A bátyám kérdezte, hogy mi kell ahhoz, hogy ők is ilyen helyen túrázhassanak? Ez a bejegyzés most Neki szól, és mindenkinek, aki komolyan gondol egy nepáli látogatást. Addig is amíg álmodoztok és tervezgettek, itt van egy térkép az általunk trackelt útvonallal.

A jobb alsó sarokban lévő boci kiteszi Nektek teljes képernyőre a térképet, és ha a kis házikókra vagy egyéb ikonokra klikkeltek, a felnyíló ablakban találtok két linket, az egyik az adott nap képgalériájára, a másik az adott napról szóló blogbejegyzésre mutat.

Itt van két összefogó link:

Az Annapurna körtúránk összes fényképe
Az Annapurna körtúránk összes blogbejegyzése

Ha ennél még jobbat szeretnétek, nézzétek meg ugyanezt a Google Földben 3D-ben, és kapcsoljátok még rá a Zita által készített geotaggel is ellátott fotók közül a legjobb 173-at, amit a nászajándékba kapott GPS-el is megáldott Panasonic gépünkkel készített, hogy repkedhessetek a hét-nyolcezres hegyek között, úgy ahogy ezen a képen is látszik:

Táblázat távokkal, magasságokkal és összegekkel

Az alábbi táblázatban látható a napokra lebontva a megtett táv, az össztáv, az aznapi alvási és maximális magasságunk, az elköltött pénzösszeg Forintban és Euróban, és ha lent jobbra görgettek, akkor utóbbinak a kategóriánkénti lebontása.

Nagyon fontos hozzáfűzni az összegekhez, hogy mi a tavaszi, kisebb szezon legvégén, vagy inkább utána voltunk, tehát emiatt a szállóárak alacsonyabbak voltak. Az sem mellékes, hogy én 1 év Ázsia alatt igen pofátlanul megtanultam alkudni, amit néha használtam is, amikor úgy éreztem, hogy az árak is pofátlanul magasak. Sokáig csak a legolcsóbb kajákat ettük (Dal Bhat a rátöltés miatt, Veg. Fried Rice, Veg. Fried Potato), ezekből is sokszor csak ketten egyet, és ezt is csak azért, hogy ne kelljen többet fizetnünk a szállásért, ha nem eszünk ott. Tehát már akkor is főztünk, amikor amúgy egy tál étel ára még nem volt több, mint mondjuk otthon egy menzán. És amivel még rengeteg pénzt – és a Bolygónktól műanyagot – megmentettünk, az a vízszűrő mindennapi használata volt. A palackos víz odafent aranyárban megy, és vannak ugyan tisztavíz állomások, ahol megtöltheted a palackjaidat, de még így is 40 rupi, azaz több, mint 100 forint egy liter, ami elég horror, mert simán megiszol egy kemény nap 5-6 liter folyadékot. Ha csak rövid időre utazol, és nem évekre, mint mi, érdemesebb Pokharában vagy Kathmanduban olcsón megvenni a víztisztító tablettákból egy nagy szettet, és azt használni. Lesz egy kis mellékíze a víznek, de túl lehet élni, na meg ha igazán szomjas vagy, megiszod! :)

Ugyanakkor továbbá az is igaz, hogy valahol félúton elromlott a benzinfőzőnk, és ezután már csak ritkábban és keveset főztünk, a hágó után pedig végleg elengedtük magunkat és szinte csak éttermeztünk, na és volt itt még közben szülinapunk, meg évfordulónk is, és ezen alkalmakkor sem a büdzsék volt a 1st priority. :) Szóval csak oda akarok kilyukadni, hogy ennél ki lehet még egy kicsit olcsóbban is jönni. Vagy drágábban, akár sokkal drágábban is. A másik irányban a határ a csillagos ég! Még a legmagasabb helyeken is kínáltak nyugati(nak tűnő – az étlapon) ételeket, pizzákat és egyéb finomságokat, persze csillagászati áron. Mi csak a lentebbi helyeken csábultunk el ilyeneknek, akkor is ritkán. Persze bámulatosan tudják ugyanazokat az alapanyagokat használni mindenhez, szóval igazából bármit is rendelsz az étlapról, biztos, hogy ugyanabból a 10-12 alapanyagból készültek! :) Maradj a Veg. Fried Potato-nál, úgysem arra fogsz aztán emlékezni, hogy milyen jókat ettél, ezen a túrán nem ez a lényeg, ez csak a pillanatnyi vágyak lecsillapítása.

A költségeloszlás és a napi magasságok grafikonja

Az alábbi két grafikonon az előbb említett költségek lebontása látható. Sajnos a dolog egy kicsit a kék és a világoszöld szín között csalóka, ugyanis ha nem ettünk volna ott a vendéglőkben legalább valami olcsót (ahogy tettük) az étlapról, a szállás ára 100-200 rupiról 300-400-ra ugrott volna a legtöbb helyen.

A második grafikon azt mutatja be, hogy az egyes napokon milyen magasságokban aludtunk (kék) és milyen legnagyobb magasságban jártunk (piros). Egyszóval, hogy hogyan akklimatizálódtunk. :) Talán túlzás volt ennyit felmászkálni, de ugye jobb félni, mint megijedni, na meg csodaszép volt, és élveztük is nagyon.

“Oké-oké, de mennyibe kerülne ez Nekem?”

Amit a táblázatban láttok végösszeget, ahhoz még mindenképp hozzájön a repülőjegy, és a vízum ára. Előbbiről azt hallottuk, hogy a Budapest – Moszkva – Doha – Kathmandu vonalon repülve meg lehet úszni 90 ezer forintból. A vízum egy hónapra 40 dollár, háromra pedig 100 dollár. Számoljunk csak a mi költségeinkkel (benne kis felszerelés vásárlás, engedélyek, és a 27 nap összes minden költsége): 80(egy főre a mi költségeink)+2×90(repülő oda-vissza)+9(vízum egy hónapra), az annyi mint 269 ezer forint, de kerekítsük fel 300-ra, mert ha Te egy hónapra jössz ki, akkor talán nem akarsz majd főzőcskézni annyit mint mi és talán ha ez az egy hónap, amit pihensz egész évben, akkor majd le akarsz gurítani egy-egy sört is néha, kerül, amibe kerül! Szóval háromszázezer Forint, ez elsőre elég vad, de ha azt veszed, hogy a világ másik felére utaztál 4 hétre, és 7-8000 ezres hegyek között kirándultál, olyan kultúrák között sétálva, ami szinte mesebeli az otthoni ratrace után, akkor… Akkor értem, miért jöttek ide többször a TIPO-s klubtársaim! :) Számoljuk ki, per napra lebontva: 300/27 az 11,1111111…, de legyen 11.200 forint, mert a végén megiszol még egy sört az egészségedre! :) Szóval:

4 hét magashegyi kikapcsolódás luxus körülmények között, repülőjeggyel, all inclusive csak 11,200 Ft / nap! :) Ezért minden nap étteremben ettél, lámát látogattál, friss levegőn voltál, gyönyörű emberek, és hegyek között… Egy ilyen móka ki tud mosni minden sz@rt az emberből, bármit is csinált előtte, bármennyire is stresszes volt a melóhelye. Bár azt is el tudom képzelni, hogy ha nagyon vacak volt a melód, és a szezonjában jössz, itt maradsz ercu gumbut szedni! :) Áhh, de kell még ezt magyaráznom? :) Egy hónap szabi és 300 ezer forint – ez kevés embernek adatik meg, tudom. De olyanok is vannak, akik megtehetik! Szóval ha össze tudsz kuporgatni ennyi pénzt és szabaddá tudod tenni magad a mókuskerékből ennyi időre, szereted a hegyeket, és kedvet kaptál a Himalájához a beszámolónk alapjánk, akkor bátran ajánljuk, hogy kezdj el álmodni, tervezni, aztán indulj! :) Nem kaptunk egy büdös petákot sem az ACAP-tól ezért! :D Csak azt szeretnénk, hogy Ti is hasonló élményekkel gazdagodjatok!

Ha még további kérdésetek van, akkor itt kommentben feltehetitek és válaszolunk, vagy ha szégyenlősek vagytok, írhattok a 360fokbringa [Qkkacc] gmail [p0nt] com-ra is!

1600m fölfelé!

Tatopaniból korán indultunk tovább, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk ezen a napon. Konkrétan 18km és 1600m szintemelkedés, mindez a teljes menetfelszerelésünkkel, teli hátizsákokkal, hiszen nem csillagtúrára indultunk, hanem tovább az úton, ma Gorephani-ig, majd holnap hajnalban fel a Poon Hill-re, onnan vissza Ghorepani-ba, majd onnan le Nayapulba, ahol végetér a móka. Ez volt a terv, ennek vágtunk neki ezen a reggelen. Csak pár kilométert haladtunk a Kali Gandaki völgyében a dzsip úton, aztán végetért a könnyed séta, és két függőhídon átkeltünk a völgy túloldalára, ahol egy meredek, saras úton találtuk magunkat fölfelé kaptatni, végtelen hosszan… Lassan, de faltuk a szintet, és haladtunk fölfelé, bár ekkor még nem nagyon mertük számolni, milyen sok van még hátra. Útközben néhány falut kereszteztünk, és vagy kellemes erdőben, vagy földteraszok között vitt az út ezek között a falvak között. A földeken megint láttunk vízi bivalyokkal elárasztott földteraszt szántó férfit, és a valamilyen búzafélét betakarító nőket is. Aztán egy sármedencében boldog, fürdőző vízi bivalyokat is láttunk, szinte az egész kis pocsolyát ellepték, lehetett látni, ahogy lejjebb ereszkedik a vízszint, ahogy az egyikőjük elhagyta az élményfürdőt. :)

Ahogy följebb értünk, úgy lett egyre több az erdő, és ez számunkra kellemesebbé tette a sétát. Volt, hogy egy faluban csak azért kellett a lépcsőn felmászni a gerincre, és nem megkerülni azt a széles szekérúton, hogy fent az ACAP ellenőrzőpontnál pecsétet kapjunk, és regisztráljanak minket. Viszont itt legalább láthattunk egy kimutatást az előző három évről, méghozzá arról, hogy országokra bontva milyen nemzetiségű kirándulók jártak erre. Magyarok 10, 26 és 11 fős számban voltak jelen az elmúlt években. Hát nem vagyunk egy a Himalájában kiránduló nemzet, azt meg kell hagyni! :) Persze erre meg is van az okunk, a magyar nem éppen a legjobban eleresztett nép anyagilag, és sokan sem vagyunk. Utóbbi dolognak egyébként megvannak a szépségei, és erre most kezdek csak rájönni igazán ezen az úton, na de erről majd egyszer később.

A checkpost után már igazán kezdtünk megfáradni, ezért egy ebédelő hely után kutattunk, de sajnos sokáig hiába. Viszont ez a szakasz sem telt el esemény nélkül, egy út menti kis kertben kecskéket láttunk, amik vidáman szaladgáltak és ugrabugráltak a fűben, ezért gyorsan videót is kapcsoltam:

Nézzétek a kiskecske fülét! Minek neki akkora? :) Lehet, hogy a kecskéknél a fül egy olyan testrész, ami a születés után már nem növekszik tovább, hanem rögtön eredeti méretében lóg le az állat vicces fejének két oldalán? Akárhogy is, ezek a kecskék igen mókás kinézetű állatok. Annyira idétlenül tudnak bámulni, hogy az már jó! :) El is döntöttük, hogy ha egyszer valamikor odajutunk, hogy állatot szeretnénk, akkor kutya, macska és fűnyíró helyett inkább kecskénk lesz majd! :) Persze tudom, ez nem ilyen egyszerű, mert télen is ennie kell, meg akkor is, amikor mi hetekre bringázni mennénk, meg kakil, meg minden, sőt még a veteményest is felzabálja ha nem figyelünk rá, de szerintem mindent meg lehet oldani. Van család, van szomszéd, és egy ilyen kedvesen idétlen állatot csak szeretni lehet, nem? :)

Aztán egy másik faluban, ahol egy elhagyott étteremben kérdeztünk az ebéd után (megint csak hiába), ott egy kismacskát fedeztünk fel. Először kicsit félt tőlünk, de aztán hamar megbarátkozott velünk, és a botjainkkal kezdett játszadozni, amit a végtelenségig tudott volna folytatni, ha mi nem állunk tovább 5 perc játék után.

Ebédelni egy nagy, üres, füves kerttel megáldott szállodánál álltunk meg. Odakint ültünk le, és ez nagyon jó volt, mert így mezítláb mászkálhattunk a fűben, amíg vártunk az érkező ételre. Ezt tette egy büszke kakas is, aminek világos tolla és élénkpiros taraja volt, nagyon méltóságteljesen kukorékolt néha, és olyan peckesen járt, hogy egyértelmű volt, ki az úr a tyúkok felett a vidéken. :)

Innen már csak egy nagy, hosszú fölfelé volt hátra, még néhány falut kereszteztünk, és gyönyörű erdők között haladtunk az utolsó néhány kilométeren. Én a végére kicsit eléhezés közeli állapotba kerültem, Zita viszont feltámadt, úgy ment mint a golyó, sőt, amikor sötétedés előtt Ghorepaniba értünk, ő volt az aki a megfelelő szállót keresve körberohangált, én pedig az voltam, ami megsemmisülve összerogyott. Végül ott maradtunk, ahová először is betértünk, egy szembejövő turista tanácsára a Green View Guesthouse-t választottuk, és tényleg nem volt rossz, finomat főztek, használhattuk az étteremben a konnektort és még meleg vizet is kaptunk a zuhanyhoz.

Túrórudi, raklap, hasmenés

Este a szomszéd szállóból átjött Erik, a Tatopaniban megismert holland srác, és egy másik honfitársa, akivel most futottak össze. Kártyáztunk, ők söröztek, mi teáztunk, és mindeközben igen jól mulattunk. Eriknek eszébe jutott még egy magyar szó a Túrórudi mellett, ez pedig a „raklap” volt. Mi más, hiszen ő logisztikus! :) Egy raklap Túrórudi… Milyen jól is hangzik. Erre már csak a haverja tett rá, azt mesélte, hogy a bátyja nem is tudom, hány nyelven tanulta meg a hasmenés szót, és így magyarul is, amit végül ő maga is megtanult. Hogy miért pont a hasmenést, azt ne kérdezzétek… Talán kéredzkedett be éttermek vécéjébe gyorsan és ingyen? :) Szóval sokat hallottuk ezt a három szót: „Túrórudi, raklap, hasmenés”, és ezen persze főleg ők, de azért mi is nagyon jól mulattunk. Este csak 11-ig voltunk fent így, de már ez is túl késő volt, mert a hajnali kelést 4 órára terveztük.

Napfelkelte a Poon Hill-en, 3210m-en

Hajnali négykor ébresztett az óra, főztem gyorsan két instant levest a gázon, ébresztettem Zitát, majd csomagoltunk és indultunk, mert Erik már fejlámpával várt minket az ablak alatt. A lámpa aztán végül nem kellett, mert már javában világosodott, ahogy mentünk fölfelé a kis erdei ösvényen. Pár száz méter után Zitának eszébe jutott, hogy az általa használt Panasonic fényképezőgép végül csak ott maradt a szobában. Rohantam vissza érte, és egyúttal ledobtam pár ruhát magamról, mert időközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy erősen túlöltöztünk, mivel nincs olyan hideg, mint hittük. Zita megvárt egy helyen, hiába mondtam neki, hogy menjen, én majd utolérem. Ettől csak még mérgesebb lettem, mivel eleve bosszús lettem már attól, hogy ottfelejtette a gépet, és ezzel értékes perceket vesztettünk a napfelkelte előtti, amúgy igen szűkös időnkből a feljutáshoz. Rohantunk fölfelé, és engem közben sajnos evett a méreg, hiába tudtam, hogy ez nem jó, és nem kéne, hogy egyen. Sorra előztük ki az embereket, míg végül 5 óra után pár perccel felérkeztünk a bő 300m feljebb lévő dombtetőre, ahol a kilátótorony állt, és ahol már kisebb, főleg kínaiakból álló tömeg gyűlt össze. És ahol a nap első sugarai már éppen elérték a Daulaghiri hegycsoport legmagasabb csúcsait. Lekéstük hát! – Továbbra is bosszús voltam, persze ma már nem értem igazán, miért is, de akkor így volt, és csak lassan bírtam lenyugodni, de végül ez sikerült, és Zitával is megbeszéltük a dolgot, nem lett aztán ebből nagyobb dráma. Igazából semmiség az egész, most az, hogy nem láttuk az első napsugarakat a hegyek érni, mit számít? Talán ha 3-ra feljöttünk volna, és a csillagos égtől kezdve végignéztük volna az egész folyamatot, az szép lett volna, de most az, hogy lemaradtunk erről a néhány pillanatról, mit sem számít.

Már csak azért sem, mert követte azt még sok másik varázslatos „fényeffekt”. Először is ugye a Daulaghiri egyre vörösebb, majd fényesebb lett, de ekkor mi még nem láttuk a napot, csak azt, ahogy a Machhappuchare mögül süt, de maga a vakító égitest még nem látszott, mert az csak pár perccel később bújt elő, pontosan a Machhappuchare mögül. Ez azért alfa volt, nagyon szép, mert előtte a sugarai már gyönyörűen látszottak a „Fishtail”-nek, vagyis halfaroknak is hívott hegy mögül. Ahogy aztán kibújt a hegy mögül, úgy lett egyszerre minden fényes, majd pár perccel később meleg körülöttünk. Innen egyébként látszott az Annapurna I 8091m magas csúcsa is, de ez valahogy megint nem nyújtott különösen emlékezetes látványt, sokkal szebb volt a Daulaghiri a reggeli fényben, na és persze az utóbb részletezett fényjáték a Machhapupchare mögül. A csodák nem csak a távoli hegyek látványában voltak megfigyelhetők, hanem a közvetlen közelünkben is, jó volt érzékelni, ahogy ébredezik a természet, a friss levegő, a harmat, a növények… Ezt leginkább azután élveztük, hogy rajtunk kívül mindenki eltűnt a környékről, és csak ketten maradtunk Zitával fent a dombtetőn. Ahogy „lement” a napfelkelte nevű show, úgy viharzott le a tömeg. Ezen meglepődtünk kicsit, mert mi még ezer és ezer felfedeznivaló csodát láttunk itt, és nem siettünk lefelé, csak azért mert az útikönyvek azt írják, itt a napfelkelte a szép igazán! Hihetetlen, hogy mindenki csak az útikönyveket követő „been there, done that” (ott voltam, láttam/tettem) turista, mi ebben hosszútávon az élvezet? A kutya talán a hosszútávban van elásva, talán éppen ez az, hogy ők csak néhány hétre utaznak, és ennyi idő alatt még benne marad az emberben a „minél többet” dolog, ezért még a nyaralása alatt is csak rohan, és nem vesz vissza az őrült tempóból, azt élvezi, ha még többet, és többet láthat, a napfelkelte hát ki lett pipálva a Poon Hill-en, mehetünk tovább… Egyébként nem tragédia ez, csak érdekes volt látni, és gondolkodni azon, ahogy kiürül a domb. Vajon azok az emberek mennyire élték át a pillanatot? Persze, beszélek én, aki mérgesen és szinte futva érkezett meg a dombtetőre! :)

Akárhogy is volt, mi még maradtunk talán egy órát kettesben. Virágokat fotóztunk, és úgy általában a környéket, közel s távol. Aztán volt, hogy csak ültünk és bambultunk kifelé a fejünkből, de hogy mi kattogott odabent, vagy mi nem, azt már ne kérdezzétek, mert most amikor ezeket a sorokat írom, már több hete ennek.

Lefelé a drágaságban, a monszunban és a piócásban

Valamikor reggel 7 környékén lemásztunk a dombról, odalent reggelit rendeltünk, és míg azt készítették, összepakoltunk, hogy az evés után rögvest indulni tudjunk. Gyönyörű, sűrű erdőkön mentünk lefelé, hosszú-hosszú órákat, volt hogy patak mellett, és volt hogy hegyoldalban. Az ebédelőhelyet megint nehezen találtuk meg, de most nem a zárva tartó éttermek, hanem a magas árak miatt. Errefelé nem az ACAP fogja össze a vendéglőket és készíti az étlapokat, hanem egy másik hasonló szervezet, és ők sokkal keményebben nyomják. Nem találtunk értelmes kaját sehol 300 rupi (800 forint) alatt, és ez nagyon bosszantott minket. Mindenütt ugyanaz az étlap volt, ugyanazzal a borítóval, aminek a látványától én már távolról kiborultam. Itt vagyunk a természet közepén, és egységes árakat találunk, minden vendéglőben, egy ugyanolyan étlapon. Egységesen nagyon drága árakat! És ne mondja nekem senki, hogy ide olyan nehéz felcipelni a holmikat, mert innen félnapi szamárút sincs talán az országút, és Chame ennél jóval messzebb volt az úttól, ott mégis megkaptunk a helyi kis füstös vendéglőben 100-ért 8 darab csirkés momót! Akkor itt se kéne, hogy 300 legyen egy zöldséges rizs! …és persze a vendéglős lánya iPhone-t nyomogat közönyösen… Hát én az ilyen helyen nem hagyom a kevés pénzem, mert az már nem a megélhetéshez, vagy a hely fejlesztéséhez kell itt! Persze végül találtunk egy helyet, ahol tudtunk alkudni, és amíg ettünk, eleredt az eső, méghozzá igen durván, ezért aztán hamarosan valami egész másra kellett, hogy koncentráljak a bosszankodás helyett, és ez így pont jó volt! :)

Brutálisan szakadt az eső, és a kőlépcső, amin lefelé haladtunk, hamar átváltozott egy patakmederré. Egy tető alatt egy furcsa szerzetet találtunk, szegény egy padon vacogott, cipője, de még papucsa sem volt, a ruhája csak egy darab narancssárga rongy volt. Valószínű egy Mukhtinatba tartó zarándok volt, ahogy Zita hívta, Isten bolondja. Mivel mi tudtuk, hogy ezen a napon befejezzük ezt a túrát, és ezután talán az Andokig nem is járunk majd ekkora hegyek között, se ilyen hideg éghajlaton, Zita elővette a táskájából a még a pamíri Khorogban vásárolt polár pulcsit, és odaajándékozta az emberünknek. Ő ettől nagyon boldog lett, és hamarosan a vacogást is abbahagyta. Sajnos csak később jutott eszünkbe, hogy még egy harisnyanadrágot is adhattunk volna neki, vagy akár még egy pulóvert. Hogy hogyan éli túl ez az ember Mukhtinatig, azt nem tudom, valószínű a helyiek segítségével, mert nem úgy tűnt, mint akinek egy fillérje is lett volna.

Lefelé a pataklépcső úgy tűnt, soha nem akar véget érni, szerintem vagy 500m szintet leadtunk itt egyhuzamban. Nem figyeltem, volt jobb dolgom is, a lábam elé néztem. Óvatosan lépkedtünk lefelé, a botjainkat is használva, de még így is volt, hogy elcsúsztam. A bokáinkat is nagyon féltettük, hisz nem lett volna jó kitörni vagy megrántani valamelyiket így az utolsó napon a nagy lefelében. Ehhez képest mellettünk a nepáli kölykök hordái nevetve rohantak lefelé, úgy, hogy legtöbbjükön csak tornacipő volt. Vagy tudnak valamit, amit mi nem, vagy felelőtlenebbek… :)

Mikor végre leértünk a völgy aljába, alábbhagyott az eső, majd hamarosan el is állt. Átkeltünk a folyó túloldalára, ahol megérkeztünk Tikhedunga faluba. Ez a hely nagyon tetszett nekünk, különösen Zitának, ezért én körbe is kérdeztem, mert ekkor már igen benne jártunk a délutánban. Sajnos a már ismerős étlappal találkoztam, és benne az előzőeknél csak 5-10 rupival olcsóbb, de még így is horribilis árakkal. Innen egy nagyon saras, lánctalpas markolóval kiépített és kijárt szakaszon kellett átkelnünk, aminek az aljában egy elhagyott étterem teraszán megálltunk pihenni, és levetkőzni, ekkor ugyanis még mindig rajtunk voltak az esőruhák. Zita, miután levette a cipőjét, észrevett egy barna foltot a zokniján: Mi a szar ez? – Kérdeztem, mire ő: Ez az! Hát, ha ez szar, akkor kotord le valamivel… Nem, ez nem szar, ez az! Micsoda? Pióóóócaaa!!!! :O Ááááhhh, sose volt még piócánk, és tényleg gusztustalanul nézett és, nagyon nem örültünk neki. De mikor, honnan, és hogyan mászott bele Zita cipőjébe? Megpróbáltam úgy eltávolítani Zita lábfejéről, hogy lehúztam a zokniját, de a pióca átfért a zokni rései között, és továbbra is szívta Zita vérét. Ezután átrohantam a szomszéd étterembe, ahonnan áthívtam egy helyi nőt. Mikor meglátta a piócát, mondta, hogy ide só (nun) kell, és hamarosan kaptunk is egy apró marékkal, amit rászórtunk az állatra. Így már azonnal le tudtuk pöckölni Zitáról a piócát, amiből hamarosan csak egy sós vértócsa maradt.

Később az én lábamon is találtunk egy vérfoltot a zoknim felett a sípcsontomnál. Ebből folyamatosan folyt a vér, és nem akart megalvadni, így estére szépen eláztattam a zoknimat. Végül egy komolyabb, Leukoplasztból és zsepiből épített sebtapasszal láttuk el az éppolyan formájú és éppoly apró sebet, mint amilyen Zitának is volt a pióca után. Szóval a piócás élményt végül én sem úsztam meg, igaz én legalább nem láttam magamon az undorító kis állatot.

A piócás élménytől már csak egy bő órányira volt Birethani, egy másik gyönyörű kis falucska hangulatos vendéglőkkel és sétálóutcával a két völgy találkozásánál. Ekkor már elmúlt hét óra és éppen sötétedett, ezért kérdezősködtünk a Nayapuli busz után. Valaki azt mondta, hogy nincs már több, de mások többen azt mondták, hogy 8-ig még találunk buszt vissza Pokharába. Én már annyira beleéltem magam a megérkezésbe, hogy rövid gondolkodás után továbbindultunk. Ez a gondolkodás túl rövid volt, mert pár száz méter után megbántuk, hogy továbbjöttünk a hangulatos falucskából. Jó lett volna ott eltölteni egy utolsó estét, még utoljára távol az internettől, távol a pokharai teendőktől, a készülődéstől… Érdekes, hogy mégsem fordultunk vissza, ezen két kilométerrel később beszélgettünk Nayapulban, hogy micsoda egy marhák vagyunk, beláttuk a hibánkat, de megfordulni mégsem volt eszünk, vagy erőnk, pedig az a pár száz méter már igazán nem volt nagy táv. De két kilométer az már sok lett volna ilyen sötétben így túl a 25km-en, bár Zita még erre is hajlandó lett volna, ám én már a buszokra és a taxikra figyeltem. Egy buszos kétezerért akart volna minket elvinni, ami teljesen érthetetlen volt, főleg azok után, hogy pár perccel később egy taxissal megállapodtunk 600 rupiban a szűk 50km-es távra.

Pokhara, Serenity Hotel – Otthon, Édes otthon! :)

A kis autóban 1 órát görnyedtünk, közben én beszélgettem a taxissal a családjáról, Nepálról, Pokharáról, de még a foci EB-ről is, ugyanis most azért is sietett haza, hogy láthassa az egyik meccset. Jó volt, hogy a szállodánk előtti sarkon tett ki minket, így már a Pokharán belüli hazajutással sem volt gondunk. A Serenity Hotel melletti szendvicses srác, Ram még éppen nyitva volt, és még épp volt két bagettje. Nagyon megörültünk egymásnak, és persze rendeltünk két jól megpakolt szendvicset tőle, ráadásul felajánlotta, hogy még fel is hozza majd őket a szobánkba, ha elkészültek, hisz úgyis arrafelé megy majd hazafelé, ha bezárt! :) Ez nagyon jól esett, mint ahogy a szállodások szíves fogadtatása is. Most a manager fia volt a recepción, aki elmondta hogy az apukája már mesélt rólunk, és már hetek óta nagyon várták vissza a „honeymooners”-eket. Majd megadta a szomszéd szálló wifijéhez a kódot, így ezek után már fentről, a szobánkból is működött a gyors és ingyenes net, és azt is megtudtuk, hogy már az előző itt tartózkodásunk alatt is használhattuk volna a lenti fürdőszobákat, ez benne van az árban, nem kellett volna külön bekéredzkednünk, vagy a mi szobánkban lévő vödörrel az egy szál csapnál fürödnünk. Mindezek után az tette ki az i-re a pontot, amikor a tetőtéri szobánk ajtajában megjelent Ram a szendvicsekkel. Igazából ezek a szendvicsek voltak talán a legnagyobb hívóerők, melyek miatt visszajöttünk már ezen a napon Pokharába. Köszönet Ram-nak, és a Serenity Hotel-esek kedves fogadtatásának, nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott Birethaniban, mert úgy éreztük, hogy egy kicsit hazaérkeztünk Pokharába.

Hogy mi történt aztán a következő egy hétben az itt töltött idő alatt, az maradjon meg a következő utáni(!) bejegyzésre! ;) Mert az Annapurnás beszámolóknak még nincs vége, még hátravan egy összefoglaló, ahol egy térképes, útvonalas, fényképes, költségvetéses összefoglalóban foglak Titeket egy Annapurna kirándulásra bátorítani! :)

Fáradt reggel

Reggel Letéből ahogy azt sejteni lehetett, megpillantottuk az Annapurna I 8091m magas csúcsát, ám ehhez nagyon hunyorítanunk kellett, mert a nap szemből, keletről sütött és az idő is párás volt. Igazából alig lehetett kivenni a hegygerinc vonalát az égen, szóval ez olyan nagy élményt nem nyújtott, de nem is vártunk nagyot, ellenben pakoltunk, reggeliztünk, és indultunk gyorsan, mert tudtuk, hogy ezen a napon is hosszú túra vár ránk, ha el akarunk érni Tatopani hőforrásos strandjához.

Lassan indult a nap, először csak a főút mentén sétáltunk, és ez elég unalmas volt. Rögtön a falu után néhány nagyobb kanyart vett az út és leadtunk jó sok szintet. A jelzésünk egy levágást jelölt, mi ezt követtük, és hamar az alatt a markoló alatt találtuk magunkat, ami mellett pár méterrel azelőtt másztunk át az útnak csúfolt kőhalmok között. Éppen az elképesztő köves utat rendezgette a markoló, és ezzel szépen leblokkolta a forgalmat mindkét irányba. Átkeltünk a folyón, amit a dzsip út a mi ösvényünknél nagyobb ívben került meg, és a túloldalról néztük tovább az eseményeket. Közben egy traktoros is érkezett, szegénynek még ki tudja, meddig kellett várnia, amíg a markoló okozta útzár feloldódott. Egyáltalán, hogy fért el egymás mellett az a két busz, amik már akkor is a markolóra vártak, amikor mi elhagytuk a terepet? Nem tudjuk, ezt már nem vártuk meg, csak azt láttuk még, hogy a markoló ledönt az útról néhány nagyobb sziklát, amik aztán pontosan ott zúgtak végig a hegyoldalban, ahol mi is álltunk az ösvényen néhány perccel ezelőtt. Vajon figyelt ránk a markolós, vagy csak csinálja, amit csinál…? Sajnos el tudjuk képzelni az utóbbit is, itt Ázsiában kicsit máshogy mennek a dolgok.

Órák hosszat mentünk lefelé a dzsip úton, párás és meleg volt a levegő, csak néhány busszal, dzsippel, és egy-két barátságos vízi bivaly (vagy bölény? Én már nem tudom, össze lettem zavarva) mosolygott ránk. Olyan erős, hatalmas állatok ezek, de közben olyan nagyon jámborok is – egész biztosan nincsenek tisztában az erejükkel. Ghasa-ban, az ACAP irodában pecsételtünk, olvasgattunk és étterem után kérdeztünk, mert ekkor már nagyon éhesek voltunk, több, mint 10km-t legyalogoltunk. Integettek, hogy lejjebb is lesznek még éttermek, de mi csak egy igen lepukkant vendéglőt találtunk egy koszos buszállomás mellett. Ez mind még nem lett volna baj, de odabent üvöltött a tévé. Ezért még mielőtt rendeltünk volna, úgy döntöttünk, hogy ebből nem kérünk, és továbbmentünk, még elgyötörtebben. Ekkor már mind a ketten kivoltunk kicsit. Végül találtunk Ghasa legvégén egy Lodge-t, aminek volt étterme is. Az se zavart már minket, hogy kicsit drága, kértünk két Veg. Fried Rice-t, és eldőltünk, míg kihozták. Kértünk meleg vizet is és készítettünk teát a nálunk lévő filterekkel és az asztalon lévő cukorból. Valahogy még nem sikerült felébrednünk ezen a napon, még nem történt semmi érdemleges velünk, pedig lesétáltunk már 10km-t. Nyomottak voltunk és fáradtak. Megettük az ételt, de ettől sem lett jobb, nem éreztük, hogy igazán élvezetes lenne ez a mai napi túra, de én valahol mélyen belül reméltem, hogy ez még meg fog változni a délután – jönnek még olyan élmények, amiket most még elképzelni sem tudunk. Amikor ilyet írok, nem kell nagy dolgokra gondolni, inkább apró csodákra. Apró, nagy, teljesen mindegy, úgy értem, csak az a lényeg, mit mekkorának élünk meg.

Újra a másik, vidám oldalán a Kali Gandakinak

Ebéd után az esőt nem dramatizáltuk túl, mikor a vendéglőből való kilépés után három másodperccel esni kezdett, még kivártunk egy kicsit, aztán úgy ahogy voltunk ott az út szélén elkezdtünk felöltözni az esőruhába, mondván, hogy ez lehet, hogy nem viccel. Közben három kislány jelent meg esernyővel, és néztek minket, a furcsa ufókat. :) Én kérdeztem, és ők megengedték, úgyhogy lefényképeztem őket. Vajon hová, és minek viszik azokat a nagy leveleket? Itt a friss esőben, Ghasa után pár száz méterrel átkeltünk a folyó túloldalára egy alu függőhídon, aminek a túloldalán már csak egy szélesebb ösvény haladt. Na itt aztán elkezdődtek a történések. Először is másztunk, fel, aztán le, aztán megint fel. Másodszor egy nepáli bácsit és a két vízi bivalyát előzgettük ki, mígnem az egyik pihenőnknél végleg elhúztak tőlünk:

Tündéri egy állat ez a vízi bivaly! :) Aztán alig néhány lépéssel később egy tyúkanyót és csipegő, pelyhes kiscsibéit csodálhattuk:

Most talán páran totál hülyének néztek, hogy miért rakok ide be ilyen videókat egyszerű csibékről, de az az igazság, hogy a dzsip út egyhangúsága után ezek az élmények megadták azt, amire vágytam, ami hiányzott, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy élvezem a túrát! Pedig ugyanolyan fáradt voltam, mint eddig, vagy talán még inkább, és még az eső is rákezdett azóta, de mégis! Myagdi egy igazán szép kis település volt a Kali Gandaki ezen oldalán, itt megálltunk egy kicsit pihenni, ittunk egy teát egy apró családi vendéglőben. Itt megint megtapasztaltuk, hogy a vendégtér és a család itt mennyire együtt van, amíg ittunk a teát, odajött kisgyerek, kiskutya, de még a tyúkokat is kikergette az anyuka néhányszor, amíg ott voltunk. Lefelé Myagdiból ismét láttunk rengeteg kendert, gyakorlatilag alig lehetett tőlük hová lépni. Más érdekes növényt is megfigyeltünk, egy apró zöld húsevőt fedezett fel Zita. A húsevő növény kicsit túlzás, hiszen csak rovarokat ejt foglyul, de akkor is, azért ezt komoly volt látni a természetben, hisz ilyet eddig csak filmen, vagy talán az állatkertben láttunk csak. Aztán láttunk még egy nagyon fura, kissé robusztus fejszerkezetű és sűrű bundájú kecskét, és ahol igazán rákezdett az eső, kőkerítéssel körbevett földeket a hegyoldalban. Amilyen gyorsan rákezdett, később olyan hamar elállt a zivatar, és az iskolából hazafelé tartó gyerekek képezték az úton a társaságunkat. Egy helyen egy tehát olyan hangosan múúúzott az óla alól, hogy visszamentünk megnézni, minden rendben van-e, de ekkorra már megszeppent és megszűnt múzni:

Dana után, kertek alatt, pisztolyos gyerekek között

Lent Danánál visszaérkeztünk a folyóhoz, amin reflexből át is keltünk, de ezt igazából nem kellett volna, mert így visszajutottunk a dzsipútra, amit elvileg nem szerettünk volna, hisz a térkép jelölt egy utat az izgalmasabb túloldalra is. De mint utólag kiderült, ez mégsem volt baj, mert amíg itt Danában beültünk egy vendéglőbe teázni, és kekszet enni, durván leszakadt az ég. Ha ekkor kint lettünk volna a szabadban, bizony annak nem örültünk volna. De ekkor már késő délután volt, ezért úgy döntöttünk, amint kicsit alább hagy, muszáj lesz elindulnunk, de most már nem megyünk vissza a folyó kalandosabb oldalára, hanem egyesen út, a leggyorsabb módon átsétálunk Tatopaniba, ami innen már csak 5km-re van. A vendéglős elmondta, hogy pont a vendéglője mögött indul egy másik út, ami ugyan marad a folyónak ezen az oldalán, de közben a falun át megy, így sokkal érdekesebb lehet számunkra. Ahogy bezoomoltam a GPS térképen, nekem is feltűnt ez az út, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem hosszabb, párhuzamosan halad a dzsipúttal és talán még rövidebb is annál, mert keresztül megy egyenesen a falvakon.
Ez az út nagyszerű választás volt, mert tényleg szép dolgokat láttunk így. Először még Danában, ahol átkeltünk egy függőhídon, gyönyörű piros virágú, szúrós növényeket fedeztünk fel a kőkerítés tetejére futtatva. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra, mert a tüskéknek köszönhetően a hülye kecske nem mászik át a kerítésen és nem zabálja fel a termést, másrészt pedig szép a virágja a növénynek. Én elneveztem mátrixvirágnak, mert a piros virágai néha kicsit négyzetrácsban nőttek ki. Ahogy kiértük a faluból, az utunk keresztezte a dzsipútat és mi odakint találtuk magunkat a településről, kőkerítéssel – és így mátrixvirággal – körbevett földek között. Ez nagyon szép volt, és mi nagyon élveztük itt a sétát, a terep könnyű volt és enyhén lejtett, ráadásul közben az eső is teljesen alábbhagyott.

A következő faluban is láttunk érdekeset, de ez sajnos már nem tetszett nekünk annyira. Bár lehet, hogy csak mi dramatizáljuk túl ezt, de valahogy igen furcsa, és szomorú látvány volt, ahogy ezek az amúgy ártatlannak és „egyszerűnek” tűnő nepáli gyerekek műanyagpisztolyokkal játszanak. Amikor Zita visszasétált lefényképezni őket, még egymás fejéhez is fogták a játék pisztolyokat. Ha egy új tévéműsor, vagy újságcikk bemutatja a nepáli kultúrát, vajon az ilyet is beleviszik? Ez már a nyugati kultúra hatása a nepálira, amely utóbbi még sokkal tisztább, egyszerűbb, és szebb maradna az előbbi nélkül. Na de ez van, globalizálódó világban élünk, nem tudom, mit lehet, vagy mit kell ez ellen tenni, csak megyek, nézek, látok, emésztek.

Tatopani – Forró vizes termálfürdő a megfáradt izmainknak!

A falukon átvezető ösvényünk ezután véget ért, és mi a dzsip úton folytattuk a sétát, ekkor már bőven túl a 20 kilométeren, és újra a szakadó esőben, merthogy ismét rákezdett a monszun. De ekkor már semmi nem vehette kedvünk, szép napnak jártunk a végén, és ezt mindketten éreztük. Jól és könnyedén haladtunk, amit reggel még el sem bírtam volna képzelni. Bennem konkrétan ott volt a bugi, jólesett menni és úgy éreztem, most ki tudnék sétálni a világból, még így az esőben is! Milyen fura, hogy mire képesek az emberrel az élmények!? Reggel fáradtnak és álmosnak éreztem magam, pedig sütött a nap és jó idő volt. Most szakad az eső, 25km van a lábaimban, és úgy érzem, tudnék még menni! :)

Persze már csak egy kili volt hátra, és megérkeztünk Tatopaniba. A hely neve egyébként forró vizet (Tato pani) jelent, nem véletlenül. Ekkor már sötétedett, de azért gyorsan először a hőforrásos strandot kerestük meg, hogy megtudjuk, hol van, mennyibe kerül, és mettől meddig van nyitva. A perőcsényi strandra emlékeztetett, a különbség talán csak annyi, hogy itt a „kocsmában” kapni ételeket is, és míg a börzsönyi strandon jéghideg patakvíz volt, itt szinte éget a medence vize. Na és hogy a perőcsényit sajnos az EU csatlakozásunk után a túlzásba vitt uniós szabályok miatt be kellett zárni. Kellenek a szabályok, de látva Ázsiát, és ahogy itt az emberek élnek, úgy érzem, otthon túl sok a szabály, itt pedig túl kevés, az arany középút pedig valahol a kettő között kéne, hogy legyen. Itt is működik és zajlik az élet, pedig biztos vagyok benne, hogy tizedannyi szabályt sem követnek az emberek. A perőcsényi strandra gondolva meg tudom érteni azokat, akik túlromantizálják az „elmaradott” országokat, és szívesen utaznak ide, mert besokallnak az otthoni steril, túlszabályozott és szabványosított világtól. Persze könnyen beszélek én, ott nőttem fel, élveztem az előnyeit mindennek, és most, mivel próbálom mindig a dolgok jó oldalát nézni, favorizálom a koszos, random Ázsiát magam is. Érdekes lenne megnézni azt, hogy egy „koszos, random” ázsiai ember, hogyan éli meg a „szabványos, steril” szabályokkal teli európai útját. Talán már írtam, mennyit nevettünk Zitával azon a gondolaton, hogy mit művelne Budapest útjain egy odateleportált sárga-zöld, háromkerekű, gázzal hajtott 80 köbcentis riksás, a betört indexeivel, a behajtott, Ganesha matricákkal teleragasztott tükreivel, a hangos, büdös kipufogójával, na és azzal a közlekedési stílusával, ami Indiában teljesen normális, de Európában az összes létező szabályt áthágja. Valószínű 10 másodpercen belül balesetet okozna a csávó, vagy ha nagy szerencséje lenne, lekapcsolnák. Talán a járdára próbálna felhajtani, hisz ott kevesebb az autó, a gyalogosokat meg odébb lehet dudálni! :)

Erik, The Túró Rudi Guy!

Na, de ne kalandozzunk el Tatopaniból! Újra szakadni kezdett az eső, én így kerestem szállást, amit végül meg is találtam a falu főutcáján, vagyis inkább fő ösvényén. Itt megvacsoráztunk, majd másnap az első dolgunk volt, hogy leszabadultunk a strandra, és ott reggelit rendeltünk, amit már a vízből kijövő fogyasztottunk el. A víz olyan forró volt, hogy jóformán csak a lábunkat lógattuk bele, de később „bekapcsoltak” egy csövet, amin hideg patakvíz jött, és emellett már el lehetett viselni a víz hőfokát úgy is, hogy nyakig ültünk benne. Itt a strandon megismerkedtünk a „Túró Rudi guy”-al, vagyis Erikkel, akit azért hívtunk így, mert a vele való medenceparti beszélgetések közben megtudtuk, hogy mint logisztikai tanácsadó, járt és dolgozott Debrecenben és Mátészalkán. Nagyon tetszett neki Magyarország, és ízlett neki a Túró Rudi! :) Elmeséltük neki, hogy ez a finomság volt gyermekkorunk legjobb, teljesen magyar (akkor még nem is volt sok más) édessége, és még most is nagyon szeretjük, mindig, ha valaki utánunk utazik, hozatunk vele Túró Rudit. Se ő, se mi nem értettük, hogyan nem lett mindezidáig világmárka a Túró Rudi, amikor ekkora nagy finomság?!

Kerambot és Lemon Sugar Pancake a Bob Marley étteremben, majd esti fürdőzés

Tatopaniban ahol laktunk, sajnos elég drága volt az étel, ezért mindig csak látszatra ettünk ott, keveset és olcsón, hogy aztán átszabaduljunk egy sokkal jobb, családiasabb és olcsóbb helyre, a falu északi végén található Bob Marley Restaurant-ba. Itt szinte minden étel 50-60 rupi körül volt, így annyiból, amiért máshol egy fél tál ételt se kaptunk volna, itt három fogást ettünk végig. A fokhagymaleves isteni volt, ahogy a momó is, a lemon sugar pancake pedig annyira ízlett mindkettőnknek, hogy később csak ezért visszatértünk. De ami nálam kitette az i-re a pontot ezen a helyen, az a kerambot asztal volt. Amíg az ételre vártunk, kerambot-oztunk Zitával. Ez az a játék, amiben korongokat kell belökdösni a lyukakba, először a Marsyagdi völgyében láttuk Bagarchap felett, de akkor nem volt alkalmunk kipróbálni.

Este még egyszer visszatértünk a Bob Marley-ba citromos-cukros gofrit enni, majd még gyorsan a zárás előtti egy órára visszakéredzkedtünk a meleg vizes strandra. Ekkor már sokkal kellemesebb volt, mert a levegő nem volt forró, csak a víz. Mellettünk srácok buliztak, sört ittak, és bizony irigyeltem volna őket, mert a régi egerszalóki időkre emlékeztettek. De tudtam, hogy Egerszalók már nem a régi, és azok az idők elmúltak már, és minden így van rendjén, ahogy van, nekem pedig az ég világon semmire és senkire nem szabad irigynek lennem, mert itt ülünk a Himalája belsejében, egy csodaszép, közel egy hónapos gyalogtúra vége felé, a feleségemmel, a nászutunkon, egy olyan álomutazáson, amely pár éve még a mi saját, legmerészebb álmainkban sem létezett, most pedig valóság, amelynek minden pillanatát a lehető legjobban meg kell élnünk. És ez sikerült is, jó hangulatú volt ez az esti fürdőzés, jó hogy végül rá tudtuk venni magunkat a délutáni lustulás után.

Este pakoltunk, mert másnap indultunk tovább, hogy két nap alatt, felmászva Ghorepaniba, és onnan következő hajnalban a Poon Hillre, majd onnan le Nayapulba befejezzük a túrát a hivatalos végpontjáig, ha már ilyen közel van az.

A Kali Gandaki kalandosabb oldalán

Micsoda napunk volt! Nem indult könnyen és nem indult korán, mert tegnap nagyon ellustultunk az évfordulónk megünneplése alkalmából. Igazából egy kirándulós nap lehet nagyobb ünnep lett volna, mint egész nap tespedni, na de ezen most már kár rágódni, minden úgy volt jó, ahogy, és a pihenő azért semmiképpen sem fájt. Ma a reggelit hétre kértük egy nyolc órás indulás reményében, persze ebből nem lett semmi. Éjjel túl sokáig fent voltunk, így a reggeli nyolcra tolódott, az indulásunk pedig 10 órára. Ehhez az is hozzájárult, hogy rajtam újult erővel tört ki egy hasmenés. Amikor a WC-re mentem, még semmit nem sejtettem, aztán jó negyed órát trónoltam, és minden jött kifelé belőlem. Ettől persze még elindultunk, hiszen bringáztunk, túráztunk már hasmenéssel, és tudjuk, hogy abszolút túlélhető a dolog.

Marpha után az első függőhídon átsétáltunk a Kali Gandaki folyó bal, keleti oldalára, ahol aztán szinte az egész napunkat töltöttük. Ez az út valószínűleg nehezebb volt, mint a folyó jobb oldalán haladó dzsip út, de az is biztos, hogy sokkal szebb és kalandosabb is! :) Reggel kicsit unottan álltam hozzá a naphoz, mondván, hogy majd biztos megint unalmas, egyhangú, szembeszeles kősivatagokon kell átkelnünk, de nem így volt.

A folyó túloldalán egy Chairo nevű helyen rögtön találtunk egy kis Gompát, amit épp felújítottak. Az egyik szerzetes volt oly kedves, és kinyitotta nekünk az épületet. Odabent szép volt és „régi”, de én ekkor még különösen nem tudtam élvezni dolgot, mint ahogy a létet sem, mert reggel nem sikerült mindent kiürítenem magamból. Ezen a helyzeten aztán pár száz méterrel és néhány bokorral odébb segítettem, és ezek után már mindjárt minden könnyebb volt. Közben azon is gondolkodtam, hogy hogyan lehet, hogy nekünk ennyi gyomorbajunk van? Lehet, hogy másoknak is ennyi van, csak ők nem szövik bele az útinaplójukba, mert mondjuk, nem aznap írják, amikor történik! :) De én most írom, ma, ennek a napnak az estéjén, amikor még mindig úgy mozognak a beleim, ahogyan Ázsia előtt elképzelni sem tudtam volna. És közben tudom, hogy sokan mások is így, vagy még ígyebb jártak, elég ha a sok más utazóval való beszélgetésekre gondolok. Most nem említek konkrétumokat, mert az még egy dolog, hogy én itt kibeszélem a saját bélműködésem, de másokét már tényleg nem kéne. :) Egy biztos, Ázsiában ez a buli része, de túlélhető és elviselhető, nem kell tőle félni, vigyázni kell, de ha jön, el kell fogadni, és ki kell kúrálni. Persze nem mindig rögtön a szigorú diétával, mert a 21kg-os táskát cipelni kell valamiből! :)

Na de visszatérve a mai utunkra: gyönyörű helyeken jártunk, már rögtön az után, hogy elhagytuk Chairo-t! Ligetes, mezős, erdős részek váltották egymást. Végre újra erdő, végre újra zöldben! Néhány kilométert tudtunk így haladni ezen a viszonylag könnyű és sík terepen, de aztán balról egy másik völgy csatlakozott be a miénkbe, és ez számunkra egy hatalmas kőmezőn való átkelést jelentett. Itt már nem haladtunk olyan könnyen és vidáman, mert ez a kőmező egy folyómeder volt, ami ezen a részen kiszélesedett. Víz nem nagyon volt benne, de víz vájta árkok annál inkább. Itt a jelet is elvesztettük, nem láttunk több piros-fehér felfestést a köveken. Persze ahogy az egésznek a végére értünk, egy falu határában újra megpillantottuk az ismerős jelet egy villanyoszlopon.

Újra mászunk, de csak egy kicsit

Ahogy túlértünk a falun, úgy lett egyre gyanúsabb az előttünk lévő képből, hogy hamarosan nagy mászásnak nézünk elébe. Előttünk a Kali Gandaki széles, szürke völgye átmenet nélkül váltott át egy meredek, erdős hegyoldalba, amit nagyobb földleszakadások is tarkítottak. Kétfelé mehetett az utunk: vagy fel a hegyoldalban, hogy felülről kerülje meg a földletöréseket, vagy lent a hegyoldal aljában, a szürke kőmezőben a folyó mellett – talán akár a folyóban. Ezért ez utóbbit meg sem kockáztattuk, noha láttunk ösvényeket, amelyek lefelé tartottak a folyóhoz. Mi maradtunk a kijelölt úton, ami fölfelé tört az erdőben. Felmásztunk 150m-t, ami nem volt könnyű, de épp meg sem szakadtunk, relatíve könnyen és gyorsan mozogtunk a súlyos táskákkal, és a levegőért sem kellett úgy kapkodni, mint pár nappal ezelőtt 4-5000m környékén. :) Viszont kilátás az innen is volt, szemközt a Kali Gandaki nyugati oldalán így fentről csodálhattuk a Tukuche nevű települést, a fölötte egy sziklaperemmel feljebb lévő földeket és az oda felvezető utat. Miután átbuktunk a földcsuszamlás felett, magunk elé is kiláttunk a fák közül. Láttuk, hogy jóval alattunk folytatódik az út a fenyőfák között, lent egy másik folyó torkolatán keresztül. Meredek szerpentinen leadtuk a szintet, amit pár perccel ezelőtt vettünk fel, és máris ott találtuk magunkat, pontosan azon a kis kikövezett úton, amit odafentről is láttunk. Ez a szép út egy helyen eltűnt néhány méterre, mert egy néhány méter mély víz által kimosott árok keresztezte. Még épp nem volt túl nagy ahhoz, hogy ne tudjunk lemászni, és felmászni a túloldalt rajta. Azért meg kell hagyni, a táskákkal nem volt könnyű, de végül is mindkettőnknek baj nélkül sikerült.

Sauru és néhány kisebb nehézség az ösvényünkben

A torkolat után szép erdős részeken haladtunk, ahol észre sem vettük, megint felszedtünk kb. 50 méter szintet. Ez csak akkor tűnt fel igazán, amikor kiláttunk magunk elé, a következő folyó torkolatára. Ez most sokkal szélesebb és laposabb volt, itt még ritkábban voltak a fák, azok is leginkább csak a mi oldalunkon. A torkolat közepén egy nagyobb házsort is felfedeztünk, és egy keskeny, pilléres, hosszú hidat, ami a Kali Gandaki völgyének túloldalára vezetett. Lent Sauru faluban sajnos a kútból nem folyt víz, pedig azt terveztük, hogy itt vizet szűrűnk, mert ekkor már csak fél liter volt nálunk. El nem keseredtünk, mert Kokhethani innen már alig 4km-re volt csak, és ott úgy sejtettük, találunk majd mindent, még vendéglőket is. Azon egész nap elviccelődtünk, hogy a hasonló hangzású magyar „kokettálni” szó mit is jelenthet pontosan. Ha jól sejtem, akkor valami olyasmit jelent, hogy érdekből barátságot / haverságot / szövetséget kötni, de könnyen lehet, hogy megint tévedek! :)

Kokhethani-ig viszont várt még ránk egy és más. A széles, kopár torkolaton hamar átvágtunk, csak egy kis erecskét kellett átlépni a túl végén, és máris a hegyoldal aljában találtuk magunkat. Innen az ösvény néhány földcsuszamlásos szakaszon vitt át, amit én csak onnan tudok, mert Zita elmesélte nekem, és mert távolról láttam, ahogyan az amúgy általában nem bátortalan feleségem talán egy fél percig is elnézegetett egy részt, mire átkelt. Én magam ezek után úgy döntöttem, meg sem próbálom. Helyette a Kali Gandaki kavicságyán sétáltam el Zita alatt a hegyoldal egy olyan szakaszához, ahol az út még csak két méter magasban ment, és ahol a „folyó” még csak akkora volt, hogy át tudtam rajta ugrani. Itt aztán feladtam a táskámat és a botomat Zitának, majd egy könnyű ugrással fent termettem az úton. Így jóval egyszerűbb és veszélytelenebb volt, mintha a csúszós ösvényen jöttem volna. Persze ezt csak onnan tudjuk, mert Zita ott jött.

A kalandoknak ezzel még nem volt vége, mert az ösvényünk a sziklafal oldalában egy szakaszon nagyon összeszűkült. Még néhány fenyőtörzs is le volt fektetve, hogy több helyünk legyen elférni az egyik szűk kanyarban, ahol alattunk zubogott az itt már nagyobb, több méter széles Kali Gandaki. A fatörzsek még nem volt elég segítség ahhoz, hogy én is átférjek a zűrös szakaszon, ugyanis a táskám a hátamon jóval a fejem fölé ért, és ez akkor sem változott, ha lehajoltam. Egy ideig próbálkoztam, de mindig megakadt a táska a sziklában, és ezt én nem tartottam olyan viccesnek. Gondoltam rá, hogy ha a szikla felé fordulva araszolva kelek át a fatörzseken, akkor a táska nem fog a sziklához érni, viszont ez esetben elég egy rossz lépés, és ha elvesztem az egyensúlyomat, akkor háttal, a hátamon a zsákkal beleesek a folyóba, ami nagyon, de nagyon nem lett volna vicces, ezért ezt meg sem próbáltam, helyette lebűvészkedtem valahogy a táskát a hátamról a szűk ösvényen, és a 21 kilót magam előtt rángatva valahogy átjutottam.

Ezután már nem volt több húzós rész. Még egy-két meredek, köves szerpentinen le kellett másznunk, de ezek tényleg nem voltak már rázósak. Később az ösvényünk is kiszélesedett, egy ponttól sokkal szélesebb úton haladhattunk, amin látszott, hogy egy markolóval vájták a hegyoldalba.

Kururiku és halastó Sirkungban

Egy újabb torkolatba lyukadtunk ki, de most először végre nem a hegyoldalból kellett lemászni a faluba, hanem már odalent voltunk, szép zöld erdős részen haladtunk, amikor egyszer csak előttünk termett Sirkung falu. Először egy épülő szállodát pillantottunk meg, és itt le is dobtuk magunkról a zsákokat, mert most Zitának akadtak elintézni valói a természettel a bokrok mögött. Én eközben csak ültem a fűben a hátizsákomnak dőlve, és élveztem a létet. Élveztem, hogy nem húzza a vállamat a súlyos hátizsák, és élveztem, hogy zajlik az egyszerű, de nagyszerű élet előttem: asszonyok köveket válogattak egy nagy kupacból, és azokat egy kosárban odahordták egy épülő szálloda elé. Egy kis tavacska mellett macska mászkált, és egy 3-4 éves forma kisgyerek egy hozzá képest nagy kapával „játszott”, vagyis utánozta a szüleit. Valahogy egy csecsemő bőgött, amire a válasz egy a fák tövében turkáló kakas hangos kukorékolása volt. A kukurikú után a gyermek mindig elhallgatott kicsit, de aztán rendre újra kezdte, mintha csak azt próbálná, milyen hangosan tud üvölteni. Egyszer láttam egy videót egy kutyáról és egy babáról, ahol a baba abbahagyta a sírást, amikor a kutya elkezdett vonyítani az ég felé. Nem gondoltam volna, hogy a kakas is képes elhallgattatni a kisbabát, még ha csak pár másodpercre is! :) Ezt a helyet egyébként elneveztük „Open Toilette Hotel”-nek, mert amikor megérkeztünk, megkérdeztük az itt dolgozó embereket, hogy van-e WC a közelben, mire az egyik asszony felnevetett, és körbemutatott: „Open Toilette” – közölvén, hogy oda megyünk a dolgunkat végezni, ahová akarjuk, csak ne a szálloda WC-jébe, mert az még csak szerkezetkész. Később egyébként megpillantottuk a gyereksírás forrását, egy fonott, kosárszerű bölcsőben ronggyal letakarva. Miután az egyik nő elkezdte ringatni, egyből elhallgatott a baba – ez sokkal hatásosabb volt, mint a kakas! :) Aztán előkerült egy férfi is a tavacskánál, és valami bottal mahinált. Egy halat húzott ki a vízból, a végén már kézzel. Erre felfigyeltem, és nem csak én voltam így. A gyerek is eldobta a kapát, és a macska is megindult az esemény felé. Az asszonyok egy lábost hoztak, amibe hamar helyet kapott a halacska. Itt aztán van élet! Gyerekek, kakas, hal… és persze tehenek, azok mindenütt rengetegen vannak, szinte alig volt olyan perc, amikor nem hallottunk egy tehenet múúúzni vagy kolompolni ezen a napon. Most is, amikor továbbindultunk innen, egy kisebb csoportban jöttek szembe. Sirkung egyébként érdekes hely, most van fejlődőben, a torkolat közepén keresztülhúzódik egy út, e mellett nem csak ezt az egy helyet láttuk épülni.

Ez az út úgy néz ki, hogy a két oldalán ástak egy-egy kb. 1 méter mély árkot, és az így nyert földet feldobálták középre, így mi kb. egy fél méter magas töltésen haladtunk. Ezt az egészet még szép fasorral is körbeültették, szóval egy-két év múlva, amikor ezek a kis szállók felépültek és a fák is nagyobbra nőttek, ez a környék nagyon pofásan fog kinézni.

Kokettálni Kokhethaniban?

Sirkungtól légvonalban nem voltunk már messze a kokettálós (Kokhethani) falutól, de innentől még jó egy órát menni kellett, mivel az út apró kis öblöket került ki. Ezek az öblök csodaszépek voltak, lent mocsaras mezők zöldelltek, rajtuk a hiányozhatatlan tehenekkel, mi pedig mindezt gyönyörű fenyves erdőben, vagy annak határában kerültük meg a hegy oldalt. Három-négy ilyen öblöt megkerültünk, mire az utolsónak a végében az utunk felszökött egy kisebb peremre, innen ráláttunk az egész Kali Gandaki völgyére hátrafelé. Elbúcsúztunk tőle, mert tudtuk, hogy hamarosan egy nagyobb balrakanyart fogunk megtenni. Ez meg is történt, ott ahol összeszűkült a völgy, egy híd mellett haladtunk el. Ezen mi nem keltünk át, mert tudtuk, hogy ha továbbmegyünk a folyó bal oldalán, pár száz méter múlva megérkezünk Kokhethani-ba. Először egy gyönyörű, fenyőerdős, füves zöld hegyoldalt tűnt fel előttünk szemben, majd ahogy bevettük a balrakanyart és kitárult előttünk a Kali Gandaki egy újabb szakasza, úgy tűnt fel előttünk Kokhethani.

Az első étteremben rögtön tűrhető árakat találtunk, ide betértünk, és rendeltük egy nagy kancsó teát, egy „Veg. Fried Rice”-t és egy dálbátot. Utóbbi 280 volt, és csak azért érte meg ennyiért, mert a dálbátra a legtöbb helyen, így itt is kérés nélkül jár egy „rátöltés”, magyarul a rizsből, a dálból és a curry-ből is kapsz még egy adagot. Esetünkben most a dál nem volt más, mint üres lé, lencse nem volt benne, és ez volt a szerencsém, mert különben talán még most is ott csücsülnék annak a vendéglőjének a mellékhelyiségében. De ezt inkább nem részletezem tovább, csak még annyit, hogy a második adag dálbátot eltettük és később ettük meg vacsorára, én pedig 2km-el később azt hittem, hogy újfajta élménnyel „gazdagodom”, de végül túléltem a dolgot egy ijedtséggel. Éreztem, hogy soha nem tapasztalt erővel hív a természet, olyannyira, hogy minden mozdulatot óvatosan kellett megtennem, nehogy a gatyámba csináljak. Lassan levettem a súlyos hátizsákom, magamhoz vettem a WC papírt, majd osontam a bokorhoz. Mint ekkor kiderült, csak gáz volt, és nem több, na de ezt ugye nem tudhattam előre! :) Itt ezen az utolsó 4km-en egyébként gyönyörű zöld volt a táj, olyan zöld, hogy szinte már olyan volt, mintha a sárga lencsés, borús időre való napszemüvegem át néztem volna. Persze ez nem volt rajtam, csak a természet tombolt a monszun kezdetén, 2600m-en a Himalájában.

Lete, See You Lodge

Most itt vagyunk Lete-ben, a „See You Lodge”-ban, ezt a szállót magyar hegymászók javasolták valamelyik blogjukon. Ők áprilisban innen mentek fel az Annapurna I északi alaptáborába. Jövet láttunk egy-két csúcsot a felhők között, de azok a Nilgiri déli csúcsai voltak, s nem a legmagasabb Annapurna. Állítólag látni innen az Annapurna I 8091m magas csúcsát, de most este már nem volt szerencsénk a felhőzettel. Reggel jóval esélyesebb a dolog, így ha minden igaz, holnap megpillanthatjuk végre az egész Annapurna csoport legmagasabb csúcsát! :) Ideje már, hisz 24. napja lesz, hogy túrázunk az Annapurna körül, és túl vagyunk már a 200 gyalogolt kilométeren! :)
Ma visszajött a kedvem, aminek nagyon örülök! A kősivatag és a szembeszél nagyon elvette a kedvem a további túrához, de mai szép nap után mindketten azon gondolkodtunk, hogy ha holnap elérjük Tatopani-t, onnan már csak két nap a túraútvonal hivatalos vége, Naya Pul, amit meg kéne lépnünk, már csak azért is, mert a két nap között Ghorepani-ban aludnánk, ahonnan az utolsó nap hajnalán felsétálhatnánk zsákok nélkül a Poon Hill nevű helyre.

Onnan állítólag gyönyörű a kilátás az egész „Annapurna Range”-re. Ugyanennek a napnak a délutánjára már le is érhetnénk Naya Pul-ba, ahonnan már csak két óra busszal Pokhara, a 100 rupis, zöldségekkel szuper gazdagon megpakolt, pirított szalámis szendvicsek, a 140 rupis sör, és a minden földi jó városa… :) Persze ez csak a ma esti terv, meglátjuk még, milyen lesz az idő és milyen kedvünk lesz, aztán úgy és addig megyünk, amíg jól esik! Majd kigondoljuk Tatopani termálvizes medencéjében ázva, hogy hogyan tovább… :) Most viszont alvás, mert holnap nem 10-kor kéne elindulni! :)

Kietlen kősivatag a folyómeder

Kagbeniből nehezen indultunk el, de végül csak a hátunkon volt a hátizsák, és sétáltunk kifelé a faluból. Amint elhagytuk a zöld mezőket a falu határában, a Kali Gandaki hatalmas, kopár völgyében találtuk magunkat. Ez a szakasz, be kell valljam, nekem nem tetszett annyira. Húzott a hátizsák, és a helyiek elmondásával ellentétben már délelőtt szembeszelet kaptunk. A táj ráadásul minden eddiginél kietlenebb volt, gyakorlatilag egy kősivatagban caplattunk a Kali Gandaki medrében, vagy annak a szélén. Közben a szél folyamatosan tépett minket és néha egy-egy dzsip is elhaladt mellettünk, ezzel nagy port verve, ami persze aztán megint csak nem volt finom, amikor az arcunkat érte. Jomson-ba dél körül érkeztünk meg, de ez nekem egy örökkévalóságnak tűnt, és sajnos nem volt az egekben a morálom, mire megérkeztünk. Hála az égnek ezzel Zita épp ellenkezőleg volt, nem tudom, hogyan csinálta, de ő élvezte ezt a szakaszt, épp csak az én bosszússágom miatt lehetett talán egy kicsit borús, ami miatt így utólag már szinte szégyellem magam.

Ahogy átkeltünk a folyó másik oldalára a buszállomáson elkezdtem kérdezősködni, hogy mikor mennek és mennyibe kerülnek a buszok. Elég vad árakat és időket hallottam, ráadásul nincs is közvetlen járat Pokharába, csak többszöri átszállással lehet visszajutni. Szóval egyelőre napoltuk a busz gondolatát, noha ekkor, ebben az állapotban nekem kedvem lett volna azonnal abbahagyni a túrát, úgy gondoltam, hogy ennyi elég volt.

Azonban azt is tudtam, hogy következő nap egy éves házassági évfordulónk van, és hogy ezt a hegyek között terveztük ünnepelni, vagy legalábbis semmiképpen nem egy egész napos, rázkolódos buszutazás keretében. És azt is tudtam, hogy a felhők felett mindig kék az ég, ezért aztán próbáltam megemberelni magam. A reptér közelében találtunk egy ACAP Checkpointot, itt amíg pecsételtek az engedélyünkbe, addig Zita elrohant az ATM-hez, én pedig próbáltam lenyugodni, és kitalálni, hogy mi legyen. Közben eleredt az eső… De viszont Zita tudott felvenni pénzt! Ez alapjában határozta meg a továbbiakat, nem gondolkoztunk tovább a buszozásban, hiszen újra volt elegendő pénzünk akár több hét túrázásra is. Ha az ATM nem működött volna itt Jomsonban, már csak egy-két napra elegendő pénzünk maradt volna, és ezért kényszerből vissza kellett volna utaznunk Pokharába. Ezt ekkor annyira nem bántam volna, bár be kell valljam, a legendásan rémes, hosszú buszutazásra sem vágytam. Így viszont, a pénzzel a zsebünkben úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább, gyalog, saját erőnkből, a hátizsákokkal a hátunkon. A mai napra Marphát néztünk ki, a következő falut. Jókat írt róla az útikönyv, és már csak azért is tovább szerettünk volna menni Jomsonból, mert itt drágaság volt, és amúgy sem vágytunk egy ekkora településen maradni. Jomson a környéken a legnagyobb város, még reptere is van, persze aprócska, de akkor is, légikikötő! :) Vicces volt látni a repülőtér bejáratát teleaggatva az imazászlókkal, a háttérben pedig látni a tőlünk alig néhány méterre lévő irányítótornyot és a kifutópályát, ami majdnem olyan hosszú, mint az egész település maga.

A 10km-es délelőtti szakasz után már éhesek voltunk, ezért beültünk egy kis vendéglőbe, ahol ugyan relatív olcsóságot találtunk, de az étel nem volt egy nagy durranás, a chowmein-t instant tésztából készítették, és a „Big Pot” tea arányaiban drágább volt, mintha csak kis csészékkel vettünk volna. Ezt megreklamálva kaptunk még egy kancsóval, így már pont kijött az ár. Az apró ostyaszelet, a „ChokoFun/ChokoKid” nevű, egyetlen helyi, és nem import csokoládé ára itt végre újra elérte a 10 rupis normál árát, így ebből is bevásároltunk, mielőtt továbbindultunk volna.

A Kali Gandaki folyó – Öregebb, mint a Himalája

Az ég borús volt, és az eső szemerkélt, ahogy elhagytuk Jomsont, én mégis jobban éreztem magam, mint délelőtt, abban a szélben. Jomson határában megálltunk a „Mustang Eco-Museum”-ot megnézni. Sok érdekeset láttunk itt, de ami a legjobban megmaradt bennem, az a Kali Gandaki folyó története. A folyóról azt mondják, öregebb, mint a Himalája. Ezt azzal magyarázzák, hogy a Kali Gandaki az egyetlen folyó, amely keresztül szeli a hegységet. Az Annapurnától 80km-re északra ered, és lent a hegységtől délre belefolyik a Gangeszba. A Himalája fiatal hegység, a mai India földterülete egykor Afrika keleti partjairól vált le, és 70 millió évvel ezelőtt ütközött neki Eurázsiának, felgyűrve ezzel a világ legmagasabb hegységrendszerét, a Himaláját. Ezen a hegységen folyik keresztül a Kali Gandaki, amelynek völgyét a világ legmélyebb völgyének is mondják, mivel az őt körülvevő csúcsok és a folyó magassága között itt a legnagyobb a magasságkülönbség. Ez a környék a geológusok álma, mert itt akár 3000m felett is találni olyan ősmaradványokat, amelyek egykor – több tíz millió évvel ezelőtt! – a tenger fenekén voltak. Ez tényleg így van, mert mi magunk is láttunk rengeteg utcai árust, akik fekete köveket árultak. Amikor közelebb mentünk, szétnyitották két darabba a köveket, és megmutatták a belsejükben lévő csiga alakú formát. Számomra ez kicsit vad jelenet volt, mert el tudom képzelni, hogy a Föld más tájain, a geológiai kutatás szempontjából kevésbé szerencsés vidékeken hónapokig, vagy évekig kutatnak egy-egy ilyen maradványért, míg itt a helyiek árulják őket kilószámra a turistáknak néhány száz rupiért. :)

Mi persze nem vettünk ilyesmit, csak akkor örültünk volna egy ilyen kőnek, ha mi magunk találtuk volna, mondjuk jövet a folyómederben, nem pedig egy árus asztalán.

Szivárvány Marphában

A múzeumtól ismét esőben indultunk tovább, de tudtuk, hogy csak 6km-t kell megtennünk, és úgy voltunk vele, hogy ez akár egy óra alatt is meglehet. Szóval nem csüggedtünk, hanem inkább nekiindultunk! Én nem voltam oda ettől a naptól, de valahogy éreztem, hogy még szebb is vár ránk. A dzsip útról gyorsan letértünk, mert az fent kanyargott a sziklás oldalban, mi pedig inkább a folyómeder szélén szerettünk volna haladni, minél kevesebb szintet fölvéve és minél gyorsabban. Ezt a levágást a GPS térképe is jelölte, így aztán magabiztosak voltunk. Csak néhány a Kali Gandakiba a mellékvölgyekből betorkolló patak okozhatott volna gondot, de hála az égnek, mindenütt volt egy kis híd vagy egy gázló, amin át tudtunk kelni anélkül, hogy bele kellett volna lépnünk a vízbe. Közben az eső már csak szemerkélt, és mire Marpha határába értünk, el is állt.

Marpha egy olyan falu, amely a főút mellett fekszik, de nem a főút mentén. A falu központjába egy, csak gyalogszerrel járható út vezet be. Az egész település egy félkör alakban helyezkedik el a völgy egyik kanyarulatának oldalában. Ahogy letértünk a főútról és ezen az ösvényen találtuk magunkat, egyből barátságosabb lett minden. A faluba egy kapun át vezetett ez a kis út, és a kapun túl egyből megváltozott az utca kinézete. A szűk járda alatt egyik oldalt a csatorna folyt, de ezt lapos, széles kövek fedték, csak onnan tudtuk, hogy nem föld van alattuk, mert néhol leláttunk a követ közötti résen. A járdát amúgy is teljes széltében faltól falig ilyen kövek fedték.

A szálláshelyünket hamar megtaláltuk, a Daulagiri Guesthouse egy nagyon takaros kis vendégház, virágos belső udvarral, és tetőterasszal. Amikor felmásztunk először ide a tetőre a vendégház tulajával, aki egyben a főszakács is, elállt a lélegzetünk. Először is kisütött a nap és egy az alsó ívén teljes, dupla szivárványt láttunk a völgynek azon a részén, ahonnan érkeztünk, másodszor pedig ráláttunk az egész falura, méghozzá felülről, a háztetőkre. Errefelé a házak mind lapos tetősek, és ennek a tetőnek a peremére, mintegy kerítésszerűen felpakolják körbe száradni a tűzifát. Mikor kérdeztük, hogy nem gond-e, hogy megázik, az emberünk elmondta, hogy nem, mert akkor, amikor szükség van a fára télen a fűtéshez, előtte hónapokig nem igen esik semmi. Ez lehet az az időszak, amikor a környék dugig van turistákkal a főszezonban, október és november környékén.

Ezt a látványt a szivárvánnyal és a háztetőkkel még tetézte a szomszédos buddhista kolostor nagy épülete, és a szemközti sziklába épített és festett sztupa, chorten – vagy a jóég tudja, mi! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Egy éves házasok vagyunk! :)

Szóval egyből beleszerettünk ebbe a helybe, és miután körbenéztem a faluban, és nem találtam semmit, ami a nyomába érhetne, elhatároztuk, hogy itt maradunk, és ezen a tetőn fogjuk elkölteni az egyéves házassági évfordulónk napján a reggelinket.

Az évfordulót kicsit úgy ünnepeltük, mint a Karácsonyt. Elengedtük magunkat, egy napot pihentünk, amikor nem mentünk sehová, csak a faluban mászkáltunk és a kolostorhoz mentünk csak fel. Ezt leszámítva otthon voltunk, finomakat ettünk, és az ágyban dögölve filmeket néztünk, amikhez olyan édességeket és rágcsálnivalókat vásároltunk, pontosabban ajándékoztunk egymásnak, amelyeket amúgy nem engedünk meg magunknak – se a másiknak. :) Nyugati csokoládét ettünk, és chipset, de még üdítőnk is volt, sőt este a kártyapartihoz megengedtem magamnak egy sört. Az étteremben ettünk, ami nem volt vészesen drága, sőt az otthoni árakhoz képest igen olcsó volt, csak a mi szűk pénztárcánkhoz mérten volt kicsit sok, de ezt a mai napon elfelejtettük, és megengedtünk magunknak mindent – ez amúgy is jólesett volna, évforduló nélkül. Ezeket az apróságokat pont úgy vásároltuk meg, mint a karácsonyi ajándékokat anno Iszlámábádban: együtt járva a „várost”, de külön-külön „titokban” beszaladva egy-egy boltba. Ez itt, egy ilyen kis egyutcás hegyi faluban nehezebben ment, mint Karácsonykor, mert most tényleg csak néhány bolt volt azon az egy kis utcán, azokat is végig tudtuk járni 10 perc alatt. Először természetes együtt, hogy lássuk, mik azok a termékek, amelyeken a másiknak vágyakozóan megakad a szeme.

Természetesen nagyon jól estek ezek a finomságok, de közben volt már bennem egy apró rosszérzés is. A szemeteszsákunk mérete most a többszöröse volt, mint máskor, és egy-két napi büdzsénket elköltöttük olyan termékekre, amelyek éppen csak pillanatnyi örömöt nyújtottak a fogyasztásuk közben, de emellett nem mondható el róluk, hogy túl egészségesek vagy fenntarthatóak lettek volna. Ez kicsit furcsa érzés volt, mert egyben önellentmondás is volt, hisz hiába próbáltuk volna tagadni, vágytunk a csokira, a chipsre és az üdítőre. Mindegy, kár ezen már rágódni, igazából jó volt, csak egy kis bűntudatunk lett, nem csak az elköltött pénz, és az így termelt szemét miatt, hanem azért is, mert ezzel az egésszel pontosan megfeleltünk a nyugati emberről felállított sztereotípiának. Zita emlegette, hogy kicsit rosszul érezte magát, amikor egy nepáli kisfiú végignézte, ahogyan chipset és kólát vásárolt. Hát milyen példát mutatunk Nekik? :( Már régebben elhatároztam, hogy folyamatosan lemondok, vagyis inkább elfelejtem az ilyen dolgokat, és helyettük inkább a róluk való lemondásban találom meg az örömöt, és megtalálom azokat a dolgokat, amelyek természetesebbek, fenntarthatóbbak, – jó eséllyel még olcsóbbak is – és ugyanilyen boldogságot ad a fogyasztásuk. És ezután a következő ilyen ünneplésnél majd kiötlünk valami okosabb dolgot, főzünk egymásra, vagy nem is tudom, most téma lezárva, térjünk vissza Marphára, és az évfordulónkra!

Az ajándékokat nem csak egyszerűen megvettük és átadtuk egymásnak, hanem én a sok apróságot a szoba különböző sarkaiban elrejtettem, és hagytam, hogy Zita sorra megtalálja őket, ezzel egy kis kincskereső játék örömét megteremtve. Az ajándékok nagy része ehető, vagy iható dolog volt, de azért ügyeltünk arra, hogy valami maradandót is adjunk egymásnak, ami mindig emlékeztet minket az első házassági évfordulónkra, ami történetesen a Himalája hegyei között ért minket ezen a csodálatos gyalogtúrán – még a nászutunkon, amit világkörülire álmodtunk! :) Ezek természetesen apró dolgok voltak, hiszen a pénztárcánk és a bringás táskáink szűkösek, hosszan akarunk még utazni a pénzünkből, és közben nem akarunk nagy tárgyakat cipelni. Zitának nagyon megtetszett még Muktinathban egy utcán árult kis fülbevaló, ami egy apró kék imamalom volt, benne a mantrával „Om Mani Padme Hum”, és még forgatható is volt. Sajnos elsőre az eladónő sehogy sem akart bemenni 800 rupi alá, így otthagytuk az apróságot, pedig láttam Zitán, hogy nagyon tetszik neki, de 2000 forintot nem akartunk kiadni egy ilyen apró tárgyért, bármennyire is tetszetős volt. Aztán az indulásunk reggelén megkértem Jan-t, hogy foglalja le Zitát, én pedig leszaladtam a szobából, azzal, hogy fizetek a vendéglátóinknak. De nem csak ez történt, hanem rohantam ki az utcára nagy titokban, hogy megleljem a fülbevalót, és szerencsémre még megtaláltam, újra alkudni kezdtem rá, és gyorsan megállapodtunk, én pedig boldogan rohantam vissza a zsebemben az értékes zsákmánnyal. Ez igazán egyedi ajándék, és igazán jellemző erre a vidékre, ahol vagyunk! Imamalom fülbevaló, micsoda ötlet! Sikerült biztonságos helyre elrejtenem, ahol két napig Zita nem lelt rá, sőt nem is sejtett semmit az egészből. Azt bevallotta, hogy remélte, hogy megszerzem a fülbevalót neki, de a meglepetés így is teljes volt, mert nem tudta, hogy végül meg is tettem.
Én két pakli kártyát kaptam, de nem ám akármilyet, hanem a Nepál leghíresebb, és a világ 14 legmagasabb, 8000m feletti hegyével díszítetteket. Ezzel a két paklival már rengeteg vidám rabló römi partit játszottunk különböző társaságokban, úgyhogy ez az ajándék is telibe talált, mert ez se túl nagy, se nem túl nehéz, viszont már sokszor használtuk, és sok szép percet szerzett nekünk, arról nem is beszélve, hogy ez is egyedi, a helyre jellemző ajándék.

Szóval jól telt az évfordulónk, és közben sikerült pihennünk és feltöltődnünk, ezért eldöntöttük, hogy a következő napokban nem csak az egy napra lévő Letéig – addig a faluig, ahonnan a magyar hegymászók indultak az alaptáborba -, hanem két hosszú nap alatt Tatopani-ig is továbbmegyünk gyalogosan, hogy a túra végét az ott található forró termálvizes strandon ünnepelve zárjuk.

Egy pihenap Muktinathban

Muktinath jelentése: „A hely, ahol lemérheted a hátizsákod súlyát”! :) Legalábbis számunkra ezt is jelentette, mert találtunk egy boltot, ahol volt egy akasztós-rugós mérleg, és ezen megmértük a táskáinkat. Vízzel moderáltan (3l) megpakolva 21kg-ot nyomott a táskám. Élelem ekkor már nem volt nálunk sok, tehát elmondható, hogy a táskám súlya 18 és 24 kiló között mozgott, mikor-hogy, attól függően, hogy éppen mennyi folyadék és élelem volt nálunk. Zita táskája 15kg nyomott, ami szintén nem könnyű! Végül nem vettem át tőle semmi holmit a hágón való átkeléshez, hanem ment a csorda, ahogy bírt, hisz nem siettünk sehová.

Mukthinatban eltöltöttünk egy pihenőnapot, ami föleg evéssel, pihenéssel és feltöltéssel telt. Ebben a faluban újra volt NCELL térerő így fel tudtam tölteni bejegyzéseket egészen előre egy hétre. Erre szükség is volt, mert ezután megint eltűnt a térerő egy jó időre.

Muktinath egyébként nagy hindu és buddhista zarándokhely, van itt a hegyoldalban egy kolostor és templom komplexum, ami állítólag nagyon híres, olyannyira, hogy még Dél-Indiából is zarándokolnak ide. Valóban láttunk jó pár hívőt, mikor meglátogattuk a helyet, ami mellett előző nap már elsétáltunk. Több templomot is megnéztünk, de ezek egyike se nyújtott igazán nagy újdonságot számunkra. A legfölső azért érdekes volt, mert ott volt élet, itt fürdőztek a hívek néhány medencében. A pontos történetét nem tudom ennek a helynek, de ahogy visszarémlik a dolog, valami olyasmi, hogy réges-régen egy láma / guru / jógi, vagy én nem is tudom, kicsoda, a lényeg, hogy egy spirituális személy itt sokat meditált, és ezért később ide építettek egy templomot. A templom körül, ha jól emlékszem 108 forrásból folyik a víz, persze ezek ki vannak építve, de a számnak van valami misztikája, mélyebb jelentése. A komplexum egyik sarkában találtunk egy különleges templomot, amiben jelen van néhány alapelem: a tűz, a víz, és a levegő, oly módon, hogy egy-egy helyen be lehet nézni egy sötét lyukba, amiben apró kék lángot láthatunk egy vízfelszínen. A gyúlékony gáz a föld alól tör elő, de a vízen keresztül – emiatt is különleges jelentőséget tulajdonítanak ennek a helynek.

Itt a templomoknál találkoztunk először Jan-al, a cseh sráccal, akivel ezen a napon még sok időt töltöttünk el, jól elvoltunk együtt, sokat beszélgettünk és lógtunk így hármasban, miután az is kiderült pár órával az első találka után, hogy ugyanabban a szállodában lakunk. Muktinathban is válogathatunk a szállók között, van itt egy Bob Marley nevezetű szálló, ami a legelőkelőbb, legismertebb, de éppen ezért viszont nem a legolcsóbb. Mellette viszont van két másik szálló, ezek kicsit koszosabbak, kicsit családiasabbak, na és persze jóval olcsóbbak, és ez leginkább az étlapon látható. A szobaárak a nulla és a száz rupi között mozognak, persze ehhez a szállóhoz csatolt étteremben kell fogyasztanunk, ezért aztán a szoba után a második dolog az étlap volt, amit megvizsgáltunk, amikor szállót választottunk.

Fontos volt, hogy olcsóak legyenek az ételek, és hogy legyen konnektor, lehetőleg a szobában, de legalább a vendéglőben, asztal mellett, hogy tudjam sokat használni a netet(a mobiltelefont) és a netbookot. Ezen kívül még volt gázzal melegített víz is a zuhanyban, ami nem kicsit jólesett a testünknek, pláne, hogy benne volt az árban. Legutóbb Yak Kharkán fürödtünk, ketten egy vödör forró vízből, akkor még pénzért ugye, mert oda mindent szamárháton kellett még szállítani. Szidom itt mindig a modern civilizáció átkait, de azért persze élvezni is tudjuk a vele járó olcsóságot. Itt Mukthinatban ugyan még mindig drágaság van, de jóval mérsékeltebbek az árak, mint a Marsyagdi völgyében, ahová csak szamárháton lehet eljuttatni az árukat. Szidom és utálom a koszos, büdös teherautókat, de bizony azért örülhettünk az olcsóságnak Muktinathban, mert ők vitték oda azt! Odaát a hegy túloldalán azt a nyugalmat fizettük meg, ami a teherautó, busz, motor mentes világgal járt. 17 napig csak egy markolót láttunk és egy repülőt, semmilyen más motorizált járművel nem találkoztunk, és ezt nagyon élveztük. Csak szamárkaravánokkal és teherhordókkal, de ők se bűzt, se zajt nem keltettek, ellenben az élet ott is folyt, és nem mondhatnám, hogy sokkal rosszabb volt, mint a hegynek ezen az oldalán, ahol már van dzsip út, és fel lehet jönni a terepjáróval, de talán még egy masszívabb kis teherautóval is. A szolgáltatások terén közel ugyanaz a szint megvolt odaát is, a dzsipút nélküli világban is, csak épp kicsit drágábban. Mégis, a hegynek az az oldala, még nekünk, alacsony költségvetéssel utazóknak is jobban tetszett. Néha bosszankodtunk a magas árakon, de ez sose tartott sokáig – boldogok voltunk a saját főztünkkel, vagy a főtt krumplival. Jó volt ott lenni, de ugyanakkor nem tagadhatjuk le, hogy honnan jöttünk: bizony hiányzott már a térerő, az internet, az olcsóbb és szofisztikáltabb ételek. Leveseket, spagettit, pizzát, édes-savanyút is ettünk. Ezek persze mind helyi módon voltak elkészítve, ezért még mindig kicsit „érdekesek” voltak, de attól még szerettük őket. Igaz, Zita belefutott egy spenótos lasagne-be, ami igazán nem volt se finom, se lasagne, de ezt leszámítva minden finom és jó volt, amit Muktinathban ettünk.

Sajnos a kerozinos főzünk végleg bemondta az unalmast, és bár rájöttünk, hogy mi a baja, megjavítani nem tudtuk. A kézikönyv szerint „Primus mineral oil”-al kell bekenni az üzemanyagtartály pumpáját, de ilyen nem volt nálunk, se más hasonló anyag. A szilikontól – amit adtak hozzá, de nem a pumpához, hanem a tömítésekhez – pedig csak rosszabb lett a helyzet, végül semmilyen nyomást nem tudtunk beletenni a pumpával a tartályba, így a kerozinnal való főzésről le kellett mondanunk. Ez itt „lent” 3600-on, túl a hágón már nem volt olyan fájdalmas, de azért nem örültünk neki.

A homok mandala a Jharkoti gompában

A pihenőnap után sem siettünk nagyon tovább, későn keltünk és hosszan, kiadósan reggeliztünk lent a szállónk éttermében, Jan-al és a házigazdáink 2-3 éves forma kisfiával. Az apróság nagyon közvetlen volt, mindent odahordott az asztalunkhoz, kiöntötte a cukrot az asztalunkra, majd Zita ölébe ült, ahol aztán be is pisilt! :) Zita moshatta ki a nadrágját. A gyerekkel nem sokat törődtek a pisi ügyben, és ő sem zavartatta miatta magát nagyon, mászkált, s fel-alá járt tovább a pisis nadrágjában.

Sally tanácsára nem a „főúton” mentünk tovább, hanem rögtön a szállónk mellett lekanyarodtunk egy kis ösvényre, és alulról támadtuk a következő falut, ami a kb. 3km-re lévő Jharkot volt. Itt rögtön meg is álltuk, mert megéheztünk. :) Igazából annyira későn indultunk, hogy már induláskor éhesek voltunk, de az hülyén nézett volna ki, ha ugyanott ebédelünk ahol reggeliztünk. Itt Jharkotban csak egyetlen nyitva tartó éttermet találtunk ahol megebédeltünk, majd kettéváltunk. Pontosabban én maradtam a fenekemen és elővettem a laptopot, majd naplóírás közben újra felvándoroltam az Ice-lake-hez, amíg Zita meglátogatta a közeli buddhista templomot, természetesen a súlyos hátizsákja nélkül – arra én vigyáztam. A gompában éppen ima volt, Zita leült egy sarokba, és végignézte a szertartást, nagyon jól érezte magát, és a végén még teával is megkínálták a kedves szerzetesek. Akik egyébként az elmúlt két hétben egy homok mandalát készítettek. A mandala meditációs eszköz, készítése közben a szerzetesek meditálnak, és egy mandala valahol az elmúlást is szimbolizálja, hiszen miután elkészült, nem „tartják meg”, hanem „elmúlik”, elfújja a szél, vagy lebontják, lerombolják. Ezt a mandalát 12 szeletre vágták, a szeleteket összesöpörték, és elvitték egy faluba, ahol beleöntötték a 12 részt egy patakba, ezzel megáldva a patak vizét és a falut.

Földteraszok, kősivatag, sziklabarlangok és szembeszél

Jharkot után egy darabig még gyönyörű zöldellő földteraszok mellett haladtunk a völgy bal oldalában, ahol nemsokára kilyukadtunk a dzsip útra. Ezt követően hamarosan eltűntek a zöld földek is, és kősivatagban találtuk magunkat. A földekkel együtt a csatornarendszer is eltűnt. Az ösvényünk mellett egy csatorna is volt, amiben hatalmas vízmennyiséget vezettek. Szemtanúi voltunk, ahogy lapos kövekkel elzártak egy csatornát, és ezzel elterelték egyik csatornáról a másikba a vizet, így juttatva azt el a megfelelő földteraszra. Mindezt egy ásóval, és kövekkel megoldva, semmi vízvezeték, vagy szivattyú! :) Persze ehhez a terep is kellett, valószínű ezért is tűnt el minden zöld egy vonal után – odáig már nem tudták elvezetni, vagy nem volt elég víz. Vagy ember, aki megművelje a földet, ezt már nem tudjuk.

A kősivatagban egy kisebb emelkedő várt ránk, aminek a tetején hátranéztünk, és elbúcsúztunk a hegyektől, amik között tegnap előtt átkeltünk. Innentől kezdve nem volt többé kilátásunk rájuk, mert egy gerinc takarásába kerültek. Viszont szemben a völgyünk túloldalán új dolgokat láttunk: a sziklás hegyoldalt furcsán erodálta, felszabdalta. Még apró barlangokat is láttunk a sziklák oldalában. Hogy ezeket a természet, vagy ember alkotta, akkor nem tudtuk eldönteni, de most, hogy visszanéztem az erről készült fotókat, szinte biztos vagyok, hogy ember, mert még rendes épületek romjai is láthatóak a sziklák lábánál.

A szél, ami feltámadt, később tovább erősödött, és néha már-már viharossá vált, ráadásul szembefújt velünk. Muktinathban mondták ugyan, hogy délután nagy szelek fújnak a völgyekben, ezért délelőtt túrázzunk, de ez nekünk nem sikerült. :) Hát most megkaptuk a szelet, néha olyan erővel fújt ránk, hogy meg kellett állnunk, egyszerűen nem bírtunk előre sétálni, mert a szél megállított minket. Nem egyenletesen fújt, ezért néha szinte teljesen elállt, máskor meg olyan erővel kapott belénk, amilyet talán még nem is tapasztaltunk.

Kagbeni zöld oázisa, a Red House, és a jakburger

Egy ponton a turistautunk levált a dzsipútról és attól picit jobbra folytatta. Ezután nem sokkal kiértünk egy peremre, ahonnan megpillantottuk a mi völgyünk és a Kali Gandaki folyó völgyének a találkozásában Kagbeni falut és az őt körülvevő zöld oázist. A szürke sziklarengetegben a falut körülvevő zöld mezők tényleg oázisként hatottak. Innen még volt egy kis szerpentinezés lefelé, néhol köves és meredek, mert a széles dzsip utat kellett kerülgetnünk a meredek, üres hegyoldalban. Ezt követően már nem volt sok hátra, és végre megérkeztünk Kagbenibe. Nem mentünk ezen a napon sokat, de az fárasztó volt, talán mert most jött ki rajtunk igazán a fáradtság, és nem a tegnapi pihenőnapon.

Hamar megtaláltuk a „Red House” nevű helyet, amit Jan ajánlott nekünk, és amit mi is ajánlunk Nektek! A piros épületet már messziről ki lehet szúrni. A séf egy fiatal srác, aki írtó jól főz, a hagymakrémleves, a rántották, és az a „pancake”… Hmmm, minden isteni finom volt, és komolyan mondom, majdnem maradtunk még egy napot csak a finom ételek miatt. Ráadásul olyan szuper szobánk volt, tiszta, új, rendezett, és fürdőszobás, hogy nagyon élveztük! Ráadásul az épület régebben gompaként üzemelt, vagyis egy részt még mindig az: a folyosón látni néhány imamalmot, és külön kérésre kinyitják neked a „templomként” üzemelő helyiséget. Itt fotózni nem lehetett, de ha tehetitek, gyertek el Nepálba, és kiránduljatok el Kagbenibe, egyetek finomakat, és nézzétek meg a Red House-ban található gompát!

Kagbeniben egyébként nem csak a Red House-ban töltöttük az időnket, körbenéztünk a faluban is. Találtunk egy „7Eleven” boltot, ami azért vicces, mert valójában nem az, csak átvették a brandet – mindenféle rosszérzés, vagy egy lehetséges per veszélyérzete nélkül. A 7Eleven egy élelmiszerbolt lánc a „fejlett” országokban, olyan, mint nálunk a CBA. Az, hogy itt a hegyek között, még mindig nem távol az igazán modern civilizáicótól ilyen 7Eleven boltot találjunk, teljesen valószínűtlen – lenne, ha errefelé nem vennék teljesen figyelmen kívül azt a nálunk természetes szokást, hogy nem lopjuk el és használjuk más cég nevét, logóját a saját üzletünk felfuttatására. Itt ez valahogy teljesen természetes. Ahogy a buszokon „Adidas” és „Volvo” feliratok szerepelnek, úgy egy üzletet is hívhatnak 7Elevennek. Az „Adidas”-t a buszokon egyébként a mai napig nem értjük, de a Volvo az érthető: minden komolyabb busz, ami nem helyi, hanem mondjuk célzottan turistáknak szánt, és azok közül is a magasabb igényűeknek, az általában Volvo márkájú. Ezért aztán sok olyan helyi buszra, ami mondjuk már kapott belül párnázott üléseket és egy valamilyen házilag felszerelt képernyőt a sofőr felett, felfestik, hogy „Volvo” – mintha ez csak annyit jelentene, hogy „kényelmes”. :) Persze valójában ez a kényelem még mindig nagyon messze van mindentől, amit otthon megszokhattunk.

Visszatérve Kagbenibe, még egy érdekes dolgot találtunk a 7Eleven mellett: A YakDonald’s éttermet. Hála az égnek nem írták ki rá, hogy „Fast Food”, és nem is volt az, sőt odabent egészen kellemes légkör fogadott minket, és az étlapon elfogadható árak szerepeltek, ezért én úgy döntöttem, hogy bizony egy jakburgert most meg kell kóstolnom. Zita erre a dologra nem volt vevő, mert számára a jak egy aranyos állat, amit ő nem tud megenni. :)

Napfelkelte a High Campben, 4850 méteren

Az éjszaka folyamán valamikor éjfél körül kimentem pisilni a szobánkkal szemközt lévő budi épületébe. Amikor felnéztem az égre, gyökeret vert a lábam. Soha nem látott erővel fénylettek a csillagok az égen, és látszott a tejút világos sávja. Az egész igen varázslatos volt, már-már földöntúli. Kihívtam Zitát is és együtt szemléltük a csodát. Igazából hülye ötlet volt, de kihoztam a szobánkból a fényképezőgépet is, hogy egy hosszú záridős képpel megörökítsem a csillagokat, de ez így utólag már butaságnak tűnik. Az ilyesmit nem tudja visszaadni semmilyen két dimenziós kép. És nem is lett jó a fotó, mert az első próbálkozásra sikerült belevilágítanom a lencsébe a fejlámpámmal, másodikra meg eltűntek a csillagok. Ez furcsa volt számunkra, mert szinte egyik pillanatról a másikra történt. Beborult az ég és ránk szakadt a teljes sötétség. A felhő, amely eltakarta az ég fényeit, valószínűleg nem sokkal fölöttünk lehetett, mert nagyon gyorsan eltűntetett minden fényt az égről.

A Thorung High Campben 4850m-en hajnali négy órakor szólt az ébresztő. Éjjel egyikünk sem aludt túl jól, valószínű a nagy magasság miatt. Én megint nagyon furcsákat álmodtam, már nem emlékszem semmi konkrétumra, de az álom még sokkal meredekebb volt az előző furcsa álomnál, amikor a bátyámékkal voltunk valahol egy másik bolygón. Négykor már kezdett világosodni, de elég sötét volt. Este kigondoltam, hogy készítek egy kb. 1 órás videót a napfelkeltéről. Kisétáltam a házak fölé az egyik domb tetejére, és az imazászlók mellett letettem a kamerát egy kőre, a Gangapurna felé nézve, majd lenyomtam a felvétel gombot. A kutya nem járt ilyenkor errefelé, ezért nem féltettem a gépet. Visszasétáltam a szobánkba, ahol szép lassan átpumpáltam a vízszűrőn 5 liter vizet egy nagy lábosból a három műanyagpalackunkba. Közben Zita is felkelt, és egyszer kiszaladtunk egy pillanatra, mert közben a nap már elérte a Gangapurna és az Annapurna IV csúcsait. Ez csodás látvány volt. Kb. egy órával később kimentem, hogy beszedjem a kamerát, de nem találtam a kövön! Hol a fenében lehet, ki vihette el? Biztos, hogy itt hagytam? Nézzünk csak körbe! Ááá, megvan, csak rossz kőre emlékeztem… :)

Lassan, de biztosan fölfelé

A reggeli az ígért negyed 7 helyett csak félre készült el, és Sally-ék is beállítottak 7 óra környékén, így csak negyed nyolckor tudtunk elindulni. Én emiatt kicsit dühöngtem, de ezt próbáltam magamban tartani, nem mutatni, és elfojtani, vagyis inkább feloldódni. Ilyen apróságon kár felidegesíteni magamat a „nagy napon”, amikor fel készülünk menni „A Hágóba”, az egész Annapurna körtúra legmagasabb pontjára. 4850-ről 5416m-re az annyi mint 566m szintemelkedés. Oké, a 4-5000 méter magas régióban vagyunk, de ez akkor sem okozhat gondot. Időnk van, erőnk van, víz, élelem van nálunk, rengeteget akklimatizálódtunk, szóval baj nem lehet, csak menni kell: jobb-bal, jobb-bal… És elindultunk! Nagy pillanat volt ez, várakozással teli izgalom volt bennem. Na és persze egy kis álmosság, fáradtság, nyomottság. :) Most is lassan mentünk, lépésről lépésre haladtunk és sűrűn megálltunk pihenni, megtámaszkodni a botjainkon, fényképezni. Néha galambszerű madarak ugráltak előttünk a moréna lejtőn haladó ösvényen, ami egy kicsit szürreális volt nekem. Először is, mit keres itt a madár 4900m-en? Másodszor mit ugrál itt nekem, pont az ösvényen? Egy madár az repüljön, ne mászkáljon! Lehet, hogy neki is ritka itt a levegő… :) Hisz mi sem ugrálunk, inkább csak lépegetünk, szépen lassan, megfontoltan. Ahogy hátranéztünk, a tegnapinál még magasabbról láthattuk a szemközti gleccsereket. Most sokkal nagyobbnak tűntek, hatalmas jégtömegeknek a hegyen. A Thorung High Camp házai lassan eltűntek alattunk, mi pedig a végtelen kősivatag dombjai között találtuk magunkat. Átkeltünk egy kis hídon, majd vettünk egy jobb kanyart, valószínű egy egykor gleccser által feltolt hatalmas kőhalmon másztunk fölfelé. Odafent a peremről megpillantottunk egy házat – ott fogunk megpihenni! A most elhagyatott „teahouse” épülete mellett ledobtuk a táskákat, és előkerült a „Glucose-D” nevű nagyon tudományos marketinggel és egy kis plusz D-vitaminnal ellátott szőlőcukor, a vizes palack, és a keksz. Sally és a hordárja itt továbbindultak, még mielőtt mi végeztünk volna a pihenőnkkel. Pár perccel később még csak pár méterrel feljebb jártak a morénán, ők is nagyon lassan haladtak, de mi még lassabban, mert aztán ahogy mi is elindultunk, ők szépen lassan eltűntek a szemünk elől.

Az út gyönyörű volt, balra egy hegyes, havas hegycsúcs magaslott, mögöttünk a gleccserek pedig egyre szebb látványt nyújtottak. Magunk előtt az ösvényből mindig csak néhány száz métert láttunk, a többi eltűnt a kőhalmok között. A háztól, ami pontosan 5000m-en állt, meglepően gyorsan feljutottunk 5100m-re, ahol vett egy hirtelen jobbrakanyart az út, és mi fent találtuk magunkat egy kisebb kőhalom tetején, ahonnan, ha kisétáltunk ennek a kis sík területnek a peremére, gyönyörű kilátás nyílt visszafelé. Itt megpihentünk egy kicsit, ekkor már 5200m-en jártunk, és megéheztünk valami „normális” eledelre is. Levetettük a hátizsákokat, és ledőltünk egy nagy kő tövébe, ahol elmajszoltuk a reggel szerzett főtt krumplik egy részét sóval. Ez a világ egyik legegyszerűbb étke, mégis olyan nagyon jól tud esni, amikor az ember éhes. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

E pihenő után következtek a „Fool’s Summit”-ek, vagyis a kamucsúcsok. Ezt már vártuk, mert hallottuk, hogy több is van belőlük. Az út mindig felért egy következő kis gerincre, ahonnan újabb kilátás nyílt a következő ugyanilyen pontig. Ezeken a pontokon egyébként egy nagyobb karó is le volt tűzve a kövek közé, azért, hogy ha nagy a hó, akkor is megtalálják az emberek az utat. Persze nekünk szinte egyáltalán nem volt havunk, csak néhol láttunk hófoltokat. Az egyik ilyenből kaptam is egy hógolyót a nyakamba, valahol 5300m környékén, amikor leültünk egy kőre pihenni, pont az egyik ilyen karónak a tövében. Egy madár itt megint ugrándozott körülöttünk. Hogy milyen élelmet talál ilyen magasságban ebben a kősivatagban, azt igazán nem tudom. :)

A Thorung La hágóban, 5416 méteren

Karó karót követett, mi pedig szépen lassan lépegettünk fölfelé a kősivatagot keresztülszelő ösvényen. Mikor megálltunk szusszanni, mindig volt mit csodálni, jobbra és balra is egy-egy hegyóriás magasodott felénk. Balra a Thorung Peak havas teteje fénylett, gyönyörű látvány volt. A terep ellaposodott, és a dombok között volt, hogy néhány métert még lefelé is meg kellett tennünk. Persze ezt aztán mindig azonnal vissza kellett másznunk. :) Tudtuk, hogy már közel vagyunk, és valóban, egy ponton, ahol a GPS már 5400m felett jelölt minket, feltűnt előttünk egy csomó színes imazászló! 10:43-kor megérkeztünk! Ez a hágó, itt vagyunk, már csak néhány lépés!

A csúcs csoki után a csúcsfotók következtek. Az állatfarm is előkerült, Bucót, Bulcsút, nyuszit és malackát sem hagyhattuk ezen a helyen a táskák mélyén. A táskám tetejéről egy fél órára a kis magyar zászló a gratuláló tábla tetejére került. Ott nem hagytuk, mert nem állunk jól magyar zászlókkal, ami van nálunk, az szeretnénk, hogy meg is maradjon, na meg aztán valahol szemetelés is lett volna, fent a hegyen hagyni egy műanyagdrótot és egy kis vászondarabot. Jelentsen utóbbi akármit, az anyagát tekintve akkor sem a hegyre való. Bár ezt sokan nem így gondolják, és még egy zászló sokat nem zavart volna a sok száz mellett, de én akkor is ragaszkodtam a kis magyar zászlómhoz. :)

Kb. egy órát töltöttünk fent a Thorung hágóban. A végére annyira megjött a kedvünk, hogy még ugrós fotó is készült. Reggel még nem gondoltam volna a nehéz táska súlya alatt, hogy 5400m-en kedvem lesz ugrabugrálni, de végül így volt. :)

Szép pillanatok voltak ezek a hágóban, és igazán élveztünk odafent minden percet, noha mind a ketten tudtuk, hogy ezzel „megérkeztünk”. Már az előző napokban is éreztük, hogy ha egyszer elérünk ide, erre a pontra, innentől majd meg fog szűnni az az izgalmas kis vágyakozás, hogy menjünk, haladjunk tovább, fel a hágó felé, napról napra, lépésről lépésre közelebb. Vártuk is, meg nem is, mert tudtuk, hogy ha egyszer itt fogunk állni, innentől már nem lesz többé ez az érzés. Azt hiszem, az hogy tudtuk ezt, egy lépés volt afelé, hogy igazán magára az útra figyeljünk, és ne csak a hágóra. Eljutni ide, az volt szép, ez a hágó csak egy hely, egy pont a túránkon, tele imazászlókkal és egy táblával, ami gratulál nekünk, hogy feljutottunk 5416m magasra. Hát ennyi, most mehetünk lefelé! És a lefelé már közel sem lesz olyan izgalmas.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Lefelé nehezebb

Hogy őszinte legyek, lejutni keményebb volt. 1700m szintet lesétálni ekkora hátizsákokkal, ekkora magasságból nem könnyű. Az út lefelé fent 5000m felett tartogatott még egy két szép pillanatot, ráláttunk egy hatalmas falra a Thorung csúcs irányában, ami felett hatalmas jégtömeg gyűlt össze. A falon vízfolyások nyomai látszottak, és az egész látvány igen ott volt. Óriási szikla és jégtömeg egymáson. Van a hegyek világában valami egészen csodálatos. Ahogy itt az elemek jelen vannak, föld, ég, víz, minden olyan tiszta, minden olyan egyszerű, és látható. Innen nézve a lenti élet, az emberek bonyolult világa, a társadalom és az összes furcsa dolgunk és problémánk csak valami okafogyott, kicsit értelmetlen, érthetetlen őrültek háza. És mi most lemegyünk oda, vissza az őrületbe. Már csak pár óra, és újra látunk motorizált járműveket, hangosak lesznek és büdösek. Hát ez kellett nekünk, ezért siettünk? :) Mosolyogva gondoltam vissza a 100 rupis lámára, az Ice Lake-re, és a Tilicho-Lake-es kitérőnkre. Mindketten örültünk neki, hogy ennyi időt töltöttük Manangban és környékén. Az volt a legszebb része az egész túrának. Örültünk, hogy megjártuk ezeket az utakat is, mert most igazán nem mondhatjuk, hogy csak átrohantunk a hágó túloldalára. Sok szép napot töltöttünk a modern civilizációvól távol, „ahol csak a szamár jár”, és ez nagyon jó volt. Ugyanakkor vágytunk is vissza az olcsó árakhoz, a takaros szállókhoz, az éttermekhez, tehát ez a dolog kétélű volt. Életünk nagy részét „lent” töltöttük abban a bizonyos őrült világban, és hiába is próbálnám tagadni, minden rossz oldala ellenére hiányzott is.

Az ösvényünk kőmezőkön kanyargott lefelé, néha lankásabban, néha egész meredek szerpentinen, ahol minden lépésünkre nagyon kellett figyelni, hogy ki ne csússzunk. A hegyek körülöttünk újra magasodtak, és egyre mélyebbről láttuk őket. Most is figyeltem a GPS kijelzőjét, de most „lefelé szurkoltam”, mindig azt vártam, hogy egyre csak lejjebb és lejjebb érjünk. Persze ez egy lassú folyamat volt, csak hogy 5000m-ig lejussunk, talán egy órába telt. Aztán végre megpillantottunk egy helyet, ahol vendéglőt véltünk, de mikor leértünk oda fél órával később, csak egy forrást találtunk és a kőrakáson pihenő óraárusokat. Már Yak Kharka óta együtt haladtunk velük, minden nap láttuk őket, és ez számunkra kicsit abszurd volt. Itt fent a hegyekben mi fenének cipelik át a hágón azokat a vacak karórákat? Ki fogja megvenni őket a túloldalt?

Zita vizet szűrt, de végül csak egy litert, mert a forrás vize annyira koszos volt, hogy hamar eltömítette a szűrőben a kerámiabetétet. Én eközben kicsit odalettem morál ügyileg, mert a hágó óta egyre jobban fájt a fejem, és ez a lefelé lépkedés okozta rázkódástól csak rosszabb lett. Most meg ráadásul a fél táskámat is ki kellett pakolni, hogy a lábost használni tudjuk a vízszűréshez. Zitának is fájt a feje, szóval nem voltunk a csúcson. Jöttünk lefelé onnan, de még mindig csak 4400m jártunk, ami még mindig nagy magasság volt. Innen egy meredekebb szakaszon újabb néhány száz métert adtunk le, míg végre megpillantottunk néhány házat a szerpentinünk aljában. Gyorsan bezörgettünk, rendeltünk két zöldséges tésztát (Veg. Chowmein) és lerogytunk. Éhesek voltunk már és elgyötörtek, jólesett megállni, pihenni és burkolni, nagyon kellett már nekünk ez a pihenő.

Újra a modern civilizációban

Muktinathot még nem láttuk innen, csak fejtettük, hogy hol van. Már csak pár kilométer volt hátra, a kiszélesedett, ellaposodott völgy aljában, sziklák között vitt az ösvényünk. Ahol a patak mély árkot vájt, egy függőhíd segítette az utunkat, és nemsokára megpillantottuk Muktinath városát, és a város feletti kolostor együttest, és annak környékén a rengeteg imazászlót, ahogy egy egész hegyoldalt beterítenek. Az út a kolostorok kerítésének sarkához ért le, majd egy perc múlva már a bejáratnál voltunk. Most nem terveztünk bemenni, mert a gyors „otthon” keresést részesítettük előnybe mind a ketten. Muktinath felé indultunk el lefelé a lépcsőkön. Egy imazászlókkal és az azokat tartó oszlopokkal felpakolt helikopterleszálló mellett haladtunk el. Nem biztos, hogy jó ötlet ez, talán még akkor sem, ha az imazászlók amúgy azért lebegnek a szélben, hogy soha ne kelljen helikoptert használni a környéken. :)

Muktinath bejáratát egy kapu jelképezte. A kapun túl megpillantottunk egy tucat motorkerékpárt. Véget ért a csoda, ami 17 napig tartott. Milyen jó, hogy nem siettünk! :)

Az Ercu Gumbu – Aranyláz a Himalájában

Tegnap nagyon elkalandoztam és a „leglassabb tehénről” írtam, ahelyett, hogy elmeséltem volna, milyen látvány fogadott minket, amikor megérkeztünk Yak Kharkába. Először is nem vártunk mást csak egyetlen fogadót, de ehelyett vagy négy-öt fogadó várt minket, és még több kis bolt és étterem. Egy egész kis falu, ráadásul tele emberekkel, és ami gyanús volt, hogy nepáli emberekkel. Sehol nem láttunk eddig a szállodák környékén ennyi nepálit itt az Annarurna Circuit túrán. Itt Yak Kharkánál még sátraztak is, és amikor körbejártam, találtam olyan szállodát, ami tele volt. Ilyennel sem találkoztunk még az idevezető úton sehol. Már önmagában, a fogadók sűrű egyvelegével és a poros kis főutcával is vadnyugatot idéző látványt nyújtott volna Yak Kharka, ám így, tele emberekkel, végképp úgy tűnt, egy kis nepáli „vadnyugatba” csöppentünk. Az emberek nagyobb csoportokba verődve valamiféle szerencsejátékot játszottak, és amikor rákérdeztünk, hogy miért van itt ez a sok ember Yak Kharkában, nagyon furcsa választ adtak.

„Aranyláz” tombol, ugyanis a hegyoldalakban, a bokrok között az „Ercu Gumbu”-t (vagy Ersza Gumbat) keresik az emberek. A mai napig nem világos, hogy pontosan micsoda ez a dolog, de ahogy ők elmondták, ez a dolog egy gyógyszer, ami nagyon drága, egy darabért 700 rupit is adnak, egy kiló pedig 25 ezer lak! Télen féreg (worm), nyáron fű (grass), csak itt Manang környékén és még egy régióban található meg, és csak másfél hónapig „terem”. Vagy él, vagy én nem is tudom, mi ez, állat vagy növény, vagy mindkettő valamilyen szimbiózisban. Régen a barátaimmal tréfálkoztunk a síelések alkalmával, amikor egy ismeretlen nyomot láttunk a hóban: „Mi lehet az? Biztosan a Ferrokáril! Mi az a Ferrokáril? Hát tudod, az a kis állat, ami először növényként kezdi, kinő a hóból, aztán amikor elég nagy, a virágából kibújik az állat, és elszalad, hogy odút építsen magának a hóban. Képes nagyra is megnőni, és néha a síelőkre is rátámad…” – így tréfáltunk, de csak kitaláció volt a egész. Erre most itt van ez az Ercu Gumbu, amiről teljes komolysággal állítják a helyiek, hogy télen egy féreg, nyáron pedig növény! Egyébként az innen nem is olyan távol lévő Kínába adják el, a kínaiak nagy mennyiségben vásárolják fel ezt a dolgot, mert állítólag nagy csodaszer, szuper orvosság, és még azt is hallottuk, hogy az olimpiai csapat „használja”. Persze, hogy ebből mi igaz, és mi legenda, azt mi nem tudjuk, de azt tény, hogy nagyon sok ember gyűjtötte az Ercu Gumbut, tehát tényleg sokat kell hogy érjen, ha pedig sokat ér, akkor valószínű tényleg van valamilyen jótékony hatása az emberi egészségre. Persze az is lehet, hogy csak nagyon ügyes marketingesek ezek a nepáliak, de az első verziót valószínűbbnek tartom.
Miközben azon gondolkodtam, hogy nekünk is körbe kéne nézni a bokrok alatt, netalán itt maradni néhány napot, és részt venni az éppen tomboló „aranylázban”, mi már kilométerekkel feljebb jártunk. Ezen a napon május 30-át mutatott a naptár, ha Ti is hasonlóban gondolkodnátok, csak következő évben. Egy kis kirándulás a Himalájában, plusz egzotikus pénzkereset…? :) Ha sikerül! :) Mert ki tudja, hogy kit engednek oda? Kié a Himalája és a rajta termő / élő Ercu Gumbu? Aki megtalálja, lehet az bárhonnan jött, bármely nemzet lánya/fia? Ezt tudjátok meg, mielőtt idejöttök szerencsét próbálni! …és gyertek májusban, ekkor nincs szezon, nincs tömeg, alacsonyak az árak, és ekkor terem az Ercu Gumbu! :D

4540m-ig, a völgyben Thorung Phedi-ig

Kellemes emelkedőn haladtunk, a vendéglők szinte pár száz méter után követték egymást, amire nem számítottunk ilyen magasságban ezen a környéken. A terep könnyű volt, a völgy oldalában először egy kisebb lapos peremen sétáltunk, bokrok és sziklák között. Még egy kutya is szegődött mellénk ismét, de aztán az egyik vendéglőnél összekaptak a helyi kutyával, aki szegény viszont már ki volt kötve. Innentől már nem láttuk többet a blökit, viszont az utat magunk előtt igen, és azt is, hogy magasba tör! A hegyoldal itt már meredekebb volt, megszűntek lankás részek, és mi azon kaptuk magunkat, hogy megint mászunk fölfelé. Néha le is adtunk egy kis szintet, és aztán újra fel. Ha hátra néztünk, a völgy végében havas hegyeket láttunk fényleni, gyönyörű látványt nyújtottak háttérnek. Ha jól gondolom, akkor a Gangapurnát és az Annapurna IV-et láttuk magunk mögött.

Egy helyen az út átlépett a völgy másik, bal oldalára. Ehhez ismét le kellett adnunk egy kis szintet, és eldönthettük, hogy ezt a közelebbi nagy, hosszú aluminium függőhídhoz tesszük meg, vagy kicsit tovább megyünk, és később kelünk át egy apró fahídon. Mi utóbbit választottuk, mert a kőre festett neonsárga jelek arra vezettek minket, és eddig sosem csaptak be. Így is kellett lefelé másznunk, ráadásul meredeken, de ezt a másik útvonalon sem úsztuk volna meg.

Ekkor már néhány órája különösebb megállás nélkül úton voltunk, ezért nagyon húzta a vállamat a táska, és már a hátam is fájt, nem is kicsit. Ezért a túloldalt kielőztem Zitát, és kiléptem. Minél előbb fel akartam érni a házhoz, ami kb. 50m a híd fölött volt. Le akartam tenni végre egy kicsit a táskát, hogy pihenhessek. Gyors léptekkel haladtam fölfelé, amennyire persze tüdővel bírtam. Amikor felértem, a GPS 4450m-es magasságot mutatott. Ledobtam magamról a súlyos zsákot, és csak lihegtem… Felértünk! Fent vagyunk egy magasságban a Thorung Phedi-vel! Innen már csak két kilométer, az is szintben, a morénalejtőn tovább! Boldog voltam, hogy már ilyen közel vagyunk. És persze, hogy végre pihenhetünk. Mire Zita felért, már kikértem egy pár teát, aztán közösen eldöntöttük, hogy még pár csokit is veszünk (ChokoFun, vagy ChokoKids, a kettő szinte ugyan az, az egyetlen helyi csoki, legalacsonyabb ára 10 rupi, de itt fent adják 15-20-30-ért is…), kerül amibe kerül, megérdemeljük. Még kekszet is találtunk a hátizsákunkban, úgyhogy végül egész nagy lakomát csaptunk cukorból.

Thorung Phedi, magashegyi betegségek

A pihenő után feltöltődve indultunk neki az állítólag 1 órás szakasznak Thorung Phedi-ig. Nem értettem, mi tarthat két kilométeren 1 órán át, hiszen már csak szintben kellett mennünk. Persze ez az út nem szintben ment, ahogy az a „teahouse”-tól kezdetben látszott, és ahogy 35 perccel később kiderült, Thorung Phedi sem 4450-en van, hanem 4540-en, tehát rosszul emlékeztem. Ez persze csak pozitív csalódást okozott akkor, amikor megérkeztünk erre a helyre, ami amúgy kellemes légkört árasztott. Tetszett nekünk Thorung Phedi-ben, már csak azért is, mert újra összefutottunk Sally-vel. Elmesélte, hogy megbetegedett a portere és guide-ja, és visszaereszkedett Manangba, vagy még tovább. A nepáliak mind azt mondták neki, hogy magashegyi beteg, de az ilyesmi nem jellemző az itteni népekre, és Sally szerint nem ez volt a baja, sokkal inkább hepatitis vagy valami hasonló. De ettől függetlenül szegény srácnak meghagyták, hogy egyen fokhagymát és aludjon nyitott ablaknál, mert tuti magashegyi beteg. Hogy aztán mi lett Sally hordárával, nem tudjuk, de Sally felfogadott egy másik embert innen Thorung Phedi-től, hogy holnap útnak induljon fel a Thorung La-ra, és onnan le Mukthinatba.

Sally mást is mesélt, méghozzá egy angol párról, akik helikoptert hívtak, mert a nő rosszul lett a magasban, és teljesen bepánikoltak. Yak Khakráig ereszkedtek vissza, ahol megvárták a másnap reggelt, hogy napelemről, műholdas telefonnal fel tudják hívni a a légimentőket, akik, mire megérkeztek, a csaj már jobban lett. Sok hűhó, felesleges, drága helikopterezésért.

Ezeket a történeteket hallva kicsit megijedtünk, mert annyi magashegyi betegséget láttunk és hallottunk, hogy mi magunk is kezdtünk félni tőle kicsit. Noha figyeltünk magunkra, és a lehetséges tünetekre, és ezek semmi vészeset nem mutattak, de akkor is, az furcsa volt, hogy körülöttünk annyian betegek lettek. Persze nekünk kutya bajunk sem volt, szépen akklimatizálódtunk, napközben többször felmentünk először 4000-re, aztán 4600-ra, majd 5000-re, aludni pedig már többször aludtunk 4000m környékén.

Épp ezen beszélgettünk Sally-val, amikor két fiatal angol srác érkezett meg a hágó felől. Egyikük rosszul lett, állítólag csak pár száz méterre a hágótól, és nem bírt továbbmenni, ezért visszafordultak. Ezt a helyzetet nehezen tudtam elképzelni, de a srácok ott álltak előttünk, és ők mesélték, így bizonyosan igaz volt. Mivel mi majd ki csattantunk, számunkra az nehezen elképzelhető volt, hogy valaki visszaforduljon pár száz méterre a hágótól. Miért nem erőltette meg magát még egy kicsit, vagy mentek fel karonfogva a haverjával, és ereszkedtek le a túloldalt. A válasz egyszerű: annyira rosszul volt a srác, hogy lefelé is alig bírt lemenni, a fölfelére meg gondolni sem bírt. Ráadásul az igazi hágó előtt sok a „fool’s summit”, vagyis olyan hágónak látszó domb, ami valójában még nem az igazi hágó, csak annak látszik. Tehát a srácok lehet, hogy még messze voltak a hágótól, ezt nem tudhatjuk. (Minket „fool’s summit” nem tud becsapni, mert a GPS-en pontosan látni, milyen magasan és hol járunk.)

A két srác története elgondolkodtató volt, ám mi már eldöntöttük az érkezésük előtt, hogy feljebb megyünk a 4850m magas High Camp-be, és másnap onnan támadjuk a 5416m magas Thorung La hágót, aminek a túloldalán majd még le is kell ereszkedni 3700-ra Mukhtinatba.

Amíg ezt megálmodtuk Thorung Phedibe, egy nagyot ebédeltünk. Kértünk forróvizet az egyik étteremből, és készítettünk teát a nálunk lévő teafilterből és cukorból. Én előkaptam a gázfőzőt, és a reggel vásárolt főtt krumplit megpirítottam egy kis hagymával, olajon. Ez olyan, de olyan finom lett, hogy ennél jobb eledelt el sem tudtunk volna képzelni 4540 méteren. Pedig valójában az éttermek itt is finomabbnál finomabb, szofisztikált fogásokkal szolgáltak, ám az étlapokon szereplő árak láttán nekünk csak a keserűség maradt – volna(!), ha arra koncentrálunk és nem a finom főztünkre. :)

Fel a Thorung High Campbe!

Már délután négy óra volt, amikor elbúcsúztunk Sally-től és az angol srácoktól. Sally-val megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk, hiszen ha ő tényleg hajnalban indul innen, akkor a High Camp-ben utolér minket, hiszen hordárral sokkal gyorsabban és könnyebben mozog, mint mi a táskákkal. Az angolok egy nap pihenőt iktattak be, hogy aztán lóháton menjenek fel addig a pontig, ahol ma visszafordultak. Onnan újra gyalogszerre váltanak. Egyszerre sajnáltam és csodáltam őket, engem biztos megevett volna a fene, ha vissza kell fordulnom magashegyi betegség miatt, és lovakat kell bérelnem egy kisebb vagyonért. Nekünk egyébként erre már nem is lett volna lehetőségünk, nem volt annyi pénzünk, ami elég lett volna ilyesmire. Ők viszont már úgy tűntek, mint akik elfogadták a helyzetet, és boldogok vele. Az ilyesmi talán még nagyobb dolog, mint csak egyszerűen felmenni a hágóba.
Pontosan tudtuk, mi vár ránk a 4540m magas Thorung Pheditől a 4850m magas High Camp-ig. 310m mászás, meredek, köves úton, sziklák között egy kis kanyargó ösvényen. Lassan indultunk neki, mert tudtuk, hogy akármennyire is csigák vagyunk, 2 órán belül fel kell, hogy érjünk. Kicsiket léptünk és sűrűn megálltunk, hogy ne erőltessük túl magunkat. Egy helikopter leszálló és néhány ló mellett haladtunk el. Ahogy feljebb értünk, úgy tűntek fel a Thorung Phedivel szemközt lévő sziklatornyok mögött a gleccerek. Új szögből láttuk tájat, és olyan hegyeket, gleccsereket láttunk most szinte egy magasságban velünk, amelyekre pár órával ezelőtt még lentről a völgyből láttunk csak rá. Feljebb összeszűkült a morénalejtő és sziklafalak között találtuk magunkat.

Sejtettük, hogy már nem lehet sok hátra, mert a magasságmérő már 4800m-t mutatott. Hamarosan feltűnt egy ház, amire még rásütött a nap! Az árnyék már Thorung Phedi után utolért minket, és nem gondoltuk volna, hogy ezen a napon még lesz részünk napsütésben. Ez motivált minket, és hamar a High Camp-nél találtuk magunkat. Megalkudtunk a szobaárban (200) megrendeltük a reggelit fél 7-re. Bent a szobában vizet szűrtünk és megpróbáltunk főzni, de a benzinfőzőnk sehogy sem akart működni. Feladtuk és a maradék gázzal forraltunk vizet. Először csak 3dl-t, aztán amikor az felforrt, hozzáöntöttünk még egy kicsit, majd még egy kicsit… Azért kellett így csinálnunk, mert különben előfordulhatott volna, hogy 1 liter vizet csak felmelegítünk, és nem sikerül felforralni, még mielőtt kifogyna a maradék kevés gázunk. Végül felforrt mind az egy liter, még gázunk is maradt, és nagyon belaktunk a tésztalevessel. Utána úgy ahogy voltunk, be is aludtunk a vastag takaró alatt…

4850-en aludtunk, soha ilyen magasan. Másnap várt ránk a Thorung La, hajnali kelés, és indulás fel a magasba!

Lusta reggel, késői indulás

Előre elnézést kérek, mert a mai képek nem a legjobb „megvilágítást” kapták, mert csak délután kettőkor sikerült elindulnunk. Reggelre nem állítottunk ébresztőt, a tegnapi hosszú, kemény nap után úgy döntöttünk, ma megérdemeljük, hogy addig aludjunk, amíg jólesik. Ez nálam negyed kilenc volt, ekkor dobott ki az ágy, amiből Zita már hiányzott. Nem kellett keresni, tudtam, hogy hol van, mert a szomszéd szobából vidám nevetés szűrődött át. Zita már előttem felkelt és átment Brian-ék szobájába, hogy Rebecca bokáját ismét bekenjék Flectorral. Persze ebből aztán nagy dumálás is kerekedett, én pedig kihasználva az alkalmat, nekiálltam betűkbe vetni a tegnapi kalandos napunk történetét. Ez aztán vagy délig eltartott, és közben megsütöttünk egy csomó fokhagymás, lilahagymás lepényt, most már az elsőtől kezdve mind a nyolc nagyon jól sikerült, noha a főző most is elkezdett rosszalkodni, és kb. a negyedik után át kellett állnunk a gáz használatára. Nem tudom, milyen kerozint sikerült vennünk Chame-ban, de ilyen rosszul még a pakisztáni dízellel sem működött a főzőnk, és ez nagy szó! Délelőtt még rendeltünk magunknak „reggelit” is, pontosan ugyanazt a kört, mint tegnap, csak most a zöldséges sült krumplit azonnal bevágtuk, a főtt krumplit pedig úgy ahogy volt, meghámoztuk és eltettük későbbre, a lepények mellé. Mire összepakoltunk, már elmúlt dél, de azért én elővigyázatosan még 12:00 előtt fizettem, nehogy felszámoljanak nekünk még egy éjszakát, mert kicsit kicsúsztunk a „checkout time”-ból. Mikor már indulásra kész voltunk, még visszamentünk a vendéglő ekkor éppen kellemes meleg üvegházszerű részébe, ahol újabb őrült utazókra leltünk. Egyikük, egy francia srác fenn tervez sátrazni 5000m-en a Tilicho-tó környékén. Mesélte, hogy amikor fent járt az Ice-Lake-nél, nagyon bánta, hogy nem volt nála a sátra, és nem tudott ott éjszakázni, hogy tüzetesebben is felfedezhesse a környéket, ami neki is épp úgy tetszett, mint nekünk. Ő egyébként felmászott a tó fölé is, így járt már 5300m-en is. Szó ami szó, engem is hívogattak azok az ösvények és a hegyek az Ice-lake mögött, de akkor örültem, hogy egyáltalán oda, 4600m-re feljutottunk, és jól vagyunk, nem fáj fejünk és nincs semmi magashegyi betegségre utaló tünetünk. Egy másikuk pedig elmesélte, hogy dolgozott Ausztráliában „illegálisan”, és hogy abszolút nem volt para a dolog, összeismerkedett rendes helyiekkel, azoknak a „tax-number”-jére és számlájára ment a történet, és a végén kifizették, jól keresett, gyümölcsszedéssel, ahol kilóra, vagyis teljesítmény után fizették, és meg sem kellett szakadnia. Ezt az információt és a lány e-mail címét „elmentettük”, ha addig semmilyen másik lehetőséget nem találnánk. Persze az Anne féle vietnami angoltanárkodás tetszik eddig a legjobban, azt még talán annál is jobban élvezném, mintha a szakmámban helyezkednék el. De az is lehet, hogy ezt csak most gondolom így… Akárhogy is lesz, majd meglátjuk! :)

Felső-Khangsar – falu 4000 méteren

Az idő elrepült az újonnan érkezettek társaságában, és mire tényleg elhagytuk a Tilicho Lake Hotelt, már elmúlt délután két óra. A már járt ösvényen kellett visszasétálnunk pár száz métert, hogy újra megleljük a „Yak Kharka” felé vezető elágazást. Kezdetben nem sokat haladt fölfelé az ösvényünk, így viszonylag jól tudtunk rajta haladni, miközben azt azért éreztük, hogy most nehezebb a hátizsákunk. Pontosabban én ezt éreztem, Zita pedig azt, hogy most van hátizsákja. Az első komolyabb kaptató Felső-Khangsar (Upper Khangsar) előtt érkezett, ezt nyögve, lassan, de megmásztuk. A terep bokros volt körülöttünk, és a hegyek már „ismerősek” voltak. Ha visszanéztünk nyugat felé, igaz szembe a nappal, de láthattuk még utoljára a Tilicho-Lake-hez vezető völgyet, és az oly kedves sziklatornyos moréna lejtőt. Felső-Khangsarban nem sok életet láttunk, csak üres kőházakat. Az igazat megvallva még most sem tudjuk, hogy egy kihalt faluról van szó, ahová feljárnak Khangsarból az állatokhoz és a földet művelni vagy csak tényleg „kint” volt mindenki aki a falu lakója, mikor mi arra jártunk. Egy biztos, hogy embert egyet sem láttunk, csak kőházakat, és rengeteg állati szart az „utcákon”, na meg állatokat a közeli katlanban, egy kerítéssel körbekerített részen.

A falu egyébként nem akármilyen látvány volt, egy kis gerinc végén található dombra építették, és a háttérben azokkal a havas hegyekkel igazán szép látványt nyújtott. Itt kicsit balra fordult az utunk, és kikerültük a falu körül az állatok miatt egy kőkerítéssel elkerített földeket. Sajnos ezt nem szintben tettük, hanem kellett hozzá egy kicsit mászni is, ami ekkor már nem esett olyan jól. Pihenésképpen megálltunk egy napos, szélvédett helyen enni. A szélárnyékot a kőkerítés adta, és ekkor jól megfigyelhettük, hogy az alacsonyabb szakaszain a kerítés tetejére szúrós bokrokat pakoltak, hogy a kecske, ami mindenhová felmászik, mert az a lételeme, ide, erre a kerítésre ne másszon fel, illetve ne másszon át rajta, és egye meg a túloldalon a veteményesben található zöldségeket. Az ebéd a lepény volt, egy kis főtt sós krumplival, és a magokkal, amiket még Manangban vettünk – félig általunk készített, félig vásárolt ételek. Jól esett kicsit ülni és pihenni, mert tegnap elszoktunk a súlyos hátizsákoktól, és ma minden lépés kétszer-háromszor nehezebbnek tűnt velük a fölfelékben.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ma mindenre képes vagyok!

A fölfelékből pedig volt még bőven. A magashegyi (4000m feletti!) földeket elhagyva meredeken elindultunk fölfelé az ösvényünket követve. Sűrű bokros részen haladtunk, néhol úgy kellett félrehúznunk a lábunkat, hogy a szúrósabb fajta bokrok ne érjék a nadrágunkat. Ahogy egyre feljebb jutottunk, úgy nyílt egyre jobb kilátásunk Manangra, és a Marsyagdi völgyére. Miközben másztunk ki a gerincre, jó érzés lett úrrá rajtam. Bár most keservesen húzta a vállamat a nehéz hátizsák, mégis azt éreztem a tegnapi napunk, és az esti, illetve reggeli beszélgetéseink után, hogy bármire képesek vagyunk. Kisebb „csalásokkal”, de gyakorlatilag elbringáztunk ide Nepálba, felmásztunk ötezer méter magasra, és ahogy az elmúlt napokban szerzett ismerőseink elmondták, a külföldön való munkaszerzés sem lehet különösebb akadály, aki keres, az talál, és jó pénzeket lehet találni, ha jól keresi az ember. Szóval az a rohadt pénz sem lesz majd akadály, biztos vagyok benne, hogy találunk egy olyan lehetőséget, ahol néhány hónap alatt elő tudjuk teremteni az út hátralévő részéhez elegendő pénzmagot. Talán még kicsit többet is, és akkor nem kell majd mindenütt úgy garasoskodni, mint azt például itt is tesszük, hanem sűrűbben ehetünk egy jót valahol, vagy vehetünk Zitának egy finom tejeskávét, egy süteményt, nekem pedig talán jut majd mobilinternetre a kicsit drágább országokban is… :)

Akárhogy is lesz, mi megyünk előre, napról napra, országról országra, újabb élményeket, tapasztalatokat és barátokat szerzünk, addig amíg élvezzük, és amíg úgy nem érezzük, elég volt, és haza szeretnénk menni. És ha egyszer hazaértünk, ott is nagyon jó lesz, és nem érnek véget a mindennapi csodák, mert ezeket mi teremtjük, mi látjuk meg magunk körül, és mi éljük meg, csak rajtunk múlik!

Biztos éreztetek már Ti is hasonlót, amikor valami jó dolog történt Veletek, amikor sikerült valami, ami nagyon nehéz volt, amikor egyszerre sok és erős pozitív visszacsatolást kaptatok, és ezek miatt úgy éreztétek, Tiétek a világ, és mindenre képesek vagytok! Na, hát én is valami ilyesmit éreztem, miközben fölfelé haladtunk a gyönyörű kék ég alatt. Pedig, ha végignéztem volna magamon, ahogy vastagon állt az orromon a „naptej”, és ahogy zihálva vettem a levegőt, miközben csak lassan lépegetve haladtam, akkor valószínűleg elsőre nem gondoltam volna, hogy ez a fickó mindenre képes. Mégis, belül ezt éreztem, és ez számít igazán.

Na de most már térjünk vissza a „kinti” dolgokra, mert azért azok is megérdemelnek egy néhány szót! :) Jobbra lent, a völgy túloldalán egy gyönyörű fenyves erdő közepén egy szép tisztást pillantottunk meg, ösvény vezetett oda Manang felől, és épületek is voltak a kis mezőn. Ha ott tényleg élnek emberek, ahogy innen látszik, akkor nem akármilyen életük lehet. Biztos túlromantizálom ezt, de valahogy nekem tetszik ez az egyszerűség. Ők ott biztos nem aggódnak az esti híreken, vagy a lakáshitelen… Persze az is biztos, hogy megvannak a saját gondjaik, amit én innen, a nyugati kis kényelmes felfogásommal, a szemközti gerincről nem látok, és fogalmam sem lehet róluk.

Kavicsok a patakban

Ahogy kiértünk a gerinc peremére, csodás látvány tárult elénk az alattunk kettéágazó völgyre, és az eddig ilyen szögből (fentről!) nem látott észak felé kanyarodó másik völgyre. Két nappal ezelőtt megírtam, hogy hogyan hívják ezeket a folyókat, de azóta láttam egy másik térképet, amin máshogy hívták őket, ezért most csak maradjunk annyiban, hogy észak felől jön a fekete színű folyó a Thorung La irányából, nyugatról pedig, a Tilicho-Lake felől a világosabb folyó. Innen fentről is gyönyörűen lehetett látni az összefolyásukat, na és azt a kis függőhidat is, amin két napja kereszteztük a „Fekete-folyót”. Akkor a folyó után kiértünk egy kis plató szélére, amit innen fentről szépen ki lehetett venni, mint ahogy egy másik sík mezőt is a folyó túloldalán. Ennek a pereme egy sziklafal volt, ami a már egybefolyt és biztosan Marsyagdi-nak hívott folyó széles, kavicsos völgyébe szakadt bele. Az egész látvány, Manang-al a távolban igen megkapó volt, és akkor még a látóhatárt magasan uraló 6-7 ezres hegyeket most nem is részleteztem.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ahogy még arról sem szóltam, hogy ezen a helyen fel volt állítva egy kisebb imazászló, aminek a tövéből gyönyörűen el lehetett látni az észak felé, a Thorung La felé vezető völgyben is. Konkrétan azt is jól ki lehetett venni, hogy merre vezet tovább a mi utunk, sőt, innen már azt is láttuk hogy hol fogunk ma éjszakázni. Ja, az elején nem szóltam a mai „haditerv”-ről. Számunkra egyértelmű volt, de ha az olvasóval nem közlöm, Nektek nem lesz az. Szóval a mai adag 8km volt a gépész szerint, és ezalatt a táv alatt át kellett hogy érjünk ebbe a bizonyos északi völgybe, ezen a felső úton, ami egy „shortcut”, vagyis levágás. Igaz, hogy kicsit mászni kellett hozzá, de így jóval rövidebb távon eljutunk Yak Kharkába, ami igaz, hogy csak 4000m-en fekszik, de onnan már csak 7km Thorung Phedi (4450m), vagy 8km a High Camp (4820m), amely helyekről már közvetlenül támadható az egész Annapurna körtúra csúcspontja, a legmagasabb hágó, az 5416m magas Thorung La.

Ezt a hágót innen a peremről még nem láttuk, de az ösvényünket igen, ahogy meredeken lefelé folytatja, és a völgy alján, pontosan egy másik patakkal való összefolyás felett átér egy hídon a két patak közé, ott felkaptat egy háromszög alakú, zöld, feltehetően sík párkányra, aminek a túloldalán már ott a „nagy szamárút”, amin szinte szintbe elvisz minket a völgy oldalában Yak Kharká-ig, a mai végállomásunkig. Ezt az utat a fentről való megcsodálásra után aztán be is jártuk. Lefelé meredek, keskeny ösvény vezetett, ez sok helyen csúszós, kavicsos volt, és egy-két kisebb moréna lejtőn is át kellett vágnunk. Ezeken szinte eltűnt az ösvény, de a tegnapiak után ezen már nem lepődtünk meg. Közben gyönyörű fás részeken is áthaladtunk. Zita észrevette, hogy ezek a fák érdekesen „hámlanak”, egy vékony, de egybefüggő réteget dobnak le a törzsükről. Zita egy ilyet zsebre is vágott, mire én megjegyeztem, hogy ezt meg minek, talán jó lesz majd, ha elfogy a WC papír, vagy miért? Persze Zita csak szereti az ilyen apró csodákat, ahogyan a kis virágokat, madarakat, pillangókat is rendre mindig megcsodálja. Lent a hídnál leültünk kicsit pihenni és beszélgetni. Egyszer csak egy közeli, hangos sikoly törte meg a csendet. Mielőtt még abbamaradt volna, átállt nyerítésbe ez a sikolyhang. Vagyis csak mi véltük sikolynak, valójában egy a közelben szabadon legelésző ló hívta így fel a figyelmet magára. Filmbeillően tudnak nyeríteni errefelé a lovak, sok ilyet hallottunk már az elmúlt napokban, de most mégis meglepődtünk, mert ahogy kezdődött a hang, még nem ismertük fel, hogy egy lótól jön. Pár perccel később, amikor kis fahídon átkeltünk a folyó túloldalára, egy másik lovat is felfedeztünk odébb fent magasan a hegyoldalban. Ő is szólt, hogy hozzánk vagy a közeli barátjához, nem tudjuk, nem értünk lóul. :) A híd mellet óriási, 5-6 méteres sziklák hevertek a patakban. Érdekes volt ilyen közelről látni, milyen hatalmasak, mert amikor odafentről néztük, szinte csak apró kavicsnak tűntek, ami mellett a híd maga már nem is látszott olyan magasból.

A híd után meredek fölfelé kezdődött, föl kellett, hogy kapaszkodjunk a platóra. Ez nem volt könnyű menet, és egyikünknek sem esett túl jól, de 10-15 perc múlva már fent álltunk a peremen, szóval túl lehetett élni. Odafent nekem elő kellett venni a sálat, mert hideg szél fújt. Zita már régóta a dzsekijében volt, és most nekem is eljött az ideje, hogy feljebb öltözzek, mert csak egy póló, és egy vékony, egyrétegű melegítő volt rajtam. A mező egyébként nagyon szép volt, amihez az is hozzátett, hogy itt újra ránk sütött a nap, amiről én erre a napra már lemondtam, mert amikor szemközt a lefelé jövetben átnéztem ide, úgy tűnt, hogy mire ideérünk, már árnyékban lesz ez az oldal. Úgy látszik, csak felhők mögé bújt a nap akkor, és azért tévedtem. A plató ilyen közelről már nem is volt annyira sík, valójában kicsit teraszos, hullámos terepről volt szó, amit rövidre legelt fű, bokrok, és a fűben „szétdobált” kövek borítottak. A kövek tényleg úgy festettek ezen a szép gyepen, mintha valaki szétdobálta volna őket. Ezen kívül már csak a rengeteg állati ürülékkupac volt a gyepen ami így már nem is volt annyira hívogató.

Ahogy kiértünk a „sztrádára”, újra a túraútvonal fő ütőerén voltunk, visszacsatlakoztunk a főútvonalra a Thorung La felé. És ez tényleg egy sztráda volt az elmúlt napok ösvényeihez képest, itt nem csak a két lábfejünk fért el egymás mellett, hanem néha akár ketten egymás mellett is tudtunk sétálni a sokszor egy méter széles, kitaposott úton. Érdekes, hogy itt már nem nevezhetem „szamárút”-nak az utunkat, mivel a szamarakat idefent lovak váltották le. Lehet, hogy a szamár már nem „működik” jól 4000m felett?

Kihasználva az út szélességét tudtunk egymás mellett sétálni és közben beszélgetni. Zita nagyon fáradt volt, azt mondta, ez a nap jobban megviseli, mint a tegnapi 25km, 1000m szint, táska nélkül. Ennyit számít a táska! Túl nehezek a hátizsákjaink, nagyon nehéz, és hosszú távon kényelmetlen cipelni őket, ezért a velük járó plusz fájdalom annyira be tud tenni a napunknak, hogy azt képesek vagyunk nehezebbnek érezni, mint a tegnapit, ami amúgy fizikailag biztos, hogy sokkal, de sokkal keményebb volt, még táskák nélkül is. Na, de azért ne higgyétek, hogy végig keseregtük a táskák súlya alatt ezt az utolsó három kilométert, mert ez nem így volt. Elkezdtünk arról beszélgetni, hogy mi lesz, ha legkésőbb egy óra múlva végre megérkezünk Yak Kharkába, és megtaláltuk a szállásunkat, és elfoglaltuk a szobánkat. Teát főzünk, lefürdünk, eszünk…

Yak Kharkában

Azóta szállásunkat már megtaláltuk, és a teát már megittuk, sőt a szomszéd szobában lakó angol párt is megkínáltuk belőle. Sajnos az egyikőjük magashegyi beteg lett, akartunk neki adni diamox-ot, de állítólag allergiás rá, így azon a tanácson kívül, hogy igyon és egyen sokat, és ereszkedjen még lejjebb, ha nem lesz jobban, mást nem tudtunk mondani, sem segíteni. Pedig szívesen adtunk volna a gyógyszerből, mert jó eséllyel nekünk már nem lesz rá szükségünk. Ez lesz a harmadik este, hogy 4000m felett alszunk minden gond nélkül, holnap se leszünk sokkal magasabban, aztán pedig, ha átkeltünk az 5416m hágón, lemegyünk Muktinathba, 3800m-re. Az, hogy kutya bajunk, valószínű egyrészt mázli, mert jól bírja a magasságot a szervezetünk, másrészt annak köszönhető, hogy lassan jöttünk, és miközben relatíve alacsony helyeken aludtunk, napközben mindig felmásztunk, fokozatosan egyre magasabbra, először 4000-re a lámához, aztán 4600-ra az Ice Lake-hez, tegnap pedig 5000-re a Tilicho-hoz. Ezek után egy 4400-on, vagy 4800-on való alvás, majd egy 5400m-en való átkelés nem okozhat gondot. Bár a táskákkal egy nap alatt 1000m-t való emelkedés azért még nem lesz piskóta, az biztos, de az is, hogy megcsináljuk, e felől nincs kétségem.

Ma este egyébként először fizettünk „Hot Bucket Shower”-ért, aminek keretében 150 rupiért kaptunk egy nagy vödör forró vizet, és egy kis merőedényt. Ebből mind a ketten megfürödtünk, ami elképesztően jól esett. Ezek után már csak a vízszűrőt kellett ismét megjavítanom, mert tegnap a pumpa rész tömítését beszélgetés közben szilikonoztam újra, és úgy látszik nem figyeltem eléggé, mert ma újra elkezdett ereszteni. Aztán a tea után a maradék krumplit megpirítottuk egy kis fokhagymával, hogy egyrészt meleg legyen, másrészt legyen valami íze. Csak ezek után álltunk neki a dálbát készítésének, hogy fogyjon a maradék rizsünk és a lencsénk. A főzéssel sajnos a gázunk is jócskán fogyott, mert a főző ma nagyon megmakacsolta magát, és megint eldugult, annyira, hogy most még a gázzal sem tudtuk kipucolni, és hiába szedtem szét és pucoltam meg újra a szabályozónál, az sem segített. Közben Zita többször cserélte a rendszert a gáz és a kerozin között, ami nem kis melóval és időveszteséggel járt. Nem is értem, hogyan nem vesztette el a türelmét… Ha nincs baj a főzővel, több mint egy órával korábban ehettünk volna, így viszont minden egyes cserénél egy csomót várni kellett, hogy az egész főző lehűljön. Mindezt csak azért, mert legutóbb Chame-ban valami trágya kerozint sóztak ránk. Legközelebb, ha ilyen helyzet lesz, feltankolunk több palack gázból, vagy beszerezzük azt a híres-neves „quality white gas”-t, amit a Primus főző használati utasítása annyit emleget.

A csorda leglassabb tehene :)

Itt a szobában megemeltem Zita táskáját, mikor megérkeztünk, és konstatáltam, hogy alig könnyebb, mint az enyém, talán öt kilóval sem… Ez durva, mert eddig azt hittem, az én táskám jóval nehezebb. Eddig is terveztem, hogy így lesz, de most már el is határoztam, és közöltem is Zitával, hogy a Thorung La napjára átveszek tőle ezt-azt, mindegy hogyan, de valahogy bele tesszük, vagy felkötözzük a táskámra.

Nem kell hősködnöd, nem kell, hogy tedd az erős férfit! – Jött erre Zita válasza, mire én: Ez nem hősködés, egyszerűen csak arról van szó, hogy én jobban bírom, és így jobban fogunk együtt haladni. Tudod, mi egy csorda vagyunk, a csorda sebessége pedig a csorda leglassabb tehenének sebessége. A leglassabb tehén pedig Te vagy Drágám! Na, szépen nézünk ki – fakadt ki Zita – , egy éve se vagyunk házasok, és máris „leglassabb tehén” lettem? Ekkor persze nagy nevetésben törtünk ki, ami csak fokozódott akkor, amikor Zita elkezdett „Múúúzni”, mint egy boldog boci a Himalája magashegyi legelőin…

Egy másik bolygón

Ó, te jó ég, micsoda napunk volt! Ugye fent ébredtünk négyezer méter felett, egész pontosan 4067m-en a Hotel Tilicho Peak nevű vendéglőben. Én az éjjel háromszor jártam ki a WC-re, mert nagyon mozogtak a beleim, és csikart a hasam. Valamivel megint elcsaptam magam, a részleteket inkább most hagyjuk. :) Reggel 5:15-kor szólt először a telefon, amire hármat rászundiztunk, szóval a végén fél hatkor keltünk. Ekkor a nap már fent volt, és pár perccel később a szobánk ablakát is elérte. Ha valaki ekkor azt mondja nekem, hogy ma felmászunk ötezer méterre a Tilicho-tóhoz és onnan vissza is térünk ide, nem igazán hittem volna neki, inkább megkérdőjeleztem volna: „Ember, láttad volna, mik történtek velem a WC-n az éjjel…” – és ez még nem minden, mert furcsa álmaim is voltak, valószínű a kevés oxigén, a nehéz takaró, és a Himalája semmihez nem fogható tájai voltak az okai, hogy azt álmodtam, hogy egy másik bolygón vagyok. Egyébként nem volt rossz ott az álom, de sajnos másra már nem emlékszem, csak arra, hogy egy érdekes másik bolygón voltam, ahol ott volt a bátyám, és a felesége Edit is.

A reggelit hatra kértük, és készítettünk hozzá teát a benzinfőzőn. Majd miután az ismét, sokadjára is eldugult, a melegítést folytattuk a gázon. Reggelire kértünk egy „Boiled Potatoes”-t, vagyis főtt krumplit és egy „Veg. Fried Potatoes”-t, vagyis zöldséges főtt-sült krumplit. Ilyen magasságban ilyen távol mindentől egyik sem volt olcsó, de ezt már elfogadtuk, mint ahogy a vendéglátóink is azt, hogy csak egyszer kérünk ételt egy nap, és ez a reggeli, hajnalban. Két hatalmas tál ételt tettek elénk, én a negyedét sem tudtam megenni a főtt krumpliknak, de ez nem is volt baj, hisz így megvolt a „packlunch”-unk, amihez még a tegnap estéről maradt néhány saját készítésű lepényből is került. Amíg én vizet szűrtem, Zita meghámozta a maradék krumplit, és az ő káposztás krumplija mellé elpakoltuk mindet egy zacskóba. Ezen kívül már csak mogyorókat, magokat, némi csokoládét és persze 5 liter tiszta ivóvizet pakoltunk be és fel a hátizsákra, néhány plusz réteg meleg ruha, az esőruhák, a pótelemek és a vízszűrő mellé.

„Landslide Area” – Ha itt lóval is el tudnak menni, akkor mi is át tudunk jutni!

Így indultunk el felpakolva 7 óra előtt néhány perccel. A hátizsák még így is sokkal-sokkal könnyebb volt, mint amúgy, és szinte észre se lehetett venni, hogy rajtam van, annyival könnyebb volt annál, mint amikor tele van az összes cuccunkkal. A vendéglőnk kapujánál épp fenyőleveleket égettek egy kis, erre a célra épített füstölőben. Ez valamiféle buddhista vallási szertartás, a lényegét pontosan nem értjük, de a fenyőnek finom füstje volt, és a „Windows” márkájú gyufásdoboz is mindenképpen egy érdekes látvány volt.

A menetet egy meredek fölfelével kezdtük, ami egy másik vendégháznál végződött. Tegnap jövet ennek a tetejét láttuk csillogni magasan a hegyoldalban. A látvány a völgyünk másik oldalára elképesztő volt innen fentről. Leláttunk egészen a kanyargó patakig, aminek a hangját is hallottuk. Majd fölfelé erdős, bokros hegyoldal következett, amit néha furcsa alakú sziklák és szűk kőomlásos részek, moréna lejtők tagoltak. Az egésznek a tetején pedig havas sziklás hegycsúcsok fénylettek a felkelő nap fényében. Ami ekkor egyébként a hátunk mögül, Manang és a Chulu hegycsoport felől tűzött ránk, pontosan abból az irányból, amerre az elmúlt napokban túrázgattunk és pihentünk. A táj egyébként a mi oldalunkon is hasonló lehetett, de ebből mi sokat nem láttunk, csak néha néhány cifra alakú sziklát alattunk, vagy bokrokat felettünk. Hó valószínű a mi déli oldalunkon nem volt, hiszen ide a nap többet süt, nem véletlen, hogy az út és a települések is itt vannak, és nem a jóval zordabb északi oldalon, szemben. Ezen a völgyön haladtunk nyugat felé, a Tilicho Lake irányába. Persze a tóra még nem gondoltunk, csak az előttünk álló szakaszra koncentráltunk, a Tilicho Base Camp-ig, mert tudtuk, hogy már ez sem lesz egyszerű. Tegnap Thomas egy meredek, moréna lejtős részről beszélt, ahol épp csak olyan széles az ösvény, hogy el lehet férni rajta. Ezt a szakaszt magunk előtt a távolban már fel is fedeztük, és tényleg nem nézett ki egyszerűen.

Amíg odaértünk még történt egy néhány dolog: Először is át kellett kelnünk egy kis patak felett egy függőhídon. A híd után bő 30m-en egy olyan meredek szakasz következett, amilyenen eddig talán nem is haladtunk még az Annapurna körül. Ez ráadásul nem csak, hogy meredek volt, hanem csúszós, apró köves is, és a szakadék, és a sziklafal között kanyargott. Még jó, hogy előre láttuk, hogy nem lesz hosszú ez a szakasz. A tetején hirtelen kiszélesedett és síkra váltott az ösvény. Mikor felértünk, összenéztünk Zitával, mert mindketten éreztük, hogy ez „meredek” volt, és hogy ez lefelé még sokkal nehezebb lesz.

Fent aztán meg tudtunk lódulni, ismét könnyű szakasz következett, ahol újra csodálhattuk a gyönyörű tájat körülöttünk. Zita meg-megállt, lefényképezni a virágokat, én pedig az előttünk álló hegyet csodáltam, aminek az oldalában, az apró köves morénalejtőben haladt egy ösvény amit a miénknek véltem. Ahogy közeledtünk, úgy vált egyre egyértelművé, hogy az valóban a mi ösvényünk. Ugyan volt egy felső út is, de azt senki nem javasolta nekünk, se a GPS, se a papírtérképünk nem jelölte, így nem is jutott eszünkbe arra menni. Mint később megtudtam, az az út már a Tilicho Base Camp előtt felmászik 4900m-ra majd vissza 4100-ra a Base Campbe. Ha erre mentünk volna, tuti előbb kikészülünk a sok mászástól.

Amikor már majdnem megérkeztünk a köves részhez, három lovas előzött le minket. Ezen mi nagyon meglepődtünk, nem gondoltuk volna, hogy itt lóval lehet közlekedni. Először is, hogyan jöttek fel a híd után azon a meredek szakaszon a lovakkal? Másodszor hogyan fognak átkelni ezen az előttünk álló moréna lejtős részen? Lehet, hogy nem is olyan húzós ez a szakasz, mint gondoljuk? Pár perc múlva megláttuk a választ, az embereink leszálltak a lovaikról, és maguk mögött vezetve, libasorba haladtak a lovakkal a meredek hegyoldalban. Hamarosan mi is megérkeztünk erre a részre, amit egy tábla is jelzett „Landslide Area” felirattal. Ez nem riasztott vissza minket. Ha Thomas is megjárta botok nélkül kétszer a szakaszt, és a lovak is meg tudják járni, akkor mi is át tudunk kelni itt – Gondoltuk, és közben már rá is léptünk a köves ösvényre. Kezdetben nem is volt olyan vészes, mint azt gondoltuk, az ösvény ugyan szűk volt, de annyira nem, hogy azon kellett volna izgulnunk, mikor lépünk le róla. Ugyanígy stabil is volt, se a lábunk alatt, se felettünk, se alattunk semmit nem mozdult a kőlejtő. Viszont a látvány azért az nem volt semmi, ahogy le, vagy felnéztünk, mindkét irányban hatalmas, sík lejtőt láttunk az apró kövekből. Bizony, ha ez megindulna, szaladhatnánk! A nehézséget azonban mégsem ezek a szakaszok okozták, noha néha pár lépésnyit tényleg olyan részen kellett haladni, ahol talán ha egy lábnyomnyi sík rész volt a meredeken elterülő kövek között. Ezeken gyorsan átlépkedtünk, néha kicsit megindult a föld alattunk, de sose csúsztunk lejjebb és sose indítottunk ezzel nagy lavinát a kövekből. A nehézség a sziklatornyos szakaszokon való átkelés volt. A moréna lejtőt négy-öt szakaszra bontották ezek a lejtővel párhuzamos sziklatorony sávok, amelyeken értelemszerűen valahogy az ösvénynek és nekünk is át kellett jutnunk. Ezt rendszerint meredek, lépcsős, vagy csak csúszós köves szerpentineken kellett megtennünk, amelyeknek a végén újra kilyukadtunk egy moréna lejtős szakaszra, ami általában hatalmasabb volt, mint az előző, és ahol újra, nagyjából síkban haladt a kis utunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Jó fél órát elvoltunk így ezen a szakaszon, közben nagyon megfontoltan, nagyon óvatosan haladtunk, és nem felejtettük el csodálni a magunk körül magasodó sziklákat és az alattunk elterülő tájat. A völgyre innen nagyon jól rá lehetett látni, a patak egy hosszú, kanyargó szakaszát beláttuk, az előteret pedig az alattunk elnyúló óriási moréna lejtő, és a sziklatorony sávok alkották. Az összkép csodálatos volt, mi azonban csak a biztonságos, kevésbé kitett, szilárd talajú szakaszokon álltunk meg hosszabb időre csodálni és fényképezni. A szakasz végét egy, az előzőhöz hasonló tábla jelezte, de most a másik oldalát láttuk, amire az volt írva, hogy „Thanks!” – mit köszönnek, hogy nem indítottam lavinát, és ezzel megtartottam az ösvényt eredeti állapotában? Vagy, hogy baj nélkül átjutottunk a „Landslide area”-n és túléltük? :)

A Tilicho Base Camp-nél

Az út innentől befordult a gerinc mögé, aminek eddig az oldalában haladtunk, és így hamarosan megpillanthattunk egy teljesen új völgyrészt, aminek az egyik kanyarulatában ott figyelt egy nagyobb házcsoport, a „Tilicho Base Camp” 4100m-en. Bizony, eddig szinte semmi szintet nem vettünk fel. Ugyan időközben jártunk 4200m-en is, de azt a morénalejtőn szépen mind leadtuk. Köves szakaszok egyébként még itt is voltak, ezek is megérdemelték volna a „Landslide Area” táblát, ám ezek már tényleg nem voltak olyan vészesek, a rajtuk való átkelés alatt jutott időnk és figyelmünk megfigyelni, hogy nyugat felé micsoda hegyek és gleccserek magasodnak az égig. Fent a távolban hófehér hegyoldalakat pillantottunk meg, egész nagy területen mindenütt hófehér volt a hegyoldal, masszív hó és jég borította az északi és a nyugati oldalát a hegynek. Lent pedig ennek a jégtömegnek az alját láthattunk magunk előtt, egy gleccser aljának a képében. Ez már nem volt olyan hófehér, „koszos” volt és csak azért fedeztük fel, hogy ez egy gleccser legalja, mert már nem az első ilyet látjuk itt a Himalájában. A szürke kövek közül kikandikáló jégdarabok, a kétoldalt a jég által kitolt földnyelvek mind arról árulkodtak, hogy ha nem is olyan látványosan és egyértelműen láthatóan, de épp egy gleccserrel állunk szemben. A ház nagyon nem akart közeledni, és ez kicsit nehéz volt lélektanilag, de persze a végén csak odaértünk. Rögtön beültünk, ledobtam a zsákot magamról, rendeltünk két teát, és amíg kihozták, a cipőket is lehámoztuk magunkról. Jó volt kicsit megszellőztetni a már igénybevett lábaink. A teához a hozottat fogyasztottuk, megettük a krumpli ételek felét, egy kis csokit és mogyorót. Sokat nem pihenhettünk, talán mindennel együtt fél órát ha állhattunk a Tilicho Base Camp-ben. Ebben már benne volt a fogmosás, és a fizetés is. Utóbbi nem ment könnyen, mert a személyzet egyetlen embere jól eltűnt valahol a ház mögött, és úgy kellett előkerítenem, hogy odaadjam neki a két teáért a 115 rupit (Black Tea 50, Milk Tea 65).

Négyezerről Ötezerre

A Base Camp-től a tóhoz felvezető utat a moréna lejtő utáni kanyarból már alaposan szemügyre vettük. Láttuk, hogy füves-bokros, talajjal borított és morénás, köves szakaszok váltják egymást, feljebb egyre sűrűbben, mígnem végül az utolsó talajjal borított szakaszon szerpenre vált az út, és eltűnik a magasban. Fent a sziklás nyereg mellett már nem láttuk, merre halad tovább. Hát ez várt ránk, ennek indultunk neki, és tudtuk, hogy ezalatt 900-1000m szintet is fel kell másznunk. A Base Campből 10:10-kor indultunk el, és a hallottak alapján úgy számoltunk, hogy két és fél, három óra alatt fel kell jussunk. Ezt a tempót fontos volt tartanunk, hogy még naplemente előtt vissza tudjunk jutni, hacsak nem akarunk majd itt éjszakázni a Base Campben. Ehhez egyikünknek sem volt nagy kedve, de mint lehetőséget, nyitva tartottuk.

Az út egy patakon való átkelés után egy szerpentinen kaptatott fel egy mellékgerincre, aminek a tetejéről elkezdődött a várva várt fölfelé menet, át a morénalejtőkön és a talajjal borított, fűves-bokros szakaszokon. Jól haladtunk, több száz méter szintet is fel tudtunk venni két pihenő közben, a pihenők alatt pedig fantasztikus tájat csodálhattunk, szemben a hegyekből egyre többet láthattunk, ahogy egyre magasabbra értünk, alattunk pedig egyre apróbbá vált az a hegygerinc és az út rajta, ahol jövet a házhoz haladtunk. Én általában ezeket a dolgokat fotóztam, sok panorámát készítettem, és néha rövid videókat is, hiszen tudtam, hogy nem akárhol vagyunk, és hogy nem akármilyen pillanatokat élünk meg, még akkor is, ha közben nehéz erre odafigyelni, mert úgy lihegek ebben a magasságban, mintha ugyanezt a fölfelét tengerszinten futnám, és nem lassan, megfontoltan sétálnám. Ugyanígy a combjaink is elsavasodtak minden egyes indulás után, erre Zita is sokat „panaszkodott”, és én is nagyon éreztem. Én még a tüdőmben is éreztem egy furcsa, összeszűkülő fájdalmat, mintha a bordáim össze akarnák roppantani a tüdőmet. Ezt csak akkor éreztem, amikor reggel, és a Base Camp-i pihenő után elindultunk, és mindig csak 10-20 percre, utána magától elmúlt. Ugyanezt éreztem már a Pamírban is, ezért nem aggódtam miatta különösebben, noha tudtam, hogy most még magasabbra fogunk törni, mint akkor a 4655 méter magas Akbajtál-hágó. De azt is tudtam, hogy tegnap előtt jártunk ugyanilyen magasan, és akkor mind a ketten vidáman elvoltunk, se fejfájás, se szédülés, se semmi, ami magashegyi betegségre utalna. Szóval ezúttal alaposan akklimatizálódtunk, ezért a magasság miatt nem sokat aggódtunk. Persze mindketten bőszen kapdostuk a levegőt, és tudatában voltunk annak, hogy nemsokára olyan magasan leszünk, mint még soha ezelőtt, és hogy ez a magasabban lesz, mint a Mont Blanc, és a legvégén, a legtetején a bűvös, mágikus ötezer métert is el fogjuk érni. Ez a tudat ott akkor nem töltött el minket különösen nagy mámorral, egyszerűen azért, mert nem erre koncentráltunk, hanem arra, hogy menjünk, haladjunk, és hogy élvezzük, csodáljuk a körülöttünk lévő nem akármilyen magashegyi tájat.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Szemben egy vízesés tűnt fel közvetlenül egy gleccser mellett. A víz egy párkányról zuhant alá a szabad levegőben, ugyanis egy túlnyúló föld-(vagy jég?)-nyelvről ömlött a mélybe. Mellette a gleccser sem olyan volt már, mint odalent, itt sokkal több jeget láttunk, ha pedig még feljebb néztünk, ott minden hófehér volt, sziklát alig lehetett látni a hegyből, csak a fehér havat, és jeget. Ahogy megérkeztünk a szerpentin aljára, a GPS-t a zsebemből előkapva konstatáltam, hogy már 4700m-en vagyunk, vagyis „új magasságokban járunk”. Ennél még nagyobb örömmel töltött el minket, hogy a szerpentinen végre újra talaj volt a lábunk alatt, és ez ráadásul nem volt olyan meredek, mint az előző, köves szakaszok. Itt gyorsan tudtunk haladni, szinte néhány perc alatt felkaptunk még 100 méter szintet a szerpentin tetejéig. Innen már fentről csodáltuk ugyanazt a vízesést, amit pár perce még alulról láttunk és innen még közelebb látszottak a szemközti hegyek és a gleccser. Itt viszont a szél is feltámadt, és a terep is újra kövesre váltott, ezért sokat nem időztünk, hanem törtünk előre. Hamarosan az ösvény kilaposodott, és kiszélesedett egy másfél méter széles úttá, aminek két oldala kövekkel volt kirakva, és ami egy kisebb, saras katlanban haladt. Ezeket a dolgokat együtt mi betudtuk annak, hogy felérkeztünk a plató szélére, és már alig vártuk, hogy a következő kis domb tetejéről megpillantsuk a Tilicho-tavat. A magasságunk is megfelelő volt már ehhez, ugyanis 4900 és 5000 méter között jártunk. Ám a tó csak nem akart megjelenni! Mentünk dombról dombra, ugráltunk a köveken, hogy ne ázzon el a hólében a cipőnk, kerülgettük a kisebb tavacska méretű pocsolyákat, hómezőkön keltünk át, de „csak” kisebb tengerszemeket láttunk, no meg bal oldalt óriási, havas-jeges hegyoldalt, elképesztő közelségből.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A Tilicho-tónál, 5007 méteren

Talán egy kilométert is haladtunk a peremtől, mire végre megpillantottunk egy dombot, amin láttunk néhány imazászlót kifeszítve. Sejtettük, hogy e mögött már ott lesz végre a tó, és nem csalódtunk. Meglepődni azért sikerült, mert a tó mélyebben feküdt, és jegesebb volt, mint mi azt gondoltuk. E dombra fölfelé menet átléptük az 5000m-es magasságot, és a gépész szerint most 5007m-en álltunk. Egy kis vendéglőt találtunk a domboldalban, de hiába zörgettünk, senki nem volt itt, nem épp a főszezonban járunk, ez abból is látszott, hogy senkivel nem találkoztunk a Base Camp óta. A vendéglő előtte hosszú padokra rogytunk le, és innen csodáltuk az elénk táruló jégvilágot. Balra néhány kisebb gleccser recseget-ropogott, a tó túloldalán a távolban havas csúcsok magasodtak, jobbra tőlünk pedig szintén néhány havas hegy tette teljessé a képet. Itt elfogyasztottuk a maradék lepényeket, a két-két főtt krumplit sóval, majd következhetett a csokoládé és a mogyoró. Minden falat rettentő jól esett, nem éreztük a magasság okozta állítólagos étvágytalanságot. Persze az is lehet, hogy az 5000 méter ilyesmihez még „kevés”.

Zita is jól volt, nem ártott meg neki a magasság, talán még jobban is érezte magát odafent, mint én. Nagyon büszke vagyok rá, hogy mindezt végigcsinálta, és szemmel láthatóan még nagyon élvezte is. Amikor én a hegyeket és a gleccsereket fényképeztem, ő a virágokat és a pillangókat, idefent pedig tényleg elemében volt, még egy ugrós képhez is volt ereje, amikor nekem igazából már elég volt a magashegyi levegőből, és a mehetnék kerülgetett.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

De azért persze nem indultunk vissza ilyen hamar, talán egy órát is eltöltöttünk odafent. Az ebéd után még előkerült a táskából az állatfarm, és néhány támogatónknak is készítettünk pár fényképet, hiszen Ironclad pulóverekben és kesztyűkben voltunk, Rudy Project szemüvegeket viseltünk, és a széldzsekink a Vaude egy-egy vízálló modelljei voltak. Az Evobike-nak sajnos most nem tudtunk fotózni, pedig ők is megérdemelték volna.

Ez a terep már nem bringának való vidék, ide már csak a ló jön fel, az is nehezen, hisz ahogy elnéztük az ide felvezető utat, ők is „összeszarták magukat” – viccelődtünk fölfelé jövet az út közepén hagyott kupacok láttán. A kérdés már csak az, hogy a gyönyörűségtől, vagy az erőlködéstől terítették be a szűk ösvényt az ürülékükkel? Apropó, ha már témánál vagyunk, reggel bevettem öt széntablettát a bajomra, és azóta semmi gond nincs, csak „békaveszély” van, ezért sokszor én haladtam hátul, de amúgy a WC-re nem kellett rohangálnom, az aktív szén elállított mindent. Ez nagy szerencse, mert ha nem így történik, lehet úgy kellett volna tennem, mint a lovak, ugyanis rengeteg helyen olyan meredek volt a terep, hogy ha rám tör a menés, máshová nem lett volna lehetőségem… Bocsánat, hogy mindig kilyukadok erre a témára, de ha egyszer ez is a napunk része volt, akkor muszáj belevennem a történetbe, hisz ahogy már írtam, reggel nem úgy állt a helyzet, hogy bizakodóak lehessünk a feljutással kapcsolatban, ám a végén mégis itt álltunk. Egészen háromnegyed kettőig, amikor is visszavonulást fújtam!

A lefelé menet – Mogyorós rizs ebédre

Tudtuk, hogy a hegyről még le is kell jutnunk, és hogy ez az út nem lesz sokkal könnyebb és rövidebb, mint a fölfelé jövet. A sík, havas-pocsolyás részeken most volt időnk felfedezni a virágokat, amik még itt 5000m-en is nőnek, ahol gyakorlatilag amúgy tényleg alig van már élet. Néhány kövirózsán, és a virágokon kívül sok más növényt nem nagyon fedeztünk fel, viszont láttunk még pillangókat, legyeket, és egy-két madarat is. Milyen durva már, hogy itt a Himalájában ilyen magasságban még ennyi élet van, miközben odahaza az Alpokban az ennél alacsonyabb Mont Blanc-on már csak havat és jeget találunk.

A szerpentin tetejéhez való megérkezés kész megváltás volt, mert itt végre elállt a szél, és újra talaj volt a lábunk alatt, nem pedig csúszós kövek. Gyorsan le is értünk az aljára, ahonnan ismét néhány morénás szakasz következett, de ezek már nem voltak olyan meredekek és a füves talajjal borított szakaszok egyre sűrűsödtek, ahogy szaladtunk lefelé. Mert szinte szaladtunk, igen jó tempóval haladtunk lefelé, ahol megengedte az út, ott mi is megengedtük a lépteinket, aminek a vége az lett, hogy a tótól a Base Campig szűk másfél óra alatt leértünk, és a botjaim pedig 15-20cm-el rövidebbek lettek. Igazíthattam vissza őket, amíg az ételre vártunk, ugyanis annyira kimerültünk, és annyira kifogytunk minden élelemből, hogy itt kénytelenek voltunk rendelni valamit, kerül, amibe kerül. 210-be került, és „Plain Rice”, vagyis üres rizs volt a neve, ugyanis az idővel is gyengén álltunk, és ez volt az egyetlen étel, ami nem instant zacskós történetből készült, és a vendéglős el tudta készíteni „5-10” perc alatt. A rizs önmagában elég sovány eledel lett volna, ezért jobb híján egy kis mogyoróval és szárított magokkal dobtuk fel, de még így is elég sivár ízvilágot kaptunk. Persze mese nem volt, energiára volt szükségünk, ezért az utolsó szemig bevágtunk mindent a tányérról.

Az 5-10 percből persze 15-20 lett, így nem tudtunk 4-kor elindulni, pedig ezt kitűztem célnak, mert úgy számoltam, hogy 3 óra kell naplemente előtt, hogy biztosan, baj nélkül haza tudjunk érni. Ezt persze bőven számoltam, így nem estem kétségbe a 4:10-es indulásunk miatt.

Vissza a moréna lejtőn – „Mit eszik itt a hópárduc?”

Ekkor már telve volt a fényképezőgép memóriakártyája, és igazából nem is volt nagyon mit fényképezni, hiszen jövet mindent sokszorosan megörökítettem. Most maradt a tiszta élvezet: nem is értem hogyan, de a 20km és az 1000m emelkedés után még mindig maradt erőnk, mindketten nagyon élveztük a Base Camptól visszafelé vezető szakaszt. Újra megcsodáltuk a gleccser alját és a felettünk most így a délutáni napban még élesebben fénylő fehér hegycsúcsokat. Csak mentem, és élveztem minden lépést, minden pillanatot, minden gyönyörű képet, ami elém tárult. A lépésből és a látványból is volt bőven, így nem unatkoztam. Amikor kicsit tágabban is belegondoltam, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk, hogyan kerültünk ide, és mit csinálunk, kisebb eufóriába kerültem, olyasmibe, amibe máskor az emberek leginkább csak szerek segítségével jutnak el. Itt tapossuk Zitával a Földgolyónk hátát, a legnagyobb, szinte felfoghatatlanul hatalmas hegységrendszerét, a Himaláját járva, elképesztő tájakat látva, lassan egy éve, hogy úton, végigjöttünk 16 országon, bicikliztünk 8600km-t. Keresztülmentünk annyi, de annyi mindenen, most pedig gyalogolunk, már több mint két hete, ezek között a gyönyörű hegyek között, ahol szinte az idő is megállt: egy markolón és egy kisrepülőn kívül nem sok minden emlékeztetett minket arra idekint, hogy a 2012-t írunk.

Zita sem volt híján az örömöknek, az ő kedvencei a sziklák! Már idefelé is odavolt a moréna lejtőn található, elképesztő alakú sziklatornyoktól, és az azokon való átkelésektől, de most hazafelé még inkább tetszett neki. Most a délutáni nap már nem szemből sütött, és ha a hegy részben árnyékot is vetett erre a tájra, összességében még mindig szebb volt, mint délelőtt, és ezt Zita nagyon élvezte, minden szebb részen meg-meg állt csodálni a szikákat, és lefényképezni őket. Persze most is nagyon ügyeltünk minden léptünkre, és most sem történt baj. Ismét hallottuk a furcsa madarakat középen az egyik sziklatornyos átkelésnél, csak most épp nem lefelé kellett óvatoskodnunk a csúszós köveken, hanem fölfelé kellett kapaszkodnunk a meredeken. Lassan, de biztosan haladtunk, és közben nem felejtettük el élvezni az egészet. Most a völgyre is jobb szögből sütött a nap, nem pedig szemből, mint reggel, így ez is szebb látvány volt. Szemközt a Chulu hegycsoport uralta a horizontot, és jó volt látni, milyen hatalmasak innen lentről, noha pár órával ezelőtt úgy éreztük, mintha egymagasan lennénk velük. Zita továbbra is ámuldozott a sziklatornyoktól, ezért el is határoztam, hogy ha egyszer hazajutunk erről az útról, az egyik következő utazásunk Csehországba indul majd, azokhoz a csodálatos homokkősziklákhoz, amiket Zita szerintem még jobban fog élvezni, hisz azokra a legtöbb helyen ki is lehet mászni.

Most nem mászkáltunk a sziklákon, örültünk hogy baj nélkül átjutottunk a „Landslide Area”-n. Innen már csak egy nehéz rész volt hátra, a híd előtt lemászni azon a meredek, szűk, csúszós, köves szerpentinen, amin már idefelé is húzós volt a fölfelé jövet. Mikor megérkeztünk erre a helyre, Zita kimászott a lefelé előtt egy kisebb szirtre, ahová még éppen kisütött a nap az utolsó sugaraival, és ahonnan gyönyörű kilátás nyílt. Ide én is utána másztam, és együtt élveztük az utolsó napsütéses perceket.

A lefelében lépésről lépésre, a botot is használva, nagyon óvatosan baj nélkül lejutottunk. Átkeltünk a hídon, és vidáman folytattuk a sétát a már ismert úton. Aztán egy helyen mégis elbizonytalanodtunk, mégsem volt annyira ismerős az út, mert az kettéágazott, és mi ebből az irányból nem tudtuk elsőre eldönteni, merre van az arra, amerről jöttünk. Mielőtt még a GPS-t hívtuk volna segítségül, Zita megtalálta a saját lábnyomainkat az út porában – Ennél egyértelműbb jel nem kellett. Ebből az is látszik, hogy nem sokan járták ezt az utat a mai napon. Mielőtt megérkeztünk volna, még láttunk néhány állatot felettünk a bokrok között legelészni. Szarvuk volt és patájuk, valami hegyikecskefélék lehetnek, de arról fogalmunk sincs, pontosan mi lehet a nevük. Arra a kérdéséré viszont Zita megkapta a választ, hogy „Mit eszik itt a hópárduc?” – ugyanis a fentebbi, kietlen tájakat elnézve valóban úgy tűnt, errefelé nem nagyon talál magának élelmet a ritka állat. Hát most bebizonyosodott, hogy ez nem így van, egész nagytestű zsákmányt is találhat magának a ragadozó.

Brian és Rebecca Kaliforniából

A Hotel Tilicho Peak-hez negyed hétkor érkeztünk vissza, elégedetten dobtuk el magunkat az ágyon, kivoltunk, de nagyon, 25km-t tettünk meg végig 4000m felett, úgy hogy közben több, mint 1000m szintet is másztunk. Ez nem kis túra volt, és ezt mindketten éreztük magunkon. A napnak azonban még nem volt vége, erőt kellett gyűjtenünk egy mosakodáshoz. Le kellett még fürödnünk a jeges patakvízben, mert a lábunk büdös és poros volt az egész napos cipőben lét után, az arcunkon pedig sok rétegben állt a 40 faktoros naptejnek csúfolt, Pokharában vásárolt hamisítvány. Utóbbit, mindegy mennyi marad benne, vissza fogjuk vinni a patikába, és ha nem adják vissza az árnak legalább a felét, a maradék krémből ki fogjuk írni nekik a pultra, hogy „Fake!”.

A napnak azonban még ezzel sem volt vége, mert újra összetalálkoztunk a Manangban csak futtában megismert Kaliforniai párral, Rebecca-val és Brian-el. Most igaz, nem tudom, honnan maradt rá erőnk, de sokkal többet beszélgettünk velük, mint legutóbb. Sokat meséltek Amerikáról, ahol a sztereotípiával ellentétben nem mindenki a tévé előtt bezombult, megvezetett „fogyasztó”, virágzik az „organic local food market”, és bár a bankok fűnek-fának adnak hitelt, hogy aztán az illető egész hátralévő életére rabszolgává váljon, és az emberek egy nagy része még mindig a nagy lakás, nagy autó, és „ha a szomszédnak van, nekem is azonnal kell!”-ben hisz, pozitív változások láthatóak, pl. bizonyos közösségekben már az a menő, ha nincs tévéd otthon, és mersz valamit kezdeni magaddal.

Ők holnap készülnek a Tilicho Lake felé indulni, így sok hasznos tanáccsal és információval el tudtuk látni őket az úttal kapcsolatban, valamint Rebecca egy kis Flector krémet is kapott tőlünk az enyhén bedagadt bokájára. Mivel pár napja megrántotta, ezért csak könnyen, lassan haladnak, hogy kíméljék a bokáját. Így ők két nap alatt tervezik megtenni ugyanezt a kalandot, amit mi ma végigcsináltunk. Két nap valóban kényelmesebb rá, de azért mi sem mondhatjuk, hogy rohantunk. Ha nem hétkor, hanem hatkor indultunk volna, a végén se kellett volna elsietni a Base Camp-től és még egy dálbát is belefért volna a napba. :)

Lefekvés előtt kontaktot cseréltünk, és meghívást kaptunk Kaliforniába Brian-ékhez. Kaliforniáról szintén sok jót hallottunk Tőlük, ezért ha eljutunk odáig, tényleg meg fogjuk fontolni a látogatást. Ugyanígy mi is meghívtuk őket Budapestre, és biztos vagyok benne, hogy ha egyszer eljönnek majd, nagyon fog tetszeni nekik a magyar főváros. Ahogy nekünk is, ha egyszer hazaérünk! :) Mikor elindultunk otthonról, még szabadott dohányozni a kocsmákban, de azóta már tilos, sőt mire hazaérünk, jó eséllyel működni fog a „Bubi” bérbringa rendszer a belvárosban.

Szóval az emberek világában sok dolog változik évről évre. De ezek a hegyek maradnak, és állnak évről évre szinte ugyan úgy, hatalmasan és méltóságteljesen. Mindegy, ki vagy, honnan jöttél, és mikor jössz meglátogatni őket, ugyanazt a végtelen, leírhatatlan békét, csendet és nyugalmat megtalálod köztük, amit ezen a napon mi is megéltünk.