Laoszba simán begurultunk, a thai oldalon egy pillanat volt a túljutás, aztán átgurultunk a Lao-Thai barátság hídon a Mekong folyó felett és megérkeztünk a laoszi határállomáshoz. Itt már egy kicsit feltartottak minket, ki kellett tölteni egy-egy papírt (már megint Beeline reklám volt rajta, mint Tádzsikisztánban) és be kellett csengetnünk 31-31 dollárt fejenként. 30 dolcsi a 30 napos vízum, minden napra egy dollár, plusz még a hídhasználati díj – szép kis barátság mondhatom… :) – egy dollár. A főútra kigurulva konstatáltuk, hogy az sokkal porosabb, mint a Mekongtól délre a thai-oknál, ráadásul itt a jobb oldalon vezetnek. Ilyen Kína óta nem volt, elszoktunk már ettől, na és a tükrök a sisakjainkon, azok is a jobb oldalon voltak az elmúlt közel egy évben, ezért aztán lehúzódtunk hamar és átragasztottuk őket a bal oldalra, hogy bármikor egy gyors oldalra pillantással lássuk rajtuk keresztül, hogy ki és mi közelít felénk hátulról.

A fixik, a Beeline, és hála Hassan-nak újra egy kis Pakisztáááán :)

Vientiane-ig, a fővárosig, amely 24km-re van a határátkelőtől, csak egyszer álltunk meg, hogy felhívjuk a leendő vendéglátónkat és barátunkat, Hassan-t, aki egy Couchsurfing-en keresztül talált pakisztáni srác. Elsőre nem tudtuk hívni a még Bangkokban ajándékba kapott laoszi SIM-kártyáról, aztán másodikra és harmadikra sem, mert mindig azt mondta vissza az unott hangú néni a telefonban, hogy érvénytelen szám. Végül egy kis segítséggel, az útikönyvben leírt telefonszámkód-rendszerből visszafejtve rájöttünk a titokra, és negyedjére felhívtuk Hassant, akivel könnyen és gyorsan megbeszéltünk egy találkozót egy kórház előtt, amit meg is találtam a gépészen. Mindezt egyébként egy családi ház lebetonozott udvarában folytattuk le, ahonnan egyáltalán nem néztek ki minket, sőt kaptunk hűtött ivóvizet frissítőnek. Laosz megkapta tőlünk az első jó pontot. :) A fővárosba való bejutás is könnyen ment, nem várt ránk sehol őrült forgalom, csak néha pislogott rá a furcsa bringákra egy-két motoros, ahogy én is a mellettünk haladó fixis (fix hajtású bicikli, egysebességes, ha hátrafelé tekered, hátrafelé gurul) srácokra. Szép bringáik voltak, de rögtön feltűnt, hogy ezt nem ők pimpelték fel így, ezek nem azok az otthonról ismerős, saját építésű, egyszerű, minimalista fixik, hanem boltban vásárolt, kész darabok, színesre-szagosra festve. Ettől persze csak még furcsább volt az egész, megérkeztünk egy az előzőnél jóval fejletlenebb országba, távol Európától és bármitől, amihez a fixit köthetném… és akkor mit látunk? Fixiket, nem is egyet, ezeken nyomulnak itt a srácok! Mindig van min meglepődni! :)

Amíg Hassanra vártunk a kórház előtt, én egy árussal barátkoztam, a helyi számokat próbáltam megtudni tőle, de nem ment könnyen. Amikor végre rájött, hogy mit akarok, nagy nevetések következtek. Aztán befutott Hassan egy Beeline-os robogón (!?), elnézést kért, hogy késett, és intett, hogy kövessük. Egy sarokra lakott a találkahelytől, egy tágas udvarral bíró társasházban. A kaput őrizték, ezért a bringákat lent hagytuk sok másik, boldogtalanabb életet megélt, vastag porral fedett társuk mellett a fedett parkolóban. Fent Hassan-nál, ahogy ez egy jóféle Couchsurfing-es első találkozásnál lenni szokott, nagy beszélgetésbe kezdtünk. Mi is meséltünk, és persze ő is, és mivel Ti a mi történetünket ismeritek, itt most inkább Hassanról mesélnék. Először is megkönnyebbülés volt vele beszélgetni, mert remekül beszél angolul és a pakisztáni akcentust sokkal könnyebb volt nekünk megérteni, mint az előző kettőt (thai, burmai) – és nem csak azért, mert anno 63 napot gyakoroltuk. :) Másrészt volt is miről beszélgetnünk bőven: Hassan egy fiatal srác, korunkbeli, de ahhoz képest nagyon komoly pozícióban van, amit szemmel láthatóan ő maga is komolyan vesz és végez. Ő a Beeline laoszi irodájának marketing menedzsere, vagy ha úgy tetszik, marketing igazgatója. A Beeline egy nemzetközi telekom cég, akik sok országban jelen vannak (néhol más néven), és ha jól emlékszem, egy orosz tulajdonú cég. Hassan itt kapott munkát az egyetem után, és rögtön ki is küldték ide Laoszba 2012 elején, és azóta itt nyomja. Először nem élvezte, mert a HR-esük képtelen volt értelmes „emberi erőforrást” a cégbe vonni, de mostanra már nagyjából rendeződni látszanak a dolgok, mert a régi HR belátta, hogy itt képtelen jól végezni a dolgát és jött helyette másik, akit már normálisabb munkaerő követett, így Hassan-nak most már végre nem mindent magának kell csinálnia. Az első HR-es történetét egyébként nem is csodálom, mindjárt elárulom miért. Figyelem, sztereotípiák következnek! :) A laoszi ember egy nagyon laza fajta. Nem arról van szó, hogy nem szeret dolgozni, vagy nem akar, hanem egyszerűen nem érdekli a munka vagy a karrier. Nincsenek ilyen hiú céljai, mint nekünk, nyugati embereknek! :D Csak egy sört akar. Bemegy délelőtt 10-re dolgozni, és ha úgy tartja kedve, délután 2-kor lelép. Ezt nem csak Hassan-tól hallottuk így, hanem azóta másoktól is. Ha kérsz tőle valamit, egyszerűen nem csinálja meg a határidőre. Ez egy általános mentalitás, de ez még nem minden, a másik nehézség az, hogy nehéz olyan embert találni, aki jó képzést kapott és érti a dörgést, emellett még angolul jól beszél és ír. Na, hát ezért telt eddig Hassan-nak minden napja a héten 12-16 óra melóval, de hála az égnek, az új HR-es talált mellé végre néhány épkézláb embert, így épp az érkezésünk előtt végre kicsit normalizálódott a helyzet és ez nem csak neki, hanem nekünk is nagy szerencse, hiszen így lát ki végre Hassan a fejéből a munkahelyi teendőin túl is és ezért tudtunk találkozni és nála lakni néhány napot.

A történetét már egy indiai étteremben fejeztük be, ahová Hassan meghívott minket vacsorázni. Húú, de oda voltunk a Lassi-tól meg a Dhal-tól, Hassan ezzel visszarántott minket egy kicsit az Indiai-szubkontinensre, de persze csak úgy, hogy annak csak a jó oldalát lássuk, halljuk és ízleljük. Elképesztő, hogy az ízeknek milyen erős hatása tud lenni a memóriánkra, tényleg szinte újra Pakisztánban voltunk. Vacsi után megmutattuk Hassan-nak a pakisztáni tévészerepléseinket a youtube-on, tetszett neki nagyon. :)

Vientiane-ben a Mekong folyó mellett egész hosszan egy park húzódik, itt rendeznek talán minden este „night market”-et, egy nagy kirakodó vásárt, ami állítólag egész Laoszban minden nagyobb helyen ugyan olyan: szuvenír-szuvenír hátán. Igen, elég sok a turista, és mivel Laosz francia gyarmat volt, van bagettjük meg egy csomó minden más is, ami eddig nem volt, pl. a már említett jobb oldali közlekedés. :) Ebből a csomó minden másból mi sokat ezeken felül nem érzékeltünk, mert bár állítólag a konyha itt az egyik legjobb egész DK-Ázsiában, nekünk ahhoz nem volt pénztárcánk, ellenben a helyi, olcsó ételek azok bejöttek.

Visszatérve kicsit a parkra, egyik este kimentem kicsit futni, amikor újra láttam a fixis srácokat a korzón, ha minden igaz, pont ugyanazokat, akiket az érkezésünk napján kielőztem. Most jöttem csak rá, hogy igazából ezek a fixik itt amolyan ugra-bugra biciklik, ügyeskedésre vannak elsősorban kitalálva és nem közlekedésre.

Aztán ott volt még a folyó is, meg egy szép park, ahol együtt is sétáltunk később, meg egy nagy szobor, ami éppen azt mutatta, hogy „nézzétek, milyen alacsony a vízállás”. Ide a park mellé egyébként egy hatalmas nagy üzleti parkot álmodtak meg, de egyelőre ebből csak promóciós anyagot láttunk. Ja, és a legjobb, a park tele van apró kőpadokkal, amelyeknek mindegyikén a „Beeline” felirat és a logó figyel! :) Ezt meg is kérdeztem Hassan-tól, elmondta, hogy ez egyike volt a főnöke sikeres ötleteinek. Azt is elmesélte Hassan hogy egyszer rendeztek egy nagyszabású Beeline koncertet, idén a legnagyobbat az egész országban, de az végül nem sült el túl jól, mert a jegyeket hamisítani kezdték, és így végül ők veszteségesen jöttek ki a történetből. Ázsia… :)

Mind össze vagyunk kötve

Első este, ahogy sétáltunk vissza Hassan otthonába, az egyik sarkon valami furcsát láttunk, hát odamentünk és megnéztük. Buddhisták imádkoztak, nagy csoportban, végig az egész utcát elfoglalva ameddig a szem ellát. Amikor azt is észrevettük, hogy mindegyikük előtt van egy gyertya és össze vannak kötve több, felettük kifeszített fehér fonallal, nekem szinte földbegyökeredzett a lábam. Ez fantasztikus! Én ugyan nem vagyok vallásos, de ez nekem is nagyon tetszett, hogy ők úgy imádkoznak, hogy közben össze vannak kötve, és ennek a közös imádkozásnak, vagy meditációnak (hisz náluk ez a kettő, ha jól tudom valamennyire együtt jár) szóval ezt a „mind össze vagyunk kötve és mindenki mindenkivel, minden mindennel összeköttetésben van” dolgot így is kifejezték, hogy tényleg, fizikálisan is összekötötték egymást. Eszünkbe jutott egy híres jelenet az Avatar című filmből, amikor Navi-k összekapcsolva magukat a bolygóval (vagy a lelkek fájával? – majd egyszer megnézzük újra azt a filmet!) és egymással valami nagyon hasonló dolgot műveltek. Na mindegy, úgyse tudom leírni, de félelmetes volt ott állni és nézni ezeket az embereket, mind összekapcsolva imádkozni. Lám, ilyen van a valóságban is, itt a Föld nevű bolygón. Persze a Pandora és a Navik is itt vannak, itt találta ki nekünk őket James Cameron, nem véletlenül.

Brant és Lauren, a vízmérnökök – The Coconut Revolution

Egyetlen egy kötelezettségünk volt Vientiane-ban, ez pedig a vietnami vízum beszerzése. Ehhez egy napot várnunk kellett és fejenként 100 dollárt legombolni. Azért ennyit, mert a három hónapos többszöri belépésre feljogosító vízum nekünk magyaroknak ennyibe fáj.

Amikor végeztünk a kitöltött form leadásával és indultunk volna, egy srác gurult be a nagykövetség udvarára egy szép nagy túrabiciklin. Egyből nagy beszélgetésbe kezdtünk és aztán még együtt is tekertünk tovább vissza a belvárosba. Telefonszámot cseréltünk és megbeszéltük, hogy este még összefutunk egy beszélgetős sörözésre/vacsorára. Brant és Lauren vízmérnökök, és a kerékpártúrájukon magukkal cipelnek egy Brant által kifejlesztett kompakt kis víztisztaság mérő megoldást, amit sokszor használnak is, mivel ez az útjuk nem csak egy kerékpártúra hanem egyben egy tanulmányút is. Brant este egy sör mellett elmesélte, hogy nemrég voltak Thaiföldön Chiang Mai mellett egy permakultúrás farmon, ahol végigcsináltak egy kéthetes tanfolyamot. Ettől persze én majd meg vesztem, és csak azért nem evett meg együltő helyemben a sárga irigység, mert tudtam, hogy majd eljön a mi időnk is és a mi permakultúrás farmunk, de az máskor és máshol lesz, egy a magyarországihoz inkább hasonló éghajlaton. Mert ugye az utazásunkban csak egy dolog biztos, az, hogy egyszer hazatérünk, és ha mi most itt elmennénk egy trópusi éghajlaton működő permakultúrás farmra, akkor az ott felszedett tudást nem tudnánk oly mértékben alkalmazni odahaza mint mondjuk egy ausztráliait. Persze biztos ott is más az éghajlat, de talán közelebb van a kárpát-medenceihez, mint az észak-thaiföldi. :)

Lauren és Brant meséltek még sok mást is, sőt a végén még filmeket is cseréltünk és megkaptuk tőlük a „The Coconut Revolution”-t, egy dokumentumfilmet amelyről nagy lelkesedéssel meséltek. Van egy sziget, Bougainville, valahol az indonéz világtól keletre, amit anno egy nagyvállalat kinézett magának, hogy majd jól széttúrják és kibányásszák ott az értékes nyersanyagokat. Ez részben sikerült is nekik, de miután ebből elege lett a 160 ezer helyinek (mert ők sok jót nem kaptak a buliból – ahogy ez mindig lenni szokott), elkergették a bányászokat és hiába jöttek vissza azok az ausztrál hadsereggel és hiába vonták blokád alá az egész szigetet, a lakosok kitartottak az igazuk mellett és megvédték a szigetüket a további pusztításoktól, és ami a legszebb az egészben, hogy közben önfenntartókká váltak. Mivel ugye a bányászvállalat és az érdekből mögéjük állt csoportok elvágták őket a külvilágtól, ezért rákényszerültek az önellátásra. Régi teherautók generátorából és hulladékokból több vizierőművet építettek és megtanultak kókuszolajból(!) üzemanyagot készíteni. A film nem hosszú, 52 perc, érdemes megnézni, nagyon érdekes!

Egy szó mint száz, nagyon jó volt Lauren-el és Brant-el találkozni, nagyszerű emberek és nagyban tovább inspiráltuk egymást abban, amiben hiszünk és amit elkezdtünk csinálni. Ilyen emberekkel az ilyen találkozások mindig nagyszerűek.

A látnivalók Vientiane-ban: Pha That Luang, Haw Pha Kaeo, Wat Si Saket és a Patuxai

…és ha most visszaemlékezünk Vientiane-re, bizony leginkább három „dolog”, vagyis három ember jut eszünkbe: Hassan, Brant és Lauren. Ők tették igazán feledhetetlenné az ottlétünket, de persze azért jó nyugati turistához illően nem hanyagoltuk el az útikönyvünk utasításait sem: „Ha ezt nem láttam Vientiane-ban, akkor nem láttad a várost!” – Úgy pedig nem mehetünk innen tovább, hogy nem láttuk a várost, nem igaz? :D Na nem kell megijedni, gyorsan letudtuk a kötelező köröket, és utolsó délután, miután a nagykövetségen felmartuk a vietnami vízumot, megtettük a tiszteletkört.

Az első állomás a Pha That Luang volt, egy szép nagy arany sztupa egy belső udvarban. Ez a laosziak legnagyobb szuverén és buddhista szimbóluma, állítólag maga Ashoka misszionáriusai jöttek el idáig Indiából, hogy itt emeljenek egy ilyen szentélyt, amibe Buddha szegycsontját is beleépítették. Ez a sztupa egyébként egy nagy nemzeti szimbólum is, még az egyik laoszi bankjegyen is ez a Pha That Luang látható. Ez egy rövidített név amúgy, a teljes neve hosszabb: Pha Chedi Lokajumalani és azt jelenti, hogy World-precious („a világon egyedülállóan értékes”) Sacred-Stupa („Szent-Sztupa”). Tényleg szép volt, jól körbe is jártuk és nagy szerencsénkre még közben a nap is kisütött egy kicsit és az a sok arany csak úgy fénylett-fénylett, hogy majd bele vakultunk. Még egy esküvői fotózást is elkaptunk a végén, ez is nagyon érdekes volt, főleg, hogy megengedték – sőt örültek neki -, hogy mi is fotózzunk.

Az ezt követő „kihagyhatatlan látványosság” a Haw Pha Kaeo volt, egy szép kis templom a kórház mellett, gyönyörű kerttel és belül múzeummal. Itt is tartották azt a bizonyos Emerald Buddhát, de aztán jöttek a „Siamese”-ek és „ellopták”, azóta Bangkokban van, ahol láttuk is kb. 10 nappal ezelőtt. Te jó ég, mennyi minden történt azóta… :)

Az utolsó látnivaló, amit még épp elértünk a 4 órás zárás előtt a Wat Si Saket volt, egy szép kis buddhista templom az előző hellyel sréhen átellenesen. Itt már csak végigrohanni bírtunk, ezért akkor észre sem vettük, csak az útikönyvből olvastam most utólag, hogy ez „bangkoki” stílusban épült. Aha, tényleg, teljesen hasonlít az MBK nevű óriásplázára, már majdnem úgy éreztem, mintha ott lennénk, csak a „skytrain” magasvasút hiányzott volna hozzá a szomszédos utcából. :)

Vientiane össze sem hasonlítható egyébként Bangkokkal, sokkal kisebb, csendesebb, még a thaiföldi vidéki városoknál is. Amíg ott voltunk, végig bringával vagy gyalog jártunk mindenhová és ez teljesen rendben volt, az utcákon alig volt forgalom.

Ja, a Patuxai-t majdnem kihagytam, ez egy diadalív, mert itt nem álltunk meg, csak vagy négyszer elbringáztunk mellette. Ez is a város egyik nagy jelképe, ez nem egy egyszerű diadalív mert négy oldalról van kapu rajta, és ami a legjobb, a története: 1960-ban építették az amerikaiak által, egy repülőtér építéséhez kapott cementet használva. Ez nekem különösen tetszik! :) Bárcsak minden az amerikaiaktól kapott dolgot, minden téglát és minden gramm cementet ilyen célokra használtak volna el! De erről majd később mesélek bővebben, mikor aktuális lesz.

Ez egyébként nem az összes „must see” volt a városban, de mivel sosem vezettünk check listát és nem is fogunk, az most sem zavart minket, hogy nem láttunk mindent. Ilyesmire törekedni eleve marhaság, mert akármennyi időt akárhol eltölthet az ember, utána is maradnak érdekes felfedezni való dolgok, pláne, hogy az idővel a világ és benne mi is folyamatosan változunk. Ez a négy nap pont jó volt, szép perceket töltöttünk a barátainkkal és átéreztük a város “feeling”-jét.

A Buddha park (Xieng Khuan)

Most azonban még motorozzunk el a Buddha parkba, mert ez még egy érdekes hely volt, ahol jártunk. Hassan vitt ide el minket a kis robogóján, mert itt még ő sem járt, csak sokat hallott róla. Ez a hely kb. 30km-re DK-re van a várostól a Mekong mellett és nem foglal nagyobb területet, mint egy nagyobb telek, mégis nagyon érdekes volt, a helyi nevén Xieng Khuan-nak hívott szoborpark. Ezen a kis területen rengeteg hindu és buddhista szobor található, ezek mindegyike egyetlen megszállott ember műve: Luang Pu Bunleua Sulilat 1958-ban építette a parkot. A jógi-pap-sámán itt gyúrta egybe a hindu és buddhista filozófiát, mitológiát és ikonográfiát ezekbe a néha már-már bizarrnak tűnő betonszobrokba.

Rögtön a bejáratnál egy hatalmas tök alakú épület köszönt ránk egy óriási, magas faszerű valamivel a tetején. Jó alaposan körbejártuk a kis szoborparkot és felmásztunk a túloldalt lévő mini-sztupára is:

Ennek olyan lépcsője volt, hogy azt meredekségben bármelyik bagani templom megirigyelhette volna. Miután megevett minket egy-egy fotó erejére egy kőkrokodil, kitaláltuk, hogy olyan szögből fényképezzük le a szobrokat együtt, mintha azok éppen puszilkodnának. Nem tudjuk, hogy ezért megharagszanak-e ránk a hindu és buddhista istenek, de lévén Hassan muszlim, Zita keresztény, én meg egyik se, ők meg kőszobrok egy „nem szent” helyen, nem zavartattuk magunkat. A végén a tökbe is belemásztunk és végigjártuk a három szintet: alul a poklot, aztán a földi világot, végül a mennyországot. Sőt, a végén még a mennyország felé, a tetőre is kimásztunk! :)

Itt Zita és Hassan egy nagyon jót filozófáltak mindenféle érdekes kérdésről, miközben Hassan kijelentette, hogy ha Zita nyitott szívvel tanulmányozná az iszlám iratokat és a Koránt, nagyon jó muszlim válhatna belőle. :) Ezt bóknak vettük, de Zita még azóta sem cserélte le a kis utazó-bibliáját! :) Hassan egyébként nagyon jó vendéglátónk volt, intelligens, illedelmes, remek beszélgető partner. Nagyon megmaradt mindkettőnkben Zitával, ahogy esténként ő az ágyán, mi a matracainkon már vagy ötször jóéjszakát kívántunk egymásnak, de aztán újra és újra belekezdtünk valamilyen új témába. Ja, merthogy Hassan lakása egy „studio apartman”, vagyis egy nagy helyiségből (konyha-nappali-háló) és egy fürdőszobából álló kb. 40 négyzetméteres lakás. Ezzel együtt remekül elvoltunk, tudtuk is hogy ez lesz, mert Hassan ezt már előre megírta. Egy jó pakisztáni (amilyen Hassan) vendégszeretetével csak egyetlen egy bökkenő lehet, ha az túlontúl túláradó. Hassan nem esett ebbe a hibába, nem volt egy picit se terhünkre a kíváncsisága vagy az adni akarása. Hassannak egyébként mi voltunk a második vendégei Couchsurfing-el, és állítólag meg se nézte a profilunkat, amikor a telefonján olvasta a kérelmünket, mert az annyira korrekt volt (vagy annyira tetszett neki, hogy voltunk Pakisztánban, és erről még a CS Requestben is áradoztam), hogy az alapján már tudta, hogy mi hárman rendben leszünk néhány napig együtt. (Ha kibírtunk 63 napot Pakisztánban úgy, hogy nagy élményekkel, boldogan álltunk onnan tovább, akkor 4 napot is túlélünk őnála.) És igaza lett, mert tényleg nagyon jól éreztük magunkat nála, ő is felkerült arra az egyre-egyre hosszabb listára, amin azok szerepelnek, akiket nagyon szívesen látnánk egyszer viszont vendégül Budapesten. És neki erre jó esélyei is vannak, hiszen egy nagyszerű munkája van és egy szép karrier előtt áll, de emellett úgy tűnt, ő nem az a fajta, aki hagyja magát hosszútávon beszippantani az „egyre-gyorsabban, egyre-többet, egyre-nagyobbat” végtelen mókuskerekébe.

Hazafelé a parkból még volt szerencsénk szemtanúi lenni egy gyönyörű naplementének a Mekong és a Lao-Thai barátság híd mögött. Köszönjük Hassan a vendégszereteted, igazán jól éreztük magunkat Nálad, és örömmel látnánk vendégül egyszer Budapesten, csak kérünk, légy türelemmel, még egy-két évig! :)

Vientiane-ban 2012. november 16-án este érkeztünk meg, a városban 15,6 kilométert gurultunk fel s alá, majd 21-én gurultunk onnan tovább. De az már csak a következő bejegyzés meséje lesz! :)

Ha nem volt elég a képekből, itt megtekinthető egy 104 db-os galéria a vientiane-i napokról.

Stoppolás Bukhara-ból

Bukhara-t csak kora délután sikerült elhagyni, olyan sokáig aludtunk, illetve szedelődzködtünk. Kifelé menet a városból felfedeztük, hogy Bukhara nem csak az óvárosból áll, hanem vannak „modern”, új részei is, ahol a széles utakat nagy irodaházak és egyéb, emeletes épületek szegélyezik. És ezeken a helyeken még a szamsza is sokkal olcsóbb, mint bárhol másutt.

A várost észak felé hagytuk el, de csak a pereméig tekertünk, ahol elkezdtünk stoppolni. Mint már írtam, azért nem bringáztunk, hogy mielőbb átjussunk a Bukhara-tól 270km-re lévő Szamarkandba, ahol egy másik fogorvos véleményét is kikérve megcsináltassuk a rossz fogam – és persze megnézzük a várost.

Sok teherautó megállt nekünk, de vagy nagy billenős dömperek voltak, amire lehetetlenség volt felpakolni a bringákat úgy, hogy ne sérüljenek, vagy csak a szomszéd faluba mentek, vagy röhejesen sok pénzt kértek azért, hogy elvigyenek minket Szamarkandba. Az mindenesetre biztató volt, hogy sokan megálltak nekünk, ezért nem csüggedtünk még akkor sem, amikor már több, mint egy órája csak ott álltunk a napon az út szélén. Persze végül nyertünk, jött egy fickó egy kisteherautóval, amibe éppen befértek a bringák. Ezt persze már csak azután tudtuk meg, hogy megbeszéltük vele a fuvart a kb. félúton lévő városig, amiért ő még pénzt sem kért, erre akárhányszor rákérdeztünk, mindig csak legyintett és nevetett. Pár kilométerrel később megtudtuk, miért. Csak pár faluval vitt minket odébb, néhány kilométert, ugyanis ő itt lakik és csak idáig jött, tehát valamit félreértettünk, amikor a térképet mutogattuk neki. Persze mérgesek azért nem voltunk, emberünk jót akart nekünk, szépen megköszöntük a segítségét, aztán újra kiálltunk az útra. Nem jött senki, most alig álltak meg nekünk, aki mégis, az csak a közelbe ment. Már épp elindultunk bringával, amikor megláttam egy teherautót a visszapillantómban. Gyorsan megálltam, sztenderre raktam a bringát, és kitettem a kezem. A teherautó megállt, egy fiatal srác vezette, aki minden további nélkül belement, hogy elvigyen minket és a bringáinkat egy darabon. Felraktuk gondosan hátra a gépeket és a táskákat, majd beszálltunk mellé. Hát egy képet megért volna az a látvány, ami az utasteret jellemezte, de nem akartam vele megsérteni a srácot, ezért elő se vettem a fényképezőt. Élveztük, hogy gyorsan haladunk és magasból látjuk az egyébként igen rázós utat.

Vonat és busz hajhászás Qiziltepa-ban

Qiziltepa előtt tett ki minket bő 10-el a teherautó, innen már bringával tettük meg az utat Qiziltepa-ig, ahonnan már újra volt vonat. Merthogy úgy döntöttünk, hogy ez a teherautó-stoppolás mégsem olyan jó ötlet, mert egyrészt lassan haladunk vele, másrészt annyiszor annyi helyre pakolgatjuk a bringákat, hogy a végén még megsérül valamelyik, aztán nézhetünk… Szóval Qiziltepa-ban egyenesen célba vettük a vonatállomást, igaz, kezdetben azt se tudtuk, merre keressük.

Persze a dolgok megint történtek velünk, ezúttal egy kisautóból kikiáltozó férfi formájában. Csak azért álltunk szóba vele, mert ő volt az egyetlen angolul beszélő, akit találtunk a városban. Igaz, hogy leginkább csak a magáét mondta, de legalább megmutatta, merre van a vasútállomás. A „vlak” szóra errefelé nem reagálnak, én pedig a „railway station” kifejezés után már csak ezt, és a „sihuhu” szót tudom használni, ha a vasútállomást szeretném valamilyen úton-módon kifejezni, ezért épp jól jött nekünk a segítség. Na, szóval ez az ember a kis autójából – amiben egyébként hárman ültek férfiak – állandóan kiszólt nekünk, hogy „Hey Aghbat, I’m a doctor, follow me, dinner, my money, you pay not!”, ami magyarul valami ilyesmit jelentene: „Hé Aghbat, én egy orvos vagyok, kövessen, vacsora, én pénzem, ön nem fizet!”. Aghbatnak hívott, mivel az Árpádot kiejteni és megjegyezni is képtelen volt, ezért pár próbálkozás után feladtam a nevem megtanítását, kisebb tehernek éreztem, hogy Aghbatnak szólít, mint hogy tovább próbálkozzam a lehetetlennel: valamit megértetni ezzel a fickóval.

A vacsora önmagában még tetszett is volna nekünk, még akkor is, ha „nehéz” emberekkel van dolgunk, de mi most épp a vasúthoz rohantunk, nem voltunk különösebben éhesek, ellenben minél előbb tudni szerettük volna, hogy mikor megy a városból vonat Szamarkandba, feltehetjük-e rá a bringákat és ha igen, mennyibe kerül az utazás. A baj az volt, hogy ebben már kevésbé volt segítőkész az emberünk, egyre csak a saját dolgát hajtogatta: „Aghbat, I’m a doctor, do you understand me?” – érteni értettem, amit mond, csak azt nem, hogy ő miért nem értette meg még századszorra sem, hogy előbb vasútállomás, aztán felőlünk lehet étterem, de előbb a vonat! Persze amikor megtaláltuk a vasútállomást, ahhoz már lusta volt, hogy odajöjjön a pénztárhoz és segítsen áttörni nekünk a „language barrier”-t, vagyis a nyelvi korlátokat.

Miután megtudtuk, hogy a vonat felejtős, mert nem rakhatjuk fel rá a bringákat, elindultunk megtudni, hogy merre van a buszállomás. Emberünk ezt is csak sokadjára volt képes elárulni, mert fontosabbnak tartotta százhuszadjára is közölni velünk, hogy ő egy orvos, ezért inkább az útközben hozzánk csapódott kisebb gyerekseregre hagyatkoztunk. Voltak köztük már nagyobb suhancok is, akik megbízhatónak tűntek, kivezettek minket a város széli körforgalomhoz – ahol jövet egyszer már jártunk -, de ott busz nem volt, ellenben megtudtuk, hogy reggel 7 óra körül lesz.

Közben az idegesítő orvosunk a kis autóval és a két barátjával végig előttünk hajtottak, azt játszották, hogy előrementek, aztán orvosunk kiszállt, mikor utolértük, ismét közölte, hogy ő orvos, és hogy azonnal menjünk vele étterembe, mert ő fizet és még tea is lesz. Nagyon furcsa volt, hogy egyszerűen tudomást sem vesz arról, amit mi szeretnénk és csak a saját nótáját hajtogatja, de miután megtudtuk, hogy ezen a napon számunkra már se vonat, se busz nem terem, végre igent mondtunk neki, és mentünk velük az étterembe. Az én ötletemre, mert Zita már ekkor úgy volt a csávóval, hogy inkább hagyjuk. Én még hittem és reméltem, hogy ebből valami jó kisülhet, na meg azt mindketten tudtuk, hogy ezek addig a nyakunkon maradnának, amíg nem vacsorázunk velük, ezzel lehetetlenné téve, hogy egy aranyos, kedves helyinél szálljunk meg, aki nem orvos és nem beszél angolul, és így jobban meg tudjuk egymás és magunkat értetni, mint ezzel az érthetetlen, akaratos emberrel.

Vacsora Mr. Érthetetlenékkel

Szóval beültünk egy étterembe, úgy, hogy mi ketten Zitával pont ráláttunk az odakint parkoló bringáinkra. Ami ezután következett, az igazából predesztinálható lehetett volna az eddigiekből. A háromfős társaság még egy tagjáról kiderült, hogy orvos, igaz ő nem beszélt egy kukkot sem angolul, de igazából sehogy se, ellenben ő kínálta a legerősebben a vodkát. Mi viszont nem voltunk ekkor ivós kedvünkben, Zita meg ráadásul enni sem ehetett, hiszen még nem gyógyult ki a hasmenéséből, igaz egy napja már nem volt ekkor WC-n nagydologgal, de ez csak azért volt, mert a szőlőág főzet teljesen megállította a hasmenését, de annak okát még nem, ezért a szigorú diétát folytatnia kellett. Na most ez itt nagyon nehezen ment, szegény Zitám elég ideges lett, mert ezek az állítólag orvos emberek képtelenek voltak megérteni Zita problémáját, és egyre akaratosabban, egyre több ételt tettek elé, amiket ő nagyon szívesen mind fel is falt volna, de türtőztetnie kellett magát, mert különben visszaesett volna a gyomorbajjal. (A piát már próbálta korábban a gyomrára, nem sokat segített) Hiába mutogattuk, hogy mi a helyzet és hogy nem ehet ilyeneket, csak rizst és főtt krumplit, „orvosaink” csak nem érették a dolgot. Ilyesmi nem volt az asztalon, de embereink nagy nehezen megértették, és rendeltek valamit, amiről később kiderült, hogy egy kis tányér rizs, illetve krumplipüré. Na, aztán persze volt nagy boldogság, amikor Zitát végre enni látták.

Sajnos a vodka folyamatos kínálásával ezután sem álltak le, és ez számomra teljesen felfoghatatlan és érthetetlen volt. Mi a fenét nem lehet azon megérteni, hogy nem akarunk alkoholt inni? Egyre csak kiáltozták, sőt később szinte már ordítoztak, hogy „friends, friends” (barátok, barátok), és koccintani akartak velem, de amikor én ezt teával, vagy üdítővel tettem, csalódottak voltak. Ha a feles pohárral tettem, de utána nem ittam meg, az se volt jó nekik. Az akaratos doktorunkat aztán egyszer majdnem rajtakaptam, hogy a teába vodkát tölt, ez már-már gyerekes volt. Fel nem tudtam fogni, hogyan lehetnek ilyen sügérek, ha tényleg orvosok.

Közben szépen ránk sötétedett, és odakint megjelent pár kölyök, akiket emberünk gyorsan elhajtott a bringáktól, majd az enyémet a megkérdezésünk nélkül megfogta és azzal a mozdulattal feldöntötte. Valószínű be akarta vinni az étterembe, de azzal nem számolt, hogy nem tudja akárhogy akárhol megfogni az 55kg-s kerékpárt, főleg nem annyi vodka után, mint amennyit bevedelt. Amikor kérdőre vontuk, hogy miért nyúlt a bringához, letagadta, hogy hozzáért volna, noha mi bentről pontosan láttuk, hogy mi történt. Ez már sok volt, Zita jól rárivallt az emberünkre, teljesen joggal, amitől átmenetileg megszelídült, de ez csak pár percig tartott. Én is nyomatékosan kijelentettem, hogy „I’m an engineer, now you listen to me…” – Én meg egy mérnök vagyok, most Te figyelj rám: ha még egyszer alkoholt kínálsz nekem vagy a feleségemnek, vagy ha még egyszer hozzáérsz a bringáinkhoz, azonnal távozunk!” – persze azt mondta érti, és rendben van, csak barátság legyen, de két perc múlva már újra kínálta a szeszt, és magyarázta, hogy orvos, és ezért ő nagyon jól tudja, hogy egy kis piától semmi bajunk nem lesz. Én meg azt tudtam nagyon jól, hogy mostanában már egy sörtől is másnapos leszek, mert annyira elszoktam a piától, és ez nem hiányzott, ahogy egyre inkább ezeknek a részegeknek a társasága sem.

Igazából már sokkal korábban le kellett volna vágnunk, mekkora orbitális sügérekkel hozott minket össze a sors, de ez nekem nehezen ment, én igyekszem mindig a jó oldalát nézni az embereknek is, de ezeknek már egyetlen jó oldala sem volt számunkra, ezért ügyesen távoztunk, amikor a sofőrjük WC-n volt, nehogy követni tudjanak minket. Ezt valószínű meg se próbálták, hanem inkább a vodkás üveg fenekére néztek, mert utána hála az égnek, soha többet nem találkoztunk velük.

Orvosnak túl sügérek voltak, szélhámosnak túl bénák, a legvalószínűbb, hogy egyszerűen csak néhány helyi hülye volt, akik úgy próbáltak az izgalmas távolról jött külföldiek barátaikká válni, hogy a „legokosabb”, aki beszélt pár szót angolul, orvosnak hazudta magát és a barátját. Ahhoz viszont már egyszerűen túl csököttek voltak, hogy megértsék, új barátságok (a fajtájuktól különböző emberekkel) nem csak és kizárólag az alkohol mámorában köttethetnek. Igen kellemetlen volt a velük való találkozás, az elvesztegetett idő és a velük töltött kellemetlen percek miatt az a pár falat étel sem esett jól, inkább azt kívántuk volna, bár sose találkoztunk volna velük.

Éjszakázás Bakhtiyor irodájában

Már sötét volt, amikor otthagytuk az embereinket, ezért gyorsan és egyszerűen akartunk szállást találni, nem maradt már erre a célre, mint az étteremtől csak pár száz méterre lévő hotel. Ez sajnos tele volt, és még a hall-ban sem alhattunk a matracon. Ez sem volt túl pozitív, hogy ebben a nyomorult hotelban nem tudtak számunkra néhány négyzetméter helyet keríteni akárhol, még akkor sem, ha fizettünk volna érte. Az alkalmazottaknak teljesen közömbösek voltak felénk, igazából szinte ránk se hederítettek, csak mondták, hogy menjünk tovább, ez a hotel tele van, a következő Navoi-ban van, 50km-re innen… Valószínű elvoltak a saját dolgukkal, és bele sem gondoltak, hogy ez a táv, ami autóval pár perc, biciklivel több óra.

Nem volt mit tenni, elindultunk az utcán, hogy ha majd látunk valami fényt valahol, bekopogunk, aztán csak kapunk valami helyet, jó lesz a kertben is, csak pár négyzetméter kell a sátornak. Ilyen élmények után nem nagyon volt kedvünk csak úgy kint maradni a semmi közepén, pláne, hogy már sötét volt, hiszen ilyenkor már lehetetlen jó táborhelyet találni, mivelhogy sötétben egyetlen hely sem szimpatikus sátrazásra, legalábbis számunkra nem.

Egy öreget követtünk, aki bringával volt, szemtanúja volt a hotelben töltött perceinknek és azóta integetett, hogy kövessük, igaz fogalmunk sem volt, mit akar és hová hív minket, csak reméltük, hogy jó helyre. Miközben őt követtük, valaki leszólított minket angolul, erre persze azonnal behúztuk a fékjeinket. Bakhtiyor volt az emberünk, aki az előző sügérekkel ellentétben teljesen értelmes és kedves volt, azonnal megértette a problémánkat, és hamar felajánlotta az irodáját éjszakai maradásra. Az irodája egy nemrég épült épületben volt a város közepén, a öccsével húzták fel és most egy Beeline fiókot üzemeltetnek benne. A Beeline az egyik mobil szolgáltató itt Üzbegisztánban. Ezen kívül az épület része egy étterem is, amit Bakhtiyor-ék egy modern, fiatalos vendéglőnek szerettek volna, de ez sajnos nem működött, ezért kiadták és most egy az országban százszámra megtalálható, olcsó ebédlőhely lett belőle. Az irodában internet is volt, de erre most különösebben nem vágytunk, csak egy üzenetet dobtunk rajta haza a FB oldalunkra, hogy élünk és jól vagyunk, aztán pedig inkább Bakhtiyor-al szocializálódtunk, amíg el nem dőltünk a fáradtságtól. Ő is megemlítette nevetve a vodkát, de még mielőtt kiderült volna, hogy komolyan gondolja-e vagy sem, elmeséltük a nemrég történteket, ezután se vodkáról, se egyéb szeszről nem esett szó, ellenben sok-sok kellemesebb témáról. Zenéket cseréltünk, és próbáltam segíteni Bakhtiyor egyik barátjának egy internetes ötlet beindításában, igaz ez végül sok technikai segítségben nem merült ki, inkább csak az ötlet nagyszerűségét erősítettem meg a srácokban. Az étterem még megérdemel pár szót, mert volt szerencsénk látni a hátsóhelyiséget is, és ez a látvány sok mindent elárult az itteniek higiéniás fogalmáról, vagyis inkább fogalmatlanságáról. Bakhtiyor persze nem így képzelte el az éttermet és az üzemeltetőre többször próbált már hatni, de ami az étterem konyha helyiségében van, az európai szemmel egyszerűen katasztrofális, levesek otthagyva lefedetlenül, minden szana-szét a mocsokban, és egyáltalán, az egész konyha úgy nézett ki, mintha sose lett volna takarítva… Ez egyébként igaz szinte az összes WC-re is, amikkel Irán óta találkoztunk.

Lesz fogorvosunk a következő városban!

Na de visszaevezve kellemesebb témákra: Bakhtiyorról kiderült, hogy nyolc testvére van, közülük az egyik huga, Gulya fogorvos, méghozzá nem is akárhol, hanem Navoi-ban, ami Qiziltepa után a következő nagyváros Szamarkand felé. Felhívta és hamarosan már le is volt beszélve, hogy másnap délután 1 órakor megjelenünk nála Navoi-ban a rendelőben. Bakhtiyor megmutatta, pontosan hol van a kórház, és én nagy boldogan el is mentettem a helyet a gépészben. Nagy volt az öröm, micsoda véletlenek vannak, és micsoda szerencsénk van. Navoi ugyan még nem Szamarkand, és lehet, hogy ha komoly a baj, 1-2 napot ott kell majd vesztegelnünk, amíg Gulya rendbe hozza a fogam, de rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy ezt a szálat meg kell ragadni, és nem szabad elengedni, csak azért, mert a fogorvos nem Szamarkandban van, ahol sok a látnivaló és ahová ezért eredetileg terveztünk menni a fogammal. Ami egyébként ezen a napon egyáltalán semmilyen fájdalmat vagy tünetet nem mutatott, de én már eltökéltem, hogy megcsináltatom, nemcsak azért, mert később ebből még nagyobb bajunk is lehet ezen az úton, hanem azért is, mert jobb még most egy egyszerű tömés, mint később egy esetleges gyökérkezelés (ahol gyakorlatilag „megölik” a fogam), vagy egy húzás.

Szóval a nap vége mégiscsak jól zárult, lett egy kedves, érdekes, értelmes, önzetlen és segítőkész üzbég barátunk. Erre egyébként a félreértések elkerülése végett mindig is vágytunk, a baj a „orvosokkal” az volt, hogy rájuk a fenti jelzőkből az üzbégen kívül talán egy, ha nagy nehezen illet, de később már azt is elitták. Szóval boldogan és nyugodtan zártuk – az amúgy nem minden percében kellemes – napot a hálózsákban, Qiziltepa-ban egy Beeline fiók hátsó helyiségében, a lépcsőfordulóban.