a 31 ezer kilométer tünnepeltük)

Cápát, mint már írtam, később csak ilyen távolból láttunk

Zita úszik egy rájával

Robi + rája szelfi :D Mondtam neki, hogy csináljunk ilyen képet is, mert rájás fotója sok embernek lehet, tele van velük az internet, de “én és a rája” forója kevésnek

Zita lőtte rólam ezt a sea weades arcképet – ez is mehetne igazolványképnek az iguanás mellé :)

Kishalak között

A tűzhallal

Ezen az utolsó merülésen észrevettük, hogy a lepényhal változtatja a színét, attól függően, hogy szürke homok felett, vagy zöldes növények felett úszik – elképesztő a természet! :)

Hát ennyi! :)

A szigeten november 30. és december 6. között voltunk, ebből az utolsó három nap történtek az itt feldolgozott örömök. :) Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat ezen a héten, és mindenkinek csak ajánlani tudjuk a Glover Reef Resortot, ahol a resort ugyan enyhe túlzás, de ez nem baj, ez a sziget pont így tökéletes, ahogy van, ha “luxus” körülmények lennének rajta, az nem is nagyon illene bele a környezetbe. Így viszont a többi karib-tengeri szigethez képest töredékáron tölthetünk el itt egy hetet, és mint az elején már írtam, a tenger itt is gyönyörű, és az igazi élményekre itt éppúgy vagy talán még jobban megvannak a lehetőségek, mint máshol: lehet horgászni, kajakozni, búvárkodni (49 dollár egy merülés bérelt felszereléssel együtt, divemasterrel), vagy csak egyszerűen élvezni a környezetet, és pihenni. Az étteremben lehet ételeket is rendelni, tehát nem muszáj saját magunkra főzni, de mi ezt az utat választottuk, érthető okokból: nincs étel 10 dollár alatt az étteremben, hiszen mindent ki kell vinniük oda, viszont 4 doboz kaja, amit előtte a kínai Family Shopban vettünk, csak 130 dollár volt hármunkra és végül 2 doboznyit visszahoztunk belőle.

Én meg ismét utolértem a jelent az útinaplóval (gondolom kitaláltátok, hogy azóta visszatértünk a szigetről), ami határtalan boldogsággal tölt el! :) Minden le van írva, jöhetnek az új élmények: Még egy kicsit körbenézünk Dangrigában, talán írok még egy Origo cikket is, aztán holnap vagy holnap után indulunk PG-be, két nap a bringával oda, onnan pedig hajóval fogunk átmenni Guatemalába. Karácsony valószínű Guatemalavárosban, vagy valahol El Salvadorban fog érni minket. :)

Egy átlagos napnak indult a szigeten, délelött kimentünk sznorkellezni csak úgy a partról, aztán az ebéd után annyira sütött a nap, hogy én nem bírtam magammal és némi frizbizés és naplóírás után újra bementem a vízbe. Az idő egyre szebb lett, ezért nemsokára Robi, majd Zita is követett, pont mikor már kifelé tartottam. Persze aztán őket is körbevezettem a látottakon, mert sikerült felfedezni néhány szép korallt és egy-két tűzhalat. Így végül két órát is bent voltam folyamatosan a vízben. Robival, mikor mentünk be az egyik tűzhalhoz, láttunk egy másik mozdulatlan halat is, amelyről mind a mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy vajon csak egy tetem volt, vagy egy élő hal, csak “ilyen”. :) De ezekről most látom, hogy már írtam az előző bejegyzés végén, amit igazából ennek megírása után több nappal írtam… :) Remélem teljes az időzavar…

Ezek után visszatértem a frizbihez (Robival a végtelenségig lehet ilyesmit játszani…), majd a naplóíráshoz. Ebben persze Robi már nem tudott hozzám csatlakozni, ezért fogta a horgászbotját, és kiment a főmolóhoz “catch and release”-t játszani. Mivel egy világörökkség részét képező marini reserveben vagyunk, itt csak így lehet horgászni, hogy visszaengedjük a halat. Ha fél mérföldet kikajakozunk, ott már foghatunk halat “elvitelre” is, de ott is vigyázni kell, hogy ne olyat fogjunk, amelyiknek épp most van “az időszaka”, vagyis nem most szaporodik, vagy nem most vannak kicsinyei.

Szóval Robi horgászik, én meg nagyban írom a naplót, épp Blackman Eddynél járok benne, mikor Robi szalad vissza hozzánk nagy izgatottan, hogy azonnal jöjjünk, mert cápák és ráják vannak a móló alatt. Nem is egy, nem is kettő, hanem egyenesen öt cápa, és vannak köztük nagyon nagyok is.

Egyből fényképezőgépet ragadtam, hagytam a netbookot ott ahol volt, csak gyorsan elaltattam és már indultunk is mind a hárman. A hatalmas, sötét színű, sok uszonyos állatok tényleg ott cikáztak a stég alatt. Zita volt olyan ügyes, hogy mielőtt elindultunk, felszaladt az emeletre és elhozta Robiék vízálló Canon D10-es kameráját, és a sznorkelmaszkomat is. Így pár percnyi lenyúlok a kezemben a kamerával a víz alá fotózás után úgy döntöttem, hogy bemegyek. Ebben a mellettünk halat pucoló tengeriember és egy amerikai-orosz búvárfickó, Andree is közrejátszott, ugyanis ők egyre csak hangoztatták, ahányszor kérdeztem, hogy ez a cápa nem támad az emberre. Mert a Spilberg filmnek hála ma a közhiedelem az, hogy a cápa egy emberre rettentő veszélyes állat, miközben ez nem így van. Még a filmben szereplő nagy fehér cápa is alapesetben békén hagyja az embert, csak ha nem hagyják békén és provokatívan viselkednek vele, akkor támad az emberre. De ez a cápa még annyira sem veszélyes.

Az egyik kisebb Nurse Shark a mólóról nézve

Szóval beugrottam a cápák közé a vízbe. Először csak egy ráját pillantottam meg, és persze már ez is nagy élmény volt, Robi kamerájával szép képeket és videót is (0:28) sikerült készíteni róla.

Ekkora rájákkal sem úsztunk még eddig…

Aztán megjelentek a cápák! Először kicsit zavart voltam, mert a víz is zavaros volt, és hát nem vágytam egy olyan találkozásra, ahol egyszercsak a semmiből feltűnik előttem 1-2 méterre a cápa. Ehhez képest még ennél is durvábbra sikerült az első randi. Kijebb úsztam, ahol tisztább volt a víz és jobb volt a láthatóság. Itt Zita és Robi fentről kiabáltak nekem, mert felülről, a stégről ők jobban látták, hogy hol vannak az állatok. Én meg még mindig kissé félénken mozogtam a vízben. De mivel hangosan kiabáltak, hogy ott van, ott van mögöttam a cápa, én fordultam, és alámerültem, hogy lássam is. A legnagyobb állat az öt közül, amelyiknek talán még a feje is van keresztbe egy méter, lentről fölfelé pontosan felém úszott. Hát… Ez egy elég érdekes pillanat volt. :)

Kb. így pillantottam meg legelőször az első állatot

Félelmetes volt, ahogy közeledett felém a sötét óriás. Kb. egy méterre tőlem egy pillanatra szemeztünk egyet, majd ő fordult, és azzal a laza, kecses úszással, ahogy jött, úgy ment is.

Ekkor azért fellélegeztem, ha harap, ha nem… :)

Én erre az élményre kibuktam a vízből és egy kicsit a két lábamra álltam, kiabáltam egyet, majd elmeséltem Zitáéknak, hogy mi történt. Később már bátrabb voltam, így hasonló, de most már kevésbé berosálós élményről végül készült videó is (0:49).

Egy kicsit még keringtem és fényképeztem a körülöttem köröző, a koszos partmenti vízben eltűnő, majd a mélyebb, tisztább vízben 1-2 percenként mindig újra feltűnő cápák között, majd arra gondoltam, hogy ezt Zitáéknak is látniuk kell. A nap már lemenőben volt, de azért még volt ereje és fénye, és úgy számoltam, hogy még legalább fél óránk van naplemente előtt, ezért visszaúsztam a stéghez, és mondtam nekik, hogy ez hatalmas élmény, és siessenek vissza a sznorkel felszerelésért, gyorsan hozzák az én uszonyomat is, mert van áramlás, és nem könnyű mozogni a vízben. Hamar megfordultak és az utolsó fél órát már együtt úsztuk a vízben.

Az áramlás miatt egyszer sikerült egész hosszan pár méterre mögöttük úszni lent 2-3 méter mélyen

Láttunk a ház alatti cölöpök között pihenni egy kisebb cápát, az egyik oszlopban pedig egy újabb tűzhalat.

Ez a kiscápa csak úgy ott pihent mozdulatlanul a homokban

Ekkor már tudtam én is, hogy mennyire veszélyesek a csápjai, ha hozzá érünk, akkor iszonyú fájdalmak közepette akár hét órára is lebénulhat a karunk, ami egyáltalán nem hangzik viccesen.

Ez a tűzhal a főmóló végén található épület főoszlopában él

Persze már a délelőtt is óvatos voltam az állattal, alapszabály, hog a víz alatt óvatosak vagyunk, és nem nyúlunk semmihez, olyan halhoz, amiről nem tudjuk, hogy micsoda ahhoz pedig pláne nem.

Visszaúszva a cápás helyre láttunk mégegy kiscápát, aztán eléggé elsodort minket az ár, és jobbnak láttuk visszafordulni, mert már a nap is nagyon lemenőben volt a szomszéd sziget felett. Jól tettünk, hogy fordultunk, mert visszafelé, szemben az áramlással nem volt könnyű úszni, Robinak segítettem is egy kicsit. Épp kézenfogva úsztunk vissza, mikor valamit mozogni láttam a tengerfenék alján a homokban.

Lepényhal

Először azt hittem, hogy egy olyan szürkés-foltos rája, amilyet tegnap láttunk, de aztán közelebb érve láttam, hogy egy olyan lepényhal, amit egyszer a vulkáni sziklás parton láttunk Hawai’i Nagy Szigetén Józsival és Betyárral. Csak ez barnás volt, és talán még jobban rejtőzködött, csoda hogy kiszúrtam. :)

A naplementét a vízben töltöttük a cápákkal :)

Örömittasan másztunk ki a vízből, és szinte mámorosan részleteztük a házunkhoz visszafelé menet a frissen szerzett fantasztikus élményeket.

Hát ezt is megéltük, úsztunk a cápákkal! :)

Én észre se vettem, hogy egy kék alsógatyában vagyok, annyira megfeledkeztem magamról, teljesen kiment a fejemből, hogy így ugrottam be a vízbe. Mikor elindultunk a stéghez, még nem gondoltam, hogy úszni is fogunk a cápákkal, de ezek után már alig várjuk a holnapot. Azóta már készítettünk egy spagettit, felfaltuk, a többiek már alszanak, én pedig úgy gondoltam, hogy a képnézegetés és mentés után érdemes lenne most rögtön le is írni az élményeket, amíg még frissek. Reméljük holnap is marad ez a jóidő, ami két nap esős, borús idő után végre valahára megérkezett a kis paradicsomi szigetünkre. Holnapra a TG-850-es kameránk is feltöltődik, így újra tudjuk majd használni, tervezem, hogy készítek 60 képkocka per másodperces HD videót a cápákról, mert bizony azt beszélik, hogy minden délután ott vannak a naplemente környékén, még akkor is, ha épp nem pucolnak halat a móló lábánál. Ha így lesz, ha nem, már mindenképpen megérte eljönni erre az egy hétre a Glover’s Reefre, még akkor is, ha a hátralévő időben végig szakadni fog az eső, és bent fogunk zsugázni a tető alatt. De valószínű nem így lesz, mert most épp holdfénynél fejezem be. :) Még jelentkezem! :)

A 22m hosszú katamaránunk kis késéssel, valamivel 9 után indult útnak a Sittee folyón, tele dobozokkal, táskákkal, 5 gallonos vizespalackokkal és mindenféle cuccal, na meg velünk, utasokkal.

A folyó torkolata előtt még megálltunk tankolni egy vizi-benzinkútnál

Aztán kihajóztunk a nyílt vízre és elbúcsúztunk a szárazföldtől

Kb. egy órányi hajózás után néhány sziget mellett haladtunk el…

Ez a sziget már a miénkel szomszédos!

Ez pedig a mi szigetünk! :) Itt fogunk eltölteni 6 napot

A Glover’s Atoll Resort and Island Lodge nevű helyen fizettünk be a vasárnaptól szombatig tartó egy hetes programra. A 150 amerikai dollár (+9% adó) tartalmazta az oda-vissza hajóútat (2,5-3 óra, kb. 90 mérföld egy irányba), a dormitory-t, vagyis a közös hálószobás szállást, a konyhahasználatot a gáztűzhellyel és a “végtelen sok kókuszdiót”, melynek nem csak a husát lehetett megenni, hanem a kókuszvizet is meginni. Bár utóbbiról azt hallottuk, hogy ha kettőnél többet iszunk meg naponta, a WC-re fogunk járni tőle… Kb. ennyit ettünk-ittunk naponta, és semmi bajunk nem lett tőle. Erről a helyről egyébként először itt olvastunk egy másik kerékpáros utazó páros honlapján.

Emellett a móló mellett kötöttünk ki kicsit kintebb a katamaránnal, majd egy kisebb csónakra átpakolva a holmikat kikötöttünk a sziget egy hátsóbb részén

A szigeten futó ösvények valahogy így festenek

A sziget nagyon pici, alig tart három percig körbekocogni (a 370m-nél azért hosszabb volt, de nem sokkal – a mérés pontatlan, biztos sűrű volt a pálmaerdő a jó GPS jelhez :) ). Északi oldalában a szigetnek a vízre, cölöpökre épített házakat lehet bérelni, a dorm pedig az északkeleti sarokban van egy nagyon pofás pálmaligetben, kb. 30 méterre a parttól és 20 méterre a kültéri zuhanyzótól és a komposzt WC-től. A vízen lévő Cabanák, vagyis házikók 300 dollárba kerülnek a hétre fejenként, míg a szárazföldi szomszédaik amelyekből egyébként csak három darab van, 250 dollárba kerülnek. A 150 dolláros közös szobás szálláson kívül egyébként van lehetőség sátrazás is, ami csak 100 dollár egy hétre, de mivel elég sok esőt mondtak a hétre, és a sátrunkat hátra hagytuk, nem mertünk bevállalni egy ponyvás megoldást matracokkal a szabadban, főleg, hogy azt is hallottuk, hogy a szigeten elég sok a sandfly vagyis az apró, kellemet csípésű rovar, amelyekből a víz feletti cabanákban és a magasra épített házakban kevesebb van. Szóval úgy gondoltuk, hogy plusz 50 dollárt megér az, hogy legyen egy szilárd tető a fejünk felett. Nem kellett csalódnunk. Ugyanezek a dolgok egy igazi resortban, egy szomszédos szigeten egyébként akár 3500 dollárba is kerülnek, de a tízszer drágább árért nem biztos, hogy sokkal jobb körülményeket és kiszolgálást kapunk, viszont a tenger, az élővilág és a környezet mindenkinek ugyan az, még nekünk is, akik adózás után sem fizettünk többet fejenként 6800 forintnál, és ebben már az utazás is benne volt. Ha azt nézzük, hogy ez már egy főre is sokkal több, mint a napi átlag büdzsénk, akkor bizony ez drága dolog volt, de ha azt nézzük, hogy most vagyunk itt a Karib-tengernél, és ki tudja mikor (vagy egyáltalán valaha?) legközelebb, és hogy bárhol máshol ez a sokszorosába kerülne, akkor bizony ott tartottunk Zitával, hogy ezt nem kéne kihagynunk, kerül, amibe kerül. Na meg az egy hét totál off (értsd offline és off from the bringa, from the road) is elég csábító volt, amire 3500km mexikó bringázás, sok blogbejegyzés, Origo cikk és a naptár elkészítése után már vágytunk. És jól is esett ez a kis váltás, talán összesen háromszor vettem elő a netbookot, akkor sem azért, hogy dolgozzak rajta, csak kétszer írtam rajta blogbejegyzést, abból egyszer friss élmények kerültek betűbe (következő bejegyzés), egyszer régiek (előző bejegyzés), máskor pedig csak a képeket rendeztem és mentettem le a fényképezőgépekről, mert hát volt mit… :) Lássuk is őket!

Napfelkelte a házunkkal szemközti parti cabanák előtt

Zita egy gyönyörű kagylót, és egy kókuszdiót találtam

A barnább, fáról leesett, érettebb (húsosabb) kókuszdiókat így kellett kinyitni egy földből kiálló vasrúd segítségével

Ilyen amikor a külső puhább héjat már lehántottuk róla – a szupermarketben már csak így látni a kókuszdiókat

Robi kettényitotta

…és találtunk benne egy magot! :) Ez már valószínű túlérett volt, ha picit hagyjuk, talán még ki is hajtott volna

Robi lereszeli a kókusz belső, fehér húsát

A barnákban van bőven… :)

Az érkezésünkkor volt néhány macsak a szigeten, de mivel kedvtelésből levadászták a madarakat és a gyíkokat, így menniük kellett… Ez a macsek már tudna mi vár rá, ezért bújdosott el a házunk alatti konyha egyik gerendája felett! :)

Így nézett ki a házunk oldalról, a piros emelvényen mosogattunk, a ház alatt volt a konyha, fent a terasz két függőággyal és két szobával, bennük 4-4 ággyal

Mivel más vendégek nem béreltek a közös szobás szállásban ágyat, így az egész hétre miénk volt az egész ház :)

Így nézett ki a szobánk belülről

A kút a ház mellett – innen csak enyhén sós és kénes víz volt nyerhető, amit némi bleach hozzáadásával mosogatásra tudtunk használni – másra nem nagyon

Ezen kívül 10 gallon, vagyis kb. 40 liter víz volt nálunk két palackban, és amikor esett az eső, és sikerült gyűjteni anélkül, hogy a kutyák nem ittak bele, akkor esővízzel főztünk és mostunk fogat. Fürödni szintén az enyhén sós vizet pumpálták fel egy-két tartályba és onnan folyt a zuhanyba és egy kerti mosdókagylóba. A WC-be faforgácsot kellett dobni a nagydologra, nem volt büdös odabent.

A zuhany

A mosdókagyló – egy gyönyörű, nagy kagylóból folyt ki a víz a kézmosáshoz, amit lábbal

Egy víz feletti cabana így néz ki belülről

A cabanáknak van saját konyhája, de WC és zuhany ezekben sincs, ahhoz ki kell sétálnia a vendégeknek a szárazföldre

Robival kókuszt szüretelünk :)

A házunk szemből – nem szűkölködött a vidám színekben :)

Első két nap elég sokat esett az eső, ezért előkerült a Rizikó társasjáték – Robit elsöpörtük, mint vonat a mókust

A ház körül tele volt a pálmaliget függőágyakkal

Az északi part vizén végig cabanák sorakoznak

Hétfőn délután, mikor kisütött a nap, kimentünk snorkellezni és rögtön láttunk egy kis ráját :) Ezzel már boldogok voltunk egész napra… :)

A rájáról egy rövid kis videót is készítettünk (0:11).

Robi kagylót gyűjt :)

Underwater triple selfie :)

Vízalatti óriás saláta?

Fa repülő hallal

Hal sörénnyel

Barrakuda

Robival szemlélődünk

Ez nem tudjuk micsoda (élősködő, esetleg termés?), de az új TG-850-es 10m-ig vízálló kameránk makrójával meg vagyok elégedve :)

Öröm a vízből kimászva :)

Robi odáig meg vissza van a gyíkokért

Kimentünk horgászni, de nem fogtunk semmit (én nem is próbáltam, csak snorkelleztem)

Minden este ellepték a házunk alatti konyha homokját ezek a kisebb-nagyobb rákok, amelyek a halott csigák házát használták páncélnak

Találtunk nem odavaló dolgokat is a vízben, amikor másnap reggel kimentünk a sziget déli oldalába nézelődni

Valamelyin Trigger Fish – elnézést, elfelejtettem megvágni a képeket újraméretezés előtt…

Az árnyékosabb helyeken, mólók, házak alatt rengeteg színes halat találtunk

lila végű tengeri valami

Cuki hal szúrós dolgok között

Ilyet se láttunk még eddig, valami tengeri sün

Ebben laktak, úgyhogy otthagytam

Ez állítólag egy élő hal, amit én nehezen hiszek el, mert nem mozdult, de állítólag épp ezért élő… Ha viszont tényleg élt, az elég ijesztő, nézzétek pl. a szemét! :o

Ez egy tűzhal, avagy Lionfish – a csápjainak érintése akár 7-8 órás karbénulást is okozhatnak, és állítólag itt invazív faj, ezért szigonnyal vadászható, fejbe kell lőni, hogy a húsa még evésre felhasználható legyen, a csápjait ott helyben érdemes ollóval levágni az elejtés után, mert még a halott állaton is mérgezőek lehetnek – amúgy gyönyörű állat és csodálatos volt megpillantani

A tűzhalról szintén készült egy rövid kis videó (0:12)

Upside down underwater selfie Robival, egy nagyon szép sznorkellezés végén :)

A keleti lagúnában kajakkal, szerda reggel

Az egyik ház alatt

Csodaszép volt ez a sekély víz is

Ez egy fiatal hal, amelyik csak fiatal korában néz ki ilyen fekete alapon sárga csíkosan, később teljesen más színe lesz

Jön majd még két bejegyzés erről a csodás szigetről, újabb állati találkozásokkal és sok timelapse videóval! ;)

Történt november 30. és december 3. között. Ezalatt kajakoztunk, úsztunk, futottunk, társasoztunk, főztünk, ettünk, ittunk, kókuszoztunk… Egyszóval nagyszerűen voltunk! :)

Az előző bejegyzés vége kicsit kesze-kusza lett, ezért most úgy döntöttem, hogy a Guatemala-Belize határtól folytatom. Odáig busszal mentünk és nem történt semmi érdemleges. Tikalról pedig azóta megjelent egy cikkem, amit most nem láthattok, de valószínű már kint van a Facebook oldalunkon és utólag majd odabiggyesztem az előző bejegyzés végére is. Azért csak utólag, mert ezt a bejegyzést most egy akkora szigetről írom, amit nem tart 3 percig körbefutni. :) De kezdjük a határtól.

Eljutni a következő barátig

A határátkelés simán ment, és a buszállomásra menet most kikerültünk egy dombot, mert a falu négyzetrácsos utcáit választottuk a főúttal szemben. Egy saras, szemetes parkolóban megtaláltuk a három iskolabuszt.

Egy ott várakozó ember – aki állítása szerint maga is nagy bringás volt, amíg az USA-ban élt – így köszönt rám: “Man, what the f@ck are you riding?!

Azt is elmondta, hogy hamarosan indul egy busz Blackman Eddy felé, és hogy a sofőrt kérdezzük, hogy felférünk-e a buszra – ami egyébként az összes többi belizei busszal egyetemben régi, leselejtezett amerikai iskolabusz. A sofőr hezitált egy kicsit, de aztán végül kinyílt a busz hátulján lévő ajtó és kezdtük bedobálni a táskákat, majd a végén a bringákat. Azok azonban a busz hátuljába pakolt óriási pótkerekektől pont nem fértek be. Csak egy kis híjja volt, ha a fejtámlát leszereljük, be fog férni. Ennek neki is álltunk, de közben emberünk azt mondta, hogy ez nem lesz így jó és azzal a lendülettel kezdte is lepakolni a táskáinkat. Azt mondta, indulnia kell, és nagy tömeg lesz később a buszon, ezért nem engedheti, hogy felpakoljuk a bringákat. Meggyőzhetetlen volt, na meg nem is volt erre sok időm, mert 3 perc múlva tényleg elviharzott a busz.

Most mi tévők legyünk? Kevesebb mint egy óra múlva sötétedik, ismerve San Ignacioig az utat, és a dombokat, na meg az állapotomat, kizárt dolog, hogy meg tudjuk csinálni. Mert ugye még mindig nem voltam százas a láz és a hasmenés után. Gondolkodni azonban már kristálytisztán tudtam, hisz két napja nem volt hőemelkedésem. Pickupot bérelni Blackman Eddyig 35 dollár, itt megaludni legalább 20 dollárba kerülne (belizei), de azzal nem jutnánk előbbre, másnap ugyanitt ébrednénk. Megpróbálkoztam még a következő busszal is, de a sofőr, bár nagyon rendes embernek tűnt, de ő is azt mondta, hogy csak két ajtó van a buszban, és nagy tömeg lesz és nem férnének jól össze a bringákkal. És ugye csomagtartó nincs ezen az öreg iskolabuszokon. Végül az első segítőnk szerzett nekünk egy pickupot 13 dollárért San Ignacioig. A sofőr nagyon rendes volt velünk, egészen a 3km-el a városon túl, a Santa Familia melletti függőhídig vitt minket. Elmondtuk neki, hogy a 22 dollár különbözetet egy olyan családra fogjuk költeni, akiknek jól fog jönni.

Újra Epyéknél

Miután átkeltünk a függőhídon – ami most végre nem volt csúszós és nem lógott bele a folyóba az alja – elbicikliztünk Santa Familia egyik kínai boltjába (itt így hívják mindenütt az apró vegyesboltokat, mert mindegyiket egy kínai család üzemelteti), és vettünk a maradék kiflinkhez még több kiflit és 16 virslit, meg egy kis narancsot. Epyéknél nagy hot-dog sütésbe kezdtünk, jóízűet falatoztunk mind a hatan, amíg pár centire a fejünk felett a bádogtetőn kopogott az eső – ezt megint pont jól megúsztuk. Epy nővérének a legnagyobb lánya, aki még csak 9 éves, három hot-dogot is benyomott és közben a középső leányzó, aki ennivalóan tündér, megkérdezte tőlem, hogy “Hazamentetek lufiért?” – ezzel apró utalást is téve arra, hogy várja a múlthéten megígért lufihajtogatást – vagyis a lufivirágokat. A lányok nem csalódtak, mert most még egy kiskutyát is sikerült hajtogatni a virágok és majmok mellé, nagy volt a játék és az öröm. Aztán, mikor ők elmentek aludni, még Epyvel beszélgettünk pár órát. Én még valahogy ezek után sem tudtam aludni, forgolódtam egy órát a szúnyogháló alatt, aztán nekiálltam hajnali kettőig írni az előző blogbejegyzést. Reggel Epy megmutatta a nemrég született kiskutyákat a szomszéd házban, majd elindultunk Zitával a hátsó úton Blackman Eddy felé. Azért arra, hogy közben keresztezzük a mennoniták lakta területet.

Itt laktunk Epynél

9 kiskutya volt – ha hosszú lesz a fülük, Epy el tudja adni darabját 200 dollárért hajtókutyának

Ez egy magyar közmondás Epy által fonetikusan leírva. Felismeritek?

A megfejtés magyarul is leírva itt. :)

Epyt teljesen begőzöltük utazás téren: Eddig is nagyon szeretett volna újra utazni, de azok után, hogy órákat meséltünk neki Magyarországról és az ausztrál/új-zélandi munkalehetőségekről, amelyeket ő, mint a commmonwealth country citizen talán még könnyebben is megkaphat mint mi, nagyon lelkes lett és már tervezgetni, álmodni kezdte a következő útját.

Kifelé menet összefutottunk az iskolából hazafelé tartó lányokkal is. :)

Spanish Lookout – 17. századi körülmények helyett Belize legfejlettebb vidéke

Spanish Lookout felé az első 18km buckás földút volt, ahol lassan, de biztosan haladtunk. A betegséget már nem is éreztem, szépen másztam fel még a meredekebb fölfelékben is, és lassan, de jól, na és legfőképpen vidáman haladtunk. Tudtuk, hogy Blackman Eddyig csak 25km vár ránk, ezért nem rohantunk sehová.

Félúton megálltunk egy kicsi faluban Burritost enni, ahol az iskolából egy egész osztálynyi gyerek szaladt ki megcsodálni a biciklijeinket

Míg az ételre vártunk, a vendéglős kisfiút Zita megtanította cipőfűzőt kötni :)

Ahogy írtam: régi iskolabuszok – másfajta buszt még nem is igen láttunk talán Belizeben :)

Még a kutyaólon is van ablak! :) De minek ajtó a magasba?!? :)

Spanish Lookout előtt 4km-rel és egy 90 fokos balrakanyarral

Újra aszfalt, juhééé!!!! :) :) :)

Spanish Lookout környékén nagyon rendezett a táj, még az utak is mind pontosan a négy égtáj felé futnak, függetlenül attól, hogy a domborzat nem így lett formázva – ezért aztán sorra mászhattuk meg egymás után a meredek dombokat. Itt már azért egy kicsit küzdeni kellett, és örültem, hogy csak egy rövid napot tartunk – még nem voltam a teljes erőmben ehhez.

A táj minden eddigi belizei tájnál rendezettebb volt

Még mezőgazdasági gyárakat és autó- illetve traktorszalonokat is láttunk. Ez azért volt számunkra nagyon furcsa, mert azért jöttünk ide, hogy lássuk a mennoniták 17. századi életét. Ők egy olyan Amish csoport, akik elviekben mindenféle modern technikát megtagadnak, se műtrágya, se traktor, se telefon, se számítógép, se semmiféle motor, de olajlámpás, lóval szántás, szekérrel közlekedés, és hasonlók… Velük nagyon szerettünk volna találkozni, és amint leültünk egy útszéli vendéglőbe, kiderült, hogy sikerült is. Ám errefelé a mennoniták már modernebb módon élnek, megengedik maguknak az autót és az okostelefont, sőt még internetük is van, ám ha a gyereknek valamelyik ismerőse trágár szavakat kezd használni a falon, vagy hülyeségeket kezd megosztani, akkor először szépen megkérik, hogy ezt ne tegye, mert nem jó, és közben már kezd imádkozni érte, majd ha az nem használt, akkor jön az “unfriend”. Ugyanígy az autóval és a telefonnal: használják, de mielőtt bármit is megvesznek, százszor is átgondolják, hogy jó-e, és kell-e, hasznos-e, és ha úgy döntenek, hogy igen, akkor bevezetik a dolgot az életükbe, legyen az akármilyen modern is – ha csak jóra használják, akkor az szerintünk “Istennek tetsző cselekedet”. :) – Ezt egyébként a fogorvosunk mondta nekem, mikor indulás előtt átvizsgált, és azt mondta, hogy én egy “szita” szájjal, vagyis csupa lyukas foggal fogok hazatérni erről az utazásról. Erre én azt válaszoltam, hogy “És ha minden egyes étkezés után alaposan fogat mosok?” – Erre mondta ő diplomatikusan, hogy “Az egy Istennek tetsző cselekedet.” – és hát igaza volt, mert párszor már meg kellett fordulnunk az elmúlt 3 és fél évben a fogorvosnál, de hála az égnek, sohasem egy olyan országban, ahol az ilyesmi méregdrága lett volna (AU, NZ, USA). Na de visszatérve a mennonitákra, ahogy az útszéli büfében beszélgettünk velük, kiderült, hogy még az ételt készítő leányzó is mennonita és az ő anyukájával beszélgettünk jó fél órát. Aztán még egy férfi is odajött hozzánk és kedvesen érdeklődött felőlünk, kérdezte, hogy mit gondolunk, mi lesz velünk ezután az élet után, mire én elkezdtem neki mondani, hogy hát jövő októberben hazatérünk, utána letelepedünk, mi fogunk majd vendégeket fogadni és majd szeretnénk mi is családot… Később, mikor már Zita is csatlakozott a beszélgetéshez, kiderült, hogy ő nem erre gondolt, hanem arra, hogy szerintünk mi lesz velünk a földi halálunk után? :) Erre a kérdésre nem tudtam volna neki ilyen részletes választ adni. :) A családra rátérve a mennonitáknak sokszor 10-15 gyermekük van, egymás után potyognak évente, hiszen a fogamzásgátlás is modern technikának számít, ami valószínű nem lenne Istennek tetsző cselekedet, ezért a nagy család. A gyerekek már 12 éves koruktól dolgoznak, de azért megtanulnak számolni, írni és olvasni, hiszen a bibliát jól kell tudni forgatniuk.

Audreynál Blackman Eddyben

Mennonitákról még lesz szó, mert megtudtuk a modern mennonita barátainktól, hogy ha igazán hardcore, tényleg minden modern technika nélkül élő mennoniták keresünk, akkor őket Blackman Eddy fölött pár mérföldre, a dombok között egy bizonyos műúton bebringázva meg fogjuk találni. Ennek fényében tovább is indultunk a már kevésbé hullámos, de még mindig aszfaltozott úton Blackman Eddy fölé, és közben hangosan gondolkodtunk Zitával. Velük, a kevésbé hardcore mennonitákkal olyan szinten egyetértettünk, hogy jó dolog minden használati tárgyról először alaposan elgondolkodni, hogy kell-e az nekünk, és jó lesz-e az nekünk, mielőtt eldöntjük, hogy pénzt áldozunk-e rá, vagy sem, és bevezetjük-e az életünkbe, vagy sem. Ezt például mi, a fogyasztói társadalom gyermekei is megtanulhatnánk, hiszen annyi inger ér minket a 360 fokban érkező, sokszor már észrevehetetlen reklámoktól, hogy úgy érezzük, muszáj vásárolnunk, mert már maga a vásárlás is boldoggá fog tenni minket, hát még a termék, ami még egyenesen jobbá is teszi majd az életünket. Pedig ez csak az esetek egy részében van így. Mert ugye a technológia önmagában semleges. Egy okostelefon, egy nagyképernyős tévé, és a többi ilyesmi önmagában nem csinál semmit, csak van. Se nem jó, se nem rossz, ami jó vagy rossz lehet vele kapcsolatban, az az, amire mi használjuk. Írom ezt én, aki épp most döntöttem el, hogy veszünk egy új netbookot mert a régi kicsit megrepedt és két funkciója elszállt. Ezzel az ürüggyel máris félre akarom tenni, mondván, hogy így még majd talán sokáig tudjuk használni odahaza, ha nem mozdítjuk majd. De közben ott van bennem az is, hogy de jó lesz majd a nagyobb képernyő, a nagyobb felbontás, meg a több RAM, meg a gyorsabb, jobb proci és videókártya az új masinában. Ami mindezek ellenére olcsóbb lesz, mint ez, amin írok, pedig ez is csak hetven valahány ezer forint volt. De akkor is, vagy talán épp ezért, vajon nem kéne inkább addig használni ezt, amíg még működik? Mennyi “rabszolga munka” van az új netbook mögött? …és baj-e ez, és ha igen, mit lehetne tenni ellene, mert az, hogy én nem, vagy csak később veszek meg egy 60 ezres netbookot…? Mindegy, hagyjuk, menjünk tovább.

Valamiért érdekes mintát vágtak a gyepbe

Útközben is akadt pár csodálója a biciklijeinknek :)

Áhá, itt végre fény derült a kutyaólra és a magasba épített ajtóra! Ezek a házak egyben készülnek és egyben lehet őket megvásárolni, pl. itt :)

Ekkor még nem sejtettük, hogy az a ház ott a domb tetején Audrey háza és ott fogunk lakni a következő két éjszaka

Kiérve a főútra ő igazított útba minket

Ő Audrey, aki nagyon kedves vendéglátónk volt Blackman Eddyben.

Audreynál sok apró dolgot, egyeztetést és elintéznivalót csináltunk meg a naptárral kapcsolatban, annak ugyanis elkészültek az első példányai a nyomdában és amit lehetett innen a távolból, az ezzel kapcsolatos logisztikát és egyebeket nála, tőle intéztük el interneten keresztül. Ezen kívül egy Kossuth rádió interjút is innen adtunk.

Audrey birtoka, ahol 5 lovat tart, és ahol kiadja a bungalókat

Másnap úgy volt, hogy felbiciklizünk 7 mérföldre egy földúton az igazi, valóban modern technikát nélkülözve élő mennonitákhoz, de olyan rossz idő volt, hogy ez végül elmaradt. Csak egy szemközti kis vendéglőig mentünk le a bringákkal, ahol együtt ettünk egy mennonita férfival, aki még csak 34 éves, de már 9 gyermeke van. Evés közben elmesélte, hogy az egy közösségben élő mennonita családok hogyan segítik egymást, ha kell, pár nap alatt felhúznak egy házat együtt, ha kell ételt, vagy pénzt kölcsönöznek egymásnak, egyszóval mindenben összetartanak. Meséltem neki komposztvécéről, és permakultúráról, mint “nem ördögtől való technikákról”, amelyek nem igényelnek se motort, se semmilyen modern eszközt, csupán mint ötlet újkeletűek, vagyis még úgy sem, csak újra feltalálva új nevet adtunk nekik. Annyira nem tűnt fogékonynak e dolgokra, pedig értelmes embernek tűnt, talán csak arról van szó, hogy itt bőségesen terem a talaj, és szűkében sincsenek belőle. Emberünknek nem volt sok ideje, miután befejezte az ételt, és megitta a jeges teát (a jég technikát, hűtőt használva készült!), már jöttek is érte, és elköszöntünk. A szekeres férfi, aki elvitelre várta az ételt és akivel elviharzottak, még gyorsan 10 percben megkérdezte tőlünk, miért vannak Mária szobrok meg képek a katolikusoknál, meg hogy mi a helyzet azzal az ebolával, illetve a “keresztények gyilkolásával valami arab országban” (ISIS) amiről mostanában hall? :) Válaszoltunk, amennyire tudtunk, az egész olyan gyors kérdezz-felelek volt, aztán elbúcsúztak, mert várta őket a “sofőr”.

A mennoniták egyébként azt sem szeretik, ha fényképezik őket, ezért nincs róluk fotóm.

Este a vacsoránál Audrey mesélt egy érdekes történetet, ami vele történt meg. Az egyik alkalmazottja nem dolgozott rendesen, amint Audrey eltűnt a színről, egész nap csak lazsált, és mikor ezt a többiek jelentették Audreynek, ő kérdőre vonta az embert. A kérdésre még az alkalmazottnak állt feljebb, és később kijelentette, hogy ő nem is akar itt dolgozni. Mikor pár nap múlva valóban felmondott, este a műszak végeztével Audrey kifizette a maradék bérét, de a srác még 600 dollárt követelt, mint végkielégítés. Audrey ezt megtagadta tőle, mert hát felmondásról volt szó, és ilyenkor az ilyesmi nem jár a belizei törvények szerint. Viszont a srác erre begurult, azt hitte erőfölényben van egyedül egy nővel szemben, de Audreyban emberére talált. Mikor ki lett utasítva az irodából, két üdítős üveget ragadott, és azzal fenyegetődzött tovább, hogy ő márpedig kéri a pénzét. A srác nem tágított, kért magának egy pofont a karatés múlttal is rendelkező Audreytól, és még ezután is kekeckedett. A második pofont már látta Audrey egyik kutyája is, aki kezdetben még zavarodott volt, mert hát eddig barátnak vélte a srácot, de aztán kapcsolt, és szegény srácnak ez lett a veszte, a kerítésig kergette és harapdálta a kutya, akit még Audrey sem tudott leállítani. A kaput nem sikerült kinyitnia, így végül a szögesdrótos kerítésen ugrott át, de annak külső oldalán fennakadt és így a pólójánál fogva csapdába esett. Audrey akasztotta le, mire a srác elkezdett futni, de megzavarodhatott, mert berohant vissza az udvarra, ahol újra a kutya támadt rá. Egy szó mint száz, végül sikerült elmenekülnie, de addigra már csupa vér lett az udvar és a fél ház. Ismerve a helyi rendőrség hatékonyságát és gyorsaságát (pl. néha csak úgy mennek ki a helyszínre, ha az őket hívó fél kiviszi őket autóval, mert nincs pénzük benzinre…) Audrey csak reggel hívta őket, elmesélt nekik mindent, majd a rendőrök megkérték, hogy fáradjon be velük vallomást tenni. A srácot a helyi kórházban találták meg, és bírósági ügy lett a dologból. Még a bíróságon is a srácnak állt feljebb, de mikor elmondták neki, hogy ha nem ejti a vádat, akkor Audrey sem fogja és abból bizony esélyes, hogy börtönbüntetés lesz számára, végül feladta a dolgot, mindketten ejtették egymás ellen a vádat, és a srác még egy fuvart is kért Audreytól a bíróságtól haza Blackman Eddybe. Hát, szóval vannak errefelé IQ-betyárok, nem véletlen van annyi embernek kutyája, sok a rablás, főleg az ünnepek környékén, amikor mindenki próbálja valahonnan beszerezni az ünnepléshez valót…

A Kolibri főúton Dangrigáig

Mivel a mennonita barátunktól azt is sikerült megtudni, hogy van még egy közösség (az unokatestvérei) lent délen PG mellett, ezért másnap már nem mentünk fel a murvás úton a mennonitákhoz, hanem egyenest elindultunk a főváros, Belmopan felé, hogy annak határában letérjünk a Hummingbird Highwayre, vagyis a Kolibri országútra, ami azt ígérte, hogy az aznapi 107 kilométer végén Dangrigaba visz minket. Hajnalban megcsináltuk az interjút a Kossuth rádióval, majd szedelődzködés és búcsúzkodás után kint voltunk az esőben az úton.

Ezer köszönet Audreynak a vendégszeretetéért!

Belmopánig nem sok minden történt, találkoztunk egy csapat országúti bringással akik éppen edzettek, és egy benzinkútnál kaptunk egy hölgytől egy belizei zászlót.

Egész hosszan kísértek minket a helyi bringások, pedig biztos, hogy lassúak voltunk nekik

Most már két zászlóm van, legalábbis addig, amíg még Belizeben vagyunk :)

Utóbbit szépen ki tudtuk tűzni a biciklim hátuljára, és a Humingbird Highwayre a főváros mellett már így kanyarodtunk rá. Egy kínai vendéglőben (ahogy a boltok, úgy kb. az éttermek, vendéglők nagy része is kínai tulajdonú, kapni chowmeint, fried ricet, de még hamburgert is) megebédeltünk, majd nekivágtunk a maradék 80km-nek.

A Fried Rice, vagyis a “frájráj” :)

A Blue Hole nevű cenotenél egy vicces srác ült a jegypénztáras bódéban, már ha az valóban az volt. Amíg beszélgettünk, madárkák repkedtek körülöttünk a dzsungelben, és még a bódéba is berepültek, ám a pénzünk nem, ugyanis a srác 8 belizei dollárt akart elkérni fejenként az esőzések miatt előreláthatólag zavaros vízű tavasbarlangok látogatásáért. Mikor látta, hogy ez nem használ rajtunk, és inkább megfordulunk és elhajtunk, azt mondta, hogy ez a mi “lucky day”-ünk, és bemehetünk ingyen is, de csak gyorsan.

A piros madárka a képen is ott ül a bódé ablakában

Hogy valójában fizetős-e ez a hely, és a kezdeti 8 dollár volt kamu, vagy tényleg jófej volt velünk a srác, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy a dzsungel mélyén lévő kis tavacska még tiszta időben sem ért volna meg 8 dollárt.

A Cenotétől nem voltunk elájulva, Mexikóban, a Yucatán-félszigeten láttunk már különbet is ennél

Szemben egyébként vannak még barlangok is, de valószínű azok sem lettek volna olcsóak, na meg siettünk is, ezért eszünkbe sem jutott meglátogatni őket. Pedig állítólag még maja csontvázakat (áldozatokat) is találtak bennük odalent, de hát ez most nekünk kimaradt, valahogy nem vonzott minket a barlang, elég nedves volt az idő idekint a felszínen is.

Állítólag semmi köze az Armenia nevű falunak Örményországhoz…

Armenia után a következő településen 18 dollárt akartak elkérni egy marhahúsos babos-rizsért, így végül csak üres babos-rizst ettünk 5 dollárért.

Zita mellett lelassítottak, hogy üdvözöljék és kérdezzenek tőle, mire ő picit belekapaszkodott az autóba, hogy vontassa magát. :) Persze csak viccből, és csak pár méterre, utána megálltunk és az út szélén beszélgettünk velük.

Egy dombbal később egy arra teljesen valószínűtlen helyen egy fagyizót találtunk egy kedves, angol anyanyelvű nővel, mint kiszolgáló. Vettünk némi útravalót tőle, és a közeli “magnetic field”-ről, vagyis mágneses mezőről is kikérdeztük. Állítólag van itt a környéken egy olyan lejtő az útban, ahol fölfelé gurulnak az autók. Ez nem valami misztikus marhaság, vagy optikai csalódás, mert a lejtő állítólag 5-7%-os, és még nagyobb autók, vagy akár buszok, teherautók is elindulnak rajta fölfelé. A tudományos magyarázat valószínű az, hogy a kőzetben egy nagyon erős természetes mágnes van, amely vonzza a járműben lévő vasakat. Sajnos a mi járműveinkben úgy tűnik, nincs ehhez elég vas, mert akárhogy is kerestük, nem találtuk meg ezt a mágikus lejtőt. Az eső is szakadt, az időnk is fogyott, így a hangulatunk sem volt épp rózsás, szóval végül feladtuk, és csak tekertünk tovább Dangriga felé.

Amikor nem esett az eső, sikerült pár képet lőnünk – az egész Hummingbird Highwayen valami ilyesmi volt a táj

Meg ilyen

…és ilyen

Elvileg itt van valahol a mágikus/mágneses mező, talán épp azon a ponton, ahonnan ez a fotó készült – nem tudjuk, mert a bringákban nem volt elég vas ahhoz, hogy hatással legyen rájuk

Zsuzsa, Zoli, Robi, Zack és Bell, valamint a “kis szaros” vendégszeretetében

Mire megérkeztünk Dangrigába, már ránk sötétedett. Ezt csak azért mertük hagyni, mert tudtuk, hogy ott várnak ránk. Sőt mi több, ha kérjük, vagy hagyjuk, Zoli elénk is jött volna, ahogy végül tette is az utolsó pár kilométerre. Akkorra azonban már elállt az eső, és felpakolni a bringákat nem lett volna értelme (meg nem is lett volna nagyon hová) így végül csak díszkíséretet kaptunk az utolsó szakaszon. Zoliéknál pedig egy külön szobát, kényelmes ággyal, és rengeteg vendégszeretettel. Zoli egyébként egy Origo riport által talált ránk, és miután írt nekünk, hogy itt élnek Belizeben, és szívesen segít, amiben tud, levelezni, majd skypeolni kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy ide rendeltük a második Canon SX160-as kamerát a beázott helyébe, és egyébként Gyurit és az ő éttermét is Zolinak köszönhetjük, mert ő adta tovább rólunk a drótot a másik Belizeben élő magyarnak, akikről már írtam. De most jöjjenek Zoliék: Ők hárman vannak, vagyis ha úgy vesszük, akkor hatan, mert van három kutya is. Robi meg közben itt röhög mellettem, mert épp most hagytuk abba a dominózást és olvassa, amit írok. :) Szóval Robi a 14 éves gyermek, akinek az anyukája Zsuzsa, és az apukája Zoli.

Robi az apukájával és a kutyákkal

A kutyák pedig Zack, egy nagy Rottweiller, Bell, egy Mastweiller (Mastif Roti keverék), és Tiggi, a “kis szaros”, vagyis egy pár hónapos pitbull, akit egyelőre még a farok csóvál, olyan apró – és annyira vidáman csóválja állandóan a fekete alapon fehér ecset végű farkincáját.

Tiggi olyan apró, hogy ölbe kellett venni, mikor átsétáltunk egy patakon

Neki fehér zoknijai is vannak, így nem is kérdés, ki az éppen aktuális nagy kedvenc a bandában.

Most még nem túl félelmetes az eb :)

Hogy miért élnek Zoliék Belizeben? Legyen elég annyi, hogy egészségügyi okai vannak: ha teljes, egészséges életet akarnak, ahhoz költözniük kellett egy másfajta éghajlatra, egy trópusi helyre, ahol közel a tenger, vagyis a sós levegő. Ez a változás aztán nem csak egészségesebb, hanem egy merőben másfajta életet is hozott magával, amit most már nem bánnak, örülnek, hogy itt vannak. (Robi közben azt kéri mellettem, hogy írjam ide: “Nagyon nagy jampi vagyok!” – mármint ő, bármit is jelentsen ez. :) ) Robinak az első két hónap kemény volt, mert semmit nem beszélt angolul, mikor költöztek, de azóta már hírbemondó is volt a helyi tévében, merthogy itt az iskola elviszi a gyerekeket már ilyen korban mindenféle munkahelyekre. Voltak már az osztállyal meteorológusoknál, tévénél, éttermeknél, tűzoltóknál és repülőtéren is, ahol megmutatták nekik, hogy ki mit csinál, hogy a gyerekeknek legyen valami képe ezekről a dolgokról és legyen ötletük, kiindulási alapjuk arról, hogy mik szeretnének majd lenni “ha nagyok lesznek”. Ilyen osztálykirándulás kb. minden hónapban van és ezek általában adományokból jönnek össze. Pl. kisebb adománygyűjtő összejöveteleket rendeznek a suliban, de olyan is volt már, hogy az egyik szigetközösség rendezett rajzversenyt és Robi osztálya a nyertesek között volt. Idefelé el is jöttünk a sziget mellett, ahol Robi a hajóban megszólalt, hogy “Ezen a szigeten voltunk osztálykiránduláson!” – és közben egy olyan pálmafás karib-tengeri szigetre mutat, amelyről sokan csak álmodnak egész életükben – ezt Robinak rögtön el is mondtuk válaszképpen, hogy érezze, milyen szerencsés. Visszatérve a sulira: a tanárok itt állítólag nagyon közvetlenek és nagyon családias a hangulat az osztályban, pl. volt már olyan, hogy az egész osztály meglátogatta a tanárnőt az otthonában, hogy ott valamilyen maja ételt készítsenek el együtt. Robi mióta itt vannak, olyan szinten megtanulta az angolt, hogy mostanra ő beszéli a legjobban a családban (még a kreol is megy neki), és emellett már spanyolul is tanulnak a suliban. Mondjuk is neki állandóan, hogy tanulja a spanyolt, mert később meg fogja bánni, ha nem így teszi. :)

Tigginek ez volt az első élménye a tengerrel…

…miután megmártották a vízben, kissé megszeppent és a ledobott ruhákra kuporodva vacogni kezdett a hűvös széltől

Zoliék azt is elmesélték, hogy amióta itt vannak, nem volt ilyen ítéletidő, mint ezekben a napokban. Egy pénteki napon érkeztünk meg hozzájuk, és a hajó a szigetre vasárnap reggel indult. Most a szigetről írom e sorokat, pedig közben már többször is lemondtunk róla, hogy jövünk, mert az időjósok nem mondtak semmi biztatót. Végül eljöttünk, és Robi is velünk jött, mert már csak egy utolsó hét volt neki hátra a trimeszter végéből, amikor már amúgy is nagy lett volna a lazulás. A szombati nap készülődéssel, egyeztetéssel, pakolással és bevásárlással telt, és épp, miután reggel eldöntöttük, hogy akkor mégis megyünk (kb. ötször meggondoltuk magunkat ezzel kapcsolatban az elmúlt hetekben), kisütött a nap. Így délután még egy kutyasétáltatásra is kimentünk a tengerpartra. Lehet, hogy Robiék utcájában nincs aszfalt és lehet, hogy három kutyát kell tartani (köztük egy a helyiek szemében iszonyú félelmetes Rottwiellert), hogy ne rabolják ki őket, de a tengerpart nagyon közel van, az árak az otthoni alatt vannak, sose kell fűteni a házat, és az emberek, akármennyire is szegények az otthoni sztandardhoz képest, mindig mosolyognak, lazák, boldogok és közvetlenek, és itt kb. mindenki köszön mindenkinek, mert ez egy kis ország, és Dangriga egy olyan pici városka, talán még a falu nevet is kiérdemelné.

Dangriga tengerpartja – az utcái nem ilyen szépek, de az emberek barátságosak

Ugyanez Magyarországról nem mondható el, és mikor legutóbb Zsuzsa hazalátogatott, állítólag nem csak a tünetei tértek vissza napok alatt, hanem az a közhangulat is sokkolta, amit odahaza talált, mert hamar megszokta az itteni jót. Hiába, azért Belize is Latin-Amerikához tartozik, hiába nem a spanyol a fő nyelv itt, a feeling azért megvan, és erről a bizonyos életérzésről már több utazó is írta, hogy adaptálni kéne odahaza is, mert nagyon ráférne a társadalomra. Zsuzsa szerint, ha mi majd jövőre hazaérünk, nekünk is nehéz lesz ezt megszokni, és biztos vagyok benne, hogy ebben van igazság, én azonban nem hogy nem vagyok csüggedt e téren, hanem egyenesen bizakodó. Talán szerénytelennek hangzik, de szerintem lehet ezen változtatni, egyéni, és magasabb szinten is. Biztosan sok minden megváltozott, pl. sokan a barátaink közül összeházasodtak/-nak, gyermekük született, de nem hiszem, hogy besavanyodtak volna, vagy bármi ilyesmi. …és odahaza tudunk majd menni a Józsi Bácsi Szabadegyetem előadásaira, vagy az Ökofilmklubba, vagy az Everness Fesztiválra, és újra lesz kora tavasztól késő őszig minden hétvégén tájfutóverseny valamelyik magyar hegységben, szóval millió egy olyan dolog vár ránk, ami csak otthon van, vagy amit csak letepeledve lehet jól művelni (kert, dumpster diving, tanfolyamok, munka) talán előadásokat, élménybeszámolókat tartani is hívnak majd minket ide-oda, és talán az IT-ba is újra belekóstolok majd, de hogy a könyvírásba igen, az biztos. :) És szeretnék majd sörkollektort, komposzt WC-t, és szintén újrahasznosított dolgokból házi szélerőművet építeni, kertet gondozni, csíráztatni ezt-azt, megtanulni gombászni, masszírozni, kenyeret sütni, sört főzni, telente újra sífutni, minden nap futni egyedül vagy a haverokkal, felkészülni egy terepmaratonra és később talán majd egy Ironmanre is. Továbbá szeretnénk majd mi magunk is vendégeket fogadni odahaza szerte a nagyvilágból, hiszen gondolatban már többször kipakoltuk és átalakítottuk a zuglói garázst egy “Man Cave”-é, ahol akár több vendéget is tudunk majd fogadni egyszerre. És egyáltalán nem utolsó sorban szeretnénk majd családot, vagyis saját gyerekeket is Zitával. Ebbe a programba, ha létezik, ha nem, de nem fog beleférni az otthoni szürkeség, mert nem fogjuk észrevenni, sőt egyenesen rombolni fogjuk azt a puszta létünkkel. :) Tudom, hogy ez így távolból leírva talán naivnak és/vagy nagyképűnek tűnhet, de akkor is ezen leszünk! :) Mert minden fejben dől el, és minden fejben kezdődik. És ezt most egyáltalán nem Zsuzsa véleménye ellen írom, sőt… Nekik muszáj volt otthonról lelépni a már említett egészségügyi okok miatt, és ahelyett, hogy azon siránkoznának, hogy kvázi kényszerből el kellett hagyni az otthonukat, megtalálták a boldogságukat itt Belizeben, és nem panaszkodnak.

Itt most zárok, mert ilyesmiről még oldalakat lehetne filózni, de lehet, hogy felesleges. Vasárnap reggel négy doboz kajával és két kofferral a fedélzeten elautóztunk Sitte Riverhez, ahol a megbeszélt helyen már várt a hajó. Azt mondták, rajtunk és a személyzeten kívül még öten lesznek a szigeten, és csak mi leszünk majd a dormitory-ban, vagyis a “tömegszálláson” – magyarán mi leszünk a “tömeg”, lesz egy saját szobánk/vagy házunk. Az időjósok pedig annyiféle időt mondtak, ahány helyen néztem, volt ahol egész hétre viharos, esős időt, volt, ahol egészen kellemesen sok napot. A víz hőmérséklete állítólag egész évben csak egy foknyit ingadozik odakint, tehát az mindig meleg. A helyet Glover Reef Resortnak hívják, de valójában nem Resort mert pl. ez a dormitory, ahová mi megyünk, a csónakkal oda-vissza és a végtelen sok ingyen kókuszdióval együtt csak 150 USD egy hétre, ami tekintetbe véve a “paradicsomi” körülményeket és a helyi vízi élővilágot egyáltalán nem sok. De erről majd legközelebb. Mikor ezeket a sorokat zárom, egy beszámoló már a szigetről is meg van írva, mert tegnap találkoztunk a víz alatt… De nem szivárogtatok ki semmit előre! :)

Mostantól nem lesznek beágyazott videók a szövegek között, hanem kék linkként jelennek meg ezek is, mint bármely más külső hivatkozás, annyi különbséggel, hogy a videós linkek végére oda lesz írva, hogy milyen hosszúak a videók, amelyek így nem egy külön ablakban, hanem a képekhez hasonlóan egy felugró lightbox ablakban jelennek meg, de ugyanezen böngészőablakban. Ez azért jó, mert így gyorsabban betöltődik az oldal. Kérlek írjátok majd meg, hogy jobban tetszik-e ez az új megoldás, vagy maradjon esetleg a régi? És most jöjjön a blog!

El se hiszem, hogy csak tegnap reggel volt, mikor elhagytuk az Amigos éttermet, annyi minden történt azóta. Mikor tegnap reggel először felébredtünk, esett az eső, ezért lenyomtam a telefon ébresztőjét, ami úgy is maradt, így csak jó későn keltünk fel. Délelőtt még volt egy kevésnek hitt, de végül sokáig húzódó elintéznivalóm a naptárral kapcsolatban, így végül csak olyan dél körül sikerült végre elindultunk.

Amigos étterem – San Ignacio

Az Amigos étteremben rengeteg szeretet kaptunk, na és finom ételeket, italokat, szállást – egyszóval tejben-vajban fürösztettek minket, amit ezúton is ezerszer köszönünk! Ha Belizeben jártok, Ti is ugorjatok be, remek hely, egy remek magyar tulajdonossal, Gyurival – George ahogy itt ismerik.. :) – és nagyon közel van a szintén nagyszerű állatkerthez

On The Road Again! A délután 60km várt ránk, ami elsőre nem tűnt soknak, még a dombokkal és a lábát lógató esővel sem, még úgy se, hogy itt most 5:18-kor megy le a nap.

Amit a képen láttok, az a főváros, Belmopan mellett található útelágazás, a Western Highway és a Hummingbird Highway között, kábé az ország legeslegközepén. Ugye, milyen iszonyú forgalom van ebben a fontos csomópontban? És a városokat mutató táblákból is rengeteg van. GPS nélkül Belizeben bizony nem egyszer kérdezősködnünk kellene, hogy merre van az arra? (“…biztos nem erre?”)

Rice and Beans, a belizei nemzeti eledel, rizs babbal, és általában valami hússal – ez volt az ebédünk, ketten ettünk egy tányérral, 7 dollárét (840 forint) – Belize tényleg nem olcsó, na de azért nem is olyan rettentően drága: a maradék 40km-t le tudtuk tolni ebből

A pici leány már három nyelven beszél: kreolul, angolul és spanyolul! :o Jobb mint én, pedig még csak hét éves.

Ezek a házak nagyon népszerűek Belizeben. Átfúj alattuk a szél, ezért jó hűvösek, egyszerű a védekezés velük a rágcsálók ellen…

…és még ruhákat is lehet szárítani alattuk az ilyen esős, felhős időben mint a mostani :) Tél pedig itt nincs, vagyis ez a tél. Ma talán 19 fokra is lesüllyedt a hőmérő higanyszála, ezért ma valaki nem jött el találkozni velünk, arra hivatkozva, hogy túl hideg van! :D

Iskolás gyerekekkel kergetőztünk, persze csak játékból

Gyönyörű faluvilágon tekertünk keresztül, a Belmopan – San Ignacio szakasz eddig a legizgalmasabb, legérdekesebb szakasza volt Belizenek bringával – és egyben a legdombosabb is :) (de még ez sem volt vészes, 50m-es emelkedők, igaz majd egy tucat)

Zita kedvenc táblája: Könyvek, üditők, kávé, internet, fehérítetlen liszt és fagyi kapható! :)

Egy másik érdekes tábla

Gyerekszállítás hazafelé a suliból

Belize nemzeti zászlaja egy parabola-antennára festve :) – A két ember egy spanyol hódító és egy afrikai, középen a pajzsban favágó szerszámok és hajó, a latin sub umbra floreo pedig valami olyasmit jelent, hogy a fa alatt virágzunk (“flourish”), a fa pedig az egyik nemzeti jelképük, a mahagóni fa.

Utóbbi rögtön megmutatta magát élőben is, íme egy mahagóni fa. Persze ez csak egy fiatalka, apró példány :)

Érdekes felirat az egyik útszéli templomon… Azt hiszem San Franciscoban nem lennének ezzel népszerűek.

20 liter ivóvíz 2 dollár, vagyis 245 forint. Utántöltve, ha viszed a palackot. A hirdetés egyébként nagyon frankón meg volt csinálva, tényleg csobogott bele a víz a tartályba!

Közeledünk a Mennonitákhoz – Ők azt írták a templomukra, hogy mindenkit várnak. Vajon ha megjelenne egy misén kézenfogva Adam és Steve, mit reagálnának? :)

Megérkeztünk San Ignacioba. A várost egy folyó választja el San Elenatól, a folyón két híd van, Ignacioba ez vezet, a másik irányba pedig egy másik, komolyabb, nagyobb hídon lehet eljutni

Epyvhel a szállásadónkkal a buszállomáshoz beszéltük meg a találkát, ahol ez a fickó ezzel a zászlóval árult banán juicet :)

A megbeszélt helyen már várt ránk Epy, akivel elindultunk együtt az otthonába, ami a szomszédos faluban, Santa Familiaban van. Ez egy három kilométeres séta egy földúton. Közben Epy sok érdekes dolgot mesélt, pl. hogy 9 leánytestvére van és nem is tartja számon, mert talán több mint 100 unokatestvére. Az ilyen nagy családok itt normálisak Belizeben, de a tendencia itt is csökkenőben van. A bangladesi népsűrűségtől azért még nagyon messze vannak, tudjátok, az ország lakossága csak 311 ezer barátságos(!) ember :)

A folyóhoz érve meglepetten láttuk, hogy a híd, amiről Epy beszélt, csupán egy keskeny gyalogoshíd, két acélsodrony korláttal, amelyek alatt simán bele tud esni a bicikli a folyóba, ha kicsúszik a kereke a vizes fadeszkákon oldalra.

Éppen ezért nagyon óvatosan, egyesével, a bringákat ketten fogva vittük át őket, úgy, hogy az enyémről még az első táskákat is levettük és azokat külön vittük át. Miközben Zita és Epy keltek át, Epy elmesélte Zitának, hogy ő egyszer már belezúgott a folyóba biciklivel. Ezt a hírt úgy döntöttek, hogy egyelőre megtartják maguknak, és Zita csak később, az este folyamán mesélte el nekem. :) Ha mi belecsúsztunk volna a bringákkal, sok képünk és az útlevelünk is odalett volna, ami kb. az utunk végét jelentette volna.

…de nem csúsztunk bele, és ezt a túloldalt megünnepeltünk egy-egy kekkszel és zacskós kakaóval :)

Ez a kis váratlan kalandtúra ám ezzel még koránt sem ért véget. Santa Familia határában csúszós, saras földúton kellett átbűvészkednünk magunkat, miközben újra rákezdett az eső. Persze ezt is megjártuk, és mivel így is csak 65km lett a nap vége, nem fáradtunk el túlságosan. Epy pedig tovább mesélt, elmondta, milyen biztonságérzeted ad neki az, hogy egy ilyen pici országban él, ahol kvázi mindenkit ismer, nem csak azért, mert a környező házakban mind az unokatestvérei laknak, hanem mert minden nap ugyanazokat az embereket látja a faluban, a buszon, a városban, az iskolában, stb… És tudja, hogy számíthat rájuk, bízhat bennük.

Itt már Epy házában, ahol az egyik nővérével, Leliával él és az ő három gyermekével, Meijahval, Kourtneyvel és Alexandrával

Garifuna Settlement Day

Epy este azt is megemlítette, hogy idén először itt San Ignacioban is felvonulnak a Garifunák a Belizeben való letelepedésük évfordulója alkalmából. Ez az az ünnep, amit szerettünk volna Dangrigában megnézni, de végül úgy jött ki a lépés, hogy nem tudtunk ott lenni ezen a napon. Ezért most nagy örömmel hallottuk, hogy itt is lesz ilyen, és eszünk ágába sem jutott kihagyni. Reggel 6-kor keltünk, és a reggeli után elindultunk gyalog vissza San Ignacioba, ahol a felvonulás kezdődött. Még ki sem értünk Santa Familiaból, mikor lelassított mellettünk egy fekete pickup, aminek a platójára Epy szó nélkül felugrott, majd intett nekünk is, hogy kövessük. Ez itt természetes, ha valaki megy be autóval a városba, fölkapja a szintén arrafelé tartókat. Fizetni nem szokás érte, amúgy is arra ment volna, elvitt hát minket szívességből, ez itt normális, bevett szokás. :)

Épphogy letettek minket lent San Ignacioban egy kereszteződésben, csak pár sarkot sétáltunk befelé, mikor hangos dobolást hallottunk. Egy utcából színes tömeg fordult ki, doboltak, énekeltek és táncoltak.

A felvonulás kezdetébe csöppentünk bele, épp a reggeli ünnepi misére vonultak a templomhoz. Egy helyen megálltak egy pillanatra és csak egyhelyben táncoltak és doboltak, itt sikerült róluk egy egész pofás videót készítenem (1:32). A tempomban a mise sem volt egyszerű! :)

A templom lépcsőjén, mise előtt

A hölgy a mise közepén sorra mondta, hogy kiket áldjon meg az Isten, és minden mondata után az oldalt ülő, dobolós éneklős kórus utánamondott valamit. A hölgy egy mondatánál megakadt a fülem, azt mondta “God bless our prime minister so he can make wise decitions for the country!”, vagyis Isten áldja miniszterelnököt, hogy okos döntéseket hozzon az országunkért. Elképzeltem ezt a mondatot Magyarországon, és ahogyan utána egymásnak esik a politikailag megosztott társasága a templomnak… Mert otthon az ilyesmi elképzelhetetlen lenne. Beszélgettem erről a garifunákkal későb és elmondták, hogy itt Belizeben nincs ilyen ellenségeskedés a más politikai nézetet vallók között. Vitatkozni néha vitatkoznak, de ez nem komoly, mert mikor arról van szó, hogy együtt kell dolgozni, vagy pl. teszem azt együtt kell ünnepelni, mint ezen a napon, akkor azt együtt teszik, és nem számít, ki melyik pártot vallja jobbnak. (a kettő közül, mert Belizeben két nagy párt van) A kérdésem, hogy otthon miért lett az ország ennyire megosztott? Persze, most rögtön lehet jönni azzal, hogy a politikusok tehetnek róla, de ha ezt valljuk, akkor valójában megettük, amit főztek nekünk.

A misének egyébként több érdekes momentuma is volt, pl. a miatyánkot én fel sem ismertem, mert az is dobolva és énekelve ment, de egészen máshogy, mint ahogy eddig bármikor bárhol hallottam. Közben egymás kezét fogták az egy sorban álló emberek és jobbra-balra lépegetve táncoltunk, Az én jobb kezemet egy mögöttünk ülő enyhén ittas, alkoholtól kissé bűzlő, de amúgy nagyon barátságos rasztahajú garifuna férfi fogta meg, aki a piától megmámorosodva még az amúgy nagyon lelkes többségnél is sokkal nagyobb beleéléssel ropta. Aztán a felajánlásokat is tánvolva hozták be (0:17), és a “Peace be with you” vagyis a “Béke legyen Veled” kézfogós rész is sokkal beleélősebb volt, mint amit eddig bárhol láttam. Kb. mindenki körberohangált 3 percig a templomban, és mindenkit jó alaposan megölelgetett. :) Szóval volt hangulat, Zitával alig bírtunk eleget videózni.

Ez a fekete kutya követte a bandát egészen a templomig, aztán pedig a mise őrzője lett, lefeküdt a templom ajtaja elé – aztán meg, mikor továbbindultunk, megint követett minket körbe az egész falun

A templom előtt egy cassavából készült italt és szintén cassavából készült “plastic puding”-ot árultak – ezek tradícionális garifuna ételek – mindkettő túlontúl édes volt számomra

Kivondulás a templomból, természetesen dobolva, énekelve és táncolva, hogyan máshogy? :) A fekete-sárga-fehér trikolor a garifunák zászlaja, és a következőket jelképezni: a fehér a békét, a sárga a reményt, a fekete pedig nehézségeket és a küzdelmeket

Vagány póló! :) A zöld ágakkal pedig azokat a növényeket jelképezik, amelyeket a letelepedéskor magukkal hoztak

A garifunák eredetileg egy karibi és egy afrikai népcsoportból alakult ki. Az Afrikából érkező rabszolgaszállító hajó hajótörést szenvedett és a karibi népcsoportnak a szigetén kötött ki. Őket később az angol hadsereg kiutasított erről a szigetről, de itt Belizeben menedéket kaptak, itt letelepedhettek – ezt az költözést, ezt az új otthon megtalálását jelképezi az egész ünnepség, ezért kezdik kenuzással (de nem itt Ignacioban, vagy talán csak a rossz idő miatt maradt el…), és ezért hordják a növényeket magukkal.

A Garifunák Belize lakosságának csupán 6.1%-át teszik ki, mégis a teljes országban, mindenki számára nemzeti ünnep a Garifuna Settlement Day (vagyis magyarul valami ilyesmi: Garifuna letelepedési nap), zárva volt a boltok többsége, zárva voltak a bankok, nem volt suli és kevesebb busz járt

A templomtól a rendőrség (a többi épülethez képest) patináns épülete előtti kis térre vonult át a doboló-táncoló tömeg

A fiatalok is ropták rendesen…

Ahogyan a rendőrség előtti téren táncolnak, énekelnek és dobolnak (0:45) arról egy videót is készítettünk.

Belize 1981-ben lett angol gyarmatból független ország (régen British Hondurasnak is hívták az országot)

Egy kedves Garifuna család, akik nem csak, hogy megengedték, hogy lefényképezzem őket, hnem a fenti információk egy nagy részét ők mesélték el

A rendőrség előtt gyönyörűen és igényesen, nemzeti jelképekkel megfestett domború betűkből ki volt rakva, hogy Welcome…

…To San Ignacio Town

Ezen a kis téren még elénekelték a himnuszt is, majd még egyszer a miatyánkat, ám ezek a felvételek olyan hosszúra és nagyra sikerültek, hogy nem hiszem, hogy fel tudom őket tölteni, mielőtt ezt a bejegyzést publikussá teszem.

A rendőrségtől “karneválként” folytatódott a menet, egy pickup és egy traktor vontatta utánfutón ment tovább a dobolás és a tánc, így vonultunk át a nagy híron

A pickupban gyerekek is ültek

Na itt kicsit sajnáltam, hogy munkaszüneti nap van, nagy már a bozontom, jó lett volna beülni egy fodrászhoz – hajvágás közben talán a videók is felkúsztak volna a netre

Láttunk pofás házakat, miközben vonultunk a karnevállal végig San Ignacioban

Mások is megnézték a hangos menetet

Az alsó felirat kreolul van, de megfejtenünk csak annyit sikerült, hogy “this is the … chicken”. Hogy a “FU WE” mit jelent?…

Fairh FM 94.1 :) Talán egy kicsit hardcore. :) “Thou shalt not covet thy neighbor’s house, nor .. nor … nor his ass” – biztos, hogy így van ez az eredetiben is? :)

Helyi gyümölcsök – a végén volt garifuna ételvásár

De az első tapasztalatok után mi inkább itt ettünk :)

Zöldséges-csirkés-babos burritost :)

A három szemű és két péniszű iguanákkal

Ebéd után beültünk a buszmegálló melletti kávézóba netezni, és mivel erre csak egy eszközünk volt, a másik addig a Kindle-n olvasgatta az útikönyvet, így kiszúrtuk, hogy fent egy domb tetején a San Ignacio Hotel Resort mögött van egy Iguana Conservation Center, ahol meg lehet látogatni az állatokat. Egyből berémlett nekem Malajzia és a Cameron Highlands ahol több gyíkféle mellett talán ezekből a gyönyörű állatokból is láttunk néhányat a Butterfly Farmon, és az is, hogy ez anno mennyire nagyon tetszett nekem. Ezért e felismerést gyors elhatározás, majd tett követte, és elindultunk fölfelé ezen a dombon a rendőrség melletti utcán. A szállóban elmondták, hogy pont lekéstünk egy csoportot, és négykor indul a következő. Sebaj, volt wifijük, megvártuk a hallban, és közben még a naptár legeslegutolsó verziójára is rá tudtunk így nézni még egyszer. 4-kor megjött a vezetőnk, egy nagyon jó fej fiatal srác, aki hátravezetett minket az iguanákhoz, és közben kismillió érdekes dolgot mesélt róluk.

A világon hét féle iguana faj létezik, ebből kettő él Belizeben, de nagyon veszélyeztetettek, mert az iguana hús különlegességnek számít a belizeiek körében, finom csirkeíze van, ezért és a természetes ellenségeik miatt már alig maradt az országban az iguanákból. Ezen próbál javítani ez a központ, ahol csak néhány hím van és a többség nőstény, amire azért van szükség, mert a hímek nagyon védik a területüket és aggresszívek lehetnek. Ezt az arányt a tojások hőmérsékletével tudják fenntartani, a hidegebben tartott tojásokból ugyanis rendre hímek kellnek ki, a melegebbekből pedig nőstények. Azok a szerencsés példányok, akik hímnek születnek ebben a központban, úgy tudják tartani a tempót a sok nösténnyel, hogy két péniszük van, így egy nap akár 25 közösülésre is képesek a nőstényekkel. És a központon kívüli, vadonban élő hímeknek is két péniszuk van, ez a természetes az iguanáknál. :) – A képen egyébként egy zöld iguana látható, egy jól megtermett hím példány

Egy nőstény zöld iguana, levelet eszik Zita vállán. A másik itt élő faj a fekete iguana, amelyik nem csak zöldségeket, hanem húst is eszik, akár a saját, kisebb példányait is (kannibálok, mint a komodói sárkány!), és akár zöld iguanákat is. Egy fekete iguana képes megtermékenyíteni egy zöld iguanát, ebből fekete iguana születik, ami nem szerencsés – monda nekünk az idegenvezető. Az igaunák “rossz szülők”, az anya csak lefekteti egy üregbe a tojásait és utána nem törődik velük többé. Egy iguana életében akár háromszor is rakhat tojásokat, első alkalommal 20-30-at, aztán 50-60-at, majd végül akár 90-120-at is. Ezeknek a 75%-a kel ki, amelyből a vadonban kb. 5-10%-nyi iguana éli meg a felnőtt kort, hiszen odakint rengeteg a természetes ellenségük, akik ellen nem nagyon tudnak hatásosan védekezni. A tenyésztő központban született iguánák között ez az arány sokkal jobb, itt a kikelt iguanákból 90-95% megéli a felnőttkort, mivel a legkritikusabb első évet elzárva, védelemben töltik.

Az egyik védekezési formájuk a megtévesztés. Ha rájuk támadnak, képesek hatalmasra felfújni a pofájukat. Ekkor az a nagy lapos lemez, amit ennek az iguanának a szája csücske alatt láttok, álszemként funkcionál, tehát az ellenséget úgy tévesztik meg, hogy egy sokkal nagyobb (arcú…) állat látszatát keltik. Ezzel a módszerrel egyébként úszni is nagyszerűen tudnak, mert a pofájukba eltárolt levegővel akár 20 percig is képesek lent lenni a vízalatt. Szeretnek is úszni nagyon, sokszor azzal szórakoznak, hogy a faágakról becsobbannak a folyókba, ahogy azt egyszer már Mexikóban sikerült is látnunk. Ezt nem csak a móka kedvéért csinálják, hanem utazás végett is. Az iguana ugyanis szeret utazni, sokan egész életükben vándorolnak. Volt már, hogy egy itt kiengedett iguanára trackert rakta és azt látták, hogy a folyón 65 mérföldet is leutazott egy Toledo nevű faluig. Ha az iguanák becsajoznak és/vagy találnak egy nagyon kényelmes helyet az életre, akkor szívesen megtelepednek azon a helyen a hátralévő életükre, ám ha azt megszokták, és utána az a fa, amin élnek, kidől, vagy kivágják, akkor elpusztulnak, mert nem képesek újra vándororokká válni, és belehalnak a környezetváltozás okozta stresszben, mert elfelejtenek étkezni.

Vannak jó kis karmaik, egész jó kis fejmasszázst adnak velük, mikor rámásznak az ember fejére

Az a világosabb folt a szájuk csücske mögött a fülük.

Van egy harmadik szemük is, igen, ez hihetetlen, de így van. Ez a fejük tetején van, a képen középen, hátul a sötétebb, durvább pikkelyek között elől, a kör alakú világosbarnás-szürkés folt az. Ez a harmadik szem nem annyira fejlett, mint a két “hagyományos” szemük, és nem is olyan látványos, mert szinte épp ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik pikkely (vagy akármik is ezek a foltok rajtuk) a testükön. Ám ez is egy szem, amely mozgást képes érzékelni, méghozzá olyannyira hogy ha bekötik az iguana két másik szemét, az állat még úgyis képes biztonsággal mozogni.

A hímeknek zöld-fekete farkuk van felnőtt korukban, és a párzási időszakban színt váltanak, narancssárgásak lesznek a nyakuk körül – de a képen valószínű egy nőstény látható, illetve ezt nem lehet eldönteni róluk egy bizonyos kor alatt

“Megkaparintom a nődet, hiába nézel, már késő…” :D

Bezzeg én egy óriási hímet kaptam a nyakamba, aki karmolt, de rendesen :D

Aztán a kezemben már rendben volt

A másik védekezési módjuk az egyszerűen az, hogy a fákon, magasban élnek – valószínű ezért szeretnek egyből felmászni az ember fejére, amint ránkteszik őket :)

Zitára egész állatkertnyit pakolt belőlük az emberünk :)

Azok meg csak másztak egyre feljebb és feljebb egymás nyakára :)

…és talán mert fáznak, ez az idő ugyanis hideg nekik, és ilyenkor a hideg ellen szeretnek egymáson üldöfélni

A farkuk védelemre szolgál, oda tudnak csapni vele, illetve ha levágják, ahogy a sörényük is, visszanő! :)

Most mondjátok meg, nem gyönyörű teremtmények? Mi mindent tudnak, mennyi mindenben különböznek tőlünk, micsoda ügyes lények… :)

Ezért az élményért bőven megérte a 9 amerikai dolláros belépő fejenként! :)

Ez lesz az új igazolványfényképem! :D Ha újra betelik az útlevelünk, majd ezt adom be a nagykövetségen útlevélfényképnek! :) Szerintetek elfogadnák? :)

Ahogy már az előző bejegyzésben is írtam, nincs jogunk irtani más élőlényeket az élőhelyük, az esőerdő kiírtásával! Ez egyszerűen nem fair, nem helyes! Olyat pusztítunk el, amit aztán soha nem tudunk visszaállítani, mindezt kicsinyes, rövidtávú, eszement céljaink érdekében, mert nem vagyunk képesek globálisan, ilyen mértékben gondolkodni. A kérdés, hogy mit tudunk tenni, hogy ez ne így folytatódjon? Meddig marad ez így? Míg végül tönkre nem tesszük az egész bolygót, hogy a végén már mi magunk is belepusztulunk?

Egy óriási hím.

Bundáskenyér és lufimajom a lányoknak

Hazafelé jövet megint esett és hát előtte egész éjjel is, így a függőhíd alját már majdnem elérte a folyó felszíne (szerintem holnap reggelre ellepi, vagy rossz esetben akár megint leszakítja, mint állítólag nem rég tette…), és a faluba érve most még nagyobb sártengeren kellett átkelnünk, mint tegnap este. Azóta is esik, szóval reggelre jól fogunk kinézni, nem tudom, hogyan jutunk át az első 5km-en, ami iszonyú saras, csúszós földút. Utána már jó lesz az aszfalton, ami állítólag Guatemalában is folytatódik. Merthogy holnap jön a 32. ország! :) (de Belizenek még nincs vége, ide még visszajövünk majd!)

Egy nyitva lévő kínaiak üzemeltette élelmiszerboltban bevásároltunk, hogy vacsorára fokhagymás-tejfölös bundáskenyeret készítsünk a lányoknak – nagy sikere volt! :) Nálam is, én 9 szeletet ettem :)

Aztán lufimajmokat készítettünk a lányoknak, nagy mosolygások, nevetések voltak, és nekiálltak kifesteni őket. Nagyon ügyes, okos lányok, és tök jó, hogy tudunk velük beszélgetni angolul. A legnagyobb 9, a legkisebb 2 éves.

A legnagyobb lányt, Meijaht Zita megtanította majmot készíteni, és ügyesen sikerült is neki.

Hát ennyi. Aztán elvonultam a szobába, ahová pár perccel később Zita is utánam jött, és felállítottuk a szúnyoghálót, aztán nekiálltam kiválogatni a képeket és megírni ezt a bejegyzést. Ja, és azt még nem meséltem el, hogy a vietnami koleszos lányok után ez a második legszerényebb Couchsurfinges hely, ahol valaha megaludtunk. Epy szobája, ahogy az egész ház is csak vékony farostlemez falakból áll, ha nem gerendának vetem neki a hátam (ahogy most is, mikor ezt írom), akkor ez a fal kidőlne csak a testsúlyomtól. Az ajtók gyakorlatilag függönyök, a tető csak egy hullámos bádoglemez, amin hangosan kopog az eső, és tegnap este egérke szaladgált át a lábunkon az ágy tetején. De ez mind nem számít, mert szeretettel fogadnak minket, és nagyon jókat beszélgettünk velük. A bundáskenyér sütés közben például megkérdezte Lelia, hogy hogyan bírjuk már 3 éve ezt, mire visszakérdeztünk, hogy ő hogyan bírja 9 éve? Mert ő a miénknél egy sokkal komolyabb küldetést tol, hiszen, ha mi elfáradunk, egyszerűen megállunk, és pihenünk valahol pár napot, míg ő már 9 éve neveli a gyermekeit és ha elfárad, nem tud így tenni, hiszen a legkisebb lánya még csak 2 éves, és jövőre fog csak pre-schoolba, vagyis oviban járni. Onnantól lesz egy kis nyugta, de azután se sok. Ez a hasonlat tetszett Leliának. Közben már este fél 12, és az előbb egy kuzin bejött a szobába, aki azt hitte, hogy Epy van itt – elnézést kért, aztán kiment. :) Reméljük több ilyen nem lesz az éjjel. Epy egyébként napközben elutazott, úgyhogy ő most itt sincs, de azt mondta, ha kedden jövünk vissza, akkor is nagyon szívesen lát minket. Mi is szívesen visszajövünk, és reméljük addigra az út is fölszárad majd. :)

Egy magyar ember – Gyuri – tulajdonában lévő étteremből írok, innen Belize közepéből, valahol Belmopan, a főváros (“főfalu”) és Hattieville között. De kezdjük az elején!

Bear Grylls Bibliája döglött állatokkal díszítve

Reggel 8 körül elhagytuk a templomot és átvittük a kulcsot Marisolnek, aki nagyon kedvesen egy “Heart of the Outdoor” nevű bibliát is ajándékozott nekünk.

Elhagyjuk a templomot

Marisollal reggel a búcsúzkodáskor

Ez nagyon kedves volt tőle és biztosak vagyunk benne, hogy jót akart ezzel és ezt nagyon értékeljük is. :) Kifelé tekerve a faluból megjegyeztem Zitának, hogy akkor reggelihez majd felolvassuk belőle a “Bear Grylls levelei” című fejezetet. Persze ilyen nincs benne, viszont a borítók tele vannak döglött állatokkal, mert valószínű a trófeás, boldog vadászos, puskás képeket felhasználva a vadásztársadalmat is próbálták megcélozni, mint célközönség. És ezzel nálunk öngólt lőttek… :) Hagyjuk is ezt.

Gyerekek a reggelinél

A reggel második öröme a reggeli volt, és hogy mellé kaptunk egy új palackot a boltostól, amikor megkértük, hogy töltse meg nekünk vízzel a maradék két palackunkat. És ez a harmadik palack is csak egy használt PET-palack, ami a kukában végezte volna, így viszont mi még nagyon sokáig hordhatunk benne vizet. Talán egész hazáig, ha vigyázunk rá. :)

Az út elég üres és egyenes volt

Istálló

Az első 40km-en semmi különös nem történt, ha csak azt nem vesszük, hogy bőrig áztunk a szakadó esőben. Először csak játszott velünk, megvárta, amíg felvesszük az esőkabátokat, aztán behúzódunk egy buszmegállóba. Majd elállt, mi pedig újra nekieredtünk – és persze az eső is, ezúttal elemi erővel. De ahogy Scott is nagyon jól elmondta már nekünk, itt nagyon lokálisak ezek az esőzések, ezért csak tekertünk vizesen, ázva, amíg ki nem értünk újra a napsütésbe. Mert pár kilométerrel odébb már újra sütött a nap és száraz volt az aszfalt. Mi is átvedlettünk száraz ruhába, és tekertünk tovább.

Ahol krokodilok vannak, ott én nem kenuznék… :)

Átöltözés után

Mi love Bileez!

Pár kilométer múlva egy zöld polós bringás jelent meg mellettünk, és kíváncsian szemlélte az alattunk guruló szerkezeteket. Párbeszéd is kezdődött, aminek a vége az lett, hogy megálltunk egy helyen meginni egy üdítőt.

Látszik a testtartásán a “Mi a franc ez a szerkezet amit ezek tekernek?” kifejezés :)

Edward triatlonos bringája

Edward, mikor meghallotta, hogy hány km-t és hány évet bicikliztünk a világban, hangosan bírálni kezdte a rengeteg elfecsérelt szabadidőnket és pénzünket. Mire mi elmondtuk neki, hogy mások az egyetemen töltenek el öt évet, mi pedig ezt az időt a világ körül töltjük el és valami olyasmit csinálunk, ami számunkra fontos és pl. így találkozhattunk vele is. Ezen nagyot nevetett – magában biztos azt kérdezve, miért jó nekünk vele találkozni és miért örülünk mi ennek? :) Ekkor előkerült a hely tulaja, a piros pólós Arol, és nagyon bölcsen kiosztotta Arolt, hogy hagyjon már minket, mindenki azt csinál a pénzével és az idejével, amit akar, és különben is, képzelje csak el, mennyi mindent láthattunk már a világban. Mindez egy sokkal barátságosabb beszélgetésben zajlott le, mint ahogy azt most elképzelitek, mert már megtanultuk türelmesen és kedvesen kezelni az ilyesmit.

Edward és Arol

Ez most is nagyon jól működött, megtartottuk Arol szimpátiáját, elmeséltük azt is, hogy mi nem úgy utazunk, mint egy átlag turista, pl. ha most már későre járna, és sötétedne, megkérdeznénk Arolt, hogy nem teríthetjük-e ki ide a terasza alá a matracainkat. Mire Arol nagy mosolyban tört ki, és már mondta is, hogy persze, örülne ha maradnánk, de le kellett hűtenünk, hogy ma még vár ránk 62km egy másik étteremig. Azonban a beszélgetés kezdett egyre érdekesebb lenni, ezért úgy döntöttünk, hogy maradunk, és Arol engedélyével előpakoltuk a hozott ételünket, amit egy második náluk vásárolt üdítő mellett elfogyasztottunk. Közben folyt a beszélgetés tovább, aminek egy részéről most megkímélnélek Titeket, hiszen ha ezeket a sorokat olvassátok, akkor az utunkkal, amit próbáltunk elmesélni Arolnak és Edwardnak, már nagyon is tisztában vagytok. Az azonban már talán számotokra is érdekes lehet, hogy ők ketten egymás közt, mikor nem hozzánk beszéltek, egy nagyon furcsa nyelvre váltottak, ami elsőre angol szlengnek tűnt, de aztán annyira vad lett, hogy közbe kellett szólnom: “Are you guys speaking English now?” – Kérdeztem tőlük, mire hatalmas nevetésben törtek ki, és elmesélték, hogy nem angolul, hanem kreolul beszélgettek. Ez az érdekes nyelv, ami egyébként itt Belizeben egy elismert önálló nyelvnek számít és erre nagyon büszkék, valóban az angolból és a helyi nyelvből illetve az angol szlengesen beszélt változatából alakult ki.

Arol az egyik fiával és a kisunokájával

Arolnak 10 gyermeke van és 9 unokája, utóbbi csoportból a legfiatalabb pont annyi idős, mint a legidősebb unokája, ők mindketten 11 évesek és együtt játszanak, mivel a család javarészt egy nagy 9 hektáros birtokon él az étterem mögötti házakban. Ezek a gyerekek a szüleiktől kreolul tanulnak meg először beszélni, és csak mikor iskolába kezdtek el járni, akkor kezdtek neki az igazi, rendes angolnak ott a suliban. Száz szónak is egy a vége, talán sokkal érthetőbb, és érdekesebb lesz, ha meghallgatjátok Arol és Edward spontán paparazzi módra felvett beszélgetését kreolul:

Egyben egy versenyt is hirdetek: írjátok meg kommentben, hogy mit értettetek meg abból, amit mondtak! :) Segítségnek itt van egy belizei kreol-angol szótár. Utólag egyébként elnézést és engedélyt kértem tőlük e felvételért, csak azért kellett így videóra vennem őket, mert amikor külön megkértem őket, hogy most akkor beszéljenek kreolul a kamerába, akkor csak megkukultak vagy nevettek, pont ahogy mi is szoktunk, mikor azt kérik tőlünk, hogy rendelésre beszéljünk magyarul.

Ez nem Arolék vendéglője, hanem a vele szemben lévő – Aroléké ennél szerényebben néz ki, szemközt ezzel.

>Edward egyébként nagy triatlonos, régebben versenyszerűen is űzte, de megunta, hogy elcsalják az összes versenyt és előre meg van szabva, hogy ki fog nyerni (Amit mondjuk nem tudom, hogy hogyan csinálnak?), ezért ma már csak időtöltésként, hobbiból és egészségmegőrzés céljából csinálja.

Edward triatlonos pólóban nyomta

Edward fülbevalója :)

Edward pedig úgy tartja el a hatalmas családját, hogy a hadseregnél volt építész, és bár onnan már nyugdíjazták, de a szakmát még mindig űzi, emellett zöldségeket is termesztenek, és különben is, már csak pár év és a legkisebb gyermekük is képes lesz saját talpra állni – onnantól nekik már csak élvezni kell majd az unokák társaságát. :) Ő egyébként elsőre a külsejéből nekem egy “vad” fekete embernek tűnt, talán mert nem sok ilyen sötét bőrű emberrel találkoztam még. Dea szavaiból hamar kitűnt, hogy nagyon intelligens, és ahogy felvett egy szemüveget úgy már akár rögtön egyetemi tanáromnak is boldogan elfogadtam volna.

Arol kipróbálta a bringámat :)

Nagyszerű volt ez a kis pihenőnk, jó volt velük beszélgetni és ezáltal kicsit belátni az életükbe, megismerni ezt a vicces, érdekes nyelvüket, kedves, barátságos, nyitott embereket ismertünk meg bennük, nagyon örültünk hogy velük tölthettük el az ebédszünetünket. Az alcímben szereplő “Mi love Bileez!” pedig annyit jelent: “I love Belize!” :)

Hattieville és egyéb érdekességek az úton

Ebéd után nekieredtünk a távnak, mert még volt hátra 62 kilométer és erre már csak 4 óránk volt naplementéig. Útközben láttunk pár érdekes dolgot, de erről beszéljenek a képek és a videók! :)

Dudálj Jézusért! :D

A táj nem sokat változott a főút mentén

Viszont láttunk egy biciklis kaput az út mentén! :)

Kormányon utazó gyermeket…

Gereblyét hordó rendőrt…

…és Tapír-táblát! :D Hát nem zseniális? Egyébként ez tényleg veszélyes, de leginkább főleg csak szegény kis tapíroknak, láttunk is néhány road killet.

Tele volt ilyen táblákkal a környék

Csak egyenesen! :)

Az, hogy a helyiek az országos főúton focinak, jól mutatja a forgalom mértékét… :)

Hattievillebe érve muszáj volt megállnunk, mert már nagyon üres volt a tank, és hiába volt hátra már csak 25km, ha az ember eléhezni készül, akkor ekkora távra már nem képes, és ilyesmivel nem érdemes játszani, már csak azért se, mert nem lenne szép totál eléhezve és lefáradva, legyengülve megérkezni a vendégségbe. Ezért ebben a faluban is megálltunk, hogy együnk valamit. Csak így kínai boltot találtunk, aminek még helyisége sem volt csak egy rácsos ablakokon adták ki az árút vagy az ételt.

A szupermarket Hattievilleben

Rendeltünk, és a bolt előtti kevés árnyékban vártunk. Elég komoly arcok érkeztek sorra a bolthoz, volt aki illetlenül elénkvágott az ablaknál, hogy két sört kérjen, és közben olyan angolt (kreolt) beszélt, amiből egy szót sem értettünk, sőt úgy tűnt, mintha részeg lenne. Talán az volt, talán nem, de érdekes módon a következő pillanatban most már érthető angollal teljesen érthető és értelmes kérdéseket tett fel nekünk: “Biztosan hosszú úton vagytok, igaz?” és “Az egész világot körbebiciklizitek?”. Ennek ellenére nem volt jó látni, hogy sorra érkeznek a helyiek kopott bicikliken és több mint a felük csak alkoholos italokat vásárolt. A bolt meg tetőig be volt rácsozva, az udvaron kutyákkal – az ilyen jelek miatt egy percre sem vettük le a bringákról a szemünket, ugyanakkor próbáltunk kedvesek és nyitottak maradni a minket körülvevő helyiekkel szemben. Köszöntünk nekik, akkor is, ha ők nem köszöntek, és beszélgettünk velük. Egy rasztás fickó ismét nagyon vad angolsággal megkérdezte tőlünk, hogy tudjuk-e Hattieville történetét? Természetesen lövésünk sem volt róla, de ő elmesélte nekünk: Hattie egy hurikán volt, amely 1961-ben porig rombolta az akkori fővárost, Belize City-t, tőlünk keletre a parton. A menekültek egy jó nagy része itt új falut alapított, ezért kapta ez a hely a Hattieville nevet. Az ő szülei is ekkor, 1961-ben érkeztek ide Belize Cityből.

Iskolás gyerekek :)

Végre hegyeket is látunk :)

Majd meg vakultunk a szembefényben

Hattievilletől a maradék távot erős szembe… Most várnátok, hogy azt írom, hogy szembeszélben, de nem: szembe napsütésben tekertük le. Ez sokszor közel olyan kellemetlen tud lenni, mint a szembeszél, mert egy mukkot sem látunk előre, ki kell takarnunk a lemenő nap fényét a szemünkkel, még napszemüvegben is, és ez több mint egy órán át elég fárasztó tud lenni. Cserébe ha oldalra néztünk, remek fényeket és szép tájat kaptunk, meg is álltunk néhányszor fotózni azt.

Az Amigos étteremben

Az Amigos éttermet gond nélkül megtaláltuk, bár a tőle pár kilométerre lévő állatkert mellett úgy elmentünk, hogy észre sem vettük – valószínű az élesen szembetűző Nap miatt.

Érkezés az Amigos Étteremhez :)

Itt rögvest nagy szeretettel fogadtak minket, Raynell, Gyuri barátnője egy nagyon kedves, aranyos lány, Garrison (ejtsd mint Harrison Ford) pedig egy közvetlen, jófej srác, ő a pincér és a felszolgáló, az ő szobájában aludtunk. Gyönyörű a kilátás délre a dzsungelre és a távoli dombokra, és az egész helynek van egy jó “vibe”-ja, műholdas rádióból szól a zene, amit egy apró antennával vesznek és valami 200 dollárba kerül évente, így 0-24 vidám nyugati nóták szólnak, az étel fenséges volt, és Gyurival is sikerült skypeolnunk bő egy órát. Nem akármilyen élete volt (és van), kamionsofőr volt Iránban és hasonló izgalmas helyeken, most is az USA-ban dolgozik, azért nem tud itt lenni velünk, mert még kb. egy évet mint kamionsofőr is melóznia kell, hogy teljesen kifizesse ezt az éttermet. Sokat utazott mint mi is a világban, bejárta Latin-Amerikát és Észak-Amerikát egészen Alaszkáig. Mikor először Belizeben járt egy német barátja meghívására, még minden földút volt, mocskos és poros, két nap után azt mondta, elég és hazautazott az USA-ba (amúgy szentesi származású), de pár nap után azt mondta magában, hogy ez így nem helyes, nem is látott semmit Belizeből mert csak a haverja bulijába ment el, aztán a reptérre. Visszatért, autót bérelt, körbeutazta az egész országot, és annyira megtetszett neki az itteni táj szépsége és az emberek közvetlensége és barátsága, hogy elhatározta, hogy itt fog élni. :) Amúgy egy csupa szív ember, engem a Hawaii Joe-ra emlékeztet, mind a ketten tiszta szívből, önzetlenül adni akarnak és nagyon pozitív emberek, akik mernek élni és nagyokat lépni az életben, és azt is tudják, hogy ehhez nem kell se csoda, se szupererő, csak menni kell és csinálni.

Naplemente az étteremből

Zita és a vacsorája

Gyurival most csak így tudtunk beszélgetni :)

Gyuri nagyon szeretné, ha odahaza többen is megismernék Belizet és többet tudnának erről a csodás országról, ezért külön kérte, hogy írjak majd róla, és azt is, hogy említsem meg az Amigos éttermet, ahol mindig nagyon szívesen és örömmel lát magyarokat. Ezt abszolút alá tudjuk írni, ahogy azt is, hogy Belize egy fantasztikus ország. Gyuri egyébként azt a magyar testvérpárt is vendégül látta néhány éve, akik azt vették a fejükbe, hogy körbegyalogolják a világot. Róluk nagyon keveset találni az interneten, és ha jól tudom, már befejezték az útjukat. Ha egyszer kicsit több időm lesz (a naptár projekt lezárulta után), megpróbálom felkeresni őket és egy riportot készíteni velük.

Hát egyelőre kb. ennyi. Még mindig szól a boldogság a hangszórókból, már másnap dél van, én most jutottam el odáig, hogy kipihenjem a tegnapi 105km-t és kicsit magamhoz térjek. Délután még kimegyünk a közeli állatkertbe, amit egy nő üzemeltet saját erőből és pénzből, az államtól függetlenül, és ahol állítólag csak a Belizeben amúgy is fellelhető, honos állatok vannak, olyan környezetben, ami nagyon hasonlít a természetes lakhelyükhöz, magyarul az egész állatkert egy kisebb dzsungel. Ezt majd még ideillesztem e bejegyzés végére, hogy kerek legyen.

Junior Buddy, a jófej jaguár és a Belize Zoo története

Hú, baromi jó volt az állatkertben, még most is hatása alatt vagyok! :) 4,6km volt odabiciklizni az étteremtől, a bringákat le tudtuk úgy láncolni, hogy a bejárattól rájuk láttak, így teljesen nyugodtan tudtuk felfedezni az állatkertet a zárás előtti bő két órában. A belépő egyébként 30 belizi, vagyis 15 amerikai dollár volt, ami kb. 3600 forintnak felel meg. A helyi árakhoz mérten ezt kezdetben sokalltuk, de utólag azt mondom, megérte, főleg, hogy tudjuk, jó helyre kerül ez a pénz.

Az állatkertet 1982-ben alapította Sharon Matola, aki eredetileg csak természetfilmet forgatni érkezett az országba, de a projekt után 20 állat társaságában találta magát az udvarán. Gondjukat viselte, és folyamatosan bővült a csorda, megnyílt a házi-állatkert, ami folyamatosan bővült, míg végül át nem költözött erre a helyre, ahol eredetileg csak dzsungel volt. Ez a dzsungel még most is megvan, csak járdákat, magaslati leskelődőhelyeket és kerítéseket építettek bele az állatoknak, akik így igaz, hogy kisebb területen, de az eredeti lakóhelyükkel teljesen azonos környezetben élhetnek – mert itt csak olyan állatok vannak, amelyek amúgy is megtalálhatóak a vadonban, Belize területén. A kézzel festett információs táblákat úgy írták meg, mintha az állat mesélne magáról, ami nagyon személyessé teszi az egész élményt, főleg, hogy minden állatnak külön neve is van és egyeseknek még története is, sokukat úgy mentettek meg, mert valamiért meghaltak a szüleik, kiestek a fészekből, megsérültek, vagy pl. egy fekete jaguárt, Lucky Boy-t az előző gazdájától mentették meg, ahol háziállatnak tartották, csak épp bezárva és pénz hiányában alig etetve… De most lássuk inkább a képeket és a videókat! :)

Spider Monkey :)

“Hagyjuk őket a fákon, ne tartsuk őket háziállatként!” – ez nekünk alap, de talán a belizeieknek nem…

A nemzeti állatuk, a tapír! :) Szemből…

…és oldalról :) Vicces egy állat, meg kell hagyni :)

Ez az, erről van szó! Ezt kéne letölteni minden fejbe, de nagyon erősen! Mi csak vendégek vagyunk ezen a bolygón, nincs jogunk írtani az őshonos esőerdőt, nincs jogunk elpusztítani azt, ami évmilliók alatt jött létre, és amit aztán nem lehet már sohasem visszaállítani. Olyan fajok ezreit pusztítjuk el ezzel, amelyeket még nem is ismerünk. És miért? “profit”, “pénz”? Néhány generáció alatt eltüntetjük azt, ami évmilliók alatt jött létre ilyen alantos, rövidtávú, értelmetlen célokért? Ilyenkor már szinte szégyenlem, hogy én is ehhez a fajhoz tartozom és néha ordítanék de ehelyett inkább gondolkodom, gondolkodjunk, hogyan tehetnénk mi, hogyan tehetnék én többet azon kívül hogy néha aláírok egy-egy Avaaz aláírásgyűjtést(aminek azt se tudom, van-e egyáltalán értelme…)?

Dzsungelcica! :) Ocelot, avagy párducmacska :)

Vele játszani is tudtunk, elvégre vadnak vad, de azért mégiscsak egy macska :) persze a pálmalevéldarabról előtte meggyőződtünk, hogy jóval hosszabb, mint az ő melső lábai :) Hisz nem lett volna jó, ha ezekkel a karmokkal elkapja a kezünket…

Itt van Lucky Boy táblája és Gandhi idézettel – Az állatot magát sajnos nem láttuk, elbújt a dzsungelben

A jaguároknál nagy szerencsénk volt, rögtön odajött köszönni nekünk az egyik. Sajnos nem tudunk jaguárul, ezért, hogy mit akart, arra csak tippjeink vannak: talán köszönt, talán azt akarta, hogy tűnjünk innen a francba, ez az ő területe, vagy csak játszani akart volna velünk?

Ő Junior Buddy, neki is van egy története. Amikor az anyukáját befogták, nem tudták róla, hogy terhes. A fogságban két kölyöknek adott életet, az egyik elpusztult, Buddyt pedig pár nap után ellökte magától és nem törődött vele többé – ahogy az fogságban sokszor sajnos megtörténik. Ezért az emberek vették magukhoz és ők nevelték fel, így Buddy most emberbarát jaguár, és ezt szántszándékkal, oktatási célból fent is tartják nála

Buddy kiváló modell volt, ahogyan egy-egy pillangóra felkapta a tekintetét és körbenézett :)

Egyszercsak egy óriásit ásított, amit pont sikerült elkapni. A kép sajnos picit bemozdult, de mivel az ásítása rám is ragályos lett, gondoltam egyet, és Zitával ketten elkezdtünk nagyokat ásítani Junior Buddy előtt, hátha megint kitátja hatalmas félelmetes száját egy újabb fotó vagy videó erejére. Ha ezt látta volna valaki más, biztosan nézett volna, hogy mit ásítozik ennek a jaguárnak ez a két hülye… :) Az ötlet egyébként sajnos nem működött, jaguárunkra nem ragadt vissza az ásítás, úgy látszik ez csak jaguárról emberre működik, emberről jaguárra nem. :)

A gondozók szerint ez a kedvenc helye és kedvenc testtartása Junior Buddy-nak, aki egyértelműen az állatkert egyik legnagyobb sztárja, állítólag egy ketreces show keretében (természetesen pluszpénzért) még le is pacsizik az emberekkel

Vagy megnyalogatja a buksijukat :D ahogy az ezen a képen is látható

Kölyökként kék szeme volt, hát nem zabálnivaló? :)

Csatlakozunk a lájkvadász weboldalak tízezreihez, ezt is megéltük, íme a 360fokbringa.hu-n egy cuki macskás videó a belizei Junior Buddy-val:

Najó, lehet, hogy nem is volt annyira cuki, mint a vetélytársai, de nekünk nagyon nagy perceket ajándékozott ez a gyönyörű állat. :)

…hogy közben észre sem vettük, tőlünk pár méterre szemben egy krokodil pihent :)

A Harpy Eagle, a világ legnagyobb és legerősebb sasa

Legalábbis ezt mondja a tábla… Először Happy Eagle-nek olvastam :)

Worry Dolls, a bejáratnál található elmaradhatatlan szuvenírboltban – amin egyébként nem kötelező jövet-menet átsétálni. Ez valami helyi dolog, ilyen kis babákat Garissontól is kaptunk az étterembe való érkezésünkkor. Ha lefekvés előtt berakod a párnád alá, reggelre minden búd és aggodalmad tovaszáll… :) Különösen jól működik, ha még hiszel is benne! ;p

Felhőalakzatok a naplemente fényében, hazafelé menet az étteremhez

Vacsoránk – Igen jól tartanak itt, ezer hála és köszönet a tegnapi fogadtatásért és ezért a csodás mai napért. :)

Hát ennyi. :) Miután befaltuk ezt a csodás salátát, Zita egy óráig kuncogott, mert a régi fotóinkat nézegette és abból válogatott ki kettő(!) darabot egy velünk készült és általa megválaszolt riporthoz, amit majd a feol.hu-n olvashattok hamarosan. Én pedig megírtam ennek a blogbejegyzésnek ezt az állati jó végét. :) Holnap indulunk tovább, már várnak minket San Ignacioban, ahol reméljük Menonita közösségekkel is sikerül majd találkoznunk.

Ha Belizeben jártok, Belize Zoo és mellette az Amigos Restaurant kötelező állomások! ;)

Ja, és van itt még valami:

Boldog harmadik szülinapot Bálint!!! :)

Junior Buddy is üdvözletét küldi Neked! ;)

Történt 2014. november 16-án és 17-én, bicikliztünk 105 és 10km-eket, megírva 17-én.

Befejeztük Zitával a táblázat frissítését, ő már felállította a szúnyoghálót a templomterem oldalában, én lementettem a képeket és a táblázatot, most végre jöhet a mai nap útleírása. Ma végre nem fogok kisregényt írni, legalábbis megpróbálom! :)

Douggal és a séffel a Copper Bank Inn előtt

Reggel elköszöntünk Dougtól, és megpróbáltuk megtalálni a hangyákat, de már nem voltak ott, úgyhogy csak némi kekszet vettünk a “Welcome to Chinese Shop” nevű boltban, aztán elhagytuk a falut. Miközben ezt írom, a feleségem mosolygó arcát nézem, azért ilyen vidám, mert élvezi, hogy ilyen ügyes a férje, hogy még így is tud gépelni. Pedig ez igazán nem nagy tudomány. Azon szoktunk viccelődni, hogy ő az egyetlen, akinek tetszik a szörnyű humorom – ezért lett a feleségem. :)

Zita beszélget útközben – én ezen a szakaszon nem voltam túl kommunikatív, nehéz volt hajtani a biciklit, és nem értettem, miért? :)

Progressoban nagyon szép katonás rendben pakolták ki a zoknikat száradni :)

Zita meg is dícsérte őket :)

Letértünk a főútról a parti útra, hisz úgyis mindegy volt, mind a kettő földút volt, de ez legalább szebb!

Ilyen házakat Mexikóban is sokat láttunk, sok étteremnek ilyen tetőt építenek, hogy már messziről is látszódjanak – és mert szép :)

A lagúna Progressonál

Copper Banktől részben már ismert úton – egy nagyon köves, poros úton – 18km-t tekertünk, mire megérkeztünk Progresso Shoresra, ahol meglátogattuk Scottot, ezúttal végre az otthonában. Ez egy szerény kis házikó volt, egy amúgy nagy birtokon, amit javarészt ő birtokol, de amúgy feldarabolta és egy részét már eladta, egy részét még árulja.

Érkezés Scotthoz

A régi kameragyűjteménye :) Vicces volt kézben tartani egy nagyon apró LCD kijelzős 2MP-es Canon Powershotot :) Ez van a miénkre is írva, de közben ég és föld a különbség a két gép között

A belizei az egyetlen olyan ENSZ által is elismert nemzeti zászló, amelyen emberalakok vannak – Mesélte nekünk Scott.

Ebben a kis házikóban lakik – az ablakokon nincs üveg, csak szúnyogháló

Az ingatlanfejlesztés mellett egyébként online marketinggel is foglalkozik, az egészséges étkezés, azon belül is a vegán és nyers ételek a területe – ő maga eszik húst, ha úgy hozza az élet, de magától nem enne már soha. Scott készített nekünk egy smoothy-t, és körbevezetett minket kicsit a birtokon. Ezt azzal kezdtük, hogy lementünk a háza alatti mesterséges tóhoz, és megetetettük kenyérdarabokkal a házi krokodilt! :D Az állat azután költözött oda, hogy a tavat Scotték létrehozták. Azt mondta, fogalma sincs, hogyan és mikor került oda a krokodil, egyik nap egyszer csak ott volt. Azóta olyan jól érzi magát itt a sok hal (kaja!) között, hogy nem megy máshová. Pedig egy nagy lagúna is van a kert végében, ami 10km hosszú és összeköttetésben van azzal az öböllel is, ahol tegnap jártunk.

Látjátok azt a fekete foltot a vizen? Na ő a házikrokodil! :)

…aki szereti a kenyeret! :o

A lagúna partján

Miután jól ottfelejtettünk egy palack vizet Scott hűtőjében (Megint -1 palack, nesze neked fenntarthatóság, megint vehetünk újat!), elindultunk az újabb szakaszra, még az addiginál is borzasztóbb úton, cukornád és papaja ültetvények között kb. 12km/h-s átlaggal átrepesztettünk egy Orange Walk nevű településre.

Nem csak a buckák miatt, hanem evégett is kellemetlen volt a földúton haladni

Egy-két szakaszon nagyon köves volt az út, még a telókon is lazítani kellett kicsit

Egy falu volt útközben, ott fotóztunk néhány házat

Ez a hattyűs díszítőelem nagyon menő errefelé :)

:)

A belizei buszoknak kihajtható stoptáblája van :) Gondolom mert importbuszok egy olyan országból, ahol az ilyesmi alap volt – már 30 éve is, mikor ezek a buszok újak voltak…

Bokorkutya :)

Orange Walkba érkezve… Csak nem a főtér? – Gondoltam magamban :) (de tévedtem)

Ezektől a házaktól enyhe vadnyugati érzésem volt…

Mire oda megérkeztünk, már majd le estem a bringáról, olyan éhes voltam. Hamar találtunk egy éttermet, ahol azt hirdették, hogy van ingyen wifi, és még a kaja is egész tűrhető áron volt, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyit hallottuk, hogy Belize milyen drága lesz.

Itt ebédeltünk

Egy tányér csikencsómin (Chicken Chowmein, vagyis kínai zöldséges tészta csirkehús darabokkal összesütve) 5 dollár, egy hambi 3 dollár, üdítő 1,5 dollár. Ez mind belizei dollár, tehát az US dollár felével kell számolni, vagyis, ha jól emlékszem, ezeket 120-al kell szorozni, ha forintosítani szeretnénk az árakat. Az étteremben nem csak ettünk, hanem a Couchsurfing.org-ra is felcsattantunk és kiküldtünk a guatemalai Floresbe és környékére 4 új kanapékérelmet.

Ezzel annyira elment az idő, hogy mikor elhagytuk az éttermet, már csak 2 óra 18 percünk volt naplementéig. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert a GPS ilyet is tud – és ezt is nagyon szeretem benne. :) Azt meséltem már, hogy amikor Ausztráliában nyílegyenesen keletnek tekertünk egész álló nap, akkor reggel és este több perc különbség volt a naplemente időpontja között? Csupán egy nap alatt annyit tekertük magunk alatt a Földgolyót, hogy az már percekben mérhető volt :)

Szóval mivel már csak ennyi időnk maradt a bevásárlásra és a maradék negyven kilométer megtételére, ezért előbbi elég kapkodósra sikerült.

Lámpás kereszteződés és földút? Ezt hogy hozták össze?

Pár sarokkal délebbre egy lámpás kereszteződés (mi a manó, ki gondolta volna, hogy ilyen is van egy ekkorka kis poros országban :) – bocsánat a porosért, de tényleg az!) túloldalán megtaláltuk a főteret szép színes fali szobrokkal és taxiállomással. Itt Zita beszaladt egy boltba és egy tégla szeletelt kenyérrel, mackósajttal (amit itt és Mexikóban Happy Cow-nek hívnak), kukorica- és tonhalkonzervvel tért vissza. Azért csak ennyivel, mert amíg ő bent matatott, addig én megtudtam egy nagyon jó fej zöld-sárga-piros színű csávótól, hogy a faluban, ahová igyekszünk, van étterem és Chinese Shop. Úgy látszik itt annyira tolják a kínaiak az élelmiszerboltokat országszerte, hogy már inkább így hívják őket.

A főtéren

Taxiállomás

Segítőnk

Még a toronynak is ilyen színei voltak :)

Ja, azt talán elfelejtettem mondani, hogy tegnap előtt Tropical Man azt is elmesélte nagy lelkesen, hogy Belize nem csak a világ egyik legkisebb, hanem legszínesebb országa is, a 311 ezer lakos között van afrikai származású, fehér ember, maja, arab, kínai, stb. és beszélnek mindenféle nyelveket, nem csak spanyolt és angolt, hanem maját, meg valami kreolt(?) is, és vannak keresztények és muszlimok is.

Mondom, hogy menő a hattyú :) Vajon jelképez valamit?

Rum gyár?

Ugyanitt öko-kalandok! :) Mondjuk errefelé bármi, ami a turistáknak szól, és városon kívül van, az nekik már öko, még akkor is ha tankokkal visznek ki a dzsungelbe megnézni a fakitermelést…

Orange Walkból kihajtva számolgattam az átlagsebességünket és az időt, és az jött ki, hogy hiába lódultunk meg attól, hogy végre már aszfalt van a kerekeink alatt, nem fogunk megérkezni sötétedés előtt, kb. 8-10km-t a naplemente után kell majd megtennünk. És ez sok, mert itt, ilyen közel az egyenlítőhöz már nagyon gyorsan, szinte merőlegesen bukik le a nap a látóhatár alá és a naplemente után fél órával bizony már kuksötét van. És ez nem csak a forgalom miatt, hanem a szálláshely keresés miatt is gáz. De inkább az előbbi a baj, mert ahány ember eddig óva intett minket a belizei veszélyek miatt, ők mind mondták, hogy éjszaka ne biciklizzünk, mert szörnyen vezetnek a helyiek és gyakorlatilag szabad inni is vezetés közben, ha egy sörrel a kezedben nyújtod át az igazoltató rendőrnek a jogsidat, itt nem lesz belőle ügy… Ezért végül úgy döntöttünk, hogy megállunk Carmelitában. Innen még kerek száz kilométer lesz Gyuri étterme holnap, de mivel innentől már végig aszfaltozott az út, és viszonylag töklapos is, ezért ha korán felkelünk, ez a táv nem okozhat komoly gondot, főleg, hogy útközben nincs is nagyon semmi, csak az út, és 2-3 kisebb település. Belize nem egy Banglades, nem lakják sűrűn. :)

A faluban viszonylag könnyen ment a szálláskeresés, az első két ember, akit megkérdeztünk, itt élő amerikai nyugdíjasok voltak. Végül Manuel lett a segítőnk, ő egy mosolygós guatemalai fickó, akinek odahaza három gyermeke van, és mikor találkoztunk vele, éppen tamalest árult a motorbiciklijéről. A nyugdíjasoktól ő vett át minket, és megmutatta az utat a falu két templomához. Az elsőnél kedélyesen beszélgetett spanyolul az embereinkkel és eladott nekik néhány tamalest, míg mi is ugyanezt tettük, csak tamales nélkül és angolul. Laza csávó ez a Manuel, egyből megkedveltem, az a jókedélyű életvidám mosolya picit Erőss Zsoltra emlékeztetett.

Manuel az első guatemalai volt, akivel találkoztunk – Ha ilyen jó arcok lesznek a honfitársai is, akkor Guatemalát is nagyon fogjuk szeretni! :)

Nem sietett sehová, örömmel segített nekünk, de azért közben nagyban kiabálta szerteszét a faluban, hogy “Tamaaaleeesz!” :) Ami egyébként kukoricacsuhéba tekert és úgy kifőzött fűszeres kukoricadara, közepében valami húsfélével.

A második helyen, ahová Manuel vezetett minket, egy kedves hölgy, Marisol fogadott minket, aki nagyot csodálkozott ránk, mikor bemutatkoztunk neki. Az ő Guatemalában élő anyai nagypapája magyar volt, de sosem találkozott vele, mert már nem élt, mikor megszületett. Épp mostanában gondolkodott rajta, hogy jó lenne többet tudni ezekről a gyökereiről és Magyarországról, erre megjelentünk mi a fekvőbringáinkkal, akik 3 éve 5 hónapja és 4 napja indultunk el Magyarországról és 30515 kilométert tekertünk idáig. :) A maradék négyszáz métert már együtt tettük meg, Marisol kinyitotta nekünk a templomot és a mellette lévő kis fürdőszobát, majd elővettük a kis kincsesládánkat, megmutattuk neki a prospektusokat Budapestről és Magyarországról, amelyeket még a pakisztáni magyar nagykövetségen kaptunk, előkerültek a laminált térképek és a családi fényképeink is. Apropó, Boldog Szülinapot Bálint! :) A napokban volt három éves a bátyámék első gyermeke, akit mi még nem is láttunk élőben, hiszen már úton voltunk, mikor megszületett.

Zita fényképezte, miközben én ezt a naplót írtam :)

Szép az élet. Megszületünk, utazunk kicsit ezen a kék-zöld csodabolygón, ami egyelőre úgy néz ki, hogy a maga élettel teli mivoltában az általunk látható univerzumban teljesen egyedi, aztán meghalunk, elmúlunk, vagy legalábbis a testünk szétbomlik és az azt alkotó kémiai elemek átalakulnak és más módon alkotják tovább az örök körforgást. Közben érzünk, fájunk, szeretünk, gyűlölünk, és tanulunk életfogytig. :) És ha szerencsések vagyunk, közben születnek gyermekeink, akiknél tovább folytatódik ez a kör. Ti is érzitek néha, hogy milyen csodálatos, hogy embernek születtünk, tudattal és értelemmel, amelyekkel annyi mindent fel tudunk fogni és meg tudunk érteni, fel tudunk fedezni és ki tudunk fejezni? És micsoda korban, micsoda bolygón! Marha nagy mázlisták vagyunk!

Még csak 8:41 van és már befejeztük a napot és én befejeztem a naplót is. Ez nagyon jó érzés, rég éreztem ilyet. És még maradt is bennem lendület, úgyhogy nekiállok a “Magyarként a világ körül” című cikknek, ami majd a decemberi HTM magazinban fog megjelenni.

Történt 2015. november 15-én, megírva ugyanezen napon, bicilztünk 53km-t, de azt nagyon köves, durva úton. :)

Reggel lenyomtam az ébresztőt, de a telefon bekapcsolt és nem sokkal később egy nagyon furcsa sms érkezett, a DigiCell üdvözölt minket, méghozzá magyar nyelven! :o Hogy a viharba tudnak egy ilyen Isten háta mögötti apró kis országban magyarul? E kérdésre úgy gondoltam, hogy jó lesz egy kicsit aludni, és ezzel hagytam is a telefont. Ám az megint megszólalt, Zoli hívott minket, egy Drangrigában élő magyar család fője, akivel már skype-on keresztül kb. egy hete felvettük a kapcsolatot, és ennek folyományaképpen hozzájuk érkezik meg hétfőn, vagyis 3 nap múlva a másik fényképezőgépünk, amit a haldokló SX160-as helyett vettünk (egy másik SX160-ast :) ). Szóval Zolival jó tíz percet beszélgettünk most már így telefonon is, és mivel ekkor már 8 óra körül járt az idő, végül fel is keltünk, megreggeliztünk és olyan 9:30-kor már kint is voltunk biciklikkel a faluban. Mert Corozalra túlzás lenne azt mondani, hogy város. :) A cuccokat a hotelszobában hagytuk, és elindultunk a Town Hallhoz, vagyis a városházához, ahol egy hatalmas falfestményt csodáltunk meg. Itt most többet mond maga a kép, több fotóból összeillesztve:

Belize története a városháza falfestményén

Ezután jött Santa Rita, vagyis egy ősi piramis romjai, amelyet, ahogy az útikönyv nagyon jól írta, nem volt olyan egyszerű megtalálni, de azért bonyolult se, hiszen itt angolul beszél mindenki, így elég könnyen kértünk útbaigazítást, kb. minden sarkon.

Nem kényelmes, de legalább menő! :)

Újra összefutunk Micheallel

Az útikönyv azt is írta, hogy a hely ingyenes, ám mikor odaértünk, egy fickó egy nyugtafüzetet lobogtatva el akart kérni tőlünk 10-10 belizi dollárt vagyis kb. 1200 forintot fejenként az apró rom meglátogatásáért. Ebből gyorsan kihátráltunk, mert már az utcáról is jól látszott a rom, ahogy az is hogy igazából nem egy nagy szám az egész.

Santa Rita önmagában

…és a bringákkal :)

Ekkor egy ismerős arc, Micheal fékezett le mellettünk a biciklijével. Nagyon megörültem neki, és látszólag most ő sem volt haragos ránk a tegnapi bizalmatlanságért. Megpróbálta eladni a portékáját a romnál lévő amerikai turistáknak, de nem járt sikerrel. Elmesélte hogy itt lakik egy sarokra, és az iskola is itt van, ahová az 5 éves lánya jár. Kérdeztem, hogy mi van a két éves ikrekkel, mire mondta, hogy három lánya van. Mondtuk neki, hogy nem fizetjük ki itt a 20 dollárt a két belépődíjért, de ha szeretné, akkor együtt elmehetünk és vehetünk élelmiszert és pelenkát a családjának.

Útban a boltba

A szomszédok :)

A boltban Micheal pár másodperc alatt felpakolt a pultra pontosan 10 dollárnyi ételt: rizst, csirkét, hagymát, és két üdítőt is. Utóbbi egy pillanatra nekem nem tetszett, de aztán arra gondoltam, hogy mi is ilyenek vagyunk, hiába nincs sok, néha kell ez a kis „luxus”, mert jólesik a lelkünknek és kész. A 10 dollárnyi kajára rábólintottunk, majd jött Zita a színre és kérdezte, hogy mi van a pelenkával, nem kell-e még fogkrém és ilyenek? Eltűntek a hátsó sorokon és fél perc múlva újabb 10 dollárnyi cucc volt a pulton, vagyis picit több, mert Micheal végül visszatette az egyik üdítőt. A másikat a lányának vitte, aki a közeli iskola udvarán játszott.

Útban a sulihoz. A rom-bolt-iskola-otthon négyszög nem volt több egy kilométernél – Corozal kicsi hely

Michael és az öt éves lánya a sulinál

Onnan Michealék házához hajtottunk, ahol megmutatta a munkáit, és találkoztunk a feleségével és a két pici lányával is. Itt Micheal elmesélte, hogy szeretné bevezetni az elektromosságot az amúgy nagyon szerény, szerintem saját maga által összeeszkábált házába, és ehhez már meg is van a pózna és néhány alkatrész, de még szüksége lenne pénzre, hogy befejezze és bekötesse az áramot, ami azért lenne jó, mert akkor éjjel is tudna dolgozni és a gyerekeknek is lenne fény éjszaka.

Micheal és az alkotásai

Ilyet is tud, kókuszdióból madaras virágtartó – bár ez csak egy fotó volt róla

Vízszűrő a Rotary Internationaltól

Michael és az egyik kisebbik lánya

Itt élnek, jobb oldal az az a ház, amiben laknak

A fából faragott madarakat és teknősöket december és június között tudja a legjobban eladni, akkor jár erre több turista, ilyenkor novemberben és előtte viszonylag kevés. Michaeltől elkértem a címüket is (e-mailjük és telefonjuk nincs ezért csak így tudtam eltenni az elérhetőségüket), hogy ha a jövőben valahogy tudunk segíteni neki, kapcsolatokkal, vagy egy bolttal, ahová le tudja adni eladásra a madarakat, amikor ő maga nem tudja eladni, vagy bármivel, ami eszünkbe jut, akkor meglegyen a kapcsolat hozzá.

Boldogan búcsúztunk el tőle, hogy ha csak egy kicsit is, de legalább tudtunk nekik végül egy picit segíteni. Bár az az igazság, hogy Micheal nem tűnt annyira boldognak és hálásnak, kicsit úgy tűnt nekünk, hogy azt szerette volna, ha többet adunk.

Adók és elvevők, hegyi és tengerparti emberek

Visszaérve a szállodához elmeséltük Charlienak, a házigazdánknak, mi történt, és már az elején közbevágott, hogy az ilyen árusoknak a 98%-a drogos, és nehogy adjunk nekik pénzt. Mi megnyugtattuk, hogy nem így történt, mire ő is megenyhült, és a végén belátta, hogy talán tényleg jó helyre került a pénz, bár még azt is hozzátette, hogy szerinte nem Micheal faragta ezeket a dolgokat csak megvette egy még nála is szegényebb vidéki embertől, hogy itt a városban a többszöröséért sózza rá a külföldiekre. De az ételt talán tényleg megtartották, és ez valószínű így is történt, mert nehezen tudom elképzelni, hogy Micheal visszavitte volna a boltba ezeket az árukat. Igazából hazafelé még találkoztunk vele és akkor közelebbről megmutattam neki a GPS-em, mert érdeklődött, aztán egy nagy fehér terepjárónál elbúcsúztunk, mert ő megint árulni kezdett. Nem valószínű, hogy kivenné a gyermekei szájából az ételt, hogy piára vagy drogra költse, főleg hogy tök normálisnak tűnt.

Viszont Charlieval ennyiben nem maradt abba a beszélgetés, azt is elmesélte, hogy őt napjában két-háromszor kérdezik meg a helyiek, hogy nem tud-e pénzt adni nekik, bár pént sosem ad, de néha vesz nekik ételt, azt is csak nagyon ritkán. Ahogy mesélte, akkor kicsit megértettem, amikor azt mondta, hogy ők mindig csak kérnek és kérnek és többet kérnek és ha hagyná, a gatyáját is elvennék tőle. Azonban később nagyon érdekes dolgokat is mesélt még az életéről és a tapasztalatairól. Mikor Alaszkában volt orvos, mindene megvolt, már-már szégyentelen sok pénze volt, és mindent megadott a pácienseinek és a barátainak, amit kértek tőle, hétvégenként a saját kis repülőjét vezette és leszálltak egy tavon, horgásztak, jó élete volt, nagyon gazdag volt, rengeteg „toy”-t, vagyis játékszert vásárolt magának, de ahogy ő mondta, ezek csak elrontották a személyiségét, nem tetszett magának az az ember, akivé vált ezektől a tárgyaktól, illetve ezen materiális dolgok hajszolásától, és ami még rosszabb volt, mindezzel a családját is megmérgezte. De most újra kezdte, az első családját elvesztette, de azóta tanult az élettől és most már a legelső számára a (második) családja és saját maga jóléte, csak utána segít másokon is.

Az embereket kettéosztotta magában, vannak az elvevők, akik mindig csak kapni akarnak, és ha kaptak, akkor még többet akarnak, és vannak az adók, akiket az elvevők kihasználnak, ha hagyják magukat. Szerinte az elvevők-adók aránya 2/3-1/3. Mi is adók vagyunk, de ne legyünk naivak – folytatta, mire közbe vágtunk, hogy mi is kapunk adományokat az olvasóinktól, akkor nem vagyunk inkább elvevők? De Charlie erősködött, hogy mi nagyon messze vagyunk az igazi elvevőktől és sokkal inkább adók vagyunk. De ez hagyján, mert Charlienak van egy másik kategorizálása is emberekre, miszerint vannak a tengerparti („coastal”) és a hegyi emberek. Na ez már mindjárt jobban kezdődött és valóban, a végén jobban is tetszett nekem ez a fajta skatulyázás, ha már egyszer muszáj skatulyázni. Szóval míg az utóbbi, a parti ember, ha éhes, felvesz egy fáról lehullott gyümölcsöt a földről vagy bedob egy damildarabot a vízbe és fog egy halat, és ha másnap éhes, megteszi ezt másnap megint, és ezért nem is tervez előre soha, és egyben lusta, laza népség is, aki a mának él és szeret bulizni, addig a hegyi ember szorgalmas, előre tervez, és összegyűjti télire a tüzifát, mert nem akar egy fél évig fázni, és rengeteget dolgozik és megbecsüli a munkát. Ezért ha bulizni akarsz, akkor azt a coastal people-el teszed, de ha jó munkásembert keresel, akkor a hegyi emberek közül válogatsz. :)

Érdekes teória és mindenképpen van benne valami, hiszen kicsit össze is cseng ez a dolog a Balin élő Zoli elméletével, miszerint a balinézek és általában az indonézek azért nem egy rettentő nagy IQ-harcos népség, mert egyszerű evolúciós okokból soha nem is kellett annak lenniük, hiszen az is egy tengerparti trópusi éghajlat és kvázi egész évben nyár van, minden úgy nő mint a bolondgomba, a tenger tele van hallal, és nem egy nagy kihívás az élet, az emberek sohase voltak rákényszerülve arra, hogy nagyon előre tervezzenek, szervezzenek, vagy gondolkozzanak a túlélésért.

Kézzel hajtott komppal Copper Bankbe

Na, de most már elég az elméletekből, pörögjünk fel! Mikor ezeket a sorokat írni kezdtem, dél körül járt az óra, és azért hagytam félbe valahol a legelején, mert megérkezett Scott. Hozta az új vízálló fényképezőgépünket is, aminek nagyon örültünk és természetesen azonnal ki is fizettük. Az egy év garancia az Worldwide rá, aminek külön örülünk. :) Elvitt minket egy étterembe ebédelni, ahol rögtön ki is próbáltuk a masinát.

Scott-tal az étteremben – Ez a kép az új kamerával készült – nagyon reméljük, hogy csak a beállításokat nem ismerjük, és a fehéregyensúly rosszul volt beállítva, illetve hogy több fénynél sokkal jobb képminőséget produkál majd mint ez, mert ha nem, akkor száműzve lesz csak vízalatti használatra! :)

Aztán egy rövid időre szétváltak az útjaink, neki még dolga volt Corozalban, mi pedig addig előre mentünk a bringáknál Copper Bank felé, merthogy változott a terv megint. Ám jó, Copper Bank sincs messze Progresso Shorestól, csak egy picit kell másnap reggel korábban elindultunk, és ugyanott leszünk.

Corozalból kifelé menet

Egy a kormányon, egy a vázon! :)

Copper Bank felé kb. félúton volt egy nagyon érdekes komp, amit kézzel kellett hajtani. :) Ezt természetesen mi is meghajtottuk Zitával, vagyis ő azután váltotta le Scottot a tekerésben, hogy letette a kamerát:

Gondolnátok, hogy ezt a buszt kézzel húzzák át a folyón? Pedig igen!

“Megtekertük ezt is!” :)

Szép zöld a táj mindenfelé

A túloldalt várt még ránk 7km a poros földúton, míg megérkeztünk Copper Bankbe, ahol túlhajtottunk a Copper Bank Inn nevű táblán. Ami nem volt baj, mert az öbölnek egy gyönyörű kis partszakaszára jutottunk le így tévedésből.

Copper Bank még Corozalnál is kisebb, pár száz fős település

Ez a kikötője :)

Cerros romjainál és egy off-grid háznál

A kitérő után megtaláltuk a szállót, amiről kiderült, hogy a tulaja az az amerikai fickó, akivel már a kompon is találkoztunk. Ő Doug, aki elvitt minket a közeli Cerros nevű maja romokhoz. Ott majd megettek minket a szúnyogok, de azért egy jót sétáltunk és közben jót beszélgettünk, az öböl gyönyörű volt, főleg ezzel a stéggel.

Kutyaól? :)

Ahogy már írtam, itt annyira tombol a természet, hogy még a kerítésnek leszúrt farönkök is kihajtanak… :) Vicc nélkül, hisz látjátok!

Cerros romjainál… :)

Lépcső egy piramisra, ami valójában ma már csak egy jó köves domb, amit valaha emberek hordtak össze

A piramis tetejéről végre kiszúrtuk, amiért jöttünk :)

A piramis oldalról

A maszkok közelről

Fotósunk, Doug ötletére puszit is kapott az egyik arc :)

Visszaérve a szállóba tudtuk meg, hogy Scott itt is mindent állt számunkra, mert megint nem tudtunk az ő házában lakni, de Doug megnyugtatott minket, hogy mindenkivel ilyen és ne aggódjunk, mert van neki bőven miből ilyen nagylelkűnek lenni. Ezután egy-két órát a szobában töltöttünk, ekkor folytatnom kellett volna ezt a bejegyzést, de ehelyett az útvonalat terveztem a következő egy-két hétre. Ez trükkös, mert a hajó a Glover Reefsre csak vasárnaponként megy az egy hetes ottlétre, ezért az a nap kötött, csak azt kellett kitalálnom, hogy melyik vasárnap lesz jó. Kiderült, hogy csak a holnap utántól számított két hét múlva, mert 580 kilométert nehéz lett volna úgy letekernünk egy hét alatt, hogy dombok is vannak benne és közben a Memmomitákkal (ha jól írtam…) is találkozni szeretnénk és az állatkertet és Tikalt és Florest meg még talán azt a barlangot is meg szeretnénk nézni, amit ma írt nekünk az egyik kedves olvasónk Facebookon. Szóval jobb nem rohanni és inkább ráhagyni egy-két napot. Egyszer vagyunk itt, és inkább a végén Braziliában vagy Argentinában rohanunk majd vagy hagyunk ki egy-két szakaszt, hogy időben megérkezzünk Európába, mintsem egy ilyen izgalmas, egyedi helyen, mint Belize. Bár lehet, hogy innentől végig hazáig ilyen érdekesnek fogjuk megélni az országokat, de akkor is jobb most itt lenni többet és jobban, mintsem hogy több helyen legyünk, de mindenütt csak kevésbé, rohanva, kapkodva. :)

Hat órakor kész volt a vacsora, ami egy olyan nagy tál finom, sok zöldséges, tartármártásos rántott halacska volt, amilyet rég nem ettünk.

Hmm! :)

Egy belizei söröcske is lecsúszott (semmi különös, a mexikói jobb, de ez sem rossz…)

Nagyon jó volt végre ilyen igazi ételt enni, szép nagy adagot, finomat, egészségeset. Mellé egy belizei söröcske is lecsúszott, és közben Douggal beszélgettünk, aki mindössze 7 hónapja van itt. Aztán elkezdtek becsorogni a vendégek, csupa amerikai expat, én meg tévedésből azt hittem, hogy ma este lesz a darts tournament, de nem az holnap délelőtt 11 órakor, amikor mi már rég messze fogunk járni. Mikor ez tudatosult bennem, onnantól inkább azzal szórakoztattam magam, hogy a feleségem talpát masszíroztam és néztem, hogy mennyire nagyon élvezi. :)

Az egyik vendég megmutatta, hogy ő így masszíroztatja magát: ebben a talpbetétben könnyű gél van, ami mindig odébb csúszik benne, ahogy a súlypontját változtatja és ezzel masszírozza a talpán – és állítólag még a gerincnek is nagyon jó…

Ettől egy idő után mindketten elálmosodtunk és feljöttünk a szobánkba, de csak öt percre, mert beállított Scott, aki visszatérve a kötelességeiből mókásan megkérdezte tőlünk, hogy „Na, most hogy már az összes környékbeli expattal találkoztunk, van-e kedvünk megnézni egy igazi belizei otthonát is?” – Eltűntünk a dzsungelben az autójával, tényleg ijesztő kis utakon hajtottunk jobbra-balra, miközben elmesélt egy sztorit ami az egyik legelső vendégével történt meg: ugyanerre autóztak és a vendég megkérdezte, hogy ugyan hová viszi őket, hát nincs itt semmi, csak dzsungel dzsungel hátán? Mire Scott így válaszolt: Hát tudod, most van telihold, és Te a helyi szokásokra voltál kíváncsi, és itt Belizeben van ez a szokásunk, tudod, emberáldozatokat hozunk… :D Mire a csávó fogta magát, kiugrott a kocsiból és futásnak eredt, úgy kellett Scottnak utánakiabálnia, hogy álljon már meg, csak viccelt. :) Sid házához mentünk, ő az aki pár napja elhunyt, valójában csak névrokona a lottós fickónak, és amúgy egy idős emberke volt, aki amúgy tényleg nagyon gazdag volt, az édesapja egy időben a leggazdagabb belizei volt, aki ingatlanokkal és fakitermeléssel szedte meg magát, de mindig szerényen és egyszerűen élt, olyan helyeken, mint pl. ez is. A félsziget csücskében lyukadtunk ki, ezer csillag az égen, néhány ház a dzsungelben, természetesen mind off-grid, szélkerék, napelem, a tetőről nagy tartályokba vezetett esővíz és bent a házban nagy akkupakkok egybekötve, meg a vezérlő.

No, azért nem teljesen off-grid, a hűtő gázról megy :)

Scott egy barátját jöttünk meglátogatni, aki felügyel erre a birtokra, hiszen itt zöldségeskert és állatok is vannak, nem csak a technika. Ez az ember a családjával él itt és nagyon kedvesen fogadott minket, megismerkedtünk a családjával is, van egy két éves tündéri lánya és egy másfél hónapos szeretnivaló kis szőrgombóc pupikutyájuk is, akivel Zita villámgyorsan nagyon-nagy barátságot között és végül alig akartak elszakadni egymástól. :)

A társaság a háznál

Zita az új kis barátjával :)

Hazafelé meg még egy egészen nagy csorda hangyát is láttunk, ahogyan pakolták át a dzsungelt az út egyik oldaláról a másikra. :) Scott szerint nem ennivalónak, hanem a tojásaikhoz, „ágynak” szedik ezeket a leveleket.

Hangyák az úton, még a kocsi fényszórójánál is lehetett látni őket, már egész távolról

Ez már itt volt csupán egy sarokra a szállótól, úgyhogy majd reggel is kimegyünk, megnézzük világosban is, hátha ott vannak még.

Ma sem sikerült sokat haladni és azt sem irányban, de ez nem baj, ismét élménydús napunk volt és ez a lényeg. Holnap majd belehúzunk, vasárnap este már szeretnénk Gyuri étterménél lenni, az Amigos Restaurantnál, a Belize Zoo mellett, ami már inkább az ország közepe, mint északi sarka (ahol most vagyunk). Meglátjuk. Ma 23,5km sikerült, 2014.11.14. van, minden ma történt, mindent ma írtam le, publikálva még nem tudom hogy lesz, lehet, hogy hétvégén, lehet, hogy csak hétfőn és majd délután is lesz bejegyzés, vagy egyberakom majd még a többi napokkal.