A hasmenés vége – A hízókúra eleje

Szóval megérkeztünk Rawalpindi-be, a vendéglátónkhoz, Shuaib-hez (ejtsd: Sveb). Egy barátja is vele volt ekkor, egy magas vékony srác, Mahboob. Nem sokat időztünk náluk, csak épp rendeltek két pizzát, azt felfaltuk és már készülődtünk is az induláshoz. Igen, én is ettem a pizzából, ami megint csak merészség volt, de ezúttal nem jártam pórul.

Amint megemlítettem a visszatérő, vagyis inkább folyamatos, de a széntabletták miatt csak kétnaponta visszatérő gyomorbajom, előkaptak egy gyógyszert, amiről azt állították, hogy biztosan segít a bajomon, és holnap már semmi gondom nem lesz az emésztésemmel. Én ezt nehezen akartam elhinni, és persze a gyógyszert sem vettem volna be, hiszen azt nem orvos, vagy gyógyszerész adta nekem, ám amikor megláttam a gyógyszert, nem akartam hinni a szememnek. A Flagyl-ról állították, hogy csodaszer. Ugyanezt a gyógyszert szedtem, ugyanebben a kiszerelésben Karimabadban, a fogbajomra az antibiotikum mellé. Akkor segített, mert nem lettek gyomorbajaim az antibiotikumtól. Ezek után el mertem fogadni tőlük a gyógyszert, és be is vettem a pizza mellé. Annyira mondták, hogy ez tuti rendbe rak, és annyira kívántam a pizzát, hogy még azt se bántam volna értük, ha megint rám tör a foshatnék. Ha így lesz, akkor legalább ettem egy finomat, olyat, amit már hónapok óta nem, és megmutathatom a legújabb pakisztáni barátainknak, hogy „de az én gyomorbajom még annál is sokkal durvább, mint amit Ti el tudtok képzelni”. Nem így lett egyik dolog sem: a pizza olyan volt, amilyet még egyáltalán nem ettem egész életemben (de azért jó volt, csak nem amit megszoktunk), és a saját legnagyobb meglepetésemre többet a WC-re se kellett járnom, legalábbis nem azért, hogy folyékony, vagy puding halmazállapotút székeljek. Azóta, hogy ez történt, eltelt 2-3 hét, és ez alatt nem tört rám hasonló gyomorrontás-ételmérgezés. És azt hiszem a 2-3 hét már önmagában nagy dolog Ázsiában vagy Pakisztánban hasmenés nélkül. A legdurvább pedig az egészben az, hogy végig volt nálunk még néhány szem Flagyl a KKH-n, tehát mindvégig nálunk volt a „csodaszer”, amiből 2 szem teljesen rendbe rakott, csak éppen nem tudtuk róla, hogy micsoda. Abba jobb nem belegondolni most már, hogy mi lett volna, ha azt a két szemet még Dasu-ban beveszem… :) Mindegy, a leckét megtanultuk, azóta beszereztünk a Flagyl mellé számtalan más dolgot is hasmenés ellen, és szántszándékkal mind a ketten masszív hízókúrán vagyunk. Tudjátok milyen jó az, amikor az ember szeret enni, lehetősége is van rá és tudja, hogy most arra is van szüksége, hogy sokszor nagyokat egyen, és felszedjen 5-10kg-t? :) 85kg-ig meg sem állok! :D

Shuaib mesél a kalandjairól, a tálibokról, Pakisztánról

Miután elfogyott a pizza, Shuaib autójába ültünk, és nekivágtunk a városnak. Igazából egy helyben is parkolhattunk volna a kocsival, akkor is majdnem ugyanilyen érdekes lett volna nekünk ez az este, mert éjszaka sokat nem láttunk a városokból, pedig bejártuk egész Pindit és Iszlamabadot is. Mégis a legjobb számunkra az volt, amit menet közben Shuaib-el és Mahboob-al beszélgettünk. Sok mindent meséltek Pakisztánról és a világról, Shuaib sok helyen járt már az országban és sok minden történt már vele. Egyszer például egy földcsuszamlás miatt fent ragadtak a hegyek között (6-7000 ezresek közt) 5000m-es magasságban egy barátjával. A föld elvitte az autójukat, benne a sofőrrel, többen meghaltak, de ők ketten a föld-lavinát magát túlélték, azonban az elzárta az útjukat lefelé. Egy üveg vodka volt náluk, meleg ruha, egy pisztoly és némi oxigén. Ezzel túl tudtak élni 5 napot, havat ettek, egy állatot sikerült elejteniük, annak a húsát ették meg nyersen. A dologban az érdekesség, hogy a hideg éjszakákat úgy tudták átvészelni, hogy egy forró vizű termálforrás által létrejött kis tavacskában áztatták magukat az idő nagy részében. Végül észrevette őket egy mentőhelikopter és megmenekültek, állítólag még a hírekben is benne voltak ezek után.Sok más dolgot is meséltek, de már nem tudok mindent felidézni, és nem is mind lenne érdekes. Amikor az „Islamabad Highway” nevezetű nyílegyenes, autópályaszerű úton dugóba kerültünk, majd visszafordultunk, szóba került az aktuális politikai helyzet is. Az előttünk járó autók által kijárt „fordulón”, vagyis kiszedett, ledöntött padkaköveken és áttört növényzeten keresztül átjutottunk a szembejövő sávokba, ahol vissza tudtunk fordulni. Shuaib közben elmondta, hogy ilyet eddig még ő sem látott: azért volt a dugó, mert az emberek tüntetnek az Iszlamabadba bevezető utakon, mert mostanában rengeteg a gáz és villanykimaradás Pakisztánban, és ez régebben nem volt jellemző. Mindenki szerint, akit eddig erről kérdeztünk, mindez a legújabb korrupt kormánynak köszönhető, mert „elfelejtik” fizetni a nem állami tulajdonban lévő erőműveknek a számlát. (Közben zárójelben jelzem, hogy Pakisztán dúskál a kőolajban…) De ez csak az egyik disznósága a kormánynak, emlegettek még jó néhányat, mielőtt áttértünk más témákra. Shuaib elmesélte, hogy Pakisztán hadserege a második legnagyobb a világon (A Wiki szerint csak a nyolcadik… :) ), nukleáris fegyverekkel is rendelkeznek, és a hadsereg feje ott lakik Rawalpindiben, nem messze attól a háztól, ahol lakunk. Emiatt a park mögötti egyik főút erős ellenőrzés alatt van, és külföldiek nem mehetnek arra. Ez számunkra nagy érvágás volt, mert ezért mindig több kilométeres kerülőket kellett tennünk, legtöbbször gyalog. Aztán a srácok meséltek még a tálibokról is, amikor újra előhoztam a témát, hogy tulajdonképpen hogyan is volt ez a 9/11-el és a pakisztáni turizmus megszűnésével, hogyan függ össze a kettő? Miután összedőltek a tornyok, Amerikának ugye bűnös kellett, na meg gondolom a hadiipar gépezetének sem jött olyan rosszul egy kis háborúsdi, ezért kispécizték Osama Bin Ladent, régi jó pajtásukat, és őt addig üldözték, amíg végül meg nem ölték, állítólag tavaly, 2011-ben Abbottabadban. De erről már ugye írtam előzőleg. A pakisztáni turizmus megszűnése úgy jött a képbe, hogy ebben az USA VS. Osama háborúban Pakisztánnak valamelyik oldalra állnia kellett, és ugye Amerika oldalára állt. Igen ám, de a pakisztáni-afgán határvidék környékén, a hegyekben élő tálib népeknek ezzel megszületett az új ellensége, a nagy-nagy főellenség szövetségese: Pakisztán. A tálibokról azt kell tudni, hogy amióta az eszüket tudják, mindig is harcoltak, a háború a vérükben van. Amerikát ugye mégsem tudták támadni, hiszen az nekik nagyon messze van, de azután, hogy Pakisztán szövetségre lépett az amcsikkal, meglett a közeli ellenség, és mindennapossá váltak a merényletek az országban. Ezzel egy időben a külföldi turisták sorra mondták le az utakat, és vissza sem tértek, egészen mostanáig, amikor is végre normalizálódott a helyzet, és lassan kezdünk újra szivárogni Pakisztánba. Minden turizmussal foglalkozó pakisztáni barátunk azt mondta, hogy 2-3 év múlva, ha addig nem történik semmi, újra elkezdenek özönleni a népek ebbe a gyönyörű országba. És tényleg érdemes, higgyétek el, Pakisztán megéri a látogatást. Az emberek elképesztőek, ezt bárki aláírhatja, aki járt már Pakisztánban, és a természeti értékek magukért beszélnek. Van tenger, vannak erdők, van sivatag, vannak termékeny mezők, na és hét-nyolcezres hegyek, gleccserek, völgyek…Visszatérve még kicsit a tálibokra, ez egy olyan népség, hogy a csávókkal még az amerikai hadsereg sem képes érdemben harcolni, ugyanis a terep a kisujjukban van, ismerik a hegyeket és a falvakat, csápátin és vízen hetekig elélnek, egy darab csadorral (barna pokróc, minden vidéki pakisztáni ilyenekbe tekeri a felsőtestét) és egy gépfegyverrel nyomják, és simán képesek meghalni a céljaikért.

Vendégségben a vendéglátónk nélkül, távol mindentől, egy hideg lakásban, nettelenül

Késő volt már, mire hazaértünk a városi menetből, és másnap már nem is láttuk Shuaib-et, mert elment egy már előzőleg leszervezett Safari-ra, valami sivatagba kempingezni meg barbeque-zni, valahová Karachi mellé. Hívott minket is, de miután most érkeztünk meg a KKH-ról, mindenre vágytunk, csak arra nem, hogy újabb napokat töltsünk el távol a modern civilizációtól egy sátorban a semmi közepén. Igazából el kell mondjuk, hogy most az egyszer nagyon számítóak voltunk, amikor Couchsurfing barát után kerestünk, és az ember mellett figyelembe vettük a materiális javakat is, amit Shuaib a CS profilján ajánlott a vendégeinek. Külön szoba, fürdőszoba meleg vízzel, internet… Vágytunk már az ilyesmire, több időt eltölteni egy helyen, ahol végre meleg van, ahol barátok közt lehetünk, ahol van meleg vizünk, tudunk mosni, és van internetünk.Shuaib azt mondta, két nap múlva újra itthon lesz, és ezt nem is bántuk, gondoltuk, hogy addig elintézzük a vízumhosszabbítást, és nyugiban pihenünk, hogy aztán, amikor visszatért, frissek és üdék legyünk, készen az együtt lófrálásra. Hát nem éppen így alakultak a dolgok. Amikor első reggel bementünk a „Passport Office”-ba, kiderült, hogy szükségünk van egy igazolásra a szállásadónktól, és a személyi igazolványa fénymásolatára is a vízumhosszabbításhoz. Na nem baj, gondoltuk, hogy majd akkor holnap után visszajövünk Shuaib-al. Mahboob, a haverja azt is mondta, hogy ne aggódjunk, mert van Shuaib-nek olyan ismerőse, akin keresztül majd gyorsítva is elintézhetjük az ügyet. A pihenés sem sikerült úgy, mint vártuk, vagyis inkább a régóta áhított luxuskörülmények nem voltak meg. A szállásadónk messze volt, csak Mahboob volt velünk, a ház pedig egy jégverem volt. Néha be tudtuk ugyan kapcsolni a gázzal működő hősugárzókat, de olyan gyenge volt a gáz, hogy alig adott meleget, ráadásul mindig oda kellett figyelnünk, hogy el ne aludjon a láng. Egyszer, amikor próbáltam elzárni lefekvés előtt a hősugárzót, a tekerőjénél is elkezdett ömleni a gáz, és kívülről is lángra kapott az egész (ekkor bezzeg lángolt rendesen). Jól megijedtem, mert innentől kezdve csak a hősugárzó mögötti főcsapnál tudtam elzárni a gázt, az viszont a lángok mögött volt, ráadásul az egész hősugárzó egy nagy fából készült beépített szekrény közepén volt bemélyesztve a fal mellett (A tűzvédelmisek sírtak volna, ha látták volna, bár kétlem, hogy létezik ilyen intézmény Pakisztánban). Tudtam, hogy nincs sok időm, ezért pánik helyett a lángok mögé nyúltam, és szerencsémre gyorsan megtaláltam a csapot, és el tudtam zárni még azelőtt, mielőtt megégtem volna, vagy lángra kapott volna a szekrénysor. Amikor Shuaib-éknek említettem az esetet, csak legyintettek hogy oké, majd reggel megnézik… Persze nem történt semmi.

Melegvizünk az egyáltalán nem volt, mert elromlott a bojler, amit errefelé egyébként gízernek hívnak. :) A mosógép is hasonló állapotban volt, egyszerű, felül belepakolós, kavargatós ázsiai modell volt, nem az a nyugati szofisztikált pörgő dobos masina. Vizet azt nem tudott melegíteni, ezért azt Zitának kellett megtenni három nagy lábosban a tűzhelyen. Amikor először csinálta, az összes meleg víz – amit vagy egy órán át készített – pár perc alatt átfolyt a mosógépen, és Zita nem kis bánatára kezdhette az egészet elölről…Shuaib pedig nem érkezett haza a második napon… Se a harmadikon. Mi meg csak vártunk, és vártunk, mindig úgy volt, hogy már úton van, mindjárt jön, de aztán muszáj volt vendégségben maradnia valami barátjánál, akihez beugrott hazafelé. Közben persze internetünk sem volt, a 3G stick Shuaib-nél volt, nekünk hozta el Lahore-ből, igaz pár ezer kilométer kerülővel a Safarin át. Én közben azt nem értettem, hogy ha egyszer van neki otthon Lahore-ban (300km-re Iszlamabadtól) egy családja egy 5 és egy 1 éves gyerekkel, akkor miért fogad itt Couchsurfereket, a régen nem használt, lepukkant hideg lakásában, távol a családjától, és legfőképpen miért nem mondott nemet a CS kérésünkre, ha el kellett mennie Safari-ra, meg a barátjához. Vagy legalább azt mondhatta volna, hogy figyu srácok, tudlak titeket fogadni, de nem leszek a házban, csak egy haverom lesz ott, ja, és amúgy hideg a lakás, nincs meleg víz, sem internet, és Iszlamabad pedig 30 perc séta plusz egy-másfél óta taxi, vagy két óra „busz”… Nagyon furán éreztük magunkat a házban, mert nem ezt vártuk, azt hittük egy családnál leszünk, és nem Rawalpindiben, hanem Iszlamabadban, ahogy Shuaib profiljában szerepel. Talán minden mellett ez utóbbi volt a legnagyobb bajunk. Igaz, javarészt egy szép parkon át, de 3km-t kellett sétálnunk a legközelebbi taxiig, ki a GT Road-ra (Grand Trunk Road), ahol aztán még hosszú percekig alkudhattunk a pofátlan taxisokkal, akik külföldieknek minden további nélkül két-háromszoros árat mondanak, és amikor benyögöm nekik a normál árnak a 120%-át, odébb hajtanak. A rekordunk 280 rupi volt a normál 200 rupis ár helyett, de a végén annyira megszántuk szerencsétlen csókát, hogy odaadtuk neki a 300-at, amit eredetileg kért. Vagyis kb. 7-800 forintot egy közel másfél órás menetért. A bringázás szóba sem került nálunk Iszlamabadba, mert az oda-vissza minden nap meglett volna vagy 50km, mi pedig végre pihenni szerettünk volna, nem pedig bringával ingázni Rawalpindi-Iszlamabad között a zsúfolt, szmogos utakon. Szóval semmi sem úgy volt, ahogy szerettük volna, ám mindeközben a szállásadóink megpróbáltak mindent megadni nekünk, kedvesek voltak, Mahboobnak megérkezett egy barátnője, ő főzött, néha sikerült jókat dumálnunk, de közben mégsem tudtuk jól érezni magunkat, mert Shuaib nem érkezett haza, nem volt netünk, nem volt vízumhosszabbításunk, távol voltunk Iszlamabadtól, ahol ezernyi dolgot szerettünk volna intézni, és megnézni, és barátokkal találkozni… Ehelyett itt voltunk távol mindentől és mindenkitől, egy hideg házban, ahol sokszor áram sem volt, nemhogy meleg víz, meg internet… Szóval kicsit haragudtunk erre a Shuaib gyerekre ugyanakkor mindezért szégyelltük is magunkat, hiszen rengeteg mindenre meghívtak és mindeközben ő próbált megadni mindent nekünk, még úgy is, hogy közben távol volt.

Kémkedés gyanújával jelentenek – Kijárási tilalmat kapunk Karácsony előtt egy nappal

Az egészre még egy jó nagy lapáttal rátett a kijárási tilalmunk, és azt hiszem, ezzel telt be a pohár nálunk Zitával, és ekkor döntöttük el, hogy még az se baj, ha megsértjük a vendéglátóinkat, de költöznünk kell erről a helyről, mert itt egyszerűen nem tudjuk jól érezni magunkat! Mert közben a Karácsony is közelgett, de vészesen, és azt semmiképp nem akartuk egy ilyen helyen tölteni, ilyen körülmények között. Szóval az történt, hogy azért közben még akkor is írogattam a bejegyzéseket, ha nehezen is ment ilyen körülmények között. Na meg azért is ment nehezen, mert a nem éppen vidám hányós-fosós epizódok voltak soron. A bejegyzéseket pedig nem csak magunknak írom, hanem a blog egyre népesebb olvasóközönségének is, ezért valahogy internet után kellett néznem. Fogtam a netbookot és a mobilomat egyik reggel és elindultam a napsütötte utcákat járva szabad wifi hálózat után kutatni. Hamar találtam egy „wi-tribe” nevűt, amin az internetet is elértem. Ekkor eltettem a mobilom, amivel eddig kerestem, és leültem egy kerítés sarkára, ahol kinyitottam a netbook-ot, és megkezdtem rajta a feltöltést. Később észrevettem, hogy jobb a lefedettség szemben egy kanális mellett, ezért átültem oda. A kis „szabadtéri” szennyvízcsatorna a lábam alatt folydogált, és bűzölgött, de nem bántam, mert csak itt volt gyors a net és csak így volt kényelmes a kerítés peremére ülni. Amikor befejeztem és minden anyag felért, elindultam hazafelé. Egy sarokkal később lettem figyelmes arra, hogy nincs nálam a netbook fekete tokja. Visszamentem a net helyszínére, sokáig kerestem, de nem találtam már sehol. Valószínű, amikor átültem egyik helyről a másikra, ottfelejtettem, és valami guberáló összeszedte boldogan. Jó mérges voltam, de nem volt mit tenni ez odaveszett… Közben Mahboob is a segítségemre sietett, de már mind hiába.Másnap, amikor elindultam megismételni a menetet a következő napi bejegyzéssel, Mahboob is jött velem, azt mondta, így jobb. Amikor visszatértünk az otthonunkba, közölte, hogy igazából az első alkalom után jelentettek kémkedés gyanújával a járókelők. Mint már írtam, itt van a közelben a pakisztáni vezetés feje, talán az ő agyonörzött erődjében vannak a „piros gombok”, vagy legalábbis lehet, hogy ezt hiszik az emberek. Én meg pár utcával odébb az európai fehér képemmel eltöltöttem néhány órácskát az utcán egy laptopot nyomkodva az ölembe, és ez nem hétköznapos errefelé, ezért a helyiek jelentették. Csak azt nem értem, hogy miért nem jöttek oda hozzám az utcán, hogy „Szevasz Géza, mi a jó vihart csinálsz itt?”, és egyáltalán, miért csak ilyen későn tudtuk meg Mahboob-tól az egész dolgot?

Mert a második alkalom után meglátogatott minket egy úriember valami spéci rendőrségtől, és ekkor közölte velünk Mahboob a dolgot, és hogy inkább tartózkodjunk az utcára való kimeneteltől. Hát ettől sem lettünk boldogabbak, elhihetitek. Ez december 23-án volt, egy nappal Karácsony előtt.De nem baj gondoltuk, hogy Shuaib mindjárt hazaérkezik délután, elmondjuk neki, hogy nem érezzük jól magunkat, és beköltözünk a városba, Iszlamabadba, még ezen a napon. Ebből a délutáni hazaérkezésből aztán jó szokása szerint elég nagy csúszás lett, hajnali kettőkor ért haza. De legalább akkor végre tudtam skype-olni, szerencsére ez otthon még csak este 10 óra volt, így végre láthattam az unokaöcsémet, bátyámék ekkor alig egy hónapos kisbabáját, Bálintot most először „élőben”, skype-on keresztül. Másnap délelőtt sikerült békésen tisztázni a dolgokat Shuaib-ékkel, és egy mini platós kisteherautó segítségével átköltöztünk egy nagyon jó helyre Iszlamabadba, amit Nazim ajánlott nekünk. Előzőleg már láttuk a helyet, mert Nazim leszervezett nekünk egy látogatást egy-egy forró zuhany erejére (amiben már sok-sok hete nem volt részünk), így tudtuk, hová megyünk. A teherautó utastere nagyon pici volt, én már csak behúzott nyakkal fértem be a sofőr és Zita közé. Mindeközben a sebváltó a lábam között volt, igen, a lábam között, mert már csak így fértünk el, és így váltott sebességet a sofőr. „This is Pakistan, everything is possible!” :)

Nagyvárosi mulatságok Rawalpindiben

Na, de megint nagyon negatív lettem, a fene egye meg, ígérem, ez volt az utolsó, mert ezentúl tényleg csak vidám és jó dolgok jönnek majd a történetünkben! Csak, hogy némi pozitív dolgot is hagyjak a végére, azért voltak bőven jó pillanataink is Pindiben: a parkban való sétálások alatt jókat mulattunk a vicces táblákon(lásd a képeken), és szégyelljük, de elmentünk moziba, igen, moziba, pop-corn-al, meg üdítővel, vagy két-három napi büdzsénkből, és nagyon élveztük! :) Hiába, ez van, városi gyerekek vagyunk, nem tagadjuk, és nem próbálunk megváltozni pár hónap alatt, de azt hiszem, azért jó úton vagyunk. (Az már fél siker, ha szégyelljük, hogy ilyen helyekre járunk, nem?! :) ) A Lion King-et néztük meg 3D-ben, és utána elmentünk egy gyorsétterembe is, aminek le sem merem írni a nevét! :) Mindezek után a mozinak és a gyorszabáldának teret adó Jinnah Park nevű helyen még egy nyugati stílusú nagyobb szupermarketet is találtunk, ahol jóóóól körbenéztünk, vagy egy órát nézelődtünk a „csodás, színes termékek” között, végül összesen egyetlen egy dolgot vásároltunk, egy kisebb zacskó mosóport 38 rupiért, vagyis kb. 90 Forintért. :) Mindezek ellenére a közértben való bolyongás hasznos dolog volt a karácsonyi ajándékok tekintetében. Mert miközben a sorok között bolyongtunk, titkon mindkettőnk figyelte a másikat, hogy az mire „csorgatja a nyálát”, hogy aztán leadja a drótot a Jézuskának… ;) Még egy vicces momentum történt valahol a gumimacik és a kézfertőtlenítő gél között: Zita valami olyat tett, amire én úgy reagáltam, hogy megöleltem, sőt talán még merészeltem megpuszilni is. Mindezt látta az áruház egyik jeles alkalmazottja is, aki rögvest odasétált hozzánk, és megkért, hogy „Please, control yourself!” :)

Miért busszal?

Néha zavarban vagyok, mert van, hogy két naplóírás között eltelik egy hét is, és közben rengeteg élmény ér minket, melyek mind felülírják a rövidtávú memóriámban található emlékeket, most például nem emlékszem, hogy leírtam-e már, hogy miért döntöttünk úgy, hogy buszra szállunk már Kashgarban, és nem csak a tőle 290km-re található Tashkurgan-ban. De jobb kétszer, mint egyszer sem, szóval: Az nyilvánvaló volt, hogy Tashkurgan-tól, a kínai határállomástól a pakisztáni határállomásig, a 4734m magas Khunjerab hágó túloldalán található, 2700m fekvő Sost-ig nem kerékpározhatunk, mert ezt nem engedik a kínai hatóságok. Arra volt valami esély, hogy ha találunk egy dzsipet, ami felvisz minket a hágóig, akkor onnan le tudunk bringázni Sost-ig, de mivel már november második felében jártunk ekkor, és a dzsip költséges lett volna, ezt az ötletet eleve elvetettük. Sőt, végül úgy döntöttünk, hogy nem játszadozunk az idővel és nem kockáztatunk, hanem amilyen gyorsan csak lehet átjutunk Pakisztánba, nehogy azon a 3-4 napon múljon a bejutásunk, ami alatt letekernénk a 290km-t Tashkurgan-ig. Kicsit fájt, hogy megint teleportálunk, de úgy voltunk vele, hogy csak jussunk be Pakisztánba, aztán ott még mindig lesz mit bringázni, Sost és Iszlamabad között ugyanis 770km hosszú a Karakoram Highway. Inkább biztosra megyünk, és tekerünk „csak” 770km-t a KKH-n, mintsem hogy kockáztassunk, csak azért, hogy a kínai oldalon is tekerjünk még 290km-t, így összesen 1060km-t a híres magashegyi úton.

Ágyas busszal egy tashkurgani hotelig

A buszállomásra megérkezve még nem volt biztos, hogy elindulunk az adott napon, ez azon múlt, hogy összegyűlik-e az elegendő utas Pakisztán felé. Erről fogalmunk sem volt, hogyan tartanak nyilvántartást, mert amikor előző nap kérdeztük a buszt, nem írtál fel a nevünket semmilyen listára, sőt ez az indulásunk napján sem történt meg. Ezzel már el is árultam, hogy végül sikerült elindulni azon a napon, amikor terveztük. Miután megérkeztünk az állomásra, két-három óra várakozás után kiderült, hogy megyünk, indul a busz ezen a napon. Újabb egy óra elteltével bepakolhattuk a bringákat és a táskáinkat a busz hátuljába, majd kb. újabb fél óra múlva végre kigurultunk az állomás udvaráról. A táj nem okozott sok fájdalmat azért, mert busszal suhantunk keresztül rajta. Kezdetben egy nagy, széles, de sziklás, meredek oldalú völgy jobb oldalán hajtottunk, aztán pedig, amint felértünk a Pamír fennsík ezen kínai, keleti peremére, dezsavú érzésünk támadt, ugyanis a táj nagyon hasonló volt ahhoz, mint amit Murgab környékén láttunk Tádzsikisztánban. A fő különbség a lakosok mennyiségében volt, egymást érték a falvak. Na jó, az út minősége is nagy különbség volt, ugyanis egy tökéletes minőségű gyönyörű széles aszfaltozott országúton hajtottunk, igaz ez sokat nem érdekelt minket, hiszen egy buszban ültünk.
Egy buszban, amiben nem voltak székek, azonban ágyak igen. Három sorban, és két szinten. Mi a bal oldali sorban lent, egy általunk előre megtisztított ablak mellett foglaltunk ágyakat. A bal oldal fontos volt, mert az útikönyv külön megemlítette, hogy ha látni akarunk valamit a tájból akkor a bal oldalon foglaljunk helyet. Ebben teljesen igaza volt a könyvnek, mert végig a völgy jobb oldalán hajtottunk, a busz jobb oldalából legtöbbször csupán a mellettünk elsuhanó sziklafalat láttunk volna.
A busz sötétedés előtt végül megállt Tashkurganban egy szálloda mellett. Ezt igazán nem értettük, mert azt gondoltuk, azért vannak ágyak a buszon, hogy ott aludjunk út közben, tehát azt hittük, hogy éjjel is buszozni fogunk, de ez nem így volt, az egész busz leszállt és szobát bérelt a szállodában. Megkérdeztük, hogy maradhatunk-e a buszon, de ezt nem engedték, igaz talán a nagy hideg miatt nem is lett volna jó ötlet.
A szoba 60 yuan volt kettőnkre, épp a fájdalomküszöbünk környékén, valamivel 1000 forint alatt. A szobához járt egy termosz forró víz is, amit kiválóan fel tudtunk használni a vacsorához, tésztalevest készítettünk. Jókat derültünk és örvendtünk közben a Kindle segítségével elolvasott hozzászólásokon, majd esti mese gyanánt megnéztünk egy buta amerikai vígjátékot, aztán én még írogattam egy kis naplót, mielőtt eldőltem volna.

Arman mesél Pakisztánról, K2-ről, 9/11-ről, földomlásról…

Másnap 8:30-kor indult a busz, újra helyet foglaltunk az ágyainkon, majd elkezdődött a szokásos kedélyes diskurzus a pakisztáni barátainkkal. Merthogy a busz utasait a svájci házaspáron és rajtunk kívül kizárólag pakisztániak alkották. Ők mind nagyon barátságosak voltak és sokuk nagyon jól beszélt angolul. A legtöbbet közülük Arman Ali-val beszélgettünk. Arman tour guide, vagyis túravezető volt 2001. szeptember 11-e előtt, de miután a repülők lerombolták az ikertornyokat New Yorkban, Pakisztánt az amerikai média feketére festette, és az előtte a turisták által igen kedvelt országban gyakorlatilag szinte megszűnt a turizmus, alig tették be ezután külföldiek a lábukat Pakisztánba. Ekkor Arman más megélhetés után nézett, és falujában, Gulmitban egy ruhaboltot nyitott. Az üzlet beindult, és később még egy boltot nyitott a családjával. Persze javarészt nem erről beszélgettünk, hanem a 9/11 előtti túravezetős kalandjait emlegette fel Arman, és mi erre nagyon lelkes hallgatóközönség voltunk. Anno egész szezonban csoportokat vezetett, 7 főtől 25 főig, az egy napos kis gyaloglásoktól kezdve a két hetes expedícióig mindent. Többször járt 6000m felett a K2 (8611m, a világ 2. legmagasabb hegycsúcsa, sok hegymászó szerint nehezebb meghódítani, mint a Mount Everestet, a KKH-tól valamivel keletre található „mágikus” hegy) alaptáborában csoportokkal, de a legemlékezetesebb túrái azok voltak, amikor egy olyan hágót hódítottak meg éjfél körüli indulással, ahonnan négy darab 8000m feletti csúcs is látszik. A hágóba azért indultak ilyen korán, mert napfelkeltére volt időzítve a megérkezés. Ha szerencséjük volt, és tiszta idő volt, a nap először nem őket érte, hanem sorra a 8000m feletti hegyek csúcsait festette be vörösre. Ez a látvány állítólag elképesztő, több alkalommal több csoporttag is a könnyeivel küszködött az élménytől. Szóval még meg sem érkeztünk Pakisztánba, már azon gondolkoztunk Zitával, hogy hogyan és mikor kéne egyszer ide visszajönni. Például Üzbegisztánból indulva, tavasszal kezdve, ugyanezt az útvonalat még lassabban, és végig csak bringával végigjárva, hogy aztán az egész augusztust a Karakorum hegységben töltsük, gyalogtúrázva. Egy Bukhara-Iszlamabad kerékpáros és gyalogtúra sok baráttal! :) Már a gondolatától is fülig ér a szám.
Arman nem csak a vidám turistaélményeit mesélte el, hanem egy sokkal szomorúbb és megrázóbb történetet is. 2009 januárjában egy földcsuszamlás következtében Gulmit alatt kb. 20km-re a Hunza folyó völgyében a föld maga alá temette egy Attabad nevű falu egy részét, néhányan meg is haltak a katasztrófa következtében. Az igazi katasztrófa viszont csak ezután kezdődött, ugyanis a hegyről leomlott föld természetes duzzasztógátként kezdett működni a Hunza folyó előtt. Tavasszal, a hóolvadás idején elkezdett rohamosan növekedni a vízszint, és néhány hónap alatt egy 30km hosszú, és a legmélyebb pontján több mint 100m tó jött létre a völgyben. Ez a fiatal tó az Attabad-tó nevet kapta, a gátat pedig csak „The Block”-ként emlegetik. A tó végleges vízszintjét 2009 augusztusában érte el, néhány falut egészben, néhányat pedig részben betemetett. Arman gulmiti háza előtt 1,5 lábbal, vagyis fél méterrel alatta állt meg a tó szintje. Ez elképesztő szerencse, bár ennek ellenére nem lettem volna Arman helyében azokban a hetekben, hiszen bizonyosan nem tudhatta, hogy a vízszint hol fog megállni, valószínű lélekben és gyakorlatban is fel volt arra készülve, és a víz elönti a házát.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a tó létrejötte legalább lassan történt, így az ott élő embereknek volt időjük magasabb területekre menekülniük, és az értékeiket kimenteni. Ez a tó a Karakorum Highway egy 30km hosszú szakaszát is maga alá temette, ezért ezen a szakaszon ma hajók közlekednek.

„Nest of Flowers” – Gulmitból egynapos gyalogtúrát iktatunk be az útitervbe

Armantól azt is megtudtuk, hogy a tó Husseini-nél kezdődik, Sost után 47km-re, itt tudunk majd hajóra szállni, amiért semmiképpen ne fizessünk többet 500 rupi-nél kettőnkre és a két biciklire. A hajó kérésre megáll Gulmit faluban, ahol érdemes 1-2 napot eltöltenünk. Erre Arman rá is vett minket, miután javasolt egy egy nap alatt bejárható túraútvonalat, Gulmitból indulva, keresztül Amaris, és Ghulkin nevű falvakon, továbbá a Ghulkin-gleccseren, ami egy „sáros” gleccser, de biztonságos rajta az átkelés, mint ahogy az egész túrát is meg tudjuk csinálni mindenféle vezető nélkül. A túra egy kacsák lakta Borith-tó nevű helyen ér véget, ahol van egy olcsó kis étterem is. Innen már csak egy rövid séta vissza Husseini-be, ahonnan hajóval vissza tudunk menni Gulmitba, ahová már tippet is kaptunk a szállást illetően: ha a Gulmit Continental Hotel nevű helyen megemlítjük Arman Ali nevét, biztosan számíthatunk egy kedvező árra. Mindezt természetesen bőszen jegyzeteltem a kis noteszembe, sőt még egy kis térképet is rajzolt nekünk Arman a túráról, mert ezek után természetesen belevettük az útitervünkbe Gulmit-ot, és ezt az egynapos gyalogtúrát. Régóta vágytunk már arra, hogy valahol megálljunk kicsit, és gyalogosan is felfedezzük a vidéket, ám erre eddig nem igen volt lehetőségünk, mert mindig úgy voltunk, hogy nem, nem állhatunk meg, mert a Karakorum Highway be fog zárni, és akkor Kínában ragadunk, aztán tervezhetjük át az egész útitervünket. Most azonban már csak egy karnyújtásnyira volt Pakisztán és a Karakorum Highway, és végre gondolkozhattunk ilyesmikben is.
Gulmit jelentése egyébként „Nest of Flower”, vagyis a virágok fészke, merthogy tavasszal mindent beborít a környéken a virágok színe és illata. Kérdeztük arról is Arman-t, hogy mennyire tart még az ősz a KKH mentén, és a válasz az volt, hogy a lentebbi területeken még nem hullott le minden levél a fákról. Reméljük még kitartanak az őszi színek addig, amíg odaérünk.

Polio a kínai vámnál

Ennyi történet és tanács után természetesen már epekedve vártuk, hogy megérkezzünk Pakisztánba. A busz reggel egy Tashkurgan melletti vadonás új vámállomás épületéhez vitt minket, ahol vám- és útlevélvizsgálat következett a kínai hatóságok részéről. Próbáltak bevetetni velünk egy Polio nevű gyógyszert valamiféle kór ellen, de amikor megnéztük a kis sárga oltási könyvünket, kiderült, hogy már kaptunk ilyet egy injekciós formájában, több más ellenszerrel kombinációban – „Di-Per-Te-Polio”, ezért egy X-el a „no” rubrika mellett és az aláírásunkkal megtagadtuk a gyógyszer bevételét. Merthogy erre is lehetőség volt! :)
A cuccainkat át sem vizsgálták, azok a buszban maradva kerülték meg a röntgengépeket, mint ahogy az egész épületet is. A helyiek is csak egy-két dobozt vagy táskát vittek be és mutattak be a vámnál, holott tudtuk – és ez a vámosoknak is nyilvánvaló volt, mert kinyittatták a busz csomagtartóit -, hogy ennél sokkal több holmijuk van. Ezt nem értettük, de nem akadtunk le túlságosan a dolgon, hiszen a mi összes cuccunk és a bringák is ezek között volt, és a fenének se hiányzott őket kipakolni a busz hátuljából. Miközben arra vártunk, hogy tovaengedjenek minket, a kínai őrök nagy fegyelemmel őrizték a buszunk társaságát, egy nagy betonplacc sarkán kellett álldigálnunk, és ha túlságosan eltávolodtunk egymástól, azért már ránk szóltak. A közeli WC-re azért kísérettel elmehettünk és ezt valószínű az öröknek is az a kedvére tettük, mert ilyenkor ők is beiktattak maguknak egy cigiszünetet.