A Yosemite völgyből nagyon nehezen indultunk el, nagyon megszerettük ezt a helyet. De azt is tudtuk, hogy máshol éppilyen szép vagy még szebb lehet, ezért utolsó este pakolni kezdtünk, majd reggel folytattuk a sátorfánk fölszedését. Ez lassacskán ment, sok holmink van, nálam még hagyján, hiszen nálam néhány nagy holmi van, de Zitánál sok apró, ezért neki nehezebb pakolnia.

26 ezer kilométer

Azért elkészültünk valahogy a délelőtt folyamán, és még két másik túrakerékpárossal is sikerült eszmét cserélni, valamint néhány holmit az utolsó pillanatig tölteni a mosdóban lévő konnektorokról.

Nem indultunk el egyből kifelé a völgyből, mert még nem sikerült jó fotókat készítenünk ezekben a reggeli fényekben amikor a Nap szépen megvilágítja a völgy északi oldalában magasodó sziklafalakat, és a vízesések vízesését, a Yosemite Falls.

A Yosemite Falls, végre teljes pompájában – teljes fényárban :)

Ezt most pótoltuk, gurultunk egy néhány kilométeres kört a völgy közepében, és közben meg-meg álltunk ismét megcsodálni ezt a gyönyörű tájat, amelyben 5 napig laktunk. És most végre árnyék nélküli fotókat is sikerült lőni, ezt kihasználva egyben a 26000km-t is megünnepeltük. Ezt valahol felfelé jövet kellett volna, ha méterre pontosak akartunk volna lenni, de akkor volt nagyobb bajunk is ennél, és azt is sejtettük, hogy itt jobb hátteret találunk majd a 26 ezres fotóhoz. :)

26!

Miközben ezt a képet komponáltuk, egy magyar páros észrevett minket és odajöttek köszönni. :) Ők egyébként nem az első magyarok voltak a Yosemiteben, előző nap is leszólított minket a gyalogos hídon egy férfi, aki a párjára várt épp. :) Kicsi a világ, és tele magyarokkal. :) Nekünk pedig már csak 14 ezer kilométer van hátra hazáig. Repül az idő és repülnek vele a kilométerek. Furcsa, de ez már nem tűnik soknak. :) Pedig azért még van hátra bőven.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A fényképezkedés után még megcsodáltuk a patakot is utoljára, aztán elindultunk kifelé a völgyből.

Otthon egy pickup platón és turisták tömege, akiket egy nyerges vontató húz végig a tájon

Láttunk egy érdekes lakókocsit, amit egy pickup tetejére szereltek fel, aztán pedig egy útszéli pihenőhelyen egy zöld kamionnyi turistát.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Viccesen néztek ki, ahogy a hosszú járgány elejében előttük ült velük szemben egy kalapos ranger és osztotta nekik az észt. Meg hogy az egészet egy nyerges vontató húzta. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egyébként nem véletlenül álltak meg itt, pár métert a patak felé sétálva gyönyörű kilátás nyílt a völgyre.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nincs az a meredek, amit ne lehetne leküzdeni egy kis Nutellával :)

Innen már csak pár kilométer volt az elágazás, ahonnan elindult a fölfelé menetelünk

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tudtuk, hogy innen most 10km meredek fölfelé vár ránk, olyan meredek, amilyen aztán sehol máshol nem lesz később a hágóig. Erre próbáltunk fizikailag és lelkileg is felkészülni, elvégre az előző nagy fölfelé mindkét értelemben megviselt minket kicsit. Most pozitívan csalódtunk magunkban. Bár már javában tűzött a délutáni nap, mi mégis szépen és viszonylag kényelmesen haladtunk fölfelé. Úgy látszik sikerült kipiheni magunkat és az az előző gyengeség, amikor stoppolnunk is kellett, már a múlté. Szépen haraptuk a fölfelét, jól haladtunk, kisebb alagutakat kereszteztünk, balra tőlünk szakadék volt a korlát túloldalán, jobbra pedig sziklafal magasodott fölénk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egy pihenőhelyen megálltunk szusszani és a tájat álló helyzetből is megcsodálni. Ekkor állt meg mellettünk Thomas Chicagoból, hasonló okokból: nekik az autó fékeit kellett pihentetni a lefelében. Thomas első üdvözlő kérdésére kicsit pimaszul válaszoltunk. Kérdezte, hogy “Are you biking around?” vagyis hogy biciklizünk-e a környéken? – Erre mi azt válaszoltunk, hogy nem, nem, mi sznorkellingezni jöttünk. :) Persze ő csak köszönni akart ezzel és valahogy beszélgetést kezdeményezni, tehát nem voltunk vele igazságosak ezzel a pimasz válasszal, de ő vette a lapot, nem vette magára, annyira nem, hogy ivóvizet és élelmet ajándékozott nekünk. A néhány zöldség és gyümölcs után mégegyet fordult az autótól és egy félig teli üveg Nutellával tért vissza! Ez volt a Jolly Joker! :) Később hála az égnek írt nekünk egy e-mailt, amire válaszolva meg tudtuk köszönni a kedvességét, és el is tudtuk küldeni neki ezt a videót, amit neki dedikáltunk:

Ugyanis az egész videó ötlete néhány kilométerrel feljebb, egy hosszabb alagút előtti pihenőhelyen úgy jött, hogy megkívántuk ezt a bizonyos Nutellát, és mivel volt is nálunk még pár szelet kenyér az előző napokról, lakmároztunk is belőle egy jót az út jobb oldalán lévő fák árnyékában. Mindeközben a túloldalt a korlát mellett a napon az állványra felállítottuk a timelapse kamerát, ami bőszen kattogtatta a képeket minden másodpercben. :) Köszönjük a Nutellát Thomas, nélküled ez a videó nem jöhetett volna létre! ;)

Háromezer éves fák árnyékában

Az alagút után megváltozott a táj, az út ugyanolyan meredek maradt és mi ugyanolyan töretlenül haladtunk fölfelé rajta, de a táj már kevésbé volt kitett és kevésbé volt fákkal borított. Vihar vagy erdőtűz tarolhatott itt nemrég, messze elláttunk a távolba a fák hiányában.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Feljebb beértünk ismét az erdőbe, ahol néha már árnyékot is élvezhettünk hosszabb-rövidebb ideig.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az elágazásnál, ami egyben a 10km-es meredek szakasz végét is jelentette, feltöltöttük vízkészleteinket és vettünk egy csomag kenyeret, illetve egyet az utolsó, félig rohadt hagymák egyikéből – utóbbit megkaptuk jelképes fél dollárért.

Innen már csak egy kilométerre volt a Tuolumne Grove nevű hely, ahol az óriás mamutfenyőket terveztük megcsodálni. A parkolóval szemben egy gyönyörű napfényes mező, egy “Meadow”, vagyis erdővel körülvett rét terült el

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A parkolóban leláncoltuk a bringákat, átpakoltunk minden értéket a hátizsákba, túracipőt húztunk, és elindultunk lefelé az egy mérföldesnek mondott úton a fákhoz. Azért nem mentünk le a biciklikkel, mert ezen az úton nem kevés szintet is leadtunk, amit aztán visszafelé a főúthoz menet vissza kellett volna másznunk. Így fáradtságban és valószínű időben is többe került volna a biciklikkel lemenni a fákhoz, na meg abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán szabad-e, és ha igen, akkor lehetséges-e a mi megpakolt fekvőkerékpárjainkkal. Értsd van-e elég jó minőségű a régi Tioga-út, amin a gyalogtúránk vitt le a fákhoz. Ezen út kezdeténél és aztán a fáknál is rengeteg információs tábla mesélt nekünk a részletekről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Lent végre megpillantottuk az első óriásfát, valóban hatalmas volt, nem csak magasságában, hanem a törzsének szélességében is. Egy kis körtúrán több ilyen Sequiosa-fát is láttunk, egyik hatalmasabb volt mint a másik.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amire viszont nem számítottunk, hogy itt találjuk azt a fát is, amit már ezelőtt képeken többször láttunk, amin keresztül vezet az út. Amikor ezt én először láttam, felháborodtam rajta: miért kellett megölni egy ilyen hatalmas élőlényt egy ilyen alagút kedvéért? Itt végre megtudtam a megnyugtató igazságot. Amikor 1840 környékén megtalálták ezt a fát, már halott volt, és később az útépítők úgy gondolták, hogy jó lenne keresztül vinni rajta az utat, ezért a halott fa törzsébe egy alagutat vájtak. Így már oké, így már mi is nyugodtabban álltunk be az egykori faóriás alá egy fényképre. És igen, valóban kár, hogy ezt nem a bringákkal tettük meg, de ez van, ennek kell örülni. És mi örültünk is, nem is gondoltunk olyasmire, hogy hogyan lehetne még szebb ez a pillanat, mert épp elég szép volt ez már így is, be sem tudtunk telni vele igazán.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Bár a fa már rég halott, de valójában mégis valahol élő, mert még rengeteg élőlénynek ad otthon több száz évvel a halála után is. Köztük egyet Zitának sikerült is kiszúrnia videózás közben, egy aranyos kis csíkos hátú mókus szaladgált a fán, amely valószínűleg az otthona is volt egyben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Odébb egy kidőlt óriásfenyőt is találtunk, amelynek így a gyökérzete is jól látható volt, valamint be lehetett mászni egészen mélyen az üreges törzsének a közepébe, amit Zita meg is tett.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nagyon érdekes volt ezek között az óriásfák között mászkálni, főleg azután, hogy megtudtuk, hogy ezek a fák 100 méter magasra is megnőhetnek és a törzsük akár 10 méter széles is lehet, a koruk pedig 2-3000 éves is lehet. Megérinteni egy ilyen régóta itt álló élőlényt és belegondolni, hogy míg mi emberek civilizációkat építettünk fel, míg azok romba dőltek, míg világháborúkat vívtunk és míg ipari és emberi forradalmakat vívtunk és fenekestül többször felforgattuk az egyre csak gyorsuló, ki tudja hová szaladó világunkat, addig ez a fa csak itt állt, és állt és állt… és még most is áll. Ez nagyon érdekes és csodás érzés volt, és ezalatt a fák alatt állva megint, mint oly sokszor a természetben jelentéktelenül aprónak éreztük magunkat, ami azért volt jó érzés, mert az összes emberi problémánk, aggályunk és nehézségeink is hirtelen nagyon aprónak tűntek.

Medvék helyett montereyi fiatalokkal töltjük az estét

Visszafelé sétálva megéheztünk, és mert már bőven a délutánban jártunk, ezért eldöntöttük, hogy most felfaljuk azt az prémium instant kaját, amit még Új-Zélandon kaptunk vagy 4 hónappal ezelőtt egy kedves Warmshowers-es házaspártól. A késői ebédünk így nagyon gyorsan elkészült, és valóban finom és tartalmas volt, ahogy a csomagolása ígérte.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Főzés közben pedig még egy medvét is láttunk, tőlünk pár méterrel lejjebb, ha lenéztünk az útról a völgy alján lévő málnásba, medve barátunk ott falatozott tudomást sem véve rólunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Evés után elindultunk fölfelé tovább a hegynek, de fél óra mászás után rá kellett jönnünk, hogy nem hogy sötétedésre, de sötétedés után egy-két órával később sem tudunk felérni a grafikonon a 43. kilométernél, a tetőn, 2500m felett lévő következő kempingbe. Nem is a sötéttől tartottunk, inkább attól, hogy teljesen kifogyunk az erőnkből a nap végére, és csak valamikor éjfél után, totálisan kimerülve érkezünk meg a kempingbe, tönkretéve ezzel nem csak ezt a szép napot, hanem a rákövetkező, szintén csodaszépnek ígérkező holnapot. Ezért közel 100m mászás után fájdalmas, de nagyon okos döntést hoztunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Visszafordultunk. A medvék miatt ugye mindenképpen szükségünk volt kempingre, vagyis egész pontosan a kempingben lévő bear-boxokra, vagyis medveládákra. Hisz ha az élelmünket nem zárjuk be ezen ládák valamelyikébe, azt a medvék kiszagolhatják és meglátogathatnak minket. Mondjuk kiszagolni a ládában is ki tudják a kaját, csak megkaparintani nem tudják. A medveláda az egyetlen módja számunkra annak, hogy kiküszöböljük annak esélyét, hogy az éjszaka közepén egy medve koma “bekopogjon” a sátrunkra késő esti vacsora után szaglászva. Annak tudatában, hogy ez előfordulhat, nagyon aludni sem bírtunk volna, ezért azt az opciót, hogy bear-box nélkül éjszakázzuk, eleve kizártuk. Előre túl messze és túl magasan volt a következő kemping, ezért visszavonulót fújtunk. Holnap, kipihenve, frissen, a reggeli hűvösben majd felküzdjük magunkat itt.

Először egy az óriás mamutfenyők parkolója melletti háznál kérdezősködtünk, ők mondták, hogy van nem messze egy kemping, és valóban meg is találtuk a GPS térképén: Crane Flat! Csak azért nem számoltam vele eredetileg, mert akkor még azt hittem, a nap közepére fog esni és akkor nincs értelme itt megállnunk. Most mégis jól jött, átgurultunk oda, a bejáratánál ki volt ugyan téve egy “Camp Full” tábla, de mivel más választásunk nem volt, behajtottunk. A kapunál nem volt ember, ezért egészen a legelső, 101-es sátorhelyig hajtottunk, ahol négy fiatal ült a tábortűz körül. Montereyből valók voltak, középiskolai osztálytársak, két srác és két lány. Egy hatalmas nagy fehér pickuppal voltak, és alkoholmentes üdítőket iszogatva beszélgettek a tábortűz körül. A két szomszédos 6-6 fős táborhely még üresen állt, és győzködésükre az egyiknek a sarkába felállítottuk a sátrunk hálófülkéjét – mondván, hogy ha jön is a ranger, meg fogja érteni a helyzetet, a táborhely bérlői pedig ilyen későn (már sötét volt, 8-9 óra körül) már nem jelennek meg. Ebben nagyot tévedtek, hamarosan mind a két helyre megérkezett egy-egy autónyi ember. De nem voltak mérgesek, mert a sátrunk épp csak a határvonalán állt az ő kijelölt, amúgy nagyon tágas táborhelyüknek. Azért jobb a békesség alapon végül áttettük a sátrunkat a srácok autója mellé az ő területükre. Aggódásainkra lenyugtattak minket, hogy ne parázzunk azon, hogy nincs foglalásunk és nem tudtunk sehol senkinek fizetni a táborhelyért, elvileg hat fő sátrazhat egy táborhelyen és a sátrak száma nincs megszabva, mi pedig együtt pont hatan vagyunk. Megkérdeztem őket, hogy beszálljunk-e 7 dollárral a 20 dolláros táborhelybe, de csak legyintettek, hogy ne hülyéskedjek. Később az egyik lány még a maradék steakjüket is újramelegítette nekünk a tábortűzön, mondván, hogy amúgy kidobnák. Hát, ezt nem hagyhattuk! :) Kedvesek voltak, és számunkra meglepően érettek, nem piáltak, mert 21 éves kor alatt itt azt illegális. Ennek ellenére jól szórakoztak, sokat nevettek és jól érezték magukat – nem így képzeltük el az átlag amerikai fiatalságot vakációzni, kellemesen csalódtunk. Azt azért nem igazán értették, miért jó évekig a világ körül biciklizni, de ez nem is baj, valószínű én sem értettem volna a tinédzser éveim végén. Még egy nagyon érdekes dolog történt, amikor megköszöntük a kedvességüket, egyikük elejtett egy ilyen megjegyzést, hogy “hát igen, azért mi amerikaiak nem mind vagyunk rosszak” – nem mintha mi ilyesmit feltételeztünk volna, de ezek szerint él bennük egy ilyen negatív nemzeti önkép, ami érdekes.

Miután bepakoltuk minden élelmünket a srácok egyik medve-ládájába, biztos ami biztos, reggel jó koránra állítottuk az ébresztőnket, hogy még a ranger érkezte előtt el tudjuk hagyni a kempinget és egy újabb szép hosszú nap elébe nézhessünk.

Történt 2014. június 27-én, tekertünk 37,5km-t, 9,9km/h-s átlaggal. :) Megírva és beszerkesztve július 25-én.

Teherán – Karaj, sima út kifelé a fővárosból

Teheránból a Kaszpi-tenger felé terveztük folytatni az utunkat. Irán fővárosa és a tenger között két út is megy az Alborz-hegységen át, és ahány embert kérdeztünk, annyifélét mondtak azzal kapcsolatban, hogy melyik a szebb, meredekebb, vagy forgalmasabb. Végül a nyugati utat választottuk, mert sokan mondták róla, hogy bár keskeny és forgalmas, de emellett nagyon szép tájakon visz. A másik nagy érv az volt emellett az út mellett, hogy mivel Teherán nyugati részén laktunk Nedáéknál, a nyugati utat választva nem kellett magunkat átverekedni 60km városon. Teherán a világ egyik legzsúfoltabb, leg légszennyezettebb városa, és semmi kedvünk nem volt hozzá, hogy szinte egy egész napon azzal töltsünk, hogy átkelünk rajta.

Tehát nyugatnak indultunk el a Hemat Express way-en, hogy elhagyjuk a zsúfolt várost, és nekivágjunk az eddigi legmagasabb hágónknak a 2656m magas Kendevan-hágónak. Az első 30 kilométer Karaj-ig (ejtsd: Karadzs) nem volt problémás, könnyedén haladtunk a széles út leállósávján. Valószínű valami buli készülhetett, mert 50 méterenként állt egy díszruhás rendőr az út mentén, és rendőrautók is sokan voltak. Némelyik rendőr leintett minket, de azon kívül, hogy megkérdezte, hogy honnan jöttünk és hová megyünk, még az útlevelünket sem kérte el. Igazából ugyanolyan érdeklődő volt, mint az összes többi iráni, aki integetett és kiabált nekünk, csak egy rendőrnek azért mégis azonnal megálltunk, amikor integetett nekünk… :) Karaj határában vásároltunk egy fél dinnyét, és papirdobozokra leülve elfogyasztottuk az szélén – cukor és folyadékpótlás gyanánt szénsavas üdítő helyett. Aranyos volt a dinnyeárus srác, azután, hogy megtudta, hogy honnan jöttünk, nem az volt a következő kérdése, mint általában az embereknek, hogy mennyire kerülnek a bringák, hanem, hogy mennyibe kerül a dinnye Magyarországon!? :) Általában ez a két default kérdésük van az embereknek: Honnan jöttünk? És mennyibe kerülnek a bringáink? Néha még azt is megkérdezik, ha tudnak angolul, hogy nem kényelmetlenek-e, ilyenkor persze mielőtt elárulnánk az igazságot, azt válaszoljuk, hogy de, nagyon, sokkal rosszabb egész nap egy fotelban feküdni, mint egy hagyományos bringa nyergében… :)

Elkezdődnek a hegyek

Karaj után elkezdődött a buli, átkeltünk egy rövid alagúton és egy folyóvölgyben találtuk magunkat, az út enyhén emelkedett, és sziklafalak vették körbe. Mellettünk patak zubogott, és a völgy alját leszámítva minden kopár volt, de lent a völgyben, a patak környékén igazi kis zöld sáv volt, itt haladtunk mi a bringákkal az úton, végeláthatatlan autóforgatagban. 10 másodperc már soknak számított autó nélkül, folyamatosan dübörögtek mellettünk, volt, hogy néha be is állt valami miatt a sor, ilyenkor mi előztük vissza őket

Tudtam, hogy lesz majd egy szerpentines rész, és úgy voltam vele, hogy még inkább előtte álljunk meg ebédelni. A túrakerékpáros kódex ugye kimondja, hogy egyél, mielőtt megéhezel, pihenjél, mielőtt elfáradsz, verj tábort, mielőtt rád sötétedne. Mi most pihentünk és ettünk, méghozzá egy útszéli étteremben. Éppen bővítés alatt volt a hely, de mi le tudtunk ülni a fedett teraszon, ahol nagyon kellemes hűvös volt. Igazából csak egy teát akartunk kérni, és saját, hozott ételt enni (ezt itt teljesen oké és természetes, nem pofátlan dolog, főleg hozzánk hasonló földönkívüliektől nem gáz), de miután a hely tulajdonosa, egy ügyvéd figura, meghívott minket teára, és „diszkont árat” ajánlott fel nekünk a kebabra, kértünk egyet-egyet. Emberünk aztán még a telefonszámát is megadta, hogy ha bármi gondunk lenne, vagy bármire szükségünk lenne Iránban, hívjuk fel! Ilyen barátból már volt ekkor egy tucat a talonban, persze azért nagyon szívesen fogadtuk a felajánlását. Ebéd után még nem rohantunk egyből tovább, mert olyan jól bevackoltuk magunkat a sarkunkba, hogy még nyújtóztunk ott kicsit, és megmasszíroztuk egymás talpát. Szeretem, hogy ilyen borzasztó egyszerű boldoggá tenni Zitát, még akkor is, ha közben tudja, hogy hamarosan izzasztó, meredek szerpentinek várnak ránk.

Jön a szerpentin

Miután tovább indultunk, valóban megpillantottuk pár kilométer múlva a hegyoldalban kanyargó utat, ami csak arra várt, hogy feltekerjünk rajta. Autósorok kígyóztak rajta, sajnos itt még durvább volt a forgalom, mint Karaj mellett. Néhányszor megálltunk a szerpentinen fényképezni és csodálni a tájat, de még emellett is meglepően gyorsan feljutottunk rajta. Fent egy kisebb lefelé után egy alagút következett, aminek a túloldalán egy hatalmas duzzasztógát köszönt ránk. Ezután elég sokáig a duzzasztott tó partján kanyarogtunk, ha épp nem rövidebb-hosszabb alagutakban gurultunk a hegy belsejében. Ezek az alagutak megérnek pár szót, mert nem olyanok, mint amilyet mi otthon Európában megszoktunk. Bent csöpög a víz a mennyezetről, és sokszor az út melletti kis csatornában is zubog. Az autósok pedig egyszerűen megvesznek az alagútban, mintha eszetlen hülyegyerekek lennének, ordibálnak, vész villognak, dudádnak, villognak, sikítoznak, mintha az alagútban kikelhetnél önmagadból, mert a hegy gyomrában nem lát allah, vagy én nem is tudom, mit gondolnak, de szinte már-már állatok módjára üvöltöznek és síkitoknak egyesek. Mindezt ugye az alagút akusztikája szépen felhangosítja, így nem elég az autók zaja, még ezt a néhány ősbarmot is el kellett viselnünk az alagúton való átkeléseknél.

Camping Rendőrbódé***

Viszont az alagutakból kiérve valami elképesztő látvány tárult elénk. A táj javarészt kopár volt, de már a kisebb völgyekben is nőttek bokrok, fák, na és persze a mi nagy völgyünk szépen zölddelt, a patak mentét fás részek szegélyezték. Megálltunk egy boltnál némi csokoládét, és vacsorára tojást venni, aztán pedig elindultunk sátorhelyet keresni az éjszakára. Hamarosan egy rendőrautó állított meg minket, nagy örömünkre beszéltek angolul, és nagy gondunkat viselték, mert a következő 5 kilométert mögöttünk araszolva és villogva tették még, amíg meg nem érkeztünk egy rendőrbodéhoz, aminek a háta mögött egy sátrazásra tökéletesen alkalmas terület volt. Itt találtunk egy étkezőhelyet, ami a gyakorlatban egy térdmagasságú, lapos betontömb volt egy kopott szőnyeggel leterítve. Ezt pont akkora volt, mint a sátrunk hálófülkéje, ezért miután engedélyt kaptunk rá, ide állítottuk fel a 4 kilós otthonunkat. Jó volt újra sátrazni, noha nagyon élveztük a helyiekkel töltött estéken, most jó volt kettesben, a természetben, még akkor is, ha pár méterre tőlünk, a szűk völgy túloldaláról az autók egész estén át tartó folyamatos moraja elért a sátrunkig is.

Álmunkat, mint reggel kiderült, nem is egy rendőr, hanem egy közkatona, Erfan őrizte. Mackóalkatához társult egy kis angoltudás is és persze az irániakra jellemző végtelen kedvesség és segíteni akarás. Tőle hallottuk először, hogy „This is my duty”, vagyis, hogy az irániak küldetésüknek érzik, hogy segítsék azt a kevés turistát, akik meglátogatják országukat. Ezt nem csak mondják, hanem tényleg teszik is, és láthatóan nagyon boldogok, hogy úgy érzik, hogy tényleg segítettek vagy a kedvedbe jártak, de azt hiszem ezt már párszor emlegettem, mióta Iránban vagyunk.

Piknik iráni módra, a szeméthalmok között

A táj második nap sem volt kevésbé varázslatos, gyönyörű hegyek között kerekeztünk a szák kis völgyünk zöld sávja mellett, a szokásos sűrű autóforgalomban. Sok helyen emberek kempingeztek az út mentén. Ezt egyrészt tök jó dolognak tartottuk, mert valóban nagyon sokan kijárnak itt Iránban a szabadba, leterítenek egy pokrócot és kint ülnek, esznek, beszélgetnek. Másrészt viszont valahol szörnyű az egész, mert az irániak egy része olyan helyekre képes kiülni így, aminek én legszívesebben a közelébe se mennék. Gyakorlatilag a saját mocskukban piknikeznek, eldobált szemét és műanyagpalack halmok között, arról már nem is beszélve, hogy én a rekuban ülve is csak maszkban vagyok képes elviselni azt a szmogot, amiben ők a földön ülve piknikeznek, önszántukból, és még élvezik is. Valószínű, ezeknek az embereknek nincsen fogalma a természetről és a környezetről, vagy ami van, az is hibás, és beleértik a maguk körül összegyűlt szemetet is, mert szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarja őket, ha egy méterre szeméthalmok vannak mellettük, miközben piknikeznek. Ez már abból is látszik, hogy képesek az autójuktól fél méterre leteríteni a terítőt, és még az se kell, hogy zöld legyen, elég, ha csak a szabadban vannak, lehet az egy járda is a városszéli főút mentén.

Amikor Neda-t kérdeztem arról, hogy mit gondolnak az irániak a fenntarthatóságról, azt válaszolta, hogy a többség még nem tart ott a Maslow-piramis megmászásában, hogy ilyesmi egyáltalán felmerüljön benne, mint gondolat. Ez most tisztán látszott ebben a völgyben, a piknikező tömegeken.

A másik dolog, ami Zitának jutott eszébe erről, az pedig az, hogy itt mekkora lazaság van. Itt piknikezhetsz az utcán, tábort verhetsz a körfogalom közepén, a gyepen, eldobálhatod a szemeted, senki rád sem hederít érte, mint ahogy azért sem szólnak, ha út szélén szembe haladsz a forgalommal a bringáddal vagy motorkerékpároddal. Itt olyan lazák a szabályok, hogy ez mind-mind belefér és természetesek számít. Vajon hogyan érezheti magát egy iráni, ha mondjuk elmegy, nem is egész Nyugat-Európáig, csak mondjuk Magyarországig?! Mi sírunk itt Iránban állandóan a szabályok miatt, hogy szegény Zitának hordania kell a kendőt és a hosszúnadrágot, de ha egy iráni megy Európába, neki sokkal több olyan szabályt kell betartania ott, amihez itthon nem szokott hozzá, nem mehet szembe a forgalommal, meg fogják vetni és talán még büntetni is, ha nekiáll teát főzni a kis szamovárjával a Clark Ádám tér közepén a virágágyás mellett… :)

A legdrágább kebabot igazi parázson sütik

Ezen a napon is várt ránk szerpentin, és most is úgy láttam jónak, ha előtte szusszanunk egyet, miközben megtömjük a bendőnket. Erre a célra a szokásos kebabot rizzsel menüt gondoltam megvásárolni, de először nem találtunk erre megfelelően olcsó helyet, 50 meg 40 ezer riálért vesztegették az ételt, amit soknak találtam, hisz van, hogy otthon se adok ki 1000 forintot egy ebédért. Végül találtunk egy kellően apró és lepukkant helyet, ahol a bácsika a szabadban sütötte a kebabot eg darab félig parázsló fadarab felett, és azt mondta nekünk, hogy 20 ezer darabja. Kértünk rögtön kettőt, és neki is állt sütni az öreg. Próbáltam lefényképezni, miközben legyezi a parazsat, de ahányszor meglátta nálam a kamerát, elkezdett táncolni legyezés közben, és erre már nem tudtam mit lépni, mert az öreg Canon fényképezőgépünkön már csak ünnepnapokon hajlandó működni a vaku. A kebab viszont finom volt, és a hely is tetszett nekünk, annak ellenére, hogy csak fél kézzel tudtunk enni, mert a másikkal a legyeket kellett hessegetnünk. A fizetéskor jött a sokk, emberünk 120 ezer riált kért az ételért, amit kicsit sokaltam, hiszen érkezésünkkor egy 20 ezrest mutatott, amikor a kebab árát kérdeztem.

Nem áltam vele le vitázni, mert ezer dolgok kitalálhatott volna, kettőt kértünk, de valójában két pár grillezett fasírtot kaptunk, és mellé rizst és lavast, amit lehet, hogy ő nem értett bele az árba, holott eddig mindenütt beleértették. Szóval jól átvert minket az öreg, ilyen drágán még sehol nem ettünk Iránban, pedig egyben a leglepukkantabb helyért járó pálmát is ennek a krapeknak a vendéglője vitte. Ennek ellenére nem álltunk le vele vitázni, úgy voltunk vele, hogy pukkadjon meg a pénzétől, mi inkább megyünk tovább, máshol, mások nem lesznek velünk kapzsik, hanem épp ellenkezőleg, a legtöbb iráni nem attól boldog, ha elvehet tőlünk, hanem attól, ha adhat nekünk, ők majd kompenzálják azt, amit ez a fickó elvett tőlünk. Egyszer fent, egyszer lent. A tanúlságot is levontuk, legközelebb előre fizetünk az ételért, így a legrosszabb, amit történhet, hogy egy kisebb adagot hoz ki, mint vártuk, de legalább nem fogunk érte többet otthagyni, mint szerettük volna.

A Kendevan-hágóalagút, 2565m

És következett a szerpentin, pont, mint tegnap, csak most még magasabban voltunk, és még nagyobb magasságot vettünk fel két hajtűkanyar között. Az autóforgalom nem csillapodott, autósok tömege előzött le minket, aztán amikor beállt a sor, mi előztük meg őket, közbe persze folyamatosan szívtuk a bűzüket. Sokszor lelassítottak mellettünk és kikiabáltak valamit farsi-ul, amit nem értettünk, de a válaszunkra, a „Mádzsárisztán”-ra mindig bólogattak, ezért feltételeztük, hogy azt kérdezték, honnan vagyunk. Ennyi párbeszédet még valahogy csak-csak el tudtunk volna viselni, de amikor ezután is folytatták, és mellettünk araszolva kérdezgettek tőlünk számunkra teljesen érthetetlen nyelven, az már sok volt. Hiába integettem, mondtam én is a saját nyelvemen, magyarul, hogy nem értem ember, amit beszélsz, de menjél már innen, mert nagyon büdös az autód és feltartod a sort, amitől épp fulladozunk, ők sem értették, amit én beszélek, és csak mondták tovább a magukét. Értem én, hogy kíváncsiak, meg talán ők is csak segíteni szerettek volna, de miért nem tudták felfogni, hogy nem beszélünk farsit, és nem örülünk annak, hogy mellettünk araszol és kiabál és fényképez és dudál, amikor mi fölfelé izzadunk a szmogban, ami miattuk van. Kb. minden tízedik autó lelassított mellettünk és valamilyen interakcióba lépett velünk, mintha csak egy útszéli látnivaló lettünk volna. Szóval eléggé szétpattant bennünk az ideg az autósok miatt, örültünk volna, ha egyszerűen csak békén hagynak minket, de ők örültek és dudáltak és kiabáltak nekünk, amitől több órányi mászás után már nagyon nem voltunk boldogok. Eleinte még oké volt, reggel még nem volt meredek az út, még visszaintegettünk nekik, és még talán tetszett is a dolog, de a végére már nagyon elegünk lett.

Épp mikor már felrobbantam volna, egy poros útszakaszon haladtunk át, ahol néhány ember diót és gyümölcsöket árult. Persze ők is veszettül integettek nekünk, de az autósok miatt mi éppen minden embert utáltunk magunk körül, ezért nem álltunk meg nekik, de utánunk szaladtak, és már emiatt is épp kezdtem volna szintén mérges lenni, amikor megláttam a visszapillantóban, hogy két naranccsal szaladnak utánunk, amit próbálnak nekünk adni.

Megálltunk, leszálltunk, és vettünk egy nagy (jó büdös) levegőt, hogy megnyugodjunk kicsit. Zita elővett egy-egy cukorkát, és átnyújtotta a gyerekeknek. Nem túl jó, amit kihozott belőlünk ez a nagy forgalom és az emberek túlontúl nagy érdeklődése, és ezt mi is éreztük, ugyanakkor nem nagyon tudtunk mit tenni elenne, mert szétvetett minket az ideg. Nem sokkal később felértünk az alagúthoz, ami a hágót képezte. Itt még nem volt vége a fölfelének, mert még az alagútban is folytatódott, egészen 2565m-ig másztunk, az alagút utolsó pár száz méterén aztán megszűnt a kaptató, és kigurultunk a túloldalt a nagy szürke semmibe.

A hegy zöld oldala

A hegy északi oldala ködben állt és az eső is szemerkélt. A tenger felől érkező nedves levegő úgy látszik nem tudott áttörni a hegyen, viszont itt erőteljesen megragadt. Ez a növényzeten is látszott, mert ezen az oldalon már nem csak a völgyekben zöldellt a növényzet, hanem ahol csak meg tudott kapaszkodni és ki tudott nőni a sziklából, ott mindenütt fák és bokrok voltak. A hőmérséklet is jóval alacsonyabb volt, mint a napos déli oldalon, ahol ugyan eleredt néha az eső a délelőtt folyamán, de 3 perc után mindig abbahagyta. Itt viszont nem úgy tűnt, mintha el akarna állni, ezért jobbnak láttunk rögtön felöltözni.

Mintha csak meg akarná bosszulni az összes túloldali zsörtölődésünket a fenntarthatatlan és iszonyat büdös autókonvoj miatt, egy nagy markoló okádott elképesztő fekete füstöt az égbe, és természetesen a pofánkba is. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy csak arra használták a markolót, hogy a magasba emeljenek egy kőművest, aki egy fészer oldalán dolgozott a magasban. Erre persze egy létra is tökéletesen alkalmas lett volna és talán valamivel környezetbarátabb is, de hát ha egyszer csak a jó öreg markoló volt kéznél, mi mást csináljon az egyszeri iráni kőműves? Fullasszon meg minket… Zanjan óta folyamatosan hordjuk a maszkokat a bringákon, beleértve Teheránt és ezt a hegyi utat is.

Ereszkedés fogcsikorgatva

Nem gondoltuk volna, hogy ez lesz, de a lefelé még sokkal keményebb volt, mint a fölfelé. 2656-ról ereszkedtünk le -28 méterre. A Kaszpi-tenger felszíne ugyanis ennyivel a tengerszint alatt van, mivel nincs összeköttetésben más tengerekkel (nyilvánvaló, hiszen akkor azok elöntenék, és 0 méteren lenne a Kaszpi-tenger is… :D), és sótartalma is sokkal alacsonyabb azokénál, ezért szokták Kaszpi-tónak is hívni, azonban tónak azért túl nagy, és túl sós… :) Szóval ott tartottam, hogy kemény volt a lefelé. Szerpentinen haladtunk, de csak lassan tudtunk ereszkedni, mivel erős volt az autóforgalom, ami általában araszolva haladt. Ha meg tudtunk kicsit indulni, akkor meg az volt a baj, hogy az autósok jöttek túl közel hozzánk. Egy kék furgonos szinte hozzáért Zita bal hátsó táskájához, de szerencséjére pár száz méterrel később utolértük, amikor beállt a sor, és úgy leordítottuk mind a ketten a fejét, hogy csak pislogott… Reméljük megértette, hogy túl közel jött hozzánk és többé nagy ívben kerül ki minden bringást. Nem tehetünk róla, hogy ez történt, én egy szelíd embernek tudom magamat, de ott egyszerűen már annyira bennünk volt az ideg, hogy a fickóra rázúdítottunk mindent.

Persze ez a többi autósra sajnos nem volt hatással, mi viszont életveszélyesnek éreztük, ahogy megelőznek minket, arról nem is beszélve, hogy teljesen felesleges is volt, mert aztán mindig, ahányszor csak újra beállt a sor, több száz autóstársával egyetemben visszaelőztük azokat, akik leelőztek minket. Mindez persze 30-as, 40-es tábláknál és záróvonalas szerpentinen történt, esőben, vizes, nedves úton, miközben sokszor mi is átléptük a bringákkal a megengedett sebességet, amikor tudtunk haladni. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy nem játszuk tovább ezt az életveszélyes játékot az út szélén, és behúzódtunk a sávunk közepébe. Így már nem tudtak megelőzni az autók, és végre nem is próbálták meg. Nem bosszúállásról vagy haragról volt szó, hanem egyszerűen életveszélyesnek éreztük, ahogy a keskeny úton előzgetnek minket, nem egyszer lelöktek az aszfaltról, mert ha ott maradtam volna, valószínű hozzáérnek a baloldali táskáinkhoz. Amikor aztán kiszélesedett az út, persze lehúzódtunk, és még intettünk is nekik, amikor beláttuk a kanyart, hogy menjenek, előzzenek, ha akarnak.

Eszetlen kedves autósok

De talán még ennél is rosszabb volt az autósok másik teljesen gáz viselkedése, mégpedig, hogy ugyanúgy folytatták a köszöngetést, kérdezgetést és fényképezgetést, mint a fölfelében, csak most épp nem 5-10km/h-ra lassítottak le mellénk, hanem 30-40-re, és ezt mi már nem éreztük annyira biztonságosnak a vizes szerpentinen. Persze ők ebből mit sem értettek, ültek a kényelmes, légkondicionált autójukban, bent a fémdobozban egy másik dimenzióban, szárazban, ahol kellemes zene szól… „de né’ már Géza, milyen bringások vannak az út szélén, várjá’, lassítsá’ le, kiszólok nekik! Mosolyogjatok, fényképezeeek!” – Közben nem számít ám, hogy minekünk a tarkónkig folyik a szemünk az esőben és ha megcsúszunk, akkor az autójuk alatt is kiköthetünk, jönnek mellettünk fél méterre se, kérdeznek farsiul, mosolyognak kifelé az esőbe a két ufóra, és csak nagyon nehezen esik le nekik, hogy azért integetünk, hogy menjenek már távolabb tőlünk, mert rohadt veszélyes, amit csinálnak. Szóval így, fogcsikorgatva jöttünk lefelé a több ezer méterről, és ez nagyon nem volt kellemes. Ismét haragudtunk a világra és az összes hülye autósra, miért ilyen elővigyázatlanok és érthetetlenek… Persze közben magamban tudtam a választ, mint már írtam is, ők egy másik dimenzióban élnek a négykerekű fémdobozaikban, és onnan eszükbe se jut, hogy számunkra kellemetlen, sőt életveszélyes, amit művelnek. De ezt akkor ott, nagyon nehéz volt megértenünk, és nem haragudni rájuk.

Azt azért tudni kell, hogy errefelé a választóvonal semmit nem jelent, csak egy fehér sáv az út közepén, de szabályt, azt már nem társítanak hozzá a sofőrök, ugyanígy a sebességkorlát, és követési távolság is teljesen ismeretlen fogalmak, és egészen a sötétedés befejeztéig a lámpáikat is csak villogásra használják, de a láthatóság növelésére semmiképpen sem.

Hotel Dzsámi

Végül aztán csak leértünk a szerpentin aljára, ahol megérkeztünk a patak mellé. Innentől már valamivel konszolidáltabb volt a helyzet, gyönyörű, az út fölé nyúló sziklafalak alatt hajtottunk át, persze még mindig a sávunk közepén, mert az út még továbbra is olyan meredek volt, hogy megtehettük ezt anélkül, hogy különösebben feltartottuk volna az autóforgalmat. Sokszor azon kaptam magam, hogy bár úgy éreztem, hogy egy autós már megint 2 méterre mögöttem követ, de amikor hátranéztem, láttam, hogy üres az út mögöttem, talán már csak a fejem zúg, nem is a forgalom, azt lehagytuk.

A hosszú és kemény napot végül Marzan Abadban zártuk. A pékségnél sorbanállva ugyan kaptunk meghívást egy nagyon kedves családhoz, de 5km-t kellett volna visszatekernünk hozzájuk a meredek úton, és az legalább egy óra kőkemény kaptató lett volna, így megköszöntük, de nem vállaltuk be a dolgot. Helyette egy dzsámi mellett találtunk szállást, az imám ajánlotta fel a már nem használt cipőtároló helyiséget a bejárat mellett. Szépen el tudtuk takarni magunkat a sátorponyvával, a bringáink mellettünk pihentek az éjszakára, így szép kis kuckónk lett. Másnap legurultunk Chalus-ba, a tengerpartra, ahol ismét találkoztunk nagyon kedves emberekkel, akik vendégszeretetében pár nap alatt újra megtanultuk szeretni Iránt és az irániakat, de ezekről a napokról majd írok még később részletesebben.

Ez az átkelés nagyon kemény volt, de valószínű ugyanez lett volna a másik úton is, ha nem rosszabb. Az első napot még igazából nagyon élveztük, elejétől a végéig. A másodikat, talán átjött, hogy annyira már nem… :) Mint utólag megtudtuk, Irán legzsúfoltabb útján hajtottunk végig, ami nem is csoda, hiszen a 20 milliós főváros és a tengerpart között húzódik. Ráadásul az iskolakezdés előtti utolsó hétvége előtt, ami miatt állítólag még az átlagosnál is több autós volt az úton. A táj viszont – mint ahogy az a képeken talán látszik – elképesztően gyönyörű volt, még nem láttunk ehhez fogtatót, és ezt még az autóstömegben is tudtuk élvezni, mégha ez nem is biztos, hogy átjött teljesen a sorok között. Az élmények mindenképpen megérték ezeket a nehézségeket, ugyanakkor ilyen forgalomban eszünk ágába nem jutna mégegyszer nekivágni. Szóval ha a Kendevan hágóút meghódítását tervezed, mindenképpen a téli hónapokat válaszd, távol a pénteki naptól, és így a nagy autóforgalomtól is.