A barisali nővéreknél

Monglából Barisalba „Rocket Launch”-al, vagyis hajóval szerettünk volna menni, de mint azt megtudtuk, ez a hajó már nem közlekedik Mongláig, csak valahol a két város közötti közbenső állomáson fordul, oda meg pont annyi idő, vagy még több lenne elbuszozni, mint Barisalba, így az egésznek sok értelme nem lenne, hisz úgyis hajózunk majd még.

Tehát végül busszal, egész pontosan két busszal és egy átszállással teleportáltunk vissza Barisalba, ahol a BDS-nél már vártak ránk a barátaink, és a szobánk, valamint a biciklik a tárolóban.

Nem siettünk tovább, busszal utazni sem leányálom, szükségünk volt egy pihenőnapra. Ezen a napon ismét sok időt töltöttünk a nővérekkel. Velük Zita ismerkedett meg, ugyanis az egész BDS egy keresztény NGO, a szomszédban van egy szép templom, és egy nagy iskola, valamint az egész létesítmény együttes mögött a „nővérlak” egy hatalmas kerttel és tavacskával. Miután Zita elment még az előző ittlétünk alatt egyik reggel misére, onnantól nem volt apelláta, meghívásunk volt a nővérekhez reggelire, aztán ebédre, aztán 5 órai teára, aztán vacsorára. Konkrétan volt, hogy szinte egész nap náluk voltunk. :) De ezt egy cseppet sem bántunk, mert igen jó társaság voltak, mindegyikük nagyon jól beszélt angolul, és tájékozott volt a világ dolgairól, így egyikük sem nézett ránk úgy, mint a földönkívüliekre, se mint az egyszerű turistára (igaz, ilyen nincs is Bangladesben, aki ide jön az már nem lehet „egyszerű”), ráadásul olyanokat kérdeztek, amelyeket Európa óta nem sokan tőlünk, így szépen kibontakozott előttük az egész utazásunk mikéntje, és mindig amikor megtudtak valamilyen újabb fontos részletet, nagy kacaj volt a jutalom. Palma nővér úgy tudott nevetni, hogy már csak azért megérte velük lenni. :) Bugyogva tört fel belőle a kacaj, és nehezen múlt el. Az egésznek a vége persze az lett, hogy magára a bringára is kíváncsiak voltak, így nem úsztuk meg a kipakolásukat, persze okosan úgy csináltuk, hogy akkor mutattuk meg a bringákat nekik, amikor már készülődtünk és pakoltuk fel őket a hajóhoz menet:

Na de ne rohanjunk még a hajóhoz, mert még el akarom mesélni, hogy a nővérek szinte teljesen önfenntartóak, a rizsen kívül nem sok ételt kell megvásárolniuk ugyanis minden megterem a dzsungelkertjükben, zöldségek, és gyümölcsök, sőt még hal és rák is, ha a kertbe beleértjük azt a tavat is, ahonnan ezeket szedik. Szóval gyakorlatilag van egy kis ökofarmjuk, anélkül, hogy tudnának róla! :) Nem tudom, mi vezényelte őket arra, hogy ezt így létrehozzák, de a végeredmény nagyszerű, és ezzel újabb falat döntöttek le bennem. Még mindig van bennem egy olyan, szégyellni való előítélet, hogy az ilyen nővérek a világtól elzártan, egész életükben nem csinálnak mást, csak imádkoznak, és közben a hívek tartják el őket. Na, hát a mi nővéreink ennek szöges ellentétei, nem elég, hogy nyitottak és jól tájékozottak a világról, még abszolút fenntartható módon is élnek, ráadásul társadalmilag talán a leghasznosabb munkát végzik: tanárok az ország keresztény iskoláiban, valamint különböző programokat, tanfolyamokat, oktatásokat szerveznek és tartanak nem csak keresztény családok számára.

Egy érdekes dolgot még megmutatok a nővérék rezidenciájáról, aztán elindulunk. Ezt a vízszűrőrendszert már bemutattam, azóta nem csak itt, sok más helyen is láttuk, ám itt most egy igazi őskövület tárult a szemünk elé, még a gyarmati időkből való „The Berkefeld Filter Co.” típusú „British” szűrő, „Made in England”. És tudjátok mi a durva? Hogy még mind a mai napig ezt használják a nővérek, pedig van nekik a hasonló elven és logikával működő modern, műanyag változatból is, ám az nagyon hamar tönkrement, így maradtak ennél a régi verziónál. A szokásos morgást most mellőzöm, de ugye tudjátok, hogy ez utóbbi arra lett gyártva, hogy 2 évente újat vásároljanak belőle, míg a nála legalább tízszer nehezebb, régi változatnál valószínű más szempontok játszhattak. :)

Hajóval Dhakába – Fények a vízen

A nővérek rettentő rendesek voltak velünk, foglaltak nekünk kabint egy hajóra, és riksán ki is kísértek minket a kikötőbe, sőt fel a hajóra is, egészen a kabinunkig segítették minket, ami tényleg jól jött, mert a hajó kacifántos folyosóin két emeletet kellett felcipelnünk a két kerékpárt és a nyolc táskát. Ám a kalandoknak ezzel még nem volt vége, valahogy be kellett zsúfolni a bringákat az aprócska kabinba, a folyosón nem maradhatnak! A feladat nem volt egyszerű, noha az lett volna, ha nem gondolják az építők a szoba széria-felszerelésének azt a nyavalyás tévét! :) Ugyanis a tévét tartó állvány akadályozott meg minket abban, hogy tökéletes könnyedséggel betoljuk a bringákat a szobába a két ágy közé. Ehelyett végül be kellett ékelnünk őket, és csak centimétereken múlott, hogy végül be tudtuk mögöttük zárni az ajtót. A szobába így már csak bemászni tudtunk, de ez nem zavart minket, örültünk, hogy együtt vagyunk a bringákkal. Az este további része kellemesen telt, a mozgó erkélyünkön ülve figyeltük a többi hajót a vízen – mert hárman indultunk el egyszerre – és azt is érdekes volt figyelni, ahogyan a GPS térképén kanyargunk a kék sávokon. Itt már összefolyt a Jamuna és a Padma (külföldi neveiken a Brahmaputra és a Gangesz), ezzel megalkotva a világ talán legszélesebb folyóját és legterebélyesebb deltavidékét. Először apró mellékfolyókon kanyarogtunk, majd kiértünk a főfolyamra, ahol több kilométerre távolodtunk a partoktól. Itt érdekes dolgot láttunk, a vizeken apró fények, lángok úsztak lefelé. Ez azon túl, hogy fantasztikus látvány volt, elgondolkodtatott minket. Mi a fene lehet ez? Legközelebb hinduk a Gangesz mentén az innen több száz kilométerre lévő Indiában laknak, ők tették volna vízre az olajmécseseket, amelyek túlélték volna a vízen idáig? Ha így van, az csodálatos, ezekkel a kis lángokkal ki tudja, milyen imák úsznak lefelé a Bengáli-öböl irányába. A valóság persze valószínű az ennél eggyel kevésbé romantikusabb apró halászcsónakokat takarja, ami számomra is inkább reálisabb, noha mikor fentről, a második emeletről néztük a sötét vízen úszó lángokat, meg mertünk volna rá esküdni, hogy apró olajmécseseket látunk.

A reggel már Dhakában ért minket, a sadarghati kikötés előtt kb. 20 perccel ébredtünk. A szépen koreografált káosz már a vízen elkezdődött: a hajó külső peremén utazó zsákokat most egy mellénk faroló csónakra dobálták át, még a kikötés előtt, a szabad vízen. Aztán a kikötőben… Te jó ég, micsoda reggel volt! Még a páholyból is bámultak ránk, és persze megint jól körbeálltak. Sejthetitek hogy egy kikötő legénysége nem az az értelmiség, így a legtöbben csak bambán bámultak és elállták az utat előlem – mert én eközben a kabin és a móló között rohangáltam egy-egy táskával, vagy épp az egyik biciklivel a kezemben. Mire végeztünk, pont leszakadt az ég, de ez jó is volt egy kis pihenőre és hogy ezalatt felmálházzuk a gépeket és fogat mossunk. Épp csak a százfős nézőközönség nem hiányzott mind ehhez, na de nem tudunk mit csinálni, ez itt Banglades, annak is a legeslegközepe, a több, mint tízmilliós főváros, Dhaka, amit még az útikönyv is úgy emleget, hogy „Asia’s Chaos Capital” – nem akartunk idejönni, de időközben kiderült, hogy a mianmari vízumot csak itt tudjuk megkérni.

Dhakában Florence-el, Jenny-vel, és Prodippal

A szállásunk már le volt beszélve, Prodippal még Barisalban találkoztunk, és ő meghívott magához. Amikor felhívtuk, hogy na akkor megyünk, készségesen megküldte a címét és mind e-mailben, mind a telefonban úgy tűnt, hogy egy végtelenül kedves és segítőkész egyén, aki már alig várja, hogy megérkezzünk hozzá. Szóval volt hová mennünk, és ez nagyon jó volt, még akkor is, ha tudtuk, ehhez 12km-t kell bringáznunk ebben a kaotikus fővárosban. Noha kora reggel volt, a kikötő környéke így is elég szörnyű volt, főleg, hogy először egy rakodó teherautó végett zsákutcába futottunk. Megfordulni, visszatekerni, kijáratot keresni, mindezt egy szűk kis utcán, tökig pakolt riksák és óriási embertömegek között, ahol a tetőkről, sok emelet magasról még mindig ömlik a nemrég összegyűlt esővíz és az útnak nevezett szennyvízlápban azt se látod, merre mész.

Innen kijutni nem volt egyszerű, és innentől már az eggyel kellemesebb belső utcán haladtunk, ami csak egy közepesen mély mocsárra hasonlított és ahol csak 500 méterenként akadtuk el az olyan helyeken, ahol két teherautó nem fért el egymással szemben. De ezeken a pontokon viszonylag hamar átslisszoltunk, és nemsokára kint találtuk magunkat egy szépen aszfaltozott, soksávos sugárúton. Itt fellélegezhettünk és magasabb sebességre kapcsolhattunk, végre jól haladtunk és ez csak a kereszteződésekben lassult le, ahol a már korán reggel feltorlódott autósor mellett kellett ellavíroznunk néhányszor. Innentől viszonylag egyszerű utunk volt, igaz még egyszer zsákutcába gurultunk, de ezt leszámítva meglepően könnyen és gyorsan megérkeztünk Prodip címének szomszédságába, ahol egy helyinek a kezébe nyomtuk az éppen Prodipot tárcsázó mobilunkat, aminek az eredménye az lett, hogy egy percen belül megtaláltuk egymást.

Propid már a sarkon állva várt minket, pontosan ott, ahol befordultunk az utcájukba. Egyikünk sem érti, hogy mehettünk el mellette két fekvőbringával, hogy nem vett észre minket, de ez most már mindegy is. Prodipról kiderült, hogy egy aranyember, feleségével és lányával élnek együtt egy gyönyörű lakásban. Fiúk Casper Amerikában él, először az iskola, majd a munka, és most már a szerelem, vagyis az újdonsült felesége köti oda. A család idén karácsony előtt nagy eseményeknek néz elébe, a lánynak, Jenny-nek ekkor lesz az esküvője, és Casperék is hazalátogatnak, számukra is lesz egy a hazai esküvőt pótolandó fogadás tartva.

Mivel a mianmari vízum megszerzése közel sem volt olyan egyszerű és gyors, mint azt először hittük, végül 6 napot töltöttünk náluk. A vízumot eleve 4 munkanap után adták ki, ráadásul nem tudtuk rögtön az érkezésünk napján megigényelni, mert először repülőjegy foglalásokat kellett bemutatnunk, és azt végül csak egy fél napos jegyfoglalási hacacáré után sikerült, végül megint csak úgy, mint ahogy a kínai vízumhoz is, pelikan.hu-n, utólagos átutalást kérve (és aztán elfelejtve), valamint PDF Editort használva. Most már le merem írni. :) A vízumot egyébként nem egy kellemesen berendezett váróban vagy irodában kértük és kaptuk meg, hanem egy utcára nyíló kis ablaknál. Ilyet eddig még csak egy ország esetében láttunk, a teheráni és mashhadi türkmén nagykövetségeken. Mi a közös Türkmenisztánban és Mianmarban? :)

Dhaka Dzsu – A dohányzó csimpánz

Visszatérve a Prodipéknál töltött időre, Zita ötletére egyik nap elmentünk velük állatkertbe vagyis a Zoo-ba, amit itt úgy ejtenek sokan, hogy Dzsu, és ahol megnéztük a bengáli tigriseket, az oroszlánokat, a zebrákat, a zsiráfokat, a kudukat, és még rengeteg más állatot, sőt még fára is másztunk, de ami a legmeglepőbb volt, az a csimpánz. Ugyanis a csimpánz unottan dohányzott, amikor odaléptem a ketrecéhez.

Ilyet még nem láttunk, és ha nem a két szemünkkel látjuk, nem is nagyon hittük volna el. Szegény állat, nem elég, hogy valamelyik marha látogató vagy gondozó cigit adott neki, még akkor körbe is állják. Ezt szemmel láthatóan nem kedvelte, amikor sokan lettünk körülötte, fogta magát, és odébbült. Vígasztaltuk, hogy pontosan tudjuk, mit érez… Persze ez azért nem így volt, mi nem vagyunk ketrecbe bezárva, sőt mi több, pontosan, hogy végtelenül szabadnak érezzük magunkat, az együttérzést csak a minket bámuló tömegekre értettük. Az állatkert egyébként egy nagy parkos, erdős területen volt, ahol több kilométert sétáltunk, mire végigjártunk mindent. Sajnos fotózni sok állatot nem tudtunk, mert a legtöbb helyen kerítés volt a ketreceken, méghozzá olyan sűrű, hogy azon képtelenség volt keresztülfényképeznünk. Ehhez képest a budapesti állatkert egy igaz, kicsit zsúfolt, de sokkal rendezettebb és modernebbül megépített és berendezett állatkert. Üvegfalakat itt nemigen láttunk, az ilyesmire itt nem futja a 30 takás (90 forintos) belépőjegyekből.

World Concern – A munkahely, ahol főznek rád és a gyerekedre is vigyáznak

Egy dolgot nem említettünk még, és ez Prodip munkahelye, a World Concern, ahol ő a Country Director. Itt is többször jártunk, napközben itt ültünk a tárgyalóban, ahol tudtunk feltölteni, képpel skype-olni, és naplót írni, valamint innen rajzottunk ki mindig a városba vagy a nagykövetségre. Prodip kollégái is nagy-nagy szeretettel fogadtak minket és körbe lettünk vezetve az egész irodában, valamint a kollégákkal együtt ebédelhettünk minden nap. Na ez is megérdemel pár szót, mert nem semmi, ahogy itt működnek. Van gyerekmegőrző, magyarul az egyik szobát egy kész kis óvodának rendezték be. Ezen felül a 40-50 fős személyzetre a kiszolgáló személyzet főz is, így el sem kell hagyni az épületet, csak lesétálni az első emeleti tárgyalóba, ami ebédidő tájt átalakul étkezővé, és 10-12 fős csoportokban szépen sorban mindenki meg tud ebédelni. Ezek a dolgok nekünk nagyon tetszettek, ilyen helyen én is szívesen dolgoznék, pláne, hogy ez egy NGO, amelynek a célja, hogy segítse az embereket.

A Home című film és a TED előadások – Ismét, sokadszorra :)

Hú, majd el felejtettem, talán a legjobb és legérdekesebb történet Prodipéknél az volt, amikor megnéztük otthon náluk a nagytévén a Home című filmet. Prodip elaludt a közepén, ezért először úgy tűnt, kicsit kudarcba fulladt ez a dolog, ám a szunyókálás oka csak az egész napos fáradtság volt, nem az unalom. A film végeztével még beszélgettünk kicsit a fenntarthatóságról, a mai világról, a műanyagról és a kőolajról, és ekkor viszont már úgy tűnt, Prodip nagyon is veszi az adást, sőt ezek a problémák őt is nagyon zavarják és már eddig is zavarták. Prodipról tudni kell, hogy – bár ez nem látszik rajta, és a náluk töltött idő alatt én is teljesen megfeledkeztem róla, de – egy baptista pap, aki a híveknek Istentiszteletet is szokott tartani minden héten. Erre ezen a héten mi is meg voltunk hívva, és most Prodip a beszédébe foglalta az előző este látottakat és beszélteket. Legalább 20 percet szentelt ennek a témának, a mi utunkat is beleértve. Így végül mégiscsak, nagyon is célba találtunk a filmmel és a mondandójával Prodipnál, sőt mi több, a legjobb embernek mutattuk meg, mert később nem csak a hívekkel, hanem a kollégáival is beszélgetett erről – mint ahogy mi is személyesen. Tudjátok, hogy engem mennyire zavar és aggaszt az, hogy hová tart a világunk, és éppen ezért mindezt nagyszerű volt látni és átélni, jó volt érezni, hogy jó hatással vagyunk közvetve és közvetlenül ezekre az emberekre. Ők mind örültek nekünk, csodálták az utunkat, és részben ennek köszönhetően (részben, hogy fehér, nyugati emberek vagyunk, igen, ez durva, de így van!) megszívlelték a mondandónkat, mi pedig éltünk ezzel a lehetőséggel. A Home című filmen kívül egyébként a TED előadások videóit is előszeretettel terjesztettük Prodip kollégái között, mert időközben találtunk közöttük néhány igazán tanulságos és elgondolkodtató gyöngyszemet. Szidom a tévét, de közben nekünk is „rossz szokásunk” leülni egy képernyő elé, ahonnan kérdezés és megszakítás nélkül áramlik felénk az audiovizuális élmény. Magyarul szoktunk filmeket nézni a netbookon, viszont ezeknek a filmeknek legtöbbször nincs több haszna annál, minthogy kirántanak minket 90-100 percre a valóságból. Igazából az is nézőpont kérdése, hogy ez egyáltalán jó-e vagy rossz nekünk, ezért amikor újra megtaláltuk a TED-eket, nagyon megörültünk nekik és Prodipék irodájában letöltöttünk belőlük egy jó adagot későbbre is, mert ezek sokszor éppoly szórakoztatóak, mint egy film, csak épp sose hosszabbak 20 percnél, és ami fontos, hogy tanítanak, elgondolkodtatnak és legfőképpen újat mondanak, legtöbbször nagyon jó, érdekes dolgokat. Titeket is bíztatunk a TED-ekre a filmek helyett, a legtöbbhöz magyar feliratot is találtok, így a “language barrier” nem lehet akadály! ;) Na, de most már vége a sokadik Home és a TED reklámnak! ;)

Bondu Tin Din – Barátom, három nap…

Közben még egy dolog eszembe jutott, hogy is hagyhattam volna ki a dhakai történetünkből! Többekkel jóbarátságot kötöttünk a World Concern irodában, és az egyik ilyen barátunk David lett, aki az indulásunk előtti nap elkísért engemet a vasútállomásra, hogy jegyet tudjunk váltani Chittagongba. Úgy gondoltuk, hogy nem jó ötlet Banglades két legnépesebb, legzsúfoltabb városa közötti utakon bringával közlekedni, ezért döntöttünk a vonat mellett. Ám mivel az ramadán ekkor már a második felében járt, a vonatokra egyetlen jegyet sem lehetett kapni, mi pedig csak úgy mertünk volna az amúgy ekkortájt hírhedten dugig zsúfolt vonatokra felszállni, ha sikerül egy kétágyas kabint bérelnünk, ahová a bringák is beférnek mellénk, elzárva a kismillió kíváncsi, tapogató, bámuló tömegtől. Ez persze nem sikerült, de nem keseredtünk el, továbbmentünk a Shadarghat-ra, a hajókikötőbe, ahol megtudtuk, hogy másnap reggel 7:30 és délután 2 között fél óránként indulnak a hajó Chandpurba, ahonnan egy másik vonalon közlekednek vonatok Chittagongba. Szóval végül ezt az utat választottuk, ám a lényeg nem ez, e bejegyzést azért kezdtem, mert David hazafelé a hajóállomásról énekelt nekem. David egy felnőtt ember, komoly munkával, családdal, ám mégis, ő énekelt nekem a kocsiban, miközben hazafelé araszoltunk a dugóban. Képzeld el, hogy a főnököd elküld a vasútállomásra, hogy segíts a vendégeinek vonatjegyet szerezni. Te énekelnél nekik hazafelé az autóban? :D Hát, lehet, hogy néha az őrületbe kergetnek nagy tömegekben a bangladesiek, de amúgy ők mind harmatlelkű aranyemberek egytől egyig. Utoljára akarnának ártani nekünk, úgy tisztelnek minket, ahogy azt mi meg sem érdemeljük, és mindenben a segítségünkre és a kedvünkre akarnak járni. Már egy hónapja Bangladesben vagyunk, de még soha senki, sehol nem akart semmi rosszat nekünk! Az egy más kérdés, hogy sikerült nekik, de erről nem ők tehetnek, hanem mi, és a kettőnk közötti kulturális szakadék.

Szóval itt van ez a David, és úgy énekel nekem, hogy a fejét az itteniekre oly jellegzetesen oldalra döntögetve, és közben úgy mosolyog, hogy még ma is előttem van. Nem tagadom, az egész jelenet megfogott, és vele együtt a dal is, amiről ekkor még nem sejtettem, hogy meg fogja határozni az egész hátralévő utunkat Bangladesben.

Most Banglades határain belül maradva több kisebb-nagyobb ugrást fogunk végezni a téridő konténumban, hogy csak erre a dalra koncentráljunk. A Bondu Tin Din-t már akkor a kocsiban elkezdtem énekelni, és David nagyjából elmondta a történetet is, amit megénekelt, ám én nem maradtam ennyiben. Ez egy nyolcvanas évekbeli dal, amit anno playback-elve énekelt egy nő, és ami nagy-nagy sláger volt, nem csak itt Bangladesben, hanem szerte az egész szubkontinensen. Így aztán mindenki ismeri az országban, aki legalább a harmincas évei környékén jár. Ez nagyszerű lehetőséget nyújtott számomra, hogy tovább kérdezgessek a dalról és végül nem csak, hogy lefordítottuk a későbbi barátaink segítségével, hanem még meg is szereztük mp3-ban.

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/storage/kata-es-bander-eskuvojere/bondu-tin-din.mp3″ text=”Bondu Tin Din Tur Barit Gelam – Barátom, 3 nap próbáltalak meglátogatni…” dl=”http://360fokbringa.hu/storage/kata-es-bander-eskuvojere/bondu-tin-din.mp3″]

A youtube-on is fent van több verzióban, de mi direkt nem néztük meg, nem akartunk csalódni, meg különben is, playback az egész, mit számít, hogy ki tátogja végig a kamerák előtt, valójában nem ő az énekes.

Na, a lényeg, hogy nem csak egy csomó új szót tanultunk meg így, hanem rengeteg bengálinak – és velük együtt magunknak is – vidám perceket szereztünk azzal, hogy elkezdtük „énekelni” a dalt, mert igencsak meglepődtek, amikor azt látták, hogy megérkezik két idegen, és nem elég, hogy holdjárókon közlekedve, és hogy az ő nyelvükön köszönve, de még a Bondu Tin Din-t is ismerik! :) Mi több, tudják, értik! :) Ezek a percek számtalan vidám pillanatot okoztak nekünk és másoknak is. A Bondu Tin Din igazi kapcsolatteremtő dallá vált, volt, hogy csak odakiáltottuk egy ránk köszönő riksásnak, az aztán úgy kitört örömében, hogy elkezdte továbbénekelni a dalt, amit abba sem hagyott, úgy tűnt el a távolban…

A dal arról szól, hogy Barátom (Bondu), három nap (Tin Din) próbáltalak… de inkább nem árulom el, majd a végén meglátjátok, miért! ;) Az ana egy régi váltópénz, a pajsa előtt volt használatban. Most 100 paisa egy taka, régen 16 ana volt egy taka, vagyis az oda-vissza út(ájte-dzsájte) ára báro(12) ana valójában 3/4 taka a dalban :) Tényleg nem mai dal, hisz öt taka (15 forint) alatt manapság már egy doboz gyufát sem kapni Bangladesben.

Az outsource-olt vőfélyi vers

A régi athéni, és alpoki beszámolóimból talán többen ismeritek Bander barátomat. Na, hát ők a bangladesi tartózkodásunk alatt házasodtak össze Katával, így sajnos mi nem tudtunk jelen lenni a jeles eseményen. Pedig nagyon jó lett volna, mert nem csak Kata és Bander, hanem a baráti társaságom apraja nagyja is jelen volt az esküvőn. Ám az esemény előtt kb. egy héttel mégis e-mailt kaptam, hogy meg vagyunk hívva! :D Méghozzá skype-on keresztül, a Brazíliába kiházasodott Pítör barátunkkal együtt! Hoppá!!! :) Mondanom sem kell, ez nagyon-nagyon jól esett, persze tudtam, hogy ettől aztán csak még jobban fognak hiányozni a barátaim, de nem bántam, őrültem a meghívásnak, és hogy ha csak skype-on is, de jelen lehetünk Bander esküvőjén, akivel amúgy már tizenéves barátság köt össze.

Ez hagyján, az esküvő előtt újabb levelet kaptunk Tibortól, a vőfélytől,- aki egyébként szintén személyes jó barátunk – hogy nekünk kell majd elmondani a vacsoramegnyitó verset! Mi a fene, már a vőfélyi feladatokat is outsource-olják manapság, ráadásul egészen Bangladesig?! :)

Persze ezt is örömmel vállaltuk, és nagy szerencsénkre az amúgy igen megbízhatatlan internetkapcsolatunk is úgy gondolta, hogy arra az egy percre jól viselkedik, így állítólag jól hallhatóak voltunk, és utána még pár másodperc erejére a kamerás, képes kapcsolat is működött, és láthattuk egymást egy kicsit. Ez tényleg csak pár másodperc volt, de ennyi ideig is nagyon jó volt együtt látni a barátaimat, így együtt, amikor mindenki ki volt csípve, és mindenki vidám volt.

Az esküvőre én is készültem, méghozzá a Bondu Tin Din-el! Egy játékot eszeltem ki, amit most Veletek is megosztok, mert miért ne, ha már egyszer dolgoztam vele, szórakozzatok Ti is! :) Az instrukciókat a Banderéknak írt levelemből vágtam ki és alakítottam át webes formára, itt van a hozzá szükséges xls csatolmány(ne nézd még meg!!!), és a bondu-tin-din.mp3, még egyszer, meghallgathatjátok itt, klikk a kék címre és elindul:

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/storage/kata-es-bander-eskuvojere/bondu-tin-din.mp3″ text=”Bondu Tin Din Tur Barit Gelam – Barátom, 3 nap próbáltalak meglátogatni…” dl=”http://360fokbringa.hu/storage/kata-es-bander-eskuvojere/bondu-tin-din.mp3″]

Insturkciók a játékhoz:

1. Végighallgatni a bondu-tin-din.mp3-at sírás vagy röhögés nélkül, közben követni a szöveget az xls első részében(ami csak az első hegedűszólóig tart), és leírni, hogy szerintünk miről szólhat ez a dal! :)

2. Az xls második részében (lejjebb nagy kettessel jelölve) a vastaggal bekeretezett bangla-magyar szópárokat rakjátok be az első rész megfelelő szavaihoz!

3. Fordítsátok le értelmes, összefüggő magyar mondatokká a szöveget!

4. Nézzétek meg a megoldást harmadik résznél(méglejjebb görgetve)! :)

Jó szórakozást! :) Remélem Ti is annyira mosolyogtok mint most én, mikor ezt írom! Bondu Tin Din függő lettem, szegény Zitát néha már egy kicsit megőrjítem a sok Tin Dinnel. :) Egyébként ő is szereti, csak nem annyira, mint én. :)

Ha tetszett, kövess minket Facebook-on is / rendelj tőlünk 2013-as falinaptárat / kérj képeslapot! :)

Ünneplés 10000km-nél – Csak sikerült! :)

Tekerhatban korán keltünk, és pakoltunk le a háztetőről, a reggelihez már a bringákkal gurultunk a sártengeren keresztül. Amíg odabent ettük a szokásosat – parotha, momlett moriszná (rántotta csili nélkül), piadzs (hagyma), shosha (uborka), rosun (fokhagyma), utóbbi három ingyen – odakint leszakadt az ég. Ennek örültünk is, meg nem is. Jó volt, mert így nem özönlöttek be utánunk a népek, ramazán lévén pusztán, hogy nézzék, ahogy egy fehérember reggelizik, és rossz volt, mert nem tudtuk, mikor áll el az eső. Persze mire az evéssel, a fogmosással, és a fizetéssel is végeztünk, pont teljesen elállt az eső, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan követte a napsütés, úgyhogy rögtön naptejet is kenhettünk már magunkra.

Kint az úton egy gondolat kergetetett minket, méghozzá, hogy pontosan 18,4km-nél megérkezünk arra a pontra, ahol a méréseim alapján a 10000. fekvőkerékpárral megtett kilométert fogjuk átlépni ezen az úton. Ekkor még nem tudtuk, hogyan ünnepeljünk, a szokásos kartondobozra írós dolog elég uncsinak tűnt egy ekkora ünnephez, ráadásul nem csak ötletünk, hanem kedvünk sem volt kezdetben ünnepelni, csak fáradtságot és nyomottságot éreztünk, ráadásul az úton közlekedő motorosok ezen a reggelen különösen sűrűn zargattak minket, és ezzel csak rátettek minderre egy lapáttal.

Végül nem is tudom, hogy, de mire a 18,4km-re ért a napi számláló, mind az életkedvünk megjött, mind pedig egy nagyszerű ötlet, utóbbi Zitától. Megkérünk néhány helyit, lehetőleg gyerekeket, hogy hagy írjuk rá a tenyerükre, hogy 1-0-0-0-0-k-m-B-a-n-g-l-a-d-e-s, aztán pedig a tenyereket, köztük a sajátjainkat is, összerakjuk az egybefüggő szöveggé. Persze voltak fenntartásaink a sikerességet illetően, hiszen magyarázd ezt el az embereknek egy olyan országban, ahol az iskoláztatottság 50% alatti… :) A másik pedig, amire nem gondoltuk, hogy bekövetkezik, az az emberhiány! :) Nem akartuk elhinni, de úgy kellett várni az emberekre, hogy legyünk elegen a fotóhoz. Bezzeg máskor egy szempillantás alatt körbezártak minket, hogy még a levegő is megállt körülöttünk, most meg semmi. Én azért még nem voltam teljesen 100-as ekkor, és nem akartam így maradni erre a nem akármilyen pillanatra, ezért amint behúztuk a fékeket, és ledöntöttük a bringákat ezen a ponton, én mindent és mindenkit ignorálva lefeküdtem a hátamra az egyik nagy farönkön, lehunytam a szemem, és elszámoltam százig. Ez hatásos volt, és ezután már csak várni kellett, hogy észrevegyenek minket a szomszédok. Hamar meglett a létszám, előkaptuk a filcet, mutattuk, hogy mit szeretnénk, és kérdeztük, hogy oké-e (Thíke?), de persze mindenki elsőre benne volt, még én is! :) Sőt végül Zita is kapott két szmájlit és átadta a fényképész pozíciót egy helyi srácnak, aki végül harmadjára csinált rólunk egy viszonylag jó képet. Nem gondoltuk, hogy ez az ötlet ilyen jól fog elsülni, úgyhogy végeredményben nagyon boldogok és elégedettek voltunk. Az, hogy páran nem mosolyognak (amúgy mindig mosolyognak, de ha fényképezőt látnak, bejön a fapofa), és néhányan eltakarják a kezükkel az arcukat, nem zavar minket. Próbálkozhattunk volna még ott fél napig, és még lehet utána is úgy indultunk volna tovább, hogy lehet, hogy lehetett volna még jobb képet készíteni. A cél nem ez volt, ahogy egy országban sem az, hogy mindent lássunk, ahogy a világban sem az, hogy minden országot bejárjunk és minden jófej emberrel összefussunk – hisz mindez már leírva is képtelenség, és elég ha csak egy ilyen „kis” országot nézünk, mind Banglades, már látjuk, hogy eltölthetnénk itt sok-sok hónapot is, azután is úgy mennénk tovább, hogy lenne még mit megnézni, ki lehetne még többet hozni az országból. De már rájöttünk, hogy ez nem cél, mert ez képtelenség, ez megint csak a „még több” hajhászása, ezt el kell felejteni. Ami fontos, az az, ami megadatik, ami összejön, akikkel találkozunk és amit látunk, tapasztalunk. Ezekre kell figyelni, ezeket kell értékelni és ezeknek kell örülni, és közben nagyon odafigyelni a jelen pillanatra, mert csak ez létezik, és ez teljesen egyedi. Visszajöhetünk erre a pontra még egyszer, akár úgy is, hogy letekerünk még egyszer tíz ezer kilométert, de az a pillanat már akkor sem lesz ugyanez. Ez a pillanat teljesen egyedi. Visszajöhetünk később Bangladesbe, találkozhatunk újra az itteni barátainkkal, de az az ország már egy másik Banglades lesz, ahogy ők és mi is más emberek leszünk holnap, és ha ezzel a fajta „elmúlással” tisztában vagyunk, az egy nagy lépés afelé, hogy igazán tudjuk értékelni és megélni a jelen pillanatot.

Hát ilyen gondolatok keringtek bennem ott az új, 10000km-es barátaink között, akik éppúgy örültek nekünk, mint mi nekik, főleg miután azt is elmondtuk, hogy miről van szó, és látszólag megértették. Alig lehetett leállítani őket, még több fotót akartak, külön-külön is, sőt, az egyikőjük megkért minket, hogy dedikáljuk neki a krikett ütőjét! :) Szóval végeredményben nagyon jól sikerült ez a kis ünnepség, úgy, ahogy nem is vártuk volna.

Barisal – Új fejlemények a hajókról

Ebből a napból még hátravolt több, mint 50km, és ez hála az égnek, viszonylag gyorsan és könnyen eltelt, jól robogtunk a cél felé, néha megálltunk egy-egy teára, illetve ebédelni, különben gurultunk az út bal szélén, és változó lelkesedéssel kezeltük a minket 1-2 percenként megkörnyékező motorosokat. Általában én mentem hátul, néha direkt lemaradva akár 50m-re is, hogy Zitát még a motor hangja se zavarja, és így elbeszélgettem a barátainkkal. Ha nyugalmas, magányos bringázásra vágysz, ahol csak Ti vagytok és a természet, Banglades ezen középső részét ne válaszd, a természet ugyan szép, és bőven van mit csodálni, ám egy ilyen bringázás inkább antropológusoknak való, semmint csendszerető természetbarátoknak. :) Ha 50 emberrel nem beszéltem ezen a napon a 77km alatt Tekerhat és Barisal között, akkor eggyel sem. :) Mégis, most felbőszíteni csak egyetlen egyszer tudtak. Zita szólt rám, hogy nagyon szép a mecset, ami mellett elhaladtunk, én pedig erre nagy naívan visszafordultam, hogy lefényképezzem közelebbről. Ám ezt a tömeg nem így gondolta, őket is a kíváncsiság hajtotta, kifelé a mecsetből, és csak jöttek-jöttek, így végül nemhogy a mecsetet normálisan lefényképezni, de megfordulni és elmenekülni is alig bírtam. Pár kilométert még bosszankodtam ezen aztán, majd túltettem magam rajta.

Az utolsó 15km-en megszűnt az utat kétoldalt körülvevő fasor, és mi egy szélesebb, még jobb minőségű aszfaltsávon találtuk magunkat, kint a végtelen faalagútból – ahol egyébként egyáltalán nem volt rossz, örültünk az így kapott árnyéknak.

Barisalba már „címre mentünk”, a BDS Office-t, vagyis egy NGO-t kerestünk, ahol volt ismerőse az ismerősünk ismerősének. Nem tudom, hogy végül e szálon-e, vagy független jó fejségből, de jelképes áron kaptunk egy nagyon jó szobát (két vaságy, két kis faasztal faszékekkel, ablak és csend – nekünk ez a nagyon jó:) ), és a bringákat is le tudtuk tenni egy földszínti tárolóban, zárt, őrzött udvaron. Ennek nagyon örültünk, hisz itt különösen szükségünk volt egy jó helyre, mert egy vagy több hajós majd visszafelé buszos, vagy könnyített csomagokkal bringás csillagtúrában gondolkodtunk, ehhez pedig kellett egy biztonságos hely Barisalban, ahol a nem szükséges holmijainkat hagyhatjuk. Ezt máris megkaptuk, és ezért nagyon hálásak voltunk. Barisalban két napot teljes pihenővel töltöttünk, mert ez bizony ránk fért, hiszen az előző 5 nap egyhuzamban tekertünk, és ez nem csak fizikailag volt fárasztó. A pihenőnapok alatt persze azért tájékozódtunk is a továbbjutás mikéntjéről, és persze megint, szokás szerint értek minket meglepetések. Barisalból Chittagongba valóban volt napi hajójárat, de jelenleg nincs, mert a hajókat felújítják, csak Dhakába és Khulnába tudunk hajózni innét. Ezt igazán nagy örömmel fogadtuk, főleg, hogy ekkor még úgy voltunk az útvonaltervvel, hogy az elkerülje minél nagyobb ívben a káoszról és dugókról híres fővárost – részben ezért is jöttünk Barisalba.

Persze sokat nem bosszankodtunk, hanem átformáltuk az útitervünket, amelyben a következő fejezet egy Khulnába való hajózás volt, hogy onnan meglátogassuk a közeli Bagerhat „mecset városát”, és Monglát, ahonnan remélhetőleg meg tudjuk majd látogatni a Sundarban Nemzeti Parkot, Banglades másik nagy nemzeti büszkeségét, a világ legnagyobb egybefüggő mangrove erdejét.

Azon a reggelen, amikor hajózni terveztünk, nem ébredtünk fel az ébresztőre, így lekéstük a hajót, amihez azért még kimentünk a kikötőbe, hisz errefelé gyakoriak az egy-két órás késések – gondoltuk, de ezúttal nem volt szerencsénk. Pontosabban nagyon nagy szerencsénk volt, de erre csak később jöttünk rá: a hajó régen ugyan valóban közlekedett Khulnáig, de most az alacsony vízállás miatt csak valami közbenső állomásig megy, ahonnan ki tudja hány óra zötykölődéssel és átszállással lehet csak eljutni Khulnába busszal, úttalan utakon. És ahogy itt Ázsiában az utazók “teljeskörű” tájékoztatása működik, erről valószínű már csak akkor szereztünk volna tudomást, amikor kitesznek minket azon a helyen a hajóból, ami nem Khulna.

Szomorkodás helyett egy riksára tettük fel magunkat, amivel a hajnali, még üres és csendes Barisal utcáit átszelve a buszállomáson kötöttünk ki. Itt 300 takáért jegyet válthattunk egy Khulnába tartó buszra Bagerhatig. A busz egy óra várakozás után el is indult, és a beígért két és fél óra helyett négy alatt meg is érkezett Bagerhatba.

Bagerhat Mosque City

Bagerhat útbaesett Khulna felé, ezért úgy döntöttünk, hogy ezen a napon csak idáig jövünk, és délután körbejárunk a környéken. Bagerhat egyébként a régi százason, és valamelyik új bankón is látható, vagyis egész pontosan, a Shait Gumbad Mosque az, am a bankjegyen van. Ez magyarul a 60 dómos mecset (60-domed mosque), amit mi is elsőnek kerestünk fel. A mecset tényleg hatalmas, és valójában nem 60, hanem 77 dómmal büszkélkedhet, valamint egy gyönyörű kerttel és egy nagy téglalap alakú mesterséges tóval a kert mögött, hogy a múzeumot a bejáratnál ki ne felejtsük. A mecset egyébként építészetileg alulmarad azok mellett, amelyeket eddig láthattunk az utunk során, mégis lenyűgöző volt, ha mellé gondoljuk azt is, hogy a 15. században épült, amikor a helyet még Khalifatabadnak hívták, és az egész területen vad, érintetlen dzsungel terült el. Ekkor küldték ide Delhiből Khan Jahan Alit, hogy létesítse itt keleten az iszlámnak egy újabb központját, és ez olyannyira sikerült neki, hogy végül több, mint 300 mecset, valamint paloták, hidak, tavak és utak épültek a környéken.

A mecset és kertje azért is volt nagyon élvezetes nekünk, mert talán ez volt az első hely Bangladesben, ahol csendben és nyugalomban tudtunk sétálgatni, messze minden város zajától. Miután megjártuk a múzeumot és csendben megcsodáltuk a mecsetet, körbejártuk a kertet, majd leültünk a tó partján, és megettük a nálunk lévő kekszet, miközben tovább olvastuk az útikönyvet a környékről.

Az olvasottak alapján eldöntöttük, hogy még a Khan Jahan mauzóleumot is meglátogatjuk, illetve a környékén lévő négyzet alakú tavat és néhány másik mecsetet is. Maga a mauzóleum felejthető volt, ám a tóban, ahogy az útikönyv is írta, valóban találtunk krokodilt, igaz, már csak egyet, mert a másik valamilyen oknál kifolyólag elpusztult. A még élő társa unottan időzött a neki elkerített részben a lépcső mellett, és hagyta, hogy a boldog muszlim hívők jó szerencse reményében hozzáérjenek – így ők egymást váltva, nagy izgatottan és folyamatosan fényképezve bizgerálták szegény állatot. Szegény krokó, mi valamennyire átérezzük a helyzeted! ;) Zitánál szerencsére ott volt Bucó, „a perverz krokodil”, így készülhetet közös kép, persze mi a krokodilsimogatást egy másik okból is kihagytuk: szükségünk van még sokáig mindkét karunkra. :)

Bagerhat World Heritage Football Cup

A nap fénypontja csak ezután következett! Elindultunk a „Nine-domed mosque”-hoz, vagyis a kilenc kupolás mecsethez, amiről csak annyit tudtunk, hogy valahol a tó környékén van. Egy két kellemes kitérő után végül megleltük, és az amúgy pofás téglaépület előtti pálmafás kis réten focizó gyermekeket találtunk. Az egyik kapu csak pár méterrel a mecset épülete előtt volt, de ez senkit nem zavart, pedig néha akkorákat bikáztak a labdába a gyerekek, hogy egészen a szomszédba átpattant az amúgy világörökség részét képező épület faláról a labda.
Egy kis gondolkodás után úgy döntöttem, hogy beállok közéjük pár percre, csak úgy a móka kedvéért. Aki ismer, az tudja, hogy ha labdajátékról van szó, akkor százszor inkább a kosárlabdát választom, mint a focit, mert utóbbiban elég ügyetlen vagyok. No, hát ez az ügyetlenség elég volt ahhoz, hogy kb. az első 10 másodperc alatt elvegyem a támadó ellenféltől a labdát, és egy szóló végén gólt rúgjak a csapatomnak. Persze csak óvatosan, nehogy megsérüljön a kapu mögött magasodó, a világörökség részét képező mecset.

Mezítláb fociztam, pont úgy, mint a gyerekek is. A pálya részét egy-két pálmafa is képezte, valamint a kerítés mellett néhány nagyobb, félig már kiszáradt tehéntrágya is elterült, valamint szúrós pálmafaágak, és egy kisebb halom egyéb hulladék. A játéktér ezen részét meghagytam a többi játékosnak, ha odapattant a labda, én nem mertem olyan bátran beleugrani ezen dolgok közé, ahogy azt ők tették. Miután még két másik gólt bevarrtam, visszafogtam magam elöl, és inkább hátrahúzódtam, a védelemben foglaltam helyet, ezzel teret hagyva az ellenfélnek is, illetve aztán még azt találtam ki, hogy megjátszom a legkisebb, legbátortalanabb játékosunkat, egy kissrácot, aki a derekamig sem ért. Végül összejött a gólpassz, és nagy volt az öröm, amikor a srác begurította a labdát az ellenfél kapujába.

Az önfeledt játék egyszer csak megállt, és a fiúk leálltak a labda kergetésével. Az imám fújt félidőt, zengett a hangszóróból az imára hívó ének, amiből mi (és ahogy kérdeztem, ők is, mert óarabul van) csak allah nevét hallottuk ki. Az egész nem tartott tovább egy-két percnél, és már folytathattuk is a játékot. A második félidő alatt az imám is előkerült, nem ám akármilyen fizimiskája volt az ürgének, és amikor kérdeztük, azt mondta, egyáltalán nem bánja a focit, örül, ha a gyerekek játszanak és boldogok. :) Ha esik, vajon odabent is focizhatnak? :D Ezt már nem kérdeztük meg, ellenben donésünt, vagyis adományt azt adtuk, mert kért, és mert jókedvünkben talált. Ahhoz képest, hogy csak 5 percre akartam beállni a móka kedvéért, végül jó egy órát fociztam, a végén már a póló is lekerült rólam, és szépen ömlött rólam a víz – nagyon élveztem, azt hiszem a Csíkszentmihályi Mihály által felfedezett Flow élménybe kerültem, olyannyira, amennyire már nagyon rég, talán az otthoni hétfő esti kosarazásak és hétvégi tájfutások óta nem. Ez mondanom sem kell, már nagyon hiányzott, és most nagyon jólesett, kisebbfajta eufóriában sétáltunk tovább innen Zitával. Ezen az érzésen én magam is meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy egy kis játék ekkora örömet tud okozni nekem. :) De jó volt nagyon, és lesérülnöm sem sikerült, úgyhogy végképp megérte.

Mielőtt még visszasétáltunk volna a főútra a riksákhoz, megálltunk egy helyen piadzsu-t (lencsés-hagymás-fűszeres pép olajban kisütve, kicsit hasonló a tócsnihoz) venni egy helyen, ahol végül a háziakhoz is bekéredzkedtünk a mosdóba, mert ekkor már mindkettőnknek nagyon kellett pisilni. Pont, mikor bent vártunk egymásra a WC előtt, odakint iszonyatos erővel leszakadt az eső, csak úgy kopogott a vékony bádogtetőn, amit semmi nem választott el az apró kis otthon belső terétől. Így történt, hogy 20 percet vendégségben töltöttünk egy családnál, ők a legnagyobb természetességgel fogadtak minket, közben ment a tévén az itteni csatornákra oly jellemző szappanopera (ami már önmagában megérte az élményért), az ágyon pedig nagymama, nagypapa, anyuka, kisgyerek. Nem volt nagy az élettér, de boldognak tűntek, mint akiknek megvan mindenük. Valószínű ez itt egyébként már soknak számít, tehát ez a kis másfél szobás (szobát értsd: otthon a kamrád különb!), konyhás-fürdőszobás kunyhó egy kis tévével már nagy dolog. Az eső elálltával lassan búcsúzkodtunk, és cserébe a kedvességükért náluk hagytunk egy zacskó kekszet, amit napközben magunkkal cipeltük.

Este a szállónk melletti étteremben vacsoráztunk, koszos kis hely volt, de szerettük, mert volt ventilátor a fejünk felett, ami forgott is, és olcsó árai voltak. Amikor arról írok, hogy itt meg ott, mindenütt étteremben eszünk, akkor ne gondoljatok az étteremre úgy, mint az otthoniakra, ezek útszéli történetek, ahol a helyi utazók és riksások is étkeznek, és ahol 4-500 forintból már mind a ketten nagyon jól tudunk lakni. És itt Bangladesben még egyszer sem volt hasmenésünk se a víztől, se az ételektől! :) Reméljük nem is lesz, insallah! :D

Ez a nap nem épp úgy alakult, ahogy azt elterveztük, de ezt pont így volt jó. A következő bejegyzésben ellátogatunk Khulnába és a Sundarbunda nemzeti parkba. :)

Ez a bejegyzés 2012. július 30-31-ről szól, és ezalatt 30-án 77,2km-t tettünk meg kerékpárral.