Mikor végre elhatároztuk, hogy nem várunk tovább Frankáékra (=hogy nem lazsálunk tovább, hanem elindulunk útra ismét, Frankáék csak alibi voltak a pihenésre), összepakoltunk és leszállítottuk egyesével a bringákat, majd a csomagokat a lifttel, ami emlékszem, nagyon idegesítően, minden második percben ránk akarta csukni az ajtaját, ezért ki kellett támasztani valamivel. Aldriannál ahogy az a képen is látszik úgy volt kialakítva az épület és az oda való behajtás, hogy folyamatos tekeréssel egészen a liftig tudtunk menni, át a portán, fel a rámpán az épületbe, majdhogynem a nagylábujjammal nyomtam meg a lift hívógombját, amikor strandpapucsban tekertünk. :) Volt ilyen, azokon a napokon amikor csak a városba csavarogtunk…

Hát ezt a kényelmes jó helyet most önként otthagytuk, hogy új kalandok után nézzünk. Ez az új kaland Andi (ejtsd: Endi, férfinév!) és a Pangkor-sziget volt. Ez teljesen spontán jött be az útitervünkbe, ugyanis Andi-nak a leendő Kuala Lumpur-i tartózkodásunk kapcsán írtam Warmshowers-en, és ő azt válaszolta, hogy vasárnaptól szerdáig nincs a városban, hanem Pangkor szigetén van, KL-től északra, de ott is nagy szeretettel lát minket, ha úgy gondoljuk, hogy meglátogatjuk. Megnéztem a térképen, hol van ez a hely és utána olvastam, hívogató volt, csak épp a napok nem stimmeltek kezdetben – erre volt jó a 4 napos pihenés Ipohban, így már beleestünk ezekbe a napokba, ezért vasárnap felhívtam Andi-t, hogy mehetünk-e. Ő azt válaszolta, hogy persze, vár minket, mi pedig másnap elindultunk.

Az odaútról igazán nem tudok sokat mesélni. Mentünk a nagy, helyenként kétszer két sávos út leállósávjában, mert nem volt más. Vagyis ha lett volna, az kb. kétszer ilyen hosszú lett volna, ezért szóba se jöhetett. A forgalom nem volt vészes, viszont minket az unalom az mardalt. Egy-két házat meg egy mecsetet tudtam fotózni azért, és egy benzinkútnál megálltunk egy bő fél órára, hogy légkondicionált helyen elfalatozzunk egy kicsit pihenés képpen, de különben tényleg semmi érdemleges nem történt, csak faltuk a kilométereket, számszerint 86-ot ezen a napon.

Feri, Andi, a kisnyúl és a boszorkány

A délután második felében aztán végre megérkeztünk Ferihez, vagyis egész pontosan Feri 1-hez, ugyanis így hívták a kompot, ami a szigetre vitt minket. Összesen 16 ringgit-et fizettünk, 5-öt fejenként és 3-at bringánként. A felszálláskor volt ott egy nagydarab fickó, aki úgy ordibált velünk, mint egy kutyával, hogy hová meg hogyan menjünk. Róla később kiderült, hogy a hajó személyzetéhez tartozik. Ki akarta próbálni a biciklit, legalábbis ezt vettem ki a szavaiból, de mivel nagyon unszimpatikus volt nekünk, azt válaszoltam, hogy rendben, 20 ringgitért. Ekkor lepődtem meg, mert a csávó belement volna pénzért, de persze komolyan ezt már nem akartam. Akármennyire is egy bunkó (nekünk, a mi értékrendünk szerint), nem akartunk még neki sem ilyen dolgokat pénzért adni. Különben is indult már a hajó, nem lett volna ilyesmire idő. A hajón pedig hely, hiszen csak a hajó orrába tudtunk lepakolni, néhány robogó és egyéb holmi közé. Itt utazott a rakomány, és itt utaztunk mi is a tűző nap ellenére, hiszen nem akartuk a bringákat egy pillanatra sem őrizetlenül hagyni.

A pangkori kikötő érdekes volt. Itt már nem volt egy szintben a hajó fedélzete a mólóval, ezért málházhattunk le és adogathattunk ki minden csomagot és a két kerékpárt egyesével egymásnak, hogy aztán a mólón visszapakoljunk a bringákra. E művelet közben egy kék BikeFriday összecsukható kerékpáron befutott egy nagydarab ember. Ez nekünk egyből szemet szúrt, hiszen Malajziában nem sokan kerékpároznak, pláne nem ilyen spéci kerékpáron, ezért köszöntünk neki. Jófejnek tűnt, de egyben furcsának is, mert azt kezdte magyarázni, hogy leejtette az iPhone-ját, és most megy vissza a szárazföldre, beadni egy szervizbe. De közben mi azért ne aggódjunk, mert az édesanyja otthon van! :o Mi van?!? Hogy jön ide az édesanyád, és egyáltalán, öregem, miért fontos ezt megosztanod velünk? Inkább mesélj a fancy bringádról, ilyeneket is kapni itt Malájországban? Persze ezt így nem mondtuk neki, csak én magamban gondoltam, de még mielőtt kiszaladt volna belőlem (ami amúgy sem történt volna meg illendőségből), már sejtettem, hogy itt valami turpisságról van szó! :)

Andinek épp az előbb sms-eztem, hogy már a hajón vagyunk, de még nem válaszolt. Kiderült, hogy a kék BikeFriday-es fickó a mi Andi-nk, a vendéglátónk Warmshowers-ről! Ugyan nem ide beszéltük meg vele a találkát, de mivel ez a legközelebbi kikötő a házukhoz (ami innen már csak 3km), összefutottunk. Zita mondta neki, hogy a telefonleejtés egy égi jel, és odafent azt akarják, hogy ne nyomogassa annyit azt a telefont, hanem éljen szabadabban és figyeljen többet a közvetlenül körülötte lévő világra. Ez tetszett Andinek, és mondta, hogy este 8-9 körül már itthon lesz, 9-ig mindenképpen, hiszen akkortól hegedűórája lesz, feltéve, ha a tanítvány eljön annak ellenére is, hogy Andi-t képtelenség elérni telefonon. Furcsa dolog ez az iPhone, én már több tucatszor leejtettem a Nokia E51-esem, és még mindig működik, pedig az utóbbi másfél évben intenzíven van használva adatkapcsolatra, előtte pedig ez volt a telefonom munkához és magánélethez is. Most ezen át másznak fel a webre a bejegyzések és a hozzá tartozó képek nagy része, ezen keresztül intéztünk vízumokat, repülőjegyeket, és kismillió más ügyet. Egy apró kis eszköz egy fém vázban, az aksija már Bangladesből van, mert az eredeti nem bírta a folyamatos adatkapcsolattal járó hőt és felpuffadt. A kifüggetlenítését a kínai Kashgarban intéztük el valami potom pénzért anno. Szerencsére ezt a masinát még masszívra tervezték, és nem arra, hogy beleszeress, függővé válj tőle, és minél előbb vásárolj majd belőle egy másikat egy vödör pénzért, mert összetörted az előzőt vagy mert kijött egy újabb modell, amely még csábítóbb, pláne, hogy már a Gizinek is olyan van! :) Ennél értelmesebb dolgokra is el tudom költeni a pénzt, amiért annyi időt áldoztam az életemből. Emberek hónapokig, évekig képesek gyűjteni, hogy aztán megvegyenek egy ilyen kütyüt, ami mégtöbb időt elvesz az értelmes, tartalmas tevékenységektől az életükben. Ez valahol szörnyű, főleg, hogy ezt rengetegen fel sem fogják, észre sem veszik. Szerintem, ha tönkremegy ez a kis E51 (a puha nyomógombjai már rég lekoptak, bekapcsolni is már csak az akkutartó fedél sarkával tudom), veszünk használtan egy ugyanilyet, vagy legfeljebb egy E71-et, ami ugyanez, ugyanilyen fém tokban, de qwerty billentyűzettel.

Na, de elég a telefonos kitérőből, nézzük mi történt még a mólón. Mert történt még egy emlékezetes jelenet. Egy maláj páros egy apró kis nyuszival érkeztek a hajóhoz, amit Zita észrevett és azonnal elkunyizta az apró pihe-puha állatkát simogatás és édesgetés céljából. “Nézd Árpi, hát nem cuki, hát meg kell zabálni, milyen pici és puha! Árpi, legyen majd ilyen kisnyuszink, jó?” – Kezdi így Zita, mire én: “Jó, de mit csinálunk majd vele, ha megnő?” … “Megesszük!!!” :) Jön a válasz Zitától, amitől mind a ketten nevetésben törtünk ki. Persze ahányszor visszaemlegetem neki ezt a sztorit, minden alkalommal mosolyogva elszégyelli magát és közli velem, hogy „Csak viccelteeem!” :) Jajj, de cuki… és aztán rá egy másodpercre: Megesszük!!! :) Egy boszorkányt vettem feleségül, csak jól titkolja. :)

Gumicsónak, hegedű, masszázs, motiváció és ABC

Andi házát az anyukájával gyorsan és könnyen megtaláltuk a leírása alapján, és a legnagyobb meglepetésünkre az érkezésünk után Andi is befutott. Azt mondta, úgy döntött, hallgat Zitára és az égiekre, ezért nem ment el még megcsináltatni a telefonját, kipróbálja a létet pár napig iPhone nélkül. Akit akar, azt ő úgyis elér anyukája telefonján keresztül, őt viszont nem érik el.

Andi nem akármilyen fickó, az első másodperctől kezdve nagyon közvetlenül és barátságosan kezelt minket, mintha csak valami régi barátok lennénk. Előző nap vásárolt egy felfújható gumicsónakot, amit ma ki is akart próbálni, ezért javaslatára lementünk ötösben vele és az édesanyjával és a kutyájukkal a tőlük két háztömbnyire lévő partra. Menet közben beszélgettünk és feltűnt, hogy Andi-nek mindenki köszön – itt mindenkit ismer. Pedig csak fél éve van a szigeten, és azóta is csak a fél hetet tölti itt. A part nagyon király volt, úsztunk egyet, kicsit marhultunk a csónakban, és néztük, ahogy Andi szegény kutyát úszni tanítja – vagyis kényszeríti: „she has no other choice!” :)

Mikor visszaértünk a házhoz, Andi nagy lelkesen magyarázta, hogy van egy kútjuk hátul a kertben, és hogy abból milyen jó friss édesvíz jön fel a vödörrel, igazi felfrissülés lesz nyakonönteni egymást. Hát én ilyen őrült fickót rég láttam, alig egy órája ismertük egymást, de mint a gyerekek, úgy öntöttük egymásra, mit öntöttük, dobtuk, csaptuk egymásra a vödör vizeket, és közben hatalmasakat nevettünk, pláne, hogy a harmadik közben próbálta megörökíteni az egészet egy-egy állóképen.

Ezek után kimentünk a közeli étterembe indiait vacsorázni fillérekért, de nem ám akárhogy, hanem mind a négyen két keréken! Szám szerint összesen hat keréken, ugyanis Andi és az anyukája egy összecsukható tandemen nyomták. Anne, az anyukája 85 éves, és teljesen fitt, mosolygós, és nagyon szeret mesélni, sokat mesélt a gyerekkoráról, ami számunkra nagyon érdekes volt, hiszen közel száz éve történt, ráadásul a miénktől egy elég távoli helyen, az akkor még Malajziához tartozó Szingapúrban, illetve Penandban, aztán Amerikában. Anne zongorán és hegedűn is játszik, Andi tőle örökölte a zene szeretetét. Persze kiválóan beszél angolul is, mert ahogy Andi is egészen fél évvel ezelőttig, Amerikában élt. Andi foglalkozását tekintve eredetileg valami orvosi konzulens volt, embereket tanított meg arra, hogy hogyan szoktassanak le dohányosokat a dohányzásról, illetve ő maga is csinálta ezt a kurzust a dohányosokkal, ami elmondása szerint nagyon hálás feladat volt, mert azok, akik egy életre leszoktak a dohányzásról a segítségével, örökre megjegyezték őt, és mindig kapta a hálaleveleket meg az ajándékokat. A leszokásra több módszert is alkalmaztak, persze az egészet pszichológiai oldalról közelítették meg, és ezek a módszerek nem csak a dohányzás befejezéséhez, hanem a boldog élethez is nagyszerűek. Az egyik ilyen módszer a „fordítsuk ki a dolgokat pozitívba”, és ezt nekünk is szuggerálta egy-két témában, bár azt hiszem, ezt mi már amúgy is alkalmazzuk és megtanultuk többé-kevésbé az úttól és az élettől, persze sosem árt az ilyesmit gyakorolni és elbízni magunkat meg végképp nem szabad. :)

Andi iszonyú jó fej volt velünk, ezért hamar úgy döntöttünk a marasztalása után, hogy itt egy napot maradnunk kell, nem siethetünk tovább másnap reggel. Következő nap sikerült egész sok naplót megírnom és rengeteget voltunk Andivel és Annevel is, egész komoly masszázskurzust kaptunk tőlük, és közben persze sokat szólt a hegedű is a házban, hol Zita tanulgatta az alapok alapját, hol egy-egy tanítványa Andinek. Ezeknek a gyerekeknek mind megvolt a történetük, ez árva, amaz egy biobolt tulajdonosának a lánya, ahol Andi vásárol és mindig ott hagyja bezárva a bringáját, amikor a komphoz megy, mindenkinek volt egy jó oka rá hogy komoly kedvezményt kapjon Anditől a hegedűórákra, amelyeket amúgy sem mért borsos áron. És egy héten egyszer az összes tanítványával egyszerre gyakorolt, volt szerencsénk ezen alkalomkor ott lenni. :)

Andi elmondása szerint zenét oktatni nagyszerű dolog, tudod otthon csinálni, adsz vele, és meg is lehet belőle élni. Pl. otthon ülős anyukáknak nagyon jó munka lehet, persze csak ha az órák alatt a gyermeket oda tudjuk adni egy nagymamának. :) Szerintem egyébként még a nyelvoktatás is ugyanilyen jó tud lenni ezen a téren. Andi egyébként a „Suzuki” metódussal oktatja a hegedűt, és mióta így teszi, nagyon sikeres benne, előtte sokat volt mérges és ideges a tanítványaival, aztán rájött hogy ez az ő hibája és elment megtanulni ezt a módszert, ma már „Certified” Suzuki oktató.

Hú, annyi mindent mesélhetnék még az ott kapott élményeinkről ezalatt a rövid kis idő alatt, hogy nem is tudom, hol folytassam. Andi egyik gyereke állítólag valami olimpiai bajnok az USA-ban, merthogy Andi ott nőtt fel, de amúgy malajziai és nemrég úgy döntött, ideje hazaköltözni és nyugodtabb, teljesebb életet élni, mert ami odaát van a tengeren túl, az egy húsdaráló. Andi a végén egész magas pozíciókban volt egészségügyi cégeknél, de amikor az egészség és nem az üzlet mellett állt ki, akkor hamar lekerült onnan, mert letolták olyanok, akik hajlandóak voltak a nagyobb üzleti nyereség címén olyan terméket nyomatni, aminek valójában semmi köze nem volt az egészséges életmódhoz, sőt, talán még hátráltatta is azt. Hát most itt van Andi, fél hetet ezen a szigeten, fél hetet KL-ben. BikeFriday bringákkal kereskedik, hegedűt oktat gyerekeknek, és nagyon élvezi, hogy így is el tud éldegélni és közben még marha jól is érzi magát. Ez utóbbi látszott is rajta, elképesztő figura volt, akivel nagyon örültünk, hogy találkoztunk.

Mi is sokat meséltünk, és Andi ezt is érdeklődve hallgatta, de a dolog abszolút kétoldalú volt, Andi a saját történetei mellett a miénkhez is hozzátett, tanácsokat adott, és nagyon jó volt vele beszélgetni. Szerinte is ki kéne adnunk egy könyvet és szerinte is mindenképpen angolul. Ebben egyetértek, és ha ebből valaha lesz valóság, akkor én már azt is kigondoltam, hogy hogyan. Ha elkészül a könyv, és lesz valamilyen relatív sikere a magyar piacon, akkor talán valami kis bevétel is lesz belőle, amiből le tudjuk fordíttatni angolra. Hiszen ha én próbálnám meg egyből angolul írni, abban nem lenne sok köszönet. :) Az angol verzióval pedig megtámadhatjuk a nemzetközi könyvpiacot, amely már jóval nagyobb víz, mint a magyar, ott már igazán érdemes evickélni, ha értelmes pénzt is akarunk látni a könyvből valaha. És itt most a pénzre nem, mint egy kapzsi ember gondolok, hanem mint a személyes szabadságunk, és egy olyan élethez szükséges hozzávaló, amit igazán és szabadon szeretnénk élni. Persze most ez még mind csak távoli álom, de pár éve még Malajzia is az volt, és azt nem is sejtettük, hogy létezik itt egy Pangkor nevű kis sziget, rajta ezzel az őrült barátunkkal és a 85 éves anyukájával – együtt egy tandem kerékpáron! :) Hosszú az út, és miközben a cél felé törekszünk rajta, közben az a jó, ha élvezzük is, mert különben egyrészt megette a fene az egészet, másrészt, ha nem élveznénk, előfordulhatna, hogy útközben megfáradunk és el sem érjük a célunkat. Ilyen megtörténhet, ez sem tragédia, ha közben ügyesen vesszük a kanyarokat és új célokat, új utakat találunk, amelyeket megint tudunk élvezni. Ráadásul közben még arra is nagyon érdemes figyelnünk, hogy a saját utunkat járjuk, amely a miénk és amelyen önmagunk lehetünk, és nem csak egy olyan út, amelyet mások raktak elénk. Trükkös játék ez, de ha belejön az ember, nem olyan nehéz, mint amilyennek elsőre hangzik.

A délután ismét lementünk a partra és megismételtük a tegnapi fürdőzésünket, de most még Andi egyik tanítványa is velünk volt, egy kissrác, és rajta kívül még egy fekete-barna kiskutya is hozzánk csapódott az egyik udvarból útközben. Velük nagy fürdőzést csaptunk, volt olyan, hogy Andi, a gyerek, Zita és a két kutya bent voltak a csónakba, ezt már nem is bírta az evező és szépen kettétört.

Aztán a parton folyt tovább a balhé, Andi jógázott, a gyerek meg a kutyát kergette és temette be szegényt homokkal, amikor sikerült neki elkapnia. Szegény kis eb, még annyira sem szerette a vizet, mint Andiék kutyája, nézzétek meg, hát nem olyan fejet vág, mint aki azt mondja, hogy „Bármit megteszek nektek, csak a vízbe ne kelljen visszamenni!” :)

Andi hűtője tele volt mindenféle „organic”, meg „bio” ételekkel, így ettünk nála reggelente Oat Porridge-t mindenféle magokkal, mazsolával és csokoládéval teleszórva. Ez, ha jól sejtem, magyarul zabkását jelent. Másnap este is kimentünk, de ekkor már nem indiait enni, hanem ABC-t. Ez egy rövidítés, de sajnos már elfelejtettem a teljes, hosszabb verziót. A lényeg, hogy ledarálnak egy géppel egy nagy tömb jeget, tányérokba, vagy ha elvitelre kérjük, zacskókba szórják ezt a jégkását, és leöntik különböző színű és ízű, leginkább édes levekkel, aztán rádobnak még jónéhány nagyon bizarr cuccot, mindenféle furcsa színű és állagú zselés anyagot, babot, kukoricát és egy halikrához hasonlító félig átlátszó katyvaszt. Hogy jöttünk ahhoz, hogy ilyen bizarr dolgot együnk? Andi úgy áradozott az ABC-ről, hogy az valami őrület, hallanotok kellett volna, teljesen odáig volt érte. Hát elmentünk és rendeltünk egy kört az egész családnak, még a kutyának is járt egy adag, akinek sajnos azóta már elfelejtettem a nevét. Az egyik videóban azt hiszem benne van, de most csak ezért nem nézem végig őket, mert akkor sose érnék e fejezet végére.

Pangkor – Kuala Lumpur

A Pangkorból Kuala Lumpurba való 215km-es kerékpározásunkról meglepően keveset fogok mesélni. Ugyanis megint nincs mit. Mentünk a végtelen országúton és közben nem nagyon történt semmi. Persze részletezhetném, hogy elköszöntünk Andi-éktől és felszálltunk Ferire, de minek. Első nap 100km-t nyomtunk, délután csak egy rövid sziesztát toltunk, vödröszuhany és ebéd az volt, de naplóírás már nem fért bele. Így is ránksötétedett az úton, igaz gyönyörű naplementénk volt, de a rá következő sötétségben úgy döntöttünk, nem érdemes tovább tekeregnünk. Este egy Sunkai Besar nevű településen béreltünk ki egy apró kis szállodaszobát, amiben az volt a jó, hogy wifi is járt hozzá, igaz csigalassú, de a bejegyzésekhez és ahhoz a 4-5MB-nyi képhez, ami bennük van, elég volt. Este kisétáltunk egy közeli kis utcai étterembe, itt végre megbizonyosodhattam róla, hogy az én Zitám valóban egy boszorkány! :) A szoknyája alól egy nagy, bolyhos, szőrös fekete pamacs, egy farok lógott ki. Ez csak varázslat lehet! Vagy egy fekete macska fészkelte be magát a szoknyája és a széke alá, és a fekete cica farkát látjuk.

Másnap végre legalább egy pár kilométert tudtunk a főúttal párhuzamosan egy alsóbbrendű úton haladni, és ez valamennyire emlékezetes volt. Ahol visszakanyarodtunk derékszögben balra a főút felé, ott találtunk egy nagyon szép pálmaligetet egy lagúna felett, és a túloldalt pedig egy nagyon jó kis étkezdét találtunk, ahol egy-egy adag finom zöldséges tésztát ettünk miközben az ott ülőktől sok új maláj szót megtanultunk, mindkét fél nem kis örömére. :) Aztán kiértünk a nagy útra, ahol nem volt más, csak aszfalt, autó, meg végtelen sok olajpálmaerdő körülöttünk, és ahogy egy felüljáróról láthattuk: ameddig a szem ellát! Éljen a fejlett ipari társadalom, vesszen a természet és a diverzitás! Szieszta alatt Zita megnézte a Narnia Krónikája egyik epizódját a kisvendéglő tévéjén, én pedig irkáltam vagy szerkesztettem valamit a blogra, aztán hajtottuk tovább a lovakat.

Este, miközben újabb tankolást tartottunk egy indiai utcai étkezdében tojásos-hagymás rutiból, sajnos szépen ránksötétedett. Pedig ekkor még közel 40km volt hátra a Kuala Lumpur-i címünkhöz. Szerencsére ennek több mint a felét egy autópályán töltöttük, vagyis az autópálya mellett egy elkülönített sávban, amely szintén alagutakban és felüljárókon haladt, szépen kitáblázva kerülgette a kereszteződéseket és az autópálya menti benzinkutakat. Ez a sáv csak a motorosoké és a miénk volt! Hát ilyenek is vannak itt Malajziában. :) Persze ilyet csak itt Kuala Lumpurban láttunk a városba be- és kivezető autópályák mentén. A tegnapi 100km-re ezen a napon még rátoltunk 115km-t. Este fél 10-kor érkeztünk meg Meng-hez, de ez már egy következő történet lesz! ;)

Mit szóltok, három napja zsinórban írok, ezalatt 11 napot sikerült lefednem az útinaplóban. Remélem ez a széria most sokáig fog tartani. Ezeket a részeket most mind a publikálás napján írtam, sok-sok héttel a történtek után.

Ipohból 2013. május 13-én indultunk el, 86, 6, 100 és 115 kilométereket tekertünk ezen a négy napon, 16-án érkeztünk meg KL-be.

Braka testközelből

Az Ice Lake-hez, mint már írtam, négyen indultunk el, Anne, Romain, Zita és én. Egy korai indulást tűztünk ki, de végül csak negyed kilenckor sikerült elrajtolni. Ezen senki nem idegeskedett, mert tudtuk, hogy ezen nem sok múlik. Esetleg délután kicsit felhősebb lesz az idő, de ha minden jól megy, addig még így is fel tudunk érni a tóhoz. Én reggel már fél hétkor fent voltam, kirohantam tojásért és kenyérért, majd elkészítettem négy-négy tükörtojást a gázon. A benzinfőzőt ugyan sikerült megjavítani, de annak akkora a hőfoka, hogy lehetetlen rajta tükörtojást készíteni, Zitának pedig ez a nagy kedvence, úgyhogy kihasználva a kis gáztartályunkat, elkészítettem a „Half Fried Eggs”-et – mert itt, és gondolom az angoloknál is így mondják a tükörtojást. Mindehhez még kenyerünk is volt, mert a pékségekben lehet kapni itt Manangban apró, cipószerű kenyérkéket, ez alig nagyobb, mint egy zsömle, és 70 rupi, de megvesszük, mert ilyesmit messze földön nem találni máshol errefelé.

A pékségben egyébként vettünk néhány egyéb süteményt is, ami a hátizsákba került. Úgy terveztük, hogy fent megjutalmazzuk magunkat egy-egy csokis tekerccsel és fahéjas karikával. A túra lefelé kezdődött, visszafelé keletnek a Marsyagdi völgyében két kilométert Braka-ig. Ez a táv gyorsan lement, közben beszélgettünk, és így észre sem vettük, hogy megérkeztünk Braka-ba. Itt aztán egy tábla jelezte, hogy irány egyenesen fölfelé, be a faluba. A „főutca” végigvitt minket a félig sziklára épített házak között, és nemsokára mi magunk is a sziklán találtuk magunkat, ahogy másztunk kifelé a faluból, keletnek, közben hátranézve gyönyörű rálátással Brakára, és az előtte elterülő kis zöld mezőre. Ezért már megérte idáig eljönni!

Peremről peremre, irány fölfelé!

Az ösvény tovább tört kelet felé a hegyoldalban, de meglepetésemre nem sokat emelkedett, amit furcsálltam, hiszen tudtam, hogy az Ice Lake, mai célállomásunk 4600m-el a tengerszint felett van, mi pedig ekkor még a négyezernek sem jártunk a közelében. Aztán talán egy kilométerrel később, egy nyeregben minden megváltozott. Egy kis tábla mutatta, hogy irány balra, egyenesen fölfelé, neki a hegynek! Rögtön szaporábban kezdtük venni a levegőt, és a tempója is belassult a négytagú csapatunknak. Szemközt most nem a Gangapurna, hanem egy másik, annál szerényebb gleccser szolgáltatta a látképet, ami percről percre változott, mert ahogy haladtunk fölfelé, úgy láttunk egyre többet a szemközti hegyoldalból, egyrészt mert változott a szög, másrészt mert az alattunk lévő domb feljebbről már nem takarta annyira ki a kilátást. Ahogy kicsit feljebb értünk, úgy már elláttunk egy másik településig is, ahol a Manangba érkezésünk napján az oroszokkal találkoztunk és a kiskecskéket simogattuk. Innen fentről is épp olyan barátságosnak tűnt a mező, mint amilyen valójában volt, ott állva.

Néhány percet töltöttünk csak el a hajtűkanyarokkal sűrűn tűzdelt, meredek, szűk, csúszós kavicsos ösvényen, és máris felértünk egy peremre. Itt néhány buddhista imazászlótartó építmény mellett haladtunk el, majd egy kisebb, bokros, virágos mezőn. Ez egy ideális hely lett volna sátrazáshoz, amit rögtön meg is jegyeztünk Romain-el.

Érdekes volt megfigyelni, hogy szemközt milyen jól látszott a hegyoldalon a fenyőhatár, majd a hóhatár. Itt nem sokat időztünk, mert Anne és Romain előrerohantak, és mi tagadás, engem is vonzott az a bizonyos bűvös 4000m! :) Az odavezető utat azonban elképzelni sem tudtam, merre megy, hiába néztem fölfelé, csak bokros, meredek hegyoldalt láttam. Persze gond nem volt, csak követni kellett az ösvényünket, és hamarosan újra egy meredek szerpentinen találtuk magunkat, ahol lépésről lépésre, levegővételről levegővételre haladtunk, és hamarosan már magasan fentről csodálhattuk azt a kis teraszt, ahol az előbb még álltunk a kis réten.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Bár most sem haladtunk gyorsan, de annál lényegesen jobban mentünk, mint amikor a táskákkal másztunk Gyharu felé. A különbség érezhető volt, persze azt tudtuk, hogy most ez csak egy 1 napos „akklimatizációs túra”, Zitán nem volt táska, én pedig csak néhány ruhát, enni- és innivalót, meg ezt-azt cipeltem a táskámban, ami így lényegesen könnyebb volt, mint amúgy. És így a haladás is az volt, de azt meg kell, jegyezzem, hogy az még így sem volt könnyű. Persze ez a „nehézség” nem akadályozott meg minket abban, hogy ne élvezzük a túrát, mert a kilátás csak egyre gyönyörűbb lett percről percre, és az idő gyönyörű volt, felhőt nem láttunk az égen, és szemközt a havas hegycsúcsok csak úgy fénylettek. Egy helyen, megálltam, hogy megnézzem, hol járunk magasságban, és a GPS 4006m-t mutatott. Ott állni, négyezer méteren, pontosan olyan volt, mint ahogy ezen a videón kicsit átjön:

Az ég és a föld gyönyörű volt, az ösvény szűk és meredek, a hegyek csodaszépen fénylettek, Zita pedig tényleg úgy festett, mint aki az égbe menetel előttem az ösvényen. Amint eltettem a kamerát, én is követtem, már amennyire levegővel bírtam, mert abból hamar fogytán lettem, amint megpróbáltam kicsit szaporázni a lépteimet. A megállásokkal más baj is volt: amint újra Elindultunk, Zitának és nekem is azonnal besavasodtak az combizmaink, és ezek az első lépések ezért mindig kicsit fájdalmasabbak voltak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Fehér imazászlók mellett haladtunk el, amikor kiértünk egy kisebb gerincre, ahonnan végre nyugat felé is elláttunk. Csak egy völggyel voltunk keletebbre a Praken Gompától, és valóban, most látszott, hogy az öreg láma, a 3975m-en található sziklaotthonával már alattunk van. Új magasságokban jártunk, már ami a Himaláját illeti, és a mostani gyalogtúránkat. Ezt nagyon élveztük, mint ahogy a fölfelé haladást is, minden nehéz lépés és nagy lihegések ellenére.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Anne és Romain messze elhúztak tőlünk előre, csak akkor láttuk meg őket újra, amikor a terep végre egy kicsit újra kilaposodott. A bokrok továbbra is maradtak, de az ösvényünk végre nem olyan szaporán vette a szintet, így mi újra könnyen lélegezhettünk, és a menés mindjárt egy könnyű sétának tűnt az előzőekhez képest. Mindketten egyértelműen éreztük az új magasság miatti kevesebb oxigént a levegőben, de ez nem volt baj, nem lepődtünk meg ezen és nem is ijedtünk meg emiatt, hiszen többek között ezért is mászunk most fel 4600m-re, hogy akklimatizálódjunk. Most nem történhet semmi baj, hiszen ha bármi van, csak vissza kell fordulnunk Manangba. Anne is azért jött most velünk, hogy amíg Thomas a Tilicho-tavat hódítja meg, ő is tegyen egy túrát, ahol magasan jár, ahol akklimatizálódik.

Mint a mesében – Jakok és pásztoraik 4300 méteren

Szemközt egy kis völgy túloldalán néhány apró kunyhó, és egy-egy nagy, szőrös fekete állat tűnt fel a bokrok és a sziklák között. Jakokat pillantottunk meg! Kicsivel később, amikor felértünk egy újabb plató peremére, egy egész kis tábor tárult ki előttünk:

A kis platón a jakpásztorok összetákolt sátrai és tűzhelyei álltak. Némelyik sátor előtt kész kis konyha volt megépítve, szépen kiépített tűzrakóhellyel, na és persze rengeteg tűzifával, amelyek egyben komoly szélárnyékot is képeztek. Embert alig láttunk a táborban, de jakok azok mindenfelé legeltek, kicsik is, nagyok is, utóbbiak nyakában rendre ott volt egy kolomp, ami persze szinte mindig szólt, ha a jak mozgásban volt. Elég volt csak egyet harapniuk, vagy nyelniük a fűből, ennyi már megszólalt a kolomp a nyakukon. A kis jakborjúkon még nem volt jellemző a kolomp, ők természetüknél fogva nem mentek soha távol az anyjuktól, azon meg ugye ott volt a kolomp… :) Amúgy a „jak” szó maga nőstény jakot jelent, a hímet „nak”-nak mondjuk, de a köztudatban a turisták között valahogy csak a „jak” terjedt el. Ezt mondjuk nem csodálom, mert én eddig mindenütt mindenhol csak „Yak”-ot láttam írva.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ezen a helyen a nakok és jakok között mi is tábort vertünk egy szűk fél órára. Bizony jól esett leülni és csak beszélgetni, nem pedig menetelni és levegő után kapkodni. Előkerült néhány csokoládé és a vizes palack is, nem felejtettük el azt az örökérvényű magashegyi szabályt, hogy inni-inni és inni, rengeteget! 5 liter vízzel indultunk el, úgy hogy reggel bevágtunk egy lábos teát is. (amíg a reggel gázon készült a tükörtojás, odakint a szobánk előtt a kerozinnal hajtott főzőn forrt a teának való víz) Nagy magasságokban nem csak az oxigén, hanem a nedvesség is kevesebb a levegőben, így hamarabb kiszárad az ember, mert már csak a légzéssel is rengeteg folyadékot vesztünk. Ugyanakkor a magashegyi betegség egyik kezdődő tünete az étvágytalanság és a szomjatlanság, és ezeket igaz, még nem nagyon éreztük, de tisztában voltunk velük, ezért burkoltunk és ittunk. Nem lehetett elmondani, hogy ezek a tünetek már jelentkeztek rajtunk, ugyanis minden falat étel és minden korty víz nagyon jól esett. Kicsit csodálkoztunk is Zitával, hogy már 4300m-n járunk, és egyikünknek sincs semmi baja. Kicsit nehezen vesszük a levegőt, kicsit besavasodunk induláskor, kicsit nehéz felállni ülésből vagy guggolásból, de különben semmi komoly szédülés vagy fejfájás. Ezt jó előjelnek vettük, és örültünk neki. A Pamír után úgy gondoltuk, szerencsések vagyunk, mert akkor egyikünk sem lett magashegyi beteg és ez úgy tűnt, most is így lesz.

A pihenő után mindjárt könnyebb volt újra nekivágni a meredeknek, ami most egy kisebb völgyben vitt tovább minket fölfelé. Alig haladtunk valamit, amikor visszanézve szinte elállt a lélegzetünk. A kis plató a táborral, a jakokkal, és a háttérben a szemközti hegyekkel igen pazar látványt nyújtottak.
150 méterrel feljebb egy újabb laposabb rész peremére értünk ki, ahol néhány másik jak legelt nagy békésen. Ez a kép a háttérben azokkal a hegyóriásokkal olyan volt, hogy reflexszerűen nyúltam a zsebembe a kamerámért, hogy megörökítsem és megosszam Veletek:

Innentől ismét egy rövid szakaszra lankásabbra váltott az ösvény. A kellemes, napos réten apró virágok állítottak meg minket. Nem akartunk hinni a szemünknek, hihetetlen, hogy 4400m-en még ilyeneket produkál a természet. Ez a Himalája, itt tombol a természet, hegyen, völgyön, mindenütt! Én nem vagyok egy spirituális fickó, ezt már tudjátok, de nem akadtam le azon, amikor Anne mesélte, hogy éjjel nem tudott aludni, mert „olyan erőket érzett itt a Himalájában”. Tényleg nem akármi, ami itt van, hiszen ha már csak a természetet nézzük, elképesztő, amit láthatunk. Igen, meg lehet magyarázni azzal, hogy monszun, meg éghajlat, sok eső, sok napsütés, de ezzel még semmit nem veszít az egész a gyönyörűségéből. :) Ugyanilyen magasságban Európában, az Alpokban már rég a zord sziklák és az örök hó birodalmában találjuk magunkat.

Egyébként ez valamennyire itt is igaz, hiszen most könnyen beszélek innen egy déli oldalról, a zöldellő, madárcsicsergős, virágos mezőről ahol boldog jakok kolompolnak mellettem, de ha átnézek szembe, az északi lejtőre, bizony azt látom, hogy ott ilyesmiről már nem beszélhetünk, csupán gleccsert, morénát, és sziklát látni ugyanebben a magasságban szemközt a völgy túloldalán, ott ahová kevesebb napfény jut. Ezt is érdekes volt megfigyelni menet közben, óriási a különbség, egy déli és egy északi hegyoldal között, és ezt most nagyon jól lehetett látni. Évekig nem értettem a „The North Face” márka jelentését… Mi az, hogy északi arc? Valami skandináv márkáról van szó? (Meg is kerestem őket a 100napbringa előtt szponzornak, hiszen akkor „Árpesz északra ment”, de nem kellettem nekik… :D) Aztán rájöttem, hogy a hegyek északi oldalára („arcára”) utalnak a névvel. Egy hegyet az északi oldalán meghódítani általában nagyobb feladat, mert ott zordabb az idő, mint máshol.

Már csak pár száz méter – Fölfelé! :)

A lapos rész után ki nem találjátok, de ismét egy meredek szakasz következett! :) Itt már azt se tudtuk, hová megyünk még tovább fölfelé, hiszen lassan eltűntek előlünk a hegyek. Pár perccel később választ kaptunk erre a kérdésre: az ösvényünk nyugat felé indult el szintben, a szomszédos völgy felé. Ahol eddig jöttünk, az inkább egy lapos gerinc volt, amit csak lépcsőnek használt az ösvény, de a tó maga bent van egy katlanban, ahová most jó tempóban haladtunk, mert végre nem fölfelé kellett kaptatnunk. 4500 méteren jártunk, és a kilátás valami egészen elképesztő volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Minden lépés és levegővétel tiszta öröm volt, most kétszeresen élveztük a tájat, mert nem volt megerőltető az előremenetel. Én kicsit meg is kergültem ezen a szakaszon, és ahelyett, hogy megkértem volna a három másik túratársam, hogy lassítsanak le, én szaladtam az ösvény felett a domboldalban előre, hogy a legideálisabb szögből tudjam őket lefotózni túra közben. Meglepően könnyen ment a futólépés, azt hittem, ilyesmire már nem leszek képes ilyen magasságban. Persze pár méternél többet nem szaladtam, és aztán éreztem, hogy ez sem volt olyan remek ötlet, és valószínű nem is ment volna ennél sokkal több, mert aztán ez is megviselt, utána még vagy egy percig kapkodtam a levegőt, és még tovább éreztem a lábamat, mintha csak valami hirtelen, megerőltető sprintet vágtam volna le.

Innen már tényleg csak pár száz méter volt hátra. Megérkeztünk a katlan bejáratához, ahol egy kisebb mező terült el egy tavacskával. A magasságból tudtuk, hogy még nem érkeztünk meg, ezért kicsit továbbmentünk a katlan belseje felé, ahol egy nagyobb mező, majd egy gátszerű töltés terült el. Ennek a tetején láttunk valami buddhista imazászló tartó (lehet, hogy van rendes neve, de én nem tudom… Gompa, Chorten, oszlop?) építmény tetejét.

Az Ice-Lakenél, 4600m-en

Mikor felmásztunk a gátra, megláttuk a sok zászlót, és igen, jól gondoltuk, magát a tavat is, az Ice Lake-et! Nagy volt az öröm, fent voltunk 4600m-en! Gyalog sose voltunk ilyen magasan! :) Hacsak a hóviharban tökig pakolt fekvőkerékpároknak a hegyi szerpentinen való fölfelé tolása nem számít „gyaloglásnak”, mert ugye a Pamírban 4655m-en volt az Akbajtal-hágó.

Rituálisan megmártottuk a jobb kezünk a tóban,majd konstatáltuk, hogy a sekély part mellett meleg a víz! :) Ez valahogy triviális kéne, hogy legyen, de mi mégis meglepődtünk, hiszen mégiscsak 4600m-en álltunk, egy „Ice-Lake”-nek, vagyis jeges tónak nevezett tengerszem mellett. A tóban egyébként élet is volt, zöldes növényeket fedeztünk fel beljebb a vízben.

Ezen a helyen egy kisebb örömpikniket tartottunk, előkerültek a péksütemények, az innivaló, a csokoládé, Nyuszi, Malacka, Bucó, Bulcsú, a mobiltelefon, mint kotta és trubadúrláda, a szájharmonika, a babzsák… Hogy az üveg Unicumról meg ne feledkezzünk, ezúton is köszönet Müller Zsolt katonai attasénak érte! Ha olvassátok, üzenjük, hogy még van belőle, a legjobb helyekre és pillanatokra tartogatjuk! :) …és mindenki hülyének néz minket azért, hogy cipeljük a nehéz üveget, és nem töltöttük ki valami könnyebb műanyagpalackba! Nem tudom, de nekem az Unicum az csak abból a „bállon”-ból jó, a gömb alakú üvegből! Akkor is, ha ehhez cipelni kell azt a nyavalyás gyógyszeres üveget! :) Szájharmonikázni, és babzsákozni pedig tengerszinten sem tudtam, hát most bebizonyosodott, hogy 4600m-en se megy, de ez persze semmit nem vett el az örömömből. Viszont most meg sem próbáltam mellé énekelni, mert mind a szájharmonikázás, mind a babzsákkal való dekázás közben, alatt és után bajban voltam a levegővétellel. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Szóval volt nagy boldogság fent a tónál. :) Talán két órát is eltöltöttünk itt fent, körbesétáltunk, hogy a túloldaláról csúcs szuper fényképeket készítsünk a tóval, és a szemközti hegyekkel. Aztán amikor lefelé indultunk, láttunk jakokat vonulni a tó alatti réten, és hallottunk lovakat is nyeríteni, illetve szaladni. Hogy mit kerestek idefönt és mit beszélgettek, azt nem tudjuk, de szépek voltak, és jó volt hallani, illetve látni őket ilyen helyen – Szabadnak tűntek és boldognak. A buddhista építményt néhányuk nagy örömmel nyalogatta, a többiek meg nézték, de az is lehet, hogy sorban álltak, hogy ők is odaférjenek. Ezt mi érdeklődéssel néztük, és nem nagyon értettük, mi történik… Lehet, hogy gyakorló buddhistahívő lovak, és így imádkoznak? :)

Lefelé a hegyről

Visszafelé menet kimásztunk a tó völgyétől nyugatra lévő gerincre, hogy majd onnan jó kilátásunk lesz, de ekkor már túl későre járt ehhez. Felhők gyülekeztek, és a nap túlságosan éles szögből sütött ahhoz, hogy tisztán lássunk nyugat felé. Azért szép volt, és még így is élveztük, nem bántuk meg ezt a kis vargabetűt hazafelé.

A lemenetel sem volt egyszerű, eltöltöttünk vagy másfél órát a lefelé lépkedéssel, és bizony ez is fárasztó volt, még akkor is ha terhelésben össze nem hasonlítható a fölfelé menettel. A térdeink és a combjaink elfáradtak, mire leértünk a Braka melletti lankás részhez. Jó volt újra elhaladni a felső legelő virágai között, majd a jakpásztorok tábora mellett, aztán a fehér imazászlók között, majd a átvágni a lenti réten. Most egész más volt így lefelé, de most is éreztük, mennyire sok szintet vettünk fel a délelőtt. A „hard and fast turnaround time”, avagy a szigorú visszafordulási idő – ahogy a tegnap esti filmből idéztük, nekünk is a délután két óra volt. Ha le akarod beszélni a gyermeked a Mount Everest megmászásáról, akkor ajánlom levetítésre az „Into Thin Air” című filmet, Jon Krakauer azonos című könyve alapján. Ez az a fickó, aki ott volt a ’96-os Everest tragédiánál, és könyvet írt belőle. Ő írta egyébként az „Into the Wild” című könyvet is, amiből aztán film is készült. Most jut eszembe, hogy ez utóbbit is játsszák a manangi mozikban (merthogy két terem van, bezonyám! :D), nagyon népszerű fickó ez a Krakauer itt a Himalájában! :)

Késő délután már otthon voltunk, kicsit szétszéledt a társaság, úgy egy órára, ami alatt mi teát főztünk és lezuhanyoztunk. Egy amerikai házaspárt közben ismét betereltünk a szállónkba, Brian és Rebecca a velünk szomszédos szobát kapták, a legjobbat az összes közül, mert annak ablakából közvetlenül rálátni a Ganggapurna gleccserre. Ahogy megbeszéltük, egy másik, a miénknél olcsóbb étteremben verődött össze újra a banda, és ekkor már Thomas is csatlakozott hozzánk. Az étel ezen a helyen kicsit olcsóbb volt, ám ezért cserébe jó sokat kellett várni rá. Már korgott a gyomrunk, amikor a vendéglősök még csak kezdtek csörömpölni az üres lábosokkal… Ekkor összenéztünk, hogy mi lesz ebből, de végül csak elrepült az idő, és közben legalább rengeteget beszélgettünk. Anne sok jót mesélt DK-Ázsiáról, amivel igencsak felvillanyozott minket, azon túl hogy rengeteg jó tanáccsal is szolgált felénk. Ezek közül talán a leghasznosabb, hogy Vietnam-ban, valamelyik nagyvárosban („Hocsimin” City talán…) nagyon jól fizetnek az angoltanároknak. Nem kell hozzá se tanári diploma, se anyanyelvű szintű angol, Vietnam egy olyan gyorsan fejlődő ország, és annyira kevés az angolul beszélő, hogy mindenkire szükségük van, aki beszéli legalább folyékonyan az angolt. És állítólag jól fizetnek, és élhető a város, Anne két barátja, szintén egy pár, kint vannak már évek óta, angolt tanítanak, és nagyon jól érzik magukat. Ha újra lesz hosszabb ideig rendes internetünk, fel fogjuk venni a kapcsolatot Anne-el, és rajta keresztül ezzel a vietnami angoltanár párossal, mert ez a pénzkereseti mód nekünk is felkeltette az érdeklődésünk. Nem tudom milyen lennék tanárnak, lehet, hogy csak nagy naivan úgy vélem, hogy jó buli lenne, de az biztos, hogy megpróbálnék olyan angoltanár lenni, amilyen anno a főiskolán Tony volt velünk: az óra második felét rendszerint nagy lendülettel végigmesélte a nagyvilág dolgairól, minden, de minden féléről, és ez általában nagyon érdekes volt, és úgy éreztem, duplán jó dolgom van, mert érdekes dolgokat hallok, és ráadásul angolul! :) Na, de majd meglátjuk, Vietnam még messze van, és egyelőre ez is csak egy távoli álom – ahogy nemrégen még a Himalája is csak az volt.

Szóval maradjunk csak itt a hétezreseink között! :) Thomas totál kikészülve, iszonyú éhesen a vacsorára várva elmesélte a két nap alatt megjárt Tilicho-Lake-es élményeit, és ezzel tovább inspirált minket, aminek a vége az lett, hogy út döntöttük, kell még egy kis akklimatizáció, mielőtt nekivágnánk az 5416m magas Thorung La hágónak: eldöntöttük, hogy másnap a helyiek által a világ legmagasabban tavának mondott, a térképünkön kicsit ázsiaiasan „The Biggest and Highest Lake”-nek jelölt, közel 5000m magasan található Tilicho-tó felé indulunk tovább… :)