„Hundred Rupee Necklace Lama”

A Manangban töltött első teljes napunkon Thijs és Dean továbbálltak a Thorung La hágó felé. Mi délutánra szedtük össze magunkat, és bepakoltunk néhány cuccot a hátizsákomba, hogy elinduljunk a sokat emlegetett „Ice Lake” felé. Persze ekkor még azt se tudtuk, hogy merre induljunk el, ezért a szállodánk ajtójában álldogáló, vendégeket váró tulajtól kérdezgettünk. Ezt nagyon jól tettük, mert megtudtuk tőle, hogy az Ice Lake-hez már túl késő van, az a túra teljes napot kíván. Helyette a Praken Gompát és az ott lakó 96 éves láma látogatását javasolta nekünk.

A hegyoldal közepén láthattok egy sötétebb átlós sziklaperemet, na annak a bal széle alatt lakik a láma! :)

Ez a Gompa fent van a szemközti hegyoldalban, egy hatalmas, függőleges sziklaperem aljában, innen lentről úgy tűnik, lehetetlenség oda feljutni. Az odafent lakó lámát szokták „Hundred Rupee Necklace Lama”-nak is szólítani, ami magyarul annyit tesz, hogy „100 rupis nyakláncos láma”, merthogy az öregember nyakláncokat készít, és „ajándékoz” az oda fellátogató turistákak 100 rupiért. Ez a dolog, csak félig tetszett nekem, de úgy voltam vele, hogy 100 rupi nem a világ vége, nem is kötelező kérni tőle, na meg egy öregembernek, aki fent él a hegyen ennyi idősen, talán el lehet nézni ezt. „Neki is meg kell élnie valahogy”, és ha már a láma címet is megkapta ennyi idősen, akkor talán nem rossz ember. Ezt a láma dolgot egyébként én a mai napig nem értem. Kérdezgettünk embereket, hogy hogyan lesz valakiből láma, és csak arra jutottunk, hogy ha valaki eléggé idős már, és egy darabig elvonulva sokat meditált , és mélyen spirituális figura, akkor egy idő után már lámának hívják. Ez persze számomra még mindig túl misztikus, és megfoghatatlan, de pontosabb magyarázat híján elfogadom ezt a definíciót.

Az utunk legelőször a Manang központjában található Gompához vezetett, mert ezen a helyen van egy kis tábla, ahol fel vannak sorolva ezek a maximum egy napot igénybe vevő túrák. Köztük megtaláltuk a Praken Gompát is, ahol a 100 rupis lámánk lakik. A térkép persze nagyon vázlatos volt, és csak annyi volt írva mellé, hogy 2-2,5 órás a túra, és szép kilátást, valamint nagyszerű akklimatizálódást ígér. Az, hogy merre kell indulni, sehová nem volt kiírva és sehol nem volt jelezve, és még az OpenStreetMap sem jelölt arrafelé utat, amerre az a sziklás hegyoldal magasodik, ahová a lámát mutatta a vendéglátónk. Ez a térkép egyébként eddig nagyon jó volt, az összes települést és a szállások nagy részét gyönyörűen jelölte. Most azonban először kérdeznünk kellett, hogy merre van az arra. Hamar a kőházak között találtuk magunkat, amint kelet felé tartottunk. Egy kis kavarás után már a falu fölött találtuk magunkat, a domboldalban, földek között. Már innen gyönyörű kilátás nyílt a falura, és a szemközti Gangapurna gleccserre, ráláttunk a házak nagy részére, és feltűnt a gleccser-tó is, ami feltűnően közel volt a faluhoz.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A földek mellett kelet felé haladva egyre följebb kaptattunk a kis ösvényünkön, amiről tudtuk, hogy a falu felett, attól picit keletebbre található szirten lévő gompához vezet először. Ide fel is másztunk, a vége meredek volt, és odafent erős szél fújt. A gompa szélárnyékában találtunk egy srácot, kis tárgyakat és füstölőt maga elé kipakolva üldögélt, és meditált, vagy én nem is tudom, mit csinált, én nem vagyok ehhez elég „spirituális” figura, valószínű belőlem nem is lesz soha láma. Talán Thomasból még lehet! :) Így hívják az osztrák srácot, akit később a szállásunkon is megtaláltunk, a szomszéd szobában laktak Anne-el, egy német lánnyal, akivel az elmúlt hónapokban verődtek össze Indiában. Mindketten kicsit „spirituálisak”, ezért együtt utazgatnak, hisz így minden könnyebb. Ugyan én magam megfeledkeztem róla, de tegnap én voltam az, aki Manang utcájában a moziba menet ajánlottam nekik a szállásunkat.

A gompa mellől is gyönyörű kilátás nyílt, noha nem voltunk sokkal magasabban, mint az előbb, de innen már a Manang feletti földek is látszottak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Innen még egy darabig a földek mentén haladtunk erős oldalszélben, majd ahogy megérkeztünk a meredek hegyoldalhoz, úgy tűntek el a földek körülöttünk, és találtuk magunkat egy szűk, meredek, poros ösvényen. Ezen most meglepően jól haladtunk, sokkal gyorsabban, mint legutóbb Gyaru-ba fölfelé menet. Táskák nélkül jóval könnyebb és gyorsabb volt a haladás. Egy jó negyed óra múlva egy újabb szirtre lyukadtunk ki, ami már jóval magasabb és kitettebb volt az előzőnél. Innen már egészen elképesztő kilátás nyílt a szemközti hegyekre, és ha lenéztünk kelet felé, az észak felé tartó völgy túloldalán felfedeztünk házakat, ezekről nem tudtuk megállapítani pontosan, hogy vajon Brakához tartoznak-e, vagy egy másik településhez. A szirten egyébként volt egy kis házikó, aminek felmásztam a tetejére, és innen készítettem panorámaképeket. Itt le is ültünk kicsit, ettünk egy csokit, ittunk és bekentük magunkat egy újabb réteg „naptejjel”. A térképet is kihajtottuk, és próbáltuk a segítségével beazonosítani a szemközeti csúcsokat. Ha nem tévedek nagyokat, akkor az alábbi panorámaképen a bal oldalt (kelet felé, mert az északi hegyoldalból nagyjából dél felé nézünk) Az Annapurna II-t (7937m), majd az Annapurna IV-t (7525m) láthatjuk, a szemközti hegycsoport pedig az Annapurna III (7555m) és a Gangapurna (7454m). Utóbbi tűnik a legmagasabbnak, de csak azért, mert az van legközelebb hozzánk, közvetlenül szemben, légvonalban talán 10km-re sincs a csúcs. Alatta egyébként az azonos nevű gleccser húzódik, aminek az alja már „hiányzik”, de a vályú, aljában a „Ganggapurna Tal”-al, vagyis tóval, jól kivehető Manang mögött. Jobbra, nyugat felé a távolban a Tilicho-tóhoz vezető völgy látható, mögötta a 7134m magas Tilicho csúccsal. Ez a képen a legjobboldali csúcs, tőle balra a távolban még látható néhány másik csúcs, köztük a fehér piramis talán a „Roc Noir”, vagy a „Glacier Dome”, név alapján talán az utóbbi, de nem vagyunk benne biztosak. Ami tuti, hogy ezek mögött már ott valahol az egész hegységrendszer legmagasabb hegye, az Annapurna I 8091m magas csúcsa. Vicces egyébként, hogy csak ez az egy csúcs nyolcezer méter feletti .

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A peremről az út kanyarodott egyet a hegy felé, és itt egy kis tábla is jelezte, hogy közeledünk már a „Praken Gompa” nevű helyhez. Innen már csak néhány perces mászás volt, igaz, ez alatt még egy száz méter szintet felvettünk. Ekkor figyeltem csak meg, hogy mennyire jól látható szemben a Ganggapurna gleccser (valahol egy G-vel, valahol kettővel írják…) egykori „nagysága”. Ma már csak odafent látható a jég, aminek az alja éppoly sötét, mintha maga a hegy lenne, ám valójában az is jég, csak „koszos”, köves, hordalékos. Amint ez végetér, egy kis patakban és egy U alakú kanyargó völgyben folytatódik a történet, ami a Ganggapurna-tóban végződik odalent a völgy alján, már egészen közel a Marsyagdi folyóhoz. Ennek a tónak a két oldalán gyönyörűen kivehető a két földnyelv, amit az egykoron lejjebb érő jég tolt és hordott ki. Az egész csodaszép látvány volt, és gyönyörűen szemléltette egy gleccser „életét”, földrajzórára illő kép volt. Amikor anno általánosban ilyesmiről tanultunk, csak egyszerűsített, rajzolt ábrákat mutattak nekünk, most pedig itt volt az egész előttünk, és a saját szemünkkel csodálhattuk. Ez számomra nagyszerű érzés volt, mindig is vonzottak az ilyen dolgok, de sokáig úgy éreztem, az ilyesmit mindig is csak egy könyvből vagy egy képernyőről csodálhatom majd, mert ez túl távoli, túl hatalmas… Hát nem így történt, most itt álltunk a hegyoldalban, a Himalájában, és nem győztük csodálni a fantasztikus látványt.

A Praken Gompa, és a 96 éves láma

Fent a Gompánál rögtön megpillantottuk az öreget. A sziklaperem mellett már imazászlók jelezték, hogy közeledünk, és ahogy felértünk a szikla alatti kis peremre, elénk tárult néhány apró földterasz, és a kis fehér toronyszerű építmény, ami körül éppen sétálgatott egy görnyedt öregember. Mint pár perccel később megtudtuk, ő maga a láma, aki itt él, de nem egyedül, hanem a 64 éves lányával. Először az idős asszony (a lánya – milyen furán hangzik!) vezetett be minket egy, a szikla alá épített kis helyiségbe. Ide egy rövid, de meredek lépcsőn kellett felmászni, amin meglepődtünk, hiszen nem sokkal utánunk az idős bácsi, a láma is feljött rajta. A kis szobában, ahová leültettek minket, megvolt a külön kis ülőhelye a lámának, a néninek, és egy hosszabb padon mi is helyet kaphattunk, a finom tea mellé, amit azonnal kaptunk, amint leültünk. Milyen kedvesek itt közel 4000m magasan! :) A bejárattal szemközt egy kész kis kiállítási fal volt, ahol aztán tényleg mindent találtunk. A Dalai Láma arcképét, egy Ausztrália alakú órát, és számunkra kicsit érthetetlen módon egy csomó nyugati turista igazolványfényképét. Valószínű egyszer valaki elkezdte, kirakta a fényképét, vagy a barátjáét, és az utána érkezők pedig felvették a szokást – érdekes! :)
A láma hű maradt a nevéhez, letérdeltünk elé, valamit mormogott, valamit a fejünkhöz érintett, majd a nyakunkba akasztott egy-egy apró, 3-4 különböző színű cérnadarabból összefűzött, ék egyszerű kis „nyakláncot”. Persze a kettőért mi is ott hagytunk egy százrupist, noha abszolút nem éreztük magunkat „spirituálisan megáldva”, de a kedvességük azért átjött, és valóban, a teával és a nyaklánccal némi anyagköltséggel is járt a látogatásunk, amit illett megfizetni.

Ezt látják az otthonukból kilépve.
SMS-szavazás: Ön lenne-e itt láma?
+9779809447236: IGEN/NEM :) Csak műsoridőben! :P Vigyázz, nemzetközi SMS!
A szavazók között egy válasz SMS-t sorsolunk ki, a többiek nem kapnak semmit! :D

Az egész szertartásból – ha ugyan nevezhető ez annak, nem tudom… – csak annyit értettünk, hogy 96 éves a bácsi, 64 éves a lánya, a nyaklánc hosszú életet, és jó szerencsét ad, különösen az előttünk álló Thorung La hágón való átkeléshez. :) Az egészet azt hiszem, mi nem vettük annyira komolyan, mint lehetett volna, de ezt persze nem mutattuk, sőt, amennyire tudtunk, mi is kedvesek voltunk velük, megkínáltuk őket a nálunk lévő fahéjas csigából, amit reggel lent vásároltunk Manangban, direkt erre a túrára, csúcseledelnek. Hát, a bácsinak annyira nem ízlett a dolog, mert a falatot, amit kapott, végül a lányának adta, aki nagyot nevetett ezen. :)

Miután elbúcsúztunk a kedves bácsitól (A Lámától!) és a nénitől, még egy kicsit továbbmentünk a hegyoldalban, ugyanis a kert túlsó végén található kapu mögött még folytatódott az ösvény. Igaz, már nem sokáig, ugyanis egy köves patakvölgyben elveszett. Ugyan a túloldalt még láttunk valami ösvényfélét, de az oda vezető út nem volt egyértelmű. Zita elindult fölfelé a sziklákon mászva a patak mentén, de erről hamar lebeszéltem. Én nem éreztem magamat annyira hegyizergének a táskával a hátamon, és nem tartottam biztonságosnak itt a mászást, elég kitett volt a hegyoldal. Végül csak leültünk itt, és megettük a nálunk lévő maradék finomságokat. 3975m-en jártunk ekkor, a kilátás innen is pazar volt: alattunk imazászlók lobogtak a hegyoldalban, szemközt pedig ugyanazok a hegyek magasodtak, csak most megint egy kicsit más szögből. Bal oldalt látszott a Praken Gompa, jobbról pedig már éles szögben tűzött a nap, mert bőven a délutánban jártunk.

A leereszkedés sem volt egyszerű, mert az apró kavicsos ösvény néhol eléggé csúszott, és ezért csak óvatosan tudtunk lépkedni és botozni ezeken a helyeken. Persze még így is sokkal előbb leértünk, mint föl, és este még néhány éppen Manangba érkező kirándulót beterelhettünk a szállónkba, ami egyébként tényleg az egyik legjobb hely volt a faluban.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Pihenőnap, és a következő terv

Másnap pihenőnapot tartottunk, lusták voltunk, mint errefelé a legyek, akik hagyják magukat egész közelről lefényképezni. :) Thomas és Anne elindultak a Tilicho-tó felé, hogy 3 nap alatt oda-vissza megjárják. Rögtön indulás után eltévedtek, és a Ganggapurna gleccser melletti gerincre indultak fel. Mire rájöttek, hogy rossz helyen járnak, már két órát is vesztettek. Anne aztán nem érezte magában az erőt, és délután visszafordult. A szállónkon sok francia, és néhány angol is feltűnt, köztük egy valamilyen Anglia és Franciaország közötti, félig angol, de mégis független, saját, külön pénzzel rendelkező, az EU-hoz nem tartozó „titkos szigetekről” való Sally nevű hölgy is, aki elmesélte nekünk, hogy járt fent az Ice Lake-nél, és nagyon szép volt, megéri a túra azt az egy napot.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Másnapra összeverődött egy kis csapat, négyen voltunk, akik a 4600m magasan fekvő Ice Lake-re voltunk kíváncsiak: Anne, aki, amíg Thomasra várt, szeretett volna akklimatizálódni, és persze kirándulni. Romain, egy svájci srác, aki egy Kathmanduban bérelt Trek montival jött fel idáig, és azzal is tervez átkelni a Thorung La-n. Na és persze Zita meg én, akik szinte el sem hiszik, hogy lassan egy éve nászúton vannak, most épp a Himalája óriási, csodás hegyei között. :)

Az Annapurna II – 7934m

Húúú, micsoda napunk volt! Reggel már 6:15-kor felkeltünk, miután háromszor rányomtuk a szundit a telefonra. Rámolás helyet először az ablakon kukucskáltunk kifelé, és rögvest elállt a lélegzetünk. Egy óriási hegy magasodott előttünk, hófehér köntösben, bal szélén csúcsos, tiszta fehér mellékcsúcsokkal, amelyek úgy néztek ki, mint… Mint amilyet még nem láttam, talán még természetfilmekben sem. A hó apró gerinceket alkotott, amelyek egymásból szöktek lefelé. Vagyis hát a jó ég tudja, hogy hogyan volt a sok hó alatt maga a hegy, a szikla, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az egész gyönyörű volt, és lenyűgözött. Zitával hamar fel is fedeztük, hogy ez az a hegy, amelyik az Annapurna Circuit turistatérképünk borítóján is szerepel, méghozzá nagyon hasonló szögből, mint ahogy most is látjuk. Már ez is mutatta, hogy nem akárhol vagyunk, és nem akármilyen hegyet szemlélünk éppen. Miután kihajtottuk a térképet, hamar beazonosítottuk a hegyóriást. Az Annapurna-II-t csodáltuk. Adhattak volna neki valami romantikusabb nevet is – jegyzi meg Zita, én pedig közben leolvasom a magasságát a térképtől: 7934m! Tyűű, az anyja, majdnem egy 8000-es! A következő az volt, hogy úgy ahogy voltam, papucsban, és „pizsamában” (= sok meleg réteg ruha) kirohantam, és kerestem a faluban egy utcával feljebb egy helyet, ahonnan lefényképezhettem a hegyet. Később persze ezek a képek a kukába kerültek, mert még túl korán volt az igazán jó fényekhez.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Megreggeliztünk, majd elbúcsúztunk Dean-éktől, azzal, hogy este találkozunk Manangban. Ők a könnyebb, egyszerűbb utat választották, ami egy széles szamárút végig a völgy alján. Mi Zitával 5 perccel utánuk indultunk. Ezalatt az öt perc alatt még én szedelődzködtem, fogmosás, WC, és… Nem felejtettem el a gázpalackot! Este találtunk az étkezőben egy gázpalackot, amit akkor 500-ért akartak vesztegetni, ezért még aludtam rá egyet. Bármennyire is fájó összeg az az 500 rupi, arra jutottam, hogy érdemes beruházni rá, mert ha a kerozinnal nem tudjuk többé meggyújtani a főzőt, akkor ezt a gázpalackot érdemes megvenni, hiszen két-három főzéssel megtérül az ára, és annyi gáz biztosan van benne, sőt talán még 10-15 főzésre elegendő is, ha ügyesen használjuk (felmelegítjük előtte, szélmentes, meleg helyen használjuk). Ezért aztán elkezdtem alkudni rá, és érdemes volt, mert a tegnap oly morci házigazdánknak ma sokkal jobb kedve volt, és eladta nekem 300-ért. Ennek nem kicsit örültem, na és annak még inkább, hogy az utolsó pillanatban, indulás előtt eszembe jutott a gázpalack. A terv az, hogy először megpróbáljuk a nagy Primus főzőt a gázzal, úgy hogy persze előtte kicseréljük a fejet gázosra. Viszont a cső, ami szerintem el van dugulva, marad ugyanaz, és reményeim szerint a gáz nyomása majd kitol onnan minden olyat, ami az eltömődést okozhatja, és talán egy gázos főzés után, ha visszacseréljük a fejet, működni fog újra kerozinnal is. Legalábbis nagyon remélem! Ha nem így lesz, az se nagy baj, a gázzal most már talán ki tudjuk húzni a Thorung La hágón túl is, ott pedig majd ahogy haladunk lefelé, úgy lesz egyre olcsóbb minden. Sőt, ott eleve Jomson-tól már van járművekkel is járható út, tehát Jomsontól remélhetőleg újra olcsóság lesz.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Na de maradjunk még csak itt, a nagy hágó ezen oldalán, és induljunk el végre Felső-Pisangból. Akikkel együtt tekertünk anno a 100napbringán Budapesttől Párizsig, nagyon jól tudják, mennyire rohanós voltam régen. Ha jól emlékszem tőlük kaptam a Harkányi [Nem állunk meg / Menjünk már!] Árpád nevet. Na, örömmel jelentem, hogy ez megváltozott! :) Legalábbis most nem siettünk sehová, és ezt nagyon élveztük mind a ketten. Az én kérésemre rögtön a falu utáni kis völgy túloldalán megálltunk, és leültünk a fűbe, és csak csodáltunk a hatalmas hegyet előttünk – még mindig az Annapurna II-t. Most még fényesebb volt, és én továbbra sem tudtam betelni a látványával. Vajon milyen érzés lehet odafent, abban a fehér világban, fent szinte már az égboltban, ahol minden alattad van? Mielőtt megijedne jóanyám, jelzem, hogy erről mindig is csak képzelődni fogok, nem megyek veszélyes helyekre! Szép ez nekem innen is. Másnak is szép lehetett, mert találtunk egy lencsevédőt a fűben, amit valaki egy tükörreflexes nagy gépről hagyott el. Amíg ültünk, egy repülő kétszer húzott el felettünk: azalatt a fél óra alatt, amíg ott voltunk, megfordult a manangi repülőtéren. Rotoros kisgép volt, egészen alacsonyan ment, a környező csúcsok alatt repült. Micsoda érzés lehet vezetni egy ilyen gépet ilyen hegyek között! (Pilóta se leszek már, de ez sem baj! :D)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A gyönyörű kilátóhelyünktől nehezen indultunk el, de végül csak sikerült. Csodás fenyves erdőben sétáltunk, és élveztük, hogy percről percre más szögből látjuk a nekünk oly kedves hegycsúcsot, ha vissza-vissza nézünk. És érdemes volt visszanézni, mert közben Felső-Pisang mögött is feltűnt néhány havas hegycsúcs, ahogy más szögből láttunk rá a hegyoldalra. De a hegyek nélkül is igen pofásan nézett ki a falu: a lapos tetős kőházak felett színes imazászlókat tépett a szél, és az egész falut körülvett egy kisebb füstfelhő – készül a reggeli. :)

A fenyőerdőben

Az erdő, ahol sétáltunk, önmaga is rejtett szépségeket. Eleve nagyon lassan haladtunk, mert kb. 100 méterenként megálltunk visszanézni és/vagy fényképezni, és így egyéb apró dolgokat is észrevettünk. Egy fán kb. 30cm-es tobozok voltak. A virág, amit már tegnap felfedeztünk, és ami szép félgömb alakú csokorban nő, erős illattal is rendelkezik, illetve azokon a szárakon, ahol még nem nyílt ki a virág, a szirmok pirosak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Talán 3km-t haladhattunk, amikor egy nagy, meredek bokros, félig kopár hegyoldal tornyosult elénk. Zita épp megjegyezte, hogy nagyon reméli, hogy azon nem kell felmennünk, amikor én összeraktam magamban a képet: szemközt a hegyoldalban az a falu Ghyaru, oda kell most felmennünk, 3670m magasra. A hírt azonnal közöltem Zitával, és hát mit mondjak, nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Ám azelőtt, még hogy belekezdtünk volna a nagy meredek emelkedőbe, még láttunk egy s mást. Egy kis tisztáson egy imamalom sort találtunk. Ilyet sokat láttunk már, általában falvak határában vannak ilyenek. A lényegük annyi a buddhista tanítás szerint, hogy a bennük lévő mantrák akkor érvényesülnek, ha a sor bal oldalán haladva a jobb kezeddel megpörgeted az imamalmokat. Na, hát ezek a malmok már nagyon öregek voltak, és egyikük szét volt kicsit törve. Zita nem is lenne Zita, ha nem vette volna észre ezt az apró kis csodát: a kis imamalom belsejében valóban ott volt egy számunkra teljesen ismeretlen jelekkel írt szöveg – maga a mantra!
De még ezzel sem érkeztünk meg a meredek szerpentinhez, mert előtte még át kellett kelnünk egy folyón. Ezt egy szokatlanul magas gyalogos függőhídon tudtuk megtenni, és mivel én észrevettem, hogy a híd előtt lefelé a patakhoz is vezetnek ösvények, megbeszéltem Zitával, hogy én lemegyek a patakhoz, és lentről lefényképezem, ahogy a hídon áll. Szegényt egy fél percig dirigáltam, hogy végül pont oda álljon, ahol én szeretném, hogy a képen legyen. :) Ez a hely egyébként gyönyörű volt, lent a patak mellett nekem is volt egy kis fahidam, a völgy pedig folytatódott fölfelé egy kisebb szurdokban, fent a távolban pedig havas hegycsúcsok látszódtak. A fölfelét a túloldalt meghúztam, mert tudtam, hogy sokkal lejjebb vagyok, mint Zita, és utol akartam érni. Ez olyan jól sikerült, hogy végül ki is előztem. Gyanús volt, hogy túl sokat megyek fölfelé, és még mindig nem érkeztem meg a másik ösvényhez. Persze végül könnyedén megtaláltuk egymást, nem volt olyan sűrű a növényzet, hogy ne vegyük észre a másikat rögtön egy kiáltás után.

Meredek szerpentinen fel 3670m-re, Ghyaru-ig

Zita nem nagyon szeret fölfelé menni, különösen nem, ha az monoton, hosszú fölfelé, amit súlyos hátizsákkal a háton kell megtenni. Mit mondjak, kicsit kibukott, megvolt rá az oka, a cipő is törte a lábát, és nem is ő volt az elsődlegesen, aki a hegyek közé akart jönni, nem is beszélve a még mindig tartó hasmenésről, és a tegnap estétől jelentkező fejfájásról. Én meg voltam olyan tipikus balga férfi, hogy minderre először rosszul reagáltam, és ez még rosszabbul esett Zitának, mint az egész szenvedése azon a véget nem érő meredek szerpentinen. Nem élvezte a fölfelét, én meg miután úgy éreztem, hogy nem tudok segíteni abban, hogy ez megváltozzon, csak mérgesen megjegyeztem, hogy nem igaz, hogy ilyen szép helyen vagyunk, és képtelen vagy élvezni ezt az egészet. Azért annyira tunya nem voltam, hogy mindezt észre ne vegyem, így az egyik kanyarban, amikor leültünk pihenni, szépen mindent megbeszéltünk. Ahogy azt is, hogy nem lesz ezzel a tempóval gond a Thorung La-ra menet sem, amikor egy nap 1000m szintet kell majd felvennünk. Zita lassan megy ugyan, de amikor egy kicsit lemaradtam tőle a fényképezés miatt, és megpróbáltam meghúzni, hogy gyorsan utolérjem, bizony éreztem a magasságot, amiért több ok között neki is olyan nehezen megy. Pár gyorsabb lépés után besavasodtak a combjaim, és mire utolértem Zitát, már úgy ziháltam, mintha lenyomtam volna egy komolyabb sprintet. Az ilyen megmozdulásokkal pedig igen hamar ki lehetne készülni, ezért aztán nem is bántam, hogy szépen lassan, megfontoltam megyünk. Ekkor valahol 3600m környékén járhattunk, ami még nem olyan hú de durva magasság, de már határozottan érezni a kevesebb oxigént a levegőben. Szóval mindent szépen megbeszéltünk Zitával, elnézést kértem és még egy kis hátmasszázst is kapott, amivel igazából még a lelkét is megmasszíroztam kicsit. Előkerült egy titkos csoki szelet is, igaz, azt most épp nem kívánta, ahogy reggel az oly csodás első Annapurna-II pillanatoknál én sem az elő szülinapi Kurkure chipset, amit meg ő húzott elő a hátizsákjából. Meg is jegyeztük, hogy ma egyikünk sem túl erős a meglepetések időzítésében. :) Szóval a végén mind a ketten egy sokkal jobb morállal tettük meg az utolsó 60m-t Ghyaru-ig. (és itt most függőlegesen kell érteni a 60m-t!)

Ezen a szakaszon már olyan közel voltunk a faluhoz, hogy már földek voltak körülöttünk. Ugyanis a falu azért létezhet ilyen magasságban egy ilyen meredek hegyoldalban, mert pontosan a falu körül a hegyoldal egy icipicit lankásabb, így lehetséges rajta a földművelés. Persze így is nagyon meredek a dolog, a szó szoros értelmében. Láttunk egy embert a földjén tenni-venni, hát… én megállni alig bírnék olyan meredeken, ahol ők kapálnak, vetnek, aratnak. Nem volt semmi ezt látni, hogy ilyen helyen, ilyen meredek oldalban képesek megművelni a földet. Itt aztán nincsen traktor, csak egy-két ló meg szamár, meg a két kezük.

Klikk a képre, és keresd meg a Földjén dolgozó bácsit!

Szemközt az Annapurna-II innen fentről egész más látványt nyújtott. Egyrészt észrevettük, hogy az a csúcs, amit lentről az Annapurna-II-nek néztünk valójában nem is az, hanem csak egy mellékcsúcsa, másrészt pedig jobbra tőle feltűnt a 7525m magas kistestvére, az Annapurna-IV, amit lentről eddig nem láthattunk egy közelebbi gerinc miatt. Mégsem ezért tetszett annyira innen fentről a hatalmas hegy látványa, hanem mert ebből a szögből valahogy sokkal jobban lehetett érezni az óriási tömegét. Lentről nem akartuk elhinni, hogy a teteje tőlünk még több, mint 4000m-el feljebb van, de innen lehetett érezni. Nem nagyon tudom leírni szavakkal, hogy milyen érzés volt ezt átélni.

Ghyaru-ban megálltunk ebédelni, mert nekem már nagyon korgott a gyomrom és Zita is kivolt a nagy fölfelé menettől. 420 méter szintet martunk fel egyhuzamban. Egy kellemes kis éttermet találtunk, ahol az udvaron le tudtunk ülni. Itt egyedül az erős szél zavart minket egy kicsit, amit az imazászlókon is lehetett látni egyébként, mert ez a falu is pont olyan volt, mint Felső-Pisang, lapostetős kőházak, és felettünk mindenütt a színes imazászlók. Igen hangulatos volt, de mire kihozták a dálbátot, azt hittem, lefordulok a padról. Aztán még kértem repetát (mert itt szokás, van hogy kérés nélkül újratöltik) és adtam érte borravalót. Desszertnek pedig benyomtuk a meglepetés csoki felét. Itt egyébként volt egy kisbaba, akit az anyja mindig körülöttünk pakolt az árnyékba, és volt, hogy közben percekre magára hagyta, úgyhogy sokszor csak nekünk gügyögött és izgett-mozgott. Itt kitaláltuk, hogy cseréljünk cipőt, mivel az én futócipőm sokkal puhább, és az lehet, hogy nem törné Zita lábát. Mivel mindketten 42-es lábúak vagyunk, ezt minden további nélkül megtehettük. Úgy néz ki, a dolog bejött, mert aztán Zita azt mondta, hogy a sportcipőben sokkal kevésbé fáj a lába, nekem pedig az ő túracipője egyelőre nem töri a lábam, de ha majd elkezdi, még idejében közbe fog lépni a Leukoplaszt, erre nagyon figyelni fogok.

Séta a hegyoldalban, 3800m-en

Bár az ebédtől nagyon nehezen indultunk el, de aztán annál jobb kedvel sétáltunk. Innen ugyanis nagyjából síkban haladt az út, traverzben mentünk a hegyoldalban. Még a falu határában megálltunk a gompa(?)-kapu mellett, és kimásztunk egy háztetőre. Itt láttunk egy lavinát, pontosabban már csak a lavina végét, mert amikor elkezdődött, még odalent pörgettük az imamalmokat. Az Annapurna-II-től kicsit jobbra, egy nagy kiterjedésben nagyon havas hegyoldalból szakadt le a hó. Már a délelőtt megfigyeltem, hogy ott sok az olyan, talán több tíz, vagy akár száz méter magas hó perem, ami szerintem bármikor leszakadhat. Innen nézve nagyon lassan haladt a fehér hófelhő, ami aztán meg is állt, és aztán már nem is nagyon lehetett megkülönböztetni az bárányfelhőktől, amik ekkora megint csak ellepték a hegyek környékét, pont mint tegnap.

Ghyaru-tól viszonylag jól, könnyen és vidáman haladtunk, noha azért még innen is ki kellett mászni két gerincre, amiből az elsőre kereken 3800m értünk ki. Itt is sok buddhista dolgot találtunk, a legjellemzőbb a kőtábla volt. Ezt még nem tudjuk, hogy hogyan működik. A zászlóból a szél fújja ki a mantrát, a malomból mi emberek pörgetjük ki, de a kőtábla? A kőtáblával mi van? Rá van írva a mantra, oké, de hogyan érvényesül? Rásüt a nap? Ez az egy tippünk van. Tudja valaki a választ? Ez a szakasz egyébként nagyon szép volt, talán ha nem csodáltuk volna annyit már a hegyeket eddig ezen a napon, és nem lettek volna ekkorra már félig felhőben, akkor kijelenthetném, hogy itt volt a legszebb, de nekünk ez igazából nem így volt. Nekünk a legszebb a reggel volt, amikor leültünk és először csodáltuk igazán az Annapurna-II-t. Persze innen is volt mit nézni, ahogy távolodtunk Ghyaru-tól, úgy látszott egyre jobban, mennyi sok földet megművelnek a falu lakói a település körüli hegyoldalban, és amikor nem egy gerincről csodáltuk körülöttünk a hegyeket, akkor gyönyörű fenyőerdőben vagy a gerincről lefelé mentünk egy völgy felé, vagy a völgyből kifelé, föl a következő gerincre. Mert persze azért ez az út sem ment teljesen szintbe, csak épp nem volt benne több száz méteres masszív fölfelé egyhuzamban.

Eredetileg ma Manang-ig terveztünk menni, de ezt aztán megváltoztattuk a „majd meglátjuk, hogy megy, és meddig jutunk”-ra, és ez a meddig végül Ngawal falu lett. Ezt már a falu előtt pár kilométerrel eldöntöttük, mert időközben beborult kicsit, és nem akartunk borús, felhős időben tovább sétálni, na meg aztán kemény lett volna még az a 9km, még akkor is, ha Manang valamivel lejjebb van, mint most mi. Ngawal előtt lent a völgyben láttunk néhány nagyon szép rétet és patakot, és lent megpillantottuk a mamangi repülőteret is, ami valójában 10km-re van Manangtól. Ahogy közeledtünk, úgy lett egyre több a mező itt is, ám errefelé azért nem kell olyan meredeken szántaniuk az embereknek. Ahogy közeledtünk Ngawalhoz, úgy tűnt fel előttünk jobbra egy újabb hegy, amit akkor direkt jól megjegyeztem, hogy most, nyugodt körülmények között, kitalálhassam a térkép előtt, hogy pontosan micsoda, hogy hívják és hány méter magas. Valószínű valamelyik Chulu csúcsot láthattuk, viszont abban tévedtem, hogy szemközt esetleg már a Thorung La volt látható. Valójában a Thilicko-tó előtti nyereg lehetett az.

Kis bocik Ngawalban, a kísértetfaluban

Ngawal első pillantásra pont úgy lenyűgözött minket, mint az előző két falu, noha jellegében semmiben sem különbözik tőlük. A falu határában két apró boci csücsült az ösvényen, és ezek a kis állatok egyből Zita nagy kedvencei lettek. Tényleg édesek voltak, szerintem is aranyosak a pici, fiatal állatok, de az sokkal jobban lenyűgöz náluk, ahogy Zita odavan értük. :)

Még be sem fejeztük a kis bocik babusgatását, már megjelent a szállásadónk, akiről persze ekkor még nem tudtuk, hogy az lesz, csak az látszott rajta, hogy egy kedves ember. Mostanra már azt is tudjuk, hogy kilenc gyermekük van, és a felesége bátyja a tegnapi, pisangi szállásadónk a Yak & Yeti szállóból. :) Kicsi a világ, kicsi a Himalája! Egyébként ez nem akkora véletlen, ezek szomszédos falvak, és itt mindenki ismer mindenkit, illetve ugyanígy sokan rokonok. Viszont Ngawal falu elsőre egy igazi kis kisértetfalu volt számunkra. Ugyanis miután ledobtuk itt a „Hotel Peace Full”-ban a súlyos táskáinkat, elindultunk kicsit körbenézni, hiszen még csak délután négy óra volt. A kis kikövezett utcákon senkit nem láttunk a kőházak között, csak zárt, lelakatolt ajtókat, és zárva tartó boltokat, és szállodákat. Mint utólag kiderült, ez az egyetlen nyitva tartó szálló a faluban, ahol mi vagyunk az egyedüli vendégek. Persze egyedül nem érezzük magunkat, mert a szállásadóink igen jó arcok és nagyon jókat beszélgettünk velük. A sétára egy stupát néztünk ki, és szinte repültünk felé a táskák nélkül. Aztán kiderült, hogy az a stupa magasan a hegyoldalban van, ezért lemondtunk róla. Viszont így is láttunk sok érdekeset, pl. egy vízzel hajtott imamalmot. Először csak a stupán átvezett vizet vettünk észre, és a mellette lábat, arcot mosó embereket – ők voltak az első emberek, akiket a szállodásunkon kívül láttunk a faluban. Aztán ahogy közelebb mentünk fényképezni, láttuk, hogy belül úgy van egy szerkezet, úgy kitalálva, hogy a víz pörgessen egy egész méretes imamalmot. :)

A haditerv a következő napokra

Ötre már vissza is értünk a sétánkból. Lefürödtünk melegvizben, de hideg szobában, és megvacsoráztunk. Kértünk egy darab Veg. Fried Rice-t, és kihoztak egy akkora tányért, amivel mind a ketten jól laktunk. Pedig úgy terveztük, hogy még főzünk magunkra, és kipróbáljuk a gázzal, majd a kerozinnal a főzőt, de erre végül nem került sor. Sebaj, majd holnap, csak le kell csorognunk 10km-t Manangba. Ha szerencsénk van, alig lesz benne fölfelé. Ma 13km-t mentünk és legalább 1000m szintet fölfelé. 3685m-en alszunk, ami nem rossz az akklimatizálódás szempontjából. A Thorung La csak 1729m-el lesz magasabb, igaz 4450m-ről indulunk majd, és 3800m-re térünk vissza, miközben 5412m-re kell majd felmásznunk. Egyértelműen az lesz az egész túra legkeményebb napja, amire már most készülünk lélektanilag, és persze ötletekkel is. Holnap laza napunk lesz, utána felmászunk Manangból valahová 4000m fölé egy teára a zsákok nélkül, hogy még egy kicsit akklimatizálódjunk, majd tartunk egy pihenő és felkészülő napot az utolsó nagy rohamra: Manangból ezután egy nap alatt elérjük a Thorung Phedi nevű helyet, ami 4450m-en fekszik. Egyszer a Pamírban már aludtunk ilyesmi magasságban, tehát nem lesz új a dolog, a különbség csak annyi, hogy most másnap majd közel 1000m-t kell még felmennünk. Igaz nem 50, meg 60kg-os rekukkal, hanem hátizsákokkal. Majd meglátjuk, most ez a terv, szerintem bár kemény lesz, de menni fog, és még élvezni is fogjuk. Én biztos, és addig és akkor is azon leszek, hogy ezzel minél inkább Zita is így legyen majd.

Egyébként meg soha többé nem fotózok ennyit, iszonyú utómunka van ennyi fényképpel, pláne a panorámák összeillesztésével… Szegény netbook végig itt izzadt velük, míg én begépeltem ezt az öt oldalt. Te jó ég, öt oldal egy napról! Van egyáltalán valaki, aki végigolvasta? :)