Kezdjük rögtön az izgalmakkal, mert azt gondolom kitaláltátok, hogy ma is felkeltünk, reggeliztünk és odatekertünk a búváriskolához… :) Ott Hannah a kezünkbe nyomott két kötelet, hogy gyakoroljuk a csomókat. A Search & Recover leckében ugyanis meg kell tanulni három csomót.

Félig még bringás, félig már búvárszerkóban – Közben meg már rég a csomókat kéne gyarakolnom… :)

Ezeket még a hajón is gyakoroltuk, majd lebuktunk a víz alá. Az első feladathoz le kellett hunyni a szemünket, amíg Hannah elrejtett egy kékre festett követ valahol a környéken. Mikor visszatért hozzánk, elkezdődött a keresés, de nem ám akárhogy, hanem egyre táguló négyzeteket leírva, kőrözve. A feladatokat elosztottuk, én figyeltem az iránytűt, és fordultam a 90 fokokat, Zita pedig számolta az uszonycsapásokat, vagyis a távolságot. Már két teljes kört leírtunk, amikor pont egy kisebb sziklacsoport felett kanyarodtunk, amiben lakott két gyönyörű pufferfish.

Porcupine puffer fish

Aztán mikor még másfél kört megtettünk, Hannah leállított minket, és intett, hogy kövessük. Túl nagy távokat hagytunk a négyzetek között és így nem vettük észre a követ, ami csupán pár méterre volt a két pufferfish otthonától. Ők tehetnek róla, elvonták a figyelmünket! :D

Ezt a követ kellett volna megtalálnunk. Pár méterrel mentünk el mellette.

Ezután jött az U alakú keresés, ez már egy nagyobb tárgyat, egy vasgolyóra szerelt fehér zsákot célzott meg, amit ereszkedéskor hagytunk rajta. Itt föl-alá úsztunk mindig párhuzamosan az előző útvonalunkkal, de mindig kicsit odébb, és most Zita kezelte az iránytűt és én mértem ki mindig, hogy csak 20 uszonycsapásnyi távolságon belül keressük a tárgyat. Három duplakanyar után feltűnt tőlünk valamivel jobbra a fehér zsák, és örömittasan odaúsztunk hozzá.

Ezután következett a csomók gyakorlása. Nekem csak az egyikkel volt apró gondom, de másodjára gond nélkül sikerült, Zita az egyikbe belezavarodott, mert a felszínen máshogy gyakoroltuk. A könyv úgy írta, hogy ha már csukott szemmel, kesztyűben meg tudjuk csinálni a felszínen, az elég és akkor a víz alatt is menni fog. Csakhogy a víz alatt nem csak magában kellett megkötni a csomót, hanem valami körül, és ez bezavarta Zitát, na meg, hogy dobált minket a víz és lebegtünk benne, egy teljesen más közegben, mint odafent a felszínen. De a végére csak sikerült mindkettőnknek minden csomó, és már köthettük is fel a kugligolyót a fehér zsákra, amibe aztán Zita a pótregulátorán keresztül óvatosan levegőt engedett, és így felengedtük a felszínre.

Még a víz alatt is együtt dolgozunk: én a golyóhoz, Zita a zsákhoz kötötte hozzá a kötelet

A szabály az, hogy 4kg-nál nehezebb cucc felhozatalához ilyen zsákot kell használni

Mivel most ezzel a rakománnyal mentünk fel a felszínre és csak 12 méter mélyen voltunk, ezért most nem tartottunk safety stopot 3 percig 5 méterrel a vízfelszín felett. Ezzel véget is ért az első merülés, pedig még volt 1400 psi a palackomban, Zitának meg még több is, mert neki mindig lassabban fogy, tehát még 5-6 percre simán visszamehettünk volna a víz alá, de mivel időben több mint fél órát lent voltunk, és ez is számít (nekünk, a szervezetünknek), és még várt ránk egy második merülés, ezért végül csak megvártuk a felszínen, amíg a hajó értünk nem jött.<

Ment a tréfálkozás, mikor öltöztünk a második merüléshez. Hannának az egyik kollégája egy poharat tett a kapucnijába

Amíg átmentünk a második merülő helyre, Hannah megmutatta a hajó egyik belső ablakára kifüggesztett, a naptól már kifakult halhatározó plakáton a helyi halvilágot, és elmondta, hogy a különböző csoportokba sorolt halak hol és hogyan élnek, magányosan vagy kisebb-nagyobb csoportokba, a vízfelszín közelében úszva, vagy a tengerfenéken, esetleg kövek között vagy üregekben. Aztán eljött a várva várt merülés is, ami már nem szólt semmi másról, csak a víz alatti élővilág megfigyeléséről és csodálatáról. Nagyszerű 43 percet töltöttünk a víz alatt, ami egyben rekord is volt, hiszen ilyen hosszan még sosem voltunk odalent. Igaz, hogy a végére már majd behugyoztam, hiszen ez a víz alatt valamiért mindenkire sokkal gyorsabban rájön, ezért is voltunk a hajó marine toiletjén minden merülés előtt és után, függetlenül attól, hogy mennyit ittunk aznap. A cuccot természetesen nem engedik egyből a tengerbe, pláne nem amikor merülünk a hajó környékén.

E merülés már rögtön nagyszerűen kezdődött, mikor tengerfeneket értünk, közvetlenül egy porcupine pufferfish otthonára sikerült landolni. Ez a hal is felfújja magát, csak a pöttyös unokatesójával ellentétben neki még tüskék is nőnek a testén, amikor ezt teszi. Mellesleg még hatalmas, cuki gülüszemei is vannak, szóval jó fej egy hal, és ez alatt a merülés alatt vagy 7 példányt is láttunk belőlük, köztük egy hatalmasat egy üregben, és négyet párokban. Hannaht még a hajón odafent megkérdeztük, hogy szabad-e megpiszkálni a pufferfiseket, hogy nagy labdává fújják fel magukat, és a válasza az volt, hogy nem. Nem, mert bár régen sokan csinálták és még manapság is megteszi néhány dive master a nagyobb borravaló reményében, de ahhoz, hogy a hal felfújja magát vízzel, nagyon fel kell bőszíteni, és amikor felfújja magát, az kb. olyan neki, mintha minket annyira megijesztetnének, hogy attól szívrohamot kapunk. Egy pufferfish életében kb. csak 4-5 alkalommal tudja így felfújni magát – ami alatt ráadásul védtelenül sodródik a vízben, mert kvázi sokkot kap – utána a következő alkalommal már belehal a stresszbe. Szóval nem szép dolog pufferfisheket a látványért ijesztgetni, így ezt meg sem próbáltuk, és nem is fogjuk soha. Van épp elég fotó felfújódott puffer fishekről az interneten, elég úgy látni. Bocsánat a borzasztó angol-magyar mondataimért, de nem is tudom, hogy egyáltalán van-e mindegyik halnak magyar neve, és ha van is nekik, sokáig tartana kikeresni őket, nekem meg most nincs sok időm, mert még mindig nem végeztem a cikkírásos teendőmmel. Apropó, angol! Megkérdeztem Tonyt, a hajónk kapitányát, hogy látott-e tegnap, vagy tegnap előtt vízből kiugráló rájákat, és a válasza az volt, hogy “maybe”, vagyis hogy talán. Tehát már csak két variáció maradt, Tony vagy egy titkolódzós sunyi fickó, és nem árulja el, hogy állandóan mindenütt repülő rájákat lát, vagy csak az van, hogy nem olyan jó angolból és csak a “yes story” egy újabb, ezúttal latin-amerikai verziójával találkoztunk. Úgy látszik, ez a kór globális! :)

A 43 perc alatt természetesen nem csak pufferfisht láttunk, hanem sok más fajt is, vagy egy tucat spotted sting rayt, vagyis kisebb rájákat, és egy Magnificent Sea Urchinnak hívott gyönyörű tengeri csillagot, amelynek kék pontjai olyan élénk színűek voltak, hogy szinte már világítottak, és az egész lény a hosszú vékony tüskéivel a tengerfenéken valami csodaszép volt.

Most is csoda jó volt a víz alatt lenni és búvárkodni, közel ugyanannyi elvarázsolt minket a lenti világ, mint anno legelőször Thaiföldön, és én személy szerint azt is nagyon élveztem, hogy míg odalent voltunk, az a világ, ami a felszín felett volt, az összes bajával, gondjával és ránk váró teendőjével teljesen megszűnt számomra létezni, mert odalent annyira kellett figyelni a feladatokra, a lebegésre és a tengerben élő lények mindezek alatt annyira lenyűgöztek minket, hogy nagyon a jelenben tudtam lenni és rettentően élveztem a merülés minden egyes percét. Mikor befejeztük az utolsó merülést és kimásztunk a csónakba, azt éreztem, hogy már megint valami csodálatos dolog részesei lehettünk, és hogy de jó lenne még merülni. Ugyanakkor tudtam, tudom, hogy ez ezen az utazáson már szinte biztos, hogy nem fog megtörténni, de azért palack nélkül, légző csővel még merülhetünk rengetegszer és ha hazaértünk, talán nem lesz olyan messze onnan az Adriai-tenger, vagy a Vörös-tenger egyszer egy palackos-merülős nyaraláshoz. Megint csak azt tudom írni, hogy bárcsak minél több embernek megadathatna a lehetőség, hogy felfedezhesse ezt a víz alatti világot is, ahol mi emberek csak vendégek lehetünk és ami éppoly szép és sokszínű, mint a felszíni élővilág. Ezt látni és egy kicsit benne lenni, azt az érzést erősítette bennünk, hogy micsoda egy elképesztő világban élünk, tele csodákkal, és más lényekkel, amelyekre kötelességünk vigyázni. Ezen a napon később átküldtem a Pacific Coast Dive Center Facebook oldalára is a Planet Ocean című filmet, ha valakik, ők biztos értékelni fogják, és remélem Ti is. Érdemes megnézni, a bolygónkat mutatja be, mint egy „óceáni bolygót”, ahol a globális egyensúlytól, az éghajlaton és a táplálékláncon keresztül egészen a globalizáció és a mostani méretű globális kereskedelemig mindenben nagy szerepet játszanak az óceánjaink, amelyek több mint 70%-át fedik be a bolygónk felszínének. Tudom, hogy volt már, de had ajánljam Nektek megint ezt a remek, gyönyörű és hasznos másfél órás filmet időtöltésnek. (link pár sorral feljebb a film címén)

Hannahval ideiglenes oklevelünkkel :)

A vízből a szárazföldre visszaérve bevittek minket a PADI rendszerébe, és kinyomtattak nekünk egy ideiglenes oklevelet, a rendes kártyát majd Kaliforniából, a PADI központból fogják kiküldeni nekünk az otthoni címünkre. Aztán bevásároltunk, mert ma mi készítjük a köretet (párolt zöldségek), mert a házigazdáink kitalálták, hogy valami steakfélét még feltétlenül meg kell kóstolnunk, amíg itt vagyunk.

Smorked pork chops with honey sauce, krumplipürével sé párolt zöldségekkel :)

A Café Rica, egy kávéízű likőr Costa Ricából, ezt is meg kellett kóstolnunk. Meglepően finom volt és könnyen csúszott :)

A cikkre kaptam haladékot hétfő magyar reggelig, szóval most megyek szocializálódni! :) Ezer köszönet Hannának és a Pacific Coast Dive Centernek az élményért, és a nagyszerű, professzionális merülésekért, na meg a fotókért, illetve Jennynek, Reneenek és Stevenek a vendégszeretetükért.

Renee, Steve, köszönjük! :) Jennyről sajnos nincs fotónk, mert mikor el akartunk tőle búcsúzni az irodánál, épp kint volt ügyfélnél.

Történt február 5-én, megírva ugyanaznap. Azóta már rég befejeztem és leadtam a cikket, a következő, hamarosan megjelenő Over magazinban szinte biztos, hogy két cikkem is benne lesz! :) Sőt már az azutániba is kaptam felkérést cikkírásra! :)

Röviden: ma kiderült, hogy egy zöld vérű földönkívüli tanít minket merülni, valamint, hogy én nem tudok tájékozódni a víz alatt, és hogy Southern Sting Ray-ből létezik 90cm-esnél jóval nagyobb példány is. :)

Hosszabban: a mai nap is ugyanúgy kezdődött, mint a tegnapi. Reggeli után odabringáztunk az irodához, leláncoltunk a bringákat, majd megbeszéltük, hogy mit fogunk ma csinálni (Deep Dive, Navigation) a két merülés alatt, aztán felpróbáltuk a ruhát, az uszonyt, majd mentünk a hajóra. Ma kevesebben voltunk, és több volt velünk a sznorkeles, talán csak öten-hatan merültünk összesen.

Az első merülést a Catalina-szigeteknél tettük, de most a túloldalt, az óceán felőli oldalán a szirteknek. Itt szépen lementünk egészen 25 méter mélyre, és közben több érdekes dolgot is láttunk. Mikor Hannah előttünk volt, Zitával felfedeztünk egy olyan kis ráját, amilyet eddig még nem láttunk. Nem pöttyös-foltos volt, és nem is homogén egyszínű a háta, hanem furcsa körmintás, a gitáralakra emlékeztető háta közepén egy nagy kerek folttal.

Bullseye Electric Ray

Mikor ezt később a felszínen elmondtuk Hannának, közölte velünk, hogy egy Bullseye Electric Rayel, vagyis egy „bikaszemű” elektromos ráját láttunk, ami állítólag 40 Voltos áramütést is képes mérni arra, akit fenyegetőnek talál! :) Óriási, nem? Még jó, hogy eszünkbe se jutott megpiszkálni az állatot…

Lent 25 méter mélyen megálltunk egy kicsit, és Hannah elővett egy táblát, amin különböző színek, direkt erre a célra fel voltak tűntetve. Itt, ilyen mélyen minden barnás-zöldesnek tűnt, a vörös pl. kávébarna volt, a sárga világosbarna, és így tovább. Persze mindezt csak úgy érzékeltük, hogy Hannah a lámpájával rávilágított a különböző színű téglalapokra, amelyeknek így már látszott az eredeti színe. Később Hannah a tengerfenékbe kapaszkodva megvágta az ujját, és mutogatta nekünk, hogy folyik ki belőle a vér és válik egybe a tengerrel. Akkor nem értettük, miért mutogatja ezt, Zita még arra is gondolt, hogy talán azért, mert miatta történt ez a kis baleset, de nem. Később a felszínen Hannah elmondta, hogy azért mutogatta a vérét, mert az zöldnek látszott mélyen a víz alatt! Én egy földönkívüli vagyok, jó, ha tudjátok! – Tette hozzá nevetve. Persze valójában arról van szó, hogy a vízen nem egyformán szűrődnek át a különböző hullámhosszú (vagyis különböző színű) fénysugarak, így minél lejjebb megyünk, annál inkább eltorzulnak a színek.

Később láttunk két másik barna Round Spotted Stingrayt is, majd visszafelé menet elúsztunk egy Guineflow pufferfish mellett.

Round Spotted Stingray

Guineflow Pufferfish

Ez a sötét alapon világos pöttyös hal békésen úszott mellettem mintha én is csak egy hal lennék. Néha egymásra néztünk, aztán úsztunk tovább, vicces volt. :) Most rákeresve a nevére láttam a google képtalálati listájában, hogy miért pufferfish a neve. :) Ha megijesztik, felfújja magát és egy nagy lufi lesz belőle! :) Tudom, hogy gonosz dolog lenne, de szerintetek nem kéne megijesztenünk egy példányt holnap? Oltári, ahogy magát felfújva kinéz ez a hal! :)

Boldogság az első merülés után! :)

A második merülés egy Sombreros nevű helyen volt, két mexikói kalap alakú sziklaszirt mellett.

A Catalina-szigetek oldalról

A Sombreros nevű szirtek – tényleg úgy néznek ki, mint két mexikói kalap! :)

Itt a Navigationt gyakoroltuk, kezdéskor Hannah kifeszített egy zsineget a tengerfenéken kb. 30 méter hosszan, majd megmértük, mennyi ideig tart leúszni ezt a távot illetve mennyi uszonycsapásba telik. Volt egy kis sodrás, ezért nekem egyik irányba 47, a másik irányba 25 dupla uszonycsapás volt. Ja, és a legjobb! :) Miközben húztuk ki a zsineget, valahol a vége felé a tengerfenéken egyszer csak ott termett egy hatalmas Southern Stingray.

Legalább egy méter széles volt az állat és pont felénk nézett, mikor megláttuk lent a homokban pihenni. Kb. keresztül kellett volna húzzuk felette a zsineget, ha nem mozdul meg, de mikor közelebb értünk hozzá, odébb úszott, és csak ekkor láttuk, hogy valójában még hatalmasabb, mint amekkorának hittük, mert eddig a hosszú farka nem tűnt fel – azzal együtt simán megvolt három méter is.

A navigációs feladatot úgy folytattuk, hogy a tájolóval kiúsztunk derékszögbe a zsinór közepétől, majd 25 dupla uszonycsapás után egy 180 fokos fordulatot követve visszaúsztunk. Ezt kétszer csináltuk meg, először én vettem le az irányt (forgatható szelencés, karóraszerű tájolókat kaptunk), és Zita számolta a távolságot (az uszonycsapásaimat), majd fordítva. Aztán jött a következő feladat, amikor ugyanígy kezdtünk a zsinór egyik végéhez közel, majd két kilencvenfokos kanyart megtéve, köztük szintén 25-25 uszonycsapásnyi távolságot hagyva leírtunk egy négyzetet. Ez nekem háromszög lett, mert még fent a hajón kipróbáltam a tájolókat, és láttam, hogy Zitáé nagyon akad és pontatlan, valami már elromlott benne, mert a mágnes lap sosem állt be vízszintesen, ezért megcseréltem őket, és Zita kapta a jó tájolót, én pedig a hibásat. Neki sikerült is a feladat, nekem csak másodjára és akkor is pontatlan lett a négyzetem. Mondjuk tudhattam volna, hogy rossz irányba megyek, de a könyv azt írta, hogy „trust your compass”, hát én bíztam benne, vesztemre. :)

Így néz ki egy karra szerelhető “búvár-tájoló” :) Hannah szerint állítólag rendeztek már Magyarországon is tájékozódási búvárversenyt, ami könnyen elképzelhető, mert emlékszem, hogy anno volt több Hungária kupa alkalmával is tájtriatlon rendezve, többek között egyszer a Hévízi-tóban kellett “tájúszni” – ami mondjuk még nem búvárkodás, de majdnem :)

Így kell superman módjára irányba úszni a víz alatt :) Közben folyamatosan figyelve az irányt, amíg a buddynk, vagyis a búvártársunk számolja a távolságot.

Egyébként Hannah, még a merülés előtt elmondta, hogy a víz alatti tájolókból, nem csak északi és déli féltekés létezik, hanem öt különböző fajta, és mindegyik csak a Föld adott részein működik, máshol nem. Pl. neki az a tájolója, ami működött itt, Cipruson már egyáltalán nem mutatott jó irányokat. Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de ha igen, az mindenesetre nagyon érdekes! :)

A kiszállás még izgalmas volt itt a második merülésen, mert mire felértünk, hatalmasak voltak a hullámok. Azért csak sikerült kimászni a mozgó csónakba, odafent a fedélzeten már nevetve köszöntek ránk a kollégák: „Welcome to the Pacific Ocean!” – Csak tudnám, miért kapta ez a vad víz a „Csendes” nevet!? :)

Hazafelé még lefénymásoltuk egy a búváriskolától 300m-re lévő kis papírírószer boltban a házi feladatok oldalait a könyvünkből, mert ezeket ki kell töltenünk mindkettőnknek és csak egy könyvet kaptunk, és nem akarjuk összefirkálni, meg különben is kevés lenne. A fénymásolásban nem voltak mesterek a boltosok, mert kb. 15 percig tartott a 10 oldalt két példányban lemásolniuk. És mivel igencsak megfáradtunk és megéheztünk a merülésektől, én közben először leültem, majd később lefeküdtem a földre. :) Erre a boltos csöpp lányai hoztak nekem párnát, annyira édesek voltak, az egyiknél még szinte nagyobb volt a párna, mint a gyerek. :)

Hozták a párnát a megfáradt vendégnek :)

Közben én azon mosolyogtam, hogy ha ugyanezt megpróbáltam volna bármely nyugati „fejlett” ország bármelyik Copy General vagy papír-írószer üzletében, nem hogy párnát nem kaptam volna hozzá, hanem tuti rám szóltak volna, hogy keljek már fel, mi a bajom, viselkedjek már, stb.

Mikor végre meglettünk a másolással, visszabringáztunk ide Stevehez, már ettünk, most icipicit mindketten szédelgünk, de már bent hűvösben, Zita itt írja mellettem a házit, én meg befejezem a mai naplót.

Ja, még annyi, hogy tegnap este 10-ig beszélgettünk Steve-vel és Reneevel, hát nekik is vannak történeteik, Steve pl. szolgált 4 évig egy atom-tengeralattjárón is. Kezdetben még betanult, minden szabadidejében járnia kellett a hajót és tanulnia annak részleteit, vagy mosogatni a 127 fős személyzetre. Ezt ellensúlyozandó kezdetben még jó kajákat ettek, aztán ahogy telt az idő és fogyott az ellátmány, úgy egyre gyatrább ételeket kellett enniük, mert csak a konzervek és a szárított ételek maradtak meg. Cserébe, ahogy betanult és tapaszt lett, nőtt az igazi szabadidő, amikor az étkezőben filmeket tudtak nézni, vagy kártyáztak. A leghosszabb ciklus, amit eltöltött a hajón, 67 nap volt, ebből volt, hogy 40 napig folyamatosan a víz felszíne alatt voltak, leginkább csak néhány tíz méter mélyen, mert ennél több nyomást nem bírt volna ki a hajótest. Mindezen idők alatt az Atlanti-óceán északi részén állítólag tényleg úgy üldözték egymást a szovjetekkel, mint ahogy azt a Vadászat a Vörös Októberre című nagyszerű film bemutatja. 12 nagyhatósugarú rakétát tudtak volna kilőni a már újfajta, csendes tengeralattjáróból, amelyek egyenként 16 célt tudtak volna elérni, akár olyan atombombákat is szállítva, amelyek becsapódáskor 5 mérföld sugarú körben minden életet elpusztítottak volna. Magyarul egyetlen tengeralattjáróról elpusztíthatták volna a fél világot, ha kitört volna egy atomháború. …és ilyen atom-tengeralattjáróból anno 32 szelte a tengerek mélyét, és most csak az amcsikat számoltuk, az oroszokat nem! Több mint két hónapot szolgált ezen a tengeralattjárón Steve, és a következő ciklusban, ha csak eggyel később lett volna szolgálatban ugyanezen a hajón, akkor ott lett volna, mikor véletlenül összeütköztek egy szovjet tengeralattjáróval a víz alatt.. A hajó egyébként nem semmisült meg az ütközéstől, de megsérült, és a felszínre kellett, hogy menjenek. Steve a levegőért felelős berendezést tartotta karban a tengeralattjárón, azt a szerkezetet, ami a sósvízből először édesvizet csinált, majd az édesvizet szétválasztotta oxigénné és hidrogénné. Gondolom ez baromi energiaigényes feladat, de hát egy atom-tengeralattjárón csak nem voltak híján az energiának! :)

Steve a “nappalijukban” :)

De most már tényleg megyek cikket írni, mert blogbejegyzésből nem fogunk megélni. :) Azért természetesen holnap újra jelentkezem, mert azt nem bírnám ki, hogy ezeket az élményeket ne írjam le még frissiben.

Megvolt az első két merülésünk! :) De nem ám akármilyen út vezetett el idáig. :) Kaptunk ugye egy e-mailt az egyik búvárközponttól (Pacific Coast Dive Center), hogy tetszik nekik az ötletünk és tárgyaljunk személyesen! Hát vasárnap reggel ugye megérkeztünk az irodájukhoz Playa Flamingoba, de azon kint volt egy felirat, hogy épp zárva vannak. Nem baj, nézzünk e-maileket! De ahhoz net kell, és Zita már intézkedett is, megkérdezte az épületben üzemelő ingatlaniroda előtt dohányzó hölgyet, Reneet, hogy van-e wifijük és használhatjuk-e. Használhattuk, sőt mi több rögvest leülhettünk a kellemes, légkondicionált irodájukban is, ami nagyon kedves volt tőlük. A fiúk, pontosabban Miguel visszaírt a búvárközponttól, hogy vasárnap zárva vannak, de hétfőn tudunk találkozni! :) Remek, ezt benéztük! :) Vasárnap, hétfő, nekünk egyre megy, egyik nap olyan, mint a másik… Akkor visszajövünk holnap reggel, és ma délután legalább tudom írni a tegnapra ígért cikket – gondoltam magamban, csakhogy ennyivel még nem volt vége, ugyanis nem volt hol laknunk. Elkezdtük nézni a szomszédos Brasilito legolcsóbb hosteljeit, mert a 6 évvel ezelőtti útikönyv említett oda 3 dollár kempingezést és 5 dolláros ágyat a tömegszálláson. Ezek szinte Nicaraguai árak, persze régiek, szóval valószínűleg ma már drágább, de még mindig olcsóbb, mint máshol, ha 6 éve is olcsó volt. Így gondolkodtunk, de végül hiába, mert a Renee és kollégái olyan kedvesek voltak, hogy végül leszerveztek nekünk egy egész házat, ahová az eredeti hosszú távú bérlő még nem érkezett meg, mert pár napot késik. Ezt a házat „fizessetek annyit, amennyi jól esik” alapon kaptuk meg, de amúgy 100 dollár környékén lett volna egy éjszaka. Mi már e nagylelkű ajánlattétel elején kijelentettük, hogy ez nem fair! :) Mármint ilyet mondani, hogy „fizessünk, amennyit gondolunk” – mi elmondtuk, hogy 10 dollárt szoktunk max. költeni kettőnkre éjszakánként, ha oda kerülünk, hogy fizetni kell a szállásért, és ezt örömmel odaadjuk most is, de ez nem beárazása a dolognak, csak egyszerűen ennyire futja részünkről. Ezen mosolyogtak és azt mondták, rendben van, kövessük őket autóval! :)

Ez a kis házikó lett két napra az otthonunk

Egy nagyon faja kis házikóhoz vezettek minket, egy feltételük volt, hogy ne járassuk a légkondit, és ezt mi meg is tettük, sőt be sem költöztünk a hálószobába, mert ott iszonyat süppedős volt az ágy, így végül csak a nappaliban használtunk egy ventilátort és egy lámpát. Volt konyhánk, asztalunk, áramunk, egy háznyira volt a tengerpart, és az egész csak a miénk volt két éjszakára! El sem akartuk hinni, aztán mire felfogtuk, azt éreztük, hogy ezt mi meg sem érdemeljük! Costa Rica egyébként brutálisan drága, főleg itt a part mentén, pl. 3 fej fokhagyma 300 forint, de egy másik boltban láttuk 2500 Colónesért, vagyis 1250 forinért is, ami teljesen nonszensz… Egy rúd szeletelt kockakenyérért elkérnek 1200 Colónest is, étteremben egy kis pizza 2500 Colónes, a családi pedig akár 10000 Colónesbe, vagyis 5000 forintba is belekerülhet. Elméletben, ezt írják az étlapokon, de mi ugye ilyesmit nem próbálunk ki – inkább kivárjuk, amíg hozzáférésünk lesz konyhához és mást is megvendégelhetünk/megörvendeztethetünk a pizzasütéssel, és sütünk magunk.

Spagetti!!! :) Háttérben a nappali sarkába terített ágyunk

Az se ezen az úton lesz, amikor elkezdünk igazán egészségesen étkezni… :) De ami késik, nem múlik! :)

A nap hátralévő része remekül telt, nekiláttam végre a cikk írásának is, nem csak a képekkel pepecseltem, és egy bejegyzést is összedobtam este, amit másnap reggel az ingatlaniroda netjén fel is töltöttem. Reggel nagy tömeg várakozott a búváriskola előtt, és Miguel, a spanyol tulaj (vagy legalábbis főnök) egyből oda is jött hozzánk, megcsodálta a bringákat, és mondta, hogy „un poquito más tarde”, vagyis hogy kicsit később tud velünk foglalkozni, most az ügyfelekkel kell törődni. Mi mondtuk, hogy rendben, időnk az van, éppenséggel abból sokkal több van, mint pénzből, és cikkeket is nagyon szívesen írok angolul és magyarul is, Facebookra sem fáj frankó cápás, rájás, és egyéb búváros fényképeket posztolnunk, és egy bannert is nagyon szívesen kirakunk a weboldalunkra. Valami ilyesmiből állt az ajánlat a mi oldalunkról, és nagy örömünkre tetszet Miguelnek a dolog, és ő is előjött egy ajánlattal, ami viszont most nem tudom, hogy üzleti titok részét képezi-e, vagy sem, úgyhogy erről nem regélek több részletet! :) A lényeg, hogy a megállapodásunk keretében befizettünk náluk egy Advanced Open Water Diver PADI kurzusra, ami 6 merülést tartalmaz. Annyira együtt álltak a csillagok, hogy ezt észre kellett vennünk, és ki kellett használnunk. Amikor Miguel még elfoglalt volt, odaköszöntünk az ingatlanirodába is, ahol Reneenek az volt az első kérdése, hogy van-e már hol laknunk holnaptól, mert megkérdezte a férjét, és mehetünk hozzájuk, örömmel látnak minket, a lánya szobája üres. Itt vagyunk a méregdrága Costa Ricában, kedves emberekkel lakhatunk, és itt ez az őrült kedvezmény, pont olyan mértékű, mint amit még remélni mertünk reálisan, a legoptimistább perceinkben, hát hol lesz legközelebb ilyen lehetőségünk? Sehol… :) A mi alacsony büdzsénkhez mérve persze még így is hetekre elég pénzt adunk ki csupán 6-6 merülésért, de hát, ha egyszer ezt szeretjük, és most vagyunk itt, és most van itt az Óceán! :) És különben is, Zitának ezt ígértem karácsonyra, két merülést, a jó férj pedig tartja az ígéretét, sőt megtriplázza azt! :) Ha megszerezzük ezt az Advanced képesítést, innen már csak valami Search & Rescue Safety kurzus van, utána meg már lehet csinálni a búvároktató vizsgát, amivel ugye akár már dolgozni is lehet… Ki tudja, talán egyszer? :) (azóta utána néztem, annál több kell azért, pl. minimum 40 merülés) Délután 1-re előkerült az egyik Dive Master is, Mauricio, aki elmondta, hogy ugyan nem ez a legjobb szezon itt a Csendes-óceánon, de egy kis szerencsével kifoghatunk akár 10 méter feletti láthatóságot is, és találkozhatunk cápákkal, rájákkal, talán delfinekkel is, na meg még sok más érdekes fajjal is a vízben.

A PADI kurzusok tematikája. A PADI mellett még kismillió búvárszövetség létezik, de a PADI és az SSI a két legnagyobb. Ki erre, ki arra esküszik, itt az amerikai kontinenseken gyakorlatilag csak a PADI dívik.

Örömittasan tekertünk vissza a 4km-re lévő házunkba, ahol már házi feladat is várt ránk, a kapott könyvben átnézni az első két leckét, a Navigációt és a Peak Performance Boyancy-t, amit nem is tudom, hogyan lehetne jól magyarra fordítani… Csúcsteljesítményű lebegés? Ritka hülyén hangzik. Pedig a lényeg csak annyi, hogy megtanuljunk a tüdőnkbe szívott levegővel, vagy annak kifújásával, vagyis tüdőnk térfogatának változtatásával finom emelkedéseket és süllyedéseket véghezvinni, és ehhez ne kelljen kapálódzni, se a BC-be/-ből levegőt engedni. Mert utóbbi kettő ugye fáradtsággal és levegőveszteséggel jár, ami nem jó a víz alatt. A Navigáció pedig kb. arról szólt, hogy hogyan vegyünk le irányt szelencés tájolóval a víz alatt, és hogyan számoljuk a távolságot. Pl. zsinórral, vagy a lábcsapások számát számolva, vagy a palackunkban elhasznált légmennyiséget figyelve, vagy az időt mérve. Meg, hogy hogyan forduljunk 90 fokot a víz alatt, tehát semmi atomtudomány, de azért mégis jó volt átolvasni, mert odalent azért sok minden más. Pl. amikor csak pár méterre látsz, az nagyon hasonlít egy éjszakai tájfutáshoz. Csak itt még áramlatok is vannak, és 3D-ben mozogsz, illetve a „táj” is sokkal inkább háromdimenziós, vagy legalábbis jobban bejárható a függőleges tengely mentén is! :) Ami egyébként baromi jó buli, a vízben lebegni, sőt süllyedni és emelkedni a saját tüdőnkkel, mint valami hal, az egy nagyon izgalmas és érdekes érzés. :)

Szóval térjünk is rá a búvárkodásra! Ez már mind ma reggel, a sorok írásának a napján történt, ami kicsit hihetetlen, de így van. Zita reggel 5-re állította be az ébresztőt, ami nála nagyon szokatlan dolog – ebből is látszott, hogy mennyire nagyon várta már, hogy újra merüljünk. Ha én ilyesmivel próbálkoznék csupán a mindennapi bringázás miatt, minimum szúrós, jeges kék tekinteteket kapnék, olyat, amitől más férfiak már volt, hogy komolyan megrémültek. Persze őket Zita nagyon ritkán, kb. évente 1x-2x sújtja ilyesmivel, ez csak az én privilégiumom! :D Szóval felkeltünk hajnalban, mert már nagyon vártuk a búvárkodást, és mert ki kellett költöznünk ezen a napon a házból, így a kettőt összekötöttük: mikor reggel a búváriskolához indultunk, teljes menetfelszerelésben voltunk, és szépen kitakarítva, rendbe rakva hagytuk magunk mögött a házat. A hajnali kelés különben nálunk nehéz dolog mostanában, de a merülés valami olyan rendkívüli és ritka esemény az életünkben, hogy ez megkönnyítette a dolgot, még Zita részére is, aki amúgy hozzám hasonlóan, máskor nagyon szeret 8-9 órákat is aludni, ha lehet.

Szóval áttekertünk teljes cókmókban a búváriskolához, ahol hátul egy szobában lepakolhattuk a táskáinkat, a bringákat meg odakint az iroda mellett egy oszlophoz láncoltuk. Aztán kaptunk uszonyt, és neoprén ruházatot, utóbbi hosszú ujjú, mert itt a Csendes-óceán bizony 13 és 29 celsius fok között ingadozik, attól függ, hogy mikor melyik napon, milyen mélyen, milyen áramlatokban búvárkodunk.

7:20-kor a megbeszéltek szerint kitöltöttünk egy papírt, hogy nem volt semmilyen komoly egészségügyi problémánk, műtétünk, stb., majd megismerkedtünk a mai oktatónkkal, Hannával, aki Angliából származik és már 9 éve búvárkodik itt Costa Ricában. Kifelé menet a Catalina-szigetekre beszélgettem a hajó kapitányával, Tony-val is, aki elmondása szerint minden nap lát a vízből kiugráló rájákat. E tekintetben három dolog lehetséges: 1, elképesztő balszerencsénk volt, hogy a mai napon nem láttunk ilyen rájákat. 2, Tony nem igazán érti jól az angol nyelvet, és igennel válaszolt mindenre. Tehát ha azt kérdeztem volna, hogy minden nap lát-e a vízből kiugró, és a levegőben repülő pelikánokat zabáló dinoszauruszokat, arra is az lett volna a válasza, hogy igen! :) 3, Tony valamilyen hallucinogén drog hatása alatt vezeti a hajót, és ezért lát minden nap vízből kiugráló rájákat! :) Én a kettes pontra szavazok, de az is lehet, hogy csak egyszerűen nem volt szerencsénk, és míg mi a víz alatt voltunk, a ráják a felszínen ugrándoztak örömükben. :)

Tony, a hajónk kapitánya

A hajónk

Már békamezben, készen a merülésre! :)

A felszerelés már mind ismerős volt, a könyv,amit előző nap kaptunk, gyönyörűen előhívta az emlékeket. Súlyok a derékon, BC-mellény, palack, regulátor, pótregulátor, BC-szabályozó, minden a helyén, uszonyok a lábainkon, kövessük Hannát, ugrás a vízbe! Ááááááááááááá, újra búvárkodunk!!! :) Az első pár perc még az újraszokásról szólt, ekkor még kicsit ijedten vettem a levegőt, és nem akartam elhinni, hogy megint itt vagyunk ebben az állati jó vízi lebegésben, igyekeztem normálisan mozogni, de a víz itt kicsit durvább, mint Thaiföldön volt, több az áramlat, jobban mozgat minket, és több a hirtelen hőmérsékletváltozás is. Na meg sajnos a láthatóság is sokkal rosszabb, még a Karib-tengernél is, de ez van, most ezt kell szeretni, és hát itt is van bőven mit csodálni. Ne kérdezzétek, miért nem merültünk Belizeben vagy miért nem mentünk Utilára, Hondurasba, egyszerűen nem úgy jött ki a lépés, valahogy nem akaródzott egy turistagettóban tölteni a karácsonyt, kb. ennyi az oka, hogy oda nem tettünk kitérőt, pedig az olcsóbb lett volna és a Karib-tenger az évnek ezen szakaszában talán barátságosabb és többet is ígér, vagy legalábbis mást, de most már ez van. Ott különben is már valószínűleg olyan nyomottak eleve az árak, hogy abból senki nem adott volna nekünk kedvezményt.

Na, de maradjunk most csak a víz alatt, lássuk mit csináltunk és mit láttunk odalent. Az első merülés csak egy „fun dive” volt, tehát csak kószáltunk és újraszoktuk a környezetet, meg úgy egyáltalán, Hannah kíváncsi volt rá, hogy megy nekünk ez az egész közel két év kihagyás után. Szerintem jók voltunk, nem bénáztunk semmit, néha egymásnak sodort minket a víz, de minden gond nélkül végigbúvárkodtuk azt a kb. fél órát, amíg lent voltunk. Ez alatt láttunk kétféle angolnát, egy sárga-sötét sávosat és egy nagy sötétet. Mindkettő fenyegetően tátogatta felénk a száját, de míg egyik a tengerfenéken csavargott magában egy kő körül szabadon, addig a nagyobbik társa egy üregből figyelt kifelé a kövek közül.

A ne kérdezzétek milyen angolna :)

Aztán láttunk Skorpióhalat, amit már Belizeben is láttunk a Glover Reefen, de akkor azt hittük, hogy egy döglött halat látunk! :) Ugyanis ez a hal úgy álcázza magát, hogy majdnem olyan ocsmány, mint a tengerfenék. :)

A skorpióhal

Csak egész közelről lehet kiszúrni, és akkor is mozdulatlanul ül a tengerfenéken, és barnás, koszos az egész lény, mintha csak belepte volna a kosz. És ez még mind hagyján, de a szeme! A szeme az nagyon durva, annyira hogy én magamban el is neveztem szellemhalnak. A szeme ugyanis üres, nem látni szemgolyót se tekintetet, se semmi csak egy nagy ürességet, mintha a koponyáját látnád belülről vagy valami hasonlót.

„He has reflective eyes”, magyarázta meg később nekünk Hannah. Ez valami elképesztő, az biztos, és nekem már ezért megérte lejönni a víz alá, pedig ekkor még korántsem volt vége. Hannah mutatott nekünk egy csúszómászót is, egy apró pici lényt, amelyik a sziklán kúszott, és nagyon hasonlított egy csigára, de annál sokkal cifrábban nézett ki. Aztán csatlakozva más csapatokhoz is, egy katlanszerű mélyedésben láttunk egy White Tip Reef Sharkot is, aminek megint nem tudom a magyar nevét, de a lényeg, hogy egy kisebb méretű, kb. 3 méteres cápa, amely a nevét onnan kapta, hogy a felső uszonyainak a tetején van egy-egy fehér folt. Kétszer körözött előttünk a cápa, de az is lehet, hogy két különböző cápát láttunk, ezt nehéz volt megítélni, főleg, hogy a láthatóság nem volt több 5 méternél. Fényképeket sajnos nem tudtam készíteni, mert a merülés alatt 18 méterrel a vízfelszín alatt is jártunk, a mi víz alatt kameránk pedig csak 10 méterig vízálló, és kockáztatni meg nem akartunk vele. De van ígérve, hogy később lesz egy fényképezőgép az oktatónknál vagy nálunk, illetve lehet, hogy kaphatunk csak úgy régebbi fotókat is a környékről és annak élővilágáról. Vagy ha egyik se jön be, akkor egyszerűen keresek jó fotókat az ingyenes stockfotó tárakból, és majd azokat forrásmegjelöléssel jól beteszem ide a bejegyzésbe! ;

White Tip Reef Shark

A második merülésen a Peak Performanca Buoyancy-t gyakoroltuk, megtanultunk lebegni a tengerfenék felett mozdulatlanul, és finomra hangoltuk a tüdővel való emelkedést és süllyedést. Elméletben. :) Gyakorlatban ezt minél többet gyakorolja az ember, annál jobban megy neki, és nem egy max. 40 perces merülés alatt fogja tökéletes elsajátítani, de átvenni azért most jó volt. A dolog közel sem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, mert pl. idővel a víz alatt csökken a palackban lévő levegő mennyisége, így annak súlya is csökken. Aztán ahogy süllyedünk, úgy nő a nyomás, és a puha neoprén ruhánk illetve a levegővel teli BC-mellényünk úgy lesz egyre kisebb e növekvő nyomás hatására, így a csökkent térfogatunkkal már kisebb lesz az általunk kiszorított víz mennyisége, magyarul csökken a ránk ható felhajtóerő. Emelkedésnél meg ugye egyre növekszik, ezért kell elsőre furcsának tűnő módon kifelé engedni a levegőt a mellényből, hogy ne emelkedjünk túlságosan gyorsan, hiszen a biztonsági előírás az, hogy emelkedésnél eltöltünk 3 percet 5 méter mélyen, mielőtt felmennénk a felszínre.

Itt ezt komolyan be is tartottuk, és ezalatt az idő alatt Hannah mindig egy szájjal felfújható függőleges, élénk színű bóját engedett a magasba, hogy a hajóról lássák, hol érkezünk majd a felszínre.

A felszínre igyekvő búvárok ilyen bójákat engedtek a felszínre

Szépen elénk is jöttek, és nagyon készségesen mindenki segített nekünk kimászni a csónakba. A merülések előtt, között és után itt is kaptunk vizet, üdítőt, gyümölcsöt és kekszeket, ez jár a csomaggal, sőt itt a thaiföldi élményekkel ellentétben nem nekünk kellett vesződni a palackok csónakba való ki- és bepakolásával, hanem ezzel csak a személyzet foglalkozott. A kikötő sem volt szuper zsúfolt, egyetlen hajón sem kellett átmásznunk, sőt a többieket a kikötőtől egészen a szállodájukig vitték autóval. Mi bringával érkeztünk, azzal is mentünk tovább, és holnap, illetve holnapután sem fogjuk kérni ezt a szolgáltatást, hiszen bőven kaptunk engedményt az árból, nem is lenne arcunk hozzá ezek után, na meg különben is mindössze 4km a táv, még innen Renee-éktől is, ahonnan e sorokat írom. Renee férje, Steve is nagyon jó fej, ma „új-zélandi” tepsis burgonyát készítünk nekik, ugyanis van sütőjük. Nagyon jó kis szobánk van íróasztallal, és reméljük az internet is magához tér, hogy fel tudjam majd tölteni ezt a bejegyzést, illetve az ezt megelőzőeket, amikhez majd most fogok hozzákezdeni. Egy biztos, jó aurája van a helynek, vagy tudom is én, mi-hogy van itt, de beindult az írókám, és egy ültő helyemben leírtam négy oldalt, aminek nagyon örülök.

Ezt hívjuk mi “új-zélandi” tepsis burgányak, mert a szőlőszedés alatt készítettük először. Valójában egy ék egyszerű, és nagyon olcsó étel: kurmpli, hagyma, fokhagyma, fűszerek jénaiban olajjal leöntve kisütve, majd a végén még kolbász vagy virsli megy még hozzá. Persze ha sajtot is szórunk a tetejére, és valami komolyabb kolbászfélét teszünk bele, akkor drága is lehet, de ez már rajtunk múlik. :)

Tegnap Zita a vacsoránál megszólalt, hogy olyan jó minden, szinte már tökéletes, már csak egy pohár bor hiányzik. Erre az előbb Renee közölte velünk, hogy kaptak ajándékba több üveg bort, és ha szeretnénk, nyissuk ki őket, ugyanis ők nem boroznak, de el kéne, hogy fogyjanak. :) Hát, csak annyit tudtunk ígérni, hogy megpróbáljuk, de legfeljebb egy üveget fogunk kiüríteni a három éjszaka alatt, ugyanis se búvárkodni, se biciklizni nem jó másnaposan, sőt előbbi egyenesen ellenjavallott.

Most mennem kell, mert elkészült az étel! Az illata már nagyon ott van, rossz nem lehet, én pucoltam és vágtam bele a hagymát! :)

Történt 2015. február 2-án és 3-án, lejegyezve 3-án.

Idáig tartottak a friss élmények, mostantól már nem a szigetről írok, hanem onnan időben és térben távolabbról. Szóval most már nekem is úgy kell előhívni az élményeket és az érzéseket, nem pedig csak kiereszteni őket magamból bele a billentyűkbe.

Szóval a szigeten ott hagytam abba, hogy megvolt a két merülésünk, és a házi feladat befejezése után lefeküdtünk a sátrunkba aludni. Tényleg nagyon vártuk a másnapot, mert erre a napra újabb két merülésünk volt betervezve. Ezeket a délelőtt folyamán, a már ismert Japanese Gardens-nél, és a „Twins”, az Ikrek nevű korallzátonynál tettük meg. Utóbbi ugyanannak a szigetcsoportnak, a Koh Nang Yuan-nak a nyugati, tenger felöli oldalán található, átellenesen a Japanese Gardens-el. A szigeteket összekötő homokföveny sávon átsétálva is el lehetne jutni az egyik helyszínről a másikra, ám ez körülményes lenne a búvárszerkóban, és még költséges is, mert a sziget magántulajdonban van és aki kiteszi rá a lábát, annak fizetnie kell, ha jól emlékszem fejenként 100 bath-ot, vagyis kb. 800 forintot. Arról nem is beszélve, hogy a merülések közben nekünk palackot is kellett cserélni, ezért egyértelmű és logikus volt, hogy az első merülés végeztével visszamegyünk a csónakra, és azon a szigetet körbehajózva átvonulunk a második délelőtti merülő helyünkre, a Twins-hez.

Ezúttal is úgy zajlottak a merülések, ahogy az első kettő is: az elején csináltunk néhány gyakorlatot, amelyeket már jövet a hajón elmagyarázott nekünk Dan, majd azokat a víz alatt be is mutatta nekünk, hogy aztán mi is utána csináljuk. Közölni a másikunkkal, hogy elfogyott a levegőnk, vagyis a kezünkkel jelezni a nyakunknál, hogy mindjárt kampec, ha nem segítesz haver, aztán jól megrángatni, amíg oda nem adja az ő elsődleges regulátorát. Amíg mi elkezdünk így az ő palackjából lélegezni, addig ő előkapja magának a másodlagosat, hogy ő is tudjon miből levegőt kapni. Majd ugyanez fordítva és végül ugyanez úgy, hogy a levegőre szoruló kapja meg először a másodlagosat.

A vízalatti élővilág most is éppúgy lenyűgözött minket, mint az első két alkalommal, csak most már én is egy kicsit nyugodtabban és magabiztosabban éreztem magam a vízben. Ezzel Zita már az elejétől így volt, de én csak ettől a harmadik merüléstől kezdve éreztem igazán jól magam a vízben, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy mostantól kezdtem igazán önfeledten élvezni a merülést. Közben azt is jó volt látni, hogy Zita éppígy, vagy talán még jobban élvezi az egészet, és mivel értelemszerűen én voltam a „diving buddy”-ja, akivel mindig szorosan együtt kellett mozognia, és akivel figyeltünk egymásra, ezért lépten nyomon azon kaptam, hogy valamit nagy kíváncsisággal szemlél, miközben Dan és Hannah távolodnak tőlünk. :) Ekkor mindig a lelki szemeimmel láttam magam előtt a kisiskolás Zitát, akit csak Kati néni meséiből ismerek, azt a kislányt, aki dolgozatírás helyett a pókot nézte a sarokban, ahogy a hálóját szövi. Ugyanez a csodálat még most is megvan Zitában, és ez abszolút látszott a víz alatt, nagyon élvezte a merüléseket a vízbe ugrástól az utolsó pillanatig.

Sőt, még azután is, hiszen sokszor volt még időnk a hajó körül azután is, hogy mi már végeztünk. Amíg vártunk a többi csoport visszaérkezésére, a sznorkelling maszkokkal és az uszonyokkal csak így „lightweight” visszaugrottunk a vízbe, hogy körülnézzünk. Ezt hívják egyébként sznorkellingnek, amikor a „pipával” lélegezve, „békatalpakkal” a lábunkon úszkálunk a felszínen vagy annak közelében. De ezt a két kifejezést állítólag nagyon nem szeretik a búvárkörökben, ezért én nem is fogom többet használni. Szóval így sokszor visszamentünk még a vízbe, és még így is sok érdekeset és izgalmasat láttunk. A Twins korallzátonynál tett merülésünk után Zita talált egy, a felszín közvetlen közelében úszkáló apró, színes halrajt. Voltak köztük még apróbb, halak is, ők egy kis külön csoportot alkottak, ez a kis óvoda külön összetartott még a csoporton belül is az ő saját klikkjükben. Mindezt úgy képzeljétek el, hogy a két karunk között, kint az igazi, „vad” vízen. :) Közre tudtuk őket fogni a karjainkkal, és mivel se a felszín közelébe, se mélyebbre nem úsztak valamiért, ezzel gyakorlatilag ketrecbe tudtuk őket zárni, és addig nézhettük őket a szemünk előtt pár centire úszkálni, ameddig csak akartuk. Ez csodálatos volt, ráadásul egy olyan csoda, amit nem vártunk, hiszen azt gondoltuk, a legnagyobb élmények azzal véget értek, hogy levettük a búvárszerkót, de nem! :)

.Ugyanitt találtunk egy, az előzőnél sokkal nagyobb, több ember nagyságú, ezüstösen csillogó halrajt is, amit egy kb. fél méter hosszú, keskeny hal üldözött. A vadász néha hirtelen mozdulatokba kezdett, és belekapott az ezüst halrajba, legtöbbször tette ezt sikeresen, mert a szájánál ezután láttuk az elejtett prédát. Az ezüst halak pedig mindig összetartottak, ezzel hatalmas rajt alkotva a vízben, amit viszont már mi sem tudtunk körbekeríteni a karjainkkal. Megpróbáltuk, de a halak gyorsabbak voltak, bármilyen ügyesen is helyezkedtünk Zitával, ők már túljártak az eszünkön, ezért nem is szekáltuk őket sokáig.

Délután letettük az elméleti vizsgát, ha jól emlékszem mind a ketten két hibával, talán valami 50 kérdésből, és izgalommal vártuk a következő nap reggelét, amikor is az utolsó két merülésünk következett.

Shark Island – Cápa és Trigger Fish nélkül, de rájával és kamerával

A tanfolyam utolsó napján a Shark Island nevű helyre hajóztunk ki, a sziget DK csücskéhez. Ez egy sziklaszirt, ami a felszínről nézve semmi különöset nem mutat, ám odalent a víz alatt annál több élményt tartogatott.

Odalent a víz alatt kicsit olyan, mintha lebegnél, egy teljesen más közeg vesz körül, amelyben máshogy kell mozognod. Ez csak elsőre furcsa, de ha ráérzel, akkor nagy móka tud lenni. Mi ekkor már éreztük, hogyan kell mozognunk, és amennyire ez egy ötödik merülését végzőtől elvárható, jól mozogtunk a víz alatt, és persze nagy élvezettel.

Dan-nek volt egy nagyon jó gyakorlata, ami egyben jól is szemlélteti a ránk ható felhajtóerőt, illetve annak összefüggését a testünk térfogatával. Le kellett feküdnünk hassal lefelé a tengerfenékre, és egy nagy levegőt vennünk. Némi késleltetéssel ugyan, de ezzel párhuzamosan a felsőtestünk elindult fölfelé, magyarán szinte felálltunk – csupán attól, hogy egy mély levegőt vettünk a palackból, és kitágult a mellkasunk. :) Ezt többször is begyakoroltuk, hiszen odalent a vízben három dimenzióban mozogtunk, nem csak egy síkban jobbra-balra, hanem fel és le is – és ezt meg kellett tanulnunk, hogy hogyan csináljuk. Ezek alatt a merülések alatt már ez is szinte külön odafigyelés nélkül ment – felemelkedni, amikor egy korallhoz túl közel kerültünk, vagy közelebb menni valamihez, hogy jobban szemügyre tudjuk venni.

Az én nagy kedvenceim a Christmas Tree Worm-ok lettek, ahogy behúzzak magukat, ha vizet lökök rájuk, és a vulkánkorallok, mert imádtam föléjük úszni és belekukucskálni a belsejükbe. :)

E merülés előtt Dan egy kis oktatást tartott a Triggerfish-ről, annak veszélyeiről és arról, hogy hogyan kell viselkednünk, ha esetleg ránk támadna ez a kb. fél méteres hal, melynek van egy elülső uszonya, innen kapta a nevét a pisztoly „triggere” után. Egyébként így is mutatják egymásnak a búvárok ezt a fajta halat, hogy egy pisztolyt formálnak a kezükből, és a hüvelykujjukat, mint a pisztoly kibiztosítóját mozgatják hozzá. Minden halnak megvan így a maga jele, de mi most maradjunk csak a triggerfishnél, mert érdekes fajzat ez a hal. Ha az utódait védi, minden esélyünk megvan rá, hogy ránk támadjon, és ez általában abban nyilvánul meg, hogy nekünk úszik, meglök minket, illetve harapdál. Akkorát nem tud harapni, mint egy cápa, de kezdő, tudatlan búvárra azért veszélyes lehet, mert a területét mindaddig védelmezi – mindaddig ránk támad és harapdál minket – amíg azt el nem hagyjuk. Ez a terület pedig tölcsér alakú, és itt van a trükk! Fölfelé ugye amúgy sem szerencsés hirtelen emelkednünk, és ha megijednénk a triggerfish támadásától, azért sem jó, ha fölfelé menekülünk, mert ezzel az ő területén belül maradunk és továbbra is ostromolni fog minket. Ezért ha ránk támad egy ilyen hal azt kell tennünk, hogy a „hátunkon” úszva, az uszonyainkkal a hal felé evezve kihátrálunk a területéről. Így kiúszunk a területről, miközben a hal jó eséllyel csak a lábunk kiterjesztésének használt műanyag uszonyokat harapdálja meg, ami ugye nekünk nem fáj. :) Ez történt az imént talált videón is a kamerát hordozó búvárunkkal, ő nem szart be és nem is kezdett egyből kihátrálni, hanem inkább megharapdáltatta kicsit a kameráját a halacskával.

A Shark Island ugye azt jelenti, hogy „Cápa-sziget”, ám cápákról nem sok szó esett, úgy kellett rájuk kérdeznem, hogy tényleg nem veszélyesek ugye? :) Persze ekkor már tudtam, hogy nem, hiszen erről már az előre aggódó édesanyáinkat is megnyugtattam, ezért most csak hallani akartam róluk. A sziget tényleg azért kapta a nevét, mert itt gyakoribb, hogy látni cápákat, ám ez a gyakoribb még mindig nagyon ritka, szóval ahhoz nagyon nagy szerencse kell, hogy cápát lássunk, és ha így lesz, akkor nem kell félnünk tőle, de tiszteletben kell tartanunk. Magyarán a cápát ne próbáljuk meg körbefogni a karunkkal, mint ahogy azokat a kishalakat, mert az simán kiszabadul majd, minekünk meg nem lesz mivel belekapaszkodni aztán a hajólétrába, hogy kimásszunk a vízből, mert egy emberi kart simán leharap egy cápa. Ha piszkálják. Mi nem piszkáltunk cápát, mert nem is láttunk. Helyette láttunk más sok érdekes dolgot, és még a cápa nélkül is alig győztük kapkodni a tekintetünket és csodálkozni a vízalatti világon. Dan kiszúrt egy szikla alatt rejtőzködő ráját, ő egy „Bluespotted stingray” volt, gyönyörű teremtmény.

Odalent lenni nem csak fantasztikus élmény és csodálatos tapasztalat volt, hanem egyben nagyon elgondolkodtató is. Mi minden van még itt ebben a kerek nagy világban, amit nem láttunk, amiről nem tudunk, amit nem ismerünk? A természet még annál is sokszínűbb és összetettebb, mint eddig gondoltuk, pedig már ez idáig is láttunk ezt-azt, de ilyet vagy ehhez foghatót, mint most a víz alatt, még nem. Odalent egy számunkra teljesen új világ van, amely legalább olyan gazdag, mint a felszíni élővilág. A bolygónk 72%-át fedi víz, ebben a 72%-ban mi emberek csak vendégek vagyunk. Hallottuk ezt vagy egy tucatszor az oktatóinktól, míg a tanfolyam tartott. De miért csak a víz alatt? Miért csak az odalenti világban kell figyelnünk annyira, hogy mire lépünk rá, és mit pusztítunk el? Mert ez rögtön látható, közel van, érezhető? Mikor leszünk annyira tudatosak – ha leszünk valaha, ha megéljük -, hogy az ökológiai lábnyomunkra is ennyire figyeljünk? Hogy ezzel kezdje az okosítást minden szülő a gyermekével, amikor az már képes megérteni a szavát? Hogy ne csak a búvároktatók kezdjék így a búvártanfolyamot, hanem az általános iskolai osztályfőnökök is a legelső tanév legelső tanítási napján. Én még mindig optimista vagyok, és hiszem, hogy van remény. Látnotok kéne, mi van odalent, mindenkinek látnia kéne, hogy odalent még egy másik világ is van, amit szintén pusztítunk, lassan szinte már bármely tevékenységünkkel. Bennem a víz alatt töltött idő tovább erősítette a természet szeretetét és tiszteletét, és azt a tudatot, hogy egy elképesztő bolygón lakunk, ami szóval le nem írható mértékben gyönyörű és sokszínű. Az, hogy mind mi emberek ezt bejárni, látni, megtapasztalni, felfogni és egymással megosztani is meg tudjuk, arra kell, hogy kötelezzen minket, hogy felelőséggel legyünk iránta, ne pedig mint valami eszét vesztett őrült, pusztítsuk azt olyan felszínes dolgokat üldözve, amelyeket a mai uralkodó materialista világrend 360 fokban tol ránk. Ki kell bújnunk ebből az ördögi gyűrűből és muszáj látnunk a valódi világot, mert az túl csodálatos ahhoz, hogy elpusztítsuk, miközben fel sem figyelünk rá. Új utakat kell találnunk, mert amik most közismertek, azok sehová nem vezetnek, vagy valami nagyon rossz helyre, amit elképzelni sem akarok.

16.000km – Ünneplés a víz alatt

Ezen az úton, amit igazából csak valami iskolának fogunk fel, de nászútnak és világ körüli utazásnak hívunk, történetesen nemrégiben átléptük, vagyis átgurultuk a 16 ezredik kerékpárral megtett kilométerünket. Ez egész pontosan a Bangkokba érkezésünk napján volt, valahol a városba befelé menet, de ott se a hely, se az idő nem volt alkalmas az ünneplésre, ezért sejtve azt, hogy nem sokára hol leszünk, elhalasztottuk azt, egészen mostanáig. Ugyanis az utolsó két merülésre velünk jött egy washingtoni leányzó is, aki magával hozta Dan vízálló tokba helyezett kameráját is, és végig filmezett. „Rodeóztunk”, kört alkottunk a nap alatt, ültünk törökülésben és csináltunk még ezt-azt a kamerának Dan ötletére, és ami nekünk a legfontosabb volt, hogy Dan kis fehér táblájára a ceruzával rajzolt 16.000km mellé is odamosolyogtunk a kamerába, már amennyire mosolyogni képes egy, a hatodik merülését végző kezdő búvár, a légzőkészülékkel a szájában. :)

Ezt a videót, mint utólag kiderült, a mi külön megállapodásunktól függetlenül készítették a csoportunkkal, így ezt nem kaptuk, hanem vettük, mert végül kénytelenek voltunk megvenni, ami elég fájdalmasan érintett minket anyagilag. Ha ezt előre tudjuk, a föld alól is, de beszerzünk valahonnan ingyen, vagy olcsón egy vízálló kamerát, vagy egy tokot valamelyik kameránkhoz. De nem tudtuk, mert erről nem kommunikáltunk eleget Rocktopusékkal, mivel náluk mindig nagyon pörgött az üzlet és az ezer vendég között így mi nem is igen kaptunk, és nem is nagyon akartunk külön figyelmet. Ezért a végén így patthelyzetbe kerültünk, mert már kint voltunk a vízből, mikor megtudtuk, hogy 1000 bath lesz a felvétel… Na mindegy, kár ezen már bosszankodni. Ez van. A leányzó, aki végül nem csak operatőre, hanem a vágója is volt az alább látható kis zenés filmnek, szerintünk már kicsit kínosan is sok figyelmet szentelt a filmben ránk, a kisállatfarmunkra és a 16 ezer kilométerünknek, de megint csak: ez van. :) Most már ezt kell szeretni, lettem volna ott a video szerkesztésnél vagy barátkoztam volna vele össze annyira, hogy a végén barátiból odaadja az anyagot. De nem, én inkább egy asztallal odébb pötyögtem a gépbe a friss élményeinket, így most nem szólhatok egy szót sem. :)

A videót egyébként az utolsó merülésünk estéjén, miután kézhez kaptuk a gyönyörű szép SSI plasztikkártyáinkat is a tanfolyam elvégzéséről, egy a turistagettó főutcáján található, menő ausztrál bár kivetítőjén nézhettük végig legelőször. Itt olyan árak voltak, hogy nem nagyon mertünk megengedni magunknak semmit, és nem is nagyon éreztük jól magunkat, mert az egész hely nekünk valahogy túl nyugati volt, túl drága és túl zajos. Hamar le is léptünk, és átmentünk vacsorázni 50 bath-ért a már jól ismert Mrs. Udon Thani-hoz, vagyis egy észak-thaiföldi hölgy kis útszéli vendéglőjébe, aki onnan való Udon Thani-ból, ahol mi is jártunk, ezért hívtuk őt így magunk között. :) Itt már nem volt zaj, se drágaság, és itt aztán már jól éreztük magunkat, egész későig beszélgettünk egy Svédországban élő maláj és svéd csajjal. Ők felvidámítottak minket, mert kicsit le voltunk törve attól a ténytől, hogy mindenki sokkal felszabadultabb volt nálunk az előző helyen, mi meg csak elhűlve néztük az elképesztő árakat, és hiába próbálkoztunk a lehetetlennel, miután Dan, az oktatónk hazament a feleségéhez vacsorázni, már nem maradt senki, akivel bármit is értelmesen tudtunk volna kommunikálni az üvöltő zajban.

Összességében mindezekkel együtt is nagy hálával tartozunk a Rocktopusosoknak, mert hatalmas élménnyel gazdagodtunk a víz alatt eltöltött idők alatt. A búvárkodás nagyszerű dolog, és ha egyszer majd pénzben is gazdagabbak leszünk, biztos, hogy rendszeresen fogjuk ezt is művelni. Addig pedig rendelek Balira egy-egy sznorkelling maszkot magunknak ebay-ről, mert azt hallottam, arrafelé is nagyon szép vizek vannak, hogy Ausztrália keleti partjáról ne is beszéljünk… :) Szép ez a világ, érdemes felfedezni! A szigeten ért élményeink ezzel még közel sem értek véget, a következő bejegyzésben körbefutjuk a szigetet, kajakot bérlünk és sznorkellingezünk…

Az elméleti oktatás

Legutóbb ott hagytam abba, hogy kimegyek futni, de közben sok másról is meséltem. No, hát azóta beletettem a lábaimba 10,8km-t és most úgy érzem magam, mintha be lennék drogozva. :) De a futásról majd részletesebben akkor, ha ide ér a történet, most inkább nekilátok elmesélni magát a búvárkodást végre.

A második napunkon a szigeten „sajnos” már nem tudtam kimenni futni, mert Westy szólt, hogy összegyűlt egy csoport, amibe pont beférünk, és ez a tanfolyam ma este indul, az első elméleti oktatással. Szóval este 5 óra tájt találkoztunk a csoportunkkal és az oktatónkkal, Dan-el. Ő az angol hadseregben szolgált 25 évet, és a leszereléskor, vagyis a nyugdíjba vonulásakor választhatott egy helyet, ahová a hadsereg pénzén elmegy „lereszelési nyaralásra” – Koh Tao-t választotta, és azóta is itt szerel lefelé immár második éve. :) Ezen az első estén megnéztük az SSI, vagyis a Scuba Schools International szervezet Open Water Diver kurzusának első két fejezetét videón, majd ugyanezeket a dolgokat Dan-el is átvettük, majd még egy könyvet is kaptunk, házi feladattal az első három fejezetre vonatkozólag. Ezt mi Zitával túl komolyan vettük, illetve kicsit későn is álltunk neki, mert végül csak éjjel egyre fejeztük be a „házit” :) Amikor ezt másnap elmeséltük, több Rocktopus-osnak az volt a kérdésük felénk, hogy megvesztünk? Miért nem csináltuk felváltva a fejezeteket, egyet Zita egyet én? :o Ezen az ötleten meglepődtünk, bár így utólag tényleg logikus, mert igazából ez a házi dolog félig már csak formaság volt, hiszen magán az órán már átvettünk mindent.

Szóval a mese ott kezdődik, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Föld nevű bolygó, amin létrejött az élet, rengeteg féle növény és állat földön, égen és a víz alatt. A Föld felszínének 72%-át víz fedi, ennek nagy része pedig sós víz, odalent pedig egy teljesen másik világ van, ahol mi csak vendégek vagyunk, mert tüdőnk van és nem kopoltyúnk, és mert eleve szárazföldi lények vagyunk, az itteni viszonyokhoz hozzászokva. Lássuk, mi más a víz alatt, amit tudnunk kell és meg kell értenünk. Először is a víz sűrűbb, ezért a hang négyszer gyorsabban terjed, így a két szép fülünkkel már nem tudjuk eldönteni, merről is jön egy hang odalent, mert a két fülünket olyan kis különbséggel érik a hanghullámok, hogy az irányukat így már nem tudjuk felismerni. A fény is más odalent, mindent 25% közelebb és 33% nagyobbnak látunk, viszont a színek mások, mert ahogy haladunk lefelé, úgy nyeli el a víz a különböző hullámhosszú fényt, először a vöröset, aztán a narancsot, és így tovább. Ha viszont viszünk lámpást, azzal más a helyzet, azzal nem csak éjszaka láthatunk (mert vannak éjszakai merülések is), hanem nappal, nagyobb mélységben is segítheti a láthatóságot. Ha már láthatóságnál tartunk, a víz tele van mindenféle apró, szinte már mikroszkopikus élőlényekkel és a tengerfenékről is felverődhetnek a homokszemcsék, így a láthatóság nagyban változhat attól függően hogy hol, mikor, milyen viszonyok mellett merülünk, na és persze a mélységgel is csökken, hiszen ahogy egyre lejjebb megyünk, úgy egyre kevesebb a fény.

Aztán a legfontosabb, és ami a merülést a leginkább befolyásolja, noha nem látható és nem hallható! Na mi az? Igen, a nyomás! :) Az emberi test az 1 bár nyomáshoz van hozzászokva, legalábbis azok, akik nagyjából tengerszint környékén élnek. Ez az egy bár, vagy 1 atmoszféra az a levegőoszlop, ami a fejünk felett van, ez ugye lehet kevesebb is, ahogy felmászunk magasra, pl. 5416m-re a Thorung La hágóban Nepálban a Himalájában azért álltunk meg olyan sűrűn lihegni, mert nem kaptunk levegőt. Nem volt már akkora légoszlop a fejünk felett, ami úgy összenyomja a részecskéket, hogy az oxigént a megfelelő, megszokott sűrűséggel be tudjuk lélegezni és a tüdőnkön keresztül a véráramba kerülhessen. Ezért fulladtunk ki olyan hamar és ezért savasodtak be a combjaink minden induláskor. Aztán odalent azért váltunk szuperman-ekké, mert a vörösvérsejtjeink megszaporodtak odafent, hogy kompenzálják ezt a hatást. Ez egyfajta dopping módszer is lehet akár. :) Miért gond ez a víz alatt? Azért, mert a víz jóval sűrűbb anyag, és annak is van nyomása, ami folyamatosan hozzáadódik a levegő nyomásához, egyre több és több, ahogy merülünk lejjebb és lejjebb. 10 méter mélyen a nyomás 2 bár odalent, 20 méteren 3 bár, 30 méteren 40 bár, és így tovább. Miért gond ez, amikor palackból lélegzünk, a palackban meg 21% oxigén és 79% nitrogén van, pont mint a levegőben? Azért, mert bármely meglepő, még mi emberek is molekulákból vagyunk, ezek között van „űr”, és bizony ha csak nem vagyunk nyomáskiegyenlített kabinban, ez az űr összenyomódik a nagyobb nyomás hatására. Egész pontosan minden összenyomódik bennünk, ami légnemű. Ilyen hely a tüdőnkben és az arcüregünkben van főként. Mi történik odabent, amikor lemegyünk mondjuk 20 méterre, azaz 3 bár nyomás ér minket a megszokott 1 bár helyett? Hát a levegő összemegy odabent, vagyis harmad akkora lesz. De a tüdőnk maga az nem megy össze, hiszen akkor összeroppanna a mellkasunk. Ez nem történik meg, ellenben 2/3 része a tüdőnknek felszabadul, pontosabban ezt meg sem várja, hanem oda is belélegzünk még több levegőt, pontosan háromszor annyi levegőt, mint odafent a felszínen. Miért baj ez? Azért, mert a levegőt alkotó 79% nitrogén, amivel amúgy semmit nem kezd a szervezetünk, valahogy megkötődik odabent, és ha hirtelen egyik percről a másikra fölúsznánk a felszínre, akkor hirtelen a külső nyomás 1 bárra ugrana vissza, ám a tüdőnkben háromszor annyi nitrogén lenne, mint amúgy az normális, és szó szerint felrobbanna. Ez persze a legdurvább eset, de ez a nitrogén egyéb helyekre is kiszökhet, a bőr alá és akkor viszketést okoz, a véráramban és akkor blokkolja a keringést, és igen komoly gondokat okozhat mindenfelé a testben amelyektől nagyon könnyen meg is lehet halni.

Ezért a búvárkodásban az első és legeslegfontosabb ökölszabály, hogy folyamatosan lélegzünk, kiváltképpen merülés és legfőképpen emelkedés közben, utóbbit pedig soha nem tesszük 9 méter / perc sebességnél gyorsabban, és 5 méterrel a felszín alatt 3 perc „safety stop”-ot tartunk, hogy a szervezetünk vissza tudjon állni a csökkent nyomásnak megfelelő nitrogénszintre, legalább részben. Ha valamilyen vészhelyzet miatt mégis gyorsan kéne a felszínre mennünk, akkor az első, hogy 100% oxigénre tesznek, így a belégzéssel nem teszünk parazsat a tűzre, vagyis nem lélegzünk be még több nitrogént az amúgy is nitrogénnel túlterített testünkbe. Ha nem voltunk nagy mélységben, talán ennyivel megúszhatjuk, ha nem, akkor irány a dekompressziós kamra, vagy mi a fene, ahol visszaállítják a nyomást valamivel magasabbra, és szépen lassan csökkentik, így a szervezetből ki tud ürülni a nitrogén, még mielőtt valami komoly bajt okozna.

Na, de ennyi elmélet után ugorjunk, és szálljunk fel a hajóra, ami kivisz minket a vízre. Miután kiválasztotta nekünk Dan a megfelelő „wet-suite”-ot vagyis neoprén ruhát (mert a vízben 25-ször gyorsabban hűl ki a testünk, persze nem itt a trópusokon, itt volt, aki rövidgatyában félmeztelenül nyomta), a BC-t, és az uszonyokat („fins”, a lábunkra, hogy gyorsan és könnyedén – „effortless” tudjunk úszni), majd ezeket mindenki egy számozott zsákba rakta, felpattantunk a Rocktopus fehér pickupjának platójára, és robogtunk a kikötő felé. A palackok (teli állapotban mindegyikben levegő, 180-200 bár nyomással), a regulátor, vagyis a „csőrendszer” és a légző- és egyéb levegős készülékek, nyomásmérő és csatlakozás a BC-re a csónakon voltak, ezeket ott kaptuk meg, ahogy a snorkelling maszkot is, utóbbi alól kivétel volt Zita, mert ő dioptriásat kapott. Igaz, csak alacsonyabb dioptriásat találtak, mint a szeme, de azt mondta, ezzel is nagyon szépen és jól látott mindent. Mert ugye a vízben mindent közelebbinek és nagyobbnak látunk, ahogy már az elején írtam.

A csónakot nem gyengén dobálta a víz, ezért osztottak már az autón nekünk tengeri betegség elleni tablettát, és ezért kezdett nagyon ijedt képet vágni az egyik hölgy a csoportunkban. Szegényt Zita nyugtatgatta, hogy minden rendben lesz, ne aggódjon. Aztán elindult az öltözködés, fölhúztuk magunkra a neoprén ruhát, majd mindenki kapott 4-4 ólomsúlyt, amit felfűztünk egy széles övre és a derekunkra csatoltunk. Egy súly 1 kg volt. Eztán jött az izgalmasabb rész, ellenőriztük a palackjainkat, hogy be voltak-e vizsgálva az elmúlt 5 évben, és megnéztük, hogy rendben van-e a szelepnél az „O-ring”, vagyis a gumitömítés. Ezután egy kis levegőt kifújtunk belőle elfele mindenkitől, hogy ki ne csapjuk senkinek vele a szemét, és hogy ne maradjon se víz, se semmi más a szelepnél, ami később belekerülhet a rendszerbe. Eközben a csónak még mindig őrülten dobált minket, és nem mondom, bennem is volt egy kis majré, hogy mi lesz itt, mi jön még? :)

Ekkor jöhetett a BC, vagyis a mellény rácsatolása a palackra, erről részletesebben mindjárt, de előbb rakjuk föl a regulátort a palackra. Ez egy négyfelé ágazó csőrendszer, jobb oldalt van az elsődleges és a másodlagos 2nd stage, vagyis a második része a történetnek, ahol nyomáskülönbség változik, ezek már azok a dolgok, amikre ráharap az ember, és lélegzik belőle. Ebből kettő van, arra az esetre, ha az egyikkel valami történne, akár nálunk, akár a „buddy”-nknál, vagyis a búvártársunknál, mert mindig társsal merülünk, ez is szabály. Az elsődleges 2nd stage vezetéke a jobb vállunk felett halad és fekete, míg a másodlagos kicsit hosszabb és lent halad, alaphelyzetben pedig be van akasztva a BC mellényünk jobb oldalába. Bal oldalt az „eszpídzsi” (SPG), vagyis a Submersible Pressure Gauge van, ezen a kis készüléken látjuk a palackunkban található nyomást, és a legtöbbször egy másik órán azt is, hogy épp milyen mélyen járunk. A negyedik vezetéket pedig csatlakoztatjuk a mellényhez, vagyis a BC-hez, a Buoyancy Compensator-hoz, mert ez egy olyan mellény, amit egy gombbal (vagy szájjal) fel lehet fújni, egy másikkal meg le lehet ereszteni. Erre azért van szükség, mert így tudjuk változtatni a térfogatunkat, tehát a vízben hatást gyakorolhatunk a ránk ható felhajtóerő mértékére. Ez persze úgy is változtatható, ha veszünk egy nagy levegőt és teleszívjuk a tüdőnket– vagy kifújunk belőle jó sokat.

.A csónak megállt, minket bevezényeltek a vízbe, hogy ússzunk három kört a hajó körül. Hát ez meg minek, aláírtam a papírt, hogy tudok úszni, nem hiszitek el? :) Valószínű inkább talán azért kellett ezt csinálnunk, mert a tengeribeteg, kissé rémült lányt így lehetett kicsit kigyógyítani a tengeribetegségéből, és az meg ugye hülyén adta volna ki magát, ha csak őt küldik úszni, ezért ment az egész csoport, úsztunk mind a négyen. De ez csak tipp, erre nem kérdeztünk rá.

Bruce Willis Rules All Films, avagy ugorjunk már be végre a vízbe!

Rajtunk a ruha, csak úgy imbolygunk a csónakon, pedig az már rég megállt egy olyan gyönyörű kis öbölben, hogy csak úgy pislogunk, hát ugorjunk már be végre a vízbe! Te jó ég, Zita nézz le! Ez a víz átlátszó, de nagyon durván! Mélyre lelátni, gyönyörű kristálytiszta a víz, ilyet még egyikünk sem látott eddig soha. És ez a hely, ezzel a két kis szigettel, köztük homokpad, de csak egy keskeny sávon, a túloldalt meg a végtelen, gyönyörű szép kék tenger.

Nem volt sok időnk ezeket a dolgokat csodálni, mert a csónakban folyamatosan történtek a dolgok, Dan valami Buddy Check-ről meg Bruce Willisről magyarázott, miközben engem annyi input ért mindenfelől, hogy már azt sem tudtam, hogy hívnak. A társunk felszereléseink ellenőrzésének pontjaira egy BWRAF rövidítést használnak, amit így is meg lehet jegyezni: Bruce Willis Rules All Films. :) De igazából ezek a betűk a Buoyancy Compensator-ra, a Weight-re, vagyis a súlyokra, a Releases-re, vagyis a pántokra és a csatlakozási pontokra, az Air-re, vagyis a levegő nyomására, és egy final check, vagyis végső ellenőrzésre vonatkoznak, tehát hogy minden nálunk van és minden jó-e, ami nálunk kell, hogy legyen a merüléshez. A levegőt úgy ellenőriztük, hogy beleszagoltunk, nincs-e furcsa szaga, mert akkor lehet, hogy rossz a regulátor vagy rozsdás a tank, aztán pedig egyszerre lélegeztünk ketten az elsődleges és a másodlagos 2nd stage-ből miközben néztük a SPG-n a nyomást, hogy nem ugrál-e. Ugye milyen egyszerű és triviális minden, főleg így legelsőre!? Na, akkor kapd magadra a maszkot és az uszonyokat, aztán ugrás, az oktatód már a vízben van, és integet, hogy ugorjál! Áááááá, nem mondom, nem kis majré volt bennem, ennyi sok cuccal a testemen beleugrani a vízbe, hát ez kérem hülyeség, pláne, hogy majd behugyozok, olyan izgatott vagyok, pedig az előbb már elmentem WC-re. Apropó, a búvárok felett a csónakban a rötyit nem öblítjük le, mert az egyenesen megy a tengervízbe, az meg nem finom.

Zita után én jöttem, azért állítottam le olyan gyorsan a videót. Na, akkor Árpád öcsém, fogd meg az övedet a bal kezeddel, a jobbal meg tartsad a maszkot és a 2nd stage-t az orcádhoz, és ugrááááás! Áááá, elmerültem, de hamarosan felszínt érek, „Inflate your BC!” – ordítja rám Dan, én meg keresem a bal kezemmel azt a bizonyos gombot, megtalálom, és érzem, hogy felfújódik a mellkasom körül a BC, fent vagyok a víz felszínén, kényelmesen, biztonságban. Oké, kezdjünk el úszni a kifelé a part irányába, de még csak a felszínen, a hátunkon. Aztán egy kötél mentén Dan mégegyszer elmond mindent, jobb kézben a kötél, kiengedjük a BC-ből a levegő egy részét, rendesen, folyamatosan lélegzünk, de nem kapkodva és nem kicsiket, és közben ahogy süllyedünk lefelé, úgy „equalizing-equalizing”, vagyis méterenként befogjuk az orrunkat (ami a maszkban van, de a maszk anyaga puha gumi), és fújunk egyet, hogy kipattanjon a fülünk – vagyis kiegyenlítjük a nyomást a fejünkben, hogy ki ne szakadjon odabent valami, például a dobhártyánk. Ez nekem egyébként rögvest pattogni is kezdett, de erre nagyon nem tudtam figyelni, mert azonnal elkápráztatott az, amit odalent láttunk. Írnám, hogy lélegzetelállító volt a látvány, de Dan szigorúan meghagyta, hogy a lélegzetünk az egy pillanatra sem állhat el. :) Erről viszont nem volt szó, hogy amint betesszük a fejünket a vízbe, egy természetfilm közepén találjuk magunkat. Bárcsak lennének szavaim arra, ami odalent van! :) Színes halak úszkáltak körülöttünk, több méter magas korallok képezték a tenger fenekét alattunk, az egész meseszép volt, pontosan olyan, mint a természetfilmekben, csak most itt a saját szemünk előtt, a saját testünk körül. Fantasztikus élmény volt, de ekkor erre még nem igazán tudtunk odafigyelni, mert azzal voltunk elfoglalva, hogy a víz alatt vagyunk, egy palackból lélegzünk, és equalize-olni kell, meg a BC-ből kiengedni a levegőt, meg úszni ezekkel a fura uszonyokkal a lábamon. Dan az előzőleg megtanított kézjelekkel jelezte nekünk, hogy fejlődjünk kétfős csoportokba, és ússzunk utána. Ez még csak pár méter mélyen volt, és ő közben le sem vette rólunk a szemét. Kiúsztunk egész a part mellé, ahol a sekély vízben letérdeltünk a homokos tengerfenékre egy nagy körben, és Dan mutatta, amit már előzőleg is elmondott még a hajón. Először a 2nd stage-t vettük ki a szánkból pár másodpercre, mialatt folyamatosan bugyborékolnunk kellett kifelé a szánkból, mert ugye a ki-be légzés nem állhat le. Aztán visszavettük a szánkba a cuccot, és vagy megnyomtuk rajta az egyetlen nagy gombot, ami egy nagy levegő „burst”-öt adott, és ezzel kifújta a vizet a szánk és az eszköz közül, vagy mi magunk fújtunk egy nagyot a tüdőnkből. Én ezt az utóbbit választottam, mert a burst-től féltem, hogy majd letüdőzöm és rosszul fog esni, vagy valami. Aztán utólag ezt is el kellett próbálni, úgyhogy nem úsztam meg, de nem is volt para. :)

Dan minden gyakorlat előtt megmutatta, mit kell csinálni, majd rámutatott sorban egyesével mindenkire, hogy most Te jössz öcsém! Aztán amikor sikerült a művelet elpróbálnunk, mindenkivel összeütötte az öklét, majd, mint egy hal elúszott a kézfejével, ezzel jelezve, hogy ügyesek voltunk. :) …és ügyesek voltunk! Aztán még elpróbáltuk azt is, amikor „eldobjuk” a kezünkből a 2nd stage-et, majd újra megtaláljuk, és a szánkba vesszük. Aztán a másodlagos 2nd stage-ből is kellett lélegeznünk, majd jött egy számomra sokkal parásabb művelet. Kifújni a maszkunkba került vizet! A maszkot a tetején megfogva az orrunkból levegőt kell fújni bele, miközben lentről indulva felhajtjuk a fejünket a felszín felé.

Ó, te jó ég, milyen gyönyörű, ahogy az átszűrődő napsugarak hullámoznak a víz alatt, milyen szép minden körülöttünk, pedig itt most igazán csak homok van és víz, ahová kijöttünk gyakorolni. De nincs sok időm csodálkozni, Zita után én jövök, félek, hogy tele megy vízzel a szemüvegem, de amikor újra kinyitom, az a kevés is eltűnik belőle, ami azelőtt benne volt. Tényleg működik ez a módszer! :)

Ezután még ellenőriztük a nyomást és közöltük Dan-el a megbeszélt jelekkel, hogy kinek mennyi van még a tartályában, majd elindultunk felfedező körútra. Nem gondoltuk, hogy ilyen hamar ennyire élvezni fogjuk a búvárkodást, és ennyi sok csodát fogunk látni. Egészen 6 méterre lementünk már most a legelső merülés alkalmával, és gyönyörű helyeken úszkáltunk, Dan mindig felhívta a figyelmünket, ha valami érdekes látnivaló volt. A Japanese Garden nevű helyen jártunk, a szigetcsoporttól keletre a korallok között. Az jutott eszembe, hogy jó lenne megtanulni minden hal és növény nevét, aztán elszégyelltem kicsit magam, hogy hát mégis miért pont a víz alatt kéne ezt elkezdeni megtanulni, hiszen még a felszíni állatok és növények nevét sem tudom rendesen, csak épp néhányét, azokét akik igazán gyakoriak vagy jellegzetesek, de azoknak is csak a gyűjtőnevét ismerem. Hihetetlen, mi van idelent a víz alatt, ez egy teljesen más világ, teljesen más, csodálatos lényekkel. Bárcsak lennének szavaim rájuk…

Most, hogy így írok, eszembe jutott, hogy Dan vezetetett velünk merülési naplót, és ebbe opcionálisan fel lehetett jegyeznünk azt is, hogy mit láttunk a víz alatt. Én ezen akkor mosolyogtam, de hála az égnek, felírtam szorgosan mindent, amit mondott, mert persze ő nagyon jól tudta mindennek a nevét. A tankkönyvben pedig egy teljes fejezet majdnem teljesen csak erről szól, így most elmondhatom, hogy láttunk rengeteg Butterfly fish-t, vagyis a sörtefogúfélék családjába tartozó pillangóhalakat, ezeken belül biztos, hogy sok csipeszhalat és Ostorhalat. Éljen a wikipédia! :)

Aztán biztos, hogy láttunk rengeteg tűzkorallt és láttunk, sőt simogattunk Sea Cucumbert, vagyis tengeri uborkát! :) Ez a kis dagadt kukac formájú állat a tengerfenéken kúszik és gyűjti be magába a különböző oda lesüllyedt számára ehető falatokat. Mert a természetben minden mindennel összefügg, mindent megeszik valami és mindenkit megesznek és ezt a víz alatt itt különösen jól lehet látni. A második merülésünkön láttunk Christmas Tree Worm-ot, vagyis karácsonyfakukacot. :) Ez a kis lény a korallok közül nő ki, és különböző színű spirálokban nyúlik ki a szabad víz felé. Ha rálökünk egy kis vizet a kezünkkel, akkor azonnal behúzza magát, és szinte teljesen el is tűnik, ezt nyílván a spirálisan felépülő karácsonyfa alakjának köszönhetően teheti meg, mert így magát összehúzva nagyon kis helyen is elfér. Hát nem zseniális!? :)

De úgy sincsenek szavak erre, ezért ezzel le is állok, csak azt kívánom Nektek, hogy egyszer az életben Ti is tapasztaljátok ezt meg. Mi tudtuk, éreztük, hogy rettentően szerencsések vagyunk, hogy ezt megélhetjük, és most itt lehetünk. Noha eleinte nagyon meg voltunk szeppenve – különösen én – egész nap fülig ért a szánk, mert tudtuk, hogy nagyszerű dolog történik velünk, és amíg élünk, el nem fogjuk felejteni ezeket a napokat. Ha valaki azt mondja nekünk akár még egy hónappal indulásunk előtt is, hogy eljutunk Thaiföldig, és útközben megjárjuk a Pamírt, aztán a Karakorum Highwayt, majd fél Indiát, és Nepálban felmegyünk egy 5000 méter feletti hágóban, majd kitérünk Bangladesbe és bejárjuk Délkelet-Ázsia északi országait is teljes körbe, majd aztán Thaiföldön még búvárkodni is fogunk és ennyi csodát látunk egy ilyen meseszép álomszigeten… Hát annak kb. egy szavát sem hittük volna el! :) Vagy ezt válaszoltuk volna: „Majd hiszem, ha látom!” – Hát most megláttuk, és ez csodálatos élmény volt.

Fellépni a csónak létrájára megint érdekes volt, mert hirtelen lehúzott minket az az irtózatos súly, amit bő fél óráig a vízben nem éreztünk, és már az első vízből kint lévő lépcsőfokot érve azonnal újra begörcsölt a talpam. Mert azok már a víz alatt is begörcsöltek az uszonyban, mind a kettő. Odafent a csónakon meg össze-vissza imbolyogtunk, mert furcsa volt az új közegben lenni, a víz után itt megint más volt minden, de csak amíg le nem vettük magunkról a súlyokat és a palackot BC-stül.

Este még kaptunk házi feladatot, az örvényekről, az apály-dagályról, a víz alatti lényekről, az SSI nagyszerűségéről és még sok minden másról kellett olvasnunk és tesztet kitöltenünk. Ez is hosszan tartott, de megfogadtuk az oktatóink tanácsát, és felváltva csináltuk a fejezeteket. Este egyikünket sem kellett altatni, a halakkal álmodtunk a csodálatos víz alatti világról, alig várva a másnap reggelt, hiszen a következő napokban még négy merülésünk hátravolt. Amelyektől én bevallom őszintén, ekkor még kicsit tartottam is, mert néha elég bénán mozogtam a víz alatt, ezt megbeszéltük Dan-el, és kérésemre megmutatta, hogy hogyan úsztam a békatalpakkal és hogyan kellett volna, valamint megnyugtatott, hogy ne aggódjak, rendben lesz ez holnap.

A víz alatti képeket a Rocktopustól kaptuk.