Dzsippel fel a teaültetvények között

Aruppal nagy szerencsénk volt, több szempontból is. Arup családja Siliguri legeslegközepén lakik, és így reggel csak le kellett mennünk az utcára, ahol Arupék fogtak nekünk egy Darjeelingbe tartó dzsipet. A táv kb. 80km, viszont van benne több, mint 1500m szintemelkedés, és a tavaly ott járt magyar bringások – Lénárt Ferenc és Matulai György – elmondása szerint az út kegyetlen kátyús. Mindemellett erősen gondolkodtunk rajta, hogy nekivágunk bringákkal, de végül erről lemondtunk. Ennek oka az volt, hogy nagyon fáradtak és kimerültek voltunk a Katmandu – Siliguri etap lenyomása után, és az indiai vízumunkból már csak néhány nap maradt hátra. Ezt a néhány napot pedig inkább pihenéssel kívántunk eltölteni, mintsem hogy újabb hegyi szakaszoknak tegyük ki magunkat, kockáztatva vele azt, hogy lejár a vízumunk, még mielőtt el tudnánk hagyni az országot.

Szóval beszálltunk egy dzsipbe, kora reggel, szemerkélő esőben, a sofőr melletti első ülésekre. Azért oda, hogy később ne kelljen nyomorognunk, ugyanis ezek a dzsipesek erősen rámennek a profitra, és képesek megtömni az autójukat soronként akár 4-5 emberrel is. Ennek nem akartuk kitenni magunkat a 3-4 órás út alatt.

Először lankás, jó minőségű aszfaltozott úton haladtunk, teaföldek között, ez még kifejezetten élvezetes is lett volna a bringákkal, de aztán hirtelen az út igen meredek, és keskeny szerpentinbe váltott, ahogy beértünk a sűrűbb, erdős részekbe. Az út olyan élesen kanyargott és olyan beláthatatlan volt, hogy az sofőrünk minden kanyar előtt hangos dudálással jelezte az esetleges szembejövő forgalomnak, hogy jön. Elképesztő meredeken emelkedett az út, de még mindig egész jó aszfalt borította, ezért megkockáztatom, hogy még a rekukkal is fel tudtunk volna itt menni, persze csakis a csomagok nélkül, csupaszon a 18kg-os gépekkel. Mindezek ellenére örültem, hogy nem a bringákkal vagyunk, mert mind a ketten kimerültek voltunk, odakint ráadásul egyre jobban szakadt az eső. Ahogy véget ért a szerpentin, úgy érkeztünk meg a szuperkeskeny nyomtávú kisvasút sínpárja mellé, és innentől sokáig e mellett haladtunk, így az út is lankásabb volt, egyben elkezdődtek a kátyúk és a dugó is. Igen, dugó volt az úton! Ezt a vasútszakaszt egyébként néhány éve a világörökség részének nyilvánították, amit nem csodálok, mert ilyen helyen, ép és működő gőzös, az tényleg nem semmi! Mindeközben néha irgalmatlanul szakadt az eső, és a kocsi a belső visszapillantó tükör illesztésénél beázott, ezért folyamatosan csöpögött a barna, koszos víz a combjainkra.

Egy lecke Kőrösi Csoma Sándortól

Kezdett egyre nehezebben elviselhető lenni ez a terepjárós utazás fel Darjeelingbe. Nagyon nyomorogtunk így elől is, összerázott minket az autó, ráadásul csöpögött ránk a barna, koszos lé a tetőről. Szenvedés helyett azonban megint csak más mellett döntöttem, előkaptam a Kindle-t, és behoztam rajta a Kőrösi Csoma Sándorról szóló wikipedia szócikket. Nézzük dióhéjban, a teljesség igénye nélkül: 1784-ben született, 32 évesen már 13 nyelven írt és olvasott, majd 1819-ben, 35 évesen elindul, utazásának céljáról így ír: „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.”

Konstantinápolyt és Alexandriát pestis járvány miatt kénytelen elhagyni, útját sokan segítik, és Teheránban biztonsági okok miatt otthagyja az iratait és felveszi a Szkander Bég nevet. Háború miatt fél évet vesztegel, gyalogosan teszi meg az út nagy részét és végül találkozik egy angol kormánybiztossal, akinek biztatására elkezd foglalkozni a tibeti nyelvvel és irodalommal, annak reményében, hogy az iratok között talál valamit, ami az őseink eredetére utal. Csoma Zanglában egy 3×3 méteres kis szobában dolgozott, fűtés és tűz nélkül, mert a kéményt arrafelé akkor még nem ismerték, és különben a füst miatt nem tudott volna olvasni. Több ezer könyvet olvasott el és elkészített egy 30 ezer szóból álló szójegyzéket.

Később az angolok kémnek nézik, és kötelezik az önéletrajza megírására. A történetét megtudva már hasznosnak ítélik a tevékenységét és kicsit támogatják is. Később Kalkuttába kerül, ahol 1834-ben elkészíti a világ első(!) tibeti-angol szótárát!

Eredeti célját nem feledve, 1842-ben Lhászába indult, de útközben maláriát kapott, Darjeelingbe már betegen érkezett meg, rohamok és láz kínozták, így ért véget április 11-én, délután öt órakor Kőrösi Csoma Sándor földi élete. Másnap a derjeelingi európai temetőben helyezték végső nyugalomra, a Himalája és a világ harmadik legnagyobb csúcsa, a Kancsendzönga (8586m) árnyékában.

1933-ban Kőrösi Csoma Sándor lett az első európai, akit Japánban bódhiszattvának (buddhista szentnek) nyilvánítottak. Sírja buddhista zarándokhely lett. A tokiói Taisho egyetemen kiállították Csorba Géza szobrászművész alkotását, Csomát bódhiszattvaként ábrázoló művét.

Miközben tovább zötykölődtünk az esőben, átadtam a könyvolvasót Zitának, hogy ő is olvassa el újra Csoma élettörténetét, én pedig gondolkodni kezdtem. Ez a fickó közel 200 éve, hogy gyalog nekivágott ennek az útnak, az akkori világban, és eljutott idáig, mindeközben a világ számára valami örökre maradandót alkotott. Micsoda céltudatosság, akarat és kitartás kellett ehhez! Ha nem ilyen ügyes, és nincs ilyen szerencséje, már sokkal előbb is odaveszhetett volna, pestisben vagy háborúban, meg még ki tudja, mi mindenben… Akkor most mennyivel szegényebb lenne a világ, most valószínű nem ismernénk Kőrösi Csoma Sándor nevét. Vajon ma nincsenek köztünk Kőrösi Csoma Sándorok? Elhiszem én, hogy kivételes figura volt ő, de azt nem hiszem el, hogy ma ne lennének ilyen arcok köztünk. De hol vannak és miért nem hallunk felőlünk? Hol vannak a mai kor Kőrösi Csoma Sándorai? Most, amikor már nem kell félnünk pestistől, se maláriától – hisz itt van velünk a Malarone tabletta és minden városban van komoly kórház!
Így gondolkodtam, és közben arra jutottam, hogy a mai korban van egy a maláriánál és a pestisnél sokkal pusztítóbb és veszedelmesebb dolog, ami még gyorsabban és hatékonyabban “öl”, igaz nem olyan látványosan. Ez pedig a TV, a fogyasztói társadalom, az értelmetlenül eltöltött évek, a társadalmunk mai elvárásai. A mai kultúra szerint akkor vagy sikeres, ha sok pénzt keresel, szép karriert építesz, és a legtöbben ezt követjük vakon, már ha nem zavarodunk teljesen össze a rengeteg kínált termék és szolgáltatás forgatagában. Materialisták lettünk, tárgyakat gyűjtünk, melyekért képesek vagyunk hónapokat, vagy akár éveket dolgozni. Elfeledtük, vagy fel sem fedeztük saját vágyainkat és céljainkat, mert mások által belénkplántált vágyak után rohanunk, úgy, hogy közben meg sem állunk gondolkodni, körbenézni, figyelni, és új, jobb irányt venni. A bennünk lévő potenciált nem hogy kiaknáznánk, hanem még csak tudatában sem vagyunk annak mértékével, mert a gyermekkorunkat értelmetlen, a figyelmet lekötő, addiktív számítógépes játékokkal töltjük egy képernyő előtt, aztán felnőttként olyan munkákat végzünk, amivel legtöbbször nem tudunk teljesen azonosulni, és így nem tudjuk kellő odaadással végezni azt, ráadásul a legtöbbször az egésznek igazából sok értelme nincs is. Hol tarthatna ma – és hová juthat holnap! – a világ, ha a végtelenített (többet, nagyobbat, gyorsabban) vágyaink hajhászása helyett arra törekednénk a villanásnyi kis életünkben, hogy az alatt az idő alatt, ami megadatik, azt csináljuk, amit igazán szeretünk, amiben igazán jók vagyunk és ami igazán jó a világnak? Így képesek lennénk elképesztő teljesítményt kihozni magunkból, és igazi értéket teremteni, valami igazán jót, szépet és maradandót alkotni, amitől aztán a gyermekeink és unokáink egy jobb világban nőnek majd fel!

Sajnos én sem vagyok kivétel, sőt… 15 éves koromig csak a számítógépet püföltem, aztán felnőve olyan munkát végeztem, amit csak néhány évig tudtam igazán élvezni, és voltam benne igazán lelkes és jó. Amikor főiskolára mentem, nem tudtam, mi akarok lenni, fogalmam nem volt róla, mit akarok kezdeni az életemmel. Amikor állásbörzére mentem, azért mentem, mert a bátyám mondta, hogy menjek, aztán amikor állásinterjú mentem, azért mentem, mert nem is láttam más alternatívát. Persze tudom, ezeknek a dolgoknak köszönhetem, hogy most itt vagyok ebben a rázkódó dzsipben, a Himalájában, egy nagy magyar sírja felé törekedve, hogy tiszteletünket tegyük nála, és hogy rádöbbenjek minderre, amit most próbálok leírni.

Szerintem a mai kesze-kusza őrült világban százával, ezrével vesznek oda a Kőrösi Csoma Sándor kaliberű emberek, generációról generációra hatványozottan egyre többen és többen… :( És ahelyett, hogy valami a világ és az emberiség számára maradandót alkotnánk, vagy tennénk, végigéljük úgy az életünket, hogy közben nem hogy kihasználnánk azt, amire képesek lennénk, hanem még csak tudatában sem vagyunk.

Az ember egy csodálatos, intelligens, kreatív, teremtő lény, messze egyedülállóan ügyes és okos ezen a bolygón a többi faj között, és ahelyett, hogy ezt egy jó(!!!) irányban hasznosítanánk, végigéljük az életünket kvázi tudatlanul, olyan vágyak és életcélok felé törekedve, amelyeknek igazából sok értelme nincs… Ha csak a TV előtt eltöltött gyermekéveimet nézem, mennyi mindent hasznosat és érdekeset tanulhattam és figyelhettem volna meg a világból, már csak akkor is, ha mindazt az időt „csak” pusztán a természetben töltöttem volna, a szoba és a képernyő helyett. (Szüleimnek üzemen: Nem haragszom azért Rátok, mert nem hajítottátok ki a TV-t anno az ablakon, így is nagyon jó “munkát” végeztetek a nevelésünket illetően, és minden pont úgy van jól, ahogy történt és ahogy most van! – Különben nem lehetnénk most itt, és az nagy kár lenne! :D) Rohadt messze szakadtunk a valóságtól, egy olyan világot teremtettünk, ahol nehezen bontakoznak ki a Kőrösi Csoma Sándorok. Pedig többen vagyunk azóta, több milliárdan, és azt mondjuk, „okosabbak” is lettünk.

Szóval tanultam valamit Kőrösi Csoma Sándortól ezen a dzsip úton, és ezt most próbálom betűkbe vetni, de nehezen megy. Lehet, hogy most ez kicsit lehangolóra sikerült, de engem igazából ezek a gondolatok erősen motiváltak. Szóval szerintem mindannyiunkban ott lakozik egy Kőrösi Csoma Sándor, de „öntudatunkra kell, hogy ébredjünk”, fel kell fedeznünk saját képességeinket, és nem szabad hagynunk, hogy mások életét éljük, hanem félre kell tolni minden zavaró tényezőt és a saját utunkat kell járni. Tudnunk kell, hová tartunk (ahogy Csoma is megírta a célját, már a legelején!), és apró lépésekben (Csoma se rohant, gyalog, hajóval, karavánnal ment, és ha kellett, kivárt) el kell indulnunk felé, hogy napról napra közelebb jussunk (Csoma is évekig utazott!) hozzá. Oké, elismerem, hogy ez ma sem könnyű feladat, mert a világ keszekuszább és összetettebb lett, de ebben nem az akadályt, hanem a lehetőségeket kell meglátnunk.

Az európai temetőben, Csoma sírjánál

Na, és akkor térjünk vissza a materiális világunkba, és szálljunk ki szépen a dzsipből, 4 órányi rázkódás és ázás után, ki a szépen szakadó esőbe! :) Hát nem voltunk vidámak, amikor megérkeztünk Darjeelingbe. Kiderült, hogy a lehető legrosszabb napot néztük ki az idelátogatásra, ugyanis ezen a napon a gorkák valami politikai gyűlést vagy mit szerveztek itt fent. Ezért volt dugó, ezért volt a rengeteg autó és zsivaj, és ezért volt a sok Gorkaland-es zászló mindenütt. A Gorkák szeretnének maguknak egy független államat Indiában, West Bengal-tól leszakadva. Ez állítólag már egy régi történet. Mi ez elől próbáltunk menekülni, kinéztünk egy éttermet az útikönyvben, amit nagy nehezen megtaláltunk, majd ott összerogytunk és megebédeltünk. Délutánra magunkhoz tértünk, és elindultunk az európai temető felé. Az eső közben elállt, és szemközt egy kicsit a hegyoldal is kilátszott a felhők közül. Csak egy fél órára hagyta alább az eső, pont arra az időre, amíg a sírnál voltunk. Mivel anno Goán kaptunk egy kis kokárdát Esztertől, kokárdatöbbletünk lett, ezért Zita ötletére ezt a kokárdát tettük ki a sok magyar szalag mellé a sírra, a következő felirattal: „Zita és Árpi – Miattad is büszke magyarok”.

FTGFOP1 – A tea Darjeelingben, amiből egy csepp sem löttyent ki!

Még egy kicsit biztosan ott lettünk volna a sírnál, de a közelben egy betonkeverő morajlott és ez a zaj az újrakezdődő esővel együtt arra késztetett minket, hogy inkább induljunk. Nem volt több konkrét célunk Darjeelingbe, és a temető után bizony majdnem felszálltunk egy lefelé tartó autóra, de végül erőt vettünk magunkon, és még maradtunk egy kicsit.

Darjeeling nekünk magyaroknak elsősorban egyértelműen Kőrösi Csoma Sándorról híres, de rögtön Csoma után a második dolog talán a tea. Az angol Dr. Campbell 1841-ben hozta át a teát Kínából, és kezdte el az ültetvényeket létrehozni. Mára a darjeeling tea világhíres lett és a környező domboldalakban mást nagyon nem is látni, csak teaültetvényeket. Mindezt azért tudjuk, mert felsétáltunk a főtérre, és benéztünk az üresen tátongó teamúzeumba. Itt megismerkedhettünk a teakészítés különböző fázisaival, és Zita felpróbált egy, a tealevél szedő asszonyok által használt kosarat. A múzeum után pedig be is ültünk szemközt egy-egy teára, FTGFOP1-et, vagyis”Fine Tippy Golden Flowery Orange Pekoe 1st Flush” teát rendeltünk, és közben felelevenítettem egy zebegényi áltanos iskolás kirándulás alkalmával megtörtént esetet. A kisvasúttal utazva meglátogattuk a hajómúzeumot, ahol a kedves hölgy körbevezette a kis osztályunkat, és amikor egy nagy hajó makett előtt mesélte, hogy „Ezzel a hajóval szállították a teát Indiából Angliába…” – akkor az egyik osztálytársam, Ferike jelentkezett és kérdezett: „És egy csepp sem löttyent ki?” :)

Lefelé az út 5 óráig tartott, mivel szinte végig dugóban araszoltunk. A sofőrünk Gorka volt, ahogy az utasok nagy része is. Beszéltek egy kicsit angolul, így sikerült elmondani a történetünket, és egy kicsit Csomáét is. Későn és fáradtan dőltünk ágynak, egész nap fáradtak és ezért kicsit nyűgösek voltunk mind a ketten, de mégis csodaszép nap volt.

Beszélgetés Arup-al egy könyvről és az utunkról

Siliguriban Arupéknál még két napot maradtunk, ezt főleg pihenéssel, és naplóírással töltöttük, de azért maradt idő Aruppal is beszélgetni. Arup igazán csodálatos vendéglátónk volt, ők egy nagy labirintusszerű lakásban élnek együtt, több család egy fedél alatt, Arup, a felesége, az anyukája, és néhányan a testvérei és az ő családjuk. Amíg ott voltunk, nem is nagyon sikerült teljesen felfedezni az egész házat és a családot, de amit láttunk belőle, és akikkel találkoztunk, az mind nagyszerű volt. És nem mellesleg hatalmasakat és nagyon finomakat ettünk. Arup nagy dolognak tartja, azt, amit csinálunk, és bíztatott minket egy könyv megírására! Jó volt ez hallani és egy kicsit egy külső szemlélő szemszögéből látni az utunkat, mert néha kellenek az ilyen reflektálások, hiszen mi benne vagyunk, mi már egy éve úton, nekünk már ez a természetes, de ugyanakkor nem szabad, hogy belefásuljunk az utazásba, mert még sok minden jó vár ránk ezen az úton. Persze ma már nem úgy éljük meg az élményeket, mint egy évvel ezelőtt, de attól még tudunk örülni minden dolognak, legyen az egy nagy találkozás, vagy egészen apró történetek. És amíg ez így marad, addig győzelem van, addig tudjuk élvezni az utat és addig érdemes menni. Ha azt vesszük észre, hogy már egyáltalán nem nyűgöznek le az amúgy csodálatos dolgok, akkor baj van, akkor meg kell állni, vagy be kell fejezni, akkor nincs értelme tovább. De ez egyelőre nem áll fenn, és ez azt hiszem, annak köszönhető, hogy nem rohanunk túlságosan és nem hajtjuk túlságosan szét magunkat, hanem próbálunk minél nyitottabbak maradni.

Arup szerint ez az út és a történeteink abszolút megérdemelnének egy könyvet, és annak a könyvnek angolul kell megjelennie, hogy széles publikumhoz el tudjon jutni. És nem árt benne mindenkit megemlíteni, akivel találkoztunk és aki nyomot hagyott bennünk, hiszen így az adott illető jó eséllyel meg fogja venni a könyvet, sőt esetleg a családjának, barátainak is vesz belőle néhány példányt. Az ötlet jó, de még nem érzem, mennyire kivitelezhető. A magyar könyvpiacról már van némi képünk, és tudjuk, hogy legalább 1000 könyvet el kell adnunk, hogy egyáltalán anyagilag ne legyen veszteséges a történet, és ez már önmagában nehéz feladat. A könyv megírása pedig biztos, hogy „nulláról” kell, hogy történjen, hiszen amit itt a blogon összeírogatok, abból több kötetes lexikon méretű könyvsorozat lehetne csak, ráadásul ez a fajta iromány inkább egy online, friss, aktuális blogba való, mintsem egy könyvbe. Akárhogy is lesz, az még a távoli jövő zenéje, most még úton vagyunk, felfedezzük az országokat, kultúrákat, és igen, barátokat szerzünk szerte a világban, és bár nem azzal a céllal, hogy aztán majd könyveket adjunk el nekik, de gondosan elmentjük mindenkinek az elérhetőségét. Ezen felül még mindenkit meg is hívunk magunkhoz Magyarországra, hogy ha egyszer majd hazaérünk, ne érjen véget azzal az utazás, és valahogy viszonozni tudjuk azt a rengeteg kedvességet és szeretet, amit kapunk. Épp csak annyit kérünk még, hogy mindenki legyen türelemmel még kb. két évig, amíg haza nem érünk. :)

A laptop bazárban 2GB RAM-ra is alkudunk!

Második nap a városba is kiszabadultunk kicsit és a Laptop Bazaar nevű helyen vettünk a netbookomba egy 2GB-os ramot, mert az 1GB-vel már nagyon lassan ciripelt szegényke, volt, hogy szinte meg is állt benne a bit, amikor egyszerre videót rendereltem, képeket rendeztem, panorámát illesztettem össze… Mindez egy Windows 7-en, amit gyárilag adtak hozzá! Először arra gondoltam, hogy downgrade-elem XP-re (azért nem másra, mert egy csomó spéci alkalmazást használok, ami csak windows-on fut), de ez sok munkával járt volna, és egy külső CD olvasó bérlése is pénzbe került volna, ezért aztán maradt a 2 giga ram! Ahogy a papucsunkat levéve beléptünk az üzletbe, az alkalmazottak egyből betereltek minket a hátsó helységben üldögélő főnökhöz. Itt rögvest előadtuk tömören a történetünket, majd a lényegre tértünk: 2 giga ramot szeretnénk ebbe a nótásba, csókolom! Erre a főnök, aki egy pompás Dell masina mögött ült, rögtön hívta az egyik alkalmazotják, aki pár perc múlva már elő is állt a darab chippel, amit a főnök azonnal fel is tépett a tokjából, és már rakta is volna bele a netbookunk hasába. Állj, állj, állj, hát még meg sem állapodtunk az árban! – Állítottam le. Ja, 1200 rupi lesz! Nem érdekelt, hogy egy számtech boltban vagyunk, ez India, a bazár az bazár, elkezdtem alkudni, persze most azért csak szépen, okosan. Végül 1000-ért megkaptuk a ramot, vagyis 4700 Forintért. Azt hittem sokkal több lesz, ámbár már réges rég nem vagyok tisztában ezen dolgok árával, tehát az is lehet, hogy még olcsóbban is megkaphattuk volna. Mindegy, a lényeg, hogy most már sokkal gyorsabb a gép, a nem használt programokat és ikonokat is kipucoltam róla, így most jóval gyorsabban végzek itt a dolgaimmal.

A két nap pihenő után újra útra keltünk, Siliguritól már csak 80km-re volt a bangladesi határ! :)

Szigony, Riksa, TV…

Reggel meglepetten tapasztaltuk, hogy a ház ahol laktunk, nem csak mint szálló, hanem mint iskola is funkcionál. Nem csak a kiskakas, de gyerekek serege is szaladgált a folyosókon, méghozzá ahogy közeledett a reggel, úgy egyre nagyobb csordákban. Ezért aztán a saját magunk által elkészített reggeli után gyors rajtot vettünk, valahogy 8 óra környékén.

Kanchanpur után az út egy darabon dél felé fordult, ezen a szakaszon nagyon könnyen és gyorsan haladtunk, mert nem játszott ellenünk a szél. Azért tettük ezt a kerülőt, hogy át tudjunk kelni a Sapta Koshi folyón, vagyis, hogy egészen pontosak legyünk, annak a duzzasztógátján. Ezen a gáton láttunk egy érdekes dolgot, egy gyerek az egyik betonpillér tetejéről szigonnyal próbált horgászni! Aztán láttunk egy döglött tehenet, és a tetem körül hatalmas keselyűket. Majd riksákat, platóval, rajta 6-7 emberrel is – mindezt egy ember hajtotta! Az ilyesmi nekem rettenetesen tetszik! Nem a szegénységet látom ilyenkor, hanem azt, hogy mi mindenre képes az ember! Számomra ezt látni sokkal szebb, mint egy szép autó, vagy egy modern busz! Ez nekem azt mutatja, hogy képesek vagyunk a kőolaj nélkül is, fenntarthatóan közlekedni! Ha sík a terep, egy ember el tud vinni másik 6-7 ember pusztán a fizikai erejével, egy kerékpár segítségével. Nem kell bonyolult, költséges és fenntarthatatlan üzem az autó vagy buszgyártáshoz. Oké, oké, tudom, azért a kerékpárhoz is meg kell olvasztani azt a fémet, stb. de mégis, nagyságrendekkel egyszerűbb találmány a kerékpár, és nézzetek hülyének érte, de az én szememben mindig csodálatosabb marad, mint a legjobb, leghatékonyabb robbanómotoros, hibrid, vagy akármilyen autó! :)

Ebédelni egy nádkerítéssel körbevett udvarú „bár”-ban álltunk meg, itt ettünk egy-egy csómintésztát, és pihentünk úgy két órát, ami alatt sajnos visszajött az áram, és bekapcsolták a varázsdobozt, amin aztán akciófilmet bömböltettek és ezzel a hely alkalmazottai kiszálltak a valóságból, belezoomoltak a tévébe, amivel sajnos minket is zavartak, mert csak úgy volt a jó nekik, ha üvöltették. Na de ez most már maradjon az ő bajuk, mi kb. két óra pihenés után továbbtekertünk, és a délután ezúttal is lendületesebben telt. Volt, hogy végre újra eltűntek kicsit a települések, és erdők között hajthattunk. Itt temetőt fedeztünk fel a fák alatt, méghozzá igen érdekeset: a sírok ház alakúak voltak! Ez Zitának nagyon tetszett, és közelebb is ment lefényképezni őket, már amennyire tudott a mocsaras terep miatt. Én közben a közelben focizó gyerekekkel ismerkedtem meg, persze nem önszántamból, de ez már nem zavart, rájöttem, hogy ez is egy olyan tényező, ami ellen nem nagyon tudunk mit csinálni, jobb hát elfogadni, a helyiek túlontúl nagy kíváncsiságát és közvetlenségét is. Ahogy elnéztem egyébként a gyerekeket, itt aztán igazán szabadok, kint vannak az út mellett, odakint a természetben, a szabadban, és egymással játszanak, labdáznak, kergetőznek…

Damakig jutottunk ezen a napon, ez egy nagyobb város volt, ahol ismét találtunk szállodát, be tudtuk tenni a bringákat a földszinti szobába, volt ventilátor, és később áram is, le tudtunk zuhanyozni, meg tudtunk vacsorázni, szóval minden ideális volt. Este nem kellett altatni, ezen a napon 101km-t tekertünk, szinte végig ugyanabban a szembeszélben, amiben az előző másfél nap is, így aztán ki voltunk merülve rendesen.

Ellopják a gyerekek a feláldozott pénzt

Reggel megint korán keltünk, és indultunk! Ez az utolsó nap már gyorsan elrepült, noha ekkor is felidegesítettek a helyiek. Volt, hogy még mielőtt megtudtuk volna az adott helyen, hogy tudunk-e ebédelni, annyian körénk gyűltek, hogy inkább továbbálltunk, mert a terep nem tette lehetővé, hogy elszeparáljuk magunkat tőlük, és ha ezt nem tudjuk megtenni, egyszerűen elszívják előlünk a levegőt, a szó szoros értelmében. :) Próbáltál már úgy enni, hogy közben 100-150 ember közelről bámul, és körbeáll téged? :) Na, hát mi ezt nem akartuk! Így végül egy városon kívüli kis vendéglőt találtunk, ahol még thongba is volt, de mivel ez a nap a bringázásról szólt, így nem engedtem meg magamnak ezt az erjesztett kölesből készült itókát, már csak azért sem, mert a víz, amivel felöntötték volna nekem a kölest, nem volt felforralva. Így fájó szívvel, de lemondtam a thongba-ról, és inkább a hátralévő útra koncentráltam. Egy nagyobb folyó felett most is áthaladtunk, de ezúttal hídon. Ennek a hídnak a közepén megálltunk, és így pont szemtanúi lehettünk egy odalent a folyó partján történő jelenetnek. Egy kék ruhás férfi áldozatot mutatott be, méghozzá egy vízre tett kishajó formájában, aminek a belsejében valamit meggyújtott és feltételezésünk szerint pénzt is tett. A hajót ahogy lejjebb vitte a víz, egyúttal vissza is sodorta a partra, ahol egy szakadt ruhás kisgyerek már várt is rá. Kivett valamit a lángok közül (mi azt gondoljuk, hogy pénzt…), és szélsebesen szaladni kezdett vele. A férfi utána rohant, de a kissrác villámgyors volt, így eliszkolt.

Prajwal-éknál „elhagyom a testem”

Prajwal-ékhoz ebédre voltunk hivatottak, ezt már előző este lebeszéltük telefonon, és még ezen a délelőttön is vagy háromszor. Prajwal egy nagy családi házban él az anyukájával és a feleségével, akivel éppen babát várnak. A ház első emeletét teljes egészében egy stúdió foglalja el, innen üzemeltetik a Mechi Tunes FM-et, és az adóként szolgáló torony is a házuk tetejéből nő ki. Még mielőtt nekiláttunk volna a közös ebédnek és beszélgetésnek, bejárást kaptunk a fürdőszobába is, ahol egy nagyon jólesőt tusolhattunk. Olyan meleg és párás az idő itt, hogy egy órával indulás után már mindenütt folyik rólunk a víz és mindenünket eláztattuk az izzadságunkkal. És sajnos az én rövidnadrágom képtelen megszáradni egy ilyen nedves, meleg éjszaka alatt, így reggel… igen, visszaveszem a még nedves nadrágot! Bár igazából tökmindegy, mert ha száraz is lenne, akkor is hamar újra elázna. Szóval egy ilyen napon igazán jól tud esni délben egy hidegzuhany. Prajwal sokat mesél a családjáról és magáról, és az ebéd és egy villáminterjú után megmutatta nekünk a meditációs termet is a földszinten. Prajwal Osho tanításai alapján tart meditációs gyakorlatokat, sok cikket és könyvet mutat Osho-ról nekünk, utóbbiak közül kettő kisebbet nekünk is ajándékoz. Hála az égnek nem nehezek, se nem nagyok, így nem nagy teher cipelni őket, de azért majd valahol Bangkok környékén továbbadjuk őket, és addig persze el is olvassuk őket, ha érdekesek. Osho-ról nem sokat tudok még, de valami nagy spirituális figura volt állítólag, aki a meditációt bevezette a mindennapi életbe. Legalábbis ezt mondta nekünk Prajwal. A meditációs teremben egyébként tartott nekünk is egy bő negyed órás meditációt, vagy mit. Lefeküdtünk a földre, majd beszélni kezdett hozzánk, ilyeneket mondott, hogy lazuljunk el, és hagyjuk el a testünket… De amikor szuszogni kezdtem, akkor azt mondta, hogy figyeljünk oda, hogy ne aludjunk el… Most akkor elhagyjam a testem, vagy sem?! :) Ki érti ezt? Én nem… Kétszer majdnem elaludtam. :)

Vissza Indiába, újra őrület, újra mocsok és hangzavar

Délután négy is elmúlt már, amikor Prajwal-nak megköszöntük a szíves vendéglátást, és elindultunk a határ felé. A nepáli-indiai határnál csak egy lejtővel később vettük észre, hogy kihagytuk a „Migration Office”-t, ahová aztán vissza kellett mennünk, mivel ők adták meg nekünk a kilépési pecsétet. A helyiek itt szabadon mehetnek a két ország között, ez az iroda pedig nem az út közepén van, hanem az út mellett, és nekik nem kell itt megállni, csak nekünk külföldieknek (se nem nepáli, se nem indiai), ezért kerülte el teljesen a figyelmünk. Zitára hagytam az intézkedést, én addig elrohantam pénzt váltani. A túloldalt hasonló papírokat kellett kitölteni, mint már egyszer Amritsar-nál, amikor beléptünk Indiába. Sajnos itt még egyszer a netbookot is be kellett kapcsolnunk, mert voltam olyan balga, hogy nem írtam fel Arup telefonszámát, így ezt ki kellett kutatni a CS levelek közül. Ezzel újabb negyed óra ment el, ami alatt ráadásul jól összecsíptek a szúnyogok.

Egyértelmű volt, hogy nem érünk már oda a 30km-re lévő Siliguriba világosban. Azért persze igyekeztünk, hogy legalább minimalizáljuk a sötétben, úton eltöltött perceket. Ennek ellenére muszáj volt megállnunk egy helyen momót enni. Most is körbeálltak, de ez valahogy nem volt olyan zavaró. Viszont a szagok, a rég nem érzett „csatorna”, sár, szemét, tehénürülék és még ki tudja mi mindennek a keverék-„illata”, ami az indiai utcára oly jellemző, most újra megcsapott minket. És ahogy átértünk a határon, úgy lett egyszerre az utcakép is még lerobbantabb. Semmi zöld, semmi természetes, csak bodék az út szélén, végig mindkét oldalt, szünet nélkül, és ez a szag, és a még nagyobb tömeg, még nagyobb zaj! Még jó, hogy tudtuk előre, hogy ez lesz és már készültünk rá lélekben.

Az út minősége, ahogy Prajwal előre elmondta, helyenként borzasztó volt. Igazából a legrosszabb részeken rosszabb volt, mint egy földút, mert kátyú kátyú hátán volt, olyan sűrűn, hogy azt még mi kerékpárral sem tudtuk kikerülni. Ezeken a helyeken le kellett lassítanunk, és nem csak az utat teljes széltében elfoglaló gödrök miatt, hanem a járművek miatt is, mert a riksák, és a teherautók még jobban le kellett, hogy lassítsanak, mint mi, ezzel helyenként kisebb dugó alakult ki, és hagy ne részletezzem, az milyen porral és zajjal járt…

Szóval nem voltunk boldogok, főleg, amikor ránk sötétedett, és minderre még a – természetesen reflektorral – szemünkbe világító szembejövő forgalom is rátett.

Mire Siliguri elővárosai értünk, már a fogainkat csikorgattuk, nem csak az előbb leírt körülmények miatt, hanem az időközben őrülten megnövekedett forgalom miatt is. Persze mindenki dudált, de mint az őrület, mi pedig kezdtünk megveszni, pontosabban leginkább én.

Elvesztem a türelmem

Ezt sajnos nem tudom hűen leírni, mert már kint vagyok abból az állapotból, de nagyon rossz volt. Menekülnél, de nincs hová, mindenütt őrült forgalom, és mindenütt őrült zaj. Utólag hülye ötletnek tűnik, de akkor ott megtörtént velem, hogy amikor már nagyon kivoltam az engem érő folyamatos, igen hangos, szinte már fájó zajtól, felálltam a gépről, és megkértem a mögötte haladó motorost, hogy hagyja abba a dudálást, mert attól még, hogy dudál, én nem tudok eltűnni előle az útról, lehúzódni sincs hová, és ha le is húzódnék, akkor is csak három méterrel jutna előrébb, mert előttem is csak araszolnak. De ő dudált tovább… Még többet, mint eddig! Nem tudhatta, hogy van tükröm, de én a sisakra felszerelt kis visszapillantóból figyeltem az arcát, és amikor most magam előtt látom, még sajnos most is elönt a méreg. Élvezte, hogy én szenvedek, és azt várta, mit reagálok arra, ha ő még többet dudál. Vagyis csak azért dudált, hogy hecceljen. Megálltam, és amikor mellém ért, kér akkorát ütöttem ököllel a vállára, amekkorát csak bírtam. Ti mit tettetek volna? Egyszer azt érzem, ezt se kellett volna, máskor meg, hogy inkább a sisakját ütöttem volna, hogy zengett volna a hülyének a feje tőle.

Zita ezután félreállított, és kért, hogy nyugodjak meg, és csak magam elé koncentráljak, és arra, hogy túléljük ezt az őrültekházát, ne essen semmi bajunk a forgalomban és eljussunk a címre, ahol már várnak ránk. Kicsit sikerült lenyugodnom, de aztán pár kilométerrel később egy elágazásnál jött egy autó. Megbámultak majd bevágtak elém. Indexelt a fickó, de azt gondolta, hogy akkor így át is hajthat rajtam, mert ha nem fékezek le, akkor összeütköztünk volna. Ő balra kanyarodott le, én pedig az út bal szélén haladtam szabályosan, elől hátul kivilágítva, és végül satufékkel, hangosan kiáltozva megállva. A kiáltásra ő is megállt és a közelben dolgozó rendőrök is odajöttek. Ő egyre csak mondta, hogy de hát ő indexelt és úgy kanyarodott le, de én ekkor már magamból kikelve ordítottam, mert láttam, hogy nincs felszerelve bal oldalt az autójára tükör! Hát ezért… nem is láttál! Megnéztél, mert érdekes volt a biciklim, aztán mentél tovább a magad barbár módján, tükör nélkül! És kanyarodtál, és ha én nem fékezem, akkor összeütközünk. Ordítottam rá, hogy vegyen tükröt, és használja, és hogy nem szabályosan közlekedett, hiába indexelt, az egy dolog, az csak egy jelzés, hogy kanyarodsz, de nem azt jelenti, hogy rákanyarodhatsz arra, aki az utadban halad… és hogy van-e a jogsija, stb… Utólag szégyellem a dolgot, még ha igazam is volt, azt nem ilyen módon kellett volna közölnöm, mert ott volt a felesége és egy apró gyermek is a kocsiban, ők végignézték a műsort.

Azt hittem, hogy egy türelmes ember vagyok, de ezen a napon bebizonyosodott, hogy ez nem így van. :(

Aruphoz végül épségben megérkeztünk, és ő nagy szeretettel fogadott minket. Jó volt valakihez megérkezni.

—

Köszönjük Nepál!

Nepálról kéne valami összefoglalót írnom, hiszen ezzel a bejegyzéssel az útinaplóban is elhagytuk ezt a csodálatos országot. Sajnos nem könnyű a sorsa ennek a himalájai országnak, de a lakói egyszerű, szerény, melegszívű, vendégszerető és kedves emberek, akiktől azt hiszem, bőven van mit tanulnunk. Mindezek mellett Nepál talán az egész világon egyedülálló természeti adottságokkal is rendelkezik, és ezért már önmagában bőven megéri idelátogatni. Azonban ha Nepálban jársz, és azt nyitott szemmel és szívvel teszed, sokkal többet fogsz kapni, mint amit a természet önmagában nyújtani tud. ;)

Nem akarok most újabb nagy zöld morgást lenyomni itt, de sajnos tény, hogy a gleccserek húzódnak össze a Himalájában, és a talaj is pusztul, ezeket mi is láttuk a saját szemünkkel, és Ti is láthattátok a képeken. A völgyek oldalában a teraszos földművelés és a tüzifa gyűjtés miatt sok helyen az erdő híján a talaj lecsúszik a hegyoldalban, a nagy folyókban végzi, amelyek egészen a Bengáli Öbölig viszik az értékes, életet jelentő termőtalajt.

Hogy mi a megoldás, nem tudom, de apró lépéseket mi is láttunk, és talán, ha nem népesedik őrült mértékben túl ez az ország, akkor részben megmaradhatnak a természeti értékei.

Egy biztos, ha szépet akartok látni, gyertek Nepálba, és gyertek minél előbb, mert a Világ minden nap változik! És szóljatok pár jó szót nepáliul (LINK) a nepáli barátainkhoz, mert olyan boldogok lesznek ettől, hogy az majd Rátok is átragad! ;)