Három napja már (többnek tűnik), hogy eljöttünk Belizeből, Punta Gordából Branden és Elizabeth vendégszeretetéből. Azt elfelejtettem a múltkor leírni, hogy náluk egyik éjjel úgy összecsíptek a sandflyok (apró szúnyogok), hogy egy pillanatig azt hittem, megint rühes vagyok, de nem, hála az égnek, nem erről van szó. Mondjuk a sandflyok csoportos csípése se semmi, de ez egy hét után, ha minden igaz el fog múlni. Tele van apró viszkető púpokkal mindkét lábfejem és hullámokban rámtörve annyira viszketnek, hogy ha nem figyelek magamra, akkor véresre is tudom vakarni őket, ahogy ma az egyik csípéssel sajnos meg is történt. Szerintem ebbe egy kevésbé tudatos élőlény, mint pl. egy kutya, aki nem tudja megállni, hogy ne vakaródzon, ha viszket, simán bele is tud halni, ha nem kap kezelést. Pedig ezek a rohadék kis sandflyok nincsenek többek 1mm-nél átmérőben, és mégis… Elképesztő ez a természet. És ha már itt tartunk, essen szó a betegségről is: Jobban vagyunk. :) Bővebben majd ahogy az úttal haladunk, kezdjünk is bele.

Hoppá, most találtam egy hibát az offline guatemala-puerto-barrios-quiriguamben. Eddig, ha a képekre klikkeltetek, azok ugyanakkorában nyíltak meg mint itt láthatóak, vagyis 640×480-ban. Tehát az egész lightboxozsdi (klikkelésre felnyíló, lapozható ablakban a képek) semmi értelme nem volt. Mióta volt ez így? :) Látjátok, ennyire nézem vissza, amit írok és felrakok ide… Mert én ezt eddig észre se vettem, de most javítottam, tehát ha mostantól a képekre klikkeltek, 800×600-ban fognak feljönni. Lenne esetleg igény még nagyobb felbontásra, használja ezt a funkciót valaki? Nem ígérem, hogy nagyobb lesz, mert néha így is sokáig tart őket feltölteni, de majd meglátom. Na de kezdjük már! :)

Elizabeth-tel és a szomszédjukkal együtt indultunk el a hatalmas (falu…) Punta Gorda városközpontjába :) Vagyis a CBD-be, ahogy az oziknál mondanák

Egy búcsúfotó Punta Gorda talán legnagyobb nevezetessége, az óratorony előtt

…éés tényleg elhagytuk Belizet! :)

A hajó a guatemalai Puerto Barriosba 50 belizei dollár volt fejenként, plusz a biciklik 10 dollár darabonként. A bringák a csónak orrába kerültek a többi csomag mellé, mi pedig a tető alatt, a padokon kaptunk helyet. A szél iszonyatosan vágott itt és hamar átfáztunk, jól jött volna az esődzseki, főleg, hogy a végefelé tényleg elkezdett esni az eső. Ekkor fekete ponyvákat adtak nekünk, amit magunk elé húzhattunk a víz ellen. Mondjuk mi Zitával ekkor már rég a padok között a földön ültünk. Ezzel egyébként egyedül voltunk, amin csodálkoztunk, mert nem értettük, hogyan nem fújta át a többiek fejét a szél egy jó kis arcüreggyusziig. Nekünk ez nem hiányzott, van elég bajunk amúgy is, úgyhogy szépen leültünk a csónak aljára, ahol nem volt szél.

Puerto Barriosban a határőrség kb. 50 méterre van a kikötőtől, csak úgy az utcán, egy csecsebecse bolttal egy épületben… :)

Senki nem terel oda, tehát nekünk kell figyelni arra, hogy megkapjuk az amúgy teljesen ingyenes belépési pecsétet, mert különben később bajba kerülhetünk. A határőrnő kedves volt és gyors, kb. 5 perc alatt végeztünk, mondjuk az fura volt, hogy a rendszer Zita keresztnevére valami olyasmit írt ki, hogy PP_TT_PT_PT_TTT, dehát ez már legyen az ő bajuk. :) Zitát így is beengedték.

Egy texasi srác kísért el minket a határőrségtől egy boltig, ahol tudtunk SIM-kártyát venni

Bent a boltban 61 dollárt fizettünk a SIM-kártyáért, majd mikor megtudtuk, hogy a 2,5GB-os adatcsomag 30 napra csak 170 forintba kerül naponta, akkor azt mondjuk, hogy jön a Karácsony, és ez most kell nekünk, még akkor is, ha ez valójában nekünk 340 forint lesz, mert csak két hetet maradunk. Egyrészt nagyon jó lesz, ha biztosan tudjuk, hogy bármi van, bárhol vagyunk, tudunk majd Karácsony este skypeolni a családunkkal, másrészt netbookot, gumiabroncsot és egyéb dolgokat kell egyeztetni a Angyalkával, és hát ezek a cuccok csak az USA-ban kaphatóak, és egy Rapidito Express nevű (több egymástól független forrás által nagy és megbízhatónak mondott) cég fogja áthozni nekünk onnan őket 5 dollár / font (fél kiló) áron, amiben állítólag már a teljes vámköltség és még egy biztosítás is benne van. Szóval ezért úgy döntöttünk, hogy kérjük szépen azt a 2,5GB-ot 149 quetzalért, mire egy kis időt kértek, majd előkerült egy angolul is beszélő ember, és azt mondta, hogy ezt sajnos nem lehet, mert a sim-kártyán már aktiválva lett egy 50MB-os, 30 napos csomag, és amíg az nem jár le, addig nem lehet új adatcsomagra előfizetni. Mondom, jó, akkor töltsük rá a pénzt, és én majd aktiválom az este, mikor lehasználtuk az 50MB-ot. Azt se lehet, meg kell várni a 30 napot. Mondtam, hogy ezt nem hiszem el, és közben magamban azt is, hogy ez az amúgy kedves ember vagy hülye, vagy nyelvi korlátok vannak kettőnk között és elbeszélünk egymás mellett, mert ilyet normális cég nem csinál, és a Tigo nevű telekomcég itt egy 15 milliós országban nekem eddig normálisnak tűnt. Ők egyébként nem Tigosok voltak, csak egy egyszerű IT bolt okostelefonokkal és egyéb kütyükkel, és én azt sejtettem, hogy itt van a baj, ezért megkérdeztem tőlük, hogy hol van a legközelebbi Tigo ügyfélszolgálat. 6 sarokra volt, úgyhogy irányba vettük a dolgot, de kifelé menet még megköszöntük a segítségüket, és adtunk a mosolygós személyzetnek egy-egy névjegykártyát.

Erre ők utánunk szaladtak, hogy had készítsenek velünk egy közös fotót! :)

Hát jó, ha ők is, akkor én is. Amit a képen láttok, az a bolt mögötti irodahelyiség, és igen, nem káprázik a szemetek, egy babaággyal! :) Ez mekkora jófejség már? :) Persze kérdés, mennyire hatékony így a munka, de nekem akkor is nagyon tetszik, mert nagyon emberközpontú, és ez a lényeg! Nem mi vagyunk a munkahelyért, a gazdaságért, a piacért, meg ezért az egész őrült világért, amit létrehoztunk magunk körül, hanem a munkahely, a gazdaság, a piac és minden-minden értünk van. Csak ezt általában elfelejtjük.

Átgurultunk a Tigo boltba, ahol akkora tömeg várakozott (90% ülve mozizott egy képernyő előtt!) az ablakokhoz, hogy majdnem élből kifordultam, de aztán egy srác megállított, hogy mit akarok. A szedett-vedett spanyolommal mondtam, hogy Quiero comprar 2,5GB internet para una mes, mire mondta, hogy ahhoz először töltsek pénzt a pénztárnál a kártyámra. Ez villámgyorsan megtörtént, majd a srác soron kívül, csak úgy a bejáratnál állva elkezdett pötyögni az E51-esen, és tádáá, máris elő lett fizetve nekünk az internet! :) Tudtam én, hogy ennek ilyen egyszerűen kell mennie. Amúgy az egészben csak annyi volt a bürokrácia, hogy amikor a SIM-kártyát vettük, útlevelet kellett mutatni, de semmi papírt, semmi szerződést nem töltöttünk ki, csak egy pre-paid kártyáról van szó. A meglepetés ezután jött, több sms-t is kaptam…

…közülük vagy hármat Lengyel Pétertől! :D Ezen hatalmasat nevettünk Zitával. :) A magyarázat: Ő még a régi életemből maradt a telefonkönyvemben, és valamilyen ügyfél lehetett, vagy egy KFKI-s kolléga, akinek országos előhívó nélkül pont ugyanaz az otthoni száma, mint a guatemalai Tigo ügyfélszolgálaté… :)

Bent vagyunk az országban, van telefonszámunk, van internetünk, indulhatnánk, de közben kiürült a bendőnk! :) A doki azt mondta, csirkét szabad enni, nosza hát, megálltunk egy sarki étteremnél, ahol azt mondták, tortilla de harina con pollo-t adnak, vagyis búzalisztből készült lepényt csirkével. Ez jól hangzott, úgyhogy rendeltünk kettőt…

…és nem kellett csalódnunk. :) A fehér cucc majonéz, amit szétkennek a frissen sütött tortillán, ez a tortilla de harina con pollo – nekem rögvest a kedvencem lett, azóta többször is ettem ilyet :)

Kifelé menet a városból rögtön feltűnt, hogy nagy forgalom van, és sokkal nagyobb zaj, por és mocsok, mint Belizeben. Mindezeket valamelyest kompenzálta, hogy itt az út jóval jobb minőségű, mint odaát, de sajnos nem annyival szélesebb, amennyivel több a jármű rajta. Ha így lenne, akkor kb. 2×16 sávos autópályák lennének, ugyanis Belizeben kvázi üresek voltak az utak ahhoz képest, ami itt van. Azért az útmenti izgalmas dolgokat így is sikerült észrevennünk…

…elsőnek a temetőnél tűnt fel ez a sírhely. Laknak errefelé indiaiak is, a hajón is volt egy fickó, aki elmesélte, hogy az angol birodalomban, aki pl. Indiában nagyon lázadt a rendszer ellen, azt áthozták ide a Karibi-térségbe egy kis szigetre (pl. úgy hogy munkát ajánlottak neki), ahol már nem igazán tudott bajt csinálni. Így kerültek sokan indiaiak Belizebe is. És ugye biztos megirigyelte a család a Taj Mahalt, és épített az amúgy keresztény, vagyis hát vegyes vallású temetőbe egy elefántos miniváltozatot! :) Állat, nem? Mondjuk a többi sír sem volt gyenge, de a Taj mindent vitt! :) (minden tisztelettel együtt az összes ott nyugvó elhunytnak)

Kiérve a városból sok helyütt ilyen táj tárult elénk, vagyis inkább mellénk, mert előttünk az út volt :)

Egy-két dombosabb, erdősebb szakasz után sokszor kinyílt a táj és nyitott, egyenes (és lapos és gyors! :D) részeken haladhattunk

Sok helyen szénnel vagy fával fűtik a tűzhelyet, vagy épp grilleznek, vagy csak egyszerűen lombot égetnek (pedig azt mulchként kéne használniuk és elteríteni a földön, hogy az visszakapja a tápanyagokat!!!), így sikerült ilyen fotókat is lőni néha

Ez az 59km-es szakasz Moralesig egyébként nem volt olyan finom, mint az a képek alapján, és a sok smileyból kitűnhet, ugyanis nem voltam teljesen erőm teljében, ráadásul mind a ketten – talán egy óra különbséggel sem – estünk egyet-egyet. Ez már önmagában kiborító volt, mert hát máskor egy év is eltelik két borulás között, most meg mind a ketten elzanyáltunk ugyanazon a napon. Persze ha megvizsgáljuk az okokat, mindjárt érthető lesz, hogy miért: mindketten ugyan amiatt estünk el: ez a rohadék padka! Van az út szélén egy kb. 120cm széles sáv, amit egy kb. 6-7cm-es perem választ el az úttestől, de ezt a szélső sávot sokszor összesarazzák a mellékutakról felkanyarodó teherautók, vagy parkolnak rajta, vagy csak egyszerűen benőtte a dzsungel. Szóval emiatt egész nap le-fel kell ugratunk ezen a peremen, amiben mind a ketten elestünk. Először Zita, egy dombtetőn, ahol saras volt az út széle, valószínű ez is rájátszott arra, hogy elcsússzon. Mivel ekkor alig haladt, tulajdonképpen csak eldőlt, rá az út szélére. Én rögtön néztem hátra, hogy nem jön-e valaki, na nem mintha erre szükség lett volna, csak mégis. Zitának két apró ponton sebes lett a tenyere, a táskák le sem estek. Ennyi, mehettünk tovább. Gondoltuk, de nem csak ennyi volt, mert furcsán állt a kormánya. Kilazult, néztük, meghúztuk, de sajnos nem csak ennyi. Elferdült. A bal oldala, picit fölfelé és hátra. Csak pár fokot, de ez akkor sem vicces. Acélból van, feketére festve, és nem tudom, hogy ezt most szabad-e így hidegen visszahajlítani, vagy jobb, ha megmelegítjük? Ha esetleg erre tudtok válaszolni, azt megköszönöm. Ha nem, akkor majd írok a Nazcáéknak, a gyártónak, és megkérdem. Egy biztos, ez munkás és nyűgös lesz, minimum le kell szerelni a két fékkart és a váltókart, hogy ki tudjam venni a kormányt, és még utána is kell szerezni egy satut, majd szépen, ügyesen visszahajlítani. Nem hiányzott ez, így is lesz dolgunk a bringákkal bőven Karácsony környékén… Mindegy, ez van, el kell fogadni, meg kell csinálni, és kész. Illetve tanulni sem árt belőle: miért hajlott most el Zita kormánya, ha eddig 3,5 év alatt sohasem történ ilyen? Hiszen esett azért már vele, ha nem is sokszor, de úgy 4-5x eldőlt már így, mint most. A választ ő találta meg kb. 1 perc alatt: hát azért, mert most nincsenek elől táskái, azok nem védték meg a kormányát az ütéstől, mint eddig. Mert ugye a hátsó táskák jóval távolabb vannak a kormánytól, és azok feljebb is vannak. Erre nem gondoltunk, pedig lehetett volna, hogy csak cuccokat hagyunk hátra, és táskát nem, csak hát a táskák is vannak 1-1 kiló darabonként és félő volt, hogy ha 8 darab részben üres táskával utazunk, akkor azokat akarva-akaratlanul is feltöltjük majd holmikkal… Így viszont lett egy ferde kormányunk.

Én kb. egy órával később estem el, sajnos sebességgel. Zita előtt hajtottam, és valami miatt fel szerettem volna ugratni az úttest szélére, de elbecsültem a perem magasságát és szögét. Az első kerék még felugrott, de a hátsó csúszni kezdett a menetirányba a peremen, ezért keresztbe fordultam és átestem, vagyis oldalt leestem a bicikliről. Autó nem volt mögöttem, mert ugye azt megnéztem a sisaktükrömben, mielőtt irányt váltottam, viszont én jobban megütöttem magamat. Na nem kell megijedni, ez a jobban egy kb. 1cm-es horzsolás a bal alkaromon, és egy ennél kisebb a jobb térdemen. A jobb lábfejemet is bevertem, de mivel cipőben volt, nem sérült. A bringának kutya baja nem lett, talán egy újabb horzsolást kaptak a jobb oldali táskák a többi mellé, de ennyi.

Felugrottam, félretoltam a bringámat, letámasztottam, majd káromkodtam, és kerestem a sebeimet. Ez nem volt vicces, nem örültem az esésnek, nem hiányzott így a nap végére, mikor már 10km sem volt hátra. Legurultunk a főútról Moralesbe, ahol először a templomnál próbálkoztunk, majd mikor ott mondták, hogy nem maradhatunk, olcsó hotel felől kérdeztünk. Beirányítottak minket a piacnegyedbe, ahol valami elképesztő kaotikus volt a forgalom: gyalogosok, biciklisek, motoros riksák és autók vegyesen, iszonyat szűk utcákban araszolva és dudálva, tolakodva. Ebben a káoszban találtuk meg a hotel sárga épületét, ahol 160-ról indult a licit, és 100-nál akkora ellenállást találtam, hogy abba belefáradtam. Amúgy is fáradt voltam, felhordtuk a bringákat az emeleti üres lépcsőre a szobánktól 10 méterre, majd bepakoltunk. Estére a bringákat is beraktuk.

Így nézett ki a szobánk biciklistül – a fürdőszobakabinba már a pedálokon átmászva lehetett csak bejutni :)

Széket nem adtak a szobának, de a hálószobaszekrényt tudtam asztalnak használni, annak fiókjait pedig széknek :)

Napközben nem éreztem a fáradtságot, a bringázás még az incidensek ellenére is feldobott minket, és örültünk neki, hogy 2-3 nappal az infúzió és a láz után ennyit tudtunk haladni. Másnap viszont erősebb fáradtság lett urrá rajtam, de úgy az egész testemen, mintha előző nap 1-2 órát masszívan kosárlabdáztam volna és utána elmentünk volna meginni néhány sört, mint régen hétfő esténként. De ez nem régi kedd reggel volt, hanem még betegen, vagy legalábbis antibiotikumot szedve és nem teljesen felépülve bicikliztünk. Szóval reggel későn keltünk, délelőtt csak beszélgettünk, aztán 11 körül újra rámtört az álmosság, és kértem Zitát, hogy maradjunk Moralesben még egy napot. Szegény… Ha tudtam volna, hogy ennyire nem jól fogja viselni ezt a napot, inkább továbbmentünk volna. Kiderült ugyanis, hogy a szállodánk nem csak a bazár közepén van, hanem néhány zajos, zenés kocsma és az autóbuszállomás tőszomszédságában is.
Ennél zajosabb környéket keresve sem találhattunk volna.(0:53) Viszont már ki volt fizetve a második este és különben is túl nagy hócihő lett volna új hotelt keresni és átcipekedni. Szóval maradtunk, de ezt Zita nem nagyon élvezte, amíg kb. este 8 körül a hálózsákot teljes egészében a teste fölé húzva el nem aludt.

Azért napközben kimentünk néhányszor sétálni és enni, innen van néhány képünk Morales városáról.

A szálló regisztrációs könyvében: Zita Zárug, nemzetisége: nászút :D

Színes földimogyoró?

Kb. ez ment egész nap az ablakunk alatt – Hiányoltuk a színes, szagos ázsiai feelinget? Hát tessék, most itt van, de büdös, koszos és zajos is, pont mint Ázsia! :)

100 quetzales – kb. 3500 forint

A quetzalmadár és egy maja figura

Hogy lehettem olyan naív, hogy azt gondoltam, ilyen riksákat többet nem fogunk látni Ázsia után? :)

“Boldog Karácsonyt, és Boldog Új Évet!”

Petárdáspult

Zita régi és új csengője – merthogy a borulásnál ez is letört – de még ebből is volt nálunk tartalék! :) Talán sokan nem gondoljátok, de éppoly hasznos és fontos eszköz ez a biciklizéshez, mint a tükör vagy a fékek. Legalábbis számunkra, mert mi ezeket van hogy egy percen belül többször használjuk.

Ez a kép már ma reggeli, kifelé menet Moralesből – Ilyet láttunk már Mexikóban, de az jobb volt, ez már modern, motorral hajtott változat

A főútig ilyen nagyszerűen üres úton hajthattunk

Kétoldalt főleg legelők szegélyezték az utat

Na ilyen ótvar nagy forgalom tud lenni néha…

…csak úgy röfögnek ezek a nagy dögök a motorfékeikkel, és eleinte el nem tudtam képzelni, miért vannak ennyien? Aztán eszembe jutott, hogy Puerto Barrios egy kikötőváros, és hogy szinte mindegyik konténert visz, és biza innen a másik Óceán, a Pacifikus sincs messze, lehet hogy egy olyan útvonalra tévedtünk, amely egy szárazföldi alternatívája a Panama-csatornának? Nem tudom, mi az igazság, de az tény, hogy bazi nagy forgalom van ezen az úton, és kétlem, hogy ez csökkenne a 3 milliós fővároshoz közeledve, mi meg még mindig nem vagyunk 100%-osak, ezért úgy döntöttünk, hogy holnap buszra szállunk a közeli Los Amatesből, mert ennek így semmi értelme. Még nem épültünk fel, mindjárt itt a Karácsony, és ezen az úton nagyon nem jó biciklizni, nem nagyon lehet élvezni azt, hogy egy másodpercenként azt nézem a tükörben, hol jön mögöttem egy negyven tonnás dög már megint.

Útközben megálltunk benyomni egy-egy kókuszt – állítólag a levét intravénásan is be lehet adni az embernek – mi azért csak ittuk :)

Zitát a kókuszárusék beengedték a fürdőszobába, és odafelé menet ezt az óriási betlehemi jászolt találta a ház bejáratánál. Megengedték, hogy lefényképezzük! :)

Minden meg volt magyarázva, a dinoszauruszok a Krisztus előtti időket jelképezik, a Star Wars figura (de egyébként még E.T. is volt! :D) pedig azt, hogy az egész univerzum Krisztus felé tart :)

Ez egy páva, tobozból és WC-papírból elkészítve! Ügyes! :)

Quirigua romjaihoz 3,2km-t le kellett térni a főútról

A romokhoz a belépő helyieknek 20 quetzal, külföldieknek 80. Mondjuk, hogy Guatemalavárosból valóak vagyunk, csak nem látszik rajtunk, de nem enyhültek meg. :) A bejárat mellett egy múzeum is volt, ez már rögtön érdekes volt számunkra!

A képek és a szöveg azt mutatják, hogy már az ősi maják is használtak fogékszert, a leti szerszámmal fúrták ki az elülső fogakat és egy cementszerű anyaggal drágaköveket ragasztottak a lyukakba. A bal alsó sarokban pedig egy guggolva szülő nő szobra látható.

A maják is egy nyulat láttak vélni a holdon, ezért a holdistent mindig egy nyúllal ábrázolták

Az ősi maja labdajáték, a jugeo de pelotában játszott “maja foci” egyik ábrázolása. Erről talán már meg is jelent egy cikkem az Origon, de ha nem, akkor még idén, a napokban meg fog. (Amit még a yucatáni élményeinkből írtam, amiről nem esett szó a blogban, mert az kimaradt)

Quirigua ezekről a kőoszlopokról híres. Minden uralkodó, hogy kifejezze a nagyságát és a hatalmát, ilyen saját magát ábrázoló oszlopokat építetett.

Ezek egy pofás, 300×150 méteres mezőn helyezkednek el a dzsungelben

Quirigua egyébként Tikal és Antigua mellett a harmadik világörökségi helyszín Guatemalában – Ez csak ott tudatosult bennünk, rögtön nagyban enyhítve a 80 quetzal után érzett “fájdalmunkat” :)

Nem csak az ember, a természet is tud nagyot alkotni! :)

Így néz ki egy kisebb oszlop közelről – oldalt maja szöveg van az oszlopra vésve

Homokkőbe vésték bele a történelmüket, mert ez volt a kéznél lévő könnyen formálható anyag – ami ráadásul állítólag később a széltől megkeményedik

Szép liános dzsungel vette körbe a téglalap alakú rétet

Ez a tarka madárka a rét túlvégén található Akropolisz oldalában eszegette az apró bogarakat – talán sandflyok voltak! Jó madárka!!! Csak így tovább, faljad őket, ahogy bírod!!! :)

Egy óriási Ceibafa alatt :) A Ceibafákról már volt szó a Tikalos Origo-cikkemben

Mikor leültünk a bejárat melletti parkban megenni pár zsömlét, hogy bevegyük velük a metrodinazolt, ez a német rendszámú “guruló szálloda” gördült be a parkolóba. A 26 ágy túloldalán a busz kinyitható, így konyhája is van az utasoknak, akik napközben elől rendesen le is tudnak ülni. 32 napig utaznak Mexikótól Panamáig, a busz utasai főleg német nyugdíjasokból álltak. Az út valószínű a legtöbbjüknek kijön 1-2 havi nyugdíjból, úgyhogy nagyon jól teszik, hogy utaznak, remélem tudják, érzik is, hogy milyen szerencsések. :)

…és mi is szerencsések vagyunk, mert a biztonsági őr odajött hozzánk, hogy itt aludhatunk. A kérdésem rögtön az volt, hogy mennyiért, mire mondta, hogy “nada”, vagyis hogy semmiért, ingyen. Úgyhogy most itt vagyunk, én nekiálltam megírni ezt a naplót, közben ránksötétedett, vettünk két instant levest, még mielőtt a kisbolt bezárt volna, azokat megettük (szörnyűek voltak!), és bevettük velük a mai utolsó adag gyógyszert, Zita itt olvas mellettem, én meg boldog vagyok, hogy megint utolértem a jelent. :) És hogy nem ment tönkre a netbook, pedig már azt hittem, megsértődött, hogy tegnap este megrendeltem róla az utódját, mert bedugtam egy konnektorba, ahonnan csak 1 másodpercig volt hajlandó tölteni, utána visszakapcsolt aksira. Aztán kipróbáltam a konnektort telefonnal is, és az is ugyanezt csinálja, úgyhogy nem a jó öreg hűséges netbookom romlott el, csak vacak itt az elektromos hálózat.

Holnap 7km a következő város, ahonnan 3 óra busszal a főváros, ahol még meg kell találnunk Juliot. Náluk már talán Karácsonyra is maradhatunk, ami nagyszerű lenne. Majd meglátjuk, ez a szülein is múlik, meg az egész helyzeten. Ha mégsem, az se tragédia, voltunk már szállodában Karácsonykor, és különben is, ez az utolsó távol a családunktól. :)

Ja, ha esetleg tudtok valakit, aki Karácsony/Újév környékén, vagy inkább az ünnepek után utazna haza Guatemalavárosból vagy El Salvador fővárosából, akkor kössetek össze minket vele légyszi, mert szeretnénk majd hazaküldeni ezt a kisöreget rajta néhány száz GB-nyi fotóval, mint a biztonsági mentés még biztonságosabb mentése. 1,2kg, 10 colos képernyő, tehát nem nagy cucc, és törött, kopott agyonhasznált, megszolgált jószág, nincs az a vámos, aki újnak nézné.

Viszont ha stabilizáljuk a helyzetét (értsd nem nyitogatjuk nap mint nap és nem esek rá többször a 80kg-os testemmel és az 50kg-os bringával…), akkor talán odahaza még sokáig használható lesz egy asztalon. Köszönjük, ha tudtok ebben segíteni! És majd még jelentkezünk, de az már lehet, hogy az idei utolsó bejegyzés lesz, szóval jobb most, mint túl későn: Nagyon boldog, áldott, békés Karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónknak! :)

Harun és a rohingyák története

Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.

Enni a szomszédos épületbe, a Dhaka Restaurantba mentünk le, ahol megismerkedtünk Harun-al, egy rohingya menekülttel, aki a ruti felelős ezen a helyen. A ruti hasonló eledel, mint a csápáti, vagy a parota, annyi különbséggel, hogy ennek valamivel szárazabb, olaj nélküli a tésztája. Ez hasonlít leginkább egy kenyérfélére: a tésztája puha, mert élesztőt használnak hozzá, és a kemence belső felén sütik ki. Igaz, ehhez elég csak egy perc, mivel az egész ruti csak kb. 0,5-1 cm-esre dagad meg.

Na és akkor most jöjjön Harun és a rohingyák története: Harun 21 éves, és 18 éve él itt, Banglades ezen részén. A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)

Mostanra talán a helyzet viszonylag lenyugodott, mert hiába kutattuk az újságokat nap mint nap, nem nagyon találtunk híreket arról, mi van odaát Mianmarban.

Harun felajánlotta, hogy elvisz minket abba a menekülttáborba, ahol ő is él. Mi ekkor már nagyon menni akartunk St. Martin szigetére, ezért abban maradtunk vele, hogy ha onnan nem sikerült hajót kapnunk Mianmarba, akkor vissza fogunk jönni ide Teknafba, és akkor szíves örömmel elmegyünk vele megnézni a menekülttábort.

Irány Saint Martin szigete!

Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. Akkora satuféket nyomott, hogy utána el sem bírt indulni, mert az hátsó féke hasonló kattogásokat adott, ki, mint nekem, amikor a fékpofa szétfeszítő fémpöcköt bekapta a tárcsa. Zitánál most pontosan ugyanez történt meg a hirtelen nagy fékezés miatt, illetve mivel már túlságosan elhasználtuk ezeket a fékpofákat. Szerencsére, már rögtön leesett, hogy mi a baj, és rögtön tudtam, hogy mi a teendő. Szétkaptam a féket, kivettem belőle a fékpofákat, a pöcköt és indultunk tovább. Új fékpofákkal most nem bajlódtunk, kevés volt hozzá az idő, és Zitának volt még egy első fékje.

Nem gondoltuk volna, hogy azt majd ilyen komolyan használnia is kell még a mai napon. Az emelkedő, ami előtt tegnap este visszafordultunk, 50m magas volt és igen meredek mindkét irányban. A túloldalán pedig még néhány lankás kilométer várt ránk. Végül negyed órával a hajó indulása előtt futottunk be a kikötőbe, pont, amikor szemerkélni kezdett az eső. Gyorsan megvettem a jegyeket, aztán gurultunk az első lépcsőig a keskeny fa stégen. Itt aztán lepakoltuk a táskákat a bringákról, azokat kettesével felhordtuk a hajó orrába, majd végül a két bringát is. Ez nem volt egyszerű művelet, mert se a stégen, se a hajón nem volt sok hely, de végül csak megoldottuk.

Mire elindultunk, az eső is elkezdett szakadni, a bringák és a táskák odakint áztak az ablakunk előtt, mi pedig bent ültünk, és a nem egész egy órás út alatt én naplót írtam. Ehhez szerencsére konnektorom is volt, amit nagyon értékeltem, mert tudtuk előre, hogy a szigeten nem nagyon lesz áram. St. Martin szigetének nincs saját, központi áramforrása, és a szárazföldről sem megy a szigetre vezeték, így maradnak a dízel generátorok.

A kipakolás már egy nagyobb betonstégre történt meg és az eső is elállt, mire megérkeztünk. A stég egy bazársorban folytatódott, ahonnan szinte menekültünk a bringákkal, mert ha ott maradunk egy helyben, hamar körénk gyűlt volna a sziget 3000 lakosa, és ezt mi nem akartunk, minél előbb meg szerettük volna találni a szállásunkat, ahol elrejthetjük a bringákat. Ehhez a GPS mellett egy Sukur nevű srác is segítségünkre volt. Ő beszélt angolul, és mutatta az utat, jobban mint a GPS, mert ő tudta, hol nem süllyedünk el a homokban. Merthogy a szálláshoz át kellett vágnunk a sziget nyugati oldalára és ott a homokos tengerparton folytatni.

Nagy meglepetésünkre itt se süllyedtünk el, ám a szállást amit kinéztünk, drágábban kínálták, mint vártuk, és hiába próbáltunk alkudni, a napi 2000 takából nagyon nehéz volt elfogadható árszintre jutni, és végül nem is sikerült. Kértük Sukurt, hogy mutasson egy másik helyet, egy olyat, ahol 300-ért elalhatunk. Tudtam, hogy van ilyen, mert a bazársor mellett kínáltak már ennyiért szobát, de mi nem a nyüzsiben, hanem a csendes parton szerettünk volna lakni. Tekertünk tovább a parton a homokban északra, mellettünk a tenger, a másik oldalt pálmafák és bokrok, Sukur pedig egy csapat másik gyerekkel mögöttünk! Egy másik, partra nyíló szállónál megálltunk, de ott is 1500-ról indítottak, mire kicsit leszúrtam Sukurt, hogy nem ezt ígérte. Visszafordultunk és megálltunk egy másik szállónál, ahol már rögtön úgy kezdtem a mondókámat, hogy van-e szobájuk 300 takáért. Én magam is meglepődtem rajta, de azt mondták, van. Megnéztem, rendben is volt, a napi két óra generátorról kapott elektromos áramot is többször leegyeztettük. Ekkor még mindig nem akartam elhinni, hogy nincsen itt valami turpisság, ezért gyorsan ki is fizettem előre 3 éjszakát, vagyis 900 takát. A szállós rendben volt ezzel, nem lepődött meg, eltette a pénzt és odaadta a kulcsot! Hát, akkor rendben vagyunk, megtaláltuk a sziget legolcsóbb tengerparti szobáját! :)

Miközben pakoltunk befelé, felfigyeltem rá, hogy egy fickó a bringáinkat fényképezi. Gondoltam egy meredeket, és odaléptem hozzá, hogy „100 taka egy fotó ára”, mire ő nevetett, de én folytattam tovább komolyan, hogy 100 taka lesz a fotózása a holdjárműveknek. Látszólag belement, és kérte, hogy akkor legyen rajta ő és én is a képen. Mondtam, hogy rendben, de csak egy feltétellel, ha Sukur, a kissrác is rajta lehet a fényképen. Ebbe is belement, így készült vagy egy tucat közös csoportkép, és a végén valóban átnyújtott nekem egy százast, amit én azon nyomtam, még a szeme előtt átadtam Sukurnak: Ez a jutalmad srác! Kicsit berágtam rád, amikor drága helyre vezettél minket, de attól még ezt megérdemled. Sukur nevetett nagyon, és örült a pénznek, eltette, majd elbúcsúztunk, hogy még úgyis látjuk egymást, kicsi ez a sziget.

Ez volt az első alkalom, hogy komoly szándékkal kértem pénzt fényképért, de ezt azért tettem, mert előre kigondoltam, hogy ez a pénz majd Sukuré lesz.

A szálló szintjét csak egy-két homokzsák választotta el a parti homokfövenytől, a nap utolsó nehézsége a bringák ezen való felpakolása volt. Mindeközben már új barátaink is voltak, egy teljesen bengáli kinézetű pár, akik teljesen perfektek voltak angolból, sőt, mintha amerikai akcentusuk lett volna. Mint azt hamar megtudtuk, nem véletlenül: mindketten Amerikában élnek, most csak nyaralni jöttek haza Bangladesbe, mert amúgy ide valósiak a szüleik. Tőlük megtudtuk, hogy ma van vége az Eid Holiday-nek, és a délután 3 órakor induló hajóval kvázi kiürül a sziget, a bengáli nyaralók utolsó hada is hazamegy, ahogy ők is indultnak vissza Dhakabá, a reptérre. Micsoda hír! A legjobbkor érkeztünk, pont egy kis nyugalomra vágyunk itt és most, az ország „végén”.

Séta és futás a parton

Mint azt már elárultam, három éjszakát szándékoztunk tölteni a szigeten. Az első nap délutánján, egy kis pihenő után kimentünk sétálni a partra. Csodálattal figyeltük meg a kis rákok homokból kigörgetett utcácskáit. Ki tudják hordani az üregükből a gombócba gyúrt homokdarabokat, azokból kész utcákat építettek, és ezen utcarendszerek közepén mindig az üregük volt, ám az utcák hol sugár, hol félkör alakban követték egymást. Olyan parányi lény, mint a kisujjam körmének a fele, hogyan képes ilyen szabályos alakba rendezni a homokot? Ezen hosszasan elcsodálkoztunk és egyre csak fedeztük fel az utcákat a homokban. Volt, ahol egészen egybefüggően egy folyamatos sávban végig telerajzolták a homokot a kis rákok. Ha elnéztünk a távolba, lehetett látni, hol van ez a sáv: ahol nem mossák szét a hullámok, de még nincs túl távol a tengertől a kis rákok birodalma. Közben felfedeztünk egy harmadik féle „építészeti stílust” is, amikor a kisrák csak egyetlen sort épít a homokdarabokból, sugárirányt az üregétől egy másik üreg felé. Lehet, hogy valami szélfogónak is használják ezeket, vagy esetleg tájékozódási pontoknak? Kétlem, mert mindig, minden nap szétmossa az egészet a dagály, és aztán kezdhetik elölről az üregük kiásását és a homok széthordását. És mindeközben mit esznek, miből élnek, honnan van ennyi energiájuk megmozgatni ezt a kis testükhöz képest rengeteg homokot?

A séta közben azért fel is néztünk, így találkoztunk újra Sukurral és egy kókusz árussal. Húsz takáért kaptunk egy kókuszt a parton, amit a szemünk előtt likasztott ki egy nagy éles késsel, és miután egy szívószállal kiszívtuk belőle a kókuszlevet, még szét is nyitotta az árus azt kétfelé, hogy a „húshoz”s is hozzáférjünk. Közben Sukur bemutatott minket a sziget siket-néma fodrászának, és én be is jelentkeztem nála holnapra egy hajvágásra és borotválkozásra. Hol, ha nem itt és most, nála? :) Félig a buli kedvéért, félig mert tényleg kezdtem már kicsit úgy kinézni, mint Tom Hanks a Számkivetettben. (Szegény Zita meg csak nézheti, itt a nőkhöz férfi nemű fodrász hozzá sem nyúlhat.) A sétánk legszebb részei még csak ezután következtek a homokos parton: megcsodálhattuk a halászok bárkáit közelről, ahogy azt is, hogy hogyan terítik ki a partra hosszában a hálójukat, hogy súlyokat akasszanak rá. Mindezt idilli, pálmafás, naplementés környezetben… :)

A bazársoron elkapott minket a rendőrfőkapitány, egy nagydarab fickó. Ki lettünk kérdezve, hogy kik vagyunk, hogy mik vagyunk, honnan jöttünk, és hol lakunk a szigeten, illetve, hogy meddig maradunk. Mi mindent szépen elmondtunk, valamint nevetve „megfenyegettük”, hogy ha nem kerít elő azonnal legalább öt terroristát, akkor azonnal elhagyjuk a szigetet, mert terroristák nélkül az nekünk nem biztonságos. Majd megvacsoráztunk, és hazafelé már egy riksával mentünk a Dream Night Guesthouse-ba – mert így hívták a szállásunkat. Itt a szigeten másféle riksák vannak, és ez milyen érdekes már, hogy még Bangladesen belül is különböznek a riksák, mert ilyen platós, U alakban ülős, tetős riksát eddig még sehol nem láttunk!

Este már nagyon vártam, hogy holnap futhassak, olyannyira, hogy ki sem bírtam addig, hanem még este kimentem egy kis átmozgatásra. A tervem az volt, hogy minden nap, amíg itt vagyunk, körbefutom a szigetet. Ez, ha jól emlékszem, 9km-es távot jelent. Mivel rég nem futottam, nem akartam rögtön ekkora távnak nekivágni, ezért a mai estét átmozgatásnak gondoltam. Csak egy laza 4km-re mentem ki, azt is oda-vissza futottam a parton a szállónktól délre és kicsit aztán északra is, hogy kerek legyen a vége. Amiért visszafordultam az a dagály volt: a víz már olyan magasan járt, hogy nekem nem maradt hely a homokos fövenyen. Mert futni ugye ott jó! :) Gyönyörű holdfényem volt, zene nélkül futottam, és ez így volt nagyon nagy élmény: a tenger morajlása, a holdfény, és a tudat, hogy egy szigeten vagyok, a Bengáli-öbölben. Most először ezen az úton éreztem igazán, hogy nagyon messze vagyunk! Vagyis inkább most úgy éreztem, mint még soha. Eddig is jártunk érdekes országokban, de Bangladesről indulás előtt semmit nem tudtunk, így persze St. Martin szigetéről sem. Az idő egyébként másnap beborult, szeles lett és a fül-torok fájásom is megerősödött, ezért jobbnak láttam lemondani ezekről a futásokról.

A borbélynál

Másnap ártatlanul sétáltunk befelé a „főúton” (egy két méter széles betonsáv, fél méterrel a földfelszín felett) a bazárhoz, amikor egy zöld pólós fickó kezdett hevesen integetni nekünk. A fodrász! Hát el is feledkeztünk róla! De nem volt apelláta, be kellett ülnöm hozzá. Látnotok kellett volna, hogyan gesztikulált a kezével, arcával, mutatta, hogy majd megyek a motoron (milyen motoron?), és mindenki engem néz, olyan jóképű leszek, ha megnyír és megborotvál – nagyon jó lesz nekem! Én hittem neki, elvégre egy ilyen élményt nem szabad kihagyni: Banglades egy távoli szegletében, egy 3000 lakosú korallszigeten a talán egyetlen, amúgy siket-néma borbélynál nyiratkozni! :) Mutatott nekünk arcokat frizurákkal (elképesztő mögéjük photoshoppolt hátterekkel), de én mutattam, hogy Isten ments, egyikre sem akarok hasonlítani, csak egyszerűen vágjon le a hajamból, de maradjon ugyanez a fazon.

Az igazi műsor csak akkor kezdődött, amikor elkezdett nyírni! Legalább fél órát dolgozott rajtam, és a legviccesebb az egészben az volt, hogy közben megjelent a fő-rendőrfőkapitány, aki nagy izgalomba jött a történet láttán, és végigasszisztálta azt. Konkrétan ott állt mögöttünk, és folyamatosan beleszólt a fodrászunk dolgába, ami kicsit röhejes volt. Itt vagyunk egy szigeten, és az egyetlen fodrász vágja a hajamat, miközben talán a sziget szintén egyetlen rendőre asszisztál hozzá. Zita meg csak röhögött magában, miközben beült a spontán alakult nézőközönség soraiba. Tudni kell, hogy az egész bazársoron csak a fodrászüzlet volt kivilágítva, így kényelmesen létrejöhetett a színház: sok helybéli kis székekkel sorba ült a csodát látni, teát szürcsölgetve, a rendőrkapitány dirigálásait lelkes egyetértéssel „háá-háá” nyugtázva, a fodrászt bíztatva.

Na de aztán a hajvágással még koránt sem volt vége a show-nak, mert jött a borotválás. Soha életemben nem borotvált még más, igaz én magam sem borotválkoztam néhány tucatnál többször. :) Viszont a borbélyunk nagyon komolyan vette a dolgát, többször bekent és többször végighúzta a bőrömön a pengét, amit előtte bontott ki a zacskójából, szándékosan a szemem előtt, hogy mutassa, vadi új pengével dolgozik. De az orromat miért kell bekenni borotvahabbal? Igen, megborotválta az orromat is, sőt, ha hagyom, akkor a homlokomat is megborotválta volna, mert az is készült bekenni borotvahabbal. Először ezen csak nevettünk, de később rájöttünk, miért akarta csinálni: itt néhány ember frankón szőrős még az orrán és a homlokán is! :) Most már értjük, hogy miért láttunk a borbélyoknál totál bemázolt arcú férfiakat! Nem arcpakolást kaptak, csak épp borotválták őket…

Szóval a siket-néma borbélynál nagyon jó volt, jól mulattunk, és azt hiszem a helyiek is, mert az utcáról és a szomszéd boltokból a végére mindenki körénk gyűlt. Már csak a hasunkat kellett megtömni, ehhez ugyanazt a finom sült halat választottuk, amit előző este is.

Ekkor jött az ötlet, hogy készítünk egy dupla „előtte-utána” képet a fizimiskámról és a halról, merthogy mindkettőről csináltunk ilyet, a borbély, illetve a vacsora előtt és után. :)

Látjátok, hogy még a fodrászunk mosolya is szélesebb lett a fazonigazítástól! :)

Sukur története

Utolsó nap az idő sajnos nem változott, de azért még így is kimentünk, hogy sétáljunk egyet a szigeten. Nagyjából körbesétáltuk a sziget északi felét, Zita gyűjtött kagylókat, én pedig üldögéltem, fényképezgettem. Lehet, hogy itt a férfiak szoknyában (lungi – ami ugye már nekem is van :D), járnak és kézen fogva sétálnak (na, én idáig nem fogok eljutni), de ez még nem jelenti azt, hogy homoszexuálisok. Mi viszont ezen nem tudunk túllendülni, olyan nagyon komikus az egész, úgyhogy most végre lencsevégre is kaptam, ahogy nem is akárhol, hanem a tengerparton teszik ezt! :)

Este a bazársoron még mindig találtunk újat: most egy labdajátékot játszott néhány ember egy üres placcon. Egy rácsszerű külsővel, és üres belsejű labdával dekáztak egy körben állva, a lényeg pedig az volt, hogy ne essen le a földre a labda, illetve, hogy minél izgalmasabb figurával jutassák újra a magasba a labdát.

Amit talán a legjobban élveztünk az egész szigeten, hogy félig angolul, félig bengáliul tudtunk beszélgetni a helyiekkel, miközben egy az utcára nyíló kis üzletben teázgattunk vagy falatoztunk, pont úgy, ahogy ők is. Ez nem csak kellemes, hanem hasznos is volt, mert így tudtuk meg, hogy teljesen reménytelen innen átjutnunk Mianmarba, ugyanis nem járnak innen hajók. Harmadnapra már barátaink is lettek, akiket felismertünk (nem csak ők minket), és akikhez visszajártunk. És mindeközben sose gyűlt körénk zavaró tömeg, ami megint nagyon jó volt.

Sukurnak utolsó este ajándékot is hoztunk, mert sejtettük, hogy mint mindig, most is találkozni fogunk vele. Ez így is volt, így át tudtuk neki adni az angol-bengáli tematikus szótár-füzetet, amit még valahol Khulna környékén vettünk egy buszon 10 takáért. A bengáli jelentése a szavaknak csak bengáli karakterekkel volt leírva, így mi csak point-it-ként tudtuk volna használni, ezért inkább azért vettük, hogy majd odaadjuk valakinek, akinek igazán hasznos lesz. Ehhez ez volt a megfelelő idő, és Sukur volt a megfelelő személy! Vagyis csak azt hittük! Ugyanis amikor átadtuk neki, kiderült, hogy Sukur nem tud olvasni, se írni, se bengáliul, se angolul. Sose járt iskolába, az angolt a szigetre érkezett turistáktól tanulta meg! 12 éves fejjel megtanult angolul, úgy hogy sose járt iskolába!

Hogy-hogy nem jársz iskolába? – kérdeztem Sukurt. Mert nincs rá pénze a családomnak. Miért nincs rá pénze, mit csinál anyukád? Anyukám a háztartást vezeti és a testvéreimre vigyáz. Apukád? Apukám halász, de nem jár ki a tengerre, hanem otthon fekszik és alszik, pedig ha kimenne a csónakkal a vízre, minden nap annyi halat foghatna, amennyiből sok pénzünk lehetne. – Így Sukur, mire én folytatom: Mennyibe kerül egy évre az az iskola? 1000 taka! – válaszolja. Ezer taka az nincs egész 3000 forint! Hogy-hogy nincs ennyi pénzetek egy évben, nem tudsz ennyit összeszedni a turistáktól? Mit csináltál a 100 takával, amit pár napja adtunk Neked? Minden pénzre szüksége van a családomnak, azt is édesanyámnak adtam, 4kg rizst vett belőle.

Az a bizonyos kép, amiért az érkezésünk napján Sukur a pénzt kapta, azóta egyébként felkerült a Facebook oldalunkra, és meg is köszöntünk az illetőnek. Úgy tűnik, talán nagyon nem haragudott meg a pénzes fotó miatt, mert bár a screenshot-on már nem látszik, de később még azt is írta, hogy menjünk vissza újra és újra Bangladesbe. :)

Én e Sukurral folytatott párbeszéd után kezdtem gondolkodni, és állt össze bennem a kép, hogy kötelességünk segíteni ezen a srácon. Nem is értem, hogy nem tette ezt meg eddig valaki, hozzánk hasonló “gazdag” külföldi turista, akiktől Sukur angolul tanult? 1000 taka az nekünk szinte semmi pénz, oké, jó hogy egy napi büdzsénk, de gondolkodás nélkül odaadunk egy napot a nászutunkból (ami így ebben a formában nem igaz, mert előteremtjük majd azt pénzt máshonnan), hogy kifizessük Sukur tandíját egy évre. El is határoztuk Zitával, hogy holnap első utunk az iskolaigazgatóhoz lesz majd, Sukurral együtt, aztán ha beírattuk Sukurt, elmegyünk a szüleihez is és a tolmácsolásával megbeszéljük velük, hogy mostantól Sukur iskolába jár, mert ez bizony hosszútávon nagyon-nagyon jó lesz neki is és a családjának is.

Ám ezzel én akkor nem értem be, rögvest tenni akartam valamit Sukurért, ezért elsétáltunk egy közeli papír-írószer boltba (igen, van ilyen a szigeten!), ahol vettem neki egy üres füzetet és egy tollat. Visszaérve az étteremhez, ahol amúgy potyáztunk a vacsora után, amíg Zita az angol ábécét betűit írta le a Sukur új gyakorlófüzetébe, addig én a barátait kérleltem, hogy tanítsák a srácot, tanítsák meg neki a betűket, tanítsák meg olvasni és írni, mert van benne valami! És akar is, ez már csak abból is látszott, hogy ahogy kézhez kapta Zitától a füzetet, elkezdte másolni benne a betűket, ahogy mondtuk neki. Ha csak abba belegondolok, hogy mindössze 12 éves, és gyakorlatilag ő rendelkezik a legjobb angollal a szigeten azok közül, akikkel találkoztunk…

Szóval ez nem semmi! Biztos, hogy van tehetség, és akarat a srácban, biztos, hogy eszes gyerek, akiben van potenciál, ami viszont kihasználatlan marad, ha nem segítünk rajta. Én még 17 évesen sem tanultam németül, pedig tanítottak, ő pedig önszorgalomból, tanár és tanítás nélkül… Ezen nem bírok napirendre térni! Gondolkozzunk el Sukur életén, ha panaszkodni támadna kedvünk a saját, magyar sorsunk terén! Remélem viszi valamire a srác, mert benne van a lehetőség! Ahogy mindannyiunkban is!

Este úgy mentünk el lefeküdni, hogy másnap a délelőttöt Sukur iskoláztatására szánjuk, és délután összepakolunk, hogy a három órakor induló aznapi hajóval elhagyjuk a szigetet. (minden nap egyszer fordul a hajó)

Jön a vihar, menekülés a szigetről!

Reggel valaki veszettül kopogott az ajtónkon, és amikor azt kinyitottam, láttam, hogy a szállodás arc az. Kérdeztem mi van, de nem igazán tudta elmondani, csak sokadjára értettem meg, hogy vihar közeleg és a hajó nem délután háromkor, hanem most délelőtt fél óra múlva indul, és aztán nem is jön többet vissza, talán egy hétig sem, amíg újra el nem csendesedik az idő a tengeren. Micsoda, fél óra!? Nézz körbe, mindenünk szana-szét van a szobában, nem készültünk erre. Légyszi telefonálj oda (a mobilhálózat az 0-24 működik a szigeten, még mobilnetünk is volt), hogy mindenképpen várjanak meg, még egy órára szükségünk van! – Mondtam neki, de közben nem tudtam, mennyit értett meg belőle, ezért keltettem Zitát, és kezdtünk pakolni. Hamarosan újra kopogott az emberünk, közölte, hogy nincs egy óránk, a hajó 30 percen belül elindul vissza Teknafba, nem tudnak ránk várni! Na, jól nézünk ki, mindent csak behányni a táskákba, csak hogy valahogy beférjenek, csak gyorsan, aztán bezár, kihord, felrak a biciklire és indulás a parton a másik szállóhoz, ahol be tudunk menni a bringákkal a belső, betonozott útra, amin már gyorsan odajutunk a kikötőhöz! Ez volt a terv a fejemben, ami gyorsan össze is állt, ám a valóság nem volt ilyen egyszerű.

Hamar megjelent Sukur is a szobánknál és közölte nagy izgatottan, amit már mi is tudtunk. Kértem, hogy segítsen és ő nagyon rendesen segített is kihordani a táskákat a partra. Jó gyerek ez a Sukur, most is rögtön ideszaladt, hogy értesítsen és segítsen minket. A parton még „high-tide” volt, vagyis magas vízállás, a hullámok szinte a homokzsákokat nyaldosták, azokat, amelyeknek a bringáink voltak támasztva, miközben a táskákat raktuk fel rájuk. Egyszer csak egy a többinél nagyobb hullám érkezett, eláztatva a cipőinket, felcsapva a bringákra is. Ugyanez a hullám, ahogy vissza a tenger felé indult, magával kapta Zita egyik táskáját! Mi a franc, mi jöhet még, tengervizet kapunk, eláztat minket a tenger!? Ezt nem hiszem el! Hangosan felkiáltva Zita táskája után rohantam, hála az égnek ezek mind vízállóak, így azon nem is paráztunk, hogy beázott-e, örültünk, hogy nincs olyan nehéz, hogy elnyelje a tenger, és hogy végül sikerült visszaszereznünk tőle. Gyorsan befejeztük a pakolást, és indultunk! Tengervizes SPD-cipőinket becsatoltuk az alulról tengervízben félig megázott bringákba, és gyíííí, mentünk, ahogy csak bírunk!

Konkrétan a tengerben bringáztunk, úgy értve, hogy annak a hullámai nem hagytak száraz helyet a parton, nagyon sokszor a kerekeinket nyaldosták, de azok hála az égnek valahogy még így sem süllyedtek annyira el a homokba, hogy ne tudtunk volna tekerve haladni. A part kijáratánál azonban le kellett szállnunk, egy nagyot kellett löknünk a bringákon, hogy azok feljussanak a néhány méter hosszú, meredek, gyökeres szakaszon, aminek a túloldalán már az a szálló volt, aminek a kapuja előtt kezdődött a betonút. Igen ám, de ez a kapu zárva volt, csak egy embernyi ajtó volt rajta nyitva, de annak volt egy kb. 30cm magas pereme. Kértük hangosan, hogy nyissák, mert sietünk, de bénáztak, nem találták a megfelelő kulcsot, mi meg nem tudtunk várni, megfogtuk ketten a bringákat egyesével, és átemeltük őket.

Kint a betonon a riksások nagyot néztek, mert ilyet még nem láttak! “Hoda Hafesz!” barátaink, nekünk most rohannunk kell, menekülünk, mert ha elmegy ez a hajó, lehet, egy hétre itt ragadunk, és az nagyon nem lenne vicces, mert a vízumunk már így is lejárt több mint 10 napja!

Szóval éles volt a helyzet és ezt tudtuk, és éreztük is. Közben az eső is szemerkélt, de ez most nem igazán izgatott minket, csak azon feszültünk, hogy elérjük a hajót. Csak azt a pillanatot vártam, hogy végre beforduljunk a bazársoron, aminek a túl végén a stég mellett megpillantjuk a hajót… Ha még bent áll! Elszáguldottunk a fodrász mellett, a boltok mellett… Mennyi szép emlék, csupán néhány nap alatt! Az iskolát is elhagytuk, ami amúgy egyben ciklonház is. Ezt nagyon sajnáltam, bántott, hogy nem tudtunk emiatt a hülye vihar miatt Sukurnak segíteni. De talán majd még valahogy a szárazföldről el tudjuk intézni. Egy ezrest nem akartunk neki odaadni, mert attól tartottunk, megint „csak” rizst vesz belőle az anyja. Közeledett a bazár, már a „városban” voltunk, még egy jobbkanyar, aztán balra befordulunk a bazársorra, és…

Folytatása következik!

Bocs, ezt a „befejezést” nem tudtam kihagyni! :) A reklám után folytatjuk. Addig nem írom meg a folytatást, ameddig nem rendel mindenki naptárat, aki szeretne! Kiváló karácsonyi ajándéknak is, csak tessék, tessék, vegyék a falinaptárat! Október 31-én le kell adnunk a nyomdának a darabszámot, komolyan beszélek! Szóval, ha még nem rendeltetek, de szeretnétek, akkor most tegyétek meg! Köszönjük! Nagy-nagy köszönet azoknak is, akik már rendeltetek!

A Saint Martin szigetre 2012. szeptember elsején érkeztünk, és… – Hú, majdnem elszóltam magam! – …ez a bizonyos menekülés 4-én reggel történt.

Emlékeztek a Kaland, Játék, Kockázat nevű könyvekre? Az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha minden real-time menne, úgy értem valós időben meg tudnám írni az útinaplót, akár valami gondolatvezérelt billentyűzeten, rögvest online, Ti pedig ugyanígy tudnátok olvasni, és eldönthetnétek, vagy mondjuk szavazhatnátok… ha nem is arról, hogy elérjük-e a hajót, vagy sem, de mondjuk, hogy merre menjünk tovább. :) De legalább így utólag, ki vele, kinek mi tetszene jobban, ha elérjük a hajót, vagy sem!?

Edirnei lepény Dani módra

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Ali-hoz Edirnébe, aki nagyon jó fej volt velünk, késő estig beszélgettünk és egy csomó jó és megnyugtató dolgot mesélt Törökországról.
Ali nem csak jótanácsokkal látott el minket, hanem lakáskulccsal is. Másnap le kellett lépnie már kora reggel, szemináriuma volt, gyógyszerész orvostan hallgató, de ezt azt hiszem, már említettük. Szóval amíg Alinak a gyógyszerekről regéltek, mi az igazak álmát aludtuk egészen kora délutánig. Miután kidobott minket az ágy, körbenéztünk az élelmiszeres zsákunkban, és konstatáltuk, hogy Dani már 170km óta cipeli azt a bizonyos görögdinnyét… :) Ami étel volt nálunk és nem dinnye, abból összedobtunk egy jó kis ebédet. Dani összekeverte a fél kiló lisztünket (Temesvár óta cipeltük) vízzel és különböző füszerekkel, én pedig kisütöttem a lepényeket, miközben naplót írtam a konyhában. Gyorsan felelevenítettük Danival a palacsinta dobáló-fordító tudásomat, így nem kellett semmivel összekarcolnunk Ali teflonos serpenyőjét, hogy megforgassuk a lepényeket. Tölteléknek Dani bulgurt készített, ez gyakorlatilag török rizs(párolt tört búza), ezt fűszerezte meg mindenfélével és dobott bele egy citromot szeletekre vágva. A töltelék nagy részét ez tette ki, de volt még mellé zöldség és krémsajt is. Akkora adag kaját sikerült készítenünk, hogy még éjjel is ezt ette az egész lakás. Valaki kérdezte a lepény receptjét. Nos, elég egyszerű: víz, liszt, fűszerek. Az egészet palacsintatészta sűrűségűre kell keverni, majd hozzáadni a fűszereket ízlés szerint. Ez nálunk általában a következőket tartalmazza, mikor-hogy: bors, fokhagyma, meg amit szedtünk útközben: zsálya, citromfű, menta. De pl. medvehagymával is isteni, sőt, azzal egyenesen zseniális!

Egy török esküvő a lakótelepen

Délután bátorságot vettünk rá, és kimerészkedtünk a lakásból. Azt terveztük, hogy bebringázunk megnézni Edirne nevezetességeit, de már pár sarokkal odébb leragadtunk. A lakótelepen ugyanis észrevettünk egy esküvői szertartást a panelházak között. Ezzel még nem lett volna baj, csakhogy hamar észrevett a násznép is minket. Gyerekek ugráltak körül bennünket, majd a gyerekek között utat törtek felénk a felnőttek is, akik félrezavarták a gyerekeket, intettek nekünk, hogy tegyük le a bringát, és menjünk, álljunk be közéjük táncolni.
A következőképpen kell elképzelni egy ilyen esküvőt: Négy nagy panelház közötti téren üvölt a török zene, nagy körben táncolnak a törökök, amely tánc alatt nem tesznek mást, mint széttárt karokkal csettintgetnek és lépegetnek kicsit, de ezt szemmel láthatóan nagyon élvezik. Persze nem úsztuk ám meg ennyival, hogy beálltunk kicsit csettintgetni közéjük. Miután megvolt a tánc, intettek, hogy kövessük őket, ham-ham, kapunk enni. A vicc az, hogy nem viszik túlzásba ezek a törökök a helyszínválasztást, valószínű egyszerűen csak a legegyszerűbb, a lakóhelyükhöz legközelebbi helyszínt választották a ceremóniához. Az esküvő vacsora része nem egy étteremben volt, vagy akár egy felállított sátorban, hanem az egyik panelház pincéjében, a raktárhelyiség és a kazánház között. :) Ide vezettek le minket egy roskadozó félben lévő fapallón, műanyag asztaloknál foglalhattunk helyet, és kaptunk enni valamilyen fehér levest és egy krumplis pörkölt szerűséget eldobható tálca-tányérokon. Na és persze Ayrant. Mindezt egy csomó helyi török között, akik mind nagyon kedvesek és kíváncsiak voltak. Kívülről talán kicsit meredek lehet ezt olvasni, hogy kint hagytuk a bringákat, és lementünk egy tucat vadidegen törökkel egy panelház kazánházába, de valójában semmi para nem volt az egész szituban. Ezek az arcok mind ismerték egymást, örültek nekünk és megvendégeltek minket – és ha közben bárki is megpróbált volna a gazdájuk nélkül otthagyott bringákhoz nyúlni, arra valószínűleg egy száz fős násznép támadt volna rá, mint ahogy a gyerekekre is rászóltak azonnal a felnőttek, ha túl közel nyúlkáltak a bringákhoz – amiken ezúttal egyébként nem is volt semmilyen málha, hiszen csak a városba indultunk.
A meglepetés a meglepetésben az volt, hogy egyszer csak ott termett mellettünk a pincehelységben Ali. Jött hazafelé bringával az egyetemről, amikor meglátta a bringáinkat a násznép mellett, megkérdezte őket, hogy merre vannak a gazdái, és így került le mellénk. Ezek után még táncolnunk kellett egy kicsit, megkínáltak minket édességgel is, le kellett fényképezkednünk a fél násznéppel, majd nagy nehezen tovább tudtunk állni a násznép kíváncsi, szeretettel teli karjaiból. Eszméletlen aranyos és kedves népség volt, szerintem még egyikünk sem találkozott így ilyen formában ennyi kedves törökkel. Igazán örültek nekünk, de én már a végén kicsit zavarban voltam, hiszen néhányan jobban megcsodáltak minket, mint a friss házaspárt, ez pedig egyáltalán nem volt célunk, mi csak kíváncsiskodni kukkantottunk ide, de aztán ők még kíváncsibbak lettek irántunk, és egész szépen körbe lettünk ugrálva. Mindenesetre igen érdekes tapasztalat volt ez a török lakótelepi esküvő, azt meg kell hagyni.

Tea Edirne központjában

Alival most már így négyesben begurultunk a belvárosba, és ismét egy méregdrága helyre ültünk be, ahol Ali ismét megtalálta a legolcsóbb tételt a honlapon, mégpedig a cay-t, vagyis a teát, 3 líráért, vagyis 340 forintért. Minden más ital 1000 forint felett volt, ettől először kicsit megijedtünk, de aztán ismét nem kellett csalódnunk a kedvenc Alinkban. Jót dumáltunk a tea mellett, majd hazatekertünk a lámpafényes városon át. Hazafelé találkoztunk néhány bringással, akiket Ali mind ismert. Kíváncsiak voltak a furcsa fekvőbringákra, így egészen

Ali otthonáig kísértek minket, ahol aztán ki is próbálhatták a gépeinket a ház melletti parkolóban.
Ezek után éjjel persze még folytatódott a nagy beszélgetés Ali lakásán. Nem tudom pontosan leírni mi az, de azt hiszem, ilyenkor történik az a csoda, amiről igazán szól a Couchsurfing. Emberek találkoznak, beszélgetnek, eszmét cserélnek, új gondolatokat ébresztenek a másikban, vagy épp rátalálnak egy-egy közös gondolatra. Mindeközben egyikőjük otthon van, amíg a másik vendégségben nála, úgy, hogy előtte sosem találkoztatok személyesen, de mindkettőtökben (vagy esetünkben mind a négyünkben), ott van a Couchsurfing szelleme – és ez már eleve egy jó táptalajt ad ahhoz, hogy jól érezzétek magatokat, és ez a csoda megtörténjen. A Couchsurfing egy nagyszerű dolog és ezt jó újra és újra megtapasztalni.
A csodára maradtunk hárman, miután Ali elment aludni – neki másnap ismét órái voltak -, mi megnéztünk egy filmet, Dani ajánlására a „The Way Back Home”-ot – Ajánljuk megtekintésre, élvezetes volt.

Tamás sms-e Edirnéről – Köszönjük a Rudas fürdőt Sinan! :)

Miután Ali tovább marasztalt minket, és még nem sikerült megnéznünk Edirnét igazán közelebbről, maradtunk még egy napot. Idegenvezetést még sms-ben is kaptunk, méghozzá nem is akármilyet, nagy köszönet érte Huber Tamásnak. Muszáj megmutatnom, milyen hosszú és részletes leírást küldött át nekünk:

„Látom megérkeztetek Edirnébe! Tudom, hogy Törökország nagy és ez még csak a bejárat, de már most rögtön van itt egy extra! Edirne 1362-től 91 éven át a fiatal oszmán birodalom fővárosa is volt, a magyar történelemből Drinápoly néven is ismert. Sokak szerint itt van a világ egyik legszebb dzsámija, melyet a legnagyobb török építész (szobra egyébként a dzsámi előtti téren áll, 98 évet élt), Mimar Koca Sinan (Mimár Kodzsa Szinán) épített 6 év alatt (1569-ben, 80 évesen kezdte az építkezést). Ő maga is ezt tekintette főművének, holott nevéhez fűzödik ezen kívül további 72 dzsámi, 51 mecset, 50 főiskola, 31 fürdő, 27 palota, 18 türbe, 18 karavánszeráj, 17 szegényház, 7 könyvtár, 7 híd, 6 kórház, stb. (Budapesten pl. a Rudas fürdőt építette ő). 4, egyenként 70 méter magas háromerkélyes minaret áll az épület négy sarkán, főkupolája 43 méter magasan kezdődik, 31 m átmérőjű (nagyobb, mint az isztambuli Hagia Sophia-é) Tamás”

Hát mit mondhat erre az ember? :) Köszönjük! Miután megkaptuk ezt az sms-t, természetesen nem hagyhattuk ki ezt a dzsámit.
De ne guruljunk ennyire előre. Amíg Ali az egyemen volt, mi jóformán csak aludtunk, illetve kimentünk a közeli BIM-be vásárolni. A BIM-et Ali ajánlotta nekünk, mondván ez a legolcsóbb élelmiszeráruház Törökországban. Megnéztük, és tényleg olcsó, és nem is rossz: kb. olyan mint nálunk a Penny: a nagy áruházakhoz képest kevés féle, de még épp elegendő fajta termék, dobozokban igénytelenül kipakolva, rettentően kedvező áron. Ennek persze mi mind nagyon örültünk, főleg hogy számunkra még így is javarészt teljesen új termékek sorakoztak a polcokon. :)

Körülmetélési buli a parkban

Mire hazaértünk a vásárlásból, Ali is épp hazaért, és örömmel kísért el minket egy városnéző körútra. Alival először az ő lakóhelyéhez közeli parkot látogattuk meg, ahol láttunk néhány érdekes dolgot, amelyek azt hiszem, szót érdemelnek. Amit először észrevettünk, az egy szabadtéri edző… Majdnem edzőtermet írtam, de az képzavar lett volna. Szóval minden olyan gép ott volt egy kis játszótér szerű parkban, amivel erősítő gyakorlatokat lehet végezni. Vicces volt őket kipróbálni. Aztán az egész hely maga is szép volt, egy hosszúkás dombtetőn egy takaros kis park, futópályával, játszótérrel, és egy hatalmas, vízesésekkel, hidakkal telepakolt tó, tele kacsákkal, hattyúkkal. Az volt az érzésem, hogy az egész parkot egy okos ingatlanvállalkozó építette, hogy a közeli lakásokat – merthogy körben végig panelházak sorakoztak minden irányban – drágábban tudja eladni. Persze az is lehet, hogy a városi vezetés volt jófej, és kötelezte a vállalkozót egy park építtetésére, vagy építette fel saját maga ezt a tényleg takaros kis parkot erre a dombtetőre.
A harmadik és számunkra legviccesebb dolog az egy ceremónia volt. Dudáló, feldíszített autókkal megérkezett egy kisebb népség a parkba, ketten zenét csaptak egy fúvós hangszerrel és egy dobbal, az emberek táncolni kezdtek, középen pedig egy arany-fehér díszes ruhába öltöztetett 7-8 éves forma kisfiú táncolt, feltűnően nem túl lelkesen. Na most senki ne olvasson tovább 1 percig, és próbálja meg kitalálni, miről volt szó! :) Leírjuk: ez gyakorlatilag egy körülmetélési szertartás volt. Merthogy ez az iszlám vallású törököknél is szokás, mégpedig ezzel a ceremóniával kezdik, aztán mennek a kórházba, ahol egy orvos közreműködésével megtörténik a műtét… A körülmetélést Ali orvosilag megmagyarázta és ezt meg is tudtam érteni, de azt viszont nem, hogy ezt miért kell ennyi idősen csinálni, és ekkora felhajtással. Így egy élmény marad persze, de kétlem, hogy a gyereknek pozitív ez az élmény… Na mindegy, ennyit erről, igazából érdekes volt ilyet is látni és hallani róla.

A parktól egy busszal mentünk be a városba, ahol Zita nagy-nagy örömére végigsétáltunk a bazáron, majd egy-két régi utcán, aztán pedig megnéztünk két dzsámit, köztük másodikként a Tamás által is említett Selimiye dzsámit. Valóban monumentális és gyönyörű, mind kívülről, mind belülről.

Az iszlám, ahogy én látom – és más kultúrák bolondságai…

Pár szó az iszlámról az én ék egyszerű, parasztos, kocka és mint külső szemlélő szemszögemből. Minden nap öt alkalommal imádkoznak, ezek az időpontok az év minden napján máskor vannak, de évenként ismétlődnek, és a csillagok állásából számolják ki őket. Amikor eljön ez az időpont – naponta ötször – akkor feljajjdul a Müezzin hangja a dzsámik tornyainak hangszóróiból. Na ez nagyon durva, főleg amikor legelőször hallja az ember. Ali elmondása szerint csak valami olyesmit mond, hogy „God is great”, vagyis Isten nagy, de ahogy mondja, na az nagyon komoly. A mi, ehhez nem szokott füleinknek elsőre nagyon-nagyon furcsa, érthetetlen hangos és zavaró hangon szól ez az imára hívő ének. Ima előtt a hívők a dzsámi előtti kutaknál lábat, kezet és arcot mosnak, majd a cipőjüket levetve (amit nekünk, turistáknak is minden alkalommal meg kell tenni, mielőtt belépünk egy dzsámiba) bemennek a templomba, amiben nincsenek padsorok, ahogy mi azt megszoktuk, hanem csak egy hatalmas, puha szőnyeg, ami mindent beterít. Ezen mindenkinek egy azonos méretű minta van felfestve, oda le tud térdepelni, és Mekka felé tud hajolgatni, miközben a pap (vagy annak az iszlám megfelelője), a híveknek háttal, szintén Mekka felé nézve, vezeti az egész eseményt, szónokol, énekel, vagy nem tudom, mit csinál, mert ezt már nem vártuk meg. Viszont amikor a Selimiye dzsámi szőnyegén üldögélve beszélgettünk, felmerült bennünk Danival, hogy kéne írni egy Müezzin-alkalmazást mobil eszközökre, ami mindig az adott időpontban napi 5 alkalommal megszólalna ezen a (nekünk) borzasztó hangon, aztán esetleg megmutatná az éppen aktuális imát, sőt, ha az eszköz rendelkezik iránytűvel és GPS-el, akkor Mekka, vagyis a hajlongás irányát is. :) A baj csak az, hogy ez valószínű már másoknak is eszébe jutott, és mások ebből már szépen meggazdagodtak. Na de sebaj, mit számít ez, nekünk marad a napi 5 eurós buli, a low budget – high fun kerékpártúránk! :)
Ami még nagyon érdekes, hogy a nőt, gyakorlatilag, mint tulajdon – ékszert kezelik, ezért van eltakarva az iszlám nők arca és mindene. Így nem kerülhet közel, nem csábíthatja el, nem is láthatja őket más férfi, csak a férjük, hisz az ő tulajdonuk, és csak az övék. Na jó, ez lehet kicsit meredek, de Dani így magyarázta ki, és bizonyára van benne valami igazság… A házasságnál az új lakást a srác családja adja, és csak a bebútorozásba szállnak be a női oldalról, így valami tényleg van ebben a „megveszem a nőt” dologban, de azért ez így nekem még mindig furcsa.
Sose láttunk fiúkat és lányokat egy bandába verődve mászkálni, mindig külön gruppokat alkottak a gyerekek. A kocsmákban csak férfiak teáznak (igen, csak teáznak, senki nem iszik, de a teát azt nagyon nyomják, egyiket a másik után), a nő dolga otthon van, mos, főz, takarít, gyereket nevel… Vagy nem is tudjuk, mit csinál, a nőket nem nagyon látni, a templomban is külön helyük van, ahol külön imádkozhatnak a férfiaktól.
Szóval furcsa dolog ez az iszlám, legalábbis a mi szemszögünkből biztosan az. Bár abban is biztos vagyok, hogy másoknak meg a mi szokásaink nagyon furcsák. Pl. miért költjük el minden év végén akár több havi fizetésünket, hogy a szeretteinknek minél több és minél drágább termékeket vásároljunk, amiket aztán pár év múlva kidobálunk, mert elavultak, tönkrementek és különben is a szomszédnak már jobb/szebb/nagyobb/több van, ezért nekünk is újat kell venni. :) Micsoda hülyeség ez kérem? Ezért gályázom én kérem egész évben? Vagy azért, hogy aztán vegyek egy autót, amivel aztán 30 perccel előbb érek munkába, ami alatt megkereshetem az autóba való benzin és adók árát… és ha mázlim van, még marad év végén a plazmatévére is. Ja nem, nem, az már kiment a divatból, ki kell dobni, LCD a menő… Na, de hagyjuk ezt, elkanyarodtam már nagyon.

A következő részből megtudhatjátok, milyen volt az utunk Edirne-től Isztambulig. 4 nap tele kalanddal az úton, öröm rájuk visszaemlékezni.