Csónakkal az Attabad-tavon

Gulmitból a blokkig jó egy órát ment a hajó. Ezúttal nem volt rámpánk, ezért le kellett málházni a bringákat és egyesével mindent feldobálni a csónakra. Bár Zahir segített az induláskor alkudni, de még így is ezer rupit kellett fizetnünk ezért az útért. 300-at fejenként (turistáknak ennyi, helyieknek csak 100), és 200-at bringánként. Ennyiért egy órát tölthettünk a tavon a helyiekkel egy csónakban. A csónakon töltött időt a hideg szél ellenére még mindig nagyon élveztük, mert fura volt nekünk az egész szerkezet. Leginkább a csónak farában helyet foglaló, színes kormányát egyhangúan szorongató „sofőr”-ön mulattunk, persze csak magunkban. A mi szemünknek felettébb mulatságos látvány volt, nézzétek csak:

Hatalmas hegyek között haladt a kis hajónk, néha egész közel a sziklafalakhoz. Ahogy közeledtünk a blokkhoz, úgy lett egyre meredekebb a tó körül a sziklafal, és a tó alsó szakaszain már el tudtam hinni, amit meséltek nekünk, mégpedig, hogy a tó a legmélyebb pontján több mint 100m mély. Amikor már egész közel voltunk a blokkhoz, csónaktársaink felmutattak a hegyre. A földomlás nyomai tisztán láthatóak voltak a hegyen, egy vonaltól balra más színű volt a hegy, látszott, hogy nemrégiben szakadt le.

A „kikötő” a blokknál

Ahogy megpillantottuk a blokkon a kikötőnek nevezett káoszt, rögtön tudtuk, hogy nem lesz egyszerű a partraszállásunk. Teherautók, traktorok egymás hegyén-hátán álltak egy kis poros úton a meredek sziklafalban, a csónakok pedig egy nagyon szűk helyen parkoltak. A miénk is csak úgy tudott kikötni, hogy csak egy másik csónak orrán átlépkedve tudtunk kimenni a partra, ami gyakorlatilag csak egy meredek sziklafal volt. De ezt a sziklafalat rengeteg ember taposta, ezért elkezdett porzani, és ez a szürke por mindent belepett, legfőképp a lábfejünket. A táskákat csak úgy tudtuk felhordani az útig, hogy én cipeltem őket, a maradékot pedig Zita őrizte a csónakon. Zita figyelmeztetést kapott az egyik csónakbeli barátunktól, hogy vessen ügyet a táskáinkra, mert „viszik őket”, és nem lehetett tudni, hogy jóindulatból, vagy mert meg akarták fújni őket. Ezért végül csak mi hordtunk minden táskát, de így is nehéz volt, mivel odafent az úton egy rövid ideig őrizetlenül maradtak. Megpróbáltuk a logisztikai lehetetlent, de még így is volt pár perc, amikor csak távolról tudtuk figyelni, hogy nem fújja-e meg valaki őket. A bringákat se volt sokkal egyszerűbb felcipelni, de azokat legalább nem tudták volna olyan könnyen elvinni.

Végül csak fent voltunk az úton, mind a két bringával és nyolc táskával hiánytalanul, sértetlenül, térdig a szürke porban, körülöttünk kíváncsi helyiekkel, pont mint lent a csónakon. Mert mikor először lementem Zitához, 20-an állták őt körül, úgy kellett szétoszlatni a tömeget. Valószínű csak segíteni próbáltak volna, de 1 – nem tudtuk, hogy valóban így van-e, 2 – nem tudtuk, hogy szeretnének-e a segítségükért pénzt kapni. Miután összeraktuk a bringákat a csomagokkal, keserves tolás kezdődött.

Bringával a tengelyig érő porhomokban

Az út egyirányú volt, egy körben lehetett csak megközelíteni ezt a csodás kikötőt, de mi a menetiránnyal szemben kezdtük el tolni a helyi segítőink tanácsára. A mély porhomokban nagyon nem volt könnyű a haladás, és ezt látva néhány a bringáink körül lődörgő pakisztáni segített nekünk tolni a bringákat, mondván, hogy ez az út rövidebb és könnyebb. Kínkeservesen, de feljutottunk a kb. 80m magas emelkedőn. Szegény bringák hogy néztek ki… Hát ezért kell ide ennyi traktor, meg terepjáró, csak azok képesek áthaladni ezen a könnyű, mély porhomokon. Ahogy elindultunk lefelé, az első kanyarból láttuk, hogy egy nagy szerpentin vár ránk, amin leereszkedve újra el tudjuk érni az eredi KKH útját. Szóval gyakorlatilag a két éve a hegyről lehullott kőtörmeléken haladt ez a kis ideiglenes út. És mivel ez az út semmiféle speciális borítást nem kapott, csak az ott jártunkkor is tevékenykedő markolók által készült, ezért ezt a kőzetet hamar szétmorzsolták a járművek – így kaptuk meg ezt a csodálatos, könnyű porhomokot.

Lefelé felszálltunk a bringáinkra, és legnagyobb meglepetésünkre egészen jól tudtunk velük haladni, noha a porhomok nagyon mély volt. Viszont mivel könnyű is volt, hiába süllyedtünk néha közel tengelyig, ez nem akadályozott meg minket a haladásban. Annyira könnyű volt ez a porhomok, hogy szállt is mindenfelé. Hamar tele lett vele mindenünk, a bringánk, a táskáink, a ruháink és persze az arcunk is. A szembejövő traktoros arcát sajnos egyszer sem sikerült igazán jól lefényképezni, pedig érdemes lett volna – vastagon állt rajtuk a szürke por.

A szerpentin elején aztán kaptunk még egy kisebb fölfelét, ahol elakadtunk, és le kellett szállnunk. Brutális mély volt a homok, ahogy felálltam a bringámról, az megmaradt állva a helyén, mivel a táskák alja már a homokot érte.

A videó alatt alig jutottam szóhoz, ezért nem fejeztem be egy mondatot. Szóval Karimabadban azonnal le fogjuk pucolni a bringákat. Mert sajnos a lánc is kapott a homokból, nem is keveset. Az egész hátsó agy, a lánc és a fogaskerék vastagon állt a szürke porban, a láncfeszítő alja pedig benne volt a homokban. Ha hagyományos váltóval indultunk volna el, azt itt valószínű leszakította volna a homok, vagy ha még időben észbe kapunk, valahogy átemeltük volna a bringát a mély homokos részeken, vagy feltettük volna egy dzsipre, vagy én nem is tudom… de az biztos, hogy ez nagy vesződséggel járt volna. Így viszont a Rohloff-al tudtunk haladni. Persze közben azért így is nagyon sajnáltuk szegény gépeket, de úgy voltunk vele, hogy nekik is és nekünk is az a legjobb, ha minél előbb kijutunk ebből a szürke porhomokos pokolból. Mert számomra ez az volt, maga a pokol, vagy legalábbis nem kerékpározásra való hely, az biztos. Mindenütt szállt a szürke por, és az út a por alatt nagyon buckás volt, úgy dobált minket, hogy nem egyszer meg kellett állnunk, hogy el ne essünk. Mondjuk puhára estünk volna az biztos, de a franc se kívánt volna többet magára ebből a szörnyű porból. Zita mindeközben szemmel láthatóan sokkal jobban élvezte a helyzetet, mint én, ezen egyrészt csodálkoztam, másrészt örültem neki.

Attabad-tól Karimabadig – „végig lejt”, ahogy az lenni szokott…

Persze, mint mindenen, végül a porhomokon is túljutottunk, csak valamivel több, mint 2km-t kellett megtennünk a poros úton. Jutalmunk néhány igen cifrán feldíszített teherautó látványa volt (figyeljétek meg a pillangókat és szívecskét a lökhárítón!), na és persze a pihenő, mert mire kijutottunk, én azt éreztem, hogy össze tudnék esni, annyira elfáradtam és éhes lettem. A sok cipekedés, a fölfelé tolás és a poros út kikészített kissé, ezért megálltunk, és befaltunk két dobozzal az időközbe kedvencünké vált „Chocolate Chip” nevű csokis kekszből. Ez nemcsak, hogy finom, hanem kalória / rupi  szerint is a legjobb választás. Mindezt már csak a maradék kevés vizünkkel tudtuk leöblíteni, hogy aztán nekivágjunk a maradék távnak Karimabad felé. Erről a távolságról tudtuk, hogy nem lehet több 20km-nél, és több gulmiti barátunk elmondása szerint „végig lejt”, csak a legvégén lesz majd egy emelkedő, fel Karimabadba a főútról – az viszont meredek lesz, de legalább rövid. Ennek tudatában vágtunk neki a rövid délutáni kerékpártúránknak. Az első 9km-en két masszív emelkedőnk is volt, ráadásul az út minősége értékelhetetlen volt. Odahaza az ilyet csak töltésnek, vagy kőrengetegnek hívjuk, de semmiképpen sem útnak. Mindenesetre az látszott, hogy a kínaiak jó munkát végeztek az út töltésével, ami ugyan igaz, hogy aszfaltot még nem kapott és nagyon köves volt, de mindenütt sík volt és széles, persze ahol nem szakadt le a völgybe az út egyik fele, vagy nem omlott rá több tíz tonna szikla fentről. A régi út aszfaltsávja csak néhány helyen került elő a köves új alap alól, ekkor persze örültünk neki nagyon, és én rögtön előkaptam a kamerát, hogy készítsek valami nem túl rázkódós, talán még élvezhető videót az útról és a tájról, ami körülvett minket:

Mert a táj, az valami elképesztő volt, még így a késő délutáni fényekben is. Egy monumentális völgy bal oldalában haladtunk, szemben a völgy jobb oldalán láttunk teraszos falvakat a morénalejtő aljában, fent pedig égig érő sziklákat és havas hegycsúcsokat világított meg a nap – sajnos az utolsó sugaraival. Nem szabadott volna hallgatni a helyi barátainkra, akik sose jártak még bringával ezen az úton. A 8km emelkedővel annyi időt vesztettünk, hogy nyílvánvaló volt, hogy ránk fog sötétedni, mire Karimabadba érünk, ebbe már bele is törödtünk. Viszont legalább gyönyörű volt a naplemente, fantasztikus fényekkel terítette be a völgyünket, s aztán, amikor minket már nem ért a nap, a körülöttünk lévő hegycsúcsokat még sokáig csodálhattuk a fényárban. Nem egy hétezres látszik erről a környékről, és van egy Golden Peak nevezetű hegy is errefelé – ekkor értettem meg csak igazán, miért ez a név. Naplementekor lent a völgyekben szinte már sötétség van, de a havas hegycsúcsok a lemenő nap sárga fényétől szinte úgy világítanak, mintha aranyból lennének.

Érkezés Karimabadba – Müezzintől zengő hétezresek

Karimabad előtt átkeltünk a folyó jobb oldalára a hídon. Ahogy beértünk a faluba, rákezdett a müezzin a szokásos énekére a közeli mecsetből. Azonban, ez most még sem volt szokásos, mert a hegyek gyönyörű koncertteremként szolgáltak neki, minden furcsa szava messze vízhangzott a hétezres csúcsok között. Odafent világítottak Karimabad házai, és felette pedig a havas csúcsokat még éppen érte a Nap, fantasztikus volt. Csak megálltam, és hallgattam, aztán pedig jó nyugati turista módjára megpróbáltam eltenni a pillanatot. Persze a pillanat elmúlt, de egy vetülete azért megmaradt, és ezt Ti is láthatjátok, hallhatjátok! :)

Miután a szemközti tehén is elbőgte magát a müezzin imára hívó énekétől, úgy gondoltuk, hogy ideje továbbállni. Zita után eredtem, és nekiláttunk a ránk váró meredek emelkedőnek. Zita ezt már egy cseppet sem élvezte, százszor elmondta, hogy utálja az összes fölfelét és a hegyeket. Én ezalatt kinéztem a Kashgarban befényképezett Lonely Planet könyvből, hogy pontosan hol is van az Old Hunza Inn, ahol már várnak minket, mert Zahir odatelefonált, hogy jövünk. Hát még jó pár kannyarral feljebb volt a szállás, és ezeket az utolsó métereket bizony nagyon lassan tettük meg, de végül, mint mindig, ide is csak megérkeztünk valahogy. :) Az új helyen finom forró zuhany, vacsora, szoba, és ágy várt ránk, na és persze megannyi új barát.

Reggeli a helyiekkel, majd irány a gleccser Sayed-el!

Második napunkon Gulmitban egy Zahir által javasolt kis étteremben reggeliztünk. Ez igazi élmény volt, mert a hely csak egy apró kis kunyhó volt bádogból összeeszkábálva. Egyetlen egy asztala volt csak, ezen ettünk, természetesen a helyiekkel együtt, ugyanazt az ételt ugyanazon az áron, mint a helyiek is. Zöldséglevest tésztával 30 rupiért (81 forint), és rántottát csápátival (tojás – 25 rupi, kenyér – 15 rupi). Ez a hely nagyon megtetszett nekünk, ezért aztán visszajáró vendégek lettünk. Mint a tulajtól megtudtuk a kis bádogkunyhó nem azért ilyen szerény, mert nem futotta többre, hanem mert villámgyorsan kellett pótolni a víz alá került útszéli fogadót.

A reggelink után felkerekedtünk a várva várt gyalogtúrára. Nem voltunk egyedül, mert Zahir szervezett nekünk egy túravezetőt, természetesen ingyen, baráti alapon. Sayed kísért el minket a bő félnapos útra. Sayed Bsc-t végzett „tourism management” szakon, és ő is túravezető, illetve a Hunza vidéke elkötelezett népszerűsítője. Minden vendége után személyes felelősséget vállal, és minden csatornán próbálja terjeszteni, amit a 9/11 lerombolt, Pakisztán vendégszeretetét. Ebben én is megígértem a segítségemet, olyan formában, hogy leírom a blogunkon az igazat és csakis az igazat, mindent, ami történt velünk, amennyire kedvem és erőm engedi.

A Polo Ground-ról indultunk egyenesen hegynek felfelé egy kis utcácskán. Hamarosan egy iskolaudvar mellett lyukadtunk ki, ahol az iskolai egyenruhát viselő gyermekek játszottak az udvaron egy babzsákkal, vagy épp sétáltak haza az órájukról. Itt sok testnevelés órára nincs szükség, mert a legtöbb gyerek kisebb hegyeken is átkel, mire eljut az iskolájába, vagy onnan haza. :) Mi is így tettünk, szinte követtük az egyik iskolás gyereket, mert pontosan arrafelé vezetett az utunk, amerre az övé is.

Vendégségben Sayed-éknál – Önkéntes tanárkodás Gulmitban?

Felfelé a dzsip úton egyre magasabbra és magasabbra mentünk a házak között. Ahogy magasabbra értünk, úgy láttunk rá egyre több házra, és földteraszra. Bár a táj kicsit szürkés-barnás volt a késő őszi – tél eleji időpont miatt, de még így is gyönyörű volt. Kecskék, tehenek, tyúkok között vezetett az utunk a földteraszok és a kőből rakott házak között. Az egyik ilyen háznál aztán Sayed kijelentette, hogy ez az ő háza, és azzal a lendülettel betértünk. Az anyukája és egy másik asszony éppen teát készítettek, így részünk volt az eddigi talán legfinomabb tejes teában, amit valaha kóstoltunk. A ház, és természetesen a nők öltözéke is tradicionális volt, ez errefelé olyan természetes, mint ahogy tiszta idő esetén kék az ég.

Sayed-el beszélgettünk a Gulmiti iskolákról is, és elmondta, hogy nem mindegyik suli állami, valamelyik alapítványi alapon működik, de nem csak utóbbiak várnak szívesen külföldi önkénteseket tanításra. Merthogy van lehetőség Gulmitban önkéntesként tanítani. Egy svéd nő például 3 évig volt így Gulmitban, kapott helyet és ételt egy családnál, nem volt mire költenie. Ez a dolog mindkettőnket nagyon megfogott Zitával, főleg, miután hallottuk, hogy akár csak 1-2 hónapra, vagy fél évre is szívesen várnak mindenkit, és nem muszáj, hogy az illetőnek legyen tanári diplomája. Elképzeltük, hogy egyszer ide visszatérünk, tavasszal, és tanítunk, lakunk egy családnál, szabadidőnkben túrázunk, én körbefutkározom az összes hegyet és gleccsert, még talán tájfutó térképet is készítek a falu zegzugos utcáiról, kőfalairól és földteraszairól… Micsoda terep lenne… Micsoda élet lenne! :) Akár még a saját gyerekeinkkel is… Ez a hely gyerekeknek pláne egy paradicsom lenne, egész nap a természetben lennének, állatok, gyümölcskertek, sziklák, hegyek, gleccserek, na és egyszerű, de nagyszerű emberek között.

Nem tudom pontosan miért és hogyan, de egyre inkább azt érzem, ahogy egyre több „vidéki” emberrel hoz minket össze az út, hogy a városi emberek – közé értve mi magunkat is – valahogyan „el lettek cseszve”, már bocsánat a kifejezésért. A városi életforma nem csak a környezetet nézve fenntarthatatlan, hanem emberileg is leépítő. Nem mi tehetünk róla, hanem a közeg, ami körülvesz minket, a „környezet”, a város, amiben élünk. Önkéntelenül is, többé vagy kevésbe, de rohanó zombikká válunk egy városban, és elfelejtjük, vagy nehezebben vesszük észre az élet igazi értelmét, az igazi örömeit – és ez egy vidéki ember szemével látható csak igazán. A városi ember pedig nyilvánvalóan üresnek és unalmasnak látja egy falusi paraszt életét, de ez nem feltétlenül kell, hogy így legyen. Nem azt mondom, hogy vissza kell vonulni falura, és egész nap csak kapálni és sz*rni a világra, de biztos, hogy van egy minden és mindenki számára egészséges középút, és ehhez eddig itt láttuk a legjobb példát, Pakisztánban, a Felső-Hunzán, Gulmit faluban.

Visszatérve az önkéntes tanítás gondolatára Hunzában, megmámorosodtunk a gondolattól, hogy egyszer visszatérünk ide, nem csak mint egyszeri turisták, hanem mint önkéntes tanítók. Hogy őszinte legyek, már az is felmerült bennünk, hogy most itt maradjunk, de mivel jön a tél, és a nagy hideg, ezt hamar elfelejtettük. Ha tavasszal érkeztünk volna, komolyan elgondolkodtunk volna rajta, hogy maradjunk. Ez nem csak nekünk nagyszerű dolog, hanem az itteni gyerekeknek is. Nekem összesen egy külföldi tanárom volt, Anthony a UK-ből a főiskolán, de emlékszem, hogy milyen nagyszerű volt és mennyire szerettük, mert nem csak angolt tanított nekünk, hanem mindenfélét a világról, az óra második felét általában végigmesélte valamilyen témáról, és ezt nagyon élveztük. Mi végül nem maradtunk, de komolyan gondolkodunk rajta, hogy egyszer visszatérünk, mert ennél csodálatosabb vidéket még elképzelni sem tudtunk volna az érkezésünk előtt. Sayed-nak megígértük, hogy ha mi egy-két évig még nem is, de mások talán jönnek majd előbb tanítani, talán épp a mi biztatásunkra! Szerintünk ez egy óriási lehetőség, ilyen helyen eltölteni néhány hónapot, tanítani a gyerekeket, szünidőben és hétvégente pedig kirándulni, túrázni… Szóval ha valamelyikőtöket érdekli a dolog, vagy tudtok olyat, aki vevő lenne ilyesmire, a falu nagyon várja az önkéntes tanítókat, írjatok Sayed-nek (sayedtraveller@yahoo.com – ezzel Facebook-on is megtaláljátok)! :)

Egy másik dolog: akkor is írjatok Sayed-nek, ha tudtok valamilyen jó Msc képzést „tourism management” vagy hasonló szakon, ahol tudna továbbtanulni, mert ez a feltett szándéka, és már fel is vették Angliába egy egyetem mesterszakára, de az túlságosan drága lenne neki, ezért gondoltunk Magyarországra, hátha ott olcsóbb beiratkoznia egy egyetemre, és olcsóbban meg tudja oldani a mindennapi életet az egyetem mellett. Szóval, ha ilyesmiben tudtok neki segíteni, akár csak egy ötlettel, akár egy linkkel, köszönjük az ő nevében is!

Séta a Ghulkin-gleccseren – Jeges élmények

Sayed-éktől folytattuk tovább felfelé az úton, ami ismét hihetetlen magasságokba kapaszkodott, majd a gerinc után alászállt Ghulkinba. Ismerős részeken haladtunk, végre világosban is láthattuk az új és a sok száz éves imaházat, ráadásul most még rohannunk sem kellett, a gleccser megvárt minket. Ghulkin után egy hatalmas, sziklás oldalba kapaszkodtunk fel, ahol először nem láttuk, hogy hol fog haladni az ösvényünk. A peremre felérve megpillantottuk a Ghulkin gleccsert. Ez a gleccser teljesen más volt, mint amit eddig láttam, ez sokkal sárosabb, kövesebb volt, mint egy „átlag gleccser”. Miután jól körbenéztünk a gerincről, és meghallgattuk a gleccser jegének pattanásait, lebaktattunk a kőtengerbe, ami közelebbről már nem is csak kő-, hanem kő- és jégtengernek tűnt. Láttunk néhány nagyon komoly jéghasadékot, majd valahol a gleccser közepén néhány apró tó mellett egy nagyobb, visszahajló jégfalat pillantottunk meg. Ez nagyon tetszett nekünk, főként azután, hogy először megpillantottuk a gleccsert. Mert elsőre kicsit csalódás volt, hisz azt hittük, csak egy nagy rakás kőhalom a gleccser, de ezen a helyen láttuk, hogy nem így van, csupán a jég is nagyon „koszos”, nagyon köves és poros, ezért nem látszik távolról, hogy jég, de ettől még a gleccser javarészét jég alkotja.

A gleccser túloldalán egy nagyobb tavat is láttunk, ahol Sayed elkezdett köveket dobálni a jégre. Nem sejtette, hogy ezzel életre hívta Zita kedvenc szórakozását, a „köveket a mélybe dobálunk a végtelenségig” című játékot. Így aztán úgy kellett elráncigálni a Zitát a tó mellől. :) Sayed a tó után azt mutatta, hogy át kell kelnünk egy szűk hasadékon, aminek az alján teljes széltében egy patak csordogált. Amikor aztán látta, hogy komolyan gondolom a dolgot, és már a hasadék bejáratánál jártam, elnevette magát, csak tréfált, ahogy sejtettem.

A Borith-tónál

Egy meredek köves úton folytattuk a hasadéktól távol. Ez az út a gleccser túloldali peremére vitt fel minket, ahonnan elénk tárult Husseini. De mi először Borith felé folytattuk, a Borith-tó felé. Erről a tóról már legendákat hallottunk, mindenki azt mondta róla, hogy nagyon szép, és tökéletes hely a pihenésre. Valóban elég jó a fekvése a tónak, és a mellette lévő vendéglátó komplexum is nagyon kellemes. Egy kedves öreg bácsika üzemelteti az olcsó szállodát, éttermet és a boltot. Ide beültünk egy teára, és vásároltunk néhány képeslapot. A terasz alatt néhány sátornak is volt hely, és amikor kérdeztük, hogy nincs-e hideg nyáron a sátrazáshoz, szinte kinevettek minket. Nyáron állítólag még a helyiek is a szabadban alszanak, olyan kellemes az idő még éjszaka is. Vannak olyan régi házak errefelé, amelyeknek a tetején van egy kis felépítmény, a „nyári hálószoba”, aminek se oldala se ablaka nincs igazán, és ha hőség van lent a házban, ilyenekben szoktak aludni a helyiek.

A Borith-tó egyébként a helyieknek is közkedvelt pihenőhelye, mert amikor az öreg megmutatta a vendégkönyvét, azt olvastuk ki a sorokból, hogy a 2011-es vendégek több mint fele pakisztáni volt, méghozzá javarészt a környékről, Sost-ból és Gilgitből. Nekünk elég szürke és sötét volt már a tó így november végén és késő délután, de el tudom képzelni, hogy tavasszal és nyáron gyönyörű lehet. Ha valakik, a helyiek biztosan tudják, hogy hol vannak a jó helyek!

Hazafelé a csónakkal Gulmitba

A teázással annyira elment az idő, hogy már csak 5 órára értünk le Husseini-be a hajóállomásra, így kénytelenek voltunk egy külön hajót bérelni 500 rupiért, hogy visszajussunk Gulmitba. Erre szárazföldön is lehetőség lett volna, de már annyira sötétedett, és annyira kimerültünk, hogy biztosan egy kínszenvedés lett volna fejlámpával visszabotorkálni a gleccseren vagy a moréna lejtőn kereszül. Amíg a csónakra vártunk, láttunk még néhány nagyon szép teherautót… „Nagyon szép teherautó” :) Hát ezt se gondoltam volna soha, hogy e három szót leírom valaha egymás után! :) Emlékeztek, milyen dühös voltam anno a teherautókra Iránban? :) Aztán amikor a vízen voltunk, a csónakokról kezdtünk beszélgetni, Sayed elmesélte, hogy a fát Chilas-ból hozták fel a csónakokhoz, és messze földről érkeztek a csónakkészítő mesterek is, akik a Gulmit melletti homokos partszakaszon építették össze a csónakokat a gyorsan keletkezett tavon való közlekedéshez. Előtte is voltak kisebb csónakok, de csak apróak és csak néhány. Ezen csónakok tulajdonosai a tó első heteiben igen szépen megszedték magukat, mivel nem volt versenytársuk, és nyilvánvalóan néhányan nagy árat is megfizettek nekik azért, hogy átjussanak a tó túloldalára. Aztán ahogy készültek a csónakok, úgy lett egyre nagyobb a verseny, mígnem végül fixálták az árat 100 rupiban egy személyre egy útra.

Este Zahir hívott meg a családjához, átsétáltunk a sötétbeborult Gulmiton (az áramszünetek errefelé mindennaposak és a közvilágítás sem egy közismert fogalom, de ez senkit sem zavar különösebben), hogy aztán egy kis kályha mellett beszélgetve megvárjuk, amíg az anyukája és a nővére egy hunzai ételt készít nekünk. Az apróra tört csápátit cukros-tejjel összefőzték, majd mindezt még leöntöttük egy kis sárgabarackmag olajjal, és így ettük.

Beszélgetés egy amerikai-pakisztánival

Másnap annyira ellustálkodtunk a délelőtt, hogy már csak délután háromra értünk ki a hajóállomásra, és ilyen késő délután már nem jött egy csónak se Attabad felé, ezért végül maradtunk még egy negyedik napra is Gulmitban. Ezt nem bántuk meg, mert így megismerkedtünk az újonnan érkezett vendégekkel, egy pakisztáni sráccal aki 11 évig tanult és dolgozott Californiában, amíg meg nem elégelte az egyhangú életet, és haza nem költözött, hogy itthon felfedezze a szülőhazája szépségeit. Családja Karachi-ból való, és a Északi Területekre való látogatásáról azt gondolták, hogy majd csak ideutazik buszon, dzsippel felmegy a K2 alaptáborba, majd ahogy jött, úgy haza is megy. Merthogy egy átlag pakisztáni családban nem megszokott és elfogadott az efféle hóbort, mint amit mi is űzünk – hosszabban utazni, akár kerékpárral, akár hátizsákkal. Ezért a srác családja kicsit kiakadt, amikor a dolgok nem így történtek, hanem jó hátizsákos turista módjára elkezdte bejárni a vidéket, hosszú heteket rászánva. Kérdeztük Amerikáról, és olyasfajta választ kaptunk, mint amit vártunk, innen, Ázsiából nézve USA leginkább Európához hasonlít, és ott is attól függ az emberek mentalitása, hogy melyik államban járunk. Pl. Texasban vaskalaposak, zárkózottabbak, míg Californiában lazábbak, de azért annyira nagyon nem, mint mondjuk ezekben az országokban, tehát pl. ha megkérdezzük hogy sátrazhatunk-e a kertben, jó eséllyel el fognak minket hajtani. Hát majd meglátjuk, ha eljutunk odáig! :)

Gulmiti iskolákban

A hajó lekésésével másra is lehetőségünk nyílt, pl. egy jót alkudoztam a kedvenc boltosunkkal a Polo Ground-on, majd babzsákoztam a helyi gyerekekkel. Először nagyon meglepődtek, amikor elsőre hibátlanul visszapasszoltam nekik a zsákot, aztán persze ahogy többet játszottunk, látták, hogy bár tudok valamennyire a kis zsákkal dekázni, de azért őnáluk jóval ügyetlenebb vagyok.

Negyedik nap reggel, miután megreggeliztünk a kedvenc helyünkön, Zahirral és egy hegyi vezető barátjával meglátogattunk két iskolát. Az első egy állami iskola volt, 5 éves kórtól 15 éves korig járnak ide gyerekek, tehát a legkisebb csoportok még gyakorlatilag óvodás apróságokból álltak, de már ők is tanulták a betűket és tanultak angolul is. A folyosókon, a falon pedig rengeteg jó életre és jó oktatásra biztató és tanácsot adó poszter volt, melyeket Zita nagy hévvel és örömmel fényképezett be. A bioszteremben is jártunk, ahol egy igazi ember csontjai voltak kirakva a sarokba! Itt a Samu valaha egy élő, hús-vér ember volt! :) Bementünk az igazgatóhoz is, aki nagy szeretettel és tejes teával fogadott minket. Elmondta, amit részben már tudtunk, de jó volt újra hallani egy iskolaigazgató szájából: hogy nagyon várnak önkéntes tanítókat, akár két hétre, akár egy egész tanévre, ez igazából mindegy, mindenkinek örülnek, az is elég, ha csak angolul, vagy egy másik, sokak által beszélt nyelven tud és tanítja rá a gyerekeket. És én is hiszem, hogy akinek van annyi esze és indítatása, hogy ide, erre a helyre eljöjjön élni és tanítani akár csak pár hétre is, az van annyira intelligens, hogy tényleg a gyerekek is csupa hasznos és jó dolgokat kapnak tőle. Az igazgató még azt is elmondta, hogy aki ide jön tanítani, azt természetesen befogadja egy család, ahol fedelet és élelmet kap, akárcsak egy családtag, és ez nem csak a család szintű közösségben van így, hanem az egész falu befogadja, egy idő után mindenki ismerni fogja, és mindenütt szívesen látják, mint különleges, messziről jött vendéget. Ezt egyébként mi is tapasztaltuk, mindenütt örültek nekünk, mindenki kedvesen ránk köszönt az utcákon, és biztos vagyok benne, ha helyi kísérő nélkül sétálgattunk volna a faluban annyit, mint amennyit Sayed-el és Qadir-al tettük, előbb-utóbb valaki behívott volna magához, és hamar egy tűzhely és egy család melege mellett kötöttünk volna ki – mint ahogy az megtörtént így is számtalanszor. Szóval mondom, századszorra, ezek a kis falvak, Gulmit és Gulkhin, ez a környék maga a földi paradicsom! Gyertek ide önkéntes tanárnak! :) Ha Ti nem jöttök, majd mi! :)

A másik iskola már nem állami volt, ezt ki is hangsúlyozta az igazgató. Elmondása szerint ez azért nagyszerű, mert így nincsenek kötve szabályokhoz, sokkal gyorsabban és hatékonyabban meghozhatnak döntéseket, változtathatnak dolgokon. Ő is teljesen nyitott volt az önkéntes külföldi tanárokra, és elmondta, hogy ha bármilyen játékot, hangszert, bármi ilyesmit tudunk „hozni”, az is nagyszerű, mert pl. a babzsákozás is egy télen terjedt el a faluban a gyerekek között, szántszándékkal. Merthogy a babzsákhoz igazából nem kell semmi, csak egy darab spárga, valami anyagdarab és egy marék valamilyen száraz mag. Ezek után kész a babzsák és lehet vele lábbal dekázni. Ezzel aztán jól elvannak a gyerekek, és nem mellesleg hamar jól ki is melegednek, így nem fognak fázni. Ha fázol és kevés a tűzifa, menj ki és dekázgass kicsit, mindjárt nem fogsz fázni! :) Sajnos mi nem sok játékot tudunk és hangszereken se tudunk játszani (Zita régen zongorázott, de már elfelejtette, és egy zongorát különben is bajos lenne magunkkal hozni…), de biztos vagyok benne, ha törnénk a fejünket, eszünkbe jutni néhány olyan játék (fogócska, bújócska, parktájfutás, teremtájfutás?), amihez nem kell szinte semmi, és mégsem ismerik a világnak ezen a vidékén a gyerekek.

Ismét egy hunzai esküvőn, ezúttal a legelején

Az élménydús iskolalátogatások után még egy esküvőre is berángattak a kísérőnk, ezúttal az előkészületeknek lehettünk szemtanúi. Itt egy esküvő 5-7 napig is eltarthat, megvannak a szokások, hogy melyik nap hová megy a vendégsereg, és mit csinál, mit eszik. Sőt, még Qadir mesélte nekünk (igaz, ez az ő falujában, Ghulkinban működött így), hogy a falu családjai két halmazra bomlottak, és a két csoport csak a saját csoportbeli családok esküvőire hivatalos vendégként. Ennek egyszerű gyakorlati oka van, mégpedig, hogy nincsen akkora ház a településen, amibe az egész falu beleférne! :) Abba már csak most íráskor gondoltam bele, hogy mi van akkor, ha két olyan ifjú házasodik össze, akik különböző csoportból valóak? A házasságok egyébként úgy zajlanak, hogy ha ketten megtetszenek egymásnak (egy nő és egy férfi, csak így, hagyományosan…), akkor a srác szól a szüleinek, akik megkeresik a lány szüleit, és a szülők egymás közt megbeszélik, hogy ez a dolog lehet-e frankó, és ha igen, akkor megszervezik az esküvőt. Az esküvő előtt nincs csók, nincs kézen fogva sétálás, az ilyesmit a közösség megveti, és szégyenteljes viselkedésnek tartja. Tehát a „barátnő” fogalma, mint olyan nem létezik, vagy legalábbis illegális! :) Ebben a társadalomban az se nagy gond, ha a fiú fatökű, mert az is előfordulhat, hogy ha a fiú nem talál magának leányt (vagy épp még eszébe se jutott keresni), a szülők aktivizálják magukat, és keresnek egy jóravaló családból származó leányzót neki, aztán már csak azon kapod magad, hogy leszervezték a nőt neked, és az esküvődön látod életedben először! :) Qadirnak is előre leszervezték a házasságát, de mivel mindketten vallják a feleségével, hogy isten akarta így, boldog házasságban élnek és van három szép gyermekük. Ami egyébként kevésnek számít, bár a legújabb trendek ide is betörtek, és a hunzák sem vállalnak 2-3 gyereknél többet.

Az újabb esküvőlátogatással már közel jártunk a délutánhoz, ami azért volt necces, mert a csónakok az Attabad-tavon a blokk felé főképp a délelőtt folyamán közlekednek, ezért rohannunk kellett. A bringák egy Zahir által biztosított üres szobában vártak ránk teljes málhájukban, így igazán gyors rajtot tudtunk venni velük a „hajóállomáshoz”, ami ugye nem volt más, mint egy homokos partszakasz egy patak mellett, ahogy már említettem. Ide még Zahir is elkísért minket, és amíg a hajóra vártunk, sikerült vele még pár jó szót váltani. Remélem, egyszer az életben még viszontlátjuk felső-hunzai barátainkat, az igazán szép lenne.

A Karakorum Highway

Pár szót igazán megérdemel ez a Karakorum magashegyi út még mielőtt belevágnánk a kalandjainkba, amelyek ha minden jól megy, akár 700km-t is fognak tartani ezen az úton. Szóval ez az 1300km hosszú nemzetközi magashegyi út a Kína Xinjiang tartományának Kashgar városától húzódik egészen Pakisztán fővárosáig, Iszlamabadig. Az út 500kmt halad Kínában és 800-at Pakisztánban. A netes közösségi lexikon szerint ez a világ legmagasabb aszfaltozott nemzetközi útja, mi ezt azonban csak részben tartjuk igaznak, mivel ittlétünkkor éppen felújították az utat, így az első szakaszokon eddig gyakorlatilag alig találtunk aszfaltot. Az aszfalt hiánya az úton valószínű egy 2006-ban aláírt kínai-pakisztáni szerződésnek köszönhető, miszerint az utat 10 méterről 30 méter szélesre bővítik és még masszívabb betonnal borítják. Érkeztünkkor még csak az alapozásnál tartottak a kínai munkások… Illetve a természet erőinek is köszönhetjük az út néhol igen gyatra minőségét, hiszen sok helyen kőomlások vagy földcsuszamlások építik át a terepet, és vele együtt az utat is.

Az út áthalad a Pamír, és a Karakorum hegységeken, valamint érinti a Himalája nyugati határvonalát a pakisztáni, alsóbb szakaszán, ahol az Indus folyó völgyében halad. Ezen a szakaszon látni az útról világ 9. legmagasabb csúcsának számító 8126m magas Nanga Parbatot, de számos másik 7000m feletti csúcs is szegélyezi az utat, pl. ezen sorok írásakor az ablakunkból látni a 7788m magas Rakaposhi-t. Persze nekünk sokat nem oszt, nem szoroz, hogy milyen magasak a hegyek körülöttünk, mert mindegyik nagyon magasnak tűnik lentről a völgyből. :)

Ezt az utat a kínaiak szokták Friendship vagyis  Barátság Highway-nek is nevezni, de ez a név igen félrevezető is lehet, mert ugyanez a neve a tibeti Lhasa és a nepáli Kathmandu között húzódó másik nagyon híres magashegyi útnak is. Szóval maradjunk csak a Karakorum Highway-nél, vagy röviden a KKH-nál. A „Highway”-t egyébként nem az út minőségére értik, mint azt már számtalanszor említettem, hanem a magasságára, mert az út bár javarészt 3000m alatt halad, de legmagasabb pontján, a pakisztáni-kínai határon található Khunjerab hágón a jó ég tudja, milyen magas… :) Minden térkép és weboldal mást mond, de maradjunk annyiban, hogy a hágó valahol 4655 és 4734m között húzódik.

Az utat 1959-ben kezdték el építeni, 1979-ben fejezték be, és 1986-ban nyitották meg. Az út építése során 810 pakisztáni és 200 kínai munkás halálát regisztrálták, de ennél egyesek szerint sokkal többen is meghaltak. Ezen halálok javarészt földcsuszamlásoknak és lezuhanásoknak köszönhetőek. Ha belegondolunk, ez elég durva szám, mert eszerint az út szinte minden egyes kilométeréért meghalt valaki.

Arra, hogy én hogyan találtam rá, és hogyan kerített a bűvöletébe, már nem emlékszem, de bizonyosan az interneten keresztül történt. Az útról még számos általános dolgot el lehetne mondani, de ezeket megtaláljátok bárhol máshol a neten, szóval térjünk rá lassan a mi kalandjainkra.

Sost-tól Passu-ig a Karakorum Highway-en

Sost-ból nem indultunk el korán, mert tudtuk, hogy ezen a napon csak a 40km-re lévő Passu-ig akarunk „le”-bringázni a Karakorum Highway-en. Reggelire rántottát készítettünk, majd átszereltük a visszapillantó tükreinket a sisakjaink jobb oldalára. Az összepakolás a szokásosnál több ideig tartott, ezért csak dél körül voltunk kint az úton. Az előző napi borús idővel ellentétben ezen a napon gyönyörű napsütéses időnk volt, kék éggel. Ennek nagyon örültünk, mert előző nap a buszból nem tűnt valami barátságosnak a környék, de így verőfényben mindjárt jobbat tetszettek a hatalmas hegyek körülöttünk.

Sost határában rögtön találkoztunk valami nagyon jellegzetes, csak a Karakorum Highway-re jellemző dologgal, egy agyondíszített teherautóval. Csilingelő díszek lógtak róla végig a plató oldaláról, és a kelleténél jóval nagyobb és díszesebb elülső lökhárítóról, a vezetőfülke felett pedig hatalmas felépítmény nyúlt előre, aminek közepén egy dísztárcsa figyelt, na és persze ez is szép színesre volt pingálva, mint ahogy az egész teherautó oldalán is végig mindenféle színes ábrák díszelegtek. Furcsa volt számomra az érzés, hogy most, hogy végre itt vagyunk, itt a KKH-n, és nem csak képen, hanem élőben is láthatunk egy ilyen guruló műalkotást, akkor nem érzek különösebb kitörő örömöt. Ez kicsit zavart, de nem tudtam mit tenni ellene. Aztán pár méterrel később rájöttem, hogy valójában csak az volt a nagy bajom, hogy majd megsültem. A 6 fokos szobából kibújva elég szépen beöltöztünk, és ez javarészt szükségtelen volt, ezért pár kanyar és domb után megálltunk, és levetettünk magunkról néhány réteget. Utoljára valahol Üzbegisztánban volt rajtunk rövidnadrág, és most végre újra, igaz alatta azért még ott figyelt egy réteg lastex a lábunkon, de azért az érzés megvolt. 2700m-ről indultunk el ezen a napon lefelé. Bár rövidnadrágban sem töltöttek el különösebb eufóriával a hatalmas, havas hegyek látványai, de ezen különösebben már nem akadtam fent. Tudjátok, ha valamit elér az ember, néha érez egy kis ürességet. Mert ugye nem a cél a lényeg, hanem az út odáig, és most megérkeztünk egyfajta célhoz, a Karakorum Highway-en tekertünk, és én talán ezért éreztem egyfajta ürességet. Persze tudtam, hogy ez nem tarthat soká, mert ez még nem a végállomás, és nem is egy vég, hanem továbbra is egy út, amin haladunk, és ami örömet és élményeket fog adni számunkra, csupán ki kell azt várnunk.

Szóval ezen gondolatok mentén csak hagytam, hogy haladjunk az úton. Majd lesz valami, majd jön valami, lehet az bármi, akár nehézség is, amit leküzdve majd újra fogom azt érezni, hogy érdemes úton lenni. Ez a dolog aztán ezen a napon nem nagyon jött el, de azért persze gyönyörű helyeken jártunk, szebbnél szebb és magasabbnál magasabb hegyek alatt csorogtunk lefelé a Hunza folyó völgyében, javarészt murvás úton, kevés forgalom mellett.

Passu-ban

Csak estére érkeztünk meg Passu-ba, ahol sajnos zárva találtuk az Arman által javasolt Passu Inn-t, ezért kicsivel később, a falu központjához közelebb, a Passu Inn-ben szálltunk meg.

Egy kétágyas, fűtetlen, konnektoros, meleg vizes, bucket shower-es fürdőszobás szobát 800 rupiért akartak adni nekünk, amire én nevetve 300-at válaszoltam, így végül megállapodtunk egy 500 rupis árban, és az így megmaradt 300-ból még 240-et elköltöttünk a vacsorára. Először 600-ért akartak egy fél csirkét adni nekünk, de mi valami olcsóbbra vágytunk, így végül fejenéknt 120-ért kaptunk „Mixed Vegetables”-t, ami lefordítva ugyan „vegyes zöldség”-nek számít, a valóságban viszont egy hatalmas adag szaftos krumpli volt még több rizzsel. A krumpli mellett volt némi hagyma is, és talán ha egy szem bab, ezért mondhatták „Mixed Vegetables”-nek. Ezt persze az adag láttán mi nem bántuk, mert bár épp nem az volt, amit vártunk, de ennek ellenére ízletes volt, és mennyiségre hatalmas, alig bírtunk vele. A Passu Inn vendéglője egyébként a falubeliek találkahelye is volt egyben. Érdekes volt látni, hogy csak ültek és beszélgettek, még a tévé sem ment mellettük, és muszlimok lévén nem is ittak semmit, még teát sem. Viszont angolul kiválóan beszélt szinte mindegyikőjük. Kedvesek voltak, kérdezték merről jöttünk s mi járatban, és általában szóvá tették, hogy későn jöttünk, már vége a turistaszezonnak és lassan az ősznek is, ezért van zárva a legtöbb vendéglő.

Este itt már 8 fok volt a szobánkban, ami egészen melegnek számított, különösen, miután kicsit még erre is ráfűtöttünk azzal, hogy miközben forró zuhanyt vettünk, nyitva hagytuk a fürdőszobaajtót.

Reggel azonos áron, 120-ért fejenként tojásrántottát reggeliztünk, de ezzel már annyira nem voltunk megelégedve. A tegnapi séfet leváltották, és csak egy kedves fickó maradt helyette, aki elnézést kérve hozta ki elénk az ételt, mondván, hogy ő itt csak helyettesít, és még sohasem csinált ilyet! :) Azért a tojást még meg lehetett enni, de ha ezt előre tudjuk, inkább bevásárolunk előre a boltból és elkészítjük magunknak – jó sok hagymával.

Passu-tól Husseini-ig – Egy rövid, de kemény tekerés

Ezen a napon is kék egünk volt, és tudtuk, hogy talán csak 7km vár ránk Husseini-ig, igaz, azon lesz egy komolyabb kis kaptatónk. Ennek a kaptatót már Passu-ból tisztán láttuk, és hamar neki is leselkedtünk. Ahogy felértünk az első kanyar után egy domboldalra, gyönyörű látvány tárult elénk Passu mögött. A lapos és széles Hunza folyó völgye mögött hatalmas, csúcsos hegyek sorakoztak. Lent az oldalukban, a morénalejtőben fehérre festett kövekből a „Welcome to Pasu, Our Beloved Hazir Imam”. Ahogy a kanyarból hátranéztünk, egy nagy fehér gleccsert pillantottunk meg. Tudtam, hogy lesznek gleccserek a KKH mentén, amelyek egészen az útig érnek le, de ez a látvány most mégis meglepett, és csodálattal töltött el. Nem bírtam eleget kattintgatni a fényképezőgéppel. Ugyanezen a helyen, a szemközti dombon, ahol az előbb még az utunk vitt, egy másik felirat volt kirakva a fehérre festett kövekből: „Welcome to Pasu” – na végre, minket is köszöntenek, nem csak a Hazir Imam-ot, akárki is legyen az… :)

Alig kapaszkodtunk fel a következő hajtűkanyarba, újabb érdekes látvány kápráztatott el minket: Tőlünk balra, lent a völgy aljában egy vékony függőhidat pillantottunk meg. Végigkövetve az ösvényt ami a függőhíd túloldalától folytatódott, házakat vettünk észre az óriási morénalejtő tetején. Nem gondoltuk, hogy azon a helyen is élhetnek emberek, de valószínű így volt. A morénalejtő egy szakadékban ért véget, aminek az alján a Hunza folyó több ága kanyargott tekintélyesen. Ez a látvány mindkettőnket egy műholdképre emlékeztetett, pedig valójában csak 200m magasból szemléltük a természet csodáját. Hozzá kell tennem ehhez a sok gyönyörűséghez, hogy mindeközben az út elég meredek volt, és poros, köves, ezért én sűrűn szentségeltem is, mert igen keserves volt rajta így a haladás a fekvőkkel. Mindemellett örültünk, hogy ezt a szakaszt meg sem próbáltuk tegnap este, mert bizony nem lett volna finom, arról nem is beszélve, hogy kukksötétben értünk volna Husseinibe. Mert amikor végre felértünk az emelkedő tetejére, még akkor sem értek véget a nehézségek, a lefelé elejét éppen az útépítés abban a szakaszában hagyták itt nekünk, amikor bringákkal a legnehezebb volt rajta az átkelés: dózerolatlan, nagy kavicsok borították az egész utat, amiben mélyen elsüllyedt a kerekünk. „Lesz ez még rosszabb is”, mint ahogy Zita mondta nekem a fölfelében, amikor hisztiztem neki a rossz út miatt… és tessék, most rosszabb lett. Persze még mindig jobb, hogy ez a lefelében ért minket, mert ha fölfelé lett volna ilyen a terep, bizonyosan tolnunk kellett volna a gépeket.

Csónakkal Husseini-ből Gulmit-ba

Ami a mély murva után elénk tárult a következő kanyarban, az olyan volt, mintha egy tündérmeséből rántották volna elő. Husseini falucskát pillantottuk meg a hegyoldalban, megannyi apró, kőből épített lapos tetős házacskájával, és földteraszaival. A földteraszok az egész terepet betöltötték, közöttük csak néhány keskeny, kanyargós utcácska kapott már helyet, na és persze a házak, illetve az állatok pajtái.

Kecskék, tehenek és tyúkok legeltek a teraszokon, amelyeket néhány fa is díszített, igaz legtöbbjük már mind lehullatta lombját, de még így is szép látványt nyújtott. A háttérben pedig lent az Attabad-tó legfelső csücske tűnt fel a sziklák alatt. Tudtuk, hogy innen kezdődik a tó, ami pár éve jött létre a földcsuszamlás miatt, és ami miatt innentől hajóval kell majd folytatnunk az utunkat, először csak Gulmitig, ahonnan gyalogtúrázni terveztünk, majd onnan tovább Attabad-ig, ahol a természetes gát van, ahonnan ismét szárazföldön tudjuk folytatni az utunk a KKH-n.

Husseini határában egy hatalmas gyermeksereg kezdett el kergetni minket. Ők voltak az első gyerekek a 6500km alatt, akik nem visszahúzták a bringáinkat, hanem megtoltak minket. Barátságukért jutalmul Zita egy kisebb zacskó cukorkát osztott ki közöttük. A korosztályuk 5-15 éves kor között volt, leginkább a kicsit voltak helyesek, meg kellett őket zabálni, ahogy integettek a kamerának. Száz métert sem haladtunk tovább a gyermekektől, ismét behúztuk a fékeinket, ezúttal egy másik korosztály, két öreg néni miatt. Szobrot lehetett volna állítani arról, ahogy ott ültek a ráncaikkal az út padkáján. Szép öregek voltak, tradicionális öltözékben. Van az öregek szemében, arcában valamiféle nyugalom, boldogság, vagy nem is tudom, minek lehetne nevezni. Na, az ő arcukban ez pontosan látszott, meg egyáltalán a jelenlétükben, ahogy csak ültek ott, nem rohantak sehová, az biztos. …és megengedték, sőt örültek neki, hogy lefényképeztük őket.

Két hajtűkanyarral lejjebb megérkeztünk a hajóállomásra. Először 2000 rupiért akartak minket elvinni egy „Special Boat”-on Gulmitba, de mi pontosan tudtuk, hogy nem szabad többet fizetnünk 500 rupinál, és ezt velük is közöltük, így hamarosan sikerült megállapodnunk egy emberrel, és már hozták is a bringáinknak a rámpát, amin keresztül át tudtuk tolni a gépeket a csónakra.

Ezek az attabad-tavi csónakok megérdemelnek pár szót, mert nem akármilyen vízjáró szerkezetek. A tó ugye gyorsan jött létre nem egész 3 éve, és a helyieknek is gyorsan kellett valamilyen közlekedési eszköz az újonnan létrejött vízre. A csónakon a motor kétoldalt foglal helyet, és a rotorok egy-egy hosszú tengely végén vannak, így azokat a motorok megdöntésével bele tudják engedni a vízbe. A hajó kormányzása így a kormánylapát mellett a motorok vízbe való be- és kiengedésével is lehetséges. A kormánylapátot egyébként szintén kötelek és csörlők segítségével mozgatják, méghozzá a hajó hátuljában, egy ülés elé szerelt, színesre festett teherautókormánnyal. A kormányos így igen vicces látványt fest a hajó hátuljában ahogy a kormányt szorítja, általában kesztyűben, és a tradicionális pakisztáni férfiakra jellemző barna lepellel az arca és a felsőteste előtt. Nem csak a hajó kormánya, hanem az egész hajó is gyönyörű tarkára van festve. Méretét tekintve nem túl nagy, de két fekvőbringa és 30-40 ember kényelmesen elfér rajta. A két vastag keresztben álló palló pedig arról árulkodik, hogy akár egy autót is át tudnak rajta szállítani a tó túloldalára.

Gulmitba kb. 20 perc alatt átszállított minket a csónak. A tóról elképesztő a kilátás a tőlünk északra található, napfényes „Pasu Cathedrals” nevű hegycsoportra, és közelebbről is szemügyre vehettünk néhány pakisztáni férfit, akiktől nagyon csúnya és nem helyes előítéleteink miatt féltünk volna…

Féltünk volna Tőlük, ha nem beszéltek volna angolul, és lettek volna végtelenül barátságosak és kedvesek velünk. :)

Miért busszal?

Néha zavarban vagyok, mert van, hogy két naplóírás között eltelik egy hét is, és közben rengeteg élmény ér minket, melyek mind felülírják a rövidtávú memóriámban található emlékeket, most például nem emlékszem, hogy leírtam-e már, hogy miért döntöttünk úgy, hogy buszra szállunk már Kashgarban, és nem csak a tőle 290km-re található Tashkurgan-ban. De jobb kétszer, mint egyszer sem, szóval: Az nyilvánvaló volt, hogy Tashkurgan-tól, a kínai határállomástól a pakisztáni határállomásig, a 4734m magas Khunjerab hágó túloldalán található, 2700m fekvő Sost-ig nem kerékpározhatunk, mert ezt nem engedik a kínai hatóságok. Arra volt valami esély, hogy ha találunk egy dzsipet, ami felvisz minket a hágóig, akkor onnan le tudunk bringázni Sost-ig, de mivel már november második felében jártunk ekkor, és a dzsip költséges lett volna, ezt az ötletet eleve elvetettük. Sőt, végül úgy döntöttünk, hogy nem játszadozunk az idővel és nem kockáztatunk, hanem amilyen gyorsan csak lehet átjutunk Pakisztánba, nehogy azon a 3-4 napon múljon a bejutásunk, ami alatt letekernénk a 290km-t Tashkurgan-ig. Kicsit fájt, hogy megint teleportálunk, de úgy voltunk vele, hogy csak jussunk be Pakisztánba, aztán ott még mindig lesz mit bringázni, Sost és Iszlamabad között ugyanis 770km hosszú a Karakoram Highway. Inkább biztosra megyünk, és tekerünk „csak” 770km-t a KKH-n, mintsem hogy kockáztassunk, csak azért, hogy a kínai oldalon is tekerjünk még 290km-t, így összesen 1060km-t a híres magashegyi úton.

Ágyas busszal egy tashkurgani hotelig

A buszállomásra megérkezve még nem volt biztos, hogy elindulunk az adott napon, ez azon múlt, hogy összegyűlik-e az elegendő utas Pakisztán felé. Erről fogalmunk sem volt, hogyan tartanak nyilvántartást, mert amikor előző nap kérdeztük a buszt, nem írtál fel a nevünket semmilyen listára, sőt ez az indulásunk napján sem történt meg. Ezzel már el is árultam, hogy végül sikerült elindulni azon a napon, amikor terveztük. Miután megérkeztünk az állomásra, két-három óra várakozás után kiderült, hogy megyünk, indul a busz ezen a napon. Újabb egy óra elteltével bepakolhattuk a bringákat és a táskáinkat a busz hátuljába, majd kb. újabb fél óra múlva végre kigurultunk az állomás udvaráról. A táj nem okozott sok fájdalmat azért, mert busszal suhantunk keresztül rajta. Kezdetben egy nagy, széles, de sziklás, meredek oldalú völgy jobb oldalán hajtottunk, aztán pedig, amint felértünk a Pamír fennsík ezen kínai, keleti peremére, dezsavú érzésünk támadt, ugyanis a táj nagyon hasonló volt ahhoz, mint amit Murgab környékén láttunk Tádzsikisztánban. A fő különbség a lakosok mennyiségében volt, egymást érték a falvak. Na jó, az út minősége is nagy különbség volt, ugyanis egy tökéletes minőségű gyönyörű széles aszfaltozott országúton hajtottunk, igaz ez sokat nem érdekelt minket, hiszen egy buszban ültünk.
Egy buszban, amiben nem voltak székek, azonban ágyak igen. Három sorban, és két szinten. Mi a bal oldali sorban lent, egy általunk előre megtisztított ablak mellett foglaltunk ágyakat. A bal oldal fontos volt, mert az útikönyv külön megemlítette, hogy ha látni akarunk valamit a tájból akkor a bal oldalon foglaljunk helyet. Ebben teljesen igaza volt a könyvnek, mert végig a völgy jobb oldalán hajtottunk, a busz jobb oldalából legtöbbször csupán a mellettünk elsuhanó sziklafalat láttunk volna.
A busz sötétedés előtt végül megállt Tashkurganban egy szálloda mellett. Ezt igazán nem értettük, mert azt gondoltuk, azért vannak ágyak a buszon, hogy ott aludjunk út közben, tehát azt hittük, hogy éjjel is buszozni fogunk, de ez nem így volt, az egész busz leszállt és szobát bérelt a szállodában. Megkérdeztük, hogy maradhatunk-e a buszon, de ezt nem engedték, igaz talán a nagy hideg miatt nem is lett volna jó ötlet.
A szoba 60 yuan volt kettőnkre, épp a fájdalomküszöbünk környékén, valamivel 1000 forint alatt. A szobához járt egy termosz forró víz is, amit kiválóan fel tudtunk használni a vacsorához, tésztalevest készítettünk. Jókat derültünk és örvendtünk közben a Kindle segítségével elolvasott hozzászólásokon, majd esti mese gyanánt megnéztünk egy buta amerikai vígjátékot, aztán én még írogattam egy kis naplót, mielőtt eldőltem volna.

Arman mesél Pakisztánról, K2-ről, 9/11-ről, földomlásról…

Másnap 8:30-kor indult a busz, újra helyet foglaltunk az ágyainkon, majd elkezdődött a szokásos kedélyes diskurzus a pakisztáni barátainkkal. Merthogy a busz utasait a svájci házaspáron és rajtunk kívül kizárólag pakisztániak alkották. Ők mind nagyon barátságosak voltak és sokuk nagyon jól beszélt angolul. A legtöbbet közülük Arman Ali-val beszélgettünk. Arman tour guide, vagyis túravezető volt 2001. szeptember 11-e előtt, de miután a repülők lerombolták az ikertornyokat New Yorkban, Pakisztánt az amerikai média feketére festette, és az előtte a turisták által igen kedvelt országban gyakorlatilag szinte megszűnt a turizmus, alig tették be ezután külföldiek a lábukat Pakisztánba. Ekkor Arman más megélhetés után nézett, és falujában, Gulmitban egy ruhaboltot nyitott. Az üzlet beindult, és később még egy boltot nyitott a családjával. Persze javarészt nem erről beszélgettünk, hanem a 9/11 előtti túravezetős kalandjait emlegette fel Arman, és mi erre nagyon lelkes hallgatóközönség voltunk. Anno egész szezonban csoportokat vezetett, 7 főtől 25 főig, az egy napos kis gyaloglásoktól kezdve a két hetes expedícióig mindent. Többször járt 6000m felett a K2 (8611m, a világ 2. legmagasabb hegycsúcsa, sok hegymászó szerint nehezebb meghódítani, mint a Mount Everestet, a KKH-tól valamivel keletre található „mágikus” hegy) alaptáborában csoportokkal, de a legemlékezetesebb túrái azok voltak, amikor egy olyan hágót hódítottak meg éjfél körüli indulással, ahonnan négy darab 8000m feletti csúcs is látszik. A hágóba azért indultak ilyen korán, mert napfelkeltére volt időzítve a megérkezés. Ha szerencséjük volt, és tiszta idő volt, a nap először nem őket érte, hanem sorra a 8000m feletti hegyek csúcsait festette be vörösre. Ez a látvány állítólag elképesztő, több alkalommal több csoporttag is a könnyeivel küszködött az élménytől. Szóval még meg sem érkeztünk Pakisztánba, már azon gondolkoztunk Zitával, hogy hogyan és mikor kéne egyszer ide visszajönni. Például Üzbegisztánból indulva, tavasszal kezdve, ugyanezt az útvonalat még lassabban, és végig csak bringával végigjárva, hogy aztán az egész augusztust a Karakorum hegységben töltsük, gyalogtúrázva. Egy Bukhara-Iszlamabad kerékpáros és gyalogtúra sok baráttal! :) Már a gondolatától is fülig ér a szám.
Arman nem csak a vidám turistaélményeit mesélte el, hanem egy sokkal szomorúbb és megrázóbb történetet is. 2009 januárjában egy földcsuszamlás következtében Gulmit alatt kb. 20km-re a Hunza folyó völgyében a föld maga alá temette egy Attabad nevű falu egy részét, néhányan meg is haltak a katasztrófa következtében. Az igazi katasztrófa viszont csak ezután kezdődött, ugyanis a hegyről leomlott föld természetes duzzasztógátként kezdett működni a Hunza folyó előtt. Tavasszal, a hóolvadás idején elkezdett rohamosan növekedni a vízszint, és néhány hónap alatt egy 30km hosszú, és a legmélyebb pontján több mint 100m tó jött létre a völgyben. Ez a fiatal tó az Attabad-tó nevet kapta, a gátat pedig csak „The Block”-ként emlegetik. A tó végleges vízszintjét 2009 augusztusában érte el, néhány falut egészben, néhányat pedig részben betemetett. Arman gulmiti háza előtt 1,5 lábbal, vagyis fél méterrel alatta állt meg a tó szintje. Ez elképesztő szerencse, bár ennek ellenére nem lettem volna Arman helyében azokban a hetekben, hiszen bizonyosan nem tudhatta, hogy a vízszint hol fog megállni, valószínű lélekben és gyakorlatban is fel volt arra készülve, és a víz elönti a házát.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a tó létrejötte legalább lassan történt, így az ott élő embereknek volt időjük magasabb területekre menekülniük, és az értékeiket kimenteni. Ez a tó a Karakorum Highway egy 30km hosszú szakaszát is maga alá temette, ezért ezen a szakaszon ma hajók közlekednek.

„Nest of Flowers” – Gulmitból egynapos gyalogtúrát iktatunk be az útitervbe

Armantól azt is megtudtuk, hogy a tó Husseini-nél kezdődik, Sost után 47km-re, itt tudunk majd hajóra szállni, amiért semmiképpen ne fizessünk többet 500 rupi-nél kettőnkre és a két biciklire. A hajó kérésre megáll Gulmit faluban, ahol érdemes 1-2 napot eltöltenünk. Erre Arman rá is vett minket, miután javasolt egy egy nap alatt bejárható túraútvonalat, Gulmitból indulva, keresztül Amaris, és Ghulkin nevű falvakon, továbbá a Ghulkin-gleccseren, ami egy „sáros” gleccser, de biztonságos rajta az átkelés, mint ahogy az egész túrát is meg tudjuk csinálni mindenféle vezető nélkül. A túra egy kacsák lakta Borith-tó nevű helyen ér véget, ahol van egy olcsó kis étterem is. Innen már csak egy rövid séta vissza Husseini-be, ahonnan hajóval vissza tudunk menni Gulmitba, ahová már tippet is kaptunk a szállást illetően: ha a Gulmit Continental Hotel nevű helyen megemlítjük Arman Ali nevét, biztosan számíthatunk egy kedvező árra. Mindezt természetesen bőszen jegyzeteltem a kis noteszembe, sőt még egy kis térképet is rajzolt nekünk Arman a túráról, mert ezek után természetesen belevettük az útitervünkbe Gulmit-ot, és ezt az egynapos gyalogtúrát. Régóta vágytunk már arra, hogy valahol megálljunk kicsit, és gyalogosan is felfedezzük a vidéket, ám erre eddig nem igen volt lehetőségünk, mert mindig úgy voltunk, hogy nem, nem állhatunk meg, mert a Karakorum Highway be fog zárni, és akkor Kínában ragadunk, aztán tervezhetjük át az egész útitervünket. Most azonban már csak egy karnyújtásnyira volt Pakisztán és a Karakorum Highway, és végre gondolkozhattunk ilyesmikben is.
Gulmit jelentése egyébként „Nest of Flower”, vagyis a virágok fészke, merthogy tavasszal mindent beborít a környéken a virágok színe és illata. Kérdeztük arról is Arman-t, hogy mennyire tart még az ősz a KKH mentén, és a válasz az volt, hogy a lentebbi területeken még nem hullott le minden levél a fákról. Reméljük még kitartanak az őszi színek addig, amíg odaérünk.

Polio a kínai vámnál

Ennyi történet és tanács után természetesen már epekedve vártuk, hogy megérkezzünk Pakisztánba. A busz reggel egy Tashkurgan melletti vadonás új vámállomás épületéhez vitt minket, ahol vám- és útlevélvizsgálat következett a kínai hatóságok részéről. Próbáltak bevetetni velünk egy Polio nevű gyógyszert valamiféle kór ellen, de amikor megnéztük a kis sárga oltási könyvünket, kiderült, hogy már kaptunk ilyet egy injekciós formájában, több más ellenszerrel kombinációban – „Di-Per-Te-Polio”, ezért egy X-el a „no” rubrika mellett és az aláírásunkkal megtagadtuk a gyógyszer bevételét. Merthogy erre is lehetőség volt! :)
A cuccainkat át sem vizsgálták, azok a buszban maradva kerülték meg a röntgengépeket, mint ahogy az egész épületet is. A helyiek is csak egy-két dobozt vagy táskát vittek be és mutattak be a vámnál, holott tudtuk – és ez a vámosoknak is nyilvánvaló volt, mert kinyittatták a busz csomagtartóit -, hogy ennél sokkal több holmijuk van. Ezt nem értettük, de nem akadtunk le túlságosan a dolgon, hiszen a mi összes cuccunk és a bringák is ezek között volt, és a fenének se hiányzott őket kipakolni a busz hátuljából. Miközben arra vártunk, hogy tovaengedjenek minket, a kínai őrök nagy fegyelemmel őrizték a buszunk társaságát, egy nagy betonplacc sarkán kellett álldigálnunk, és ha túlságosan eltávolodtunk egymástól, azért már ránk szóltak. A közeli WC-re azért kísérettel elmehettünk és ezt valószínű az öröknek is az a kedvére tettük, mert ilyenkor ők is beiktattak maguknak egy cigiszünetet.