Éjszakai séta Agrában

Nem tudom miért, de amikor néhányszor végiggondoltam a közelmúltban, hogy hány beszámolót kell még megírjak, hogy utolérjem a jelent, valamiért Jaipurt és Amert mindig kifelejtettem. Pedig ezt igazán nem érdemelné meg a második látogatásunk ezeken a helyeken, mert éppoly szép élményeket szereztünk most is, mint amikor először jártunk itt. Pontosan négy dolog miatt jöttünk vissza ide hazafelé Delhibe menet: a Pushpendránál hagyott, szétszakadt hátizsákjainkért, hogy aztán vissza tudjuk váltani őket a pénzünkre a gyártónál, az elefántokhoz, az Ameri Nagy Fal felfedezetlen részeinek meghódításáért, és az Ameri „Stairwell”, vagyis lépcsős kút felkutatásáért.

Persze nem úgy volt ám, hogy egyszer csak ott termettünk, szóval kezdjük rögtön az elején, az odajutással. Khajuraho-ból este indult a vonatunk, és most sajnos nem reggel érkezett meg, és nem is Jaipurba, hanem először át kellett szállnunk Agrában, éjjel, hajnali 2:20-kor érkeztünk meg a Taj Mahal mellé. Ezt az időszakot én átvirrasztottam. Részben naplót írtam, részben olvastam, részben csak úgy elmélkedtem ez idő alatt a felső ágyamon. Agrában még le sem szálltunk a vonatról, már megtaláltak minket a hiénák. Egy fiatal kölyök ugrott fel a mozgó vonatra, és kezdett minket kérdezni, hogy kell-e riksa. Ez nagyon idegesítő volt, mert egyrészt ne ugráljon nekem a mozgó vonatra az orrom előtt pár rupit remélve, másrészt ne kövessen egészen a pályaudvar kijáratáig, mint valami állat. Értem én, hogy ő csak egy kis pénzt akar keresni, de engem akkor is zavar, hogy így ránk akaszkodnak, és emberszámba se vesznek. Mert én számomra az, hogy harmadjára sem értik meg, hogy nem kérünk riksát, azt jelenti, hogy engem, mint embert, le se szarnak, hanem csak és kizárólag a pénzem érdekli őket. Igazából csak ez az egy kölyök idegesített minket igazán, mert nagyon szorosan követett minket azután is, hogy kerek perec többször megmondtuk neki, hogy kopjon le. Volt valami igen idegesítő pimaszság a képében, a szeme sem állt jól, ahogy nézett ránk. Boldogok voltunk, mikor végre tényleg lekopott. Persze a mókának ezzel nem volt vége, sőt épp csak most kezdődött. A másik vonat, ami 5:10-kor indult Jaipur felé, pontosan ugyanaz a vonat volt, mint amivel két hónappal ezelőtt is utaztunk. Ez egyben azt is jelentette, hogy ugyanonnan indult, vagyis még valahogy át kellett jutnunk egy másik pályaudvarra, az Agra Fort-hoz. Hiába a késő éjjeli időpont, a pályaudvar előtt rengeteg autó- és bicikliriksás tanyázott, akik persze rögtön ugrottak a friss húsra, a két fehér turistára a furcsa táskákkal. Vagyis ránk. Nem túlzok, mert mértem GPS-el, 1km-en át követtek minket néhányan. Ekkorra már sikerült lealkudnom a 100 rupiról induló árat 30-ra, de miután megtettük a táv egy negyedét, úgy döntöttünk, hogy most már sétálunk. Ezt persze én már a 0m-nél is közöltem velük, de hát mit lehet tenni, ha egyszer minden áron el akartak minket kísérni egy darabon, és közben ajánlataikkal bombáztak? :) Ezalatt az egy kilométer alatt a Khajurahoi riksatársaink is megálltak nekünk: Egyszer csak egy riksa fékezett le mellettünk, és ismerős angol hang szólt ki belőle: „Do you need a ride?” – Arra most nem volt szükségünk, valahogy nem vágytunk egy újabb nyomorgásra, na meg nem is arra mentek, amerre mi, hanem a Taj Ganj-ra. Elláttuk őket a szokásos jótanácsainkkal a Taj megtekintését illetően (6:30, hajnalban, hogy ne legyen tömeg, nyugati kapu, kaját, laptopot bevinni tilos), és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát is, mert ez eleddig még elmaradt. „Aah, so you have a business card?” – Lepődtek meg, mire én mondtam, hogy dehogy is business kárd, ez kérem „Visiting Card” (Ázsiában így mondják), semmiféle bizniszt nem művelünk mi itt kérem, ez a nászutunk! :)

A séta kellemes volt Agrán át, miután eltűntek a riksások már csak néhány éjjeli teherhordóval találkoztunk, aztán félúton még megálltunk teázni egy utcai árusnál a rendőrökkel, majd egy koszos, alvó emberekkel teli bazársoron át kilyukadtunk a Fort sarkához, ahonnan már csak pár száz méter volt a pályaudvar. Bent az egyes peronon is végig aludtak az emberek, és nem sokkal később, hogy mi is leültünk, odakint eleredt az eső. Milyen jó, hogy nem ittunk meg mégegy teát, akkor bizony mi is megáztunk volna. A vonatunk hamar beállt, már valamikor 4 óra környékén, így felszállhattunk és elfoglalhattuk a helyeinket. Itt is, mint mindig, bőgették a ventilátorokat az indiai utasok, annak ellenére, hogy a hajnali levegő eleve hűs volt, és az egésznek semmi értelme nem volt. Ha van, használjuk, vagy mi ez az őrület? Ezt egyébként mindig csak a ventilátoroknál tapasztaltuk.

Teázás Pushpendrával és érmegyűjtés ékszergyűjtés helyett

Jaipurig talán egy órát sikerült aludnom az ülő helyzetben, merthogy ezen a vonaton csak ülőhelyek vannak. Jaipurban sikerült egy rossz kijáraton kijutni a pályaudvarról így megismerhettük a város egy új, még az eddig látottaknál is mocskosabb sarkát. Hogy a végén úgy döntsünk, elég ebből, és felültünk egy bringás riksára. Fél óra múlva már Pushpendranál voltunk a zeneiskolánál. Jót teáztunk és beszélgettünk ismét. Pushpendra aztán vállalta, hogy elszalad a hátizsákjainkért, mert azokat a barátainál tette le. Nekünk addig mutatott egy kis éttermet, ahol a pincehelyiségben újra élvezhettük a Dal Makhani lencsefőzelékre emlékeztető ízeit. :) Ilyesmi nem volt Dél-Indiában. Igaz, itt északon viszont a paratha az, ami teljesen más, és délen meg az ízlett jobban. Hiába, India nagy ország, és az államai között akkora a diverzitás, mint máshol országok, földrészek között. Kifelé jövet elcsípett minket egy muki, hogy ő meghív minket teázni. No fene, adjunk neki egy esélyt, miért ne. Nem mondom, hogy kár volt, mert mi nem csalódtunk, csak az emberünk, ugyanis egyenesen egy ékszerüzletbe vezetett minket, ahol rögtön kiborított elénk egy nagy doboz bizsut, és azzal büszkélkedett, hogy ő félig olasz – még az igazolványát is megmutatta! :) Hát jól van, ez remek, de mi, a nem baj, rögtön őszinték és egyenesek leszünk: nem szeretnénk ilyenekre költeni, hanem helyette inkább minél többet látni a való világból. Egy a legolcsóbb gyűrűdből nekünk plusz egy napot jelent a világ körüli nászutunkhoz, és mivel ez csak egy tárgy, ami elkopik, eltörik, ellopják, elveszik… Ugye megérted?! :) Viszont érméket szívesen „veszünk”, vagyis váltunk nálad papír pénzre, mert azokat viszont gyűjtjük! Nekünk most ez a hobbi, ez a szórakozás, ez az, ami belefér a büdzsébe, és mialatt gyűjtjük őket, még jól is szórakozunk. Végülis szereztünk néhány szép érmét, de a csalódottságuk leplezhetetlen volt, mert végül még a teáról is megfeledkeztek. :) Persze ezt szóvá nem tettük, csak sűrű köszönömök és viszlátok közepette távoztunk, mert tudtuk, hogy közben Pushpendra már biztosan vár ránk. És igen, nála kérés nélkül is kaptunk egy újabb kör teát, és a beszélgetésünk sem torkollt semmiféle kínos szituációba, mert Pushpendra az embert szereti bennünk és nem a pénzt a pénztárcánkban. :)
India nem rossz hely és az emberek nem rosszak, csak épp a turisták által kedvelt helyeken sokan elég keményen a pénzre mennek, és akkor még a durva átverős sztorikat, amiket hallottunk, nem is emlegettem. De megvan a másik véglet is, lehet találni igaz barátokat is, és őket nagyon meg kell becsülnünk. Ha ők nem lettek volna, ha őket nem találjuk meg, bizony lehet, hogy most keserű szájízzel gondolnék vissza Indiára. Így viszont: :) Köszönjük Nektek!!!

Vissza a Falra! Egyedül odafent a boldogságban

Mivel előző éjjel nem nagyon aludtunk, csak utaztunk, sétáltunk Agrában és harcoltunk a riksásokkal, eléggé le voltunk harcolva és ki voltunk purcanva. Kis hezitálás után úgy döntöttünk, hogy felmegyünk busszal Amerba, aztán meglátjuk mi lesz. Az lett, hogy Rahulék ismét nagyon szívélyesen fogadtak minket, és éppen, mint legelső látogatásunkkor, most is azzal kezdtük a náluk való vendégeskedést, hogy beájultunk egy a vendégeknek fenntartott szobájukba, és hosszú órákra elaludtunk. Ezen a napon nagyon már ki se mozdultunk, csak beszélgettünk kicsit a családdal és a főút melletti mobil ámlett árúst látogattuk meg, szinte már nosztalgiából. Próbáltuk kipihenni magunkat, mert tudtuk, hogy másnapra terveink vannak, amelyekhez hajnalban kell kelni.

Zita az elefántok házába ment át valamikor a napfelkelte időpontjában, én pedig futócipőt húztam. Várt rám A Fal eddig fel nem fedezett része. A nap mögöttem már ott vöröslött az ég alján, mikor megindultam felfelé a termetes lépcsőkön. Most a főúttól északra lévő, a város központjától ÉK-re található falszakaszra indultam fel. Ez rögtön meredeken kaptatott felfelé, a lépcsők tán fél méteresek is voltak, hatalmasakat kellett lépnem, hogy egyre feljebb és feljebb jussak. Futni nem bírtam, ahhoz még túl nyomott, álmos voltam, de talán még amúgy se ment volna ekkora lépcsőkön, azok után, hogy az idejét nem tudom megmondani, mikor futottam utoljára. Talán Goán… Nem, egyszer Keralán, Laciéktól is kimentem a partra! Ez a futás dolog sajnos ezen az úton leredukálódott a havi egy-két alkalomra. De hát ez van, élvezni kell ezt a keveset is! :) Most is ezt tettem, de még mennyire! A látvány leírhatatlanul fantasztikus volt. Ahogy értem egyre feljebb, úgy törpült el alattam a fal melletti mecset, melynek tornyai nemrég még a fejem felett magasodtak. Aztán a kilátás is úgy lett egyre szebb. Keletre a dombok között még köd ült a házak felett, dél felé pedig látszott a szemközti fal, amit a múltkor másztunk meg Zitával. Az erőd, mellette a kis tó, mögötte pedig a másik, a domb tetején lévő erőd, pedig egyértelműen uralták az egész látképet. Nekem mégis, valahogy az tetszett a legjobban, ahogy a szemközti fal kanyargott azon a kis hegygerincen, ami már önmagában is szép látvány lett volna.

Ahogy felértem a falszakasz sarkára, északra a távolban hőlégballonokat pillantottam meg. Bizonyára a napfelkeltét mutatták meg utasaiknak. Óóó, mi hány napig tudnánk utazni abból a pénzből, amit ők kifizettek a hőlégballonosnak azért a néhány percért… Amikor innen is éppoly szép a látvány, és még az is hozzájön az érzéshez, hogy a saját lábamon jöttem fel ide. Mégis, rajtam kívül csak egyetlen egy koreai emberrel találkoztam, őt leszámítva teljesen egyedül voltam a falon. Néha ilyenkor azt gondolom, nem a világ, hanem én vagyok a bolond, de aztán mindig újra eluralkodik rajtam az érzés, hogy nem így van. Valahol, valamikor nagyon elvesztettük a szép és a jó iránti érzésünket, és ez alól én sem vagyok nagy kivétel. Ha most visszagondolok kicsit az elmúlt hónapokra, és az utazásunkra, meg kell, hogy állapítsam, hogy a legszebb élményeink mind csupa olyan dolgok voltak, amiket, ha akarnánk se tudnánk megszerezni pénzért. De mérni sem nagyon lehetne őket pénzben. Bátorság, szeretet, tisztán látás, inkább ilyen dolgok kellettek hozzájuk.

A fal legtetején, ahogy az szokott lenni, most is egy kisebb bástya figyelt, innen tekinthettem körbe. Meglepetten tapasztaltam, hogy innen fentről, épp a szemközti bástya mögül kilátszik a Jaipur melletti tó, és rajta a vízi palota, sőt mind e mögött látni az elterülő nagyvárost is. Megint azt éreztem, amit már leírtam talán itt is, és amit annyiszor beszéltünk már a barátaimmal a Hármashatár-hegy körül futva. Mit keres odalent abban a nagy tömegben az a kétmillió ember? Mit kerget? Hogy sikerült ezt összehozni? Miért üres az erdő és miért nem járja szinte senki a hegyeket?

Lefelé menet talán még meredekebb volt az út, mint jövet, komolyan oda kellett figyelnem, nehogy megcsússzak, mert akkor bizony valószínű szépen megindultam volna lefelé. Lent a fal egy háztetőben végződött, és úgy sajnos nem tudtam továbbmenni nyugat felé, mert egy szakaszon le volt szakadva a lépcső. Ha nagyon kerestem volna, biztosan találtam volna a hegyen át egy kerülőutat, vagy ha átmászok magán a falon, de ezt nem tettem, mert amiért jöttem, azt már megkaptam, sőt már többet is. A nap már magasan járt, és az erőd mögül tudom, hogy szembesütött volna, így onnan fotózni már nem nagyon tudtam volna, meg aztán már meg is fáradtam egy kissé, és tudtam, hogy Zita talán már vár rám otthon. Így aztán megkerestem a lejáratot a falról. Az egyetlen, amit találtam, egy kis udvarba vezetett le. A kapu nyitva volt, így ki tudtam osonni, ezért aztán még magyarázkodnom sem kellett. Bár kétlem, hogy azért nagyon furcsán néztek volna, mert az udvarukban vagyok, itt ez nem gáz, inkább csak azért néztek volna, mert egy fehér ember van az udvarukban! :) Hazafelé először disznókon, majd teheneken át vezetett az út, majd amikor kiértem a főútra, több tucat elefánt jött szembe velem. Az elefántházakból igyekeztek az erődhöz, hogy dolgozhassanak, hordhassák fel a turisták párjait 900 rupiért az erődbe.

A lépcsős kútnál, kecskék között

Zita épp akkor érkezett vissza az elefántoktól, amikor én is a falról. Reggeli után együtt is elindultunk Amerba, hogy felkutassuk azt a bizonyos „Stairwell”-t, vagyis a híres lépcsős kutat. Menet találkoztunk egy elefánttal, akinek a lovasa éppen vásárolt valamelyik kis boltban. Az állatot úgy parkolta le, hogy az fejjel szinte bent volt a boltban. Mindeközben az elefánt gazdája nem volt a színen, így az egész úgy tűnt, mintha az elefánt maga szeretne valamit vásárolni. Ez számunkra olyan látvány volt, amin nem bírtunk nem mosolyogni. :) Aztán az se volt gyenge amikor az utcát egyszerre lepte el bringás, busz, autó, tehén, középen egy elefánt, és persze mindez az Indiában szokásos kavalkáddal fűszerezve.

A kutat egy kisebb bolyongás után megtaláltuk, és valóban lenyűgöző volt. Nem csak maga a lépcsőrendszer le a vízhez, hanem körülötte az épületek, a sarkokban a kis pihenők, a szomszédban a hindi templom, egy kis külső lépcsős torony, a távolban az erőd és díszes bástyái. Szóval ez is egy varázslatos hely volt, annak ellenére, hogy errefelé sem kószált sok féle nép. Közvetlen a kút mellett egy patakmeder található, ami természetesen tele volt hányva hulladékkal. A kúthoz már senki nem járt, növények nőttek a vízben, és még a kecskék sem mentek le inni olyan mélyre. Utóbbi állatok a semmiből tűntek elő, és úgy vonultak végig a területen, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Vicces egy kinézete van ennek a kecskének! :)

Visszafelé egy kis boltban szert tettünk néhány viszonylag ritka 10 rupis érmére, és megebédeltünk egy már ismert kis étteremben. Hazafelé a teás standok pénztárait kutattuk fel érmék után és találtunk néhány nagyon régi, nagyon egyedi pénzérmét. Jó szórakozás ez az érmegyűjtés, és Indiában különösen jól lehet művelni, mert rengeteg féle-fajta érme van, és ez államonként változik. Ugyanakkor a nagyon apró Paisa-sokon kívül mindent mindenütt elfogadnak. A Paisa-t a váltópénzt a nagyobb városokban már állítólag nem fogadják el, de vidéken még él, és működik. De egy érméből is van vagy 3-4 fajta, legalábbis volt, hogy nekünk sikerült találni ennyit.

Zita szőrén üli meg az elefántot – Séta az elefántok fürdőjéig

Mindezzel még mindig nem volt vége az Ameri kalandoknak, mert az elefántlovagolás még csak ezután jött. Zita ezt legutóbb félt megkérdezni, de most, lévén utolsó lehetőség, megkérdezte Rahult, szabad-e felülni Lácsmira? Zita először nagyon elkeseredett, mert Lácsmi gondozója azt mondta, délután Lácsmi Safarira megy, a hátán az újonnan érkezett, fizetős amerikai turistákkal, és ez Zita számára azt jelentette volna, hogy nem fog tudni felülni szeretett elefántjára, most már talán soha. A sors azonban nem így rendezte a dolgokat, mert Lácsmiról tudni kell, hogy a legnagyobb elefánt mind közül Rahul elefántházában, ami azt jelenti, hogy már az erdőben sem fér el a hátával az amerikaiakkal, mert egyszerűen túl magas, és nem fér át az ágak alatt! :) Vagyis nem Lácsmi megy velük a Safarira, hanem egy másik elefánt. Lácsmi fürödni megy, és Zita felülhet rá – magyarázta Rahul. Látnotok kellett volna Zitát, olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bőréből. Aztán pedig majd meg őrült Lácsmi hát szőrétől, merthogy Zita rövidnadrágban ült fel Lácsmira, és az elefánt hátán lévő vastag, erős szőrszálak nagyon szúrták Zita lábát. Persze ettől még végig fülig ért a szája Zitának, több kilométeren keresztül, merthogy az elefántok fürdőhelye nem ám a szomszédban volt, sétáltunk hozzá vagy 3km-t. Lácsmi meg én, merthogy Zita és a gondozó Lácsmin ültek.
Az elefánt nem autó, saját személyisége és akarata van, így történt, hogy egyszer csak letért az útról, és az út menti egyik fáról leszakított egy nagyobb darab ágat. Ezt aztán cipelte még magával egy jó darabig az ormányával, és közben észre se vettem, de szép lassan eltüntette róla a zöld részeket. Mind megette és már csak a vastag száraz ágat cipelte tovább, mintegy hóbortból. Az ág akkora volt, hogy ha olyat gondol, és valakihez hozzávágja, könnyedén meg is tud vele ölni valakit. Így keltünk át a Delhibe vezető kétszer két sávos főúton is, hogy aztán a túloldalt még jó 500 métert megtegyünk az elefántok fürdőjéig. Ez nagy műsor volt, mert itt több elefánt is volt, és voltak olyanok, akiket a gondozójuk csak úgy beengedett szabadon a vízbe játszani. Azok dörgölőztek egymással, vizet és sarat dobáltak az ormányukkal, lerombolták a tó partját képező sárfalat, vagy csak egyszerűen beledőltek az 1-2 méteres vízbe, és szemmel láthatóan nagyon élvezték az egészet. Lácsmi nem volt ilyen szerencsés, mert a gondozója folyamatosan nyúzta, és mindig azt akarta, hogy forduljon arra az oldalára, amelyikre ő szeretne. Rahul szerint ez nem jó taktika, mert előbb hagyni kell az elefántokat egy negyed órát, hagy élvezzék a szabadságot és játsszák ki magukat a vízben, és aztán lehet őket befogni és irányítani.

Csakhogy az elefántok nagyon élvezik a vizet és Lácsmi különösen akaratos még az elefántok között is, így lehet, hogy ha szabadjára engednék, órákba is beletelne, mire újra tudnának vele kezdeni valamit. :)

Visszafelé éppen ezért már nem elefántháton jöttünk, mert akkor valószínű lekéstük volna az utolsó buszt is Delhibe ezen a napon. Először sétáltunk, majd stoppoltunk. Egy motoros hamar felvett minket és eldobott minket Rahulékig. Ott lezuhanyoztunk, felmartuk a sok táskát, majd elbúcsúztunk és kisétáltunk a buszokhoz. A kezdeti káosz után 20 perccel végre megállt nekünk egy busz, amiben helyet kaphattunk elől a sofőr mellett. Még naplót is tudtam írni, amire igazán nem számítottam. Igaz, a nagy zötykölődés és a nem éppen ideális körülmények valószínűleg a minőség rovására mentek, de legalább haladtam kicsit a lemaradásommal. Már késő este volt, mire megérkeztünk Delhibe. A Chandannal megbeszélt helyen lepattantunk a buszról, majd kialkudtunk egy kevésbé fájdalmas árat Chandan otthonáig a riksásoknál. Fél óra alatt átrepített minket a fickó fél Dél-Delhin 80 rupiért, és ezt az árat még Chandan is megcsodálta.

Február 19-én reggel búcsúztunk el Chandantól és ezen az estén, április 18-án öleltük meg Őt újra. Pontosan két hónapig tartott az Indiai „hátizsákos” körutunk. Nehéz összefoglalni, ezért most nem is teszem meg! :D

A Taj Mahalnál töltött délelőtt után majdnem úgy döntöttünk, hogy lefekszünk aludni délután, de végül a menés mellett voksoltunk, és nem bántuk meg. Az útikönyv jelölt egy Fatehpur Sikri nevű helyen Agrától kb. 40km-re nyugatra. Megalkudtunk egy riksással a buszállomásig, majd ott megkerestük a megfelelő buszt, ami hamarosan elindult, rajtunk a fedélzeten. Egy órát robogtunk, mire megérkeztünk a másik buszállomásra. Itt gyorsan burkoltunk egy dált a közeli „étteremben”, majd bevetettük magunkat a bazár utcájának forgatagába. Volt ott minden, elsősorban rengeteg ember, kétoldalt pedig árusok. Mi voltunk csak ketten fehér emberek a tömegben, és ha nem láttunk volna jobbra felettünk magasodni egy hatalmas kaput, azt hittük volna, rossz helyen járunk. Fatehpur Sikrinek a rövid története annyi, hogy volt egyszer egy maharadzsa, aki a fejébe vette – ha jól emlékszem valami vallásos alapú látomás után -, hogy itt kell felépíteni egy új fővárost. Akkortájt csak pusztaság volt Fatehpur Sikri helyén, de aztán a radzsa parancsára szépen nőttek ki a földből a különböző épületek, templomok, na és persze paloták a feleségeknek. Mivel a fickó nyitott volt minden vallásra, volt neki a hindu mellett muszlim, és keresztény felesége is. Aztán a maharadzsa feldobta a talpát, és ezzel egy időben pusztulásnak indult a remekműve is, legfőképpen azért települtek el a környékről az emberek, mert nem találtak vizet.

Azt hittem, ügyesen alkudtam, közben…

Egy szűk sikátorban tudtunk feljutni az épületegyütteshez, amit rögtön egy nagy téren kezdtünk meg felfedezni. Voltak itt sírhelyek, és persze India elkerülhetetlen portékaárusai. Történt, hogy előző nap este nagyon belemelegedtem az alkudozásba, és vettünk két apró szuvenírt, barátoknak. Darabját 20-20 rupiért, és erre nagyon büszke voltam, mert valahonnan 100 körülről indult a licit. Még az eladó is megdicsért, hogy milyen kemény alkusz vagyok. Mert ahogy az a kézikönyvben meg van írva, többször kinevettük amikor magas árakat mondott, becsméreltük a termék minőségét, mondtuk, hogy máshol olcsóbb árat kaptunk már, és ami a joly-joker: többször elsétáltunk, hogy jól van, akkor hagyjuk. Végül úgy döntöttünk, hogy kettőt 40-ért megveszünk, de azért még egy utolsó próbaként úgy köszöntem rá a fickóra, akkor már talán negyedjére, hogy „Okay Sir, I’ll give you 30 as you want.” – Rendben Uram, akkor adok 30-at a kettőért, ahogy akarja! Persze ezt csak én akartam, így próbáltam trükközni, de ő ragaszkodott a 40-hez. Ám jó, legyen, belementem, és már csomagolta is a fickó a zsákmányunkat. Volt bennem egy apró tüske, hogy nem bírtunk lemenni 15 rupi per darabig, de azért büszke is voltam magamra, hogy 100-ról 20-ig levittük az árat. Aztán másnap itt Fatehpur Sikriben koppantam. Itt is hasonló árról indítottak, de az egyik srácnál végül sikerült elérnem – csak próba képpen – egy 5 rupis árat egy hasonló nagyságú és minőségű tárgyra. 10-ért még egy sokkal nagyobbat is megkaptam volna, persze egyik sem kellett, a nagyot nem is tudtuk volna hová tenni, a kicsiből meg már volt kettő nálunk. Ó, én balga! 5 rupiért megkaphattam volna, amiért 20-at adtam, és még azt hittem, hogy jól is jártam… :) Persze az egész csak a hiúságomnak fájt, a pénztárcánknak annyira már nem, ugyanis az 5 rupi kb. 23 forint, és a 20 sincs 90 magyar pénzt, tehát nem nagy összegekről beszélünk. :) De akkor is!!! :)

Hazudni szabad, ha jó célt szolgálsz vele (magadnak)?!?

A képeslapárus kölykökön akartam revansot venni. Szép Taj Mahalos képeslapokat árultak, tizenkettőt egy csomagban. Persze ők is 50-ről nyitottak, de én mondtam nekik mindent, hogy szegények vagyunk, kajára kell a pénz, és hasonlók. Már nem is tudom ki mesélte nekünk, hogy az indiaiak szerint, ha jó célt szolgálsz vele, szabad hazudni, és az alkudozás pl. ilyen. Ez persze erősen hibádzik ott, hogy ami nekem jó, az pont az alkudozásnál (is) másvalakinek rossz. Szóval szerintük – és az én értelmezésemben – ilyen erővel bármikor bárkinek fűt-fát össze lehet hazudni, ha azzal a saját javamat szolgálom. :) A vicces az, hogy ezt teszik is az indiaiak, és tényleg, szinte mindenki az élet rengeteg helyzetében. Általában csak apró lódításokról van szó, vagy talán csak elhallgatásokról, de akkor is, ez jelen van szinte mindenkinél, még olyan indiai barátainknál is, akiket amúgy szeretünk és becsülünk. Ez úgy látszik itt a mentalitás része és elfogadott. Jobb, ha mi is elfogadjuk, és ezzel együtt szeretjük Indiát – miközben résen vagyunk! :)

Na, de visszatérve a képeslapra, sikerült levinnem az árat az egyik kölyöknél 15 rupira, ám ez még nem volt elég, mert nem hogy csak sokalltam, hanem tudtam azt is, hogy nincs nálam ötös, és ha egyszer a kezébe nyomok két tizest, vagy egy huszast, én abból többet nem látok vissza egy rupit sem, nem hogy még ötöt. Dani mesélte, hogy ezek mennyire egyszerű gondolkodású népek: „ami a kezemben van, az már az enyém”, és nem ad vissza, hanem jobb esetben is csak azt mondja, vegyél még valamit tőle abból a pénzből. Ebből mi is tanultunk, és igazi suttyók lettünk. A buszon mindig kevesebbet adunk a jegyek általunk tudott áránál, mert már megtanultuk, hogy ha többet adunk, nem adnak vissza. A minap jártunk egy nyugatinak próbálni látszó kis szupermarketben. A pénztárgép érméknek szánt kis rekeszeinek nagy részében cukorkák voltak. Ezzel adnak vissza! :)

Na de megint elkanyarodtam azoktól a bizonyos Taj Mahal képeslapoktól, amiknek amúgy egy részét azóta már fel is adtuk. Ebből kitalálhattátok, hogy végül megvettük őket, méghozzá 10 rupiért. Amikor már kifelé tartottunk az egész komplexumból, újra megláttak minket, és odajöttek hozzánk. Én mondtam, hogy 10-ért hajlandó vagyok vásárolni srácok, mire az egyik, aki már megismert, sértődötten kifakadt, hogy egy órával ezelőtt még azt mondtam, hogy 12-t adok a lapokért. Persze mondtam, hogy az már elmúlt, de ezzel nem volt vége, mert elkezdődött közöttük egy szó szerinti harc, azért, hogy melyiküktől vegyük meg a képeslap csomagot. Utólag megtudtuk, hogy vevők lettek volna a srácok egy barterra is a tegnapi Taj Mahal-os belépőinkért, tehát „ingyen” is megszerezhettük volna a lapokat, de jobb hogy nem tettük, mert biztos, hogy valami disznóságot tettek volna a használt belépőinkkel. Eladják tudatlan turistáknak, lekaparva a dátum pecsétjét, vagy valami hasonló…

Séták Fatehpur Sikri körül

Na, de szóljunk már végre magáról Fatehpur Sikri-ről is. A belépős részekre nem mentünk be, de szépen körbesétáltuk az egész létesítményt a naplemente előtt, és így sok szépet láttunk. Hátul egy karavánszeráj mellett egy nagyon érdekes tornyot fedeztünk fel, és egy „elefántos kaput”. Ide előzőleg pénzért próbáltak minket elvezetni, persze mi nem hagytuk magunkat. Mire visszaértünk a főbejárat melletti parkolóhoz, eltűnt a tömeg, így örömmel fedeztük fel a szinte már üres udvarokat. Szemközt egy tetőn egy kutyát vettünk észre, nagy természetességgel sétált a cserepeken, mintha az lenne az otthona. Újabb a turisták által nem járt területekre tévedtünk, és ezt nagyon élveztük. Csak helyiek ültek itt-ott a fák alatt, beszélgettek és csodálták a naplementét. Mi is felmásztunk egy tetőre, ahonnan olyan kilátás nyílt a maharadzsa valamelyik feleségének palotájára, amilyet még a fizetős vendégek sem láthattak. Nagyon élveztük ezt a felfedezőkörutat, és igazából örültünk, hogy nem adtunk ki több száz rupit a belépőért. Hazafelé a bazársoron vettünk néhány „ámlett”-et, vagyis omlettet, hagymás sült tojást kenyérrel. A buszállomás üres volt, amitől először megijedtünk, mert néhány kölyök egy motoron azt mondta, nincs már több busz. Persze ők szívesen kivisznek a főútig, ahol még találunk buszt. Aha, persze, és gondolom ezért pénzt is kértek volna… Mert közben Zita megtudta az állomásfőnöktől, hogy csak lódítottak és a busz valójában 10 perc múlva itt lesz és rögvest indul is. Hazafelé az agrai állomásról stoppoltunk a városon belül, mert nem tartottuk jó árnak az 50 rupit néhány kilométerért. Az első ezer métert még lesétáltuk, aztán egy keresztény bácsika megállt nekünk a fehér kis autójával, és bár egy szót nem beszélt angolul, de olyan boldog volt, hogy segíthetett nekünk, hogy azt látnotok kellett volna.Este a szállodánkban nem volt víz a folyosói zuhanykabinban, ezért a szomszéd szobában lévő német pár fürdőszobáját kértük kölcsön kétszer öt percre. Cserébe míg tusoltunk, ők megnézték a mailjeiket a netbookunkon és elláttuk őket az összes okossággal, amit az elmúlt másfél napban szedtünk fel a környékről: hogy a Joney’s-ban érdemes enni, és hogy mit, valamint hogy a Taj Mahal-hoz hajnalban érdemes menni, állatok és étel nélkül.

Lehet, hogy most néhányotoknak azt jött le a mai írásból, hogy egy végtelenül smucig alak vagyok, mert még ezekkel a szegény indiaiakkal is állandóan alkudozom a filléreken, de ha van is ebben igazság, azt azért hozzátenném, hogy ha minden szavukat mindig elsőre elhinnénk, ezen a napon pl. túlhaladtuk volna a napi büdzsékeretünket, de talán meg is dupláztuk volna, így viszont belül maradtunk. Ha pedig valakinek van pofája elsőre 100-ért kínálni valamit, amit kevesebb, mint 5-ért szerzett, akkor én egyáltalán nem érzem magam pofátlannak, amikor lealkudom 20-ra, hiszen még így is bőven keresnek rajtunk. :) Lehet, hogy kicsit suttyó vagyok, de akkor az indiai barátaink igazi országos suttyók! :) De ez nem baj, már írtam, hogy így kell szeretni őket. És mindig, minden gyanús szavukat megkérdőjelezni, és kőkeményen alkudni!!! Ez is egy lecke, megtanulni mindig kiállni az igazunkért. Ebben erősen érzem, hogy már fejlődtem általuk.

Indiai vonatos élmények

Delhiből Agrába hajnalban indultunk. Chandan volt olyan rendes, és kikísért minket egészen a vonatig. Ott aztán akkora tömeg tolongott a vagonok ajtóinál, hogy azon még ő is meglepődött. Iszonyatosan furakodtak az emberek, mi még ilyet elképzelni sem tudtunk volna, ha nem látjuk.

Egymást nyomták befelé, nem is értem hogy kaptak levegőt akik legbelül voltak. Pár percre reménytelennek tűnt a felszállást, de aztán előkerültek valahonnan rendőrök és a tömeg nagy része szépen leszállt a vonatról. Ekkor már fel tudtunk szállni, de még így is óriási volt a tömeg, csak úgy tudtunk odaférkőzni az ülőhelyeinkhez, hogy a táskáinkat a fejünk tetején vittük. Így fértünk át az emberek között. Mint azt egy utastól megtudtuk, a tömeg nem fért fel az előző „passanger train”-re, amire jegyük volt, ezért megpróbálkoztak a következő vonattal, a miénkkel. Az övék egy olyan típusú vonat, ahová valószínűleg annyi jegyet adnak el, amennyit az emberek vesznek. Hát most annyit vettek, hogy pár százan nem fértek fel. Pedig ügyes technikáik vannak, és biztos vagyok benne, hogy ha lenne világverseny a „hányan férünk fel egy vonatra” sportban, akkor India ott lenne az elsők között. A mi vonatunk persze ülőhelyes volt, de ez nem akadályozta meg a tömeget abban, hogy vissza ne szálljanak a vagonokba miután a rendőrök odébbálltak. A vonat úgy indult el, hogy közben kétségbeesett emberek próbáltak az ajtók melletti kapaszkodókba – vagy talán még az abban kapaszkodó embertársaikba is – belecsimpaszkodni. Szinte végig nyitott ajtókkal közlekedte végig a néhány órás utat a vonat. A kétfős ülésekre hárman-négyen ültek, és a háromrészesekre négyen-öten. A miénkre is. Persze nem jutott eszembe megmutatni a jegyeinket, hogy megkérjem őket, tartsák fent kettőnknek az elméletben három személyes ülés kétharmadát, mert mi ezért fizettünk. Valószínű bunkó nyugatinak néztek volna. Ahogy én is csak úgy pislogtam, hogy hogyan bírnak ők így meglenni egymás hegyén-hátán. Ennyit a vonatútról. :)

Freedom Fighters

Az agrai pályaudvaron rögtön meg is vettük a jegyeinket tovább, Jaipur felé. Ez is egy hajnali vonat volt, és eredetileg másnap hajnalban akartunk továbbmenni, de azon a vonaton már nem volt helyjegy, ezért egy nappal későbbre toltuk az indulást. Ennek utólag nagyon örültünk, hogy így alakult, mindjárt meglátjátok miért. Ennél a jegypénztárnál szembesültünk először azzal a ténnyel, hogy az indiaiak nagy többségének a sorban állásról sincsenek fogalmai. Csak úgy tömörülnek az apró ablak körül, és akinek hosszabb a keze, az tudja először odaadni a kitöltött vonatjegy kérelmi lapját az alkalmazottnak, akit szemmel láthatólag egyáltalán nem zavar ez a káosz. Ez már csak azért is furcsa, mert legjobb tudomásom szerint az angolok uralták itt az egész szubkontinenst egy jó darabig, és ők viszont kifejezetten szeretnek sorban állni. (Állítólag a Titanic-on azért haltak meg arányaiban sokkal többen angolok, mert sorban álltak a mentőcsónakokhoz, miközben pánikba esett amerikai társaik elfoglalták azokat) Szóval ezt a dolgot nem teljesen értjük, de ha van tippetek, hogy ezt miért nem sikerült eltanulniuk az indiai barátainknak az angoloktól, írjátok meg! :)

Végül találtunk egy másik ablakot, ahol a különböző kivételezett egyének állhattak sorba. A felsorolás nem csak minket, külföldieket, hanem a “Freedom Fighter”-eket, vagyis a szabadságharcosokat is tartalmazta. Ezen jót mosolyogtunk, mert ezt a szót így angolul nem nagyon láttuk még leírva. Nálam ez a szó így angolul elsősorban mást jelent, mint klasszikus szabadságharcost. Az én fejemben a “Freedom Fighter” egy olyan személy, aki szabadon gondolkodik és cselekszik, nem ragaszkodik minden, a társadalomban szokásos tevékenységhez és gondolkodásmódhoz. Lesz@rja, ha hülyének nézik, amiért nem keres pénzt éjt s nappal, nem épít karriert, és nem hajtja a malmát egy olyan rendszernek, amelybe beleszületett, de nem teljes egészében ért egyet minden részletével. Inkább más, új utakat keres, de tudatos, és békés harcos, nem kötözi magát fákhoz, és nem jár tüntetésekre, de mer változni és változtatni, és mer erről beszélni. Elfogadó, de ugyanakkor lázadó típus is, aki pozitívan áll a világ dolgaihoz, de ugyanakkor kritikus is, mert szereti a dolgokat több oldalról megvizsgálni. Élvezi az életet, és mindezt felelősséggel teszi. Próbál egy szebb világot látni, élni és teremteni.

Mi azért álltunk be a sorba, mert a “Foreign tourist” is ki volt írva. :) Nem sorolom magunkat az előbb leírt kategóriába, noha azt nem tagadom, hogy törekszünk ilyen emberek lenni.

Olcsó szállodavadászat Taj Ganj-ban

Agrában a következő küldetésünk az volt, hogy valahogy el kellett még jutnunk egy olcsó szállodába. Volt egy ismerősünk rokonokon keresztül, akit fel is hívtunk, de az ő szállodájában 600-tól kezdődtek az árak, ezért az szóba sem jöhetett. Kaptunk tőle viszont egy tanácsot, hogy menjünk a „Taj Ganj” nevű helyre, ott fogunk találni szobát 150-200 rupiért. Na igen ám, de a tuktuk-osok is el akartak kérni 100 rupit azért a nyavajás 5km-ért Taj Ganj-ig. Persze mi elsétáltunk ettől az ártól, és lám, egy bicikliriksás pár száz méterrel odébb hajlandó volt minket elvinni 40-ért.Az ajánlott szállodában már csak 500 rupis szoba volt, de azt mondták, próbálkozzam pár hotellel odébb. Zita a táskákkal az első szálloda aulájában maradt az útikönyvet bújva, én pedig sorra jártam a hoteleket. A legolcsóbb szobák már mindenütt foglaltak voltak, és sehol nem kaptunk szobát elfogadható áron. Mindenütt négy-ötszázért voltak csak szobák, és amikor kérdeztem a 150 rupis szobákat, mindenütt azt mondták, hogy „No Possible”. Én ettől vérszemet kaptam, és visszaválaszoltam nekik, hogy „No Sir, In India, Everything is Possible!” – ez amúgy tipikusan az indiaiak szövege, mindig ezt kapjuk meg, ha rajtunk csattan az ostor valamilyen ügyben, vagy ha valamilyen számunkra furcsa dologra rákérdezünk, hogy ez mégis hogy lehet, hogy így van. Hát most ők is megkapták, és én addig jártam a hoteleket, amíg végül az egyik helyen le nem tudtam alkudni egy apró egyágyas kis lyukat 150-ig. Megvolt a diadal, szaladtam vissza Zitához, becsekkoltunk és felcuccoltunk, majd mentünk ki a városba.
A Taj Ganj (ejtsd: Tádsz Gándzs) közvetlen a Taj Mahal tőszomszédságában kiépült városrész, és a Taj-hoz közeli része igazi “turistagettó”. Szállodák, éttermek, boltok, szuvenír árusok armadája. Mi ennek a közepén laktunk. Mellettünk egy kis téren egy politikai buli készülődött, volt egy színpad, meg egy csomó szék előtte, és itt összegyűlt egy csomó ember, mindenhol és mindenkinél ugyanolyan zászló volt (indiai, középen egy tenyérrel), és a színpadra sorra mentek fel az emberek, politikusok és polgárok egyaránt, mindenki mérgesen beszélt és kiabált, a tömeg pedig örült nekik. Mi viszont annyira nem örültünk, mert az egészet ki is hangosították szerte a városrészben. A villanyoszlopokra kürt alakú hangszórókat szereltek, és az egész rendszert összekötötték, mindezt egy igen hangos és büdös generátor hajtotta meg, ami pontosan a szállodánk előtt üzemelt. De igazából csak a hangosítással volt a baj, mert ezek a hangszórók igen magas hangon, nagy erővel ordítottak, szerte a környéken minden utcában. Pont arra vágytunk, hogy bármerre is megyünk, politikailag felmérgesített emberek hindi ordibálását hallgassuk kihangosítva! :) Hogy egy kültéri politikai gyűlést hogyan szabad kihangosítani egy fél városban, azt ne kérdezzétek, mert erre most én is csak azt tudom válaszolni, hogy „In India, Everything is Possible”! :) Persze nem tudtunk mit tenni, elfogadtuk a dolgot, még ha furcsálltuk is hogy mindezt India elsőszámú nevezetességének tőszomszédságában teszik. Örültünk, hogy azt ígérték, estére abbahagyják.

Megkérnék minden Kedves Olvasót, hogy ne kezdjen politizálásba a kommentekben, ne nyilvánítson semmilyen véleményt egyetlen párt mellett vagy ellen sem! Nagyon köszönöm!

A Taj Garden

Egy tetőteraszra mentünk fel thálit enni. Innen is hallatszott a politikai rikácsolás, de látszott a Taj Mahal is, és ez mindent feledtetett velünk. A tháli egy nagy tál étel, és a tálnak általában sok része van, mindegyikben különböző friss zöldségek, főzelékszerű dolgok. A klasszikus tháli arról híres, hogy megveszed, és annyiszor kérsz után, ahányszor csak akarsz. Ezt a turistagettókban úgy védték ki, hogy az étlapon úgy szerepel, hogy „Fix”, vagy „Limited” tháli. A vidéki, eldugott, igazi vendéglőkben pedig a legtöbb helyen működik az ingyen repeta, és nem csak a thálira, hanem más ételekre is. Van, hogy kérned se kell, hozzák és öntenek még egy kicsit a tányérodra, ha látják, hogy üres.

Ahogy lehűlt az idő, elmerészkedtünk távolabb is. A naplemente egy Taj Park nevű zöldterületen ért minket. Ide kellett egy kis belépőt fizetni, de ezt megléptük, mivel vágytunk a zöldbe és a nyugalomba. Persze otthoni szemmel nézve a „Park” csak egy koszos sisnyás volt, ám ez most mégis szép és jó volt nekünk, mert itt még ez is jónak számít. És végül találtunk is egy még a mi szemünknek is szép, rendezett rétet, ahol a Zitában lakozó, soha el nem tűnő gyermek csúszdázhatott egyet, és ahol egy padról csodálhattunk a távolból Taj Mahalt.

Anno amikor még csak álmodni kezdtük el ezt az utat, ez volt az első pont, amit kitűztünk egy térképre. Mert ide el kell jönnünk! – gondoltuk. És most itt ülünk, közel a Tajhoz, tudva, hogy holnap reggel bemegyünk, és megnézzük a lehető legközelebbről is. Ekkor nem is maga a Taj nyűgözött le minket, hanem az érzés, hogy megvalósítottuk azt a kezdetben még számunkra is eszement őrültségnek tűnő tervet, amit megálmodtunk magunknak. Ez jó érzés volt. Jó volt visszagondolni arra az útra, amit idáig megtettünk. Ez már mind bennünk él, és akárhányszor csak eszünkbe jut bármelyik a sok kedves ország, történet, táj vagy ember közül, szerencsésnek és gazdagnak érezzük magunkat, hogy mindez megtörtént velünk.

Na, de elég legyen a nyálas szövegből, kivehetitek a lavórt a számítógép alól, abbahagytam! :)

Bejutásunk és a Taj Mahal története

Másnap reggel hajnalban keltünk, mert több embertől is hallottuk, hogy ha el akarjuk kerülni a nagy tömeget, akkor nyitásra kell odamennünk a Taj Mahalhoz. Ez már csak azért is tetszett nekünk, mert a nyitást 6:30-ra ígérték, ami azt jelentette, hogy a napfelkelte még a Taj Mahal udvarában fog megtörténni velünk. Ez persze nem ment olyan simán, mint ahogy sok minden nem megy simán Indiában. Igazából már csak akkor lepődünk meg ebben az országban, ha valami úgy történik, ahogy várjuk. :) Reggeli után odamentünk 6:15-re a főkapuhoz, ami zárva volt. Felvilágosítottak minket, hogy reggel csak a nyugati kapun lehet bemenni. Aha, oké, hát átsétálunk. 6:30-kor megpillantottuk a jegypénztár előtte hatalmas sort. De volt egy másik ablak is, ahol egy darab ember nem állt. Zita odasietett, és legnagyobb ámulatomra két belépőjeggyel tért vissza. A helyieknek fenntartott ablakhoz ment oda, de olyan szépen mosolygott, hogy ott is kapott jegyet. Beálltunk a hasonlóan hosszú sorba, ami a kapukhoz vezetett. Vagyis sorokba, mert négy sor volt: indiai nő, indiai férfi, külföldi nő, külföldi férfi. Hamarosan ki kellett szaladnom a sorból, mert a gyorsan szerzett jegynek annyira megörültünk, hogy elfelejtettük átvenni a jegyhez járó fél literes vizet és a cipőzsákot, ami kötelező a Taj Mahal épületébe lépéshez, ha nem akarunk mezítláb bemenni. Hétkor kinyitották a kapukat, és negyed órával később, amikor odaértem a biztonsági őrhöz, kiderült, hogy se a kaját, se a netbookot, se a festőkészletet, se a Kindle-t, se az állatokat nem szabad bevinni a Taj területére. Ezek mind a kis vászonszatyorban lapultak nálam, ezért aztán visszafordítottak. Úgy gondoltuk, hogy tök jó lesz majd leülni egy kicsit a Taj előtti park valamelyik nyugodt sarkába, és elmélyülni, nekem esetleg naplót írni, Zitának pedig festegetni.

Persze ez nem az a hely, és nem az az idő volt, amikor ezen tervek meghiúsulásának szabadott volt elrontani a jókedvünket, ezért ezt nem is hagytuk, hogy megtörténjen. Ellenben én gyors léptekkel elindultam a cókmókkal a szállodánk felé, miközben a Kindle-n tárolt útikönyv Taj Mahalra vonatkozó részét gyorsan kiolvastam.

Megtudtam, hogy a Taj Mahalt a világ 7 csodája között emlegetik, és hogy Shah Mahal császár építette a harmadik feleségének sírhelyül. Az asszony, aki a 14. gyermek szülése közben vesztette életét állítólag a császár kedvenc felesége volt és a halálától a császár annyira megrendült, hogy egy éjszaka alatt megőszült, majd kiadta parancsba a monumentális emlékmű építését. A munkálatokban 20 ezer ember vett részt és 1653-ban készült el az óriási fehérmárvány épület. A császártól később a fia átvette a hatalmat, és apját a közeli Agra Erődbe záratta, aki aztán már csak annak ablakán keresztül csodálhatta remekművét, mert ott halt meg. Állítólag csak legenda, hogy a császárt a fia azért záratta be, mert volt egy olyan megalomán terve, hogy a folyó túloldalán felépítteti a Taj Mahalnak a fekete mását, a saját sírhelyének. Hogy ebből mi igaz, nem tudjuk, de az tény, hogy ma a császár teste a felesége mellett fekszik a Taj közepén, a folyó túloldalán pedig csak egy park van.

A Taj Mahal testközelből – Napfelkeltével, mókusokkal

Én pedig így kiokosodva visszafelé már futólépteket tettem, hogy minél előbb a Zitámmal csodálhassam a felkelő nap fényeit azon a bizonyos fehérmárványon. A futás köztudottan boldogságormokat termel, különösen azon egyedek testében, akik úgy szeretnek futni, mint én. Így történhetett, hogy végül még vidámabb lettem mire megérkeztem, mint mielőtt elindultam. Zita már bejutott ekkora, az „előtér” udvarban várt. Megöleltem és felkaptam, majd indultunk együtt a kapu felé, aminek a túloldalán már fénylett a Taj. Zita megvárt a kapun átkeléssel, így egyszerre pillantottuk meg teljes pompájában az épületet. Szép volt! :) …és pár perc múlva még szebb lett, amikor a nap jobban megvilágította. Amikor beléptünk a Taj kertjébe, még viszonylag kevés ember tartozkodott ott, ezért szemtanúi lehettünk annak, ahogy mi emberek “kiüldöztük” a pár perce még csenges és nyugodt kertből az állatokat. Ezt én próbáltam lencsevégre kapni, több-kevesebb sikerrel. Szerintetek is nagyon únhatja már ez a mókus  a Taj Mahalt?! :)

Reggel fél nyolctól délelőtt 11-ig bent voltunk a Taj Mahalnál, és ezt nagyon élveztük. Ha már 750 rupiba került fejenként a belépő, legalább legyen jó, nem? :) Ez nekünk sikerült, olyannyira, hogy egyöntetűen úgy véljük, megérte bemenni, holott ez igazán nagy összeg számunkra, és talán még soha sehol nem fizettünk ennyit belépőért ezen az úton. Örültünk, hogy reggel érkeztünk, mert később tényleg zavaróan nagy lett a tömeg, és bár elsőre még reggel is soknak tűnt a látogatók száma, később valóban rengetegen lettek, és eltűnt az a meghittség, ami reggel azért még megvolt. Ráadásul reggel még nem voltak bekapcsolva a szökőkútnak, így akkor még volt lehetőség a Taj-t lefotózni a tükörképével együtt.

Ahogy bekapcsolták a szökőkutakat, a zavaros vízben már nem látszott semmi a Tajból. Ez most egy nem olyan sarkos példa rá, de Indiában különös igaz a mondás: Amit ma megehetsz… és megtehetsz, megvehetsz, azt Indiában pláne ne halaszd későbbre! Mert elmegy, elfogy, megszűnik, elviszik, kikapcsolják, koszos lesz… :)Szóval örömködtünk és fényképezkedtünk sokat a kertben, és közben egyre közeledtünk a Tajhoz, ami egyre fakóbb lett, ahogy a nap magasabbra tört az ég aljáról. Jövet idáig már több múzeumban is láttunk élethű elefántcsontból maketteket a Taj Mahalról, és most, hogy élőben láttuk, a makettek után egy kicsit a valódi is úgy tűnt, mintha elefántcsontból vagy legalábbis egy másik anyagból lenne, ami nem márvány. Különösen a tornyok hatalmas márványtömbjei tűntek apró „lego” darabkáknak. :)

Sok panorámaképet is készítettünk, köztük olyat is, aminek a bal szélén „ugrunk”, a jobb széle pedig időben jóval később készült, a két képet pedig egy szoftverrel illesztettük össze. Láttunk nagy madarakat körözni a kupola körül, és megcsodáltuk a Taj múzeumot is. Odabent magában a mauzóleumban talán ha negyed órát töltöttünk, mert a terem önmagában nem nyújtott akkora élményt, mint kívülről, távolabbról csodálni a monumentális épületet. Reggel még az épületben sem volt tömeg, annyit időzhettünk nyugalomban odabent, amennyi jólesett. Viszont amikor leléptünk a hegyszínről 11 óra körül, már el tudtam képzelni, hogy az van odabent, amit Gábor is mesélt: síppal terelik, sürgeti körbe a népet az őrök, hogy haladjanak gyorsabban, hogy más is bejuthasson.

Egy szó mint száz, ha a Taj Mahal szeretnétek látni, és megtehetitek, kora reggel menjetek be! Nekünk nagy élmény volt, nem hittük volna, hogy ennyire élvezni fogjuk. Nem mindig szoktunk odalenni az előzőleg szépnek gondolt turista attrakciókért, de ez most valóban magával ragadott minket. Persze ehhez lehet, az is hozzátartozott, hogy 8000km tettünk meg kerékpáron, mire eljutottunk idáig. :) De nem szükséges ilyesmi ahhoz, hogy bármit is élvezzen az ember, 8000, vagy 80, mindegy, Te döntöd el, hogy értékeled-e, ami a hátad mögött van, amit megtettél.

Bucó, Nyuszi, Malacka és Bulcsú a Taj Mahallal

Miután kijöttünk, beültünk a kedvenc helyünkre, a Joney’s Restaurantba, ahol miközben finom és olcsó ételeket ettünk, a netbook minden erőforrását lekötve izzadt a panorámaképek összeillesztésén. Aztán felmentünk egy tetőteraszra is, ahonnan ráláttunk a Taj-ra, és ahonnan skype-oltunk Edittel, a sógornőmmel. Mivel ekkorra Magyarországon még csak reggel volt, nem volt más online, csak Edit a kisbabával. :) Hallhattuk az ekkor (február 20-án) már 3 hónapos és 6 napos Bálint hangját is, ami nagy öröm volt nekünk, különösen egy ilyen szép napon. Bár skype-on nem értünk el mást, de nem feledkeztünk el a többi szerettünkről sem. Egy kisebb állatkert utazik velünk már Magyarország óta, mindegyikük megvan a története, és mindegyiküket kötjük valakihez, vagy valakikhez. Bucóról, Nyusziról, Malackáról és Bulcsúról sokszor megfeledkeztünk, és kevés fénykép készült velük, de most mind előkerültek, és lefotóztuk őket is a Taj Mahallal. Bevinni a Tajhoz nem tudtuk őket, mert mint már írtam, állatokkal sem szabadott bemenni, ezért jöttünk fel velük ide a tetőre. Nem írunk és szólunk sokat róla, de mindkettőnknek hiányzik a családunk és a baráti társaságunk. Ezzel a két képpel jeleznénk, hogy nem felejtettünk el Benneteket, sokat gondoltunk Rátok! :) Képzeljétek magatokat a padon középre, kettőnk közé!