Második nap Kappadókiában a földalatti városokat és az Ihlara völgyét vettük górcső alá. Nem tudtunk dönteni Kaymakli és Derinkuyu földalatti városai között, mindkettőről annyi jót mondtak. Végül a sorsba bíztuk a döntést, azt mondtuk, hogy ahová előbb elvisznek minket a jószívű autósok, azt fogjuk megnézni. Kaymakliig jutottunk csak el, így oda vettünk jegyet 10 líráért fejenként.

Kaymakli földalatti városa

Idegenvezetéshez felfogadtunk egy idős bácsikát, Mustafa-t, egy lengyel családdal együtt, hogy olcsóbb legyen. Így csak 15 líra volt kettőnknek. Érdemes volt az idegenvezetésért is fizetni, mert nagyon érdekes dolgokat mesélt Mustafa. Ezekből a földalatti városokból több tucat van a környéken, de ezek közül csak 8 látogatható, és azokban is csak egy-egy blokk. Ugyanis ezek a hatalmas földalatti rendszerek blokkokban épültek ki, mindegyik blokk ugyanarra a mintára épült ki, fastruktúra szerűen egy központi tengely körül. A budit és az állatoknak való helyiséget a bejáratok mellé tervezték, így az ürüléket könnyedén ki tudták juttatni a föld alól. Beljebb lakó és tároló helyiségeket láttunk, majd néhány templomot és temetőt is. Úgy bebugyolálták a holttesteket, hogy nem eresztettek semmilyen szagot magukból. Komoly szellőzőrendszerük is volt, a helyiségek között szűk vízszintes járatrendszereket úgy alakították ki, hogy járt rajtuk a levegő. Mi először főként ezekben a szellőzőjáratokban mászkáltunk, ezért nem is értettük, hogy anno hogyan bírtak minden nap mászkálni és élni ezekben a szűk járatokban. Csak aztán, miután kiértünk a nagyobb terekre és szélesebb járatokra, akkor árulta el Mustafa, hogy ahol eddig jártunk, az javarészt csak szellőzőjárat volt. Minden blokkhoz tartozott egy függőleges akna is, ami kútként és szellőzőaknaként is szolgált. Ez az akna olyan szűk, hogy elég volt az egyik oldalába apró lépcsőfokokat vájni, ha az ember a másik oldalának nekivetette a hátát, könnyedén tudott le-fel közlekedni az aknában. Az aknák tetejét ügyesen elrejtették, hogy az ellenség meg ne találja mérgezni a létfontosságú kútjaikat.

Merthogy ezeket a földalatti városrendszereket azért vájták ki a könnyen alakítható vulkáni kőzetből, hogy el tudjanak rejtőzni az ellenség ellen. A lakóik keresztények voltak, az ellenség pedig az őket éppen üldözők. Egy földalatti városrendszerben akár több tízezer ember is el tudott élni hónapokig is. Persze nem éltek lent állandóan, csak ha jött az ellenség, akkor vonultak a föld alá. Blokkonként egy hatalmas konyhájuk volt, ahonnan a füstöt ismét a természet adta ötlettel, fastruktúra szerű járatokon keresztül szétoszlatták és sok apró kéményen engedték ki a felszínre, hogy az ellenségnek ne tűnjön fel. Ha az ellenség mégis megtalálta a földalatti városba vezető szűk járatot, egy kőajtóval találta szembe magát. Ez a kőajtó egy nagy kőhenger volt, amit belülről úgy eltorlaszoltak, hogy lehetetlenség volt megmozdítani. Így gyakorlatilag csak belülről lehetett kinyitni ezt a súlyos kőajtót, aminek a közepén volt egy lyuk. Ezen a lyukon keresztül könnyedén le tudták gyilkolni az ellenséges katonát, aki gyakorlatilag egész testével kitöltötte a szűk járatot. Később hallottuk, hogy egy másik földalatti városban, Avanosban ennél még kifinomultabb módszert alkalmaztak. A városba bevezető járatok felett voltak másik, csak belülről megközelíthető járatok, amelyekről apró lyukak nyíltak a bevezető járatra. Ezeken a lyukakon forró olajat öntöttek az ajtó előtt megtorpant ellenségre.

Szóval nagyon ki voltak találva ezek a földalatti városok, mindez rettentően tetszett nekem, már Eskisehirben elkezdtem utána olvasni a Wikipedia-n ezeknek a városoknak és alig vártam, hogy láthassuk őket. Idegenvezetőnk azt állította, hogy soha nem sikerült bevenni Kaymakli földalatti városát az ellenségnek. Ezt simán el tudom képzelni a látottak alapján.

Az Ihlara völgyében Yasarral, Beyzaval, Burakkal és a kis Yusuffal

Kaymakli-ból egy kamionos repített át minket Derinköyü-be, ahol sikerült találnunk egy nagyon olcsó, 2 lírás kebabost. Itt megebédeltünk, majd egy közeli barkácsboltban vásároltunk Zitának rövid kötelet és karabinert, hogy az ő bringájához is el tudjuk készíteni a kitámasztó nyitó „szerkezetet”. Derinköyü határában jó 10 percet álltunk – ez új rekord volt. Végül egy kedves család mellé pattanhattunk be egy Audiba, ők félútig elvittek minket Ihlara-ig. Kb. a nagy büdös semmi közepén tettek ki minket, mert ők lekanyarodtak a főútról a falujukba. Na jó, annyira büdös  azért nem volt, sőt igazából elképesztően gyönyörű volt a táj, szinte bántam, hogy nem erre jöttünk át Aksarayból Nevsehirbe. Körben pusztaság, de a távolban hatalmas, lapos, kopár hegyek, de úgy, mintha csak egy rajzfilmbe festették volna őket. Az út pedig nyílegyenes és kihalt. Ettől meg is ijedtünk kicsit, mert jó 5 percet sétáltunk egy benzinkútig, és ezalatt egy autó sem jött felénk. Végül jött valaki, és rögtön meg is állt nekünk, így 20 perc múlva már Ihlara-ban voltunk, a falu főterén, a völgy alján.

A közeli étteremben megkérdeztük, merre kell menni, hogy lejussunk a völgybe. Romos házak között sétáltunk a völgy peremén, mire felértünk egy romos kis kocsmához, ahol pár helyi hülyegyerek röhögve mutatta, hogy még tovább kell mennünk, majd balra,, hogy lejussunk a völgybe. Ez már furcsa volt, mert a völgy a jobb oldalunkon volt, ráadásul tovább még sokkal meredekebbek  és magasabbak voltak a sziklák az oldalban, így el sem tudtam képzelni a lejáratot arrafelé amerre ők mondták. De mivel semmi információnk nem volt a völgyről és annak megközelíthetőségéről, hittünk nekik, és mentünk tovább, gondoltuk lehet, hogy turistaút van a völgy aljában. Közben a völgy aljában a patakban egy vízesés mellett fürdő gyerekeket néztünk irigykedve – mi is terveztünk fürdést erre a napra, volt is nálunk fürdőruha.

Végül a sors ismét kegyes volt hozzánk. Mikor már nagyon gyanús volt, hogy rossz felé jövünk, felsétáltunk egy házhoz, ahol megismerkedtünk egy nagyon kedves családdal. Vízzel, gyümölccsel kínáltak minket, és mikor kérdeztük, hogy merre kell mennünk, hogy meg tudjuk nézni a völgyet közelebbről, Yasar a családfő, intett, hogy kövessük. Karon ragadta 3 gyönyörű gyermekét, Beyza-t, Burak-ot és a kis Yusuf-ot, így hatan indultunk el a völgybe, mint egy nagycsalád. A bejárat ott volt a pimasz kölykök mellett, épp csak a lépcsőt nem vettük észre a kocsma előtt. Büdös csibészek, hát ezért nevettek! Persze mi meg csak mosolyogtunk magunkban, hisz nekik „köszönhettük”, hogy megismerkedtünk a Kaya családdal, és most nem kettesben, hanem a három gyermekkel és apjukkal sétálhattunk a csodás kanyon alján. Yasar egyébként Németországban dolgozik, ott is élnek kint az év nagy részében, de most nyárra hazajöttek. Így persze németül beszélgettünk, már amennyire én tudok németül. Négy évig tanítottak a középsuliban, de sajnos akkor még nem volt ennyi magamhoz való eszem se, így nem sok ragadt rám. Bezzeg ha most visszautazhatnék az időben, úgy kiosztanám a 14 éves Árpikát, hogy tanulja azt a németet, hogy csuda! Amikor annyi szabadidőm volt, és ingyen tanítottak, én nem figyeltem oda, mert még nem értettem, mekkora kincs az, ha az ember beszél egy nyelvet.

Persze azért így is nagyszerűen elvoltunk Yasar-ékkal, a kis Yusuf talán 4 éves lehetett, hamar kézen fogta Zitát, és így sétáltak, aranyosak voltak. Nevettük is Zitával, hogy magunkkal kéne vinnünk ezt a jó forma gyereket, egynek pont jó lesz… :) Na de most már essen pár szó az Ihlara völgyéről is, mert igazán megérdemli, nem akármilyen hely.

A völgyet inkább kanyonként kell elképzelni, végig vezet egy turistaút az alján, ami javarészt a patak mellett vezet, aminek a vize elég tiszta, fürdésre kiválóan alkalmas, vannak is erre néhol mélyebb részek. A völgy két oldalát hatalmas sziklafalak szegélyezik, amelyekben lépten-nyomon barlanglakások és templomok találhatóak. Ez egész valami fantasztikus összképet alkot, ami nagyon tetszett nekünk. Lent a völgy alján zöldell a természet, csörgedezik a patak (fürdésre hív), feljebb pedig, ha felbukdácsolunk a sziklákon a függőleges sziklafal aljáig, szinte minden méteren találunk valahol egy bejáratot, ami vagy egy templomba vezet, vagy sötét és izgalmas járatokba (fejlámpa volt nálunk), amelyek vagy csak úgy bevezetnek a szikla mélyébe, vagy egy másik helyen kibukkannak a sziklafal oldalában, mondjuk 5 méterrel feljebb. :) Szóval az egész marha izgalmas és érdekes. A templomok pedig Zita számára külön érdekesek voltak, mivel ő hívó katolikus, ezek neki mind-mind apró kis gyöngyszemek voltak, amelyeket nagyon élvezett felfedezni.

Valahol két kilométer után találtunk egy alkalmas helyet a fürdésre, átöltöztünk egy bokor mögött, és megmártóztunk a kellemesen hideg patak vizében. A gyerekek rettentően élvezték, a kis Yusuf – a kedvencünk – szinte sikítozott örömében, ahogy fröcskölt minket a vízzel. Nagy élmény volt ez a völgy így velük, igazán élveztük, hogy nem csak kettesben sétálunk ezen a gyönyörű tájon, hanem egy török családdal, a sok apró pöttöm gyermekkel. A fürdés után még megkínáltuk őket a csokis kekszünkből, aztán elbúcsúztunk egymástól, ők hazaindultak, mi pedig folytattuk, még két kilométert a völgy következő kijáratáig. Az igazán szép templomok csak ezen a szakaszon következtek, a kijáratnál pedig a völgynek még egy eddig nem látott, gyönyörű szakaszát láthattuk felülről. Valami káprázatos volt a látvány, de ezt talán vissza is adják a képek valamennyire. (Figyeljétek a bal alsó sarokban a képen az „Ihlara” feliratot kövekből kirakva a patak alján!) Annyira megnéztem volna anno itt az életet a völgyben, amikor lakták is ezeket a lakásokat, micsoda érzés lehetett egy ilyen helyen élni.

A völgy oldalába felérve azonnal találtunk fuvart, az első srác, akit leszólítottam, három barátjával Nevsehir-be tartott.

Kicsit összehúzták magukat hátul, így befértem melléjük negyediknek. Zita pedig az ő kezdeményezésükre előre ült, hogy ne kelljen a fiúkkal zsúfolódnia! A sofőr srác kicsit beszélt angolul, így el tudtunk valamennyire beszélgetni. Ők is nyaraláson vannak itt, amúgy Konya-ból valók, négyen jóbarátok, akik most fedezik fel Kappadókiát. Már sötét volt, mire Nevsehirbe értünk, ők pedig egy dzsámit kerestek az esti imádságukhoz, segítettem nekik egyet találni a GPS-el. A dszámitól már csak 10 percet kellett sélálnunk, és visszaérkeztünk vendéglátónkhoz, Mehmethez.

Két napot azzal töltöttünk, hogy autóstoppal felfedeztük Kappadókiát. Első nap Mehmet munkába menet eldobott minket az autójával a közeli főútig, ahol először ettünk egy-egy lahmacun-t (az eddigi legolcsóbb, másfél lírás áron!), majd kiálltunk stoppolni az út szélére.

Azért választottuk a stoppolást Kappadókia felfedezésére, mert elég fáradtak voltunk 7 nap folyamatos bringázás után, Kappadókiába pedig nem csak körbenézni, hanem pihenni is jöttünk, az itt eltöltött néhány nap alatt nem csak a látnivalókat szándékoztunk megtekinteni, hanem fel is szerettünk volna töltődni. Ha pedig bringával indultunk volna útra ezeken a napokon is, bizonyosan tovább fáradtunk volna, és nem is fért volna bele az időbe ennyi minden.

A Sakli Kilise

Stoppolni egyszerű volt és nagyszerű: Két perc nem telt el, felvett minket egy tanár, aki Avanos-ba tartott gyerekeket nyári táboroztatni. Ez pont kapóra jött nekünk Göreme-ig, hiszen arra igyekeztünk. Először Uchisar mellett száguldottunk el, ez a hely arról híres, hogy gyakorlatilag egy nagy sziklatorony, ami telis-tele van barlanglakásokkal. Fel lehet menni a tetejére – belépő ellenében – és körbe lehet nézni odafentről, ahonnan állítólag gyönyörű kilátás nyílik egész Göreme völgyére. Mi ezt most kihagytuk, mert úgy gondoltuk, ha Göreme után még lesz  kedvünk, de előbb irány a fő látnivaló, a Göreme Open Air Museum! Fuvarosunk írtó rendes fickó volt, egyszer még meg is állt a kedvünkért, kiszálltunk és elsétáltunk együtt egy kilátóhelyig. Gyönyörű kilátás tárult elénk az Uchisarhoz legközelebbi sziklás mellékvölgyre. Sziklatornyokat láttunk mindenfelé és elképesztő sziklaalakzatokat, amíg a szem ellát. Újjongtunk Zitával örömünkben! Végre eljutottunk hát ide, itt vagyunk Kappadókiában, utazásunk 48-adik napján, túl 2400 kerékpárral megtett kilométeren.

Emberünk elvitt minket egészen az elágazásig, ahonnan már csak 500m-t kellett sétálnunk a szabadtéri múzeum bejáratáig. Séta közben egy nagy sárga táblára lettünk figyelmesek: „Sakli Kilise”. Tudtuk, hogy a Kilise templomot jelent, ezért a szemközti vendéglőben rákérdeztünk a dologra. Nagyon segítőkészek voltak, elmondták, hogy csak pár száz métert kell másznunk fel a vendéglő mögötti dombra, és felérünk egy gyönyörű helyre, ahonnan pazar a kilátás a környékre, és ha  szemfülesek vagyunk, észrevesszük az ösvényről jobboldalt lefelé vezető kis lépcsősort ami a Sakli templomhoz vezet. A sziklába vájt templom ugyan le van zárva, de a bejáratából látni mindent. Mindez még a múzeumon kívüli területen található, így teljesen ingyenes. Persze, hogy kapva kaptunk az alkalmon, és megmásztuk a dombot. Szandálban kicsit nehézkes volt, de bőven megérte az élményért, útközben még barlanglakásokat is láttunk, és a látvány tényleg csodás volt odafentről, a kistemplom a hegy gyomrában pedig egészen elképesztő. Ami furcsa volt, hogy a nyugatra lévő völgy oldalában található szállodából hangosan bömböltették a rádiót, ami nem igazán illet a hely szelleméhez… :)

Mikor visszaértünk a dombról a vendéglőnkhöz, én elrohantam fotózni gyermekkorom kedvenc rajzfilmjének a Dalton fivéreknek a lovardáját, és mire visszaértem a vargabetűből, azt láttam, hogy Zita már össze is barátkozott a vendéglősökkel, akik még az üres vendéglőben várták a vendégsereget – ugyanis ekkor még kora délelőtt volt. Leültünk hát vendéglős barátaink köré, a főkolomposuk egy nagyon jó arc srác volt, kiderült persze, hogy kurd, mit is várhatnánk kurd barátainktól, mint határtalan nyitottságot és jófejséget. Na meg teát és pogácsát, és egy kellemesen eltöltött órát, internettel. Miután kellemesen kipihentük magunkat a vendéglő feletti sziklák árnyékában, gondolkodás nélkül megkértük kurd barátunkat, hogy had dugjuk fel a netbookunkat tölteni a pult mögött, amíg bemegyünk a szabadtéri múzeumba. Érdekes, hogy pár perc beszélgetés után kialakult feléjük egy olyan bizalom részünkről, hogy tényleg minden félelem nélkül otthagytuk náluk a netbookunkat, a legfontosabb informatikai eszközünket, rajta minden fényképünkkel és egyéb fontos információkkal. Még csak fel se merült bennünk a bizalmatlanság.

Marco-val és Mike-al a Göreme Open Air Museum-ban

A múzeum bejárata előtt összefutottunk Marco-val, a holland sráccal, aki egy bérelt bringával járta Göreme-t, hamar csatlakozott hozzánk, így már hármasban jártuk tovább a sziklákat. Miután kicsengettük fejenként a 15 lírás belépőt, egy térképhez szerettünk volna hozzájutni. Zita egy fickónál látott egyet, leszólította és a dolog vége az lett, hogy nem csak térképünk lett, hanem egy negyedik „csapattársunk” is. Mike Chicago-ból való, és Marco-hoz hasonlóan, egy esküvő miatt indult útra, csak ha már erre járt, a lagzi előtt jól körbe is nézett a környéken. Micsoda véletlenek… Hiszen végül is, mi is egy esküvő miatt keltünk útra! :) Így történt, hogy végül négyen mászkáltunk körbe a múzeum sziklavermeit és sziklába vájt templomait. Idegenvezetőnk nem csak Mike Lonely Planet útikönyve volt, hanem a Kindle-n megtekinthető angol wikipedia is. Bent a múzeumban egy kört lehetett végigjárni, meg tudtunk nézni néhány érdekes barlanglakást, de ami a fő attrakció volt, azok a sziklába vájt keresztény templomok. Anno itt nagy keresztény élet lehetett, itt tudtak elmélkedni az akkoriak, az biztos. Ezen a vidéken el lehet gondolkodni az élet dolgairól, főleg anno, micsoda érzés lehetett itt élni, sziklákba vájt lakásokban élni. Vagy mit érezhettek azok az emberek, akik 1500, vagy talán még több éve kivájtak egy sziklafalból egy hatalmas, oszlopos csarnokot, majd gyönyörű freskókkal festették ki a falait és a mennyezetet – templomot alkottak a természetből. A csodás az, hogy ezekből néha csak egy apró kis ajtó látszik a szikla oldalában, ám azonban, ha azon belépsz, belül elámulsz, olyan a látvány. Persze azóta, hogy ezeket valóban templomnak használták, fordult párat a világ, és mielőtt még restaurálták volna, volt, hogy a törökök pl. galambtárolónak használták ezeket a templomokat. :)

Göreme-ről visszafele menet két stoppal jutottunk vissza Nevsehir-be, először egy friss házaspár vett fel minket, ők is nászúton voltak. Ma mindenki esküvőről jön, vagy esküvőre igyekszik, akikkel összefutunk. Este Mehmetnél Zita nagyon finom gulyáslevest főzött, én pedig végre befejeztem egy 10 perces kis zenész slideshow-t a videószerkesztőn. Amíg 3 órán keresztül rendszerezte a videót a kis netbook, addig Mehmettel megnéztünk egy animációs filmet, aranyos volt, szórakoztató, és felejthető – ezért már nem is emlékszünk a nevére. :)