Az utolsó ebéd a Golden Temple étkezdéjében – Viszlát Amritsar!

Amritsar-ból jó későn sikerült elindulnunk, mert mire megreggeliztünk, összepakoltunk, és elkészültünk, újra megéheztünk, ezért még egyszer, utoljára meglátogattuk a sikh étkezdét a Golden Temple mellett. Nagyon szerettünk itt, nem csak azért, mert annyit adtunk az ételért, amennyit mi akartunk (legyen szó pénzről, vagy Zita munkájáról), hanem mert igazán jó hangulata volt ezeknek az étkezéseknek és az étel is finom volt. Szóval miután utoljára megebédeltünk a Golden Temple mellett, visszasétáltunk mezítláb a már teljesen felpakolt, útrakész bringákhoz, felvettük a zoknit és az SPD cipőt, majd kigurultunk. Az első lámpáink bekapcsolva maradtak, és erről eszembe jutott az este, amikor megérkeztünk, és áthajtottunk Amritsar-on a Golden Temple-ig. Akkor még kicsit kaotikus és kicsit vad volt nekünk Amritsar, de a három itt töltött nap megváltoztatta bennünk a város képét, és gyönyörű élményekkel távoztunk.

Persze ez a távozás nem ment olyan könnyen, mint ahogy semmi se megy könnyen Indiában, vagy legalábbis nagyon kevés az olyan dolog, ami úgy történik, ahogy mi azt szeretnénk vagy elképzeljük az európai mimóza lelkünkkel. Először is hőség volt délután, ezért a garbót és a pulóvert gyorsan levetettük magunkról. Aztán pedig egy poros, aszfalt nélküli útra keveredtünk. Az egy dolog, hogy jobbról balról előznek és az út bal oldalán, vagyis a mi oldalunkon is jönnek szembe a riksások, autósok, bringások és motorosok, de amikor mindezzel még port is vernek, az már tényleg elég kemény az egyszeri fekvőbringásnak, maszk és napszemüveg ide, vagy oda. Na persze, ez nem akadályozott meg minket a továbbjutásban, csak épp megnehezítette a dolgunk. Nem úgy, mint a vasúti átkelő, ami jó 10 percre feltartott minket. Amíg a vonatra vártunk, néhány riksást muszáj volt megkérnünk, hogy kapcsolja ki a gépét, mert az fülsüketítő hangot generált, a füstről nem is beszélve. Komolyan nehéz számunkra megérteni, hogy bírják ezek ezt a mennyiségű tömeget, koszt, bűzt és zajt, ami itt van. Közben szemközt, akárcsak a mi oldalunkon is teljes széltében felgyülekeztek a közlekedés résztvevői a sorompó előtt. Már előre féltünk, mi lesz, ha felnyílik a sorompó, mi fog történni, amikor a két tömeg, az út teljes széltében szembetalálkozik. Mindeközben alattunk még sínek is lesznek keresztben. Mi ez, ha nem egy igazi kihívás, málhás fekvőbringával? Valahogy végül el tudtunk slisszolni a bal szélen a porban, és nem tiportak minket agyon, de még a síneken se zanyáltunk el. A vonat egyébként – mint minden errefelé – elképesztően hangos, és mocskos volt. A dízelmozdony szép fekete füstöt okádott magából, és húzott vagy 20 vagont maga után, ezek mindegyikén rács volt az ablakok előtt. Gondolom azért, mert különben ezek az másképpen kulturált indiai barátaink be-, illetve kiugrálnának az ablakokon, ezzel számos halálesetet előidézve.

„Blow Horn – Wait for Side!”

Na, de hogy rátérjünk a pozitív dolgokra is: egy-két kanyar után végre kiértünk az elővárosi zűrzavarból, és egy nyílegyenes, szépen aszfaltozott úton találtuk magunkat. Ez nem a GT-Road volt, mert arról azt hallottuk, hogy túl zsúfolt és veszélyes. Szóval egy mellékúton mentünk, és ahhoz képest, hogy az Észak-India térkép fehérnek jelölte (vagyis harmadrendűnek a piros és a narancsszínű utak után) elég jó minősége volt. Egészen addig, amíg egyszercsak meg nem szűnt az aszfalt, vagy nem lett olyan mértékben kátyús, hogy az amúgy mellettünk egész gyorsan és fájdalommentesen elhaladó teherautók és traktorok le nem lassítottak miatta egy olyan lassú tempóra, ami már a miénknél is lassabb volt. Így gyakorlatilag feltartottak minket, de ez még a kisebb baj lett volna, mert legtöbbször könnyedén le tudtuk őket előzni (balról, a poros útszélen át, ahogy megtanultuk a helyi motorosoktól), ám ezek hangosak, büdösek és porosak voltak. És dudáltak, mint az őrület! Itt annak van elsőbbsége, akinek hangosabb a dudája. Ezért mindenkinek olyan hangos dudája van, hogy az valami elképesztő. Ha ezt hallaná egy európai rendőr, szerintem azonnal kiszedné a forgalomból és megbüntetné ezeket. Persze itt nincs ilyesmi, mint ahogy nincs semmilyen olyan szabály, amit meghoztak és betartanának. Van viszont olyan, ami létrejött: ajánlott az út bal szélén közlekedni, de nem kötelező – sokan jöttek szembe velünk, nem csak motorosok. Indexet nem ismerik, a fényszórót villogásra használják. Ha előzöl, dudálsz. Nem baj, ha jönnek szemből, széles az út, le tud húzódni, aki szembe jön. Ha nem látná, hogy jössz, meghallani biztos meghallja, mert Te mindenért dudálsz, mint az őrült! És baromi hangos dudád van, hiszen az a legfontosabb kelléke a járművednek, a lényeg, hogy mindenki meghallja száz méteres körzetben. A melletted tekerő bringások pedig megőrülnek és megsüketülnek. :)

Szóval a dudálás itt helyettesít egy csomó szabályt, pl. az irányjelzést, és a tükröt is. Itt az autóknak nincs tükre, vagy be van hajtva. A sofőr csak előre lát és előre néz, ami mögötte van, az majd dudál, azt nem kell látnia. Ki is van írva szépen minden teherautó hátuljára, hogy „Blow Horn”, és opcionálisan, hogy „Wait for Side”, vagyis hogy várj, amíg lesz helyed előzni, amíg le nem húzódom, vagy le nem húzódik a szembejövő… Értelmezd, ahogy akarod, egy a lényeg, dudálj, aztán lesz valahogy! :)

Ebéd az útszélén – Még mindig sikh módra

Ezt leszámítva egész jó utunk volt ezen a napon. Sokszor volt jó aszfalt, és a nyílegyenes úton jól tudtunk haladni a két fasor között. Néha egy-egy bringás vagy motoros Hóvarjazott nekünk, ők kaptak szórólapot a honlapcímünkkel és a FB oldalunk címével, aztán pár mondat után újra magunk lehettünk az úton. Egyszer talán nem egész fél percre viszonylagos csend állt be, senki nem volt se előttünk, se mögöttünk. Ez szinte már-már furcsának hatott, de igazából nagyon jólesett. Amíg meg nem törte egy motoros a csendet.

Két-három óra tekerés után már eléggé megéheztünk, és Zitával arra a konszenzusra jutottunk, hogy hamar meg kell állnunk üzemanyagért valahol. A helyet, ahol végül ez megtörtént, Zita szúrta ki, nekem először fel sem tűnt, hogy mi történik az út jobb szélén. Sikh étkeztetés folyt, persze nem akkorában, mint a Golden Temple-nél, de épp ugyanúgy. Emberek – legfőképpen iskolás gyerekek – sorban ültek a földön egy vonalban, és kis fém csajkákból valami főzelékszerű vegyes zöldséget ettek csápátival. Ami engem nagyon zavart, és elsőre a tovább menetelre késztetett megállás helyett, az a közeli hangszóróból szó szerint üvöltő sikh énekek voltak. Hála az égnek, érkezésünk után nem sokkal kikapcsolták, így nyugodtan tudtunk enni. Jó volt újra így étkezni, élveztük, és az étel ismét jó volt. Miután jól laktunk, még átpumpáltunk két és fél liter vizet a szűrőnkön az egyik palackba. Ezt már a „donation” átadása után, a bringák mellett tettük, és ez felbátorította a környéken lévő összes gyereket, hogy körbeállják a bringáinkat, és velük együtt minket is. Árgus szemekkel nézték, hogy mi a jó fenét csinálunk azzal a furcsa fekete szerkezettel és a két gumicsővel. Az egyik palackból pumpáltuk a vizet a másikba. Legalábbis számukra csak ennyi látszott a dologból, amíg el nem árultuk, mi folyik itt: tiszta, a mi kényes, európai tisztasághoz szokott szervezetünknek is iható víz kérem! :) Aranyosak voltak, azt leszámítva, hogy félpercenként kellett rájuk szólni, hogy ne nyúljanak a bringákhoz, mert könnyen feldönthetik azokat – csak egy betontömbnek és egymásnak voltak támasztva. Persze felnőtt is volt köztük, és a végén már ő szólt rájuk. Nem akarnak ők rosszat, csak hát náluk normális, hogy mindent megfogdosnak, függetlenül attól, hogy kié az, övék, vagy másé. Egyszerűen nem gondolnak arra, hogy kárt is tehetnek benne.

A délután második felében nyilvánvalóvá vált, hogy már nem tudjuk elérni Hoshiarpurt. Az több mint 100km lett volna egy napra, és ezt egy délutáni indulással, sötétedés előtt nem sikerült volna véghezvinnünk, ezért nem is erőltettük. Kényelmesen tekertünk, élveztük a tájat, az útszéli tehenek, és zöld mezők látványát, mert ez számunkra mind újdonság volt. Otthon is van tehén meg mező, de itt mégis minden teljesen más. A turbánban agyonpakolt utánfutós traktort vezető sikh látványa, vagy az útszéli, vakolatlan, sokemeletes, teraszos paloták látványa mindig emlékeztetett rá minket, hogy Indiában vagyunk, Punjab megyében. Vagy tartomány, vagy állam, vagy minek nevezik itt…

Újra sikh-ek között – Éjszaka egy gurdwara mellett

A napot végül egy gurdwara-ban zártuk, pontosabban egy gurdwara melletti zarándokszállón. A sikh-ek itt is írtó kedvesek voltak velünk, nagy örömmel és mosollyal a bajszuk alatt fogadtak minket.

Egyből leültettek enni, egy az amritsar-i étkezdéhez hasonló, de annál kisebb teremben, ahol addig kínáltak minket dall-al és zöld zöldséges krumplifőzelékkel, amíg majd ki nem pukkadtunk. Ezek után kaptunk egy szobát, ahová betolhattuk a bringákat és ahol az első percekben 10-15 sikh is a társaságunkban volt. Megnézhettük a konyhát, ahol főznek és ahol melegedhettünk egy kicsit a tűz mellett, majd este a templomba is belátogattunk, ahol épp az imát fejezték be, vagyis annak az itteni megfelelőjét. Jobb oldalt hárman zenéltek és énekeltek, szemben pedig egy kis díszes emelvényen egy nagyszakállas, nagyturbános legyezte a gurut, vagyis a tanítót, a könyvet egy nagy, fehér legyezővel. Az egész nagyon érdekesnek hatott, ahogy ott guggoltunk a templom szőnyegén. A sikh-ek a templomba belépéskor megérintették a küszöböt, majd a kezüket, amivel ezt tették, a homlokukra, vagy a szívükre tették, ezzel fejezve ki tiszteletüket a bölcs elődöknek, akik itt jártak keltek ki-be a templomba ugyanezen küszöbön lépdelve. Ugyanezt tették az idősebb emberekkel, szüleikkel: köszöntéskor megérintették a lábfejüket, vagy a térdüket, majd a homlokuk és/vagy a szívükre tettük a kezüket.

"Zita kedvence" a kék turbános, szakállas barátunk :)

Mindezek után még bojleres meleg vizet is találtunk a vizesblokkban, ami teljesen valószínűtlen volt, hiszen errefelé az év nagy részében hőség van, csak egy-két hónapot van igazán hideg (esténként 0-5 fok, vagy annyi se) errefelé, és most, a leghidegebb időszakban (ez a nap január 27. volt) is simán eléri a nappali hőmérséklet a 15-20 fokot, ha napos az idő, márpedig általában napos.

Zita nagy-nagy kedvence volt az egyik alacsony, szakállas, pocakos sikh figura. Állandóan fülig ért a szája, különösen azután, hogy a barátai közölték vele, hogy ő „Zita kedvence”. Elmehetett volna egy törpnek a „Hófehérke és a hét törpe” című mesébe, de frankón, már csak egy csákány hiányzott a válláról. :) Persze Ő szakács volt, ő volt a séf a bandában, mint azt később megtudtuk.

Reggelihez cukornádkavics

Másnap reggel sem ért véget a sikh vendégszeretet, kaptunk reggelit, majd egy kisebb csoport sikh-nek tartottam bemutatót a fekvőbringa működéséből, úgy ahogy voltam reggeli öltözetben, flip-flop papucsban a lábamon.

Nagy volt az örömük és ezt muszáj volt megörökíteni egy fényképen, ekkora szakállakat még talán Amritsar-ban sem láttunk, és tekintve, hogy ez nem a legszentebb helye volt a sikh-eknek, itt nem voltak zarándok és turista tömegek, így mindenki csak ránk volt kíváncsi, és csak nekünk akart a kedvünkbe járni. Ennek keretében megmutatták a zarándokszálló épülete mögötti, félig már letarolt cukornád mezőt. Egy kis tető alatt a mező oldalában már préselték is lefelé a cukornádat és egy kis csatornán keresztül folyatták bele a nedűt egy nagy, széles, lapos üstbe, ami alatt nagy tűz rotyoghatott, mert a lé egész felületén erősen bugyogott és gőzölgött. A tüzet a cukornád elszáradt leveleivel fűtötték, és amikor a víz nagy része elpárolgott a cukornád nedűről, azt kiborították egy nagy tepsibe, ahol kisebb, pogácsa méretű, barna darabokat gyúrtak a masszából, és ezeket tovább szárították, amíg végül egészen meg nem keményedtek. Ebből félpercenként kínáltak nekünk egyet-egyet fogyasztásra, illetve elvitelre, de mi már előző nap kaptunk ilyet, és azt se bírtuk megenni. Van egy nagyon jellegzetes, erős íze ennek a cuccnak, pont olyan szörnyű, mint a cukornád szörp volt, amit kóstoltunk Amritsarban. És sajnos szaga is van, nem is gyenge, mert Zita táskáját később kinyitva egyből megcsapott minket.

Autóriksával a Ram Bagh parkba

Utolsó, vagyis harmadik Amritsarban töltött napunkon úgy döntöttünk, hogy még távolabb is elmerészkedünk a Golden Temple-től. Az útikönyv írt egy parkot, benne egy „must see” múzeummal, valamivel északabbra a GT-Roadtól. Ez már meghaladta azt a távolságot, amit gyalog bevettünk volna, ezért úgy döntöttünk, hogy riksára szállunk. Nem azért nem akartunk sétálni, mert lusták voltunk, hanem mert ebben a városban sétálni nem éppen a legkellemesebb foglalatosság. Kezdjük ott, hogy nincsenek járdák, vagy ha vannak is, azok tele vannak mocsokkal, hányással, az elégetett műanyag maradványaival, tehénszarral, vagy ezek keverékével. Az úttesten pedig folyamatosan jönnek-mennek a riksák, a motorosok és az autók, bár még az utóbbiak a legkevésbé veszélyesek, mert nagy termetüknél fogva sose tudnak igazán gyorsan haladni. Na és persze mindenki mindig mindenért dudál, és annak van elsőbbsége, akinek hangosabb a kürtje, ezért fülsüketítő a ricsaj. Na, hát itt nem akartunk sétálni annyit. Ezért a park bejáratáig fogtunk egy riksát. Az árát már előre megkérdeztem egy, a bevételben nem érdekelt személytől, így pontosan tudtam, hogy 70 rupinál drágábban nem szabad mennünk. Lealkudtuk az elsőre mondott 150-ről, és már pattantunk is be a riksába.

Most mondjátok meg, telt el egyetlen másodperc is dudaszó nélkül? A park viszonylag szép volt, igaz sok része felújítás alatt állt és szét voltak bontva a sétányok, a közepén pedig a múzeumnak jelzett épület romokban hevert és egy hajléktalan banda lakott a környékén. Viszont a rózsakert mellett, a maharadzsa lovasszobránál azért találtunk egy kellemes sarkot, a helyiek is itt üldögéltek és piknikeztek a lovas szobor alatt. Ez a park is tele volt mókusokkal, akik ezúttal konkuranciát is találtak, méghozzá egy madár képében. Szemtanúi voltunk, ahogy egy falat eldobott csápátin ment a harc.

A félszemű hős: Ranjit Singh maharadzsa

Na, és akkor térjünk kicsit rá erre a maharadzsára. Róla szól a „muszáj látni” panoráma múzeum is, amit végül a park Észak-Nyugati sarkában találtunk meg, és ami igazán megérte a 10 rupis belépőt, ha nem számoljuk azt az idegességet, ami a látogatás alatt végig bennünk volt, méghozzá amiatt, hogy el ne vigyék a cipőnket. Ha idementek, vigyetek szatyrot, és kérjétek meg az őrt, hogy hadd vigyétek be szatyorban a cipőtöket. Persze csak ha féltitek. Nekünk nagy veszteség lett volna, ha eltűnnek.
A múzeum földszintjén néhány festményt, és a festmények alapján elkészített, színes, részben életnagyságú, térhatású maketteket lehetett megcsodálni. Azért csak részben életnagyságúak, mert a térhatást úgy érték el, hogy ami a képen hátul volt, azt a maketten nem csak hogy hátrébb tették, hanem kisebbnek is ábrázolták. Így minden makett elfért néhány négyzetméteren, és nem kellett fél szobákat berendezni. Ezek a makettek egyébként nagyon élethűek voltak, szépen ki voltak dolgozva. És mindegyik a maharadzsa valamelyik hőstettét mutatta be. Állítólag csak fél szeme volt, de ahhoz képest jó sok csatát vitt sikerre, mindig az élen, a csapata előtt csörtetve, és közben még ártatlan gyerekeket is volt ideje kimenteni a csatatérről… :) Na jó, nem pimaszkodom, biztos ahogy szájról szájra terjedtek, úgy szépültek a történetek, vagy az idő szépítette meg őket… Vagy a maharadzsa krónikásai! :) Egyébként ő adta az aranyat a Golden Temple-höz, ami végülis szép dolog, de honnan volt neki több száz kiló aranya? Fent a körkép előtt is rengeteg makett volt, és kb. minden 60 fok egy-egy különböző, híres ütközetet ábrázolt. Itt már inkább voltak életnagyságúak a makettek, és sajnos valami borzasztó, hangos csatazajt is benyomtak a terembe a nagyobb hatás kedvéért, de ezzel csak azt érték el, hogy igen gyorsan visszaszaladtunk a cipőinkhez. Értem én, hogy a szent helyeken le illik venni a csukát, de itt, egy múzeumban, minek?

Mata Temple

A madár és a mókus egyazon kajára hajt (a mókusnál van)

A parktól sétára vettük, pedig több bringás riksás is lelassított mellettünk, hogy elvisz minket 40 rupiért a nagyon-nagyon-nagyon messze lévő Mata Temple-ig. Mikor kérdeztük, milyen messze van az a nagyon, két kilométert mondtak (és nem hazudtak, rögvest lemértem a GPS-el!). Mi mondtuk, hogy ha két kilométer, akkor sétálunk, de szerintük az túl sok a sétához. :) Végül valahogy, de mégis odaértünk, igaz előtte még beugrottunk a St. Paul katolikus templomhoz is, ahol sokat nem láttunk, csak a kertben néhány apró kutyakölköt egymáshoz bújva.
A Mata Temple egy nagyon érdekes hindu képződmény, nem is tudom, hogyan írjam le, az egész nagyon furcsa volt. Egy labirintusszerű járaton kell végigmenni, ahol mindenféle elefántfejű szobrok, festmények és barlangok vannak mindenfelé, kaotikus „rendben” egymás után. Engem már egyetlen festmény vagy szobor önmagában sokkolt volna, de így ebben a formában, ebben a furcsa labirintusban egymás után végképp sok(k) volt. Mindennek annyira más a forma és színvilága, mint amihez szoktunk, hogy igazából az egész kicsit már túl furcsa és túl érthetetlen, felfoghatatlan volt nekem. Az útikönyv szerint erre a helyre akkor jönnek a nők, ha teherbe szeretnének esni. Mi ezt persze nem szeretnénk (nem most!), ez csak egy érdekesség, hogyan próbálnak errefelé teherbe esni. :)

A biciklis riksás hősök

Innen biciklis riksával mentünk át a Silver Temple-höz. Ettől én nagyon ódzkodtam, nem akartam, hogy egy másik ember „cipeljen” minket, de aztán úgy voltam vele, hogy ez még mindig jobb, mint azok a büdös, koszos, pofogó autóriksák… Aztán persze ez nem vígasztalt, amikor láttam magunk előtt szenvedni a „sofőrünket”. Igazán kemény lehetett neki a tekerés, mert látszott rajta, hogy mindene megfeszül, hogy fel tudjon gyorsulni. Az, hogy „kiáll a nyeregből”, az nem kifejezés arra, ahogy tekert. Tegyük fel, hogy felhíztam 80kg-ra, Zita pedig 70-re, és maga a riksa csak 20kg. Ez a szerencsétlen egy 170kg-os bringát tekert alattunk! Ez nagyon durva! Egy kanyar után egyszer csak szembenéztünk egy felüljáróval. Na, ezt meg hogy? Szólalt meg Zita, de mire kimondta, már meg is volt a válaszunk. Megálltunk, és azzal a lendülettel le is pattantunk a riksáról, és természetesen segítettük feltolni az emberünknek. Mikor megérkeztünk, adtam neki 40-et, holott a kezdeti 50-ről indulás előtt már egyszer lealkudtam 30-ra, de nem volt szívem csak annyit adni neki. Plusz még elkértem egy pár méterre a riskáját, hogy kipróbáljam, mialatt ő és Zita rajta ülnek. Nem tudom, hogy bírnak ezek ennyit tekerni ilyen gépekkel, de ez nagyon-nagyon durva volt:

Persze, ha csak ezzel tudnám megkeresni a kenyerem, biztos menne valahogy, mindenesetre minden tiszteletem ezeké a riksásoké. Végül is egy jó nagy adag rizses dáll-nak az árát már megkereste csak velünk. Még 2-3 ilyen fuvar, és jóllakott, a negyedikből karban tartja a bringát, a többi tiszta haszon.
A Silver Temple nem hülyéskedés, tényleg van egy ilyen, pedig először én is azt hittem, hogy vicc, de nem: a 16 században épült Sri Durgiana hindu templom, gyakorlatilag a Golden Temple hindu megfelelője, és a díszes ezüst kapui miatt szokták ezüst templomnak hívni. Pontosan ugyanúgy egy medence közepén áll, de a hívük tized annyian vannak körülötte, és nincs is úgy kiépítve, mint a Golden Temple. Viszont azt érdekes volt látni hogy a márványfalon mindenki akkora területet kapott, amennyit beleadott a templom építésébe.

Második, és utolsó nap is (január 25-26.) nagy ünnepség volt a Golden Temple körül az utcákon, ment a színes-szagos, zenés, kardozós, hangszórós-generátoros menet az utcákon, de igazából nem sikerült egyértelműen megtudnunk a helyiektől, milyen apropója volt az ünnepléseknek. Hallottunk függetlenség napját (Indiának), illetve a kedvenc gurujuknak a napját, de, hogy pontosan miért is volt, azt nem merem kerek-perec leírni, és az utánajárást is mellőzném most, legyen elég annyi, hogy ezeket hallottuk. És ezt láttuk:

Sikh szobatárs Bostonból

Amritsarban a Golden Temple zarándokszállójának nemzetközi részlegén egy földön alvós éjszaka után felszabadult két ágy a leghátsó szobában, így jutott nekünk is rendes alvóhely. Egy nagyon furcsa srác lakott még velünk ebben a szobában. Látszott rajta, hogy a modern, „fejlett” világból való, de ugyanakkor reggel furcsán fújtatott és tornázott, és pontosan úgy, vagy még úgyabb öltözött, mint a sikh-ek. Miután bátorkodtunk tőle megkérdezni, hogy kiféle, s miféle, megtudtuk, hogy Bostonból
való, és felvette a sikh vallást. Mikor kérdeztük, hogy ezt meg hogyan sikerült összehoznia, elmesélte, hogy otthon Észak-Amerikában eljárt jógázni, és annyira elkezdte érdekelni a téma, hogy beleásta magát, összejárt az ottani sikh közösséggel, végül úgy döntött, hogy ez frankó és ő is sikh lesz, ezt végül
azzal is megkoronázta, hogy egy egész hónapra, azaz 2012 januárjára sikh-földére, vagyis Punjab-ba költözik. Így hozott minket össze a sors Hardev Singh-el és laktunk együtt január 25-től 26-ig. Ez a név már a felvett sikh neve, jelentése pedig „Az oroszlán szépsége”, vagy egyszerűbben „Isten ereje”.
Szóval a srác nem volt egyszerű, de végül is, miután mesélt ezt-azt magáról meg a sikh-ségről, mindjárt jobban megértettem kicsit. Talán éppen ugyanekkora hülyeség, vagy még nagyobb egy egész életet leélni úgy, hogy végiggürcölöd még nagyobb autóért, házért, hogy aztán szépen elmúlik az egész és észre se veszed, és rájössz a végén, hogy nem is éltél igazán. Ő legalább boldognak tűnt, és ha
ez később túl is nő ezen a dolgon, akkor is szívesen fog visszaemlékezni erre az időre. De ha nem, az se baj, mert ahogy elnézem ezeket a sikh-eket, sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb népség, mint a rohanó városi ember, nagy autóban, nagy lakásban, vagy a Bahamákon nyaralva. Szóval a keresztény családba született, de megszikh-ült Hardev Bostonból egész érdekes szerkóban nyomta. Fehér köpenye volt, és mezítláb járt még ott is ahol amúgy nem volt muszáj. Egy vállpántot is hordott, ami egy kisebb tőrt hivatott tárolni az oldalán. A turbánján pedig volt egy fémkarika, ami elmondása szerint szintén sikh jelkép – igaz, nem a legjellemzőbb, de régen gyakorlati haszna is volt: ha függőlegesen ketté akarták vágni a fejedet egy karddal, ez megvédett. Ja, és frizbinek is kiváló! :) Persze ezt már csak mi tettük hozzá… :) Hardev-től megtudtuk, pontosan mi is az az öt jelkép, az öt K (az ő nyelvükön K-val kezdődnek a szavak), amit elvileg minden sikh betart: egy spéci alsónemű, a karperec, a kard, fa fésű, vágatlan szőrzet. A fa fésű, mivel fából van nem energetizálja a hajat, ami azért fontos mert a fejünk búbján van a korona csakra, és a hajunk is a testünk spirituális kiterjesztése. Ezen legfontosabb csakránkon keresztül vesszük fel az univerzummal és istennel a kapcsolatunkat, ezért nagyon fontos, hogy ott minden rendben legyen. A turbán már csak úgy jött ezek után, hogy mindezt kordában tartsa. :)

10 guru, és meditáció hajnali öttől

Aztán mesélt még a 10 gururól is. A tízedik, utolsó guru, megmondta, hogy nem lesz több emberi guru utána, hanem a könyv lesz a guru. Ebben a könyvben a guruk meditációja alatt elbeszélt mondókája van, amit a mögöttük ülő írnok jegyzet le. A guru gyakorlatilag szent énekeket közölt a meditációja alatt, ezek lettek lejegyezve, és ezeket olvassák a nap 24 órájában, sokszor hangosan énekelve, de máshol meg csak kis ablakok mögött nagy szakállas emberek. Ez maga az ima. A guru pedig egyféle szellemi vezető, a próféta sikh megfelelője. A Golden Temple-ből a könyvet minden este 9:15-kor viszik ki, nagy-nagy ünnepély keretében, és utána szépen mindent rendbe tesznek, letisztogatnak a templomban. Tejjel mosnak fel, és egy ingával mérik ki, hogy a templom közepén kifeszített alulról és oldalról díszes kék lepel pontosan ott és úgy álljon, ahol kell. Közben mindenki énekelt, állítólag azért, hogy ne csacsogással és trécseléssel teljen a takarítás, hanem isten nevével. Ezt tapasztaltuk is, néhány alkalommal még az étkezések alatt is, és este a templomban, miközben feszítették a leplet és takarítottak. Csak egyik este értünk oda a templomba, akkor is csak már későn, amikor a könyvet elvitték már, de még így is nagyon érdekes volt. Reggel pedig hajnali 5-kor hozzák vissza a könyvet. Állítólag a hajnali öttől napkeltéig tartó idő a legfontosabb, leghasznosabb időszaka a napnak, mert ekkor érik olyan szögben a napsugarak a Földet, hogy az energiák… Áhh, már nem tudom, lényegében miért, a fontos az, hogy akkor a legjobb meditálni! :) Szerintem is nagyon hasznos időszak a hajnali öttől napfelkeltéig terjedő, de szerinte azért, mert akkor lehet a legjobbakat aludni… :) Én már csak egy ilyen lusta állatfajta vagyok.

Baba Deep Singh legendája és a Baba Atal torony

Na, és akkor térjünk rá egy kicsit gyakorlatiasabb dolgokra. A Golden Temple felett meglátogattunk egy
nagyon érdekes múzeumot, ami leginkább csak festett képekből állt, de azok épp elég brutálisak voltak. Ehhez képest az iszfaháni örmény templom freskói gyerekmesék voltak, rengeteg vér volt a képeken és a legkülönfélébb kegyetlenségeket és kínzásokat mutatták be, amit a magyarázatok szerint muszlimok követtek el sikh-eken. Ugyanitt, és még sok helyen máshol is láttunk egy törökülésben ülő sikh fickót, aki egyik kezében egy kardot tartott, a másikban pedig a levágott fejét. Ő volt Baba Deep Singh, „a mártír”, a monda szerint ő egy hős sikh volt, aki egy harcban kijelentette, hogy ha a fejét levágják, akkor is megvédi az ellenségtől a Golden Temple-t. Ez így is történt, Baba Deep Singh levágott fejjel kaszabolta végig az ellenséget, és ezt állítólag a muszlim bejegyzések említik, tehát biztosan igaz! :)

Na, de most már mozduljunk is ki egy kicsit a Golden Temple környékéről. Először egy kört sétáltunk csak a komplexum körül: meglátogattunk egy másik pool-t, ami szintén működött, de sokkal kihaltabb volt. Ennek a medencének a tövében volt egy nyolcszög alakú torony, amit egy kisfiú emlékére állítottak, aki állítólag egyszer csodát tett. Azon a helyen játszadoztak a barátjával, ahol ma a torony áll, amikor a barátját megmarta egy kígyó és ebbe belehalt. A kissrác feltámasztotta a haverját, mire az apja leszúrta, hogy miért szól bele az isten dolgaiba (élet-halál…). Erre a kissrác öngyilkos lett, mondván, hogy akkor így egál, megmentettem a barátom életét, én pedig meghaltam.

Sajnos a toronyba nem tudtunk felmenni, mert nem találtunk feljáratot a felsőbb szintekre, amikor pedig kérdeztünk, azt mondták este 6 után lehet, de addigra már másfelé kószáltunk. A medence mögött egy nagyon szép kis parkot találtunk egy hatalmas banyána fával (Most, hogy már megírtátok, tudjuk, milyen fa! :) Köszi!), és a park mellett egy utcai árust, aki valami zöld levet árult, amit egy nagy présgéppel ott helyben facsartak ki a haverjával nagy zöld bambuszszerű ágakból. Azt mondták, hogy ez a „sugarcane”, legalábbis hallás után így írnám le, és bátorkodom lefordítani is, szóval cukárnád szörpöt próbáltunk inni:

De nem ment! :) Borzalmas íze volt, nem bírtuk ketten se meginni. Arról nem is beszélve, hogy épp a vodka sem volt kéznél hogy gyorsan rá tudjunk fertőtleníteni. Szóval inkább otthagytuk a cukornádszörpöt.

Népírtás és mókusok a Jallianwala Bagh Parkban

Miután megjártuk a kört a templom körül, egy közeli park felé vettük az irányt. Egy szép kis zöld szigetet találtunk egy keskeny sikátor mögött. A park helyén egykor egy tér volt, ahol 1919-ban az angol Dyer tábornok parancsára tüzet nyitottak a békésen tüntető emberekre. Az indiaiak 400-an meghaltak és további 1500-an megsebesültek. Előtte állítólag egy napos sztrájkok voltak, amelyek néha el is fajultak, aminek a vége az lett, hogy az indiaiak megöltek 3 bankigazgatót. Ezek után vezényelték Amritsar-ba Dyer tábornokot, hogy rakjon rendet – és ő ezt tette rendrakás cím alatt… A lövésnyomok mér látszanak a környékbeli épületek falain. A park maga egyébként szép volt. Miután néhány csapat indiai turista megállított minket, hogy fényképezkedjenek velünk, felfedeztünk egy hatalmas banyána fát. Ahogy közelebb mentünk, észrevettünk egy a törzsén felszaladó mókust. Ahogy jobban körbenéztünk, felfedeztük, hogy az egész park tele van mókusokkal, gyakorlatilag szinte minden négyzetméterre jut egy belőlük. Érdekes, hogy a londoni parkok is tele vannak mókusokkal, pedig van pár ezer kilométer Anglia és India között. Ez vajon csak véletlen, vagy az angol hajókkal lett ilyen nagy világutazó ez a mókus? Ha egyáltalán beszélhetünk erről, s nem két külön mókusfajról van szó… És ha igen, honnan települt be hová a mókus? :)

Nagy pillanat volt átgurulni az utazásunk 15 országába. Igazából India az első olyan ország, ami igazán vonzott minket, ahová el szerettük volna jutni. De pontosan tudtuk, hogy az idáig tartó út és annak országai is éppoly gyönyörűek lehetnek, mint maga India, ezért jöttünk biciklivel, s nem repülővel. Biciklivel az érkezés is izgalmasabb volt a Wagha-borderen:

Amritsar-ba nem volt egyszerű megérkezni a fekvőbringákkal, noha a Lahore-i menet után ezen a mindössze másfél milliós városon jóval könnyebb volt átjutni. A forgalom egyre fokozódott a GT-Road-on, és mire beértünk a központba, már igazi őrületet alkottak az úton a motorosok, az autósok és a kerékpáros riksások. Utóbbit ekkor láttunk először. Az igazi nehézség akkor jött, amikor a GT Road-ról lekanyarodtunk és egy vasúti felüljárón kellett átkelnünk. Az út itt beszűkült és az itteni „szabályoknak” megfelelően mindenki jobbról balról bevágott elénk, miközben mi próbáltunk fölfelé araszolni a megpakolt fekvőbringákkal ebben az őrületben. Akárhogy is, de végül feljutottunk, és innen már csak egy kapun kellett átkelni (mint azt később megtudtuk, ekkor érkeztünk meg a régi városrészbe), majd néhány szűkebb, de már kevésbé zsúfolt utcán végighajtani, hogy megérkezzünk. Működik ez az őrült forgalom, csak hozzá kell szokni!

A zarándokszálló a Golden Temple-nél

A Golden Temple-t néztünk ki maradásnak, mert az útikönyv is írta, hogy van rá lehetőség, hogy itt szálljunk meg „donation”, vagyis adományozásos alapon, illetve Couchsurfing-en is kaptunk néhány „most sajnos nem érek rá, de menjetek a Golden Temple-be, mert az is jó hely” választ. És valóban jó volt! Bár pár percbe beletelt, mire megtaláltuk a helyet, ahol a tömegszállás van, de a helyiek mind sorra útbaigazítottak, miután mondtuk, hogy nekik hogy Golden Temple és mutattuk az alvás egyezményes nemzetközi jelét. Egészen egy olyan szobáig vezettek minket, ahol rengeteg külföldi turista szállt meg, egy hosszú helyiségben, egymásnak tolt ágyakon. Ez a látvány engem elsőre kicsit sokkolt, mert már rég láttam ilyen helyet, és nem nagyon vágytam egy csomó másik ember között megszállni, de aztán megbarátkoztam a gondolattal, és végül nem is volt olyan rossz, sőt… Mondom ezt annak ellenére, hogy első este csak a földön kaptunk helyet. Második nap reggel már felszabadult néhány ágy a hosszú helyiségből nyíló, 3-4 ágyas szobák egyikében. Ekkora már lakatot is szereztünk a bazársorról, így be tudtuk zárni az értékeinket egy szekrénybe. A bringák az előtérben maradtak, ahol mindig volt egy-két Sikh önkéntes őrködni, na és két szoba is abba a helyiségbe nyílt, ezért nagyon nem aggódtunk a cuccokért, a táskákat is rajtuk hagytuk, igaz azokban nem sok cucc maradt, csak néhány ruha, a matracok és a sátor. Ezen a helyen mosni is tudtunk, és tisztított víz is volt, igaz, ezt a vizet aztán még a mi saját szűrőnkkel is megszűrtük.

Na és akkor jöjjön végre valami izgalmas is, a Golden Temple és a sikh-ek története. Szóval Amritsar fő nevezetéssége ez a Golden Temple, vagyis arany templom, ami a sikh-ek legszentebb helye, egyben legnagyobb zarándokhelye is. Ezzel először akkor szembesültünk, amikor kimentünk az épületünk udvarába éjjel, hogy azon átkelve eljussunk a mosdóig, ami az épület túloldalán volt. Az udvar telis tele volt pokrócokban alvó turbános emberekkel, éppen csak egy kis sáv maradt középen, ahol át tudtunk jutni a WC-kig. Ezek sikh zarándokok voltak, vagy legalábbis hívők. Ebben az épületben egyébként szobák is voltak, több szinten, ezek mindegyike az udvarra néző teraszokra nyílt, de ezekben mind sikh-ek laktak, és ha jól tudom, egy szobát (vagy ágyat) mindenki csak egy napra kaphatott meg. Mi külföldiek a már említett elkülönített részünkben voltunk, ami csak nekünk volt, és ami szintén adományozásos alapon működött. Ott laktál amennyi jól esik (az útikönyv említett ugyan egy max. 3 napos limitet, de mi a helyszínen ilyenről nem hallottunk), aztán a végén adtál adományt, annyit, amennyit gondoltál.

A Golden Temple

A templom komplexuma pedig pontosan az épületünk bejáratával szemben volt. Ha kimentünk a kapun szemben egy hosszú sétány és egy nagy fehér kapu túloldalán egy nagy, díszesen fénylő aranyszínű épületet láttunk.

Ez éjjel-nappal így nézett ki, mert éjszaka megvilágították négy oldalról sárga fénnyel, nappal pedig mindig sütött a nap, így a napfényben még inkább aranylott a templom. Ami egy téglalap (sőt talán négyzet…?) alakú mesterséges tó („tank” ahogy az angol mondja) közepén van. Ezt először nem akartam elhinni, amikor még Pakisztánból a GPS kijelzőjén néztem, mert az OpenStreetMap néha mutat furcsaságokat a vízrajzzal, pl. Iszlámábádban egy egész alszektort tónak mutatott utcákkal, pedig nem csináltak Velencét abból a városrészből. Aztán amikor utána olvastam az útikönyvben, rájöttem, hogy ezúttal nincs tévedés, a Golden Temple valóban egy tó közepén van. Ennek a legenda szerint az a története, hogy volt egyszer egy leány, akit az apja büntetésből egy nyomorékhoz adott hozzá, akit az újdonsült asszony aztán a fején egy kosárban hordozott. Egyszer aztán, amikor megálltak pihenni, az asszony elment élelemért, miközben a nyomoréknak látomása lett, ami után megkérte a szolgálólányt, hogy segítse őt megfürdeni a tóban. Mire a feleség visszaért, már egy daliás, kigyúrt férfiút talált a helyszínen, akit először meggyanúsított a férje meggyilkolásával… Az információs tábla tovább nem folytatta a történetet, de mindenki kitalálta, hogy a tónak varázsereje van, így lett szent hely, a Sikh-ek zarándokhelye. A sikh-ek megfürdenek benne, sőt még haza is visznek a vízből. A város is innen kapta a nevét: az Amrit Sarovar azt jelenti, a nektár medencéje, ebből lett az Amritsar.

A szakállas, turbános, kardos hinduk: A Sikh-ek!

A Sikh-ek (Ejtsd: Szik) pedig egy hindu csoport, akik arra specializálódtak, hogy megvédjék az embereket a muszlim „támadásaitól”. Persze ez már csak történelem, de régen valóban ez is volt a szerepük. Ha turbános embert látsz Indiában, akkor az biztos, hogy Sikh, és biztos, hogy jó arc. Bár utóbbi valószínű elmondható az összes vallását gyakorló Indiaira, legyen hindu vagy Sikh, vagy akármi… Na, szóval a sikh-ek turbánban járnak, és egy kardot viselnek az oldalukon, vagy legalább egy kisebb tőrt. Ez a két legfőbb jelképük, de van még másik három is, amiből… Majdnem azt írtam, hogy hármat, de nem, mert csak kettőt felejtettem el. Hogyan is mehetne ki a fejemből a szakáll, és a bajusz! A sikh-ek nem borotválkoznak, ezért elképesztően néznek ki! Eddig volt, hogy előítéletből a sötét bőr miatt elsőre nem volt minden ember számomra szimpatikus a szubkontinensen, és ez tudtam, hogy nem helyes, és zavart is hogy így van, de mégis, ezt éreztem. Na de ez a sikh-ekre nem volt igaz! Olyan fizimiskájuk van a sikh embereknek, hogy azt nem lehet nem szeretni. Mintha az ezeregy éjszaka mesekönyvéből szalajtották volna őket, fantasztikusak a turbánnal meg a nagy szakállukkal és bajszukkal. Rengeteget mulattunk rajtuk Zitával, persze csak a jó értelemben, soha nem nevettük ki őket, inkább őrültünk nekik, hogy micsoda figurák. Úgy tudnak mosolyogni a nagy szakállukkal a turbánjuk alatt, hogy az valami elképesztő. Szóval édes figurák ezek a sikh-ek, és mondanom sem kell, hogy akikkel találkoztunk, mind egytől egyig nagyon jó fej is volt.

Egy turbánnal a fejemen asszimilálódom

A szobánkban találtunk több szekrényt is, ami nem volt lezárva, és ezek egyikében találtunk néhány holmit. Az egyik polcon volt egy magyar reklámszatyor, benne már félig megromlott ételmaradékokkal, és ugyanitt találtunk egy hosszú, narancssárga anyagot, pontosan olyant, amilyenből a turbánjuk is volt a Sikh-eknek. Zita erre gondolt egyet, én meg helyeseltem az ötletét, így pár perc múlva már az őrünk fonta is befelé a fejemet:

Látnotok kellett volna a fickó fejét, ahogy először tartotta a feje előtt az anyagot, és gondolkodott, hogy akkor hogyan is kezdje? :) A végén még egy kis tűszerű valamit is előkapott a ruhájából, és szépen megigazgatta a turbánom, hogy pöpecül álljon. Ezek után nem volt mese, egész nap rajtam volt, és ezt nem bánták a sikh-ek, az ilyesmi nem zavarja őket, nagyon nyitottak, ez mindenben megnyilvánult, leginkább abban, hogy minket, turistákat a világ minden részéről vallásunktól, állampolgárságunktól függetlenül pontosan úgy kezeltek, mintha csak a sikh testvéreik lettünk volna. Szóval egész nap hordtam a turbánt, ám a nap végére ezt én magam viszont már kezdtem bánni, mert szokatlan volt, hogy valami van a fejemen, sőt még a fülemen is és ilyen szoros. Mindez olyankor, amikor napközben igen jó idő van és nincs szükség sapkára. Szóval a nap végén félig keserűen, félig megkönnyebbülve, de megkértem Zitát, hogy bontsa le a fejemről a turbánt. Végül aztán rájöttünk, hogy nem letekerni kell, hanem levenni a fejemről. Ugyan a sikh-ek mindig újra betekerik a fejüket, de mivel én ezt nem tudom, hogyan kell, csak egyszerűen lehúztam a fejemről a turbánt, mint egy sapkát. Ez mondjuk nem volt olyan könnyű, mert a füleim alig fértek ki, de miután leműtöttem magamról a narancssárga csodát, az olyat jól megtartotta a formáját, hogy még másnap reggel is fel tudtam venni – persze ennek a füleim ismét nem örültek, de Zita annál inkább, mert turbánban különösen tetszettem neki. :) Mik derülnek ki… Még jó, hogy ekkora nászútra kerekedtünk, különben sose tudtam volna meg, hogy turbánban még inkább bejövök a feleségemnek! :D

Szóval másnap ismét megkaphattam a sikh barátainktól a dicséreteket, hogy milyen szép turbánom van. Azért ez tök jófejség részükről, hogy nem azt mondják, hogy „Mit csinálsz Géza, miért hordasz turbánt, nem is idevalósi vagy, nem is vagy sikh…”, hanem azt, hogy „Nice turban!” :) Egy szó, mint száz, nagyon bírtuk a sikh-eket, és volt is miért szeretni őket – nem csak a turbánjaik és a fenomenális szakállviseletük miatt. Apropó, Szakáll barátom, ha olvasod, sokat gondoltunk Rád! :) Sose hittem volna, hogy még Neked is van hová fejlődnöd szakáll terén! Nézd ezeket a Sikh-eket, hát nem őrület!? :) Ahogy mosolyogtak a szakálluk alatt, mindig Te jutottál az eszünkbe! (Azt hiszem, kitaláltátok, melyik jellemzőjéről kapta a becenevét Szakáll barátom…)

Mezítlábas étkezések a Golden Temple étkezdéjében

Na, még egy dolgot elmesélek, aztán mára vége, mert Zita már itt alszik mellettem. Ami azért rossz, mert én vagyok a „kiskályha” az ágyban, és mellette kellene, hogy legyek a hálózsákban, hogy ne fázzon, na meg azért is, mert sok vallási részletet csak ő tud, de ezért ma már nem fogom felkelteni. De azt még nélküle is el tudom mesélni, hogy milyen jókat ettünk a sikh canteen-ban. Ez is a Golden Temple komplexumban van, méghozzá közvetlen a mi bejáratunk mellett. Az egész komplexumba csak fedett hajjal és mezítláb lehet bemenni. Ez utóbbi elsőre kicsit merésznek tűnt számunkra, de aztán túltettük magunkat rajta, és számtalan mezítlábas látogatást tettünk a templom körül. Ez a mezítlábazás nem lett volna baj, ha nem épp január van, ami itt is a leghidegebb hónap, igaz 10 fok alá azért csak éjszaka megy be a hőmérséklet, de akkor is, egy kilenc órás vacsora azért nem olyan finom mezítláb a kövön. :) Persze ez soha semmitől nem tartott vissza minket, mentünk mi mindig, csak épp ez a mezítlábazás annyira nem esett mindig jól, de elfogadtuk, hogy a buli része. Szóval ez a menza, vagy nem is tudom, minek nevezzem, szintén oltári volt. Mondjuk talán nagyipari étkeztetésnek. Az útikönyv szerint itt ki tudnak szolgálni étellel egy nap 40 ezer zarándokot, és ezt el is tudom hinni. Állítólag még csápáti készítő gép is van, bár igaz, ez utóbbit nem láttuk, de sok más érdekeset igen, pl. nézzétek ezt a bácsit, ahogy hagymát vág:

Hát nem óriási, ahogy oda se néz a hagymára, csak szeli, szeli, és közben minket les. Ez hagyján, de közben még hagymát is cserél, és akkor sem néz le! :) Egyébként az ilyen felvételekkor és a fotóknál is, előtte mindig engedélyt kérünk az alanytól. Szóval nagyüzemben ment az alapanyagok előkészítése, egy korláttal elválasztott kis területen pucolták, vágták, aprították az önkéntesek a zöldségeket. Az egyik délelőtt Zita is beállt répát szelni, amíg én naplót írtam. Nekem sajnos végül nem maradt ilyesmire érkezésem, pedig jó muri lett volna. Na, de térjünk vissza az étkezésre. Az egész úgy megy, hogy beállsz a sorba, már ha van, mert ha így off-season-ba mész, mint mi, és nem ebédidőben állítasz oda, simán előfordulhat, hogy nincs sor. Szóval odamész, kapsz egy négy részre osztott fém tányért, majd egy csajkát és egy kiskanalat, és követed a tömeget. Két csarnok van, egy földszinti és egy emeleti, nekünk mindig csak az egyik volt nyitva, de nyáron valószínű megy mind a kettő nagyüzemben. Bár az is lehet, hogy csak én gondolom, hogy nyáron többen vannak… Na, a lényeg, hogy ebben a csarnokban sávokban le van terítve egy vékony pokrócszerű valami, amire sorban leülnek az emberek a tányérjukkal és a csajkájukkal. Jön egy szakállas turbános egy vödörrel és tölt mindenkinek vizet. Aztán jön egy másik egy vödörrel és egy merőkanállal és mer neked zöld, sárga, barna, vagy fehér trutyit. Még egy muki van, aki egy kosárral jön, ő osztja a csápátit, amit két, az ég felé tartott tenyérrel szabad és kell elfogadni. Ha ez megvan, akkor beleejt két csápátit. Gondolom azért ejti, mert ez a hagyomány, és azért ez a hagyomány, hogy ne fertőzhesd meg semmivel az érintéseddel az ételt osztó személyt, hogy aztán az se másokat. Nekem egyszer tele volt az egyik kezem valamivel és csak egy kezemet tartottam a kenyérért, mire a kosaras turbános és egy mellettem ülő is figyelmeztetett, hogy „two hands” – két kézzel! Még jó, hogy ekkor még nem volt rajtam a turbán! :) Na, szóval van csápátid, van vized, és van két vagy három féle trutyid. Igazából nem illene őket trutyinak nevezni, mert legtöbbjük nagyon finom volt, és szerettük őket. A zöld az dáll volt, méghozzá egy olyan fajta, ami ízben nagyon hasonlított az otthoni lencsefőzelékre, ezért nagyon szerettem. A fehér az egy valamiféle rizses kása volt, de cukorral, ezért nagyon édes volt, így az Zita kedvence lett hamar, illetve remek volt a csípős után. Mert ezt leszámítva mindegyik másik étel csípős volt.

Igaz, nem annyira, hogy azt ne lehessen kibírni, de mindig égő szájjal és ajkakkal jöttünk ki a csarnokból. A sárga és a barna színű étel mindig valami vegyes zöldséges történet volt, ezek is finomak voltak, habár ezekért annyira nem rajongtunk. Repetát is lehetett kérni, ezért mindig lestük, hogy mikor jönnek újra a vödrökkel felénk, és azt is mindig néztük, hogy mi van azokban a vödrökben. Fradisták voltunk, a zöldnek és a fehérnek örültünk mindig nagyon. Kifelé menet a maradékot (ami esetünkben sosem volt) egy a kijáratok mellett a csarnok szélén futó kis vályúba önthetted és kintebb pedig egy vödörbe gyűjtötték a kiskanalakat, aztán pedig a csajkát és tányért is elvették tőled, ezek hangos csörömpölések közepette repültek tovább nagy öblítő edényekbe, aztán pedig vitték mosogatni őket. Ez a mosogatás igazán nagyüzemben folyt, ahogy az étel készítése is hatalmas üstökben, több mázsás mennyiségben készült. Izgalmas volt látni ezt a fajta szervezettséget, nagyszerűen megoldották az étkeztetést a sikh-ek, mindig egy élmény volt az étkezés itt.

Még közel sem meséltem el mindent a sikh-ekről, a Golden Temple-ről és az amritsari élményeinkről, szóval jön még folytatás ebből a városból!