Viszlát Tbilisi!

Tbilisiből egy vasárnap indultunk tovább, az volt aznapi célunk, hogy még aznap elérjük a térképen tőlünk 70km-re jelölt Örményországot, és az éjszakát már ott töltsük. A délelőtt eléggé elúszott, és ha már így történt, bementünk egy 10 órai angol nyelvű misére a templomba, amit én kb. a felénél meg is bántam, mert csak Zita miatt mentem be a templomba, álmosan, éhgyomorral ott ülni, állni a templomban, nézni ki a fejemből, na ez annyira nem volt finom. Zita is szédelgett már a végére, úgyhogy azonnal szaladtunk „reggelizni”, miután véget ért. Ezután viszont igazán összekaptuk magunkat és gyorsan összerámoltunk, hamar kint voltak a bringák felmálházva az udvaron. Artúrt, az őrült papunkat sikerült még elkapnunk indulás előtt, így készítettünk vele pár fotót, illetve megköszöntünk neki mindent.

Hegyeken, dombokon

Gyorsan a folyó mellett találtuk magunkat, ahol még fényképeztünk párat a Metekhi hídnál, aztán szépen kicsorogtunk Tbilisiből dél felé. Ahogy kiértünk, már elkezdődött egy hosszú, de nem túl meredek kaptató, aminek a végén pár perc alatt lezúdultunk egy kisebb völgybe. Ennek hamar a túloldalára értünk, ahol egy meredek emelkedőn másztuk vissza azt a szintet, amit az előbb leadtunk.

Érdekes módon ez a fölfelé nem esett nehezünkre, mert bár jóval meredekebb volt, mint az előző, mégsem volt nehezebb, valahogy nem érdekelt minket, hogy csak 6km/h-val haladtunk fölfelé, megelégedtünk ezzel, és szépen, lassan és főleg könnyedén felkúsztunk a völgy oldalában. Zita éppúgy élvezte, mint én. Érdekes, hogy amikor ilyen van, akkor egyszerre tör ránk. Fent az emelkedő tetején azt beszéltük, hogy milyen érdekes, hogy élveztük, és hogy mindketten élveztük a kaptatót.

Erről az útszakaszról egyébként a kilátás sem volt akármilyen, balra egy lapos völgyben egy tavat láttunk az útról. Újabb nagy gurulás következett, de ezúttal már jóval, hosszabb, elnyújtottabb. Beszáguldottunk egy városba, ahol úgy terveztük, hogy elköltjük az utolsó Lárijainkat, de a táblák megtréfáltak minket az első körforgalomnál. Egy elkerülő útra kerültünk, ami egyébként rövidebb volt és gyorsabb, de épp most nekünk nem ez volt a célunk. Persze sejtettük, hogy nem ez volt az utolsó lehetőség Grúziában pénzt költeni, ezért nagy kétségbe nem estünk. Viszont a táj végre kilaposodott, és a kilátás sem volt akármilyen. Nagyon élveztük a kilátást a guruló fotelekből. Jobbra a hegyek felett nagyon durván fekete fellegek gyülekeztek, látszott, hogy ott leszakadt az ég, nem is kicsit.

Artúr és Ando Örményországból

Találtunk egy benzinkutat egy vendéglővel, ennek a terasza alatt álltunk meg pihenni. Épphogy leszálltunk a bringákról, két örmény férfi megszólított minket, és a vége az lett, hogy leültünk Artúr és Ando mellé az asztalukhoz. Mindenre meg akartak hívni minket, de persze hosszasan magyarázni kellett, hogy az én gyomrom nincsen most jól, és csak ezt az étcsokit és kétszersültet ehetem, amit magammal hoztam. Végül megértették ezt és ehettem, amim van. Zita azért egy kávét és néhány falat Khinkalit elfogadott. Itt igazit szolgáltak fel, ez nem gyorsfagyasztott volt, sajnáltam, hogy én nem kóstolhattam meg. Ando mesélte, hogy szállodája és étterme van Sevan-nál, a templom mellett. Mondta, hogy ha arra járunk, térjünk be hozzá. Elmagyarázta, hogy kell odajutni és még a telefonszámát is beleírta a noteszomba. Úgy látszik, az örmények sem maradnak alul vendégszeretetben a grúzok mellett! :) Miután néhány örmény szóra megtanítottak minket, azzal búcsúztunk el tőlük, hogy 4-5 nap múlva találkozunk Sevannál. Ők továbbhajtottak autójukkal Örményország felé, mi pedig megvártuk a tető alatt, amíg leszakadt az ég, és kidörögte magát.

UFO-k az esőben

Nagyon durván szakadt az eső, kb. fél órán át úgy, mintha dézsából öntenék. Ki is tettem egy tábla étcsokit ázni, mert már igen outdoor alakja volt, megolvadt a táskámban. Hamar megkeményedett a csoki, és aztán az eső is alábbhagyott végre. El nem állt, de már biciklizhetővé vált, ezért felkaptuk magunkra a Vaude vízálló ruházatot, és kigurultunk az útra. Kb. úgy nézhettünk ki, mint a földönkívüliek, ezeken a bringákon, sisakra húzott kapucnival, szemüvegekkel, teljes vízálló szerkóban, még kamáslival is a cipőnkön. Pár kilométer után le is szirénázott minket egy rendőrautó. Persze semmi rosszat nem akartak, eszük ágában sem volt minket (megpróbálni) megbüntetni, viszont úgy röhögtek, hogy majd ki estek a rendőrautóból. Elmondtuk, hogy „táplobisz tve” (nászút), meg hogy 3400km „veloszipedi”, készítettünk fényképet velük, adtunk nekik kis cetlit a webcímünkkel, aztán tekertünk tovább. Sietni kellett, mert már csak pont annyi időnk maradt sötétedésig, amivel még éppen el tudjuk érni az örmény határt.

Erre sajnos már nem került sor. Egy kis boltnál még megálltunk vásárolni (ránk maradt egy 20 láris, de úgy voltunk vele, hogy majd átváltjuk örmény drammra), aztán tekertünk tovább, de pár kilométer után ismét meg kellett állnunk, levetkőzni a vízálló ufo-jelmezeinket, mivel eddigre már teljesen elállt az eső, és kezdtünk beléjük izzadni. Egy lastexben már sokkal „otthonosabb” volt tekerni, elképesztő, micsoda melegség és biztonságérzetet tud adni, amikor az ember felhúz magára egy „plusz bőrréteget” egy feszülős lastex nadrág formájában. Ezt mind a ketten szeretjük Zitával. Amikor odakint már kezd csípősebb lenni az idő, és már nem olyan finom egy szál rövidnadrágban tekerni, mindig megállunk és felhúzunk egy-egy ilyen nadrágot, amitől utána sokkal kellemesebb lesz a „szobahőmérséklet”. A napot végül Sadakhlo-ban fejeztük be, ez az utolsó nagyobb falu az örmény határ előtt.

Sadakhlo-ban, Ajdarnál, az azeri angoltanárnál

Áramszünetben értünk be a faluba, még a vendéglőnél szemtanúi voltunk annak, amikor elment az áram, és ez azóta is tartott, ahogy sötétedett, úgy voltak egyre kisértetiesebbek a kivilágítás nélküli, kukksötét falvak körülöttünk.  Sadakhlo is elég furcsak volt így sötétben, de úgy voltunk vele, hogy majd lesz valami. Kérdezgettünk embereket, hogy „palatka”, és mindenki mutogatott Örményország felé, hogy arra lesz valami. Mi gurultunk tovább, és hát valóban lett valami. Egyszercsak valaki kiváló angolsággal jószerencsét kívánt nekünk. Erre megálltunk, mert ilyet ritkán hallunk falun. Ajdarral (ejtsd: Azsdar) volt dolgunk, egy 69 éves angoltanárral. Pár mondat után már meg is hívott magához, amit örömmel elfogadtunk, mert már igencsak sötét volt táborhely kereséshez, ráadásul én eléggé kivoltam már így a nap végére, hiszen előző nap délutánja óta kényszerdiétán voltam.

Ajdarnál egy remek estét töltöttünk. Kék ladájának akkumulátorát csapolta meg egy kisebb izzóval, ez volt a fényforrásunk addig, amíg vissza nem jött az áram. Ez az érkezésünk után kb. fél órával történt meg, így a fényárban már láthattuk, hogy Ajdarnak is éppoly nagyteraszos, erkélyes háza van, mint a legtöbb grúznak. Persze, mint a legtöbb grúz, ő sem hagyta, hogy a terasz alatt sátrazzunk (pedig nekünk az is több, mint kiváló lett volna), hanem megkaptuk az üres nappali szőnyegét. Ennek örvendtünk, gyorsan felpakoltunk, megágyaztunk, aztán vissza mentünk Ajdarhoz beszélgetni, és főzöcskézni még pár órát. Zita készített nekem főttkrumplit, magának pedig egy konzervet. Ajdar főzött nekünk teát, amit én persze cukor nélkül fogyasztottam. Mindeközben nagyokat beszélgettünk, minden nyelvi akadály nélkül. Megtudtuk Ajdartól, hogy szép nagy családja van, gyerekek, és unokák, a felesége pedig most épp Bakuban van velük, ezért üres az egész ház. Merthogy Ajdarék valójában nem is grúzok, hanem azeriek. Merthogy, – mint a viharos történelem végett annyi helyen a világon – errefelé sem úgy élnek az emberek, hogy a grúzok csak Grúziában, az azeriek meg csak Azerbajdzsánban. (Az örmények meg pláne nem csak Örményországban, hanem „diaszpórában” szerte az egész világon)

Ajdarral nagyon jó volt beszélgetni, rajta is látszott, hogy nagyon örül, hogy adhat, mindig boldogan bólogatott, amikor örömünket fejeztük ki amiatt, hogy itt lehetünk, és egy asztalnál ülhetünk vele, vagy, hogy egyáltalán, tető felett, asztalnál, székeken ülhetünk, ahol van mit innunk és ennünk. Ilyenkor ő mindig boldog bólogatásokban és legyintésekben („Ó, semmiség, hagyjad már…”) fejezte ki együttérzését, így lefekvésig már mi sem éreztük magunkat annyira zavarban, hogy már megint nem használjuk a sátrunkat, hanem ismét egy kedves helyinél héderelünk.

Valóban megkedvelhetett minket Ajdar, mert másnap a kék ladájával még utánunk eredt, hogy a határnál (ami egyébként nem 11km-re, mint hittük, hanem csak 3-ra volt tőlünk) még egyszer láthasson és elköszönhessen tőlünk. Mi is nagyon örültünk Azsdarnak, nem csak azért, mert kiválóan beszélt angolul, és fedelet nyújtott számunkra egy éjszakára, hanem mert Azeri volt, így elmondhatjuk, hogy az azeri vendégszeretettel is találkoztunk, noha nem jártunk Azerbajdzsánban. A határon a vízumkérelem miatt kb. egy óra alatt minden különösebb gond nélkül átjutottunk, de ennek részletei, és az Örményországban szerzett első élmények maradjanak egy következő bejegyzésre.

Köszönet Grúzia!

Meg kell, hogy valljuk az őszintét, Grúziát csak azért vettük bele az útitervbe, mert a török-örmény szárazföldi határátkelők az örmény genocídium török oldalról való el nem ismerése miatt ismeretlen ideig zárva vannak. Ezért Grúzia felé „kerültünk”, és így töltöttünk el 11 csodás napot ebben az országban, melynek gyönyörű tengerpartja van, csodás faluvidéke és nagyon szép hegyei (mondjuk ezt úgy, hogy a „magas” Kaukázusban még nem is jártunk), csodaszép fővárosa, és mindenek felett nagyon nyitott, kedves, segítőkész és vendégszerető polgárai. Egy szó, mint száz, Grúzia fantasztikus hely. A 11 nap élményei után mind a ketten úgy éreztük Zitával, hogy egy hónapot is el tudnánk tölteni ebben az országban. Köszönjük minden kedves grúz barátunknak, aki hozzájárult ennek az érzésnek a létrejöttéhez! :)

Ha pedig ezek után kedvet éreztek Grúzia meglátogatásához, csak bátorítani tudunk Benneteket! Segítségképpen rögtön itt van az általunk megtanult és felírt grúz szavak listája.