Alig hagytuk el a várost, máris egy félig kiszáradt tómeder mellett tekertünk a széles, kisforgalmú út szélén

Csúnya felhők közeledtek…

Jó kis erdőkön hajtottunk át, és később egyik percről a másikra elállt az eső, majd pár kilométerrel később egyik méterről a másikra szárazzá vált az aszfalt előttünk. Ha pár kilivel előrébb jártunk volna, megússzuk szárazon ezt a napot. :)

Figyelmeztető táblák a verandán.. :) Megint egy jó értelemben vett “nem normális” emberrel hozott minket össze az út :)

“Üdv a bolondok házában!” :)

Reggel kolibrik látogatták a terasz oldalára akasztott etetőjüket

Most vagy a fényképezőgépünk tréfált meg minket, vagy asszinkron mozgatják a szárnyaikat ezek az apró, már-már rovatszerű madárkák…?

A kis borzos :)

Lynneel búcsúzkodáskor

A főútnál zenét raktunk a füleinkbe…

…és Zita egyből táncra is perdült :)

Amikor több tíz kilométeren ilyen egyhangú a táj, akkor jól jön egy kis muzsika motivációnak :) Vagy spanyol nyelvlecke, merthogy azokat is elkezdtük újra hallgatni, hisz közel van már Mexikó :)

Ha oldalra néztünk, ezt láttuk :) Ezen a napon szerencsénk volt az idővel

Ezeket a bitumen repedéskitöltéseket még a műholdképről is láttam, mikor azt ellenőriztem, hogy van-e itt murvaélet, vagy aszfalt van-e, vagy miből van az út? :)

Ez a környék is National Forest volt, ők ott a távolban ingyen és legálisan táboroznak a guruló házaikkal :) Éljen a természet! De azért Józsim, a tányért forgasd rá a műholdra, mert este nézni akarom a skyt a fotelból! :o

Szép volt az erdő, bár kicsit egyhangú, főleg hogy az út is nyílegyenes volt

Néha jött rajta valami bolond autós…

Vagy egy pár száz méteres lefelé! Rock N’ Roolll!!! Végre gurulunk! Mármint tekerés nélkül is… :)

Régi tűzoltóautó marketing célokra egy kemping bejáratánál

Bérelhető bukócsöves quadok

Ők két quaddal túráztak, és nagyon kedvesek voltak, kaptunk tőlük sült bacont és kontaktokat Mexikóhoz

Zita bele is ült az egyik masinába. Jól rugózott :)

Eper nevű település már csak 19km :)

Később egy nagyobb lefelét is kaptunk, majd még egy pár száz méteres fölfelét, mielőtt megérkeztünk volna Paysonba. Hosszú nap volt, 109km

Devinéknél volt ping-pong asztal, és rájöttünk, hogy bár már több mint 5 éve ismerjük egymást Zitával, de még sosem ping-pongoztunk együtt :) Ezt most jól be is pótoltuk! :)

Devinék fia iskolai project keretében lézerrel kivágta az USA államait egy falapból. Ez számunkra remek kirakósjáték volt… :)

Nem ekkor volt Amerika Zászló nap, de kitalálták, hogy ők csinálnak egyet a suliban, juszt sem akkor, amikor hivatalosan van! :D

3,78 liter tej 647 forintnak megfelelő dollárba kerül (171 forint/liter), tehát Amerikában kb. ugyanannyiba kerül a tej, mint odahaza a tejnek csúfolt fehér híg importlötty, a kérdés csak az, itt mennyivel több hormon van benne? Ja és itt Pharmacynak, vagyis patikának hívják azokat a kisebb szupermarketeket is, ahol a gyógyszerek mellett még sok más alap fogyasztási cikket is kapni… Talán még cigit meg piát is, ezt nem néztük meg. És persze Drive-Thru, mert ugye nehogy ki kelljen szállni a légkondis autóból, abba még a végén belebetegszünk! :)

Arizona a fegyvertartók állama. Erről Devinékkel beszélgettünk, ettől az egész amerikai fegyverbuzulástól őket is kirázza a frász. Ahogy mesélték, ez azért alakult ki, mert hát mindenki úgy érzi, hogy meg kell védenie magát a fegyveres őrültektől. Mert hát tele van velük a tévé, mindennapos az ilyesmi… Csak hogy a nagy számok törvénye alapján így ezen fegyverestartókból kerülnek ki a fegyveres őrültek is, akik ellen ugye védekezni kell – természetesen gépfegyverrel, puskával, pisztollyal, szamurájkarddal és hasonlókkal. A gyerekek meg néha megtalálják ezeket, és mivel tévét elég sokat néznek, tudják, hogy mi ez, és hogy a bácsik mindig a ravaszt húzzák meg a képernyőn… A gondatlan emberek meg néha töltve, élesítve hagyják otthon a fegyverüket, mert hát ki tudja, mikor kellhet épp, jobb ha rögtön kéznél van és azonnal használni tudja… És ilyenkor történnek a szörnyű balesetek. Arizonában több ember veszti életét fegyverek által, mint közúti autóbelesetben. Ami valljuk be, elég szörnyű dolog. És egy fegyverhez kvázi engedély nélkül, magyarán pszichológiai és egyéb vizsgálatok nélkül is hozzá lehet jutni. Miért jó ez? Hát mert a fegyverpiac egy óriási üzlet, ezért a fegyverlobbi olyan erős, hogy mindez évtizetek óta így van és ki tudja meddig így is marad. Nem akarok belegondolni, mi történne egy ilyen helyen mondjuk egy nagyobb gazdasági összeomlás alatt, amikor elmegy az áram egy-két hétre és kiürülnek a benzinkutak és a boltok polcai… A Mad Max amerikai film, ugye?

Ő pedig Harold, Tawn sivatagi teknőse, akit az utcán talált, és hiába kereste a gazdáit, sehol nem találta meg őket, így Harold most Tawn kertjének őre :)

“My Prehistoric Friend” – így hívja Tawn Haroldot. :) – és tényleg, nézzétek meg a lábát! :)

Tawn első este elvitt minket vacsorázni egy olasz-amerikai étterembe. Ez még csak az előétel, egy hatalmas sajtos-fokhagymás kenyér (garlic bread with cheese) :)

És a Chicago style stuffed pizza! :) Hallottunk már róla, de nem is reméltük, hogy lehet még hozzá szerencsénk. Hála Tawnnak, lett! :)

Hmmmm… :) Olyan finom volt, mint amilyennek látszik. És olyan sok is. Talán két szeletet bírtam benyomni belőle itt az étteremben.

Desszertnek a pizzakemencében frissen kisütött csokis brownnit ettünk vaniliafagyival :) Ez is finom és érdekes volt. Nem csak hogy finom ételeket ettünk ezen a helyen, hanem még remek ötletekkel is gazdagodtunk. Hiszen ezeket az ételeket mind otthon is el tudjuk készíteni. :)

Másnap reggel nagy boldogan pakolom be az óriáspizza egy szeletét a mikróba reggeli gyanánt, amikor jön Tawn, és kérdezi, hogy mit csinálok? :) – Reggelit, válaszolom, mire mondja, hogy Óóó, álljak csak le, hát elmegyünk reggelizni is egy helyre! :) A U.S. EGG nevű étterembe vitt minket, ami, bár egy mekiszerű országos láncnak tűnt elsőre, de nem az! Csak néhány ilyen étterem létezik a környéken, és ez nem az a hely, ahová minden nap reggelizni/ebédelni/vacsorázni járnak az emberek, hanem egy ilyen egyedi, izgalmas hely, ahová alkalmakkor járnak csak az emberek. Tawnnak mi jó alkalom voltunk, így ismét egy remek gasztro-élménnyel gazdagodtunk :)

A kávéhoz létezik néhány féle-fajta ízű krém…

Egy mix reggelit kértünk, mert Tawn mondta, hogy ez is bőségesen elég lesz, és igaza volt. Ennek a fele édes volt, a másik fele sós. Jobb oldalt a kerámiahajóban egy baconos-hagymás-szószos tükörtojás látható, míg bal oldalt egy pancake, amit vajjal lehetett megkenni és juhar- vagy csokisziruppal leönteni. És ez is éppolyan finom volt, vagy talán még finomabb, mint amilyennek látszik! :) Értitek már, miért van annyi túlsúlyos ember Amerikában? :)

Az éttermi alkalmazottak minimálbér alatt kapnak fizetést az USA-ban. Gyakorlatilag a borravalókból (tip) élnek, amelyet ilyen módon már bankkártyával is ki lehet fizetni nekik. A kapott borravalót étterme válogatja, hogy a minket kiszolgáló felszolgáló kapja meg, vagy megy egy közös kasszába, ahonnan szétosztják igazságosan, így az egyéb személyzet, takarítók, szakácsok is tudnak részesedni belőle. A mértékére már nem emlékszem, de azt hiszem bizonyos helyeken a 25%-ot is elvárják. Érdekes, nem?

Fali dekoriáció tojástartókból

…és egy másik :)

Megérkezett az új felfüggesztésünk! :) Köszönjük DNM!

Munkaasztalunk Tawn nappalijában. Képeslapírás, címzés, bélyegragasztás… :) Az amerikai bélyegek nem túl kreatívak és színesek, általában kerek formájúak és matricásak, ráadásul a postákon (ha egyáltalán kapni nemzetközi képeslapra megfelelő címletű bélyeget) általában csak egyfélét kapni. Elnézést ezért, nem tudtunk Nektek szép bélyegeket ragasztani!

Tawn igazi művészlélek, gyönyörű otthona van

A fürdőszoba ajtaja felett. Az ilyen dolgoktól nagyon otthonos, meleg és meghitt volt az otthona, és az ilyesmi igazából sok pénzbe sem kerül, csak egy kis idő és tehetség, illetve motiváció kérdése. De ha ez megvan, akkor valószínű maga a “munka” is egy élmény, és utána még szebb, érdekesebb, egyedibb a ház.

A vacsora nagyon finom volt és bőséges – és minden alapanyaga a bioboltok és szupermarketek mögötti szemeteskonténerekből volt

Eliék hűtője…

…és fagyasztója

Jégkrém is volt dögivel, Zita nem kis örömére :)

Zitának nagyon tetszett, hogy 3 fős kisbusz ölése volt a nappali sarkában – biztonsági övvel :)

Zita másnap olyan finom salátát csinált a nálunk lévő maradék zöldségekből és quinoaból, hogy csuda. :) …és az Eliéktől kapott joghurttal valamint fokhagymás pirítóssal együtt isteni finom volt, és valószínű nagyon egészséges is. Bár képről vega kajának tűnik, valójában nem volt az, mert egy csirkekonzerv is belekerült. :) Juhéé, azt se kell már tovább cipelni! :)

Az első biobolt mögött rögtön egy doboznyi zöldséget találtunk a konténerben. A papírdoboz is onnan van.

És a teljes zsákmány! A másfél óra alatt a plafonig pakoltuk a furgon hátulját. Amiben egyébként egy kanapé volt hosszában berakva, mint hátsóülés. Csak így fértek el, a kanapé nagy volt a nappaliba, a kisbusz ülése pedig a furgonba, magyarázták ezt a furcsa cserét, amin sokat nevettünk Zitával. :)

Az igazi jackpot a végtelen sok zöldség és gyümölcs mellett egy doboznyi péksütemény volt. :) Csokis tortaszeletek, muffinok, cheesecake-ek… Hmmm :) Sok finomság volt.

…és ahogy az sokszor lenni szokott, most is találtunk virágokat! :o

Több cipó kenyér, eper és rengeteg zöldség… De még csak nagyon sérültek vagy rohadtak sem voltak

Eliék házilag készített vízálló bringástáskája, festékesdobozból és anyagdarabokból, valamint pár csavarból, alátétből és egy aluminium kampóból összerakva

Mindenkinek volt ilyen, nagyon kreatív kis csapattal hozott össze minket az út :)

Hazafelé menet a nekünk ajándokozott holmikkal Zita csomagtartóján :) Marcinék örültek a sok banánnak, és egyéb finomságnak, nem zavarta őket, hogy a kukákból vannak, sőt igazából motiválta őket a zsákmányunk arra, hogy ők is kipróbálják egyszer a dumpsterdivingot – Itt USA-ban van is miért, arányaiban valószínű itt dobják ki a világon a legtöbb élelmiszert.

Azért a boltba is el kellett mennünk, Zita útközben fotózta ezt a szurikátát, tele volt velük a környék…

Este gombapörit készítettünk Marcinéknak, a zsákmányolt és vett élelmiszerekből, sok zöldséggel és rizzsel – Na ez már full vega kaja volt, nem szándékosan, de így sikerült. És nagyon finom volt! :)

A vacsorát helyben készített sörrel öblítettük le, a képen már Marcinék egyik nagy cimborája látható, amint egyedi módon tölti ki a sört a sörfőzde által kiadott, visszaváltható, 1 gallonos üvegből. A sörfőzdében egyébként Marcin részesedést vásárolt, így féláron kapja a sört, és ha valóban sikerült a tervnek megfelelően terjeszkednie a sörfőzdének (ami várható, mert errefelé nagyon felfutóban vannak ezek a pici, helyi sörfőzdék a nagy sörgyárakkal szemben), akkor még bevétele is lesz a dologból. De ha nem, még akkor is megéri a dolog, ha elég sok sört isznak… :)

Marcinék is nagy Catan rajongók, megtaláltuk a társasjátékot és néhány kiegészítőjét a nappalijukban, és amikor rákérdeztünk, örömmel benne voltak egy partiban. A 6 fős kiegészítővel játszottunk hatan, Marcin nyerte meg a játékot.

A játék közben felmerült az ötlet, hogy másnap mi is menjünk Marcinékkal sziklát mászni. Ők minden hétvégén mennek és nagy lelkesen hívtak minket. Mivel mi még sosem másztunk sziklát, és nagyon hívtak, végül igent mondtunk, hiszen ki tudja, adódik-e ilyen lehetőség még egyszer az életben. Arizona legmagasabb hegyének oldalában, egy 45 perces gyalogtúra után megérkeztünk a sziklák aljához.

Nem mászott mindenki egyszerre, a mászás megterhelő, hirtelen kell nagy erőket kifejteni, amiben elfárad az ember – ilyenkor jó csak nézni a másikat, ahogy küzd fölfelé a sziklán

Azt mondták, odáig majd mi is fel tudunk mászni… Aha, persze! :)

Zita nekirugaszkodik! Bátran nekiindult, mikor én még teljesen meg voltam szeppenve, hogy most akkor tényleg sziklát mászunk? Természetesen Marcin előtte felmászott és elhelyezte a kötelet, így végig nagy biztonságban voltunk, ha kicsúsztunk azonnal megfogtak minket és egy métert sem estünk.

Marcin vigyázott ránk, biztatott és tanított minket. Persze olyanokat mondott, hogy csak pislogtunk. Elsőre lehetetlennek tűnő helyekre kellett fel- és átlépnünk, vagy apró peremekben megkapaszkodni… Persze amikor néha sikerült, akkor kiderült, hogy igaza volt és nem is volt olyan lehetetlen a javasolt lépést – csak annak tűnt, nekünk, kezdők számára.

…ééés második próbálkozásra valóban feljutott odáig Zita, ameddig mondták, hogy felfog! :) Nagyon ügyes volt, kezdetben jobban, magasabbra mászott, mint én.

Aztán jöttem én… De ez a szakasz elsőre rajtam is kifogott

“Oké, feljutottam, de most hogyan tovább?” :)

Innen talán jobban látszik, meddig sikerült felmásznia

…éés nekem is sikerült! :) Brutál nehéz volt, azt hittem leszakad a karom, és lábbal is hatalmasat kellett lépni.

Én eddig jutottam, az a hasadékba kézfejet beszorítós és úgy kapaszkodós rész már végképp kifogott rajtam, ekkor már kezeim, karjaim, lábaim mind remegtek a megeröltetéstől… :)

A szomszéd falon egy női csoport nagyon komolyan nyomta

Átmentünk egy másik részhez, ahol Zitának egy könnyebb, rövidebb sziklán sikerült felmászni a kiszögellt rész legtetejéig – Nagy volt a sikerélmény, mert nekünk, abszolút kezdőknek még ez is nagy kihívás volt! :)

Néhol akkorákat kellett terpeszteni, hogy azt hittem el sem ér odáig a lábam…

Ez azt hiszem nem egy idális sziklamászó testtartás, a fenekem és vele így a súlypontom is túlságosan távolt van a sziklától :)

Nekem is sikerült, bár a közepén egy résznél, azt hittem, nem győzöm erővel. A sziklamászás nagyon más, mint a bringatúra, utóbbinál az erődet egész napra szépen be kell osztani, míg itt egy lépésnél vagy kapaszkodásnál hirtelen minden erődet oda kell tenni. Persze az is lehet, hogy mi csak egyszerűen borzasztó gyengék voltunk, és ezért éreztük így, mert mintha Marcin mesélt volna olyat, hogy itt is azon múlik minden, hogyan osztod be az erődet az egész falra, és hogyan tartod meg magad minél könnyebben két nehéz lépés közötti pihenőben. Szóval ide technika kell!

Ami Marcinnak volt egy kevés… :)

Sziklamászás közben meg tud fájdulni az ember nyaka… :) Mert annyit néz fölfelé a többiekre a sziklán.. Ez ellen Zita inkább lefeküdt a földre és kényelembe helyezte magát. :)

Marcin haverja nagyon durván nyomta

Enyhén visszahajló falakon is felkapaszkodott…

Marcin Cliffhangert játszik :)

A sziklamászók jegygyűrűje hajlékony, így nem törik szét és nem sért meg sziklamászás közben :)

Ezeket a kütyüket a hasadékokba beleszorítva lehet biztosításra használni

Így néz ki egy mászócipő – jól tapad a talpa a sziklán és az orrával kis peremekben is meg lehet kapaszkodni

Kifelé menet a városból kereszteztük a 66-os utat.

A város szélén Eli egyik lakótársával futottunk össze

Így akció közben is megcsodálhattuk a festékesvödrögkből készített bringástáskákat. :)

Reggel még sötétben keltünk, és velünk a szeretetéhes pupikutya is – egyből el is kezdett körbeugrálni minket… Ahogy sejtettük, induláskor követett minket ki az országútra. Zita visszavitte és betette egy pickup platójára, de onnan is kiszökött és újra utánunk eredt. Én kicsit türelmetlen voltam, mert már pirkadt, és a kutya miatt nem tudtunk időben elindulni. Zita ismét visszatekert a kutyával, és próbálta felébreszteni (hajnali 6-kor…) a házigazdáinkat, de nem nyitottak ajtót. Póráz nem volt a kutyán, se nyakörv, ezért Zita a ház mellett az udvaron betette a pupikutyát egy feje tetejére állított lyukacsos műanyag doboz alá, amire rátett egy rozsdás vasalót. Ez közel sem volt ideális megoldás, de mivel félő volt, hogy a kutya megint egy másodperc alatt kiszabadul és megint utánunk fut, ezen nem gondolkoztunk, hanem tekertünk gyorsan elfelé. Szegény Zitát ez az egész nagyon megviselte, nagyon megsajnálta az állatot és nagyon sajnálta, hogy így bánt vele, és hogy nem tudta vele megértetni, hogy ezt az elsőre kegyetlennek tűnő dolgot érte és nem ellene tette. Egész nap kérdezgetett, hogy ugye nem lesz baja a kutyának, és ugye jó dolga lesz majd az új gazdáinál? Utóbbit nem tudom, de az biztos, hogy ezzel nem ártottunk a kutyának, életrevaló kis eb volt, és hangos is tudott lenni, biztos, hogy perceken belül kiszabadult (de ezt már nem várhattuk meg, hiszen akkor ismét utánunk eredt volna az országútra, ahol ha lerázzuk, ki tudja, hogy visszatalált volna-e, arról nem is beszélve, hogy az autók veszélyeztették volna), valószínű egyszerűen lelökte magáról az amúgy üreges rekeszt, vagy kiásta magát, de legrosszabb eset is csak az lehet, hogy addig hangoskodott (és ezt már tette akkor is, amíg ott voltunk), amíg ki nem jöttek kiszabadítani a házból. – Már sajnálom, hogy türelmetlen voltam ezen a reggelen, mert Zitát megviselte az eset, 100 kilométerrel később, a nap végén, amikor letette magáról a biciklizés terhét, ki is jött rajta és elsírta magát, leginkább azért, mert ilyen módon kellett otthagynunk ezt a szeretetéhes kis lényt és nem tudtuk – még most se tudjuk – mi lett vele. :(

Navajo szuveníresbódék – hajnalban még üresen, de azért az OPEN molinó 0-24 kint van :)

Szemben a kanyon túloldalán, arra a sziklaperemre, aminek az aljában előző nap végigszáguldottunk, már süt a nap

Hála az út mellett magasodó sziklaperemnek, az első néhány órát végig árnyékban tekerhettük – ami nagyon jó volt, mert itt aztán tud hőség lenni…

Már napon :) de korán reggel még elviselhető volt, még ezen a fölfelén is

Egy templomnál ért véget az emelkedő első, meredekebb szakasza, ha jól emlékszem 400 métert másztunk fel idáig

Ez a templom egyébként egy mormon templom volt, de mivel délelőtt nincs egyik nap se szertartás, a kapu zárva volt és sehol se volt egy lélek. Így csak egy fa árnyékában ültünk le a földre pihenni és enni

Az előző napi Navajo szuveníresektől tanult Navajo szavaink :)

Ekkor még nem tudtuk, mi ez, csak sejtettük, hogy köze van a Navajo indiánokhoz…

Történt egy kis bibi a kerékpárommal. Amikor legutóbb cseréltem a gyorskötözőket a láncvezető csövön, egyik oldalt nem tettem alájuk gumitömlő darabot, így az egyik gyorskötöző leesett a végéről, és – én sem értem hogy hogyan -, de ez lett a vége, eltört az a fémdarab, ami ezt a csövet tartja. Végül gyorsan megoldottuk a dolgot, a patentszemet a láncon megkeresve szétbontottam azt és lehúztam róla a szabadon mozgó, letört darabot. Azóta is a táskámban van, és arra vár, hogy egy heggesztőmester visszaragassza a letört darabot… :) Amíg szereltünk az út szélén egyébként megállt egy lakóautós család és megkérdezték, hogy segíthetnek-e, elvigyenek-e, de két üveg víz kivételével mindenre nemet mondtunk. Jólesett a figyelmességük és a segítőkészségük. Na meg a hideg víz is az ekkora már ismét forró sivatagban.

A terep a templom óta egyébként már csak enyhén emelkedett – Akár 15-el is tudtunk rajta hajtani.

5930 láb magasan, felértünk a hágóba! :)

Lefelé is csak enyhén lejtett ezért tekernünk is kellett… De azért még így is nagy királyság volt így suhanni több tíz kilométeren keresztül.

A Gap nevű helyen megálltunk ebédelni és pihenni. Itt egy benzinkút volt csak és két bolt, meg valami településféle. A benzinkútnál semmiféle pihenőhely nem volt (mindenki maradjon csak ülve a légkondicionált autójában…), ezért az épület mögötti közösségi ház parkolójának sarkában, egy fa alatt találtunk menedéket a nap elől. Miután megfőztük és megettük az ebédünket, elnyújtóztunk pár percre.

Majd újra útra keltünk

Az út egy darabig tovább lejtett, és közben érdekes képződményeket láttunk

Zitának nagyon tetszettek ezek a réteges színek

Itt már letértünk a főútról kelet felé, Tuba City irányába. Ezen az utolsó, talán 20km-es szakaszon két nagy emelkedő volt, egy 50 méteres az elején és egy 100 méteres közvetlen a város előtt

De még mielőtt a második emelkedő aljába odaértünk volna, nagyon furcsa, kézzel festett táblákra lettünk figyelmesek, amelyek azt mondták, hogy “Dinosaur Tracks”, vagyis dinó nyomok! …és egy balra nyíl. Mikor közelebb értünk, láttuk hogy bár murvás úton, de nincs 100m kitérő a dolog, ezért bevállaltuk. Egy kősivatag közepén néhány Navajo szuveníresbódét találtunk, és egy nagy tábla azt hirdette, hogy ingyenes a parkolás. Na jó, akkor letámasztjuk a bringákat és megnézzük mi ez. Egy Navajo fickó persze egyből mellettünk termett…

Kettőt sem kellett lépnünk, máris egy lapos, agyagos területen találtuk magunkat, ami tele volt nagy három ujjú lábnyomokkal. És mi már ezeken álltunk, sőt emberünk vizet locsolt némelyikbe, amit végképp nem értettünk… Kérdeztük, miért teszi? – Hát hogy a fotón jobban látszódjanak a dinó lábnyomok? Micsoda? És hogy van az, hogy mi csak úgy mászkálhatunk ezeken? Igaziak ezek? – Kérdeztem meg egyenesen. A válasz az volt, hogy igen, ezek 150 millió éves velociraptor lábnyomok.

Közben az egyik bódé oldalán egy dinó rajzot fedeztem fel, olyat ami amúgy nem illik ide az USA-ba, inkább Ázsiába vagy valami hasonló helyre – itt mondjuk elmenne ha láthatóan egy gyerekrajz lenne, de ez valami reklámféle akart lenni

Aztán ennél a táblánál végképp gyanús lett minden, és mondtuk, hogy köszönjük szépen a vezetést, de sajnos nincs sok pénzünk és nem tudunk fizetni az idegenvezetésért. Erre a fickó morcos lett (kb. 1 perce se foglalkozott velünk…) egyből visszasétált a bodéjához, és közben hangosan mormogta, hogy “Hááhh, nincs pénzük…” – Nekem azért volt gyanús az egész, mert az én meglátásom szerint, ha ezek tényleg igaziak lennének, akkor itt már rég egy Dinosaur Track Visitor Centernek kéne lennie, esetleg vidámparkkal meg miegymással, de minimum egy múzeumszerű bemutatótárlat üveglapokkal, gyorséttermekkel, stb… Később meggoogliztam mikor legközelebb lehetőségem nyílt rá, és azt találtam, hogy a dolog igazi. Legalábbis ezt írják több helyen is, persze ez még nem jelenti azt, hogy valóban az. De ha mégis, akkor csak azt tudom elképzelni, hogy ez itt valami Navajo terület, és ezért nem engedik a Navajok, hogy itt ilyen épüljön, hanem maguk próbálnak meg a dologból profitálni – a maguk módján.

Erre állítólag még több van, csak ki kell ásni őket…

A szuvenírgyártók is alkalmazkodtak a helyi témához… :)

Már megint ezek a kör alapú apró házak… Mi lehet ez? Utána kell majd járnunk. – Útban Tuba City felé, az utolsó emelkedő előtt.

A Navajok olyan fura nyelvet beszélnek, hogy a 2. világháborúban az ő nyelvükön kommunikáltak a rádiókon hogy a japánok ne tudják kitalálni, miről beszélnek – nem is sikerült nekik, lövésük sem volt, miről van szó, mert a Navajok ráadásul révuszokban beszéltek, anyahajó helyett szarvast mondtak, bázis helyett forrást, stb…

Azt hiszem elfelejtettem megírni, de San Franciscoba a bankkártyák mellett érkeztek a csomagban új zászlók is – a régiek már nagyon kopottak voltak… :)

Este a kempingben a sátorállítás előtt mennék a WC-re, amikor látom, hogy az ajtón van egy nyílás egy kártyának. Kiabálok vissza Zitának, hogy “Te, kaptunk a recepción belépőkártyákat a mosdókhoz?!” – Mire bentről, a WC-ről kiszól egy férfihang így magyarul: “Egy pillanat!” :o Egy Vancouveri-tatai 6 fős családdal sikerült összefutnunk, akik sok év után most tudtak összehozni egymással egy találkát, és lakókocsival utazzák körbe pár hét alatt Amerika ezen vidékeit. Nagy volt az öröm, este és reggel is nagyokat beszélgettünk, na és kaptunk tőlük nagyon finom házi paprikás kolbászos szendvicseket, amiket azon nyomban fel is faltunk. :) Sőt, egy apró csomagot is haza tudtunk juttatni általuk, aminek én azért örültem nagyon, mert nem csak egy kis holttehertől szabadultunk így meg, hanem két apró ajándékot is sikerült egy-egy kísérőlevéllel hazaküldenem, de erről most nem is írok többet, mert még az is előfordulhat, hogy a címzettek is olvassák, és igazából a meglepetés és gesztusértéke a nagy ezeknek az ajándékoknak. :) Köszönjük a társaságotokat, a finom falatokat és a segítséget, egy élmény volt találkozni Veletek! :)

Másnap reggel a kempingből kikecmeregve az első dolog volt, amit megpillantottunk a szemközti múzeum oldalában, az ez az épület volt. És végre azt is megtudtuk, hogy az ilyen tradícionális Navajo otthonokat Hogannak hívják.

Bent kellemes hűvös volt – Odakint hőség

A múzeumépület maga is egy Hogan

A múzeum egyetlen alkalmazottja (a mellette lévő közel ugyanakkora szuvenírboltot leszámítva) ez a férfi volt, aki mellékállásban, amikor nem a vendégekkel foglalkozott, egy tradícionális navajo esküvői kosarat készített a recepciós pult mögött

A kosár és a mintájának a jelentése

A múzeum belülről

Imaének babáknak

Az idők folyamán kialakult különböző típusú hoganek makettjei (lent) és egy sweathole (hátul), egy “Izzadólyuk” – Ennek belsejébe tűzben felforrósított köveket hordtak és spirituális (és valószínű praktikus okok miatt is) célból beültek izzadni 15 percre, aztán pedig földdel kenték be az összeizzadt testüket. Mindezt vadászat előtt, így nem volt talán többé annyira ember szaguk, mint előtte..?

Nakai – Akik csavarognak

Egy Hogant a műzeum közepén is felépítettek – A kijárat mindig kelet felé néz, ahogy ebben az esetben is

Tábla a múzeum bejáratánál – Rajta a magyar “Szia!” is! :)

…és a kijáratnál Eszterbe botlottunk, egy magyar túrakerékpáros hölgybe! :) Ez nem volt teljesen véletlen, de azért lévén egyikünknek sem volt már térereje több száz kilométer óta, némi szerencse is kellett hozzá. :) Eszter észak felé haladt, mi pedig dél felé, és 4-5 napja tudtunk utoljára beszélni, azóta ő is és mi is csak itt a városban találtunk wifit. Eszter és Zita a képen főznek, méghozzá egy nagyon komfortos, kitolható oldalú lakóautóban. Ennek az a története, hogy Eszter szintén mormon, akár csak Nathanék, és a közeli mormon templom mögött a parókia mellett, egy ilyen célre fenntartott lakóautóban kapott szállást. …és egy bemutatkozás és egy kérdés után mi is. :) Ami azért elég nagy jófejség volt tőlük, lévén mi nem is vagyunk mormonok, csak Eszter újonnan megismert barátai :)

A vacsoránk csirkepörkölt volt, finomat főztek a lányok :)

A pöriből a vendéglátónk is kapott :)

Eszter iPad-et használ utazó irodának, amelyet nekünk is megmutatott és a rajta lévő Dots nevű játék azonnal függőséget alakított ki mindkettőnknél :) 428 pont a rekordom, de azóta már sikerült leszoknom róla, legalább egy hete nem játszottam! (az pedig egy rejtély, hogy miért nem használjuk a jobb felső sarkot a játékban – ahogy az a képernyő zsírfoltjaiból jól látszik)

Na ez egy másik rejtély, segítsetek megfejteni nekünk! Én eddig úgy tudtam, hogy kalória= energia és ebből tudunk biciklizni. Na most ez a kis doboz itóka azt mondja, hogy 5 órára elegendő energiát ad (5 óra légkondicionált helyiségben történő alváshoz, hogy 100km bringázáshoz sivatagi hőségben végig felfelé 50kg-os rekukkal? :D), de ugyanakkor nincs benne cukor és kalória is összesen csak négy egység. Én tudok rosszul valamit, vagy egyszerűen kamu, amit ráírtak?

Reggeli a kényelmes lakókocsinkban

Így nézett ki kívülről

A püspök és gyermekei

Csoportkép :)

Eszterrel együtt gurultunk le azon a kegyetlen emelkedőn, ami két nappal ezelőtt megszivatott minket. A 100 méter emelkedő a városba jövet egy forró kanyonban volt, ahol állt a levegő. Aztán amikor azt hittük, hogy már felértünk, még egy hosszú, egyenes, árnyékmentes utcán is fel kellett tekernünk. De legalább kifelé menet lejtett! :)

Mivel a következő szakaszon rengeteg fölfelé lett volna és az időjárás maradt ugyanaz a forró, száraz őrület, ami eddig volt ezeken az “alacsonyabb” területeken, ezért stoppolni kezdtünk, meg se próbáltuk ezt a szakaszt bringázni, az egyrészt kegyetlen lett volna, másrészt hajnalok hajnalán kellett volna indulnunk, de azt már lekéstük. A harmadik pickupos, akit Zita megkérdezett, egy nagyon kedves navajo bácsi volt, elfelejtettük a nevét, pedig még a kormányon lévő márkajelzésbe is oda volt vésve egy szívecske mellé. :) Ez a kép már a kocsiból készült, ahogy haladtunk fölfelé, és zöldült a táj, a szívünk is nagyot enyhült, mert bár szép volt, de ez a sivatagi szakasz kezdett kicsit nyomasztóan forró lenni.

Jótevőnk sok érdekeset mesélt az úton, többek között azt is, hogy a nagymamája 103 évig élt – persze egyből megkérdeztük, hogy mi lehetett ennek a titka, mire a hunzákéhoz kísértetiesen hasonló választ kaptunk: egész életében sokat dolgozott, csak a család által termelt ételeket ette, és mindig szoros, szorgos közösségben élt a családjával és a törzsével, akik nagyon szerették egymást és nagyon odafigyeltek egymásra.

Mikor lepakoltunk, a biciklit is megszemlélték :)

Nem vittek el minket egészen Flagstaffig, csak egy pontig, ahonnan “már végig lejt”, persze ez nem így volt, hullámzott a táj, de ez nem zavart minket, 25 kilométert sem kellett megtennünk a gyönyörű zöldben, aminek nagyon örültünk. :)

Közben egész házakat láttunk elszáguldani az úton… :)

Sok árnyékot kaptunk a felhők által, a végén már attól kellett félnünk, hogy talán meg is ázunk.

Reggel a napfelkelte előtt keltünk, és mire megérkeztek az első igazi fények, már a bicikliken voltunk.

Kihajtottunk a bekötőúton a nagy hosszú rétre, amin az országút is haladt.

Ilyen víztározók mellett tekertünk el…

Ezen a gyönyörű úton, ami gyakorlatileg szinte teljes egészében csak a miénk volt. Ilyen kora reggeli órában még mindenki szunyált, nem volt forgalom.

Nagy királyság volt így tekerni, élveztük is nagyon, és örültünk, hogy ilyen hamar megkezdtük ezt a hosszú napot.

A kemping, ami jövet tele volt. De nem is baj, ez így volt jó, nagyon jól éreztük magunkat az erdőben.

A terep hullámzott egy kicsit, kék rétszakasz között néha meg kellett mászni egy rövidebb emelkedőt, aztán megint jöhetett a lapos, hosszú rész

Találkoztunk egy másik bringással is, Kanadából indult, ha jól emlékszem.

Volt nála térkép, ami nagyon jól jött, mert így legalább megtudtuk a helyneveket, amelyek felé tartunk. Valamikor a délután folyamán terveztünk leérni erre a környékre, hogy északról megkerüljük a Grand Kanyont a Marble Canyon nevű helyen (jobb felső sarok) hogy valahol azután tábort verjünk.

Az előző fölfelé egy másik szögből :)

…és itt vagyunk a következő réten, kezdődhet a következő száguldás!

Az egyik hosszabb emelkedő tetején felértünk egy lapos gerincre, ahol több kilométer hosszann ki volt égve az erdő. Ezt is érdekes volt látni.

A terep folyamatosan hullámzott kicsit, és ezeket a rövid, de olykor meredek dombokat olykor megpróbáltam lendületből megtekerni. Csak azt nem vettem figyelembe, hogy még mindig 2500m-el a tengerszint felett vagyunk. Az egyiken annyira meghajtottam magam, hogy mire felértem, azt hittem, kiköpöm a tüdőm, szó szerint kapkodni kellett a levegőt, és úgy éreztem, hogy hiába zihálok, nem bírok elég levegőt venni. Persze aztán csak nem fulladtam meg és pár másodperccel később már jobb volt. Zita nem próbálkozott ilyen bolondságokkal, hagyta hogy elfogyjon a lendülete és szépen feljött mögöttem türelmesen az emelkedőn. Én pedig megvártam, és konstatáltam magamban, hogy sok értelme volt rohannom. :)

A táj újra erdős lett a Jacob’s Lake közelében, de most már eltűntek a rétek.

Egész Jacob’s Lakeig gyönyörű volt az egész út, még bizonyos fokig a kiégett erdő is.

A Jakob’s Lakei elágazásnál begurultunk a Visitor Center melletti árnyékos, pados részre ebédelni, és az épületbe is bementünk. Bent a fickó nagyon rendes volt, a kérdésemre, hogy hol tudom bedugni az egyik kütyümet tölteni, azt válaszolta, hogy adjam neki oda, majd ő bedugja hátul egy konnektorba. Így fel tudtam tölteni a netbookot, arra az esetre, ha maradna erőm a nap végére naplót írni. Ez jó érzés volt. Odabent pedig egy dombornyomott térkép is volt, amin nagyszerűen látszott az ezen a napon megtett (sárga szaggatott bal lent) és a még tervezett útvonalunk (piros vonal jobbra a kanyonhídig és picit tovább a túloldalán). Durva terep, meg kell hagyni, ilyet én is építettem otthon vízből meg homokból anno a homokozóban, csak kicsit kisebben. :) …és most itt vagyunk, az igazi, naaagy Grand Kanyonnál! :)

…és ebédet főzünk, mert magától nem gurul a bicikli, még akkor se, ha ezen a napon amúgy sok lefelénk volt

Már csak össze kell keverni és ráborítani a másik lábosban kifőtt tésztát

Mikor már pakolni készültünk, odajött hozzánk Raz, egy nagyon kedves pakisztáni fickó, akivel nagyon érdekes volt beszélgetni. Most volt túl a sokadik válásán, valahogy úgy mondta, hogy itt Amerikában el van cseszve a társadalom, nem csak a megunt termékeket, hanem egymást is eldobálják az emberek. Ő most emiatt kicsit kivan, ezért eljött ide, hogy a természetben legyen. Amikor pedig a szülőhazájáról kezdett beszélni, még ennél is sokkal szomorúbb lett, elmesélte, hogy nagyon szereti a hazáját, de sajnos szörnyű dolgok történnek odahaza, Pakisztánban egyszer kitalálták, hogy hadsereg kell, mert különben le fogja rohanni őket India. Lett is hadsereg, ám az akkorára nőtt, hogy mostanra gyakorlatilag átvette a hatalmas, és hát nem éppen megfelelően kormányoznak, szörnyű ami ott van. Miközben ezt mesélte, látszott, hogy tényleg nagyon szereti a hazáját és szinte a szíve megszakad érte, már látszódtak a könnyek a szeme sarkában, ahogy mesélt. Együttéreztünk vele, mert hát tényleg láttuk egy szeletét a csodaszép országánák és a pakisztániak igazán a szívünkbe lopták magukat. Ezt elmondtuk neki is, és azt is, hogy ezt egyszer a tévében is elmondtuk, le is írtuk párszor cikkekben és a blogon, és még sok-sok embernek személyesen is elmeséltük. Ezzel sem sikerült sok örömöt csalni az arcára, de azért az együttérzésünknek valószínűleg örült. Még integettünk is neki, mikor kikanyarodott a parkolóból, mire odagurult még hozzánk, és átnyújtotta a névjegykártyáját, és egy 20 dollárost. Mi utóbbi miatt ellenkezdtünk, de végül hiába, azt mondta, ne aggódjunk ezen, ez csak pénz, szívesen adja, és különben is, ha pénzre van szükségünk, csak jöjjünk Amerikába, itt lehet pénzt csinálni, legalább azt lehet, ha más sok jót nem – búcsúzott el tőlünk keserédesen.

A Jacob’s Lake után még egy kicsit erdőben mentünk, még pár kilométert hullámzott a táj, aztán…

Aztán elindultunk lefelé a forró sivatagba!

Magunkalatt láttuk az országutunk folytatását, ahogy kigyóként kanyarog a végtelen tágas semmibe

Egy parkolóban megálltunk szusszanni a nagy lefelé száguldásra, és megnézni a kilátást

Majd keresztülsuhantunk a kígyón

…és leértünk a nagy lapályra!

E szakasz szépségéhez kétségtelenül az is hozzátett, hogy néhány lankás részt kivéve végig enyhén lejtett egészen a kanyon fölötti hídig

Óóó, ezt a képet meg akartam picit vágni, mielőtt lekicsinyítem e bejegyzéshez. Na most már mindegy, ezért nem keresem elő újra az eredetit, majd talán a 2015-ös 360°bringa falinaptárhoz… :)

Megálltunk egy kiállónál, ahol a naptól már jócskán kifakult információs táblák azt mesélték nekünk, hogy innen indul a Honeymoon Trail, vagyis a Nászút-ösvény. :) Oké, mi már rajta vagyunk egy ideje! :)

Elképesztő szép volt az ég ezen a napon

A már említett lankás rész… Persze nem volt vészes, a nagy hőség ellenére sem. Merthát amióta leértünk ide ebbe a sivatagba, a hőmérséklet is megugrott kissé az erdőhöz képest

Néha kilátszódott a Grand Kanyon ezen felsőbb szakaszának egy-egy része

Az út bal oldalán a Rim, vagyis a perem – mindig nagyszerű tájképet biztosított :)

Mivel se éhesek, se szomjasak, se nyűgösek, se különösebben fáradtak nem voltunk, a bringázás ezen az úton tényleg akkora nagy élmény volt, mint ahogy azt ez a kép sugallja. Ez nincs mindig így, de most így volt! :)

Közeledünk a Dwellers Cliff nevű helyhez, már látszanak a házak a távolban

Itt szusszantunk egyet, mert hát hiába a enyhe lefelé, azért tekerni azt kellett és a hőség is kivett belőlünk

Talán egy kilométert sem haladtunk a Dwellers Cliff állomása után, mikor az út bal oldalán furcsa sziglaalakzatok sokaságára lettünk figyelmesek. Egy fickó még szuveníreket is árult mellettük, ebből is látszott, hogy itt valami látnivaló van. Egyes sziklák alá apró kabinokat építettek, úgy hogy a visszahajló szikla biztosította(? :o) hozzájuk a tetőt

Több ilyen szikla is volt, de nem mindegyik alá építettek házat

Az egyik nagyobb szikla köré egy egész komoly ház volt építve. Persze már romokban hevert

Az előző kép más szögből

“Induljunk már!” :)

Egy-egy mellék-kanyon egészen az út széléig nyúlt, és be lehetett látni az aljukra

Irány tovább!

A táj nem gyengült egy fikarcnyit sem, sőt…

A Marble Canyon egy nagyon apró helyiség volt, egy-két bolttal, étteremmel, egy benzinkúttal, egy hotellel és egy repülőtérrel. Utóbbinak a kifutópályáján nem volt aszfalt, de sorra szálltak le a kis gépek, hozták a turistákat. Akik kicsöppenve a vadonba annyira nem találták magukat, hogy még minket is megkérdeztek, merre van az arra (a benzinkútnál voltak emberek, náluk lehetett bejelentkezni a szállóba) – mi pedig egy mosoda-zuhanyzó-WC szolgáltatásokat nyújtó egység mosodájában találtunk egy ingyenesen használható légkondicionált helyiséget, ide ültünk be enni és vettünk két 1 dolláros hideg üdítőt is, hogy valami lónyállal leöblíthessük az út porát a torkunkon. Fantasztikus szakaszt tudtunk a hátunk mögött, és ezt ünnepeltük meg ezekkel az “Arizona” márkajelzésű üdítőkkel

A Kanyon a hídról – itt már jóval kisebb, mint ott, ahol a turisták zöme látja

Elnéztem az időt egy órával, így már alig volt hátra valami a napból a sötétedésig

Arra is gondoltunk, hogy a Navajok által felállított, napközben szuvenírek árulására használt bodékban alszunk

Mert egyre közeledett a naplemente… Ezek a sziklák nappal is vörösek, de talán nem ennyire, most a lemenő nap fénye festette őket ilyen élénkre

Végül az első szembejövő Navajo telepre kanyarodtunk le, itt koszos udvarokat, és rendetlen házakat találtunk, ráadásul a legtöbbjükben nem volt senki. Végül az egyik háznál zörgött a légkondi és bentről fények szűrődtek ki – itt találtunk embereket, akik nagyon kedvesek voltak, és megengedték, hogy a szomszéd háznál (ami egyébként a hölgy anyukájáé, aki ekkor nem volt otthon) sátrazhatunk. Mivel itt is tele volt minden azzal a szúrós bizével, egy autóroncsokkal teli betonplaccot sepertün fel a mama kertjében, és oda állítottuk fel a sátrunk hálófülkéjét, amiben így már fel mertük fújni a matracainkkat. A Navajo családhoz (ahová talán nem tartozik bele a férfi, mert ő egy “sápadtarcú” kaukázusi fajta volt, de szintén nagyon kedves) ezen a napon csapódott oda egy kiskutya, akit elmondásuk szerint kitettek, és magára hagytak. Ez a kutya egy eszméletlen szeretetéhes dög volt, Zita meg is szeretgette, aminek a vége az lett, hogy a sátorunk oldalához bújva aludt, még sokáig nyöszörögve további szeretetért.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

26482km-t kellett bicikliznünk, hogy megérkezzünk a táblához! :) Végre, megértettük, Bison=Bölény, Buffalo=Bivaly! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához