Több oka is volt annak, hogy ez a bejegyzés ennyit késett. Volt egy határidős cikkem nyomtatott sajtóba, amit tegnap este végre sikerült leadni. Aztán írtam útinaplót is, de a jelenből, vagyis ez azt jelenti, hogy meg vannak írva blogbejegyzések, de azok majd csak ezután, vagy az ezt követő bejegyzés után következnek. A harmadik ok pedig itt jön majd a bejegyzésben. Nem könnyű egy nem túl kellemes emléket újra felidézni, és ilyen esetben hajlamos vagyok halogatni azt, vagy mást csinálni helyette. Ez tudom, nem szép dolog, de ez esetben meg volt rá az okom, volt más, fontosabb dolog. De most már nincs több kifogás, reggel óta áramszünet van, és holnap reggelig itt leszünk, a netbookom azt mondja, hogy 9 óra 35 percig bírja még. Ha ez igaz, akkor akár a jelenig megírhatom az összes útinaplót! :) Lássunk is hozzá! :)

Ilyen még nem történt velem, elfelejtettem lementeni a képeket az egyik kameráról! :) Szóval íme, itt van még egy kép a granadai katedrális oldalából, még mindig Granadából

A piaccsarnok és a körülötte uralkodó káosz – a kajakozós nap délutánján jöttünk ide ki sétálni. Ez egy egész más arca Granadának, különbözik a főtértől, vagy a striptől, a katedrális mögötti fő sétáló- éttermes, turistagettós utcától.

Mondom, hogy különbözik ugye! :)

Itt “eldobható” pelenkát már hármas kiszerelésben is kapni, hiszen sok család sajnos napról napra él, nincs annyi megtakarításuk se, hogy egy egész csomaggal megvegyenek belőle egyszerre.

Bár az autók és a turistákat szállító kisbuszok vannak többségben az utcákon, de azért még mindig elég gyakori a lovasszekér látványa.

Ez a gyerekülés büntet! :) Nálunk persze nem működhetne, de ha jól tudom, azért odahaza is kapni olyan ülést, amit a kormány és az ülés mögé lehet felszerelni a vázra.

Induláskor készítettünk egy timelapse videót, ami a Bearded Monkey Hostel udvarában indul, és a főtéren, a katedrális előtt fejeződik be azzal, hogy Zitával ketten felfalunk egyet-egyet Miguel óriás hot-dogjából. Ez az utolsó egy perc mondjuk már nem olyan izgalmas.

Másnap reggel. Elindultunk kifelé a városból, és a nagy temetőnél, amit még az útikönyv is megemlít, megálltunk kicsit körbenézni.

Ezek a sírok…

Irány Ometepe szigete!

Zita a város szélén talált egy kígyót – később máshol is láttunk ilyet és a vendéglátónk utána nézett, ez a faj veszélytelen, még egy kutyát sem képes megölni.

Na ez vicces! :) Ez a granadai börtön plakátja, ami már önmagában érdekes – Minek egy börtönnek hirdetés? A választ a Coca-cola felirat felfedezése adja. Mit is látunk tulajdonképpen? A Coca-cola szponzorál egy börtönt? Üdítőt kapnak a rabok, vagy mi? Ez engem már kicsit az Idiocracy nevű, elég igénytelen, de azért elgondolkodtató socio-sci-fi filmre emlékeztet, ahol a nem túl távoli jövőben annyira elbutította és eltompította az embereket a tömegmédia, hogy már enni, inni vagy vécére sem állnak fel a tévé elől, pedig már a képernyő 80%-át leplezetlen reklámok terítik be, és persze a maradék 20%-on meg mennek a félelemkeltő, megvezető hírek. Közben kezd éhínség lenni, mert a földeket már nem vízzel, hanem az élet minden területét uraló üdítővel öntözik, ami tönkreteszi a talajt és nem terem meg semmi. Ugye mondtam, hogy igénytelenül idióta a sztori, de ez is egyfajta jövőkép, és nekem ez a film jutott eszembe arról, amikor megláttam egy börtön plakátján az üdítős óriáscég plakátját. Valahol hallottuk, hogy egykor három ország volt csak, ahol nem lehetett kapni Coca-colát, de mióta Burma nyitott a világ felé, már csak kettő van. Lehet, hogy azóta már egy se?

Ugyanazon az úton másztunk vissza 220 méter magasra, ahonnan Granadába jövet legurultunk. Nem volt meredek, se túl hosszú, könnyen és gyorsan feljutottunk.

Itt már a túloldalt, újra lent a sík vidéken száguldtunk. Kinyílt körülöttünk a táj.

Egy fás részen számunkra ismeretlen okból egy rendőrautó és rengeteg ember állt az út szélén. Ugyanitt több csapat bőgőmajom pihent a fákon, amiket így mi is kiszúrtunk. :)

Ha visszajön az áram, amíg itt vagyunk ezen a remek sávszélességű helyen, akkor majd még videót is töltök fel róluk! ;) Visszajött! (0:24) :)

Megálltunk egy útszéli kis vendéglőben tistét inni. Itt, ahol üvegpohárban szolgálták fel, jól látni, hogy mennyire darabos az ital a benne lévő kukoricadara miatt. Ja, egyébként azóta, hogy először ilyet ittunk, megtudtuk, hogy a “fapohár” valójában nem teljesen állja meg a helyét, mert a díszesre faragott tiste poharak valójában egy fa gyümölcsének a kemény héja, ugyanaz a kemény héj, mint amiben a masayai főtéren felszolgálták nekünk azt a rizskásaszerű ételt. Érdekes, és nekem nagyon tetszik.

Apropó, poharak és tányérok. Igazából ezt már réges-régen, évekkel ezelőtt meg kellett volna lépnünk és sok műanyag, illetve még annál rosszabb anyagokból készült “eldobható”, újra fel nem használt tányéroktól és poharaktól menthettünk volna meg a környezetünket, hiszen legtöbbször ilyenekben kapjuk az ételt, hiszen a legolcsóbb, legegyszerűbb útmenti étkezdékben étkezünk. Szóval eldöntöttük, hogy a következő adandó alkalommal, amikor ilyet látunk, veszünk egy-egy műanyagtányért és műanyagpoharat, amelyeket könnyű elmosni és elpakolni, ugyanakkor masszívak és kibírják a maradék 7-8 hónapot, és talán még azután is tudjuk őket majd használni, pl. hazai kirándulásokon, vagy hasonló szituációkban. Emiatt biztos furcsán fognak nézni ránk a vendéglőkben, na de ez eddig is így volt a fekvőbringák miatt… :)

Mint emlékeztek, Nicaraguában szupersztárok lettünk, ez a hölgy kíváncsian kérdezgetett minket az utunkról, ugyanakkor egy internettel szerelt laptopon tanult, amíg a vendégeket várta, így rögtön megmutattuk neki a rólunk szóló spanyol nyelvű riportot – aminek megkeresését ezúton is köszönjük annak az olvasónknak, aki belinkelte Facebookon! ;)

Míg nagy vidáman tekertünk az út szélén, egyszer csak ez a lovas vágtatott el mellettünk. Ez a füves, lovaglásra tökéletesen alkalmas sáv egyébként elég sok helyen jelen volt a nicaraguai utak mentén

Amikor balra pillantottunk, néha feltűnt a fák között a hatalmas Concepción vulkán. A képen nem látszik, de valójában egy szigeten helyezkedik el. Ez az Ometepe-sziget, éppen erre a helyre tartottunk ezen a napon.

Rivasnál kellett lefordulni a hajóhoz, az elágazástól már csak 5km-re volt a hajóállomás (Buenos Aires meg már csak 4km, nem gondoltuk volna, hogy ilyen közel van Argentína! :D)

Itt már egyenesen a vulkán (a kikötő) felé tartunk.

Ferry el Che Guevara! :)

A tópart délebbi részén rengeteg szélerőművet fedeztünk fel a távolban. Volt is szél dögivel, ráadásul pont szembefújt nekünk.

A vulkán előttünk, már a hajóból

A szigeten lévő, moyogalpai repülőtér – A képen nem látszik jól, de a szigetet körbejáró autóút keresztülhalad a kifutópálya közepén! :) Csak így fért el mindkettő.

Mintha pöfékelne a vulkán! :) Valójában persze ezek csak felhők voltak. Jobbra hátul a másik vulkán, ők ketten alkotják Omepete-szigetét.

Mosogalpa főutcája

Ometepe utcáin, szállodaszoba keresés közben. Nincs valami nagy forgalom az utcákon ha a kosárpalánk közvetlen az úttestre néz. :)

Végül itt laktunk, 12 dollárba került kettőnkre egy éjszaka, de cserébe volt kellemes hátsó udvar végében szobánk, függőágyakkal, kolibrikkel

Butik Moyogalpábab :)

Várjuk a vacsoránkat, csak egyetlen egy olcsó helyet találtunk a faluban, ahol nem turista árak voltak, és egyáltalán kaptunk valamit 100 Córdoba, vagyis 1000 forint alatt. Itt viszont nem volt fal a család és az “ügyféltér” között, így amíg az étel készült, a gyerekekkel néztünk spanyol rajzfilmet :)

Vacsoránk gallo pinto, fried plantain és odakint a ház előtt, félbevágott hordóban, szénen sült csirke 60 Córdobáért, vagyis 600 forintért – ennél jobb dealt később sem találtunk, ezért itt visszajáró vendégek lettünk :)

Bringával a sziget körül – Helyett látogatás az altagraciai kórházban

Másnap reggel elindultunk, hogy az óramutató járásával megegyező irányban megkerüljük a szigetet

Kezdetben még volt némi kövezett a kerekeink alatt…

Aztán egyre kevesebb…

Végül semmi…

A kilátás a tenger… őőő, akarom mondani a tó felé! :)

…és a vulkán felé.

Ahogy felértünk egy 200 méter magas hágó tetejére, és onnan elindultunk lefelé a zötykölődős úton, úgy lettem egyre rosszabbul. Nehéz leírni mit éreztem, hányinger, szédelgés, általános rosszullét. Nem értettem mi a bajom, csak azt éreztem, hogy nagyon cefetül vagyok, és mire beértünk Altagraciába, már alig vártam, hogy lerogyjak egy padra. Ott aztán rögtön vízszintesbe is vágtam magamat, de ettől nem lettem sokkal jobban. Zita hozott nekem egy hideg italt egy közeli étteremből, ahová aztán be is ültünk és ettünk valamit, de ez sem használt. Nem eléhezés ez, nem is kiszáradás, hanem valami más. Így nem fogom tudni befejezni a maradék 25 kilométert a nagy vulkán körül biciklivel! – Ez világossá vált számomra elég hamar, ezért átmentünk a főtér túloldalára, ahonnan a buszok indultak. Jött egy iskolabuszból átalakított “távolsági busz”, de azt mondták, belülre nem tehetjük a bicikliket, felül meg, amikor látták, hogy milyen gonddal akarom feltenni-tetetni a bringákat, végül leintettek minket azzal, hogy a fák ágai miatt megsérülne a tetőn a bringa és nem lehet. Najó, ebből mi csak annyit értettünk, hogy “arbol”, vagyis hogy fa, de összeraktuk a képet. Hát jó, akkor keresni kell egy kisebb mikrobuszt, vagy egy taxit, vagy bármit, akár stoppolva is, ami és aki haza tud vinni minket innen, mert én így nem tudok 25 km-t bringázni, pláne nem úgy, hogy van benne egy 300m-es emelkedő is.

Közben jobban nem lettem, csak rosszabbul, ezért leheveredtem egy fickó mellé egy betontömbre az árnyékba. Pár perccel később már magzatpózban dideregve rángatóztam, mellettem azt mondták, lázas lehetek, biztos csikungunya… Nehéz leírni, milyen rosszul éreztem magam. Ráadásul pont egy szigeten, ez is aggasztott, mi van, ha valami komoly bajom van, itt aztán nincs rendes kórház, ez csak egy kis sziget, néhány apró faluval és összesen talán néhány ezres lakossággal. Most megint éreztem azt, amit eddig még csak egyszer ez alatt az utazás alatt, mikor vesekövem volt: hogy jó lenne otthon lenni, hogy nem jó egy távoli, ismeretlen országban betegnek lenni, és ez egyáltalán nem vicces. Borzasztó rosszul voltam, remegtem és minden bajom volt, de közben tudatában voltam annak, hogy ez mennyire nem jó helyzet. Mikor Zita leült mellém, elkezdtem neki mondani, hogy melyik bankszámlánkhoz hogyan tud belépni és hová hogyan vannak eltéve a jelszavak és PIN-kódok és hogyan tudja megváltoztatni a bankkártyák vásárlási és készpénzfelvételi limitjeit, illetve a Paypalunkba hogyan tud belépni, mert arra is ráeszméltem, hogy ebben én egy single point of failure vagyok, vagyis ezek némelyikét csak én tudom zsigerből, és neki akár órákig is tarthat kitalálni, mert az ilyesmit mindig én csinálom.
Ez persze nem tetszett túlságosan Zitának, mármint hogy én ilyenekről beszélek, de aztán ezen nem is volt idő agyalni, cselekedni kellett. Zita elment fuvart nézni, kerül amibe kerül. Sohasem volt tőlem 20m-nél távolabb, és hamarosan visszatért egy taxisofőrrel, hogy 25 dollár a fuvar, és én már mondtam is, hogy jó, menjünk, most nem számít a pénz, első az egészség, de a taxisofőrünk mondta, hogy inkább menjünk egyenest itt Altagraciában a kórházba, hiszen csak pár sarokra van. Mi mondtuk, hogy nincs nálunk se irat, se elég pénz, se semmi, de azt mondta, nem is baj, nem kell. Egy lány elkísért minket a kórházhoz, ami a falu szélén, annak az utcának a végében volt, amiben eddig várakoztunk. Egy meglepően nagy, kék betonépület volt, ahol mindjárt be is kerültünk egy doktornőhöz egy szobába. Ő megvizsgált, 37,9 volt a lázam, kaptam valami gyógyszer és elküldött, hogy pisiljek bele egy apró műanyagcsészébe. A mintát leadtuk a laborban, majd következett a várakozás. A kórház közepén lévő udvar körüli folyosó padjain, én feküdve, Zita olvasva. A rosszullét valamelyest enyhült, és azt hiszem néha el is aludtam kicsit.

Másodjára sorban állva, vagyis fekve. Közben egy kutya az ajtó előtt türelmesen ülve várta a dokinál lévő gazdáját. :)

A lelet. Hogy tudják ezt a macskakaparást dekódolni az orvosok?

Talán egy vagy másfél óra telt el, mire végre bementünk újra a dokihoz, elkészült a lelet, és átküldtek vele egy másik dokihoz. Ez a doktornő elmondta, hogy valami “parasitic infection”-öm van, és hogy komoly dolog, és antibiotikum kell rá. Mondtuk, hogy ezt sajnáljuk, mert nemrég fejeztünk be egy másik kúrát, de mondta, hogy ezt muszáj és ez egy másik antibiotikum, másféle, és kérdésünkre azt is elmondta, hogy erre, ha jól érzem magamat, akkor sportolhatunk, biciklizhetünk is. Ha jól emlékszem, ciproflaxim volt a gyógyszer neve, és fájdalom illetve lázcsillapítót is akart felírni mellé, de Zita mondta, hogy olyanunk még van az előző betegségből, úgyhogy végül azt nem kértük. Mikor próbáltuk pontosan megtudni a betegség fajtáját, olyan is hallottunk tőle, hogy ez egy “urinal infection”, és ez ekkor még nem esett le nekünk, de kb. egy nappal később igen, hogy ez bizony vesekő miatt is kialakulhat, és hát egy rázós úton jött rám az egész rosszullét, tehát elképzelhető, hogy megint vesekövem van!?

A gyógyszer kiváltására újabb fél órát kellett várnunk, viszont cserébe a vizsgálat is, és a gyógyszer is teljesen ingyen volt.

A kórház után már jobban lehettem, amit az is jól mutat, hogy fényképeztünk. – Itt várakoztunk a buszra, mert már nem siettünk annyira, hogy 25 dollárt elköltsünk a taxira.

Közben jött egy fickó Cisco-s pólóban, már azt hittem, kollégák vagyunk, de aztán kiderült, hogy csak egy használtruha boltban vette a ruháját, és nem is tudta, mit jelent rajta a felirat. :) Mondjuk ez sejthető volt, de ez azért nem akadályozott meg abban, hogy ne szólítsaem le! :)

Basszus, ha a fagyiskocsi befér a busz hátuljába, akkor két fekvőkerékpár miért nem? :)

A következő busznak a tetejére fektetve már fel tudtuk rakni a bringákat, és a hazaút simán ment, jobban lettem, és még azt is megfigyeltem, hogy így a járműben egyáltalán észre sem lehetett venni a 300 méter szintemelkedést.

Sőt még azt is lefotóztuk, ahogyan az iskolabusszal kereszteztük a sziget leszállópályáját

Vacsoránál találkoztunk a szomszéd szobában lakó katalán párossal, akik Costa Ricában élnek és dolgoznak 3 hónapja, mert az otthoni élettől megcsömörlöttek. Most azért jöttek át Nicaraguába, hogy a 3 hónapos vízumukat meghosszabbítsák.

Este pihenésképpen megnéztünk egy filmet, aminek a végére ismét rosszul lettem. Lázat mértünk, először csak 38 volt, aztán felszaladt egészen 39,6-ig, ami már egyáltalán nem volt vicces. Zita unszolására beálltam a hideg zuhany alá, de ott annyira reszkettem, hogy másodpercek alatt begörcsölt a nyakam, a mellkasom és a combom, ami rettenetesen rossz érzés volt, és emiatt nem is bírtam sokáig a hideg víz alatt állni. Vettem be lázcsillapítót is, és valamikor éjjel kettő környékén nagy nehezen valamit aludni is sikerült.

Másnap is felment a lázam 37 fölé, de akkor már normálisan tudtam zuhanyozni, szépen fokozatosan először a végtagjaimat, majd az egész testemet bevizezve hosszú percekig álltam a víz alatt. Ez és egy újabb lázcsillapító megtette a hatását, estére már stabilan 37 alatt volt a hőmérsékletem.

Másnap reggel találkoztunk a velünk egy szállóban lakó, és azt épp elhagyni készülő másik bringás párral, a hawaii Christinával és a görög Yannissal. Ők akkor találkoztak, amikor Christina betért Yannis görögországi bioboltjába, és most együtt járják Latin-Amerikát, hogy permakultúrával és fenntartható élelmiszer termesztéssel foglalkozó ökofarmokat látogassanak meg, ahol tanulhatnak, hogy majd ők maguk is kialakíthassák a maguk ökofarmját, ha hazatértek Görögországba. A szigeten – ami egyébként mögöttünk látszik a falon, Moyogalpát épp kitakarja Zita a vállával – is van két ilyen farm, ezeket igyekeztek Yannisék meglátogatni, de mint később kiderült, csalódniuk kellett bennük, az egyik inkább csak egy eco-lodge volt, egy szálláshely, ami megérezve a szóban rejlő marketing erőt, felvette az öko előtagot magára. A másik helyen pedig méltánytalanul sokat kértek volna el azért, hogy az ember ott lehessen és önkéntesként dolgozzon és tanulhasson a farmon, ami már eleve ütközik valahol az igazi permakultúra elveivel. Persze mert ez a dolog mostanában kezd felfutni és ebben sokan meglátták az üzleti lehetőséget is. Ami persze másrészt nem baj, mert ha valamihez, hogy elterjedjen és ismert és használt legyen az egész világon, az kell legelőször, hogy divatossá váljon és jó üzlet legyen, akkor gyerünk, a lényeg, hogy megmentsük a bolygót, mielőtt felégetjük! Yannisék egyébként egy csomó anyagot is a rendelkezésünkre bocsájtottak, egy külső vinyón egész gyűjteményük volt a filmekből, ekönyvekből és különféle dolgokból, amit én mind nagyon hasznosnak találtam és örömmel másoltam át a mi driveunkre. Kár hogy mi cserébe csak néhány olyan filmet tudtunk adni, mind a Baraka (1992) , a Samsara (2011), a Home és a Planet Ocean.

Talán miattunk egy kicsit később indultak el, mint eredetileg tervezték, de ezt reméljük, ők sem bánják. Nagyszerű volt velük találkozni és látni, érezni hogy vannak velünk hasonló gondolkodású emberek, ráadásul ők is bringán! :) Ja, és mezítláb! :) Azt mondták, kellemes érzés, így szeretik.

Szállásunkon az anyuka így altatta a gyermekét. Úgy rángatta a függőágyat, hogy ha én lettem volna benne, szerintem tuti elhányom magam, annyira belengette a gyereket – aki kezdetben csak mosolyogva figyelte az anyját…

…aztán csupán néhány perc alatt látványosan elaludt. Pedig nekem úgy tűnt, most rázzák ki belőle a lelket, de közben csak álomba ringatták. :)

Ezt Zita egy élelemszerző körútján fotózta.

Amúgy jólesett hogy egy-két napra ki sem kellett mozdulni a szobából és hogy sikerült elengednem azt az érzést, hogy “miért nem megyünk már tovább”, és “jajj, mennyit kell itt fizetni a szállásért”, meg, hogy “ma sem írtam se cikkeket, se útinaplót”, és “nem csináltam semmi hasznosat”, mert tudtam hogy beteg vagyok, és hogy most az egyetlen és legfontosabb dolog pihenni és minél hamarabb minél jobban meggyógyulni – ebben egyébként Zita óriási partner volt, nagyszerűen gondomat viselte, még egy kis naplót is vezetett, hogy mikor mennyi volt a hőmérsékletem, mikor vettem be a gyógyszert, sőt még mindent alaposan meg is googlizott – ekkor esett le neki, hogy mi van, ha vesekő? Persze jó eséllyel nem az volt, bár erről 100% megbizonyosodni nem tudtunk, mert se a szigeten, se a kikötőváros melletti nagyobb városban, Rivasban nincs ultrahang, de mondjuk azóta már csak nagyon enyhe fájdalmat érzek csak nagy ritkán a bal vesém környékén, és ahogy már írtam, már második este nem volt hőemelkedésem és azóta is teljesen jól vagyok. Így pedig, hogy a pihenés és jobbulás szükségességét sikerült magamban tudatosítani, végre mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül, ha csak másfél napra is, de sikerült kicsit ellustulnom és elengednem magam, vagyis semmit, értsd az ég világon semmit se csinálni, vagy legalábbis semmi olyat, amit most így hirtelen vissza tudnék idézni és érdemesnek találnék arra, hogy megemlítsem. És ez tulajdonképpen jó volt és jól esett. Ugyanakkor a betegségem másnapjának végén már alig vártam, hogy menjünk valahová és csináljunk valamit.

Punta de Jesus Maria

Ez a valami az volt, hogy tesztbiciklizés gyanánt kimentünk a tőlünk 5 kilométerre lévő Punta de Jesus Maria nevű helyre, ahol egy vékony homokpad több száz méter hosszan, folyamatosan elkeskenyedve benyúlik a tóba, és ki lehet sétálni rá.

Még meg sem érkeztünk a helyre, máris láttunk csodákat, többek között ezt a madarat

Miután letértünk a főútról, egy ilyen “horrorfa” ösvényen folytattuk a part felé. Igazából rossz szó ez a horrorfa rá, mert gyönyörű volt

Mikor érkeztünk, még senki nem volt a homokpad végén, csak a madarak

Visszanézve ilyen látvány tárult elénk

Zita mindenhol képes kincseket találni. Nézzétek milyen apróak azok a csigák! :)

Megvártuk a naplementét

Timelapse-et is készítettünk, bár állandóan belesétáltunk a árnyékunkkal és a szél is mozgatta a kamerát, ezért még elő sem hívtuk, de majd mindjárt. És ha értelmes az eredmény, akkor fel is töltöm! ;)

Mindkét irányban varázslatos volt a naplemente időszaka

A vágatlan kép

A “Zitás” verzió :)

Közben egy Hold is volt felettünk. Csodák, bármerre nézünk! :)

Mivel jól viseltem ezt a kis túrát, ezért úgy döntöttünk, hogy másnap reggel továbbmegyünk, vagyis reggel hajóra szállunk, és aztán Rivastól meg sem állunk az onnan már csak 40km-re lévő Costa Ricáig. Este úgy feküdtünk le, hogy ez az utolsó éjszakánk a csodás Nicaraguában.

Történt 2015. január 25-28. között, bicikliztünk 76,9, 17,5 és 10,7 kilométereket. Megírva február 9-én.

Három napja már (többnek tűnik), hogy eljöttünk Belizeből, Punta Gordából Branden és Elizabeth vendégszeretetéből. Azt elfelejtettem a múltkor leírni, hogy náluk egyik éjjel úgy összecsíptek a sandflyok (apró szúnyogok), hogy egy pillanatig azt hittem, megint rühes vagyok, de nem, hála az égnek, nem erről van szó. Mondjuk a sandflyok csoportos csípése se semmi, de ez egy hét után, ha minden igaz el fog múlni. Tele van apró viszkető púpokkal mindkét lábfejem és hullámokban rámtörve annyira viszketnek, hogy ha nem figyelek magamra, akkor véresre is tudom vakarni őket, ahogy ma az egyik csípéssel sajnos meg is történt. Szerintem ebbe egy kevésbé tudatos élőlény, mint pl. egy kutya, aki nem tudja megállni, hogy ne vakaródzon, ha viszket, simán bele is tud halni, ha nem kap kezelést. Pedig ezek a rohadék kis sandflyok nincsenek többek 1mm-nél átmérőben, és mégis… Elképesztő ez a természet. És ha már itt tartunk, essen szó a betegségről is: Jobban vagyunk. :) Bővebben majd ahogy az úttal haladunk, kezdjünk is bele.

Hoppá, most találtam egy hibát az offline guatemala-puerto-barrios-quiriguamben. Eddig, ha a képekre klikkeltetek, azok ugyanakkorában nyíltak meg mint itt láthatóak, vagyis 640×480-ban. Tehát az egész lightboxozsdi (klikkelésre felnyíló, lapozható ablakban a képek) semmi értelme nem volt. Mióta volt ez így? :) Látjátok, ennyire nézem vissza, amit írok és felrakok ide… Mert én ezt eddig észre se vettem, de most javítottam, tehát ha mostantól a képekre klikkeltek, 800×600-ban fognak feljönni. Lenne esetleg igény még nagyobb felbontásra, használja ezt a funkciót valaki? Nem ígérem, hogy nagyobb lesz, mert néha így is sokáig tart őket feltölteni, de majd meglátom. Na de kezdjük már! :)

Elizabeth-tel és a szomszédjukkal együtt indultunk el a hatalmas (falu…) Punta Gorda városközpontjába :) Vagyis a CBD-be, ahogy az oziknál mondanák

Egy búcsúfotó Punta Gorda talán legnagyobb nevezetessége, az óratorony előtt

…éés tényleg elhagytuk Belizet! :)

A hajó a guatemalai Puerto Barriosba 50 belizei dollár volt fejenként, plusz a biciklik 10 dollár darabonként. A bringák a csónak orrába kerültek a többi csomag mellé, mi pedig a tető alatt, a padokon kaptunk helyet. A szél iszonyatosan vágott itt és hamar átfáztunk, jól jött volna az esődzseki, főleg, hogy a végefelé tényleg elkezdett esni az eső. Ekkor fekete ponyvákat adtak nekünk, amit magunk elé húzhattunk a víz ellen. Mondjuk mi Zitával ekkor már rég a padok között a földön ültünk. Ezzel egyébként egyedül voltunk, amin csodálkoztunk, mert nem értettük, hogyan nem fújta át a többiek fejét a szél egy jó kis arcüreggyusziig. Nekünk ez nem hiányzott, van elég bajunk amúgy is, úgyhogy szépen leültünk a csónak aljára, ahol nem volt szél.

Puerto Barriosban a határőrség kb. 50 méterre van a kikötőtől, csak úgy az utcán, egy csecsebecse bolttal egy épületben… :)

Senki nem terel oda, tehát nekünk kell figyelni arra, hogy megkapjuk az amúgy teljesen ingyenes belépési pecsétet, mert különben később bajba kerülhetünk. A határőrnő kedves volt és gyors, kb. 5 perc alatt végeztünk, mondjuk az fura volt, hogy a rendszer Zita keresztnevére valami olyasmit írt ki, hogy PP_TT_PT_PT_TTT, dehát ez már legyen az ő bajuk. :) Zitát így is beengedték.

Egy texasi srác kísért el minket a határőrségtől egy boltig, ahol tudtunk SIM-kártyát venni

Bent a boltban 61 dollárt fizettünk a SIM-kártyáért, majd mikor megtudtuk, hogy a 2,5GB-os adatcsomag 30 napra csak 170 forintba kerül naponta, akkor azt mondjuk, hogy jön a Karácsony, és ez most kell nekünk, még akkor is, ha ez valójában nekünk 340 forint lesz, mert csak két hetet maradunk. Egyrészt nagyon jó lesz, ha biztosan tudjuk, hogy bármi van, bárhol vagyunk, tudunk majd Karácsony este skypeolni a családunkkal, másrészt netbookot, gumiabroncsot és egyéb dolgokat kell egyeztetni a Angyalkával, és hát ezek a cuccok csak az USA-ban kaphatóak, és egy Rapidito Express nevű (több egymástól független forrás által nagy és megbízhatónak mondott) cég fogja áthozni nekünk onnan őket 5 dollár / font (fél kiló) áron, amiben állítólag már a teljes vámköltség és még egy biztosítás is benne van. Szóval ezért úgy döntöttünk, hogy kérjük szépen azt a 2,5GB-ot 149 quetzalért, mire egy kis időt kértek, majd előkerült egy angolul is beszélő ember, és azt mondta, hogy ezt sajnos nem lehet, mert a sim-kártyán már aktiválva lett egy 50MB-os, 30 napos csomag, és amíg az nem jár le, addig nem lehet új adatcsomagra előfizetni. Mondom, jó, akkor töltsük rá a pénzt, és én majd aktiválom az este, mikor lehasználtuk az 50MB-ot. Azt se lehet, meg kell várni a 30 napot. Mondtam, hogy ezt nem hiszem el, és közben magamban azt is, hogy ez az amúgy kedves ember vagy hülye, vagy nyelvi korlátok vannak kettőnk között és elbeszélünk egymás mellett, mert ilyet normális cég nem csinál, és a Tigo nevű telekomcég itt egy 15 milliós országban nekem eddig normálisnak tűnt. Ők egyébként nem Tigosok voltak, csak egy egyszerű IT bolt okostelefonokkal és egyéb kütyükkel, és én azt sejtettem, hogy itt van a baj, ezért megkérdeztem tőlük, hogy hol van a legközelebbi Tigo ügyfélszolgálat. 6 sarokra volt, úgyhogy irányba vettük a dolgot, de kifelé menet még megköszöntük a segítségüket, és adtunk a mosolygós személyzetnek egy-egy névjegykártyát.

Erre ők utánunk szaladtak, hogy had készítsenek velünk egy közös fotót! :)

Hát jó, ha ők is, akkor én is. Amit a képen láttok, az a bolt mögötti irodahelyiség, és igen, nem káprázik a szemetek, egy babaággyal! :) Ez mekkora jófejség már? :) Persze kérdés, mennyire hatékony így a munka, de nekem akkor is nagyon tetszik, mert nagyon emberközpontú, és ez a lényeg! Nem mi vagyunk a munkahelyért, a gazdaságért, a piacért, meg ezért az egész őrült világért, amit létrehoztunk magunk körül, hanem a munkahely, a gazdaság, a piac és minden-minden értünk van. Csak ezt általában elfelejtjük.

Átgurultunk a Tigo boltba, ahol akkora tömeg várakozott (90% ülve mozizott egy képernyő előtt!) az ablakokhoz, hogy majdnem élből kifordultam, de aztán egy srác megállított, hogy mit akarok. A szedett-vedett spanyolommal mondtam, hogy Quiero comprar 2,5GB internet para una mes, mire mondta, hogy ahhoz először töltsek pénzt a pénztárnál a kártyámra. Ez villámgyorsan megtörtént, majd a srác soron kívül, csak úgy a bejáratnál állva elkezdett pötyögni az E51-esen, és tádáá, máris elő lett fizetve nekünk az internet! :) Tudtam én, hogy ennek ilyen egyszerűen kell mennie. Amúgy az egészben csak annyi volt a bürokrácia, hogy amikor a SIM-kártyát vettük, útlevelet kellett mutatni, de semmi papírt, semmi szerződést nem töltöttünk ki, csak egy pre-paid kártyáról van szó. A meglepetés ezután jött, több sms-t is kaptam…

…közülük vagy hármat Lengyel Pétertől! :D Ezen hatalmasat nevettünk Zitával. :) A magyarázat: Ő még a régi életemből maradt a telefonkönyvemben, és valamilyen ügyfél lehetett, vagy egy KFKI-s kolléga, akinek országos előhívó nélkül pont ugyanaz az otthoni száma, mint a guatemalai Tigo ügyfélszolgálaté… :)

Bent vagyunk az országban, van telefonszámunk, van internetünk, indulhatnánk, de közben kiürült a bendőnk! :) A doki azt mondta, csirkét szabad enni, nosza hát, megálltunk egy sarki étteremnél, ahol azt mondták, tortilla de harina con pollo-t adnak, vagyis búzalisztből készült lepényt csirkével. Ez jól hangzott, úgyhogy rendeltünk kettőt…

…és nem kellett csalódnunk. :) A fehér cucc majonéz, amit szétkennek a frissen sütött tortillán, ez a tortilla de harina con pollo – nekem rögvest a kedvencem lett, azóta többször is ettem ilyet :)

Kifelé menet a városból rögtön feltűnt, hogy nagy forgalom van, és sokkal nagyobb zaj, por és mocsok, mint Belizeben. Mindezeket valamelyest kompenzálta, hogy itt az út jóval jobb minőségű, mint odaát, de sajnos nem annyival szélesebb, amennyivel több a jármű rajta. Ha így lenne, akkor kb. 2×16 sávos autópályák lennének, ugyanis Belizeben kvázi üresek voltak az utak ahhoz képest, ami itt van. Azért az útmenti izgalmas dolgokat így is sikerült észrevennünk…

…elsőnek a temetőnél tűnt fel ez a sírhely. Laknak errefelé indiaiak is, a hajón is volt egy fickó, aki elmesélte, hogy az angol birodalomban, aki pl. Indiában nagyon lázadt a rendszer ellen, azt áthozták ide a Karibi-térségbe egy kis szigetre (pl. úgy hogy munkát ajánlottak neki), ahol már nem igazán tudott bajt csinálni. Így kerültek sokan indiaiak Belizebe is. És ugye biztos megirigyelte a család a Taj Mahalt, és épített az amúgy keresztény, vagyis hát vegyes vallású temetőbe egy elefántos miniváltozatot! :) Állat, nem? Mondjuk a többi sír sem volt gyenge, de a Taj mindent vitt! :) (minden tisztelettel együtt az összes ott nyugvó elhunytnak)

Kiérve a városból sok helyütt ilyen táj tárult elénk, vagyis inkább mellénk, mert előttünk az út volt :)

Egy-két dombosabb, erdősebb szakasz után sokszor kinyílt a táj és nyitott, egyenes (és lapos és gyors! :D) részeken haladhattunk

Sok helyen szénnel vagy fával fűtik a tűzhelyet, vagy épp grilleznek, vagy csak egyszerűen lombot égetnek (pedig azt mulchként kéne használniuk és elteríteni a földön, hogy az visszakapja a tápanyagokat!!!), így sikerült ilyen fotókat is lőni néha

Ez az 59km-es szakasz Moralesig egyébként nem volt olyan finom, mint az a képek alapján, és a sok smileyból kitűnhet, ugyanis nem voltam teljesen erőm teljében, ráadásul mind a ketten – talán egy óra különbséggel sem – estünk egyet-egyet. Ez már önmagában kiborító volt, mert hát máskor egy év is eltelik két borulás között, most meg mind a ketten elzanyáltunk ugyanazon a napon. Persze ha megvizsgáljuk az okokat, mindjárt érthető lesz, hogy miért: mindketten ugyan amiatt estünk el: ez a rohadék padka! Van az út szélén egy kb. 120cm széles sáv, amit egy kb. 6-7cm-es perem választ el az úttestől, de ezt a szélső sávot sokszor összesarazzák a mellékutakról felkanyarodó teherautók, vagy parkolnak rajta, vagy csak egyszerűen benőtte a dzsungel. Szóval emiatt egész nap le-fel kell ugratunk ezen a peremen, amiben mind a ketten elestünk. Először Zita, egy dombtetőn, ahol saras volt az út széle, valószínű ez is rájátszott arra, hogy elcsússzon. Mivel ekkor alig haladt, tulajdonképpen csak eldőlt, rá az út szélére. Én rögtön néztem hátra, hogy nem jön-e valaki, na nem mintha erre szükség lett volna, csak mégis. Zitának két apró ponton sebes lett a tenyere, a táskák le sem estek. Ennyi, mehettünk tovább. Gondoltuk, de nem csak ennyi volt, mert furcsán állt a kormánya. Kilazult, néztük, meghúztuk, de sajnos nem csak ennyi. Elferdült. A bal oldala, picit fölfelé és hátra. Csak pár fokot, de ez akkor sem vicces. Acélból van, feketére festve, és nem tudom, hogy ezt most szabad-e így hidegen visszahajlítani, vagy jobb, ha megmelegítjük? Ha esetleg erre tudtok válaszolni, azt megköszönöm. Ha nem, akkor majd írok a Nazcáéknak, a gyártónak, és megkérdem. Egy biztos, ez munkás és nyűgös lesz, minimum le kell szerelni a két fékkart és a váltókart, hogy ki tudjam venni a kormányt, és még utána is kell szerezni egy satut, majd szépen, ügyesen visszahajlítani. Nem hiányzott ez, így is lesz dolgunk a bringákkal bőven Karácsony környékén… Mindegy, ez van, el kell fogadni, meg kell csinálni, és kész. Illetve tanulni sem árt belőle: miért hajlott most el Zita kormánya, ha eddig 3,5 év alatt sohasem történ ilyen? Hiszen esett azért már vele, ha nem is sokszor, de úgy 4-5x eldőlt már így, mint most. A választ ő találta meg kb. 1 perc alatt: hát azért, mert most nincsenek elől táskái, azok nem védték meg a kormányát az ütéstől, mint eddig. Mert ugye a hátsó táskák jóval távolabb vannak a kormánytól, és azok feljebb is vannak. Erre nem gondoltunk, pedig lehetett volna, hogy csak cuccokat hagyunk hátra, és táskát nem, csak hát a táskák is vannak 1-1 kiló darabonként és félő volt, hogy ha 8 darab részben üres táskával utazunk, akkor azokat akarva-akaratlanul is feltöltjük majd holmikkal… Így viszont lett egy ferde kormányunk.

Én kb. egy órával később estem el, sajnos sebességgel. Zita előtt hajtottam, és valami miatt fel szerettem volna ugratni az úttest szélére, de elbecsültem a perem magasságát és szögét. Az első kerék még felugrott, de a hátsó csúszni kezdett a menetirányba a peremen, ezért keresztbe fordultam és átestem, vagyis oldalt leestem a bicikliről. Autó nem volt mögöttem, mert ugye azt megnéztem a sisaktükrömben, mielőtt irányt váltottam, viszont én jobban megütöttem magamat. Na nem kell megijedni, ez a jobban egy kb. 1cm-es horzsolás a bal alkaromon, és egy ennél kisebb a jobb térdemen. A jobb lábfejemet is bevertem, de mivel cipőben volt, nem sérült. A bringának kutya baja nem lett, talán egy újabb horzsolást kaptak a jobb oldali táskák a többi mellé, de ennyi.

Felugrottam, félretoltam a bringámat, letámasztottam, majd káromkodtam, és kerestem a sebeimet. Ez nem volt vicces, nem örültem az esésnek, nem hiányzott így a nap végére, mikor már 10km sem volt hátra. Legurultunk a főútról Moralesbe, ahol először a templomnál próbálkoztunk, majd mikor ott mondták, hogy nem maradhatunk, olcsó hotel felől kérdeztünk. Beirányítottak minket a piacnegyedbe, ahol valami elképesztő kaotikus volt a forgalom: gyalogosok, biciklisek, motoros riksák és autók vegyesen, iszonyat szűk utcákban araszolva és dudálva, tolakodva. Ebben a káoszban találtuk meg a hotel sárga épületét, ahol 160-ról indult a licit, és 100-nál akkora ellenállást találtam, hogy abba belefáradtam. Amúgy is fáradt voltam, felhordtuk a bringákat az emeleti üres lépcsőre a szobánktól 10 méterre, majd bepakoltunk. Estére a bringákat is beraktuk.

Így nézett ki a szobánk biciklistül – a fürdőszobakabinba már a pedálokon átmászva lehetett csak bejutni :)

Széket nem adtak a szobának, de a hálószobaszekrényt tudtam asztalnak használni, annak fiókjait pedig széknek :)

Napközben nem éreztem a fáradtságot, a bringázás még az incidensek ellenére is feldobott minket, és örültünk neki, hogy 2-3 nappal az infúzió és a láz után ennyit tudtunk haladni. Másnap viszont erősebb fáradtság lett urrá rajtam, de úgy az egész testemen, mintha előző nap 1-2 órát masszívan kosárlabdáztam volna és utána elmentünk volna meginni néhány sört, mint régen hétfő esténként. De ez nem régi kedd reggel volt, hanem még betegen, vagy legalábbis antibiotikumot szedve és nem teljesen felépülve bicikliztünk. Szóval reggel későn keltünk, délelőtt csak beszélgettünk, aztán 11 körül újra rámtört az álmosság, és kértem Zitát, hogy maradjunk Moralesben még egy napot. Szegény… Ha tudtam volna, hogy ennyire nem jól fogja viselni ezt a napot, inkább továbbmentünk volna. Kiderült ugyanis, hogy a szállodánk nem csak a bazár közepén van, hanem néhány zajos, zenés kocsma és az autóbuszállomás tőszomszédságában is.
Ennél zajosabb környéket keresve sem találhattunk volna.(0:53) Viszont már ki volt fizetve a második este és különben is túl nagy hócihő lett volna új hotelt keresni és átcipekedni. Szóval maradtunk, de ezt Zita nem nagyon élvezte, amíg kb. este 8 körül a hálózsákot teljes egészében a teste fölé húzva el nem aludt.

Azért napközben kimentünk néhányszor sétálni és enni, innen van néhány képünk Morales városáról.

A szálló regisztrációs könyvében: Zita Zárug, nemzetisége: nászút :D

Színes földimogyoró?

Kb. ez ment egész nap az ablakunk alatt – Hiányoltuk a színes, szagos ázsiai feelinget? Hát tessék, most itt van, de büdös, koszos és zajos is, pont mint Ázsia! :)

100 quetzales – kb. 3500 forint

A quetzalmadár és egy maja figura

Hogy lehettem olyan naív, hogy azt gondoltam, ilyen riksákat többet nem fogunk látni Ázsia után? :)

“Boldog Karácsonyt, és Boldog Új Évet!”

Petárdáspult

Zita régi és új csengője – merthogy a borulásnál ez is letört – de még ebből is volt nálunk tartalék! :) Talán sokan nem gondoljátok, de éppoly hasznos és fontos eszköz ez a biciklizéshez, mint a tükör vagy a fékek. Legalábbis számunkra, mert mi ezeket van hogy egy percen belül többször használjuk.

Ez a kép már ma reggeli, kifelé menet Moralesből – Ilyet láttunk már Mexikóban, de az jobb volt, ez már modern, motorral hajtott változat

A főútig ilyen nagyszerűen üres úton hajthattunk

Kétoldalt főleg legelők szegélyezték az utat

Na ilyen ótvar nagy forgalom tud lenni néha…

…csak úgy röfögnek ezek a nagy dögök a motorfékeikkel, és eleinte el nem tudtam képzelni, miért vannak ennyien? Aztán eszembe jutott, hogy Puerto Barrios egy kikötőváros, és hogy szinte mindegyik konténert visz, és biza innen a másik Óceán, a Pacifikus sincs messze, lehet hogy egy olyan útvonalra tévedtünk, amely egy szárazföldi alternatívája a Panama-csatornának? Nem tudom, mi az igazság, de az tény, hogy bazi nagy forgalom van ezen az úton, és kétlem, hogy ez csökkenne a 3 milliós fővároshoz közeledve, mi meg még mindig nem vagyunk 100%-osak, ezért úgy döntöttünk, hogy holnap buszra szállunk a közeli Los Amatesből, mert ennek így semmi értelme. Még nem épültünk fel, mindjárt itt a Karácsony, és ezen az úton nagyon nem jó biciklizni, nem nagyon lehet élvezni azt, hogy egy másodpercenként azt nézem a tükörben, hol jön mögöttem egy negyven tonnás dög már megint.

Útközben megálltunk benyomni egy-egy kókuszt – állítólag a levét intravénásan is be lehet adni az embernek – mi azért csak ittuk :)

Zitát a kókuszárusék beengedték a fürdőszobába, és odafelé menet ezt az óriási betlehemi jászolt találta a ház bejáratánál. Megengedték, hogy lefényképezzük! :)

Minden meg volt magyarázva, a dinoszauruszok a Krisztus előtti időket jelképezik, a Star Wars figura (de egyébként még E.T. is volt! :D) pedig azt, hogy az egész univerzum Krisztus felé tart :)

Ez egy páva, tobozból és WC-papírból elkészítve! Ügyes! :)

Quirigua romjaihoz 3,2km-t le kellett térni a főútról

A romokhoz a belépő helyieknek 20 quetzal, külföldieknek 80. Mondjuk, hogy Guatemalavárosból valóak vagyunk, csak nem látszik rajtunk, de nem enyhültek meg. :) A bejárat mellett egy múzeum is volt, ez már rögtön érdekes volt számunkra!

A képek és a szöveg azt mutatják, hogy már az ősi maják is használtak fogékszert, a leti szerszámmal fúrták ki az elülső fogakat és egy cementszerű anyaggal drágaköveket ragasztottak a lyukakba. A bal alsó sarokban pedig egy guggolva szülő nő szobra látható.

A maják is egy nyulat láttak vélni a holdon, ezért a holdistent mindig egy nyúllal ábrázolták

Az ősi maja labdajáték, a jugeo de pelotában játszott “maja foci” egyik ábrázolása. Erről talán már meg is jelent egy cikkem az Origon, de ha nem, akkor még idén, a napokban meg fog. (Amit még a yucatáni élményeinkből írtam, amiről nem esett szó a blogban, mert az kimaradt)

Quirigua ezekről a kőoszlopokról híres. Minden uralkodó, hogy kifejezze a nagyságát és a hatalmát, ilyen saját magát ábrázoló oszlopokat építetett.

Ezek egy pofás, 300×150 méteres mezőn helyezkednek el a dzsungelben

Quirigua egyébként Tikal és Antigua mellett a harmadik világörökségi helyszín Guatemalában – Ez csak ott tudatosult bennünk, rögtön nagyban enyhítve a 80 quetzal után érzett “fájdalmunkat” :)

Nem csak az ember, a természet is tud nagyot alkotni! :)

Így néz ki egy kisebb oszlop közelről – oldalt maja szöveg van az oszlopra vésve

Homokkőbe vésték bele a történelmüket, mert ez volt a kéznél lévő könnyen formálható anyag – ami ráadásul állítólag később a széltől megkeményedik

Szép liános dzsungel vette körbe a téglalap alakú rétet

Ez a tarka madárka a rét túlvégén található Akropolisz oldalában eszegette az apró bogarakat – talán sandflyok voltak! Jó madárka!!! Csak így tovább, faljad őket, ahogy bírod!!! :)

Egy óriási Ceibafa alatt :) A Ceibafákról már volt szó a Tikalos Origo-cikkemben

Mikor leültünk a bejárat melletti parkban megenni pár zsömlét, hogy bevegyük velük a metrodinazolt, ez a német rendszámú “guruló szálloda” gördült be a parkolóba. A 26 ágy túloldalán a busz kinyitható, így konyhája is van az utasoknak, akik napközben elől rendesen le is tudnak ülni. 32 napig utaznak Mexikótól Panamáig, a busz utasai főleg német nyugdíjasokból álltak. Az út valószínű a legtöbbjüknek kijön 1-2 havi nyugdíjból, úgyhogy nagyon jól teszik, hogy utaznak, remélem tudják, érzik is, hogy milyen szerencsések. :)

…és mi is szerencsések vagyunk, mert a biztonsági őr odajött hozzánk, hogy itt aludhatunk. A kérdésem rögtön az volt, hogy mennyiért, mire mondta, hogy “nada”, vagyis hogy semmiért, ingyen. Úgyhogy most itt vagyunk, én nekiálltam megírni ezt a naplót, közben ránksötétedett, vettünk két instant levest, még mielőtt a kisbolt bezárt volna, azokat megettük (szörnyűek voltak!), és bevettük velük a mai utolsó adag gyógyszert, Zita itt olvas mellettem, én meg boldog vagyok, hogy megint utolértem a jelent. :) És hogy nem ment tönkre a netbook, pedig már azt hittem, megsértődött, hogy tegnap este megrendeltem róla az utódját, mert bedugtam egy konnektorba, ahonnan csak 1 másodpercig volt hajlandó tölteni, utána visszakapcsolt aksira. Aztán kipróbáltam a konnektort telefonnal is, és az is ugyanezt csinálja, úgyhogy nem a jó öreg hűséges netbookom romlott el, csak vacak itt az elektromos hálózat.

Holnap 7km a következő város, ahonnan 3 óra busszal a főváros, ahol még meg kell találnunk Juliot. Náluk már talán Karácsonyra is maradhatunk, ami nagyszerű lenne. Majd meglátjuk, ez a szülein is múlik, meg az egész helyzeten. Ha mégsem, az se tragédia, voltunk már szállodában Karácsonykor, és különben is, ez az utolsó távol a családunktól. :)

Ja, ha esetleg tudtok valakit, aki Karácsony/Újév környékén, vagy inkább az ünnepek után utazna haza Guatemalavárosból vagy El Salvador fővárosából, akkor kössetek össze minket vele légyszi, mert szeretnénk majd hazaküldeni ezt a kisöreget rajta néhány száz GB-nyi fotóval, mint a biztonsági mentés még biztonságosabb mentése. 1,2kg, 10 colos képernyő, tehát nem nagy cucc, és törött, kopott agyonhasznált, megszolgált jószág, nincs az a vámos, aki újnak nézné.

Viszont ha stabilizáljuk a helyzetét (értsd nem nyitogatjuk nap mint nap és nem esek rá többször a 80kg-os testemmel és az 50kg-os bringával…), akkor talán odahaza még sokáig használható lesz egy asztalon. Köszönjük, ha tudtok ebben segíteni! És majd még jelentkezünk, de az már lehet, hogy az idei utolsó bejegyzés lesz, szóval jobb most, mint túl későn: Nagyon boldog, áldott, békés Karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónknak! :)

Még mindig Belizeben vagyunk. Nem így terveztük, de így alakult. Reggel 7-kor keltünk, én kiszaladtam a bankba készpénzt felvenni, addig Zita kását készített reggelire. Már ezt nem bírta megenni, mondta, hogy WC-re kell rohangálnia. Konzultáltunk egymást közt, végül azt beszéltük meg, hogy megpróbáljuk. Elindultunk, lepakoltam mindent az első emeletről, felmálháztam a bringákat, mindent magam, hogy tehermentesítsem a kedvesemet.

A búcsúzkodáskor – Már ekkor is sejtettük, hogy lehet kár volt összepakolni, mert úgy köszöntünk el a barátainktól, hogy viszlát Budapesten – vagy 20 perc múlva…

A “kacsás ház” Punta Godrában

Az egyirányú utcák miatt ki kellett tekernünk a Front Street északi végéhez, ahol ez a tábla fogadott minket, ezúttal világosban

Kitekertünk a hajótársaság irodájához, a nő már megismert tegnapról, rögtön kérte az útleveleinket. Azt nem kapott, sőt, még mi kértünk tőle, elnézést, mert végül azt beszéltük meg Zitával, hogy ez így nem lesz jó. Az út 1 óra 10 perc, a hajón nincs WC, és Zitának már megint mennie kellett. Mentünk is, de vissza Brendanékhez. Zita újralátogatta párszor a mosdót, én pedig miután felpakoltam mindent a lakásba, nekiálltam lent szerelni a bringámat.

Az új féktest és a réginek egy darabja, amin jól látható, hogy a műanyagrészek megolvadtak a hosszú és erős fékezésektől. Kibírt 33000 kilométert a világ körül, mígnem pár kilométer a 17. században végleg betett neki! :)

Az Avid BB7-es féktest atomjaira szedve – sajnos már nem lehetett megjavítani

A tegnap előtti sárban végleg tönkrement a hátsó féktestem, az egyik fékpofát megtámasztó, állítható panel többé már nem állítható, és így a közbenső tartó túlságosan darálja a féktárcsát. Szóval hátul féktestet cseréltem, elől pedig fékpofát, illetve a sárhányókat is megigazítottam.

Aztán visszamentem a Zitámhoz, aki közben lepihent, de sajnos egyre sűrűbben járt WC-re. Közben még elnézést is kért, hogy sajnálja, hogy nem szálltunk fel miatta a hajóra, és nem mentünk tovább. Mondtam neki, hogy ne sajnálja, mert látva az állapotát, én nagyon örülök neki, hogy itt maradtunk. Branden és Elizabeth szeretettel látnak minket, nem csináltak ebből gondot, nagyon rendesek. Délután kiszaladtam tojásért és kenyérért, meg egy biolite nevű italért, amit végül nem kaptam meg még patikában sem, csak valami hasonlót. Ez ilyen elektrolites ital, ami pótolja az ilyenkor elvesztett ásványi anyagokat a szervezetből, direkt hasmenés esetére van. Jó drága volt, 4,75 belizi dollár fél literje, de ilyenkor ugye nem számolja az ember. Visszatérve készítettem a szállásadóinknak fokhagymás bundás kenyeret, amit egy Zoli által megmutatott helyi sajttal fogyasztottunk el az erkélyen, nagyon tetszett nekik a rögtönzött étel és a fokhagymás íz az Ukrajnában töltött önkéntes éveiket juttatta eszükbe. Ők egyébként ott ismerkedtek meg és többször jártak Budapesten is, és annyira tetszett nekik, hogy még vissza szeretnének térni. :) Mondtuk is nekik, hogy szeretettel várjuk őket jövő októbertől. :) Miközben az erkélyen ettünk, Zita megkérdezte a netbookomon Dr. Googlet a bajáról, és megállapította, hogy giardiasisa van és öt napig 3×1 metrodinazolra lesz szüksége. Már indultam is volna érte a patikába, mikor kitalálta, hogy picit jobban van és eljön velem ő is. A lépcsőn mentünk lefelé, mikor megcsörrent a telefonom. Zoli volt az Dangrigából, azt javasolta, hogy menjünk kórházba, a sürgősségin most is vannak így szombat délután, és ott ki is vizsgálják és adnak gyógyszert is, jó a szolgáltatás, és ingyenes, még nekünk, külföldieknek is, ez jár a belépéskor fizetett 37,5 dollár után, vagy ha belföldön hosszabbítjuk a 30 napos tartózkodást, akkor az 50 dolláros pecsét után. Ez nagyon barátságos dolog tőlük, 4-5 ezer forint a vízum egy hónapra, de ezért cserébe egészségügyi ellátás is jár. Mondjuk ez állítólag nem is vízum, hanem valami környezeti díj. Mindegy, a lényeg, hogy mivel a kórház közelebb is volt, és ígéretesebbnek is tűnt, mint Dr. Google, végül hallgattunk Zoli bölcs tanácsára és a kórház felé indultunk el gyalog. Csak öt perc sétára volt, de szegény Zitának még így is be kellett kéredzkednie egy házba… Ennek már a fele sem tréfa! Milyen jó, hogy reggel nem szálltunk fel arra a hajóra!

A kórházban 10 percig volt bent a dokiknál, mikor szalad ki hozzám a váróba, hogy jöjjek be és fogjam a kezét, mert infúziót kap! :o Mi van?!? Olyan gyorsan történtek az események, hogy igazából felfogni sem volt időm mindent, elég szörnyű volt. Zita lefeküdt egy ágyra, és látszott, hogy nagyon ideges és nagyon fél, láttam ahogy a nyakán dobognak az erei, szegény nagyon fél a tűktől, ezt mondta is a nagydarab fekete, barátságos nővérnek, de ő a saját állítása szerint ezt nem hallotta. Mikor az infúzióstűt Zita kézfejének tetejébe szúrták, már szinte reszketett a félelemtől, pedig oda sem nézett. Szólt a doktornőnek, hogy el fog ájulni, majd pár másodperc múlva ezt meg is tette. Én közben fogtam a kezét, és a doktornő után én is kiabáltam a kollégája felé, hogy jöjjön gyorsan! Csitítgattak minket, hogy nyugalom, minden rendben, csak egy kis pánikroham, hát nem mondta, hogy ennyire fél a tűktől. Oxigént hoztak Zitának egy maszkon át, de már azelőtt magához tért, hogy ezt megkapta, csak pár másodpercre ájult el, de ezt nagyon szörnyű volt látni. Inkább nem is részletezem.

Csak a telefon volt nálunk, kórházba nem nagyon visz az ember fényképezőgépet…

Egy órát vártunk, mire lecsöpögött az infúzió, amit egy kisebb tasak antibiotikum (Metrodinazol – jól diagnosztizálta magát Zita az interneten át, mikor részletesen beírta a keresőbe a tüneteit – amit ha nem baj, itt most nem írok le) követett, majd meglepetésünkre még egy órányi infúzió a kiszáradás ellen. Végig fogtam a kezét, és egy jó fél órát úgy is volt, hogy a tenyerembe hajtott arccal aludt, közben fázott, ezért betakargattam, szerinte nem túl jól, mert azt mondta, nem lennék jó nővér. Nem örültünk, hogy ez történt, de annak igen, hogy végül éberen és ésszel döntöttünk, ha felszálltunk volna a hajóra, most legjobb esetben is egy guatemalai kórházban lennénk, spanyolul próbálnánk makogni, és ki tudja milyen körülmények között és milyen áron lenne a kezelés? Legrosszabb esetben két apró falu között, térerő nélkül, nagy bajban. De erről ne is beszéljünk, ez nem történt meg, mert nem hagytuk, mert az eszünk után mentünk és nem csak eszetlenül előre.

Mikor már a második nagy infúzió is a vége felé járt, végre meglettek a laboreredmények, amelyek szerint Zitának két fertőzése is van, a már saját maga által is diagnosztizált giardiasis és amebiasis. Ez a kettő fertőzés koszos ételtől vagy víztől találta meg őt, és együtt annyira legyengítették és kiszárították, átmosták, hogy muszáj volt infúzióra rakni őt. Mikor először felállt, három lépést alig bírt megtenni, rögtön megszédült. Visszaült, majd 5 perc múlva együtt felálltunk, ekkor már el tudott menni WC-re (csoda hogy a két óra infúzió alatt nem kellett neki), és közben Zolival és Brandennel folyamatosan sms-ezve megbeszéltük, hogy mi van, és hogy gyalog nem fogunk tudni visszajutni a házba, mert bár nincs talán 500 méter sem, de Zita még nagyon gyenge, és amúgy az eső is elkezdett szakadni, de olyan szinten, hogy azt csak esőkabátban (ami volt nálunk), esőnadrág nélkül amúgy sem vállaltuk volna be. Kivárni viszont nem akartunk ilyen betegen, ezért Branden ötletére taxit hívtunk. Ilyet se csinálnánk máskor, pláne nem ilyen rövid távra, de ez most más helyzet volt, ilyenkor villámgyorsan mindent átértékel az ember és a pénz hirtelen nagyon hátrakerül a sorban. Egyébként csak 5 dollárról volt szó, 600 forint, és ez semmi ahhoz képest, hogy az infúziókért és a kezelésért mennyit elkérhettek volna. De nem kértek, valóban minden ingyen volt, még kaptunk három elektrolites, ásványi anyagos tasakot is, ezekhez majd hozok holnap palackozott vizet (5 gallonost, visszaváltható palackosat), addig meg még van neki a biolite-féle ital. Már alszik, az utolsó sms-t már ő maga írta meg Zolinak, látta hogy belefáradtam az irogatásba, míg a kórházban voltunk, Brandennek és Zolinak összesen kb. 20 sms-t is írhattam, Zoli még fel is töltötte az egyenlegünket 10 dollárral, mert azon már csak sms volt és az is eltűnt volna róla a holnapi naptól. Ezúton is köszönet a gondos törődésetekért, és köszi a jótanácsért, jól jött!

A kórházban nem volt megfelelő gyógyszer, de ez nem is baj, mert a mai adag antibiotikumot még infúzión megkapta, a többit meg majd tablettában, mert receptet kaptunk és holnap délelőtt 10-től átvehetjük a többi szükséges gyógyszert. Brandenéknál maradhatunk ameddig szükséges, igaz hogy a fürdőt csak egy függöny választja el a hálószobájuktól, amin át kell menni, hogy a WC-hez jussunk, de ez eddig nem okozott gondot, éretten meg tudtuk beszélni a dolgokat és megértőek – a nappali felé van ajtó, és van egy hatalmas erkélyajtó a hálószobájuk túloldalán, amin keresztül elég könnyű jó huzatot csinálni a kellemetlen szagok elkerülése végett. De mindez valószínű már tárgytalan, úgy tűnik az antibiotikum máris hat, mert amióta hazajöttünk, nem láttam Zitát a WC-re rohangálni.

Hogy magamat is kibeszéljem e kellemes témákban, és nem csak szegény beteg feleségemet, az imént zuhanyzás előtt én sem alkottam egészségeset. Közel sem olyan durva, mint Zita esete, de valószínű a két fertőzéséből – mivel szinte mindenütt ugyanazt ettük-ittuk – legalább egyet én is elkaptam, és talán az a szerencsém, hogy csak egyet. Szerintem én megleszek. Majd még beszámolók az utolsó utáni belizei napokról, és ha nem baj itt folytatom majd, mert nem akarok több külön bejegyzést szentelni egy ilyen nem túl vidám témának. Most 2014. december 13. 23:21 van. Hogy pozitív dolgokról is írjak, ma napközben, a szabad perceimben tervezem az út folytatását, úgy néz ki, talán sikerülhet februárra Kolumbiába érni, így reméljük sikerül találkoznunk a Miradorosokkal :) És a Karácsonyt is próbálom szervezni, hogy valami jófej családnál ünnepelhessünk Guatemalavárosban, vagy a környékén. Öröm az ürömben, hogy e betegség miatt ezekre most van némi időm, talán egy vagy kettő Belizeről szóló Origo cikk is kerekedik majd e bajból, illetve a belőle fakadó kényszerpihenőből. Mert minden rosszban van valami jó, ezt Nepálban ugye már nagyon megtanultuk.

A másnap – avagy jóban, rosszban együtt – én is kidőlök

Hajnalban éreztem a matracon, hogy nem vagyok jól, fáztam, majd később forrónak éreztem a testem. Felkeltettem Zitát, hogy mérjünk lázat. 38,1 volt a testhőmérsékletem. Mivel előző nap olyan hatékony volt a kórház, amilyen, és hazafelé a taxival találtunk még egy rövidebb utat is, nekivágtunk gyalog, hogy kivizsgáltassunk engem is. Útközben majdnem be kellett ugrani egy bokorba, de végül kibírtam a kórházig, ahol a vizsgálóteremben először elnézést kértem, majd ugrottam a WC-re… A többit inkább ne részletezzük, a lényeg, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy én sem vagyok egészséges, és nem csak a láz terén. Felvették az adataimat, megmérték a vérnyomásomat, és vért is vettek az ujjam hegyéből egy tűvel, merthogy ezt mindenkivel megteszik, aki hőemelkedéssel érkezik, hogy lássák, nem maláriás-e. Az orvos megnyomkodta a hasamat és a nyakamat, de semmit nem talált, és ott már csak 37,6-os hőmérsékletet mértek rajtam, bár én sokkal rosszabbul voltam, mint ébredéskor. A nővér egy tűt bökött a fenekembe, amitől jól elzsibbadtam a szúrás helyén, majd a doki tanácsára 20 percre lefeküdtem, hogy lássák, javul-e a szuritól az állapotom. Ugyanazon az ágyon feküdtem, amin tegnap este az infúzióval Zita, csak most ő ült mellettem és ő fogta a kezem.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar én is ugyanebben az ágyben fogok feküdni kiütve

Szerencse, hogy mostanra ő annyira jobban lett, hogy el tudott kísérni. Pár perc után elaludtam és arra ébredtem, hogy jobban vagyok. A doki megnyugtatott, hogy valószínű ugyanaz a bajom, mint a feleségemnek, valamit összeettünk vagy ittunk, vagy valami vírusos fertőzést kaptam el. Megint kaptunk egy cetlit egy 9 jegyű számmal, hogy jöjjünk vissza vele 10 órára, amikor nyit a patika. Ekkor még csak reggel 8 óra volt, úgyhogy visszasétáltunk Elizabethékhez, akik még mindig aludtak. Micsoda vasárnap reggel!

A gyógyszereink, darabra kimérve, névre szóló zacskókban, a zacskóra ráírva a dózis és pirossal, hogy alkoholt ne fogyasszunk mellé! Ez tetszik!

Délutánra jobban lettem, és a WC-re sem kellett annyiszor járnom, mint azt a reggeli majdnembeszarás után gondoltam, ezért kitaláltam, hogy összerakok egy egészen Belizeig tartó slideshowt a barátainknak. Ezt egyébként már Zoliéknak illet volna megtennem, de akkor végül nem jutott rá idő. Most is nagyobb munka volt, mint hittem, de örülök, hogy végül elkészült az 1300 képes válogatás. Persze ennyit kb. vagy százezer képből választottam ki, szóval ezért volt ekkora meló és azért ilyen nagy még ez a legszűkebb válogatás is. Az előadás sikeres lett, mindenki választhatott három országot magának, amit aztán levetítettünk és meséltünk nekik róla, mert hát mind az összes két a 32 országgal kicsit sok lett volna, és ők másnap, vagyis ma, hétfőn reggel dolgozni mentek. A végén még egy kis tapsot is kaptunk, és mindenkinek nagyon tetszett a beszélgetős, mesélős fényképvetítés.

Csoportkép az élménybeszámoló végén – hálás közönség voltak :)

Ma reggel még mindig éreztem, hogy gyenge vagyok, ahogyan tegnap este is, mikor kirohantam kenyérért a piritóshoz Elizabeth bringáján. De már vagy 5 adag 500mg Metrodinazolt bevettünk, úgyhogy holnapra csak jobban leszünk már. Megpróbálunk a reggel 9:30-as komppal átmenni Puerto Barriosba, aztán óvatosan elkezdünk biciklizni, napi 50km-eket, vagy valahogy így, az első 200km amúgy is szinte teljesen sík, talán menni fog. Erőltetni nem erőltetjük magunkat, és ha nem megy, vagy nehéz, akkor pihenünk. Ma és tegnap is csak pihentünk, napközben is nagyokat aludtunk és vagy főztünk, vagy a gépen pötyögtünk, olvastunk, CS kérelmeket írtunk, illetve én most a blogot. Amivel megint utelértem magamat, ami jó. :) Ennek mindig nagyon örülök. Két plusznapot maradtunk így Punta Gordában és Belizben, amit nem bánunk, így alakult, de jó, hogy így történt, Guatemalában a spanyollal nehezebben boldogultunk és nagyon kellemesen csalódtunk a belizei egészségügyben, amit külföldiként is ingyen ígénybe vehettünk, ami példaértékű! Zoliék pedig hívtak magukhoz Karácsonyozni, ami nagyon-nagyon jól esett és nagyon köszönjük, és tényleg nagyon jó lett volna, de minket hív az út, muszáj haladnunk, még hátra van közel 8800km a maradék 9 hónapra, ami azért nem kevés. Karácsony Guatemalavárosban, szurkoljatok, hogy találjunk egy kedves, aranyos, szerető családot, hogy az utolsó távolbantöltött Karácsonyunkat is szépen tölthessük el. A tavalyi Johnnyéknál annyira jó volt, hogy azt nehéz lesz überelni, de ezt nem is cél, csak legyen jó és szép ez is.

Történt 2014. december 13. és 14-én. Biciliztünk 0km-t. Infúziók száma: 3 db. Szurik száma: 1 db. :) Két nap elment betegséggel, de azért produktív napok voltak. Két bejegyzést megírtam, megszereltem a biciklimet, elkészült egy fotóválogatás a beszámolókhoz és gyógyultunk, pihentünk. :)

Bagoba, mint már írtam, busszal mentünk, és ez kb. két óráig tartott. Ez egy helyi, méghozzá nagyon helyi busz volt, ez nem csak a lepukkantságából látszott (amihez egyébként már rég hozzászoktunk Ázsiában és ez most sem zavart, sőt Banglades után ez a busz még kulturáltabb volt, majdnem elérte a legkoszosabb BKV busz állagát), valamint az árból, ugyanis sokkal kevesebből utaztunk, mint amit az útikönyv írt erre a szakaszra.

Bago „2 órányi buszozásra” északra található Yangontól, az északi országrész (Mandalay, Bagan, Inle-tó, és a főváros) felé tartó út mentén, és ugyaninnen lehet kitérőt tenni a híres Golden Rock felé is, keletre, a DK-i országrészbe. Pontosan ez volt a tervünk, hogy egy nap, vagy fél nap alatt megnézzük Bago-n a látnivalókat, és másnap már megyünk is tovább a Golden Rock-hoz, majd vissza Bago-n át az északi látnivalókhoz.

Betegek vagyunk: hasmenés, láz, 38,9°c

Ám az élet, mint a legtöbbször, mást hozott. Zitára nagyon kemény hasmenés tört rá, vagyis inkább valami súlyosabbnak, talán ételmérgezésnek nevezném. Azt most hagyjuk, hogyan élte túl a busz utat, a lényeg, hogy Bago-ban gyorsan tábort kellett vernünk, mert Zita addigra már nagyon rosszul volt, és be is lázasodott. A lázát már a San Francisco Hotel nevű szálló egy kellemes, első emeleti, faborítású szobájában mértük meg, és az 38,9 volt, ami nagyon nem volt vicces. Zitát azonnal a hidegzuhany alá küldtem, aztán borogattuk, és délutánra valamelyest lejjebb ment a hőmérséklete. Az azért komoly, hogy bármi bajunk van, az itt ezen az éghajlaton rögtön lázzal is jár. Délután aztán nekiestem a Yangonról szóló Origo-s cikk megírásának. Durva, de az inspiráció erre onnan jött, hogy a szállásunkra nagyon sokaltam a 10 ezer kyat-ot, ami egy napi kitűzött büdzsénknek, 2700 forintnak felelt meg. Ezen bosszankodtam pár percig, majd fordítottam a dolgon egyet, és úgy kezdtem el gondolkodni, hogy mivel most úgyis kénytelenek vagyunk megállni egy kicsit az országjárásban, amíg Zita jobban nem lesz, fordítsuk ezt az időt cikkírásra, pénzkeresésre, ahelyett, hogy bosszankodnánk, hogy jajj, de drága itt lakni. A lehetőség adott volt, ami már önmagában nagyszerű, én pedig éltem vele, és elkezdtem írni. A nap végén jóleső érzéssel küldtem el az írást a legjobb fotóinkkal együtt csatolva. Ezzel megkerestük néhány éjszaka árát itt Bago-ban, a San Francisco Hotelben! :) Szeretem, amikor egy elsőre negatív helyzetet át tudok úgy fordítani, hogy az motiváló legyen valami jóra. Ez most sikerült, és mivel nem messze a szállónktól még egy igen kulturált, légkondicionált és olcsó netcafét is találtam 400 kyat-ért (~100 forint) óránként, így el is tudtam küldeni a cikket – na meg néhány bejegyzést is ide a blogra. :)

A bajnak ezzel azonban nem volt vége, mert Zita láza visszakúszott 38 fok fölé estére, és szegény nem volt túl jól, hisz reggel óta koplalt, csak folyadékot ivott, de nem evett semmi mást, mert egész nap a WC-re járt, elég sűrűn, és elég „hirtelen”. Egyértelmű volt, hogy így nem szabad folytatnunk az utazást, hanem azt most el kell engedni kicsit, egyhelyben lenni, pihenni és csak arra koncentrálni, hogy Zita mielőbb jobban legyen. Lehetne erőltetni így az utazást, de sok értelme nincs, mert ha Zita nem élvezi, mert fáradt, éhes, és beteg, akkor én sem élvezem, és nincs értelme az egésznek.

Végül további borogatásokkal és lázcsillapítóval, na meg a hidegzuhannyal lejjebb tudtuk nyomni a lázat, és elaludt. Másnap úgy döntöttünk, felkeresünk egy dokit, meg is találtuk az egyik kis utcában, a szerény kis rendelőben hamar sorra kerültünk, beszélt angolul, kedves volt, megvizsgálta Zitát, elmondta, amit már tudtunk, és hogy nem kell aggódnunk, ez itt általános. Az útikönyv is azt írta, hogy az országba látogatók 2/3-nál az első héten jelentkezik valami hasonló betegség. A vizsgálatért, valamint a gyógyszerekért (újabb láz- és fájdalomcsillapítók, amiket megvettünk, de nem kezdte már el szedni őket Zita) összesen 4250 kyat-ot fizettünk, és ebben már benne volt jó néhány új csomag „Electrolite” is, vagy mi a szösz. Ez az a zacskó por, ami vízbe szórva visszaállítja a hasmenés által kiürült szervezetben a fontos dolgokat. Zita ezen a napon is csak ezt itta, és persze rengeteg folyadékot. Estére átvonult rajta a láz, és igaz, nagyon lassan, de lekúszott a hőmérséklete 37 fok alá, és ott is maradt.

Hosszú, bordó libasor: A vonuló szerzetesek

Zita hőmérsékletét hajnalban is megmértük, és akkor is 37 alatt volt, ezért végre felkerekedtünk, hogy felfedezzük Bago-t! Azért hajnalban, mert a San Francisco Hotel-es házigazdáink, a két hölgy nagyon kedvesen felhívta rá a figyelmünket, hogy ha nem szeretnénk az állam bácsinak fejenként kifizetni a 10-10 dollárt a főbb látnivalók látogatásáért, akkor induljunk el korán, és még látogassuk sorra őket reggel 9 előtt, amíg még nincsenek ott a jegyszedők, és ingyenes a belépő. Ennek az infónak rettentően örültünk, mert így rengeteg pénzt megspóroltunk, és ehhez nem kellett mást tennünk, mint reggel 6-kor kelni, és elindulni.

Rögtön ahogy kiértünk az utcára, már egy érdekes dolgot láttunk, Mianmar egyik nagy jellegzetességét, a libasorban vonuló szerzeteseket. Az ételhordó táljaikkal a kezükben ők is épp indultak a nap kezdetén – csak ők más célból, mint mi: étel formájában adományokat gyűjteni a helyi lakosságtól. A lakosok pedig adtak, sokan kint álltak a házaik előtt, és már várták a szerzeteseket, általában egy-egy kanál rizst kapott mindenki a táljába, vagy legalábbis azok, akiknek jutott, mert ekkora sor esetén egy ember nyilván nem tud adni mindenkinek, de ez talán nem is cél, hisz a szerzetesek aztán nyilván „összeöntik a zsákmányt”, és mindenki egyenlően kap belőle.

A Hamsa madarak – Bago története

Az első a Shwemawdaw paya volt, de még mielőtt megérkeznénk oda a főúton föl-le cirkáló háromkerekű, platós riksákon 150 kyat-ért fejenként, térjünk ki egy kicsit Bago (régi nevén Pegu) történetére: a legenda szerint két Mon herceg alapította a várost időszámításunk után 573-ban, amikor egy nagy tavon lévő szigeten megpillantottak itt egy nőstény hamsát egy hím hamsa hátán állni. A hamsa egy mitológiai madár, az őróluk készült szobrot később sikerült is lefotózni egy riksázás alatt a város egyik csomópontjánál, az óratorony alatt. Szóval ők a hamsa-k, és miattuk alapították itt a Mon birodalom fővárosát a tó partján, amit később, 1593 a „Bamar”-ok (így írja őket az angol útikönyv – talán burmaiak?) meghódítottak. A várost sűrűn emlegetik az európai utazók az írásaikban, úgy mint Pegu, és mint tengeri kikötő. Ez azért vicces, mert most ahogy ezt írom, lemértem a távolságát a tengertől a Google Earth „Ruler” funkciójával, és az 62 km-t (először 62 millió cm-t…) írt, tehát időközben vagy feltöltötte a folyó a deltát a hordalékával, vagy Pegu eleve már úgy volt csak kikötő, hogy oda a hajók egy folyón jutottak csak be a tengertől. Igaz, nagyobb folyót sem látok a térképen, bár ez nem jelent semmit, mert itt a méretek elvesznek, ezeken a deltavidékeken egy Duna méretű folyónak még talán neve sincs, olyan jelentéktelenül kicsi. :)

Shwemawdaw Paya – Magasabb a Swedagonnál!

Na, hát ennyit a történetről, és most szálljunk le a riksáról hajnali fél hétkor a Shwemawdaw Paya-nál, és sétáljunk fel a széles, fedett lépcsősoron a hatalmas sztupához. Ugye a papucsotokat levettétek még a lépcső legalján!? Mianmarba az összes buddhista épület környékét mezítláb illik csak megközelíteni. Ez az óriási sztupa állítólag nagyobb, mint a leghíresebb, legpompásabb Swedagon Paya Yangonban, a magassága 376 láb, vagyis 114,6m! Persze nem volt mindig ekkora, kezdetben jóval kisebb volt, de aztán mint ahogy sok más buddhista szentéllyel is történt a történelem során, jöttek az erős szelek, meg a földrengések, amelyek mindig megrongálták, lerombolták az építményt, de a hithű buddhisták mindig felújították azt, és mindig egy kicsit nagyobbra, magasabbra, és pompásabbra építették az évszázadok alatt, így érhette el mostanra a mai pompáját. Persze a századok alatt mindig előkerült egy „szent fog”, és hasonló dolgok Buddhától, amit aztán bele is építettek a történetbe, így mára még biztosabb, és még szentebb a Shwemawdaw Paya.

Szó mi szó, tényleg hatalmas volt, körbejárni is beletartott egy ideig, és közben volt, hogy a hajnali ködben nem is láttuk a tetejét, olyan magasan volt az, és olyan sűrű volt a köd. Ez így persze nem volt olyan fényes, és pompás, nem sütött rá a nap és nem csillogott rajta az arany, de ezt nem bántuk, mert megvolt a maga hangulata az egész helynek így is, kora reggel, szinte elhagyatottan. Mert sok emberrel ekkor még nem találkoztunk. Sajnos nem tudtunk itt sokat időzni, mert még sok látnivaló volt, és ezekhez egy kicsit csipkednünk kellett magunkat, hogy mindent, ami amúgy fizetős lenne, be tudjunk járni 9 óra előtt.

Kyaik Pun Paya

A következő állomás a Kyaik Pun Paya volt, a város másik, déli részén, a főúttól 5 perc sétára nyugatra. Itt csak a kereszteződésig vettük igénybe a főúton járó riksákat, aztán sétáltunk. Egy hosszú egyenes út végén már messziről láttuk a négy, 30 méter magas egymásnak háttal ülő buddhából hármat. Ők közelről éppoly impozánsak voltak, mint távolról azt sejteni lehetett, főleg, hogy időközben a nap is előbújt, és igen szép színeket és arany csillogást adott az ülő buddháknak, akiknek a lábukon pihentetett jobb kezük ujjai már önmagukban nagyobbak voltak, mint mi. Még a körmeik is ki voltak dolgozva, és azok is vagy fél négyzetméternyi területet kitettek az óriás szobron egyenként. Mi meg ott álltunk ennek az egésznek az aljába, tényleg óriási volt, a szó szoros értelmében is.

Innen tovább már csak egy hely volt, a nagy fekvő buddha, ahová már úgy mentünk hogy csak jussunk be 9 előtt, aztán ha bent vagyunk, már nyertünk! :) Ehhez sikerült elcsípnünk egy riksát már a bekötő úton, ami elvitt minket a kereszteződésig. Mivel innen még több mint 1 kilométer hátra volt, nem akartam ennek a sétának is kitenni Zitát, ezért elkezdtünk alkudozni az oldalkocsis biciklis riksásokkal. Bérelhettünk volna magunknak bringát, de mivel Zita kb. 2 teljes napja nem evett szilárdat, ezt nem tartottam volna jó ötletnek. Egyébként ehhez képest igen jól bírta Zita a hajnali turistáskodást, amit nem is értek, hogy ment neki, szinte én nyűgösebb voltam, mint ő, pedig én bekaptam időközben ezt-azt, amit az utcán vásároltam.

Shwethalyaung fekvő Buddha

A riksázás vicces volt, én ültem háttal, Zita a menetiránynak előre, a pedálozó „pilótánk” mellett. Közben láttunk egy nénit, aki egy nagy kosárban a fején virágokat vitt, de úgy, hogy azt úgy egyensúlyozta ki, hogy a kosár maga szinte már csak a peremén érte a fejét. Elképesztő, hogy milyen természetességgel cipekednek itt Ázsiában az emberek a fejükön. Valószínű már kisgyerekkorukban elkezdik ezt gyakorolni, és mire felnőnek, ez olyan természetessé és egyszerűvé válik számukra, mint mondjuk a kerékpározás.

Bago egyik legfőbb látnivalója egy óriási fekvő Buddha, a Shwethalyaung. Ide is egy hosszú, fedett lépcsősoron kellett felmennünk mezítláb, a különbség csupán annyi volt, hogy most itt ekkor már pakolták kifelé a szuvenírárúsok a portékáikat. Közeledett a reggel, a turisták áradata. Ez a buddha nagy zarándokhely lehet a buddhisták körében, mert körbe volt rakva az adományozók tábláival. Rengetegen voltak Thaiföldről, de még Japánból is, és a leggyakoribb összeg a 100 dollár volt. Ebből aztán szép fényes, arany Buddhát építettek, ami mindenféle díszes, ékköves arany párnákon könyökölt. A feje viszont fehér anyaggal volt borítva, és szép ki volt dolgozva rajta az ajka és az orrlyukai is. Ezen helyeken nagyon szerették a madárkák is, ottlétünk alatt ki-be repkedtek a Buddha orrlukain és a szájának sarkában is szerettek üldögélni. Nekünk ez nagyon tetszett, ezen nagyot mosolyogtunk, és végre lazíthattunk is, leülhettünk kicsit csak pihenni és csodálni ezt a nagy Buddhát, mert tudtuk, hogy megérkeztünk az utolsó fizetős helyre is 9 előtt, így már nem kell tovább rohannunk. A Buddha egyébként egy fedett helyen volt, de magának az épületnek már nem szenteltek annyi figyelmet és cifraságot, mint a Buddhának, ezért ha levettük a szemünket a szoborról és körbenéztünk, inkább érezhettük magunkat egy vásárcsarnokban, mint egy szent helyen, főleg, ha a szuvenír árusokra is odafigyeltünk – volna, de ezt nem tettük.

Mahazedi Paya (A „Nagy Sztupa”)

Most már sokkal nyugodtabb tempóban elsétáltunk a Shwethalyaung Paya mögötti Mahazedi Paya-hoz, ami egy az Shwemawdaw-hoz hasonló, óriási arany burkolatú pagoda. Mégis, ez egy kicsit más volt és ezen óriás körbesétálása közben is sok szépet és sok újat láttunk. Ekkor már sütött a nap, és ide is egy hosszú egyenesen úton érkeztünk meg, ahonnan már messziről láttuk a Paya-t, ami közelebb érve egyre csak hatalmasabb és hatalmasabb lett előttünk. Ezt a sztupát is többször a földdel egyenlővé tette a természet, mostani alakját 1982-ben kapta. Egy időben ebbe a sztupába is be volt építve egy szent fog, sőt még egy állítólag Buddha által személyesen használt „begging bowl” is, vagyis az a „kéregető” ételhordó edény, amelyet a reggeli szerzeteseknél is láttunk. De mivel az idők változnak, és uralkodók jönnek-mennek a történelem során, ezek az ereklyék időközben átkerültek más szent helyekre. Ennek ellenére ez a hely számunkra még mindig gyönyörű maradt, és igazából nagyon tetszett, mert ekkor már egyre többet sütött nap, és mert rengeteg érdekes „melléképületet” találtunk, amíg körbejártuk a sztupát. Nekem nagy kedvencem volt ez a tigris-sárkány(?) szobor, amivel annyira nem bírtam betelni, hogy legalább ötször lefényképeztem.

Nem csak maga a Paya, hanem az odavezető út is érdekes volt, mert sok mindent láttunk a séta közben, ezért végül nem is bántunk, hogy nem pattantunk föl egy riksára, noha mindketten kicsit fáradtak voltunk, de annyira még nem, hogy ne tudtuk volna élvezni azt, ahol vagyunk. Kétoldalt az útból hosszú fedett sétányok nyílták, ahol ifjú szerzetesek jártak, egy másik helyen pedig egy imádkozó(vagy inkább meditáló?) szerzetest láttunk, akinek egy kockás lungis barátja árnyékot tartott egy esernyővel. Hogy miért nem rögtön egy természetes árnyékban kezdett neki az imának, azt nem tudjuk, mert nem zavartuk meg őket e kérdésünkkel, de biztosan megvan mindennek a maga oka. Biztos „ott jött rá” a betonon valami, ami miatt azon nyomban le kellett ülnie oda, és nekiállni elmélyedni, de még mielőtt belekezdett volna, szólt a haverjának, hogy „Te Döme, gyere már, tarts árnyékot, mert itt jött rám…”. :) Persze ez csak egy feltevés, lehet, hogy nagyon messze vagyok a valódi okoktól.

Az arany fenéklyuk, a Vajoka és a Burmix!

Hazafelé menet még benéztünk egy másik fekvő buddhához, egy szabadtéri változathoz egy tó mellett, ez volt a Naung Daw Gyi Mya Tha Lyaung, amit még leírni is nehéz volt, és valójában csak távolról tűnt igazán hatalmasnak, és impozánsnak, ahogy közelebb mentünk, úgy már inkább tűnt csak egy romos, elhanyagoltabb buddhának a társához képest. Ezt egy kicsit nem értettük, mert az útikönyv szerint 2002-ben építették a helyi emberek adományából. De minek, ha már itt van a szomszédban egy másik, és ha úgyis csak elhanyagolják ezt, hagyják szétrohadni az elemeknek kitéve? A Buddha maga itt annyira nem nyűgözött le minket, viszont a bejáratnál lévő ülő sárkánylényen érdekes volt megfigyelni, hogy nem csak a körmeit, de még a fenéklyukát is aprólékosan kidolgozták – és az is díszes arany beültetéses, akárcsak a farok vége, a lábai és a feje. :)

Még egy utolsó helyre beugrottunk visszafelé menet, ez pedig a Maha Kalyani Sima volt, egy templom, ahol láttunk egy szép csarnokot tele tükördarabokból épített kis álló alakokkal (Buddhákkal?), ez Zitának nagyon tetszett, míg számomra inkább a szép kert a fedett sétánnyal, és a cölöpökre épített faházakkal volt érdekes. Itt találkoztunk egy nagyon mókás figurával, aki próbált hozzánk angolul beszélni, de szegénynek nem nagyon ment, ezért tartottunk neki egy pár perces oktatást, legfőképpen a helyes kiejtésről.

Rögtön úgy köszönt nekünk, hogy „Vajoka”, amit nem tudtunk mire vélni, mert ilyet még nem hallottunk burmaitól, de azt valahogy megsejtettük, hogy ez nem burmaiul van, és ezután pár perccel sikerült is dekódolni a sokadszor elismételt mondatát, merthogy ez egy mondat volt: Vajoka annyit takar, hogy Where are you came from? Vagyis, hogy honnan jöttünk. Itt burmában az emberek hajlamosak elharapni, lehagyni főleg utolsó szótagokat a szavakból, ezért aztán a leírva látszólag hosszú, és bonyolult szavakat nagyon egyszerűen és röviden ejtik ki, azt a szót, amit úgy írnak, hogy kyaiktiyo pl. úgy ejtik, hogy „csáktó”. :) Ezt a szokást emberünk úgy látszik átvezette az angolba is, így lett „Vajoka” a Where are you came from-ból! :) A másik nem kicsit megmosolyogható érdekesség a kiejtésében az X-ezés volt. Már azt az egyszerű szót sem bírta rendesen mondani, hogy Yes, mert „jex”-et mondott helyette, ami pedig teljesen érthetetlen volt számunkra, hogy a Burmese-t is úgy mondta, hogy Burmix! :) Kérdeztük mi is tőle, hogy Vajoka, mire mondta, hogy Jex, jex, Burmix! :) Hát lehet nem szeretni ezeket a kedvesen bolond mianmariakat? :)

A kígyó templom

A Vajokán és a Burmix-on hazáig nevettünk Zitával, otthon pedig egy gyors zuhany után eldöntöttük, hogy mivel a pickup úgyis csak délután 3-kor indul, megyünk még egy kört a szállásadó nőnk tanácsára, és megnézzük a híres Snake Temple-t vagyis a Kígyó templomot is. Ide először megint riksával mentünk a Swhemawdaw pagoda irányába, de még a Paya előtt leszálltunk, és egy kb. másfél kilométeres sétával elértük a kígyó templomot. Ez a séta érdekesebb volt, mint maga a hely, mert közben sok érdekeset láttunk, végre kicsit kint voltunk a zöldben, láttunk szerzetes nőket, vagyis inkább buddhista nővéreket (ha lehet így fogalmazni) és egy kis helyi életet. Egy mezőn, egy hatalmas, dombra épített pagoda alatt egy kisfiú játszott egy nejlonszatyorból készített „papír”-sárkánnyal. Ahogy közelebb értünk, szegény annyira ránk figyelt, hogy a sárkányra felcsavarodott egy fára – ezt aztán mi szabadítottuk ki neki.

A kígyó templom története megint elég érdekes. A kígyó állítólag a kolostor vezetőjének reinkarnációja, és a 120 éves állat anno északon lakott, és a gazdájának elmondta a történet, meghagyva a pontos címet, ahová költöznie kell, hogy befejezhesse a kolostor építtetését. Amit aztán ily módon sikerült is befejezni, mert a kígyó miatt annyi zarándok vonult ide, és annyit adományoztak, hogy abból sikerült befejezni a kolostort, amihez a kígyó otthonául szolgáló kis épület mögötti dombon tartozik egy kis sztupa is. Ide persze már mezítláb kellett felmennünk egy olyan kőlépcsőn, amit ekkora már igencsak felforrósított a déli nap. Úgy kellett szaladnunk, hogy meg ne égessük a talpunkat. Fent az amúgy pofás kis sztupa és Buddha szobor mellől gyönyörű kilátás nyílt egy kisebb szeméttelepre, és arra a másik, nagy arany sztupára, ami mellett az imént elsétáltunk. Most láttuk csak, hogy a másik oldalán a dombnak még egy külső lifttornyot is építettek a derék buddhisták! Kész őrület! :)

A korai sztupaitisz és egy pick-up utazás „élményei”

Ennyi szent helyet, Buddha szobrot és sztupát végigjárni egyetlen nap alatt szinte már túl sok is volt, de ettől még nagyon élveztük, igaz, délutánra kitaláltunk magunknak a kifejezést: „korai sztupaitisz”, merthogy alig érkeztünk még meg Mianmarba, máris annyi sztupát láttunk, hogy úgy éreztük, elég is lesz belőlük egy darabig. Persze tudtuk, hogy még kapunk majd belőlük dögivel, hogy a látnivalók nagy részét az országban ezek teszik ki, és ez alól a következő állomásunk sem volt kivétel, a Golden Rock, vagy a Kyaiktiyo Pagoda, ahová délután 3-kor indultunk el, a szállásadónk tanácsára a lehető legolcsóbb közlekedési eszközzel, a pick-up-al, vagyis egy platós kisteherautóval. Ez az utazás újfajta élményeket tartogatott számunkra, amelyeket természetesen nem minden tekintetben és pillanatban élveztünk, főleg, hogy a beígért három óra helyett végül ötöt utaztunk, és amiről induláskor fogalmunk sem volt, hogy ezalatt négyszer kellett átszállnunk és járművet váltanunk, mert ezek a pick-up-ok csak településről településre ingáznak, kisebb távokat, de a végállomásaikon mindig bevárják egymást, hogy aki messze megy, az mindig megkapja a csatlakozást. Így a képzeletbeli „jegyet” is meg tudtuk venni egyben egyben, induláskor, fejenként 2000 kyat-ért. Hogy ezt aztán hogyan logisztikázták össze és osztották szét egymás között a sofőrök, nem tudjuk, de az azért kemény volt, amikor lerobbantunk, és egy fél órát szerelték a kocsinkat az úton a sofőrjeink néhány másik utassal karöltve. Ekkor már túlvoltunk három átszálláson és 4 óra utazáson, ezért igencsak fogtam a fejemet. Zita nem tudom, hogyan, de még ekkor is higgadt és nyugodtabb maradt, mint én, amit igazán nem értek, hogyan csinált, mert ő ráadásul már két és fél napja koplalt, ha nem számoljuk azt a kevés rizst, amit nagy óvatosan ma délután merészelt magába tömni, „sikerrel”, mert benne is maradt. Szóva Zita higgadt maradt, és ennek köszönhejtük, hogy amíg az embereink szereltek, felfedeztünk egy csapat hangyát az egyik út menti fán, ahogyan valamiféle hidat próbálta építeni a saját testükből egymásba csimpaszkodva. Csak azt nem értettük, hogy hová, és miért… Mindenesetre érdekes volt ezt látni, és azt is, ahogy pár perc után feladták, és eltűntek a fa törzsén.

Eközben újra be tudták röffenteni a motort, és végre újra elindulhattunk, hogy aztán egy faluval később ismét átszálljunk egy másik autóba, ezúttal előre, a sofőr mellé. Ekkor egy kisebb vita támadt miattunk a velünk konvolyban haladó autó, és a mi sofőrünk között, mert amikor mondtuk, hogy mi Kinpunba vettünk „jegyet” Bagoban, akkor először kicsit értetlenkedtek, aztán nagyot veszekedtek, aminek a vége az lett, hogy igaz, kicsit morcosan, de egyikük végül elvitt minket Kinpunba. Mindenki más leszállt pár kilométerrel korábban, Kyakto-ban, de mi erősködtünk, hogy amikor indulás előtt kérdeztük, az első autó sofőrje egyértelműen igenlő választ adott a „Kinpun?” kérdésünkre, és mi eszerint fizettünk 2000 kyat-ot neki. Dicséretükre legyen mondva ezeknek a pick-uposoknak, hogy emiatt végül nem minket szívattak meg, hanem valószínű egymást. Mert az is egy megoldás lett volna, hogy kitesznek minket Kyakto-ban, hogy itt van a végállomás komám, de nem ezt tették, ami becsülendő! Egy biztos, ezután a pick-up utazás után új értelmet nyert a szótárunkban a „kényelmetlen utazás” fogalma. :)

Bago-ba 2012 szeptember 24-én érkeztünk és 26-án délután álltunk onnan tovább.

A következő 6-7 bejegyzés mind meg van írva előre (onnan, a „jelenből” és a helyszínről), ezért drukkoljatok, hogy csak annyi időm legyen, hogy beszerkesszem őket a képekkel együtt egy-egy bejegyzésbe, mert ha ez sikerül, az azt jelenti, hogy a következő 6-7 hétköznap sorban végig lesznek bejegyzések, megszakítás nélkül, minden (magyar) reggel 8-kor! ;)

Zita betegsége és gyógyulása

Mikor eldöntöttük, hogy 37,8 fokos hőemelkedéssel nem bringázunk tovább, már meghívott magához minket Labre. Az ő kezébe adtam a botot, hogy tartsa távol a népeket a bringáinktól, és ő tanított meg minket a Bondu Tin Din első verszakára. Motorral ment előttünk, mi pedig követtük. Hamar letértünk a főútról és egy kis téglából kirakott mellékutcán haladtunk, aminek az egyik oldalán házak voltak, a másik oldalán víz állt. Érdekes, hogy még itt a dombos vidéken is ennyi helyen áll a víz.
Labre egyre kisebb utcákba vezetett minket, a végén már csak egy sikátorban haladtunk, amiből egy még keskenyebb kis utcácskába kanyarodtunk le. Ennek a végén már kaput nyitott és mi betolhattuk a bringáinkat a kis udvarba. Zita ledőlt egy ágyra, és hamar elaludt. Később borogattam, és újra megmértük a lázát. Délutánra úgy tűnt, rendben lesz, mert lejjebb ment, de aztán este sajnos ismét felment. A következő nap már 38 fölé is felment a láza, és ekkor úgy döntöttünk, irány az orvos. Labre Zitát motorral vitte, én pedig követtem őket a rekun. A kórház hála az égnek a faluban volt, így nem kellett messze mennünk. Az orvos megvizshálta Zitát nem állapított meg semmi konkrétat, csak hogy itt, ilyen trópusi éghajlaton gyakran belázasodhat az ember, már egy sima megfázáskor is, pláne ha nem szokott a meleg, nedves levegőhöz. Felírt paracetamolt, valami antibiotikumot és még egy gyógyszert, ezeket kiváltottuk, de még nem kezdte el szedni Zita. .
Estére jobban lett, nem ment fel annyira a hőmérséklete, mint előző este, és reggelre 37 alatt volt, ezért pakoltunk, hogy induljunk. Ekkor azonban eleredt az eső, és a következő 12 órában leszakadt szerintem Magyarország éves össz csapadékának a többszöröse. Valami iszonyatosan, brutálisan szakadt, és ami durva, hogy nem hagyta abba nagyon, de még csak csillapodni sem akart nagyon. Labre azt mondta, örül az esőnek, mert így még egy napot maradunk. :) Hát tényleg nem sok értelme lett volna ilyen időben továbbmenni, hiába csak 20km Kagrachuri, ha közben végig ázunk, akkor az tuti nem lesz jó Zitának, hisz épp csak meggyógyult. A hőemelkedés szerintünk azért jött, mert az érkezésünk előtti este a rendőrök kekeckedése miatt vagy egy órát álltunk fáradtan, kimerülten, a meleg kinti levegő után vizes pólóban a ventilátorok alatt. A gyors gyógyulást pedig annak tudjuk meg, hogy még idejében (azonnal) megálltunk és pihent, valamint minden étkezésnél toltuk magunkba a hagymát és a fokhagymát – utóbbi természetes antibiotikum, legalábbis azt mondják… Nem tudjuk a pontos igazságot, de az tény, hogy placebónak biztos nagyszerű, és azt is megtapasztaltuk, hogy ha nagyon sokat eszünk belőle, akkor már a szúnyogok sem csípnek minket! :D

Labre munkája és boltja – Lungit veszünk!

Na, de ennyit a Labre-ékhez kerülésünk és a maradásunk körülményeiről, és most akkor jöjjön a lényeg, a Náluk eltöltött három nap és az ő történetük.

Labre az UNDP-nek, vagyis az ENSZ Feljesztési Programjának, a United Nation Development Program-nak dolgozik, a Chittagong Hill Tracks-en belüli, távoli, elmaradott falvaknak segítenek, utat építenek hozzájuk, kutakat fúrnak nekik, iskolákat építenek, megtanítják őket egy modernebb mezőgazdaságra, állattartásra, orvosi ellátást biztosítanak nekik, és hasonlók. Ezen kívül van a családjának egy ruhaboltja szemben azzal az étteremmel, ahol találkoztunk. Labre épp ide érkezett meg a motorjával, amikor meglátta szemben a tömeget, és ekkor lépett oda hozzám, így kezdődött az ismeretségünk. Lám, mégiscsak jó, hogy mindig mindenütt annyian körbeállnak minket! :)

A boltban vásároltunk Zitának és nekem is egy-egy burmai lungit. Már régóta szerettem volna egy lungit, ám a vásárlásnak ez az időszak pont nem jó, mert ilyenkor a ramadán idején nem csak a közlekedési eszközök drágábbak (mert mindenki utazik a családjához ünnepelni, együtt lenni), hanem a ruhák is, mert mindenki ilyenkor vásárol magának új ruhát, hogy szépen kiöltözhessen az ünnepekhez. Ezért mindenki azt tanácsolta nekünk, hogy később, a ramadán után vásároljunk, ha akarunk, mert akkor olcsóbb lesz. A ramadán még nem ért véget, de mivel Labre-ék buddhisták, és a környéken a muszlimokon kívül rengeteg a hindu és a keresztény is a buddhista mellett, így náluk az árak nem változnak a ramadán végett. Meg aztán különben sem sajnáltam tőlük azt a pár száz takát ezért a két lungiért, azok után, hogy 3 éjszakát náluk laktunk és etettek, itatattak, kórházba és vendégségből vendégségbe hordtak minket, az a legkevesebb, hogy veszünk náluk egy lungit, ha már amúgy is terveztünk vásárolni. :) A lungijaink egyébként burmaik, vagyis mianmariak, Chittagongba hozzák be őket hajón Mianmarból. Na majd jól fel fogom venni Mianmarban is, de jó is lesz!

Marmák és Tripurák, 5 népcsoport a Hill Tracks-en

Labre családja buddhista, ezt az is mutatja, hogy a házukon belül van egy kis elfüggönyözhető rész, ez a szentély, ide járnak be imádkozni. A család a Marma nemzetséghez tartozik, amit itt úgy mondanak, hogy Marma Tribe, de én ha nem baj, nem fordítom úgy, hogy „törzs”, mert abból a legtöbben arra gondolnánk, hogy kis kunyhókban élnek és vadásznak-gyűjtögetnek a dzsungel mélyén, holott ez egyáltalán nem így van, éppúgy élnek, mint a bengáli társaik a sík vidékeken, csak épp más egy kicsit az arcuk és a bőrszínük. Itt a Chittagong Hill Tracks-en öt ilyen nemzetség él, vannak még a Tripurák, és még hárman (a jegyzetem nincs nálam… :( ), Labre-ék Burmából vándoroltak át néhány generációval ezelőtt, és a 71-72-es függetlenségi szabadságharc alatt, és utána még egy alkalommal menekülttáborban voltak a közeli Indiában – ekkor Labre még gyerek volt. Az itt élő öt nemzetségnek mind megvan a saját nyelve, ezek különböznek a hinditől és a bengálitól. Labre így öt nyelven beszél: angolul, hindiül, bengáliul, marmául, és tripurául. Ez egyébként kell is a munkájához. Két alkalommal is elénekeltek nekünk egy marma dalt, először amikor vendégségben voltunk Labre unokatestvérénél a tanár családnál a szomszéd utcában, másodszor pedig amikor Labre kollégáinkat képvetítést tartottunk a nappaliban, a TV-nek használt monitoron. (Nekünk is jó volt végignézni a legjobb fotóinkat az útról, ekkor kezdtem el kiválogatni a több tízezer fotóból a legjobb néhány százat, amiből aztán a legjobb néhány tucatot, amelyekből aztán a naptárba kerülnek majd a fotók) A Marma dal a víz fesztiválról szólt, és ahogy ki tudtam venni, ennek a „tavaszi” ünnepnek a lényege, hogy a fiúk és a lányok felállnak két sorban egymással szemben, és jól nyakonöntözgetik egymást vízzel. Ez látszik kívülről, de közben megy az ismerkedés, ugyanis az ő kultúrájukban ez az egyik fő módja az ismerkedésnek, a párszerzésnek, mert máshol, máskor nem nagyon találkoznak (vagyis inkább találkoztak, múlt időben, mert azért náluk is változnak gondolom az idők) a fiúk-lányok.

Amikor kérdeztem, hogy egyébként miért pont itt él ez a sok különböző bevándorolt nép, akkor az volt a válasz, hogy azért, mert ők választották, ők a dombos vidéket szeretik. Ez megnyugtató, mert én kezdetben azt gondoltam, hogy Bangladestől csak itt kaptak helyet az élethez, a nehezebben megművelhető, erdős, dombos vidéken, de akkor ez ezek szerint téves gondolat volt. A dombos vidék egyébként talán azért is jó választás volt részükről, mert itt az átlagmagasság már 50m-el a tengerszint felett van, ami a tízmilliók által lakott, déli lapos vidékeiről nem mondható el az országnak.

A szűk család egy udvaron, a tágabb család egy utcában

Labre teljesen oda van a családjáért, ők a mindene, és ezt nagyon jó volt látni és érezni. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy biztosítja számukra a megélhetést. Labre-nak lett volna lehetősége nagyobb projecteken is dolgozni, és ez olyan távolléti díjjal járt volna, amin még én is eltátottam a szám, ám Labre nemet mondott az ajánlatra, mert amikor arra gondolt, hogy távol kell maradnia a családjától, akkor azt mondta, hogy nincs az a pénz! Ez csodálatra méltó tőle, ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy nagyon szerencsések is, hogy ezt megtehették, mert már nem szorulnak rá annyira a pénzre az alapvető megélhetéshez.

Ez valami olyasvalami, amit majd én is így szeretnék csinálni, nem tudom még, hogy hogyan fogom ezt elérni, de ha egyszer gyerekeink lesznek Zitával, azt szeretném, hogy sok időt lehessek velük, és többet lássam őket és az édesanyjukat egy hétköznap, mint a főnökömet. Ez biztos nehéz lesz, de én bízom benne, hogy találok olyan helyet, ahol ezt megértik, és ahol ezt megtehetem, mert különben meg a tőlem telhető legjobb munkaerő leszek – Egészen délután háromig, amikor is elbringázok majd a munkahelyről az oviba/iskolába/stb. a gyerekekért, és onnantól csak nekik és velük élek majd, egy tartalmas, értelmes életet. Szerintem az, hogy többet leszek velük, és értékes időt töltök velük, sokkal többet számít majd annál, minthogy több pénzünk legyen. Egy gyereknek majdnem kumma mindegy, milyen körülmények között él, ha megvan egy bizonyos szint, onnantól inkább az számít, mennyit törődnek vele, mennyit vannak vele a szülei. Ez határozza meg az életét, a gyermekkorát, a boldogságát, a világhoz való viszonyát. Ha azt akarjuk, hogy jól lássák majd a világot, megtalálják benne magukat, és értelmes, tartalmas életet éljenek, akkor ahhoz az kell, hogy az értékrendet elsősorban tőlünk lássák, tőlünk tanulják meg, máskülönben kb. a vakszerencsére (iskolák, tanárok, iskolatársak) bízzuk, hogy ki és mi lesz belőlük és hogyan boldogulnak majd az életben. Ezért szerintem rettentő fontos, hogy egy bizonyos ideig, amíg meg nem kapja a gyerek az erős, jó alapokat az élethez, az önállósághoz, az önálló gondolkodáshoz, addig sokat legyünk velük.

Persze tudom, ehhez is nagy szerencse kell, hogy ez sikerüljön, hogy ne egy munkahelyen töltsem majd az időm nagy részét, amikor majd felelős családfő kell, hogy legyek, és el kell tartani a családom, de én majd megkeresem azt a szerencsét, addig éljek! :)

Számolni tanulunk

Szóval Labre otthon van, a családjával, a feleségével, akit Lácsminak, vagyis „szerencsének” szólít. Két gyermekük van, egy 12 éves lányuk, őt „felső világom”-nak hívja (jegyzet híjján nem tudom idézni a konkrét szót), a 14 hónapos kisfiát pedig „földi világom”-nak. Ahogy ezt mesélte, és ahogy közben rájuk nézett, lehetett érezni, hogy Labrének tényleg mindene a családja, hogy nagyon szereti őket, és mindent megtenne értük.

A kislány már kezdettől fogva közvetlen volt velünk, mindig mosolygott ránk, jött-ment a barátnőivel, és amikor egyszer bejött a szobánkba, kopogott, és így szólt: „Excuse me Uncle, may I come in?” – ez milyen aranyos, kedves és illedelmes már? :) Egyrészt, hogy nagybácsinak szólít, pedig csak egy napja ismerjük egymást, másrészt pedig, hogy kopog, és megkérdezi, hogy bejöhet-e? Tudom, ez nálunk tök alap, de itt Bangladesben, ahol a privát tered a ruhád és a bőröd közötti terület, ez nagyon nagy dolog!

A kissrác lassabban nyílt meg nekünk, de aztán annál jobban. A második naptól rengeteget játszottunk vele, beültettük a rekuba, megmutattuk neki a csengőt (onnantól ki sem akart nagyon szállni), építőkockáztunk vele, de ami a legjobb volt, hogy számolni tanítottam. Először a saját kezemen nyitogattam ki sorra az ujjaimat, és mellé hangosan mondtam felé: ek, dui, tin, csár, pász… Erre még nem nagyon figyelt, ám amikor az apró ujjait és lábujjait számoltam meg, már jobban felfigyelt, és ami ezután következett, az egy igazi csoda volt: miután többször megszámoltam a lábujjait, megfogta mindkét kezével a lábát, és közel emelte az arcához, majd kíváncsian és meglepetten nézegette, forgatta azt! „Hogy-hogy ek-dui-tin-csár-pász? Hogy került ez a lábamba? És hol van, nem látom? Miért nem beszélt erről nekem eddig senki?” :) Aztán az is csúcs volt, amikor az édesanyjának próbálta leutánozni a ujjaival a számok mutatását. Még nem volt olyan ügyes, hogy szépen behajtogassa az ujjait, és egyszerre csak néhányat mutasson, de nagyon próbálkozott, és ez nagyon aranyos volt, azt hittük megzabáljuk a kiskölyköt. A gyümölcshéj Labre gyerekkorában az egyik nagy játékuk volt, de még mindig látni gyümölcshéj sisakokban rohangáló gyerekeket. Belül egyébként egy narancshoz hasonló, de annál szárazabb, világosabb, rózsíszín húsú történet van a belsejében. A családhoz tartozik még a nagypapa is, aki már lassú járású, de azért még aktív, ő kísért ki minket a közeli utcába egyszer a teázóba, ahol nem csak finom teát és süteményeket találtunk, hanem egyedül a faluban kettes térerőt is. Így oda jártunk ki életjelet adni magunkról és informálódni.

Labre és a családja csodálatos három napot szerzett nekünk, jobb helyen, jobb emberek között nem is tölthettük volna a Zita gyógyulására szánt időt, nagyon örültünk, hogy találkoztunk Velük, így ez a néhány nap, amit „kényszerből” egy helyben álltunk, igazán tartalmasan telt. Igazán izgalmas és érdekes volt látni az életüket, az otthonukat, és kicsit részesei lenni mindkettőnek. Úgy tűnt, a mi társaságunkat ők éppúgy élvezték, mint mi az ő vendégszeretetüket. Zita pedig teljesen meggyógyult, már egy napja tünetmentes volt a negyedik nap végére, amikor is elindultunk tovább Kagrachuri felé.

Labréék családjánál 2011. augusztus 18-tól 21-éig vendégeskedtünk (persze még marasztaltak tovább…)

Rangpurban hat napot töltöttünk, és ez az idő nem telt olyan szörnyen, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, ha azt mondjuk, hogy ez egy „kényszerpihenő” volt, a gyógyulásom végett. Ezt leginkább három barátunknak köszönhetjük, Shah Alamnak, Mahidnak és Pallabnak. Velük rengeteg időt töltöttünk.

Shah Alam, Mahid, és a Dzsu, ahol az állatok gyülekeznek! :)

Ők ketten nagy cimborák, és onnan ismertük meg őket, hogy Shah Alam Shihad jóbarátja, akinek pedig CS-n írtunk, mert ő volt az egyetlen regisztrált tag Rangpurban. Ottlétünk alatt ő végig Dhakában tartózkodott, így vele végül személyesen nem is találkoztunk, de Shah Alam-al és Mahid-al rengeteg időt töltöttünk. Mindenáron szórakoztatni akartak minket, ezért meg akartak nekünk mutatni mindent Rangpurban, noha annyi látnivaló valójában nincs is. :) Mahidnak az az ötlete támadt, hogy menjünk el a Dzsu-ba. Nekünk fogalmunk nem volt, miről beszél, de számára a dzsu az valami triviális szó lehetett, mert meglepődött rajta, hogy nem ismerjük, és nem tudjuk, miről beszél. Csak mondta, és nézett nagy szemekkel, hogy értetlenkedünk. Ő csak folytatta: „You know, dzsu, the dzsu…” Még mindig nem értettük, mire végre elkezdte körbeírni, miről beszél: „You know, the Dzsu, where the animals are gathering!” – Tudod, a dzsu, ahol állatok összegyűlnek! Ekkor esett le, először Zitának, hogy a Zoo(ejtsd: Zú)-ba, vagyis az állatkertbe akarnak elvinni minket! :) A bangladesieknek van egy sajátságos kiejtésük az angolban, és azt, ami helyesen valami Z közeli hang lenne, ők Dzs-nek ejtik, így Zitát is először Dzsitának hívták – igaz, erről sikerült gyorsan leszokniuk aztán, hogy Zita csúnyán nézett rájuk, és kijavította őket. :) De a Zoo-t ezután is többször Dzsúnak mondták, és ezen mi rettentő jól mulattunk, sőt Mahid ezen elszólása azóta is szállóige nálunk. The Dzsu – Where the animals are gathering! :D

Persze az állatkertbe végül nem mentünk el, ketrecbezárt állatokat a világ legtöbb nagyvárosának állatkertjében láthatunk, és nem valószínű, hogy a rangpuri valami olyanban különlegesebb lenne, amitől érdemes lenne nekünk meglátogatni, pláne nem akkor, amikor igazából nekem passzívan pihennem kéne. Persze ez oly nehéz, hogy egy nap erejéig nem is nagyon sikerült, és ezen a napon meglátogattuk Rangpur két nagy nevezetességét, a Tajhat palotát, és a Carmichael főiskolát.

Tajhat palota, és a Carmichael College

A Tajhat egy szép kerttel körbevett kastélyszerű épület, amit kb. száz éve építettetett egy a szerencséjét Rangpurban megalapozó ékszerész. Majd az épület később működött bíróságként, mígnem mostanra múzeumként végezte, ahová nekünk idegeneknek (bideshi) 100 a belépő, Mahidéknak meg 5 taka! :) A kert egyébként tényleg szép volt, sok növény, pálmafák, egy-két nagyobb, négyzet alakú tó, és elszórtam mindenütt szerelmespárok. Mikor kérdeztük a srácokat, hogy járnak-e ide, azt mondták, nem, minek, hisz nincs barátnőjük. Szóval erre a helyre a csajokkal kell jönni. A „barátnő intézménye” egyébként nem minden családban elfogadott, van ahol nagyon csúnyán néznek a házasság előtti randizgatás miatt, ezért aztán a legtöbbször az ilyesmi eleinte titokban marad a szülők előtt. A kastély egyébként szép volt, de semmi különös… Innen riksával mentünk át a srácok főiskolájára, a Charmichael föiskolához. Charmichael bácsi Bengal kormányzója volt nagyon régen, és oktatási reformokat vezetett be, aminek következtében ez a főiskola is megszületett. Itt is szép parkos részeken sétáltunk végig, bár meg kell hagyni, hogy ez csak relatív, mert bár nagyon élveztük a fák árnyékát, és a dudálás mentes környezetet, de azért a Műegyetem parkja ehhez képest egy arborétum és K épület pedig egy Kastély! :)

Egyszer Mahid megkérdezte, hogy mi a különbség a „fejlődő” és a „fejlett” országok között. Sejthetitek, milyen választ adtam… :) A „fejlett” országokban az emberek sok pénzt keresnek, sok materiális dolguk van, és kevés idejük, felborul a prioritásuk, és nehezen BOLDOGulnak, sokszor elégedetlenek. A „fejlődő” országokban általában nagyobb a népesség, de sokszor a töredékét sem keresik annak, amit a „fejlett”-ekben, de ahogy mi eddig körbenéztünk, ezekben az országokban boldogabbak az emberek. Vagy legalábbis annak látszanak. Teljesen máshogy élnek, mint mi a nyugati világban, sokkal nagyobb prioritást kap a család, és vallásosabbak is, viszont egyre több helyen látjuk, hogy a fiatalság, főleg a városokban, a nyugati mintát próbálja követni. Más téren is van különbség, de erről a témáról könyveket lehetne írni, és nekem nem posztom most ez, pláne, hogy csak kapirgálom magamban a témát.

Viszont mások, másképpen már mutattak jó dolgokat, ilyen az egyik kedvenc filmünk, a Home, az Otthonunk, ami ingyen letölthető, megnézhető. Sajnos nem találtam a srácoknak bengáli feliratot hozzá, de megnéztük az angollal, aztán beszélgettünk róla. Remélhetőleg valami jó nyomot hagytunk mindezzel a fiúkban. Észrevettük, hogy minket, mint nyugati embereket szeretnek másolni, szeretnek „követni” minket, ahogyan az egész nyugati kultúrát próbálják követni, hiszen az ide is betört már, a TV-ből sokcsatornán ömlik a reklám, és az utca tele van óriásplakátokkal, szóval hiába szegény ország, 150 millió ember az sok, és van mit nekik eladni… A lényeg, hogy azzal, hogy mi a nyugati világból jöttünk, van rajtunk egyfajta felelősség, hiszen ha akarjuk, ha nem, Nekik mi a nyugati világ nagykövetei vagyunk. Ketten onnan, a gazdag, fejlett, csodálatos, kényelmes Európából. Ugyanígy Magyarország nagykövetei is vagyunk, hiszen bárki, akivel találkozunk, és megtudja, hogy magyarok vagyunk, az ezután a magyarokat ahhoz a két furcsa biciklishez fogja kötni – mert azoknak, akikkel találkozunk, általában mi vagyunk az első magyarok, és sokszor az első európaiak is. „Igen, találkoztam már magyarokkal, jó fejek voltak, megkérdezték bengáliul, hogy hogy vagyok, aztán még bengáliul is köszöntek el…” vagy „furcsák voltak, mintha mérgesek, vagy idegesek lettek volna” – igen, sajnos ilyen is volt, igaz, az előbbi példa sokkal-sokkal gyakoribb, és ezt mindig szem előtt kell tartanunk; hogy nem csak megfigyelők vagyunk az utazásunkkal, hanem nyomot is hagyunk a világban. És próbálunk jó nyomot hagyni, de ez sokszor nem is olyan egyszerű és könnyű, mint azt elsőre hinnénk.

Pallab, egy igazi Bangladesi, aki szereti a tömeget

Pallab egy fiatalabb, és bohókásabb srác volt, ő még a csajozós történeteiről is mesélt, és a beszélgetések alapján, ő valahol ott áll, mint egy teenager nálunk, a „love marriage” világban. Persze ő idősebb, de a lemaradás érthető, hisz itt alaphelyzetben az ifjúságnak nem kell törődnie a párválasztással, azt a szülők majd lerendezik, ha itt van az ideje – ha az idősebb lányokat már kiházasították és/vagy egyéb feltételek teljesülnek. Szóval itt nehezebb ez a történet, hisz ezek „titkos szerelmek”, és a tévé összes csatornáján állandóan nyomott szappanoperákban ugyan jelen van a szerelem, de azt egy torz mása a valóságnak, és kétlem, hogy alkalmas arra, hogy onnan meríteni jó ötlet lenne. A részletekbe, hogy miben merül ki egy ilyen „házasság előtti kapcsolat” errefelé, nem kérdeztünk bele, már csak azért sem, mert Pallab épp egy kapcsolaton volt túl, és kereste önmagát, hogy mi volt a baj vele, és hogy hogyan tetszhetne jobban a lányoknak. Mi persze az oly triviális, de mégis oly nehéz választ adtuk: légy önmagad! :) És valóban Pallab akkor volt a legnormálisabb, és számunkra is a legszimpatikusabb, amikor nem próbált se a kedvünkbe járni, se másmilyen lenni, mint amilyen valójában – amikor jókat tudtunk vele beszélgetni mindenféléről.

Az egyik ilyen beszélgetés részünkről óriási nevetésbe torkollott, úgy kellett visszafognunk magunkat, mert Zita már tényleg a székről készült leesni. Kérdeztük Pallabot, hogy őt hogy nem zavarja ez a tömeg, és ez az őrületes zaj, ami itt Rangpur utcáin is van. Nála a kiejtés rendben volt, ám a fogalmazás nem volt tökéletes, mert kiejtett egy ilyen mondatot a száján: „I like crowd” – Szeretem a tömeget! Ezzel csak azt akarta kifejezni, hogy őt nem zavarja a tömeg, mert már megszokta. Ám mi kicsavartuk ezt odáig, hogy hát persze, ők itt szeretik egymást, nyolcan beférnek a riksába, ölelkezve, kézenfogva járkálnak a jóbarátok, ha valahol tömeg van, az buli, nem igaz? Egy csomó ember kis helyen, hát az mekkora király már, mit számít, hogy utcáról, buszról, vagy riksáról van szó, a tömeg az jó, I like crowd! :) …és Pallab kíváncsi volt, kérdezett Európáról, Magyarországról, városokról. Amikor Budapest került szóba, mondtam, hogy nem biztos, hogy jól érezné magát, mert senki sem dudál az utakon, ráadásul olyan igazi ázsiai tömeg sincs sehol, talán, ha nagyon magányos, reggel a Kökin, a metrónál találkozhat egyszerre sok emberrel, de különben nálunk semmi sem fogható ahhoz, ami itt van. :) Pallab nem sértődött meg az ilyeneken, inkább örült, hogy jól érezzük magunkat. Bármiről kérdezett, először azzal kezdtem, hogy hát, ott sincs olyan igazi, rangpuri tömeg, de azért jó hely… és miután összeszedtük magunkat a nagy nevetésből, persze érdemben is válaszoltunk neki.

Kedvencünk, az elektriska!

Amikor először indultunk kórházba a bajommal, Shah Alam és Mahid elkísértek minket. Mivel négyen voltunk, és ezúttal gyorsan oda akartunk érni, autoriksába ültünk. Amikor a jármű elindult, dodzsem szerű hangot adott, amin meglepődtem, és gyorsan körbe is néztem, hogy mi a baj!? Ebben a járgányban nincsen robbanómotor! Apám, ez elektromos, és itt van a Sanyi alatt az akkumulátor! Kész, teljesen kivoltam! Itt Ázsiában, a naaaagy szegénységben, Bangladesben, egy vidéki városban kis elektromos riksákkal közlekednek! Pontosabban riSKákkal, mivel itt így is mondják. :D Először nem akartuk elhinni, mondtuk a srácoknak, hogy nálunk a tehenet hívják így, de ők egyre csak mondták, hogy riska, s nem riksa – habár úgy is megértették. Mi persze ezen megint nagyon jól mulattunk, és az elektromos riskákat én el is kereszteltem elektriskának, hiába javítottak ki többször a barátaink, én mondtam, hogy ez kérem elektriska, hát nem is értem, Ti eddig miért nem adtátok ezt a nevet neki. Aztán egyszer egy riskást jól ki is faggattunk a járgányáról, aminek egyébként ő maga volt a tulaja.

Egy elektriska 2 lak taka, vagyis 200.000 taka, ami kb. 600 ezer forintnak felel meg. Egy riskában a sofőr mellett és mögött még 6-8 utas fér el, vagyis európai mércével nézve, európai testalkatúak négyen. :) Egy ilyen riska 110-120km-t képes menni egy töltéssel, a töltés pedig éjszaka történik, 8 óráig tart, és kb. 100 takába, vagyis 300 forintba kerül! Cserébe nem püfög, nem hangos, és nem kapsz tőle tüdőrákot, legalábbis közvetlenül nem, hisz azt azért tegyük hozzá, hogy még ez is messze van a tökéletesen környezetbarát közlekedési megoldástól, mert ugye azt az elektromos áramot is elő kell valahogy állítsuk, és azt a világ nagy részén még nem megújulókkal teszik, az akkumulátorok gyártásába meg bele se menjünk.

Mégis, szerintem sokunk meleg szívvel üdvözölne elektromos járgányokat Budapest utcáin. De ott nincsenek! Sőt, még hírben sincsenek, és így van ez, ha jól tudom, egész Európában! De miért?!? Itt Nekik miért sikerült, a “borzasztóan szegény, nyomorúságos, katasztrófák sújtotta” Bangladesben? A teljes és helyes választ nem tudom, de talán benne van az, hogy ide közelebb van Kína, és hogy itt lazábbak a szabályok. Egy ilyen riksa pár száz kiló, mégis elvisz nyolc embert, hisz nincs oldala se, csak egy ponyvát gördítenek le monszun idején. Az ilyen úri huncutság, mint ajtó, maximális teherbírás, törésteszt, közlekedésbiztonság, biztonságöv, meg légzsák, vagy ABS… Ilyen itt nem létezik, és már nekünk sem hiányzik, meg is lepődnénk, ha valahol ilyesmiket tapasztalnánk. Szóval mire egy ilyen riksát megépítenénk otthon, vagy hazavinnénk Magyarországra Kínából, úgy hogy aztán meg is feleljen az otthoni szabályoknak, majd átvernénk az egészet a bürokráciánkon, addigra nem hogy 600 ezerből, de 6 millióból nem állna meg egy darab, így már nem is érné meg, és így nincs is ilyesmi a magyar utakon. :( :) Na meg nem is felelne meg az otthoni rohanó, kényes-kényelmes életnek, mert kétlem, hogy képes 50km/h-val repeszteni, vagy ha képes is, biztos nem 110km-t.

Itt egyébként ezek az autoriskák – ahogy a helyiek hívják – javarészt megadott útvonalon közlekednek, csak a megállók nem olyan jól definiáltak, mint nálunk, de különben egy „vonaljegy” 5 takába kerül egy főre, és pár száz méterre is, vagy akár a város túloldalán lévő végállomásig is ugyanennyi. Szóval az a 100 rupis “tankolás” kb. az első fél órában megtérül, utána már nagyjából profitot termel a sofőr, amiből valószínű a hitelt fizeti vissza, mert itt mire az ember kitermel magának 2 lak takát, az az egyszerű embereknek beletelik egy fél életbe is…

Szót érdemel még, hogy a rangpuri elektriskákon van egy rács, szinte mindegyiknek a szélvédője előtt. Ez szükséges, hiszen ha valaminek nekihajtana a riskás, a rács nélkül betörhetne az a szép nagy szélvédő! :) Viszont valahogy ki is kell látni, ezért hagyjunk csak ki szív(!) alakban abból a rácsból középen! Szíííív alakban! Hát normális?!? Kedvesen őrültek ezek a bangladesiek is. :)

A közlekedésben résztvevő eszközök díszítéséről lehet, hogy csinálunk majd egy önálló bejegyzést, mert elképesztő az, ami itt van! :)

A betegségem és a gyógyulásom

A vízszűrőnk aktív szén szűrőtartálya - az új, és a 10 hónap használat után lecserélt (a szenet külön lehet benne cserélni, hivatalosan 400l-t, vagy fél évet lehet használni egy adag szenet)

Na, és akkor szóljunk egy-két szót arról is, hogy miért töltöttünk 6 napot Rangpurban. Amikor megérkeztünk, elég ramatyul voltam, fájtak a csontjaim a fejemben, sajgott mindenem az állomtól a homlokomig, hőemelkedéseim rendszeresen voltak, és úgy éreztem valami beleragadt a fejembe, mint amikor úszás után féllábon, félredöntött fejjel ugrálnod kell, hogy a víz kifolyjon belőled a füleden keresztül. De ez most nem víz volt, hanem valami sűrűbb, ami sehogy sem akart kijönni vagy felszívódni és ezen két nap pihenő sem segített, ezért a harmadikon elmentünk egy dokihoz, amit a srácok javasoltak. Ez egy „általános” orvos volt, fizetős, tehát elvileg „profi”. Légkondi volt a rendelőjében, ahová 4-5 beteget is betereltek, szóval odabent az egy óra várakozás után még egyszer sorba álltunk, vagyis ekkor már ültünk, szembe a dokival, méghozzá egy TV alatt! Szólt a TV az orvos rendelőjében! És kb. 20 fok volt odabent, míg odakint 30 felett… :o 500 takát kért a vizsgálatért,
majd még 1300 taka volt a vizelet és vérvétel, amelyekből semmi különöset nem tudtunk meg, csak hogy valami gyulladás van a szervezetemben. Azoknak, akik féltenek: Mielőtt hozzám értek tűvel, végignéztem, ahogyan egy bontatlan, érintetlen csomagolásból előveszik az injekciós tűt! Az eredményeket este kaptuk meg, mentünk vele vissza a dokihoz, ekkor már nem kellett még egyszer kicsengetni a zsozsót. Kaptam újabb adag, másfajta antibiotikumot… Ettől se boldogabb, se egészségesebb nem lettem, és Klára javallatára felkerestünk egy másik, naaagy kórházban (Rangpur Medical College) egy fül-orr-gégészetet (ENT – Ears-Nose-Throat), ahol megduplázták az antibiotikum adagomat, továbbá az inhalálást is előírták, amit ekkor egyébként már szülői tanácsra elkezdtünk csinálni. Nem voltam boldog, hogy ennyi antibiotikumot be kell szednem, de úgy tűnt, nincs más mód, mert máskülönben nem gyógyulok meg. Végül tényleg szép lassan jobban lettem és a 6. napon már csak enyhe fejfájásaim voltak, ezért este már pakoltunk, készültünk az induláshoz, és reggel…

Reggel próbáltunk volna még egy kicsit lustálkodni, és csak később, a délelőtt folyamán indulni, de kopogtak az ajtónkon. Shah Alam és Mahid érkeztek meg kerékpárral, hogy elkísérjenek minket a város határáig.

Ahogy már írtam, a Dolphin Bay Café pontosan az Om Beach közepén van, tehát amikor kiléptünk a homokra, a hármas (3-as alakú az öbölpáros) közepén találtunk magunkat. Ez a középső szár egy homokos, sziklás nyúlvány, kiváló hely naplementézéshez. Az első 60 métert még a homokon tudjuk megtenni aztán átveszik a terepet a sziklák. Ezt a sziklaormot egyszer meg is hódítottuk. Zitával szépen körbejártuk, szikláról sziklára felfedeztük. Több „természetes jakuzzit” is találtunk, illetve a sziklák között kisebb rákokat is. Ekkor láttuk, hogy a rák valójában nem is hátrafelé, hanem oldalazva jár! Méghozzá bámulatos módon, bárhol megkapaszkodik, olyan vizes, csúszós sziklákon, ahol én hatalmasat taknyolnék a flip-flop papucsomban, vagy mezítláb. A sziklákon nagyon óvatosak voltunk, mert tudtuk – különösen én tudtam a rossz bokámmal -, hogy elég egy rossz lépés, és szökdelhetjük fél lábon India hátralévő részét. Persze nem történt semmi baj, sőt, nagyon élveztük a sziklákon tett kis túrát.

A vízben több időt töltöttünk, minden nap megfürödtünk egyszer-kétszer, felfrissülés és játék gyanánt. Zita rengeteg időt töltött a parton apró kagyló és csigadarabok után kutatva. Mindegyik darab különböző és mindegyik egy apró kincs, a természet egy apró csodája. Ugyanígy a hullámok: sosincs két ugyanakkora, egyik sem ugyanolyan.

A parton

Amikor Zita a parton kincskeresett, én vagy naplót írtam az étterem árnyékában, vagy kiültem mellé a partra, és amíg meg nem untam, segítettem neki a „munkában”, vagy csak úgy ültem és bámultam a hullámokat. Amikor már ez is unalmas volt, akkor kitaláltam, hogy elkezdek szájharmonikázni tanulni. Az egyik legjobb barátomtól induláskor kaptam egy G-s Blues Harp-ot (szájharmonikát), hogy tanuljak meg rajta játszani az út alatt (végülis van rá pár évem… :P). Az interneten találtam egy „letölthető” Teach Yourself Blues Harmonica (tanítsd magad) anyagot, ezt meg is szereztem még Goán, és most rátettem a Kindle-re. Néhány lecke után persze unalmas lett és úgy döntöttem, belevágok a lecsóba. Beírtam a google-be, hogy Neil Young Heart of Gold Harmonica tabs, és tádáá, már meg is volt a „kotta”, ami olyan egyszerű volt, hogy még én is megértettem, aki soha életében nem tanult semmilyen zenét az általános iskolai zeneórákon túl. Számok 1-től 10-ig, ami előtt mínusz van, azt a lyukat nem fújni, hanem szívni kell a harmonikán. Az ütemet meg a hosszakat és az egyéb részleteket meg lehet tanulni hallás után. Legalábbis én megpróbáltam és meglepően jól sikerült leutánoznom az eredetit. Ebben még Zita is megerősített, szóval nem csak én akartam nagyon szépnek hallani. :) A legszebb az egészben, hogy ezt mind nagyon-nagyon élveztem. Bármikor, amikor olyanom volt – és elég sokszor volt olyanom -, kiültem egy tengerparti sziklára, és játszottam, gyakoroltam. Napról napra jobban ment. Mindehhez nem kellett semmit magammal vinnem, csak két apró fém-műanyag tárgyat. A telefonom, és a szájharmonikám. A telefonról szólt az mp3, és a képernyőn láttam a kottát – mivel volt lehetőség lementeni a böngészőben az oldalt. :) Ezt mocskosul élveztem, mert már évek óta álmodoztam arról, hogy majd egyszer megtanulok játszani valami hangszeren, de sose értem rá elkezdeni – a sportokkal mindig előbb ütöttem el a kevés szabadidőmet. Hát most erre is jutott idő, és igazi nagy feeling volt, hogy ilyen hamar belejöttem, és ráadásul egy ilyen helyen játszhattam.

Az egyik naplemente alkalmával a kamerát is magammal vittem, miközben Zitát „kísértem” a szájharmonikával. A vége az lett, hogy majdnem elvitte a hűséges kis Canont az Arab-tenger:

Kirándulás a Paradise Beachre

A vizes palackért való meneten kívül még egyetlen egyszer hagytuk el az Om Beach-et. Akkor amikor elindultunk tovább kelet felé a parton, hogy felfedezzük a többi partot. Konkrétan az utolsó öböl, a Paradise Beach vonzott minket, a felfedezés örömén túl már csak a neve miatt is. Egyik délután elindultunk hát, csak úgy lazán, flip-flop papucsokban, a vállamon egyetlen tarisznyával, benne két liter vízzel és a fényképezőgéppel. Az Om Beach végén lévő sziklákon könnyedén felkaptattunk, és odafent a gerincen egy igazi dzsungelben találtuk magunkat. Olyan dzsungel dzsungelben. Ezalatt azt értem, hogy olyan dzsungelben, amit mi otthon is dzsungelnek neveznénk, nem pedig csak olyan dzsungelben, amit itt Ázsiában dzsungelnek hívnak. Ugyanis errefelé hajlamosak az erdőt, vagy a ligetest is így nevezni. Szóval mentünk a sűrű erdőben ami tele volt olyan növényekkel, amit azelőtt még sose láttam, vagy ha igen, csak két dimenzióban egy vásznon, vagy képernyőn. Az ösvény többször, többfelé ágazott, és sokszor csak a visszafelé utat jelző táblából tudtuk kitalálni, hogy merre van számunkra a tovább. Egyszer csak feltűnt egy fickó, aki az úttól feljebb állt, bent az erdőben, és szemmel láthatólag semmit nem csinált. Ahogy közelebb értünk, kiderült mit csinál. Megkérdezte tőlünk, hogy „Akarunk-e szívni valamit?” (Do you want smoke something?) Marihuánát és Hasist árult. Mi nem szívunk ilyesmit, és egyáltalán semmit se. Én ha akarnék se tudnék élni ezekkel a szerekkel mert soha nem szívtam egy szál cigit sem. (A szüleim azt hitték, hogy középiskolás koromban kipróbáltam, de nem, csak azért voltam bagószagú, mert a suliból a villamoshoz menet az összes iskolatársam füstölgött körülöttem. :( :D) Azóta már többször kínáltak nekünk drogokat Indiában, és megvallom őszintén, ez engem egy kicsit zavar. De csak egy kicsit, épp csak annyira, hogy kitaláltuk Zitával, hogy mit csinálunk ilyenkor. Illedelmesen, és jó hangosan(!) megköszönjük, és visszautasítjuk: „No thank you, you are very kind, but we are not going to buy drugs from you, my friend!” (Köszönjük, de nem, nem kívánunk kábítószert vásárolni tőled, barátom!) Ennek persze csak városban van értelme, esetünkben nem volt, mert egy lélek nem volt körülöttünk, csak a dzsungel. Aki ilyesmivel foglalkozik, az vállalja az esetleges körülményeket – hogy elkapják. Ez ugye még nem számít önbíráskodásnak? :) Mi csak visszautasítottuk jó hangosan, hisz itt Indiában olyan rámenősen próbálnak eladni nekünk mindent, néha csak így értenek a szóból. Érdekes, ezek a drogárusok aztán mindig egyből lekoptak, sose nyomultak ránk tovább! :)

Visszatérve a dzsungelben való sétára: Ahogy letértünk a gerincről vissza a tengerpart közelébe, úgy váltott meredek hegyoldalba a terep, és ezzel együtt eltűnt róla a növényzet nagy része is, és kitárult előttünk az Arab-tenger végtelenje. Ez nagyon szép volt, élveztük a sétát, noha egyre inkább kezdett nyilvánvaló lenni, hogy a flipflop erre az útra nem a legalkalmasabb lábbeli. Ekkor már jó két kilométert megtettünk. Megérkeztünk egy partra, ahol találtunk éttermet és néhány hippi arcot. Ide gondoltuk, hogy beülünk ebédelni, de elég drága árakat mutatott az étlap és a legénység se nagyon foglalkozott velünk, ezért úgy döntöttünk, hogy megyünk még tovább, és majd ha megérkeztünk a Paradise Beach-re, ott eszünk valamit. Nem tudom miért, de én ekkor elég szarul voltam. Gyengének és erőtlennek éreztem magam, és a derekamon, a hátamon, és a hajamnál furcsán érzékeny lett a bőröm, rosszul esett neki minden tapintás. Olyan volt, mintha hőemelkedésem lett volna. Napszúrást nem kaphattam, mert igaz gyengébben, de már akkor is éreztem, amikor elindultunk, és ezen a napon még nem jártam sehol ezelőtt. Nem nagyon értettem a dolgot, de mentünk tovább. Innentől a sziklás parton haladtunk, lent egészen közel a tengerhez. Néha fel kellett mászni 10-20 méter magasba, majd vissza le, legtöbbször sziklákon, de jól kijárt „ösvényen”, ahol néhányan jöttek szembe is. Ezen a szakaszon láttunk egy apró, vékony kígyót, ahogy kivégez egy kisebb gyíkot. Elszorította a testével, talán elroppantotta vagy megfojtotta, ezt nem láttuk pontosan, de azt igen, ahogy utána elkezdte felfalni. Durva látvány volt ilyet látni állatkerten kívül! :) Ezután már csak egy forrás mellett haladtunk el, míg végül végre meg nem érkeztünk a várva várt Paradise Beach-re. A hely sokkal kisebb és kihaltabb volt, mint vártuk, és ez engem kétszeresen sokkolt, mivel nagyon vágytam már egy kényelmes helyre leülni és egy jót enni-inni, mivel igencsak kivoltam már az előbb említett gyengeség miatt.

De ahogy végignéztem a pálmaligetes, sziklás kis öblön, még kunyhószerű tákolmányokat is alig láttam, nem hogy étteremnek mondható épületet. Ettől kicsit megijedtem, de végül aztán találtunk egy helyet, ahol sütöttek-főztek néhány dolgot. Itt tudtunk enni palacsintaszerű, töltött finomságot, és el tudtam nyúlni egy, két pálmafa közé kifeszített függőágyban. Az egész part egyébként nem volt más, mint egy pálmaliget alatt megbúvó kis hippitanya, tele furcsa kinézetű figurákkal, akik láncban szívták a füves cigit, és mint a veszett, úgy doboltak. Volt, aki külön nyomta egy szikla tövében, és voltak, akik egy nagy körben ülve beszélgettek és zenéltek. Zita sem ezt várta, és ez a hely annak ellenére, hogy tényleg csuda jól nézett ki, valahogy egy kicsit csalódás volt nekünk. Valószínű már „túl öregek vagyunk ehhez”, vagy nem tudom, de nekem ez az egész nap füvezünk, zenélünk és csak úgy vagyunk bele a világba kevés. Biztosan élveztem volna egy darabig, ha 8-10 éve kipróbáltam volna, de most már kicsit túlzásnak találom ezt a fajta lazítást, és még csak részben tudom megérteni akkor is, ha közben belegondolok abba, hogy ez nekik csak néhány napig, vagy hétig jár ki az amúgy talán a magyarnál is durvább, egész éves mókuskerék után. Mert a társaság túlnyomó többsége nekem úgy tűnt, hogy még nálunk is nyugatabbról jött, hogy itt találja meg magának a paradicsomot egy kis időre.

Miért nem próbálják meg egész évben megteremteni maguk körül? Miért nem a valódi életükben próbálnak meg boldogok és önmaguk lenni, miért menekülnek el attól egy ilyen hátsó kis rejtett tengerpartra, hogy pár hétig boldogok legyenek? Ha egy kicsit kívülről, egy kicsit távolabbról nézzük ezt, nagyon abszurd az egész. :) Erről a dologról is eszembe jut egy nagyon jó, ezúttal magyar írás, méghozzá a szigetről: Elszigetelt Tombolás. Illetve még egy régi nagy kedvenc, klasszikus tanmese: A halász és a piackutató

Egy éjszakás betegség

Szóval feküdtem a függőágyban, és próbáltam rájönni, mi bajom van. Már nem a füvesekkel és az életvitelükkel, ha hippi életet akarnak, hát éljék, minket nem bántanak vele, tehát csinálják, mit bánom én. De miért vagyok ilyen rosszul még mindig, amikor már ettem is, ittam is? Jó egy óra sziesztázás és tengerpartozás után úgy döntöttünk, hogy csónakkal megyünk vissza az Om Beach-re. Erre ajánlkozott is egy csónakos fickó, aki végül néhány társunkkal együtt fejenként 100 rupiért hazarepített minket pár perc alatt a tengeren. Erre azért volt szükség, mert már annyira rosszul voltam, hogy azt éreztem, nem lenne jó ötlet visszafelé is a sziklákon és a dzsungelen át menni.

Mire hazaértünk már nagyon oda voltam, és mikor megmértük a lázam, kiderült, hogy 38,5 a testhőmérsékletem. Azonnal algopirint vettem be és magamra öntöttem egy vödör vizet apránként, majd Zita borogatni kezdett. Vizet is vettem magamhoz úgy óránként 1-1,5 litert, és ettől hamar sokkal-sokkal jobban lettem. Tudtam, hogy most nem lehetek igazán beteg, nem szabad elrontanom ezeket az amúgy gyönyörű napokat itt Gokarnán. Nem tudom, mi történt, de kb. 2 órával ezután már sokkal jobban voltam, és miután megnéztünk a kunyhónkban egy Human Planet epizódot, a lázam is eltűnt, és visszaállt a hőmérsékletem 37 fok alá. Szóval az egész amilyen gyorsan csak jött, olyan gyorsan el is ment. És aztán vissza sem jött. Gondolkodtam sokat, hogy mitől történhetett ez velem, de egy egyszerű felfázásnál jobb nem jutott eszembe. Mondjuk elég nagy művésznek kell lenni ahhoz, hogy az ember a Dél-Indiában felfázzon, de úgy tűnik, nekem sikerült! :) Amíg Zita kincskeresett a parton délelőtt, én a hűvös árnyékban ültem, és belemerültem a naplóírásba, miközben nem volt rajtam póló. A délelőtti „hűvös”, 20-25 fokos levegő folyamatosan érte a vesémet és ez póló nélkül lehet hogy szokatlan volt neki. Ebben az is megerősített, hogy igaz bár, hogy egy kisebb hordó vizet bevedeltem, de a nap végére 5-10 percenként kellett vizelnem járni. Ez pedig szerintem még akkor se normális, ha az ember rengeteget iszik. Másnapra hála az égnek ez is elmúlt, úgyhogy tényleg alig rondított bele ez a kis betegség az amúgy igen csodás gokarnai napjainkba.

28 órás buszutazás

Udaipurból nem épp a legideálisabb módon jutottunk át utazásunk következő állomására, Aurangabadba. A hibák ott kezdődtek, hogy a szállodánkban üzemelő „booking office”-ban foglaltunk buszjegyet Ahmedabadig. Ez nemcsak, hogy drágább volt így, hanem még „private bus” is. Oké, ebben volt három jó dolog: egy icipicit kényelmesebb volt, nem állt meg csak minden második bokornál, és minket külföldieket egy kupacba, a busz legelejére ültettek, így történt, hogy összeismerkedtünk egy svájci nénivel, aki 62 évesen utazik egyedül, Indiában. Európát keresztbe-kasul bejárta a kis autójával, aminek a tetején aludt egy kinyitható sátorszerűségben. Vele együtt szálltunk le az átszálláshoz Ahmedabadban. A város szélén, ahol a buszosaink kijelentették, hogy itt kell leszállnunk ahhoz, hogy a buszállomásra jussunk, ahová ez a busz nem megy, mert nincs engedélye. Mivel hármunkon kívül másokat nagyon nem szállítottak le ezzel az indokkal a buszról, ekkor meg voltam arról győződve, hogy nem igaz, amit mondanak. Úgy gondoltam, hogy barátaink „szerződésben állnak” a riksásokkal, mert azok egyenesen ránk támadtak, és nagyon sokan voltak ott, ahol a busz kitett. Aztán később olvastam az útikönyvben, hogy ez általános, a privát buszok nem mennek be a buszpályaudvarra. Persze ettől, még lehet, hogy átverés az egész, aminek az útikönyv írója is áldozatul esett. Ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy rövid bosszankodás és a riksások elhajtása után odébb sétáltunk, lenyugodtunk, és gondolkodtunk kicsit. Megkérdeztünk egy-két boltost, és megtudtuk tőlük, hogy van busz, ami bevisz a buszállomásra minket 6-8 rupi fejében. Ez kevesebb mint tizede annak, amit a riksások kértek az imént. Szóval elsétáltunk a buszmegállóba, megvártuk a buszt, ami elrepített minket a buszállomásra. Na, hát ami ott fogadott minket, azt nem lehet leírni. Se a látványt, se a szagát. Brutális volt! Persze, mert rossz irányból, az állomás hátulja felől közelítettünk. Hamarosan megtaláltuk a jegypénztárt, ahol közölték velünk, hogy állami buszok között nincsen „Sleeper”, vagyis alvós. Ülni pedig nem akartunk Aurangabadig, amikor tudtuk, hogy az út több mint 12 óra.

Alvós buszon

Beültünk egy riksába és átrobogtunk egy másik városrészbe, a folyó túloldalára, oda ahonnan a „private” vagyis a nem állami buszok indultak. Megkérdeztem három-négy booking office-ban az árakat, de mindenütt ugyanannyi volt az ára a Non-AC (légkondi nélküli) Sleeper Bus-nak. Megvettük hát a legszimpatikusabb fickónál, és átsétáltunk egy étterembe, hogy megvárjuk a délután négy órát – az indulás időpontját. Megebédeltünk, és még arra is maradt idő, hogy az egyik, épp lemerülni készülő SIM kártyát feltöltsük újabb egy GB internet eléréssel. Négykor átsétáltunk a busztársaság irodájához, ahol rövid várakozás után sokad magunkkal felszálltunk egy városi buszra, ami megállt még néhány helyen felvenni utasokat, aztán kivitt minket a város szélére, ahol már várt ránk két hatalmas busz. Valóban lehet valami ebben a „nem hajthatunk be a városba” dologban a buszosoknál, ha ezt is így oldották meg.

Az alvós busz úgy néz ki, hogy a középső folyosó egyik oldalán két szinten egyszemélyes „ágyak” vannak, a másik oldalt pedig lent dupla ülések, fent pedig dupla „ágyak”. A hely akkora, hogy átlóban éppen elfértem volna benne kinyújtott lábbal, de persze akkor meg Zita nem fért volna el, ezért aztán máshogy próbálkoztunk aludni. A két „Hello Journey” táska is velünk volt ezen a pici helyen, szóval nem volt túl sok terünk. Fel tudtunk ülni, és ezt kihasználva megnéztünk valami bugyuta filmet, aztán pedig Zita írt naplót, de mielőtt be tudta volna fejezni, elfáradt és elaludt. Egyszer megállt a busz valamikor éjjel egy fél órás pihenőre. Ez már nagyon ránk fért, mert nem volt jó úgy feküdni ennyit egy ilyen kis helyen, hogy a busz állandóan mozgott. Persze a pihenőhely sem volt kellemes, mert pontosan ott, ahol leszálltunk a buszról egy CD árus bömböltette iszonyat hangerővel az indiai zenei portékáját. Elmentünk mosdóba, fogat mostunk, szűrtünk vizet a vendéglő asztalain elhelyezett vizeskancsókból, majd vártuk, hogy végre induljunk, és szűnjön a ricsaj. Iszonyú, milyen hangerőt képesek elviselni az indaiak. Nekünk már réges-rég bántóan hangos, ők meg vígan elvannak.

Szállodakeresés Aurangabadban

Valahogy átvergődtük az éjszakát, és reggel amikor először bekapcsoltam a GPS-t, már azt mutatta, hogy alig 100km-t és ott vagyunk Aurangabadban. Na ez a 100km még több mint két óra volt, ezért aztán végül csak valamikor 10 óra körül érkeztünk meg. Megint a város elején tettek le minket, ki a porba, a riksás hiénák közé. Most nem volt erőnk másra, csak alkudni náluk egy viszonylag elfogadható árat a vasúti pályaudvarig. Ugyanis azt tudtuk, hogy annak a közelében lesznek olcsó szállodák. Kitett minket a pilótánk három-négy szálloda között, de egyik helyen sem találtam elfogadható árakat, mindenhol 500-600-ról indítottak. Viszont egy tanácsot kaptam, méghozzá azt, hogy menjünk át a buszállomás környékére, mert ott fogunk találni 300-ért szobát. Még ezt is drágának találtam, de nem volt mit tenni, fizettem újabb 30 rupit a pilótánknak, aki tuktukjával átrepített minket egy másik szállodához. Fel is kísért minket a recepcióig, de ott sajnos közölték velünk, hogy nincs már szabad szobájuk. Menjünk szembe, egy másik épület sokadik emeletére. Ott 500-ért volt szoba, és nem volt hajlandó engedni az árból. Viszont ajánlottak egy másik szállodát. A tuktukosunk ekkor is velünk volt, és felajánlotta, hogy átvisz minket oda is. Nekünk közben gyanús lett, hogy azért jön fel velünk, hogy részesedést kérjen utánunk a szállodásoktól, ezért nem kértük a további „segítségét”, és sétára fogtuk. Ekkor már délelőtt 11 óra is elmúlt, és mindezt Hello Journey-kkel a hátunkon műveltük. Nagyon fáradtak voltunk. És az a fránya szálloda csak nem került elő. Az út túlsó oldalán ki volt írva egy kapura, hogy „Hotel”, ezért átverekedtük magunkat a forgalmon, de ahogy közelebb értünk, kiderült, hogy hiába, mert ez csak egy étterem. Igen, Delhiben mesélte Gábor, hogy délen hotelnek hívják az éttermeket is. Hát ezt most benéztük. De ha már itt voltunk, leültünk kicsit pihenni, hogy szusszanjunk egyet az árnyékban és igyunk egy üdítőt. Én közben megmagyaráztam a vendéglősnek, hogy nem jó ez a hotel felirat, mert megtévesztő. Kínomban tettem, mert ki voltam akadva kicsit. Vagyis nem is kicsit, nagyon ki voltunk. Ez a buszút nem igazán volt pihentető, és nem gondoltuk, hogy itt most még ilyen megpróbáltatások is jönnek utána. Ráadásul Zitának közben elindult a hasa is, úgyhogy igazán szépen néztünk ki. Végül feladtuk azt a szállodát, ahová gyalog indultunk, mert egyrészt túl távolinak tűnt a buszpályaudvartól, másrészt a hotelesünk azt mondta, hogy az egy rossz, és drága hely. Elindultunk hát gyalog a buszpályaudvar felé, amitől időközben eltávolodtunk. Betévedtünk egy utazási irodába, mert hirtelen nem tudtunk jobb ötlettel előállni, és nagyon kivoltunk már. Lehuppantunk a kis iroda vendégeinek fenntartott fotelba, és előadtuk a történetünk és a problémánk. A vége az lett, hogy elvittek minket egy szállodába, ahol végre volt szoba, igaz 400-ért. Ezt még mindig sokalltam, ezért nekiálltam alkudni, de nem jutottunk lejjebb 350-nél. Zita eddigre már nagyon ki volt, és nem akartam, hogy tovább szenvedjen, ezért végül elfogadtuk az árat, és felpakoltunk a szobánkba. Ez a szoba a hosszúkás épület végében volt, ezért három oldalról sütötte a nap. Szerintem sose volt 30 foknál hűvösebb a szobában. Koszos is volt, barátságtalan is, de legalább volt egy kis fürdőszobánk végtelen mennyiségű langyos vízzel, bucket showerrel és guggolós vécével. A szobánkat pedig plafonra szerelt ventilátor tudta viszonylag elviselhetővé tenni. Volt tévénk is, ami ellen tiltakoztam, hogy vigyék innen, és ezzel együtt legyen olcsóbb is a szoba, persze ez csak egy ostoba érv volt az alkudozásra.

Napszúrás(?), láz, gyomorbajok

Miután végre lehuppanhattunk egy ágyra, kiderült, hogy nagy hibát követtünk el azzal, hogy egész délig odáztuk ezt a dolgot a szállodával. Zita ugyanis belázasodott, és az a gyanúnk, hogy napszúrást kapott. Mi tagadás, nem túl vidám napoknak néztünk elébe. Zitának 38,5-öt mutatott a lázmérő, ami után azonnal beborogattam vizes rongyokkal a homlokát, a nyakát, a két alkarját és a két lábfejét. Valamint bevett egy algopirint is. Próbáltam nem emészteni magam a dolgon, de nehezen ment. Hibáztattam magam, amiért egy ilyen hosszú (28 órás) és fárasztó utazás után még sétálgattunk a napon a táskákkal, csakhogy találjunk egy kicsit olcsóbb szállást. Végül valahogy elfogadtam a helyzetet, és csak arra figyeltem, hogy tanuljunk belőle, és hogy most Zita minél előbb meggyógyuljon.

A Boldog riksás

Este a kívánságára elmentem neki görögdinnyéért. A szálloda recepciósa azt mondta, hogy túl messze van gyalog, ezért menjek riksával, 20 rupiért elvisz és vissza is hoz. Ebbe belementem, már csak azért is, mert különben nem találtam volna oda a görögdinnyéhez, és mert különben túl sokáig egyedül hagytam volna Zitát, ha gyalog próbálkozom meg. A riksás, akit a szálloda előtt szedtem össze, rendes fickó volt, hamar belement a 20 rupis árba, és gyorsan talált nekem görögdinnyét. A dinnyék viszont nagyon kicsik voltak, úgyhogy végül kettőt is vettem, 10-10 rupiért. Közben kitaláltam, hogy ha már ilyen rendes volt velem ez a riksás, akkor én is szerzek neki egy jó napot. A riksát úgy kell elképzelni, hogy elöl középen ül a sofőr, te pedig mögötte. A pilóta háttámlája minimális, így a háta nagy része és a vállai szabadon vannak, pontosan az utas előtt. No, hát én ezt kihasználva, elkezdtem jó alaposan megmasszírozni az emberem hátát és vállait, mondván, hogy „This is my gift!” – és közben gondolván, hogy „A fene egye meg, ilyen rohadt pocsék napunk van, de nem, nem nem és nem, nem hagyom, hogy letargiába süllyedjek, inkább örömöt szerzek ennek a figurának – úgysincs épp jobb dolgom -, hátha attól még én magam is felvidulok!” – Hallanotok kellett volna a fickót, olyan hálás volt, és úgy örült a masszázsnak…

Aztán kitaláltam még hazafelé, hogy nekem gyorsan és hatékonyan, na meg főleg olcsón vacsoráznom kéne. Ez a muki meg itt jól ismeri a város. És egy ilyen városban biztos, hogy kapni 10 rupiért ámlettet, úgy hogy Amberben is lehetett. A képletet összerakva azzal az ötlettel álltam elő az emberemnél, hogy még 10 rupi üti a markát, ha 5 percen belül elvisz egy „10 Rupee Omlett” helyre. Ezt ő teljesítette is kb. 3 perc alatt, aminek következményében én hamar megszabadultam 40 rupitól, és négy, újságpapírba csomagolt hagymás-kenyeres-tojással voltam boldogabb, a sofőröm pedig kiérdemelte nálam a „The Best Driver in the town” címet, na meg egy kis további masszázst. Ekkor már nagyon-nagyon fülig ért a szája, látszott, hogy nagyon örül a bolond utasának, és már előre láttam lelki szemeimmel, hogy a munkája végeztével otthon a családnak meséli, hogy fuvarozott valami őrült külföldit, aki végig masszírozta, és a legjobb sofőr címet akasztotta rá. :) Boldogan szaladtam fel Zitához, csak 100 rupit költöttem, de tele voltam kajával és görögdinnyével, ráadásul azt hiszem, a sofőrnek is jó napot szereztem. Ettől én is feltöltődtem kicsit, és örömmel faltuk fel az egyik apró görögdinnyét. Finom volt, csak sajnos kicsit langyos. A másikat betettük egy vödörbe, hogy másnapra legalább a víz hőmérsékletére lehűljön.

Nem csak a dinnye, Zita is lehűlt, este már 37 fok alatt volt a hőmérséklete. Sajnos másnapra újra hőemelkedése lett, és a hasa sem lett jobban. Tovább borogattam, mindketten rengeteg vizet ittunk és lementünk rizst és főtt krumplit enni, és kb. más nagyon nem is történt. Megnéztünk pár Human Planet epizódot, és délutánra lement Zita láza, beállt a testhőmérséklete stabilan 37 fok alá, ám még továbbra is gyenge volt. Ez teljesen érthető volt azok után, amin keresztül ment az elmúlt három nap.

Este eldöntöttük, hogy ha másnap reggel jobban lesz, betankolunk kekszből, vízből, és csinálunk is valami olyasmit, amiért ide jöttünk: elmegyünk busszal Ellora sziklatemplomait megnézni, persze csak nagyon lassan, nagyon kíméletesen, fehér színű, mindig vizesen tartott fejkendővel a fejünkön, olyan tempóban és stílusban, ahogy az a legkevésbé megerőltető.

Bocs, de ez a bejegyzés nem lett épp a legvidámabb és legderűsebb, de ha egyszer ilyen nehéz napjaink voltak, akkor nem tudok mást írni. :) A következőkben megnézzük a már említett barlangtemplomokat, és tetőtől talpig színesre leszünk festve a Holi Fesztivál keretében.

Az eddigi legnehezebb éjszakánk története

Na, már elmeséltem, hogy hogyan jutottunk oda Pushkarba, és hogy milyen nagyszerű helyen laktunk ott, most jöjjön maga Pushkar, és az ott töltött napok története.

Történt, hogy amikor megérkeztünk ahhoz a bizonyos tábortűzhöz első nap valamikor fél egy környékén, ki voltunk tikkadva, és kértünk egy kis vizet Sukháéktól. Ők egy bontatlan üveg 1l-es, műanyagpalackos ásványvizet raktak elénk, mire én kérdeztem, hogy mi ez, csapvíz nincs? Ti mit isztok, tiszta, egészséges a csapvíz? A válasz igen volt, azt mondták, ők is ezt isszák, és már meg is töltötték az egyik üres palackunkat a langyos csapvízzel. Nohát, langyos a víz, sebaj, Jószi bá’ szerint ez még jó is, előbb megérkezik tőle a „medvecsalád”! :) Hát ittuk a csapvizet Indiában. Ez felelőtlenség volt és bajt okozott.

Zita egy éjszaka alatt túlesett rajta, nem részletezem hogyan, de a lényeg, hogy következő reggelre (egy teljes nappal később a rossz víz fogyasztása után) kicsit dehidratáltan, de jól volt, ehetett, ihatott, nem volt több baja. Én már egy kicsit jobban megszívtam a dolgot, első éjjel a hideg rázott és rosszul voltam, gyengének és betegnek éreztem magam. A lázamat nem tudtuk megmérni, mert a lázmérőnk megbolondult. Pedig biztos voltam benne, hogy legalább hőemelkedésem van, mert nagyon rosszul voltam. Másnap ez kitartott, és csak rákövetkező nap derült ki, mi bajom, amikor már a maláriára is gyanakodtunk. Persze körülöttünk mindenki – beleértve a helyieket is – mondta, hogy nem lehetek maláriás, mert most nincsenek szúnyogok (voltak, csak kevesen), és ha maláriás lennék, sokkal-sokkal szarabbul néznék ki. Én hittem nekik, de az mégiscsak zavaró volt, hogy nem tudtuk, tulajdonképpen mi is a bajom. Közel 48 órával a rossz víz fogyasztása után végre elkezdtem fosni. Ennyire még sose örültem a híg székletnek! :) Egy fél estét a vécén töltöttem, és másnapra már kicseréltek. Igaz, hogy diétáznom kellett, de tudtuk, hogy mi a bajom, és nem rázott többé a hideg sem, nem éreztem magam többé betegnek, csupán le voltam kissé gyengülve.

A vízről pedig megtanultuk a leckét: akármilyen fáradtak és szomjasak vagyunk, és akármit is mondanak a helyiek, mindig használjuk a vízszűrőnket és/vagy a víztisztító tablettáinkat. Palackos vizet csak vészhelyzetben veszünk, mert 1, pénzbe kerül, 2, nem szeretnénk tovább gyarapítani a műanyagot ezen a bolygón.

Az egészben talán nem is a betegség volt a legnehezebb, hanem az az este, amikor mind a kettőnkön kiütött. Aznap este ugyanis valami „templomfesztivál” vagy mi a jó fene volt az egyik közeli templomban, a domboldalban, és nem viccelek, kb. úgy este 8-tól hajnali ötig, folyamatosan, és mindezt igen durván kihangosítva doboltak és énekeltek. Nem csak úgy hangosan, hanem nagyon hangosan. Szó szerint zengtek a kis házunk falai, és hiába húztuk a párnát magunkra, és hiába használtuk a füldugót, ezek semmit sem értek, mert az egész ház szó szerint zengett a hangos dobolástól. Ha nem lettem volna olyan gyenge, hogy mozdulni se bírjak, megkerestem volna a templomot, mert nagyon kiborultam. A baj az volt, hogy eleve nem voltam jól és akkor erre a gyengeségre, hidegrázásra és rosszullétre még rájött ez az egész estés őrült és számomra érthetetlen, borzalmas zajongás. Kínomban írtam egy FB posztot hajnalban, ami jól tükrözi az akkora elmeállapotomat. Grant Juli fordításában:

Kedves indiai barataink! Kerjuk, mondjatok meg nekunk, hogy hogy lehet az, hogy a szomszedos hindu templomban a pap/emberek hihetetlenul hangosan enekelnek es dobolnak egesz ejszaka? Mi lett az emberi jogokkal ebben az orszagban? Szerintunk ez nagyon goromba dolog. Es miert hasznalnak hangszorokat? Az egesz volgy tele van ezzel a zajjal! Mindketten betegek vagyunk a szornyu higieniai korulmenyek miatt igy pihenesre van szuksegunk, de nem tudunk pihenni mivel ezek az embered elvettek az alapveto emberi jogainkat. Edesanyam mindig azt mondja, hogy mindenki tehet amit akar, felteve, hogy a tevekenysegevel nem bant masokat. Es hogy ezt egy vallasos aktivitassal teszik, keptelenek vagyunk megerteni. Miert kell a hangositas? Es miert kell, hogy ilyen szornyen hangos legyen? Mit csinaltak regen amikor meg nem volt villany? Este 8 ora ota megy ez a zaj es most mar hajnali 5 ora van. Egy percet sem aludtunk… Bar mar van sok jo elmenyunk ebben az orszagban, ma nem szeretjuk Indiat. Elnezest, hogy ezt irom. Tudom, hogy kesobb meg fogom banni ezt a posztot, de hogy ereznetek ti magatokat egy ilyen helyzetben? Majd ha meggyogyultunk el fogunk menni ebbe a templomba es rakerdezunk majd erre az orult szokasukra. Ja, es van olyan, hogy Ombudsman ebben az orszagban? :)

Az se volt egyszerű, amikor egy percre abbahagyták, és azt hittük, hogy végre el tudunk aludni, de nem, mert csak rápihentek a következő dalra. Aztán valamivel a FB posztom után végre valóban abbahagyták, és elájulhattunk. Zita nem kevésbé volt ki, mint én.

Később persze már nem mentünk vissza, viszont délelőtt, amikor mint akit agyonvert a „sátor szelleme”, kikászálódtunk az ágyunkból, és megkérdeztük Sukha-ékat, hogy mégis mi a franc volt ez, és… a fent leírtakat, hogy hogyan lehet ilyet csinálni? A válasz az volt, hogy „This is India, Here everything is possible!”, meg hogy „This is the life!” :D Mit lehet erre mondani?  Semmit, le kell nyugodnunk, és el kell felejtenünk! Egyébként a nagyobb városokban van törvény erre, és este 10 után már nem zajonghatnak, vagy ha teszik, rájuk lehet telefonálni, hogy hagyják abba, vagy rájuk lehet hívni a rendőrséget, aztán vagy történik valami, vagy nem. :) Viszont itt, Pushkarban, egy vallási zarándokhelyen, a sivatag szélén, ez normális és természetes, és nem tudunk ellene tenni semmit, el kell fogadnunk és együtt kell tudnunk vele élni, ha itt vagyunk.

Tiszta víz – Műanyaggal, vagy adókkal kéred?

A Sukhánál lévő vendégeknél – Nicole-t és minket leszámítva – nem volt semmilyen vízszűrő vagy víztisztító eszköz, és az étteremnél se volt felszerelve a falra egy olyan víztisztító, amit már annyi háztartásban láttunk, többek között Chandannál is. Mindenki sorra vette a 15 rupis literes, műanyagpalackos ásványvizeket. Mivel Sukhával ekkor már jóban voltunk, és tudtam róla, hogy nulla osztály általános ide, vagy oda, megvan neki a magához való esze, ezért megkérdeztem, hogy ugyan, miért nem vesz és szerel fel egy vízszűrőt ide, annyi műanyagtól megmenthetne minket, és annyi pénzt spórolhatna a vendégeinek. Ez utóbbi tudom, hogy nem érdeke a legtöbb vendéglátónak, főleg, ha ő maga is kereshet az eladott ásványvizeken, de Sukha nem az a profitorientált típus, inkább mondanám béke- és boldogságorientált fickónak, ami tudom, hogy hihetetlenül és meredeken hangzik, de így van! :) Indiában még tudja az emberek többsége, hogy a pénz nem egyenlő a boldogsággal.

Na, mindegy, nem ezt akartam most mondani, szóval térjünk vissza Sukha válaszára: Ő megpróbálta, hozatott Izraelból egy profi víztisztítót, fel is szerelte, de csak két napig használták, mert a szomszédok meglátták, jelentették a rendőrségnek, akik ki is jöttek, és figyelmeztették Sukhát, hogy fizesse be a kőkemény, súlyos adókat, amik kötelezőek egy ilyen helyen a víztisztító használata után. Én ezen nagyon kiakadtam! Mi van?!? Adó a víztisztító után? Teljesen megkergültek ezek? Talán a műanyag palackok után kéne adót fizetni, hogy ne érje meg őket eladni, vagy legalább, ha már ragaszkodunk ahhoz a rohadt műanyaghoz, találjanak ki rá olyan betéti díjat, hogy senkinek eszébe ne jusson eldobálni a palackokat. Ehelyett a sokkal fenntarthatóbb megoldást adóztatják… Valami nagyon nincs rendben odafent, ahol ezeket az őrült döntéseket hozzák!

Sukha fogta, és még azon nyomban leszerelte a rendőrök előtt a víztisztítót, és odaadta nekik, hogy vigyék, ha ő nem, legalább a rendőrségen használják egészséggel. Sukha nem akar bajt, mert nagyon jól tudja, hogy ha csak egyszer felkerül a rendőrség nyilvántartásába, utána lőttek a külföldi utazásoknak. Márpedig ő szeret felülni a Harley Davidson-szerű, „Bullet” márkájú motorjára, amire fel is málházik, és eltűnik pár hónapra feltöltődni, csavarogni, világot látni. Aztán visszatér, épít még néhány kunyhót, vagy eladja az éppen aktuális kóceráját, és létrehoz egy teljesen új helyet. Sukha egy szabad ember! :)

A Pushkari tó, naplementével, szélhámosokkal

Na, de most már hagyjuk a nehézségeket, épüljünk fel és sétáljunk ki Pushkar utcáira! Nappal sokkal jobban tele voltak emberekkel, árusokkal és tehenekkel. A templomok közül nem mindegyik volt nyitva számunkra, külföldiek számára. A szent tavat először egy „Sunset View” nevű étterem mellől pillantottuk meg, és… Eleinte nem, aztán szép volt. Mert ez India! Az történt, hogy már jövet, még távol a tótól egy fickó nagyon szaladt utánunk és két apró sárga virágocskát nyújtott át nekünk, és valami fesztiválról beszélt, meg hogy dobjuk a tóba. Már ekkor nagyon gyanús a dolog, mert ha valaki tényleg tiszta szívből adja azt a virágot és nincs vele hátsó szándéka, akkor nem fut így utánunk, és nem erőlteti ennyire. Ezért rá is kérdeztünk egy közeli árusnál, hogy miről van szó, és mi is ez a fesztivál? Megtudtuk tőle, hogy most nincs semmiféle fesztivál, hanem átverés az egész, és ha majd a tóhoz érünk, le akarnak húzni minket a virággal. Aha, oké! Mire a tóhoz értünk, megfeledkeztünk a virágról, noha még a kezünkben voltak. Ez hiba volt, mert egy nagyon furcsa kinézetű fickó, aki nyilvánvalóan valami vallási alaknak öltözött be, odajött hozzám, és nagyon nyomulósan elkezdett valamiféle szertartást, amiért utólag nyilvánvalóan utólag pénzt kért volna. Mondtam, hogy én nem vagyok hindu, és hogy nem érdekel ez a dolog, és hogy hagyja abba, de ő csak folytatta. Kiterített valamit a tóparton a legalsó lépcsőfok betonjára, majd vizet locsolt a betonra, és odatette a kis virágot. Végül máshogy nem ment, faképnél kellett hagynom a fickót, de ekkor meg bosszús lett, és „rossz karma”-ról kezdett nekem beszélni. Egyértelmű volt, hogy összejátszottak a virágot adó fickóval, mert senki másnál nem volt ilyen virág, és senki mást nem abajgatott ez a tóparti fickó. Viszont nekünk alaposan megtépázta a kedvünket a tóparttal kapcsolatba, ezért ekkor el is hagytuk a helyszínt, elmentünk, kerestünk egy olcsó és jó éttermet, ahol megvacsoráztunk, és csak ezután tértünk vissza a tóhoz, a kis virágokkal mélyen a zsebünkben. Mivel nem volt fesztivál, és csak az embereink állították, hogy amit a mai napon kívánunk, miközben a tóba dobjuk a virágot, az valóra fog válni, ezért nem is kívántam komolyat. Csak annyit kívántam, hogy a jövőben az ilyen és ehhez hasonló szélhámosok hagyjanak békét nekünk.

Ennek tudatában próbáltuk gyorsan el is felejteni a történetet, és minél inkább élvezni az amúgy csodás naplementét a tó túloldalán. Az ég alja és a tó felszíne gyönyörű aranyban úszott, az egész nagyon hangulatos volt, annak ellenére, hogy amíg nem láttuk a tavat egy kicsit szebb, rendezettebb helynek gondoltuk. A mi képzeletünkben egy ország első számú vallási zarándokhelyén nincsen mocsok és nem úszik szemét a szent víz felszínén. De mivel ez az ország India, itt minden lehetséges! :) Szóval hagyjuk a szemetet, és koncentráljunk a szép dolgokra. Például arra, hogy mennyire tombol még itt is a természet, mennyiféle madarat látni a tó körül és a tó felett repkedni. Sokat említem, hogy itt mennyi a szemét, de ugyanakkor a természet sokkal inkább tombol, még itt a sivatag peremén is, mint nálunk otthon, amit kicsit nem értek. Lehet, hogy csak az éghajlati különbségek miatt van így, de el tudom képzelni azt is, hogy nálunk otthon is épp ennyi, vagy még sokkal több a szemét és a környezeti szennyezés, csak mivel minden sokkal jobban szervezettebb, nem az orrunk előtt történik, ezért nem látjuk. És mivel sokkal régebb óta történik, már jobban megszoktuk, mint ahogy azt is, hogy az élővilág otthon nem olyan sokszínű, mint itt. Valaki, akinek van erről kifejlettebb véleménye és kiterjedtebb tudása ezzel kapcsolatban, ossza meg velünk, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi lehet az igazság.

Később, a csodás naplemente után, amikor odébb sétáltunk – mezítláb, mert csak úgy szabad a tóhoz levezető lépcsőkön tartózkodni – a tó sarkánál szemtanúi lehettünk egy valódi hindu szertartásnak, ami igazán szép és megindító volt. Először egy fickó dobolt egy kiugró kis erkélyszerű állásból, és tette ezt nagy beleéléssel. A tó szépen vitte a hangot, így az egész nagyon hangulatos volt, ahogy az is, ami ezután következett. Néhányan lementek az egyik medence széléhez, és ott egy kis tüzet gyújtottak és imádkoztak. Nem tudjuk pontosan miről szólt a történet, de amit láttunk és értettünk belőle, az szép volt és tetszett nekünk.

A társaság Sukhánál

Az előző bejegyzés végén említettem, hogy más vendégek is voltak Sukha-nál, köztük egy magyar is. Amikor megérkeztünk első éjjel a tábortűzhöz, Zitával egymás közt magyarul beszéltünk, mire az egyik lány felém fordult a tűztől, és megkérdezte tőlem, hogy „Are you speaking Hungarian?” – Mire én válaszoltam, hogy „Yes, why are you asking?”, és a válasz már magyarul jött: Azért, mert én is magyar vagyok! :) Hogy egész pontosak legyünk, Nicole magyar-amerikai kettős állampolgár, szülei 56-osak, és ő már kint született, de rengeteget volt Magyarországon is már gyerekkorától kezdve, így jól beszéli a magyart. Nagyon jókat beszélgettünk vele, és nagyszerű volt vele találkozni. Reméljük, hogy ezeket a találkozásokat még megismételjük, mert három észak-amerikai címet is kaptunk tőle, ahol ő vagy barátai fellelhetők. :) Nicole mesélte azon a bizonyos délelőttön, amikor annyira ki voltunk bukva, hogy amikor először járt Indiában, neki is voltak olyan hasonló élményei, és nem kedvelte annyira Indiát, de miután hazament, hamar azon kapta magát, hogy már a következő indiai utazásról álmodozik. :) Ezt teljességgel meg tudom érteni, mint ahogy azt talán már Ti is érzitek az eddigi indiai beszámolókból, India eddig a legőrültebb hely, ahol jártunk, a szó legjobb, és legrosszabb értelmében is.

Egyik este egy kisebb „bandában” kiszabadultunk Pushkarba Sukhától. Az egyik lány „tüzet dobált” a tóparton, ahogy egy helyi is tette. Mivel szükségük volt a produkcióhoz valami ütemre, és zenét nem tudtunk keríteni sehonnan, ütemre tapsoltunk nekik. Elképesztő, amit műveltek, különösen a helyi fickó volt nagyon profi, többször azt hittem, hogy meggyújtja a közönséget, vagy saját magát, de nem történt ilyen, nagyon érezte a tűzet a fickó, amit két rövid kötélre erősített, valamilyen gyúlékony anyaggal átitatott párnákból kapott, és pörgetett, dobálta, magasba lába között, egyszerre, külön, mindenfelé, hogy csak úgy ámultam. Aztán a végén egyetlen, az előzőeknél gyorsabb mozdulattal eloltotta mindkét tüzet.

A tóparti produkció után vacsorázni mentünk a sukhai barátainkkal és egy általuk ismert helyivel, aki tudta, hogy hol adják a legjobb thálit a városban. A fizetésnél a legnagyobb meglepetésünkre az egyik lány kijelentette, hogy ő állja az egész cehet. A számla „just a few buck”, csak néhány dollár, igazán nem nagy dolog, ne is izgassuk magunkat rajta. Mi izgattuk, mert talán ő nem is gondolta, de ez nekünk nagy segítség volt, amit nagyon megköszöntünk neki. Igaz, a számla ránk eső része most nem volt akkora, mint szokott, hisz én nem ehettem még rendes ételt.

Sajnos én csak főtt krumplit és rizst ettem a hasmenésem miatt, de ezúttal valahogy nem esett olyan nehezemre az önmegtartóztatás. Azt hiszem, egyre jobban megy ez az „elengedés”, és ha néha még ki is borulunk, egyre ügyesebbek vagyunk a „minden rosszat a javunkra fordítunk” dologban. Persze elbízni sose szabad magunkat, hisz tudjuk, hogy sok minden olyat tartogathat még India, és általában ez az út, amiről még fogalmunk sincs, és amelyek az eddigieknél nagyobb megpróbáltatások elé állíthatnak.

Még egyszer köszönet Sukha-nak, az ottani vendégeknek és Nicole-nak mindenért, a nehéz este ellenére nagyon élveztünk ott lenni Veletek!