Nászút a Föld körül » Bolívia

10 nap és 700km Kelet-Bolíviában, ahonnan elvesztek a fotóink

Arpi — Fri, 31 Jul 2015 14:25:23 +0000

Olyan dolog történt, ami ezen az úton eddig még soha, és ami nagyon szíven ütött, és igazából még most sem törődtem teljesen bele. Elvesztek a fotóink erről a szakaszról. Emlékszem, hogy lementettem őket az SD-kártyáról, ahová a kamera naponként külön-külön könyvtárba menti egyben a képeket és a videókat. A videók alkönyvtár ezen a könyvtáron belül meg is van, és benne is vannak a videók különböző napokról, de a képek nincsenek meg egy könyvtárral kijebb. Mikor most neki akartam állni, kiválogatni a képeket ehhez a bejegyzéshez, azt láttam, hogy az a könyvtár üres volt, ugyanígy azon a két külső háttértárolón is, amire a mentést csináltam, valamivel ezután a szakasz után Brazíliában. Vagy valahol bújkálnak ezek a képek egy rossz könyvtárban, mert véletlenül drag&droppal átraktam őket és olyan gyorsan át lettek mozgatva, hogy mindezt észre sem vettem, vagy ugyanígy véletlenül kitöröltem őket, amikor csak egy-két képet akartam kitörölni valahonnan máshonnan. A Lomtár üres, ott nincsenek, a vinyó, amin mindez történt, 466GB-os, de már csak 10GB üres hely van rajta, ami sohasem volt használva, és mikor ez történt, még legalább 50GB üres helyem volt, szóval visszahozni őket valószínű már nem lehet. Lementeni tuti lementettem őket a fényképezőgépről, mert több alkönyvtárból, egy SD-kártyáról egy belső vinyó egyetlen egy alkönyvtárába magától nem vándorolnak át a videók, és a videókat mindig együtt mentem le az SD-kártyáról a gépre.

Annyi szerencse azért van ebben a szerencsétlenségben, hogy tartok egy “Facebookra” könyvtárat is, ahol megtartottam azokat a képeket eredeti felbontásban is, amiket akkor, onnan, közvetlen az SD-kártyáról, még az összes kép SD-kártyáról való lementése előtt kiváltogattam és néhány sor kíséretében feltöltöttem a közösségi hálós oldalunkra. Ezek megvannak, de ez nem sok kép. Ezen és a Canonnal készített videókon kívül még azok a képek és videók vannak meg, amelyeket Aguas Calientesben a vízálló fényképezőgéppel készítettünk a termálvízben, de ezek sajnos csak egy reggelt fednek le. További “szerencse”, hogy így ezzel a 10 napos és 700 kilométeres szakaszról biztos, hogy bele fog férni egy bejegyzésbe az útinapló, így legalább ezzel nem “kell” sokat dolgoznom. Amit mondjuk inkább sajnálok, mint örülök neki, de hát ez van. Ennek megfelelően most kicsit más lesz a blog, kb. mint régen, sok szöveg, és kevés kép, sőt, az alcímeket is újra bevezetem! :)

0. nap: La Paz – Santa Cruz

Amint leszálltunk a buszról, nekiálltunk összerakni a bringákat. Közben a busz elment, én meg észreveszem, hogy hiányzik a kis hátizsák, amiben a cipőink vannak. Azt nem vettük ki a raktérből! Rohanás a buszos cég irodájába, ott nagy nehezen megtudom a gyenge spanyolommal, hogy a busz átállt a cég garázsába, ami “arra” van. Annyira bírom, hogy úgy tudnak irányt mutatni errefelé az emberek, hogy az alapján zseninek, vagy látnoknak kell lenned, hogy odatalálj, ahová szeretnél. “Hát úgy, arrafelé van…” Az első sarokról visszafordultam bizonytalanságomban és végül így másodjára is megkérdezve megtaláltam a helyet, és miközben rohantam, mellettem húzott el a buszunk, megismertem a sofőrt, szerintem már ő is tudta, mit akarok, mert még mielőtt beálltak volna az udvarra, kinyitották nekem a busz alját, és tádááá, ott volt a táska, benne a két pár cipővel. Kérték a csomagot igazoló cetlit, de mondtam nekik, hogy már odaadtam a kollégának mindet, amúgy meg két szakadt cipő van csak benne. Ezzel elengedtek, futottam hát vissza. Közben már a francia srác is utánam szaladt, akitől aztán elbúcsúztunk, és most már minden cuccunkkal egyetemben elindultunk szállást keresni. Elvileg tovább akartam indulni ezen a napon, de mivel már a délután közepén jártunk ekkor, és nem igazán sikerült aludni a buszon, úgy döntöttünk, maradunk egy napot Santa Cruzban. Végül egy kilit se kellett bringázni, találtunk egy jó szállót, ahol a bringákat el tudtuk helyezni biztonságban, wifi is volt (igaz állandóan szakadozott), és mosógép is, így ki tudtuk mosni a már Cuzco óta mosást nem látott ruháinkat. Kimentünk a városba sétálni, de 3km-t kellett mennünk, mire beértünk a főtérre, ahol aztán semmi nem volt. Már előbb is megálltunk volna valahol, csak hogy harapjunk valamit, de semmi nem volt nyitva, pedig “csak” szombat délután volt. A sok sétától jól lefáradtunk, este nagyot aludtunk.

1. nap: Santa Cruz – Pailon, 52km az esőben

Csak dél körül sikerült elindulni, de sokkal korábban nem is lett volna értelme, egyrészt, mert vártuk, hogy eláljon az a nyomorult eső, másrészt, mert tudtuk, hogy kb. 50km-re lesz egy Pailon nevű település, ahol muszáj lesz megállnunk, mert ha ott nem táborozunk, akkor utána több, mint 100km-t nem lesz se falu, se város. Legalábbis ekkor így tudtuk. A délután bőrig áztunk, egyszer álltunk meg, egy takarok kis falu közepén, ahol ételt árultak, ettünk két Salchipapas, Zita ivott egy kávét, aztán egy vidám fickótól kaptunk egy olyan venezuelai sajtos lepényt, aminek most nem jut eszembe a neve. :) Ő is onnan való, csak hát itt biztonságosabb és biztosabb az élet. Aztán estefelé beértünk Pailonba, ahol találtunk egy drága, de lepukkant szállót, és egy tisztább, rendezetebb, de mégdrágább szállót. Ennek a tulaja egy idős házaspár volt, akik tisztára németeknek néztek ki, és beszéltek is németül. Nem kérdeztünk rá, de valószínű ők is azokkal a mennonitákkal kerültek ide, akik ezen a vidéken is jelentős számban élnek. Csak ők már nem úgy, ahogy a többség, hanem teljesen beintegrálódva, városban élve, szállót nyitva. Kedvesek voltak, először mutattak nekünk egy 100 boliviánós szobát, aztán egy olcsóbbat, és egy mégolcsóbbat, és mikor megalkudtunk az árban, és meghallották, hogy mit csinálunk, végül megkaptuk a jobb, drágább, saját fürdőszobás szobát a legolcsóbb áráért. Ennek nagyon örültünk, mert így le tudtunk fürödni a meleg (=langyos) vízben, és volt hová kiteregetni az elázott ruháinkat, sőt újságpapírt is kaptunk, hogy kitömjük vele a cipőinket.

2. nap: Pailon – Tunas, 117km – Amikor az asszony teljesíti túl a távot

Ezen a napon már korán indultunk, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk. A piacon megreggeliztünk és bevásároltunk húsos empanadasból, majd kihajtottunk a városból. Egy étteremnél a főút mentén, de még a város sarkában még egy adat ételt rendeltünk, aminek a nagyrészét eltettük dobozba, későbbre. Kb. 8 kilométerrel a város után furcsa zajok jöttek Zita hátsókerekétől, a fékkel volt valami. Megálltunk, és ekkor feltűnt Zitának, hogy nincs a csomagtartómon a fényképezőgép állvány, tudjátok amit még a Golden Gate hídnál találtam, és ami már annyiszor jól jött biciklis és egyéb timelapse videóknál, meg amúgy is fotózásnál. Persze máshol sem volt, ezért hamar összeraktuk, hogy kipakoláskor a szoba sarkában hagytam reggel Pailonban. Na remek, ezt benéztük, most mehet vissza egyikünk. Mivel Zita bringáján javítani való volt, amit csak én tudtam megcsinálni, ezért lepakoltuk az én bringámat, és Zita azzal ment vissza, én pedig nekiálltam megszerelni a bringáját. Vagyis eleinte még vártuk, hogy gyorsan megoldjuk a problémát, és akkor együtt mehetünk vissza, de a gond makacs volt, csak akkor sikerült megoldanom, mikor Zita már messze a látóhatáron volt, és ekkor már reménytelen volt, hogy meghallja a hangom. Érdekes, hogy vele szerettem volna ekkor menni, pedig nyílvánvaló, hogy ha együtt megyünk, akkor a cuccunkat is vinni kellett volna, és sokkal lassabbak lettünk volna. Tehát így hatékonyabb volt, mégis, a gondolat, hogy Zita egyedül biciklizik, ebben a nagy szélben, a málha nélküli, könnyű biciklivel, ráadásul nem is a sajátjával, amihez hozzá van szokva, hanem az enyémmel, aggasztott, aggódtam érte. Persze mire én végeztem a biciklije fékjével (szokásos, fékpofa, csak most a fékpofa mögötti történettel is volt egy kis gond), és kipucolva visszaszereltem a féket és visszaraktam a helyére a táskáig, már ő is baj nélkül megérkezett az állvánnyal, a vengéglátóink egyből tudták, hogy mi a dörgés, már a szoba takarítása közben megtalálták. Tegnap a táska, ma az állvány, mit készülünk még elhagyni? Ezen jót nevettünk, de közben arra is gondoltunk, hogy jobb, ha összeszedjük magunkat és odafigyelünk a dolgainkra, mielőtt tényleg sikerül valamit elhagyni. Ironikus, hogy végül tényleg sikerült erről a szakaszról valamit “elhagynunk”, a fotóink nagyrészét, igaz, ez csak másfél hónappal később derült ki, mikor ezeket a sorokat írom.

A nap többi része már gördülékenyen ment, szép lassan felszakadozott a felhőzet és délutánra már egy kicsi napsütést is kaptunk, amire egyáltalán nem számítottunk. Az út egyenes volt, és lapos, unalmas, mezőgazdasági területeken hajtottunk végig. Megbeszéltük, hogy Zitának ez a nap hosszabb lesz, mint amit együtt tekerünk, hiszen ő tett egy plusz 16 kilométeres kerülőt a reggel. Ő ezzel akár új napi rekordot is dönthet, ami csak az övé lesz, hiszen én csak bringát szereltem ezalatt. Ez persze végül nem így lett, mert előbb megálltunk, mint terveztük. Ugyanis voltak települések, igaz nagyon picik, de még táblák is jelölték őket, és a helyiek is megerősítettek minket abban, hogy kb. 25 kilométerenként vannak apró falvak boltokkal, étkezdékkel. Amúgy csak a főúttól távol láttunk farmokat. Először 70km környékén álltunk meg, és sikerült egy nagyon jó éttermet találni, ahol “Milanesa de pollo”-t, vagyis egy hatalmas szelet rántott csirkehúst ettünk, zöldséggel, rizzsel, és sültkrumplivel. Ez fejedelmi ebéd volt, olyan, amire nem is számítottunk. Mikor végeztünk, visszasétáltunk a biciklikhez át a pallókon, azon a kisebb mocsáron, ami az épületeket és a főútat választotta el, kint a főúton egy bringást láttunk közeledni abból az irányból, ahonnan mi is jöttünk. Később a társai is befutottak, a többit már megírtam Facebookon, így ez az egy fotó megmenekült erről a napról! :)

„Nagypapa, mit csináltál a 20-as éveidben? Öööö, nem emlékszem kis unokám, valószínű idióta videojátékokat püföltem…” VAGY: „A legjobb barátaimmal körbebringáztuk Dél-Amerikát! Mikor elfogyott a pénzünk, hegedültem az utcán, amíg össze nem jött annyi, hogy folytatni tudjuk, óriási volt, életem talán legszebb évei!” – Ezek az argentin ifjak pontosan ezt teszik. Hogy Te mit fogsz majd mesélni az unokáidnak, az rajtad áll, csak rajtad! ;) Amíg fiatalok és életerősek vagyunk, a határt szinte csak a saját képzelőerőnk és bátorságunk szabja meg. Szóval gyerünk, csináld, bármi is a vágyad, indulj el érte! ;)

A srácok egymásra is sokat vártak, ezért eszünkbe sem jutott csatlakozni hozzájuk a bringázásban. E téren egyébként ők, ahogy a képen is látni, nem voltak olyan profik, ezért valószínű amúgy is más tempónk lett volna, főleg hogy ez a sík, teljesen lapos terep nagyon fekszik a fekvőbringáinknak. De reméltük, hogy később még újra találkozunk velük. A délután hátralévő részén már zenét hallgattunk, és gyorsan eltelt, egy Tunas nevű településre érkeztünk meg este, sötétedés után kb. fél órával. Találtunk több boltot nyitva, elküldtek a falu végébe, hogy ott van valami szálláslehetőség, de csak egy buszállomást találtunk ott. Később az egyik boltos felajánlotta, hogy aludjunk a boltja melletti, tetős, de nyitott rész alatt, de mivel ez az útcára nézett és teljesen kitett volt, nem akartunk ennyire az odakint aludni, hiába mondta, hogy biztonságos. Ezért az úttal merőlegesen elindultunk a falu belseje felé, megtaláltuk a templomot, de senki nem volt ott. A szomszéd házban megkérdeztük, van-e valahol valaki, aki a templomhoz tartozik, így végül megtaláltunk egy hölgyet néhány házzal odébb. Őt elhagyta a férje, és most ő felel a templomért és környékéért, mert a pap csak misét tartani jön, amúgy nem itt él. A templommal szemközt, egy épülő ház szobájában kaptunk egy helyet, padló még nem volt, de a bringák pont befértek a kis helyiségbe a szúnyoghálónak felállított sátrunk hálófülkéje mellé. Este nem sokat kellett altatni minket, hamar eldőltünk.

3. nap: Tunas – San Jose de Chiquitos, 110km – A hegedűs argentínok

Erről a napról nem sok emlékünk van. Egész nap tekertünk tovább keletnek, az idő egyre jobb lett, már dél körül kisütött a nap, és elhagytuk a mezőgazdasági területet, egyre inkább erdős lett a táj, sőt a délután már dombok mellett hajtottunk. Az apró falvak tényleg 25km-enként követték egymást, mintha csak tudatosan így lettek volna tervezve, és mindegyikben volt egy-egy egyszerű étkezde vagy bolt, ahol jókat tudtunk enni. De különben, a települések között semmi nem volt, csak mocsaras, fás vidék, és egy vonatsinpár tőlünk jobbra. Meg rengeteg madár, egyre több madarat láttunk, keselyű és sasféleket, de néha papagájokat, sőt volt, hogy tukánokat is. Lefotózni csak az előbbieket tudtuk, de mivel általában az élővilágos fotókra alig kapunk lájkokat, úgy gondoltam, ez keveseteket érdekel, ezért egyetlen ilyen kép sem menekült meg. Ti tehettek róla!!! :D Nem, természetesen én tehetek róla, valamikor, valahogy figyelmetlen voltam, és nem mentettem elég sűrűs se elég ügyesen. És most rögtön majdnem kezdtem írni a kifogásaimat, hogy miért nem, de nem, egyszerűbb, ha csak simán belátom, ez elkerülhető lett volna, ha jobban csinálom a dolgokat, pl. egyből, mikor az SD-kártyáról leszedem a képeket, rögtön három merevlemezre másolom át őket, és azokat szétszórjuk a kerékpárok, és kerékpáros táskák között. Mondjuk utóbbit amúgy is így csináljunk, csak menteni unalmas olyan sűrűn. Örüljünk, hogy csupán ennyi adat veszett el összesen a négy év alatt.

Egy dolgot azért megosztottam Facebookon, ez valamikor a nap végefelé jött szembe velünk az út szélén, és nagyon érdekesnek, sőt inspirálónak találtam. :) Lehet hülye vagyok, hogy még egy adag trágyából kinőtt gomba is inspiráló számomra, de ezért is jó bringázni, tekerés közben van idő gondolkodni, elmélkedni a dolgokon, összekapcsolni őket.

Az út szélére pottyantott tehéntrágyából kinőtt gomba. Kiváló példa rá, hogy a természetben minden mindennel kapcsolódik, és ami az egyiknek végtermék, a másiknap táplálék. Pontosabban nincs is végtermék, minden ciklikus, örök körforgásban van. Bármennyire is próbáljuk magunkat elválasztani és külön gondolni ettől, mi is részei vagyunk ennek a körnek, a természet nem csak „odakint” van, hanem mi is részei vagyunk. Ne szakítsd meg ezt a kört, használj komposzt WC-t! :) :D ;) Oké, ezen most nevetsz, de ezt félig komolyan gondoljuk. Te mit adsz vissza a természetnek? :)

Este sötétedés előtt beértünk Saj Jose de Chiquitosba, ahol végre hamar megtaláltuk a szálláshelyünket, második próbálkozásra egy tágas belső udvarral bíró, barátságos család által vezetett szállóban találtuk meg aznapra az otthonunkat, alig egy sarokra a főtértől. A templom itt igen érdekesen nézett ki a tornyaival, egyedi volt, és nagyon tetszett nekünk, de hát fotó az nincs róla. :) Nem akartunk Titeket szépspammelni napi 2-3 fotónál többel a Facebookon, néha a kevesebb több. Az esti sétánk alatt, a főtér közepén találkoztunk újra a hegedűs-bringás argentínokkal, éppen zenéltek és pénzgyűjtötek, és elmesélték, hogy egy helyi behívta őket magához és így van szállásuk. Egy pillanatra ezért irigységet éreztem, aztán rájöttem, hogy jó most nekünk a szállóban, és majd eljön megint annak is az ideje, amikor valahol, valakinél leszünk vendégségben, ahogy már ezelőtt is rengetegszer megtörtént. A vacsora után megint eldőltünk, mint a bot, mert reggel korán keltünk.

4. nap: San Jose de Chiquitos – Chochis, 96km végig barkóbázva

Az időeltolódás miatt reggel 6-ra beszéltem meg az RTL Klubos riporter hölggyel a skype interjút, össze is jött a kapcsolat, de az hamar nyilvánvaló volt, hogy a képet ki kell kapcsolnunk, két okból is rettentő rossz volt a minősége, először, mert a laptopom webkamerájával már a megvétele óta valami gond van, másodszor pedig olyan botrányosan lassú és bizonytalan volt a kapcsolat még ezekben az amúgy korai, hálózati leterheltség szempontjából jó órában is, hogy örültünk, ha csak hanggal el tudtunk mondani néhány összefüggő mondatot szakadás nélkül és megértettük a túloldal kérdéseit. Éppen ezért végül volt, hogy feliratozták is a mondatainkat, és a riport nagyrészén inkább ők mesélnek rólunk, vagy a youtube videóink, illetve előző riportjainkból összevágott részek. Ahhoz képest, hogy a körülmények végett milyen keveset tudtunk nekik nyújtani, szerintünk végül nagyon jó anyagot ragtak össze, ami azért is tetszik nekünk, mert nem csak rólunk szól, hanem más világutazókról is. A Nap Gyermekeit e-maileken és a blogjukon keresztül mi is ismerjük, sokat leveleztünk velük indulás előtt, és amiben tudtuk, segítettük a srácokat, így különösen jó volt egy riportban szerepelni velük. :) Aki pedig utánunk van, a kerekesszékkel utazó Bendegúz, hát ő egyenesen zseniális! :) A riportot elejétől a végig itt tudjátok megnézni:

A bringákon ez a nap is úgy indult, mint a többi. Tegnap elkezdtünk barkóbázni (Bocs, de annyira nem tudom, hogyan kell helyesen leírni, hogy a Word fel sem ajánlja a helyes megfejtést! :D), ennek volt egy két vicces momentuma. :) Tárgy? Igen. Használati tágy? Nnnem igazán, nem nevezném annak. Van nálunk ilyen? Van. Bele fér egy Ortlieb táskába? Hülye kérdés, perszehogy. Nehezebb egy kilónál? Igen. Akkor most azonnal dobjuk el, mi a francért cipeljük még, ha nehezebb egy kilónál és nem használati tárgy?!? :)

A délután aztán olyan egyenesen úton haladtunk, olyan bárányfelhők alatt, hogy azt nem lehetett nem élvezni barkóbázás nélkül is, hiába volt nyílegyenes az út, mikor ilyen feletted az ég, az csodaszép.

Főleg, hogy ahogyan az már látható volt a távoli horizonton, tudtuk, hogy hamarosan hegyek közé keveredünk, és ez némi izgalommal töltött el minket.

A várakozásunkat felülmúlta a táj, mikor közelebb értünk ezekhez hegyekhez.

A kelet-bolíviai szakaszunkon Santa Cruz és Puerto Suarez között a 4-es úton 665km-t bicikliztünk egy hét alatt. Közben sokszor volt, hogy az ég világon semmi, de semmi nem volt a nem egyszer 10km-eken keresztül nyílegyenesen úton. Ilyenkor volt, hogy barkochbáztunk, vagy zenét hallgattunk, vagy csak lestük a madarakat, esetleg a felhők vonulását, vagy elmélyedtünk a gondolatainkban. :)

Na tessék, így kell leírni a barkochbát helyesen, a böngésző helyesírásellenőrzője tudta! :)

Azt hittük, végig lapos és halálosan unalmas lesz az út Santa Cruz és Puerto Suarez között, de egy nap után elállt az eső, és még egy napra rá kisütött a nap, majd harmadnap a bolíviai Zion-kanyon mellett találtuk magunkat! :)

Este, pont, mire ránksötétedett, egy kisebb kanyonban kellett lezúznunk ezeknek a hegyeknek a túloldalára, hogy megérkezzünk egy Chochis nevű falucskába. Itt nagyon hamar találtunk egy olcsó szobát, lefürdötünk, majd egy utcai ételárusnál megvacsoráztunk. Hazafelé még vettünk némi rágcsálnivalót egy boltban, sőt én valami hideg innivalót is kívántam, de nem akartam ilyen későn cukros üdítőt inni, és mivel a sör itt végre emberi árban volt, végül vettem egyet, csak 0,33-asat, de nagyon jól esett ezt egy ilyen nap végén meginni. Közben a bolt falán egy plakátot fedeztem fel, amin egy vasút ment, a háttérben pedig egy nagy sziklatorony volt, kb. olyan, mint aminek a tetejére leszálltak az ufók a Harmadik típusú találkozások című filmben. Érdekes, hogy akkor ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Otthon még egy picit pötyögtem a gépen, volt térerő, el tudtam olvasni az e-mailjeimet, de ezzel nem foglalkoztam sokat, mert a sörtől gyorsan elálmosodtam és bedőltem Zita mellé.

5. nap: Chochis – Aguas Calientes, 79km – Termálvízben ünnepeljük a 37 ezer kilométert

Reggel semmi nem volt nyitva, ezért az előző este vásároltakból reggeliztünk, majd kihajtottunk a faluból. Ahogy kiértünk a főútra, és Zita jobbra fordult. De ezt leírtam már anno egyszer! :)

37.000km a Cerro de Chochis sziklatornyával a háttérben, Kelet-Bolíviában. Előző este már sötét volt, mikor megérkeztünk ide, nem láttunk semmit a sziklákból. Másnap hideg, esős reggelre ébredtünk, nehezen szedelődzködtünk össze, de mire kiértünk a faluból a főútra, kitisztult az idő, és mikor Zita jobbra nézett a kikanyarodáshoz, elállt a lélegzete. Még 11km volt hátra a pontos ezredforduló eléréséhez, de mivel kifelé haladtunk a hegyek közül, vissza az egyhangú síkságba, ezért egyértelmű volt, hogy itt és most fogunk ünnepelni, ezzel a sziklaóriással a háttérben. :) Innen hazáig és a 40 ezer kilométerig már csak annyi az út, mint pl. a török-grúz határtól lenne hazáig. :) Félelmetes belegondolni, mennyi minden van mögöttünk, de abba is, hogy már csak alig két és fél hónap és háromezer kilométer van előttünk, ezért inkább utóbbira koncentrálunk, hiszen azért még ez se kutya, és ki tudja, mi minden jót tartogat számunkra! :)

Mikor ezeket a sorokat írom, azóta már eltelt egy kis idő megint és már csak feleannyi, 1500km van hátra. :) De ez így van rendjén, már várjuk a végét, szervezzük, tervezzük is, jövőhéten kiteszem a kiírást az utolsó három nap közös magyar szakaszáról, amire mindenkit szeretettel várunk, tudtok majd szállást és étkezést is foglalni egy kérdőíven keresztül, hogy tudjunk tervezni a létszámmal! ;)

Csak egyet kanyarodott ezután az út, és máris útjavító munkásokkal találkoztunk, akiknek valami furcsa történt az arcával.

Útjavító munkások. Nem, nincs begyulladva mindegyikük foga, csupán coca leveleket tartanak az arcukban. Ezeket a leveleket szabadon kapni kisebb-nagyobb zacskókban szerte Peruban és Bolíviában. Az ebből készült mate-teát már mi is próbáltuk, kiváló hasmenésre. Rágva egy adalékanyagot hozzáadva fejti ki a hatását a coca levél, ami így fogyasztva állítólag enyhe éberséget okoz, ezért előszeretettel használják sofőrök és más hosszú, fárasztó munkát végző emberek. Ez itt már évszázadok óta a helyi kultúra része, úgy, mint a sör vagy a bor nálunk Európában.

Az ebédünket Roborében költöttük el, miután vettünk fel pénzt a helyi bank ATM-jében. Már nem emlékszem pontosan, kéne az erről készült fotó, de nagyon furcsa neve volt a banknak, talán Szent Háromság Takarékszövetkezet, vagy valami ilyesmi. :) Egyébként innen vagy 3 liter hideg ivóvizet is vételeztünk, ugyanis amíg a gépfegyveres őrök velem diskuráltak az épület előtt a furcsa biciklijeinkről, addig Zita beszaladt a bankfiókba, és az ott lévő vízgépből megengedték neki, hogy ennyit lecsapoljon. :) Aztán mókáztunk egy kicsit a főtéren, ekkortájt volt Zita édesanyjának, a világ legjobb anyósának a szülinapja. :)

„Szia Édesanya! Innen hívlak, Bolíviából Roboréből, a főtér sarkából, egy tukán hasából. :) Boldog szülinapot!!! :)”

A délutáni tekerés eseménytelenül telt, amíg föl nem értünk egy lapos domb tetejére, ahol ismét játszani kezdtünk, mert olyan délibábot láttunk az út aszfaltja felett, hogy csuda! Érdekes, hogy közben nem is volt olyan nagy hőség, még csak a nap sem sütött, csupán az út volt nagyon-nagyon hosszan teljesen sík és egyenes.

Nem volt időnk eljutni a meseszép tükröződéseiről híres Salar de Uyuni só-síkságra, de azért nekünk is van hasonló fotónk! :) Érdekes, hogy a hosszú, egyenes, száraz úton még borús időben, sőt még éjszaka is találkoztunk ezzel a jelenséggel. :)

Aztán megérkeztünk Aguas Calientesbe, amiről már tudtuk, hogy van ott kemping és valóban van ott fürdő is, de ennél többet nem. A falu szélén megtaláltuk a strandot, ahol a nap hátralévő részét töltöttük.

A kelet-bolíviai volt a harmadik és egyben legérdekesebb Aguas Calientes nevű falu az elmúlt egy hónapban, ahol jártunk. Itt természetes hőforrások buggyannak elő egy patakmeder homokos aljában, aminek a víze így kellemesen forró. A homokos patakmeder egy méter mély üregekből előtőrő forróvíz pedig egyszerre félelmetes és csodálatos. Még egy olyan élmény, amire nem is számítottunk! Nagyon érdekes volt két hosszú nap között egy estét és egy reggelt itt tölteni ezen a helyen, igazi kis személyes felfedezésként éltük meg, mert mi voltunk itt az egyetlen gringók és előtte még csak nem is hallottunk erről a helyről, csak úgy odagurultunk, aztán csodálkoztunk – és fürödtünk! :)

A kelet-bolíviai Aguas Calientesben nem csak a tökéletes hőmérsékletű természetes termálforrások kényeztettek minket, de még a patakban úszó halak is előszeretettel csipegették az elhalt hámsejtjeinket. :) Európában ilyesmiért mindenütt sok ezer forintot kérnének… Itt 10 boliviano, vagyis 440 forint volt a strandbelépő, és még egyszer ugyanennyi a sátrazás egy éjszakára, 10 méterre ettől a csodapataktól! :)

Ahogy már írtam az elején, lévén itt egy másik, vízálló fényképezőgépet használtunk, ezek a fotók megmaradtak, így erről a helyről még tudok mutatni pár képet. :)

Este, mikor a sötétben először belementünk a meleg vízű patakba, először nagyon megijedtünk, amikor Zita egyszercsak combközépig elsüllyedt a forró, bugyogó homokban. Aztán reggel, világosban már bátrabbak voltunk, és belelógattuk a lábunkat a láthatatlan mélységbe, ahonnan a forróvíz előtört. Kb. 120 centi mély lehetett ez a mindig örvénylő homoktól láthatatlan mélyedés a patakmeder eljában, és valami kemény kőzet volt az alján, legalábbis a talpunkkal úgy éreztük, hogy abból tör elő a forróvíz.

Zita a kezét is belelógatta, néha még a morajlást is hallani lehetett, illetve kicsit mozgott, dübörgött a patakmeder homokos alja, ez rettentő érdekes és izgalmas volt, hiszen az az energia, amit itt éreztük, a föld enyhe rengése alattunk, a még éppen élvezhetően forró, körülöttünk folyamatosan áramló víz, mind-mind a Föld magmájának az energiája, és nem a Napé. Mindezt először sötétben, majd reggel világosban, egy erdő mélyén egy amúgy hideg vizű patakban megtapasztalni rettentő izgalmas és érdekes volt, főleg, hogy érkezés előtt egyáltalán nem is számítottunk ilyesfajta élményekre.

Ahol nem tört elő forróvíz a patakmederből, ott viszonylag jó láthatóság volt a víz alatt

Most a kőzeten állok, derékig a körülöttem őrvénylő homokban, miközben 10cm-re körben a testemtől csak 20cm mély a víz.

A halak mindig megtaláltak minket, néha akkor is, amikor nem akartuk. Csiklandoztak ugyanis. :)

Az ugyan nem a mi sátrunk, de mi sem táboroztunk sokkal messzebb a parttól.

Amúgy ilyen volt a környék.

Zita is derékig áll a gejzírben, én meg voltam olyan hülye, hogy a 20cm-es vízhez is búvármaszkot húztam, hogy a saját szememmel is körbe tudjak nézni benne. :) Egyébként így állni nehéz volt a lyukban, mert a víz felhajtóereje mellett a feltörő ereje is kidöntött minket az egyensúlyunkból is kidobott minket magából a lyuk. Ezen viccelődtünk, hogy este elnyelt minket a Földanya, mikor Zita nem figyelt, és belelépett egy ilyen lyukba, amitől jól megijedtünk, most reggel meg “kiköpött magából”, amikor a félelmünket levetkőzve már inkább benne akartunk volna maradni ezekben a lyukakban.

Egy ilyen “gejzír” így nézett ki felülről…

…és így oldalról.

Odébb, a patak egy szélesebb részében találtunk mélyebb vizet is, amiben már rendesen úszni is lehetett.

Én itt is körülnéztem a víz alatt, de itt már inkább csak elszomorító dolgokat találtam.

Gondolom felesleges tovább ragoznom, mennyire nagyon élveztük ezt a helyet. Másnap alig akartuk elhagyni. :)

6. nap: Aguas Calientes – El Carmen, 110km – Az üres nap

Miután nagy nehezen elszakadtunk a termálfürdőtől, az eddigi legunalmasabb, legegyhangúbb nap várt ránk. Először az út padkájára ültünk le enni a packlunchunkat, amit még Aguas Calientesben vásároltunk, majd egy faluban ettünk, ahol volt a főtér sarkában egy kis étkezde. Itt megjelent egy egyenruhás rendőr, a falu egyetlen rendőre, aki nagyon megörült nekünk, és hamarosan odatolta a mieink mellé a piros szolgálati biciklijét, aminek lapos volt a hátsó kereke. Értettem a célzást, felpumpáltam neki gyorsan a kerekét, ennek nagyon örült, és míg ettünk, többször láttuk föl-le bringázni az utcákon. Később még visszajött, és elmondta, hogy vigyázzunk, mert nemrég kiraboltak egy külföldi motorost ezen az országúton éjszaka. Ez a hír nem volt túl boldogító számunkra, de rendőrünk próbált megnyugtatni minket, hogy most még világos van, és különben is, mi “csak” kerékpárosok vagyunk. Persze ha tudta volna, mennyi érték van nálunk, és azok mennyire fontosak nekünk… Még azt is mondta, hogy már csak azért sem kell aggódnunk, mert az eset Santa Cruz felé történt, az út azon szakaszán, amit már magunk mögött hagytunk! :o Hát ez csodás! :) Ezek után gyorsan szedtük a sátorfánkat, és tepertünk El Carmenbe, hogy még sötétedés előtt megérkezzünk a faluba, ahol éjszakázni terveztünk.

Ott aztán még az utcán megtaláltuk a vacsorázóhelyünket, majd a főtér mellett egy mobiltelefon feltöltésekkel foglalkozó kis irodát, ami már zárva volt, de miután kopogtattunk, hátulról előkerült egy nagyon kedves, vidám fickó, aki, annak ellenére, hogy éppen egy virslis péksüteményt tömött magába, nagyon kedvesen segített nekünk. Az volt a problémánk, hogy a Tigo SIM-kártyánkat az országos Tigo központban, La Pazban, mikor megvettük, nem aktiválták rendesen, és ezért egy hét után le lett tiltva. A kolléga a központban elfelejtette regisztrálni a rendszerben a Nokia E51-esünk IMEI számát, ezért a telefon már csak “SIM registation Failed” üzenetet adott, majd zéró térerőt mutatott. Emberünk nem csak, hogy tudta, hogyan kell kikérni a telefonomból az IMEI számát, hanem az ő telefonján keresztül egy perc alatt regisztrálta is azt a Tigo rendszerében, és a következő percben, egy újraindítás után már újra tudtam netezni, amire már nem is számítottam ezen a napon. A szállásunkat is gyorsan megtaláltuk, egy hátsó udvaron néhány apró szoba egyikét, amelyek régen lehet, hogy valami istállóként üzemeltek, mert az ajtajuk alul és felül is külön nyitható volt, amin remekül mulattunk Zitával, még egy videót is készítettünk erről, amit voltam olyan balga, és mostanáig nem töltöttem fel, így most már nem is tudok, de a blognak ettől még pörögnie kell.

7. nap: El Carmen – Puerto Suarez 101km – Végre megérkezünk! :)

Reggel gyalog kiszaladtam, és míg Zita aludt, beszereztem a reggelit. Egy pékárukat árusító kis boltba irányítottak, ahol megtaláltam tegnapi telefonos segítőnket, amint a bolt előtt a tulajjal diskurált, és rögtön az is világos lett, hogy ez az a hely, ahonnan a tegnap este majszolt, nagyon guszta virslis kroásszánját szerezte. Ebből én is alaposan bevásároltam, majd miután néhány jó szót váltottam a barátainkkal, siettem vissza Zitához, hogy együtt megreggelizzünk és nekivágjunk az utolsó napunknak, ami már zsinorban a hetedik napi biciklizést jelentette. Hogy mi történt ezen a napon? Fogalmam sincs, leginkább semmi, mentünk tovább keletre nyílegyenesen, ahogy az út vitt minket. Némi emelkedőre emlékszem, meg hogy itt is sok szép madarat láttunk, és hogy az egyik pihenőnk alatt készítettem egy videófelvételt, amin azt mutattam be, hogy itt is átlag két méterenként találni egy eldobott műanyagflakont az út szélén, akárcsak Mexikóban. Most megnéztem, de sajnos ezt sem volt eszemben időben feltölteni.

Pureto Suarezbe először azt hittük, túl korán kanyarodtunk le, de aztán a központba beérve láttuk, hogy nem csak ez a reptér melletti, hanem a másik bekötőút is csak egy göröngyös földút. A szálláskeresés itt volt messze a legproblémásabb, mert minden hotel tele volt munkásokkal, valami építkezés folyt a környéken, ezért csak a drága szállókban volt hely, de 200 boliviánót, vagyis 8800 forintot kiadni egy szobáért, ez nálunk szóba sem jöhetett. Így maradt a templom a főtéren, ahonnan átirányítottak egy másik templomhoz. Én eközben már hitemet vesztettem abban, hogy ez valami jóra vezethez, fáradt voltam, és elgyötört, és zavart, hogy noha megérkeztünk ahová szerettünk volna, de közben ránksötétedett és még nincs meg a menedékün. De Zita nem adta fel, szépen is néztünk volna ki, ha ő is csügged. Ő vitte előre “a csapatot”, és milyen igaza volt. Amíg a papra vártunk, hogy hazatérjen egy másik városból, a templomtól két sarokra nagyon finom Salchipapast (sült tántott csirke, sült krumpli, spagettiészta, majonéz) ettünk, majd mikor megérkezett a pap, kiderült, hogy egy mosolygós, szakállas, német anyanyelvű, Európából származó fickó. Végighallgatta a mondókánkat, majd kicsit zavartan behívott minket, aztán elnézést kért, hogy neki most azonnal mennie kell, de várjunk itt. Ekkor picit megint csüggedni kezdtem, mert ezek nem voltak túl biztató jelek, de aztán megszólalt a templomtorony harangja! :D Harangoznia kellett, ezért sietett el az emberünk, akiről pár perccel később kiderült, hogy írtó jó arc, és még angolul is ért, de beszélni már elfelejtett. :) Marcusban egy nagyszerű embert ismertünk meg, aki osztrák síoktatóból lett ferences szerzetes pap. :) Mikor kérdeztem Zitától, hogy ez meg hogy történhet meg valakivel, erre csak azt mondta, hogy erre szokás mondani, hogy “Isten útjai kifürkészhetetlenek!” :D Marcus aztán elvitt minket egy baromi jó pizzázóba, pont amit kinéztem én is a főtéren, és ami miatt szomorú voltam, hogy ilyen távol jöttünk attól a helytől lakni. Ja, mert hogy kaptunk egy egész kis szobát, íróasztallal, székkel, konnektorral és fürdőszobával, és itt maradhattunk két éjszakát is, amiért Marcus nem fogadott el pénzt szóval ilyen téren nem is kívánhattunk volna jobbat. Amíg lefürödtün, és összeszedtük magunkat, Marcus megtartotta a misét, amjd elvitt minket az olasz barátjához.

„Pollo, pollo y pollo, no hay mas!” – Csirke, csirke és csirke, nincs más! – Puerto Suarezi vendéglátónk, Marcus, egy kedves osztrák volt síoktató ferences szerzetes pap első esténket elvitt minket egy igazi olasz étterembe, ahol az olasz szakács egy bolíviai hölgy kedvéért költözött ide, és színesítette meg végre egy kicsit az étkezésünket. Míg házon belül valószínűleg változatosabban étkeznek a bolíviaiak, addig az átlag éttermekben és különböző étkezdékben leginkább csak csirkét vagy egyéb húst kapni, sütve vagy rántva, de mindig rizzsel, esetleg sültkrumplival vagy jukkával, de más nincs, csak empanadas (töltött táska) reggelente, de abba is csak csirkét tesznek, meg némi krumplit. Ez így elsőre mind gusztának hangzik, de mikor hetek óta csak ezt eszed, akkor bizony nagyon tudsz örülni, mikor végre befigyel egy ilyen finom, igazi olasz pizza! :)

Két órája még reményvesztetten kóboroltunk a város sötétjében, most meg biztos szállásunk, kedves vendéglátónk és ilyen finom étel volt előttünk. :) Nagyon boldogok voltunk, micsoda megérkezés, hogy vágytunk már egy kényelmes helyre, egy finom ételre (ami nem csirke! :D), és most a nagy bringázás végén mind megkaptuk. :) Szerencsések vagyunk. Marcus azt legalább agyta, hogy a pizzákat kifizessük, de az olasz éttermes borravalót már nem fogadott el, sőt 2 boliviánót elengedett az árból, így végül a 72 boliviános számlára nem 80-at adtunk, ahogy terveztük, hanem 70-et. Akkor ez a tizes megy majd Vincent pénze mellé, ételre a rászorulóknak. Mivel Vincent 500 új-zélandi dollárjának talán egyötödét sem sikerült odaadnunk étel formájában az éhezőknek, ezért ezt majd folytatnunk kell odahaza is. Amikor láttunk koldulót vagy hajléktalant mindig vettünk nekik egy-egy tányér ételt, általában ugyanazt, amit mi is ettünk, de mivel 100% megbízható szervezeteket nem találtunk, így nem mertük más pénzét egy harmadik félnek erre a célra odaadni, de otthon, hazai környezetben ez már más lesz, otthon mi magunk is beállhatunk, nem csak Vincent pénzével, hanem saját magunk idejével is a Budapest Bike Maffia vagy a Food not Bombs csoportokba ételt készíteni és osztani.

8. nap: Pihenő Puerto Suarezben

A pihenőnap rettentő jól esett mind a kettőnknek, Zita kimosott, én pötyögtem, talán még egy filmet is megnéztünk, nem emlékszem már, egyszóval nem történt velünk semmi érdekes, és pont erre vágytunk. :)

9. nap: Irány Brazília!

Puerto Suareztől már 20km-re sem volt a brazil határ, úgy terveztük, hgoy 78km-t biciklizünk ezen a napon és egy folyó partján táborozunk majd, de ez legyen majd a következő bejegyzés története. ;) Erről a napról már rendesen vannak fotóink, ezek ugyanis már egy másik, Brazíliához tartozó mappába lettek lementve.

Búcsú Marcustól, illetve a parókián dolgozó hölgytől, annak kisfiától.

Jó volt itt nagyon.

Kifelé menet a városból csúzlis betyárok nevetve toltak meg minket. Megálltunk nekik, és ki is próbáltam az egyikük csúzliját, jól lőtt! :)

A határ előtt még betoltunk egy kukoricás, húsmócsingos, zöldhagymás levest. Próbáltunk kerozint venni a tábori főzőnkbe, de sehol nem találtunk. Brazília ugyanis már drágább lesz, ott majd nem kapunk pár száz forintért ilyen ételeket úton-útfélen, ezért úgy terveztük, hogy ott majd főzni fogunk magunkra.

A határon átváltottuk a maradék boliviánónkat brazil reálra, kicsekkoltunk Bolíviából, majd megérkeztünk ehhez a táblához, ezzel beléptünk utazásunk 42. országába. :)

Folytatása következik! :) Történt 2015. június 11. és 22. között. Megírva július 31-én. Mivel most a fotók híján sikerült lefednem 11 napot egyetlen bejegyzésben, ezért ma nem írok már többet, majd csak holnap. Inkább kimegyek futni, és megpróbálok valamit írni az Origo utazási rovatába is, mert a Machu Picchu óta nem írtam oda semmit, pedig lenne miről mesélni.

La Paz bűzös poklában, a Doppelmayr lanovkák alatt, a boszorkánypiacon és a Casa de Ciclistasban

Arpi — Thu, 30 Jul 2015 16:56:17 +0000

Reggel korán kint voltunk a “buszállomáson”, vagyis egy utcasarkon Copacabanaban, ahonnan a buszok indultak La Pazba, és szerte mindenfelé, még Peru egészen távoli részeibe is. Ma is lesz néhány kép, ahová a FB-ról copy-pastelem a képalát, de nem sok. Mondjuk ez az első pont olyan, ezt már a buszból lőttük, azért ilyen furák a színek, mert ablaküvegen keresztül fotóztam.

Copacabana és a város közepén található Kálvária-domb. Nem, ez (még) nem Brazília és Rio de Janeiro, hanem még mindig a Titicaca-tó, és annak keleti partja, Bolíviában, ugyanis itt is van egy Copacabana. :)

A félsziget északi csücskét elérve egy szoroson kellett átkelnünk, hogy visszajussunk a szárazföldre, vagyis a Titicaca-tó északi oldalára. Ekkor a sofőrünk egy másik, kisebb személyhajóra irányított minket, amit nem értettünk, mert a többi utas maradhatott a “kompon”, a minibuszon belül. Éppen ezért egy-egy táskát magunknál tartottunk, ebben voltak az útleveleink, a kompúter, a merevlemezek, és minden ilyesmi, arra az esetre, ha esetleg elsüllyedne a komp buszostul, vagy elnyelné a titicaca-tavi szörny, esetleg az altiplanoi kalózok támadnának rá, vagy egyszerűen csak megpróbálna elszökni a hajó minibuszostul, fekvőbringástul, Ortlieb táskástul előlünk. :)

Amíg a túloldalt a kompra vártunk, megcsodáltuk ezt az ülő szobrot. Nem értettük, miért ülve mutatja nekünk, hogy “Birkák, ott viszik a motyótokat!” :)

A helyi fiatalság az utcán nyomta a csocsót, biztos nem kezdődött még el a suli, de a busz már behozta őket a városba… Vagy lyukasórájuk van! :D

Hiába vártuk az akciót, a buszunk végül mindenesetül megérkezett. Persze azért a rendszámát jól lefotóztuk, arra az esetre, ha mégis történik valami, legyen valami nyomunk a rendőrség számára. :)

A buszunkben csüngött. Jézus Krisztus elhozza nekünk a megvált… Ööö, vagyis a meggazdagodást! :o Azok ott amerikai dolláros bankóutánzatok!

Ez már az El Alto, La Paz külvárosa, vagyis inkább felvárosa, mert maga a központ egy mély (3200m magas…) völgyben terül el, de mivel ott már nem fér el, kinőtte magát a fennsíkra. Ahol ilyen cifrapaloták vannak az út mentén.

Atyaég, hová megyünk, egy magashegyi metropoliszba?

Szobor hulladékvasakból

Ő már az új, mostani pápa, igaz-e?

Doppelmayr felvonók, mi a manó?!?

Ilyen közlekedik az El Alto és La Paz alsóbb, völgyben találharó részei között. Csak azt nem értem, ha ez méregdrága dolog, és a buszhoz, metróhoz képest nagyon kicsi a kapacitása, ahogy egyik kedves hozzászólónk írta, akkor hogyan a fenébe éri meg a bolíviai kormánynak / a fővárosnak? Vagy egyszerűen csak ez valami hóbort, esetleg nekik is sógoraik az osztrákok (a Doppelmayr osztrák cég), és ezért? Vagy tényleg ez a legjobb alternatíva, mert a fogaskerekű metrót még senki nem találta fel, ezért az még drágább lenne? :)

Már javában lefelé ereszekdtünk a kétszer két sávos aszfaltozott sztrádán a hegyoldalban La Paz felé, amikor sofőrünk egyszer csak lekanyarodott egy poros földútra. Mi ekkor Zitával azt gondoltuk, hogy na, megvagyunk, a hajón nem sikerült kirabolni minket, ezért most a vesénket is eladják. Ezért gyorsan készítettem sutyiba egy fotót a sofőrünkről, hogy később legyen bizonyíték, és gyorsan ki is vettem a fényképezőgépből az SD-kártyát, amit elrejtettem a zsebemben. Ha nem túl szofisztikált a banda, akkor ez nem fog feltűnni nekik – gondoltam.

Persze közben kérdeztük rögtön a fickót is, hogy ez valami levágás, vagy miért megyünk erre? A válasz az volt, hogy igen, ez egy rövidebb út, és valóban, miután fordultunk egyet egy sportpálya mögött, újra az utcákon voltunk, és csapattuk jobbra-balra a kis utcákon, mígnem meg nem érkeztünk egy forgalmas kereszteződésbe a temető mellé, ami maga volt a buszállomás. Eközben persze elképesztő dolgokat láttunk, ezért pakolhattam is gyorsan vissza az SD-kártyát a gépbe, hogy tudjak közben fotózni:

A háttérben az Illimani 6438m magas csúcsa látható, amit mindig hó fed és a város sok pontjáról látható. La Paz egyébként csak az adminisztratív fővárosa Bolíviának, az ország alkotmányos és igazságszolgáltatási fővárosa Sucre, így megoszlanak arról a vélemények, hogy melyik a világ legmagasabb fővárosa – az ecuadori Quito, vagy La Paz.

Vakolat? Az mi? Minek az? Úri huncutság, csak a völgy aljában élő, gazdagabb családoknak futja rá.

Így megy ez a város felett.

Meg a temető felett.

Utcai étel árus anyuka, hátán alvó gyermekével. Na ezért alszik úgy mint a bunda minden dél-amerikai szétdobott végtagokkal a rászkodó buszokon, miközben ordít a TV egész éjjel! Mert már hozzászoktak a zajban alváshoz, születésük óta!

Hiába van nagyobb, drágább járgányuk, úgy tűnik, ők sosem nőnek fel. Repölőt még a bangladesi bicikliriksákon is láttunk, igaz azoknak hátracsuklott a szárnya, és kézzel festettek voltak. :) Ez meg matrica. Micsoda biznisz lehet itt a járgányok matricázása! :) “Nekem menőbb repülőm van, hegyeket is photoshoppoltam mögé és ráírhatjuk a repülőre a céged nevét!”

Mindeközben ezek a La Pazra nagyon jellemző, régi buszok is szennyezik még a magashegyi ritka levegőt.

Sajnos megint marhák voltunk, és vagy 2 órát kavirnyásztunk szállás után. Az “Alojamiento” olcsó szállót jelent, de ezek némelyike már olyan olcsó volt, hogy minket, külföldieket pl. nem is láttak már szívesen, mikor Zita megkérdezte, hogy a bringákat hová tehetjük, elhajtottak minket azzal, hogy ide ne jöjjünk bringával, mert nem biztonságos. :o

Ilyen helyeken szeretünk enni! :)

Ennyi lett mára. A buszállomástól a szállóig. Ez aztán abszolút nem tűnik soknak, de ha megnézitek a nettó(!) átlagsebességet, és hogy a nettó tekert idő is több mint egy óra volt, és hogy La Paz egy nagyon magasan fekvő, nagyon sok meredek utcával bíró, nagyon kaotikus és légszennyezett város, plusz hogy még vagy 6 szálló második emeletére is felrohantunk közben megnézni a szobákat, akkor érthető, hogy marhák voltunk, főleg, hogy végül abba a szállóba tértünk vissza, amit legeslegelőször néztem meg. Egyszerűen, mert ott voltak kedvesek velünk, és mint utólag kiderült, az volt az egyik legolcsóbb hely, legalábbis azok közül, ahová valóban mehettünk is.

Ez a hely 70 solba került kettőnknek, vagyis kb. 3080 forintba, de ide a bringák is befértek mellénk a szobába, egy biztonságos belső udvaron belülre, amitől mindjárt mi is nyugodtabbak voltunk. És főleg azért is tetszett ez a hely, mert itt kedvesek voltak velünk, és a tulajhölgy elmondása szerint itt biztonságos. Ez a hely egy utcával feljebb volt a boszorkánypiactól, a hegyoldallal párhuzamosan, tehát egy sík kis utca volt, ahová ráaádásul autók sem nagyon jártak.

Innen gyalog indultunk el a boszorkánypiac felé, és rögtön ilyen falfestményekbe botlottunk. Jobbra a kisfiú az anyja háticsomagjából kokaleveleket fúj ki! :)

A boszorkánypiac főutcáján

Tábortűznél gitározós csajozós dél-amerikai mintás gitártartó :)

Hordókendők

Na ebből a szuvenírbarlangból hajtott ki minket a nő, miután kijelentettük, hogy ma csak körbenézünk, és majd holnap visszajövünk vásárolni, ha valami tetszett (és máshol nem találtunk jobbat vagy olcsóbbat, de ezt már nem tettük hozzá). Erre teljesen méregbe gurult, mintha csak kötelező lenne vásárolni ha beléptél az üzletébe, és csak nézelődni tilos, vagy oltári nagy bunkóság lenne. Egyébként tényleg visszamentünk volna hozzá hűtőmágnest venni egy kedves olvasónknak, de ezek után természetesen nem. Csak “jókarmájú” szuvernírt vagyunk hajlandóak venni, még akkor is, ha másnak lesz. :)

Még cipőket, szandálokat is készítenek ezzel a mintával.

Egy másik falfestmény

A Mercado de las Brujas nevű piacon, vagyis a boszorkánypiacon La Paz belvárosában. Peruban el lettünk kényeztetve e téren, és hozzászoktunk, hogy mindenki kedves és segítőkész velünk, még akkor is, ha csak „gringók”, vagyis külföldiek vagyunk, sőt talán épp azért. Ennek ellenére Bolíviában nagyot koppantunk, ugyanis itt már nem mindenki olyan kedves velünk, előfordult, hogy vissza sem köszöntek nekünk, és az is, hogy szinte kizavartak egy üzletből, mikor elmondtuk, hogy most csak körbenézünk, és ha valami tetszik, holnap visszajövünk megvenni. Persze itt sem mindenki ilyen, csak érdekes volt találkozni ezzel a véglettel is, ami eddig ismeretlen volt számunkra Latin-Amerikában. Ez alól erős és ékes kivétel a képen látható bolttulajdonos, Lourdes, aki nem csak, hogy kedves volt velünk, hanem általa betekintést nyerhettünk a boszorkánypiacon árult portékák történeteibe, és azt is megtudtuk, mire használják az apró lámák holttesteit. Lourdes kedvességének a jutalma az volt, hogy végül tőle vettük meg az egyik kedves olvasónknak szánt helyi, autentikus és domború hűtőmágnest. :) …és hogy miket mesélt? Arról majd a következő képeken szól a fáma. :)

a képen látható Ekeko bábút (Dios de la abundancia, vagyis a bőség istene) szerte minden boltban kapni lehetett, és mindenütt kivétel nélkül szimbolikus pénzérmék és egyéb anyagi bőséget jelképező csecsebecsék lógtak a nyakában. Az ősi Tiwanakan kultúrában az Ekeko volt a bőség és a jószerencse istene, és ez mind a mai napig fennmaradt a helyi mitológiában, olyannyira, hogy egyesek egy évben egyszer még egy cigarettát is a bábú szájába tesznek és meggyújtanak, abban a reményben, hogy így tisztelegve Ekeko előtt eljön majd az ő háztartásukba is az általa jelképezett jólét és bőség. :)

Dulses Mesas, Ofrenda para Pacha-mama, vagyis felajánlások Pacha-mama a Föld/Anya-istennek. Ha jó tanulmányokat szeretnél, akkor könyvecskés, diplomaosztó sapkás édességet veszel, ha frankó munkahelyet szeretnél, akkor kumpúteres oficinásat, ha egészséget, akkor szívecskés-máriás saludosat, és így tovább. Értitek már, miért hívják ezt a helyet boszorkánypiacnak? :)

A botl egyik fele csak ilyenekkel volt tele, ebből gondolom, hogy van bőven kereslet az ilyesmire.

A fejünk felett pedig kisláma holttestek lógtak. Ezt már elmeséltem, mire való, elássák az új ház/iroda/garázs/akármi elé vagy alá, és akkor tutira garantált ott a jólét. De jajj, ha nem!

Kulcstartó nem volt belőlük, de ilyen embrióméret igen.

Némelyik utcán elképesztő bűz tudott lenni, ezek a dögök fekete füstöt okádtak ki magukból. Ez látszólag egyetlen helyit sem zavart, mintha ez természetes lenne, úgy sétálgattak a fojtó szmogban, miközben mi már visszamentünk az erre a célra kapott Repsro maszkjainkért és abban jártuk az utcákat. Bezzeg minket ezért megnéztek, de szerintem nem értették, miért viseljük, biztos azt hitték, betegek vagyunk…

A kozmetikusok utcája. Hivogató, nem csajok? :)

A férfiak pulcsiban, legfeljebb jakóban, bezzeg a nők, tradícionális mintás hordkendővel, szoknyában, kalapban, és tessék, látjátok, megint ők viszik a sok holmit, a férfiaknál csak egy-egy válltáska van!

A főtér oldalában lévő piac épületében is nagyban ment a csocsó! Persze az asztalok meg sem közelítették a hazai asztalok minőségét, ezért eszembe se jutott játszani.

Dugó az volt.

Lent az autók, fent a tornyok. Jön mindjárt az 5G, aztán nem kell sehová mennünk csak otthon ülünk majd, rendelünk egy pizzát a neten, aztán majd a 3D kajanyomtatónk kinyomtatja az útküldött pizzaadatot, meg lesz 4K 3D telekonferencia, esetleg hologrammos is, meg minden kutyafüle, és akkor majd nem kell a sok büdös autó az útra. Na persze! :D Najó, most ironikus voltam, de azt ugye láttátok már, hogy a Hajtipajtisok összeálltak egy nagyobb csomagszállító céggel és vannak olyan kerületek Budapesten ahová elektromos autóval és elektromos kargóbringával hordják ki a csomagokat! Ez a jövő! :)

Zita a piacon egy slukkra betolt egy gyümölcsturmixot. :)

Kék-piros minta. Az egyik boltnak a Pepsi, a másiknak a Coca-cola csinálta a cégérét! :)

Valamelyik eladó gyermeke azzal játszott, hogy egy csomó szívószálat egymásba szúrt.

Nem büntettek, vásároltak! :)

A katedrális tornya a város dzsungelében

Korlátos (vagy ülőkés?) ATM… :D

Miután nem találtunk wifis szállót, úgy döntöttem, hogy veszek erre az országra is egy SIM-kártyát. Ez lett a számunk, a központban, egy nagy toronyház aljában, a Tigo központi irodájában vettük. Ahol balszerencsénkre 4G-set adtak el nekünk, ami 10 boliviánóba került, viszont ebből nem lehetet semmit lebeszélni/netezni. A butikokban 3G-set árultak, ugyanennyiért, de náluk mind a 10 boliviánó lebeszélhető volt. Nekünk a GPRS sebesség is bőven elegendő, de ezt már későn mondtuk, ezt az apróságot elfelejtették közölni velünk az irodában, így buktunk néhány száz forintot.

Az irodában még sorszámot kellett húznunk, és várni, hogy sorra kerüljünk, és az útlevelünket lefénymásolják és aktiválják a pre paid előfizetésünket. Ekkor megtekinthettük a heti internetcsomag díját is, 44-el kell szorozni a forintosításhoz.

A gond csak az volt, hogy 3 sarokkal odébb, ahol laktunk, ott már nem hogy internet, de térerő sem volt egyáltalán, mindez La Pazban, a főváros kellős közepén! Ehhez képest Peru egy infokommunikációs paradicsom volt. :) Később, kis falvakban, ha volt térerő, ha lassan is, de működött az internet, fel tudtam időzíteni néhány képet a facebookra, de ennél sokkal többre sosem tellett.

Hazafelé ettünk néhány egészségtelen utcai hamburgert fillérekért.

A Coca-cola nagy bulit csapot és kivetítettek egy meccset, a Copa Americából, vagy a UEFA kupa vagy mi a manó elődöntő volt, már nem emlékszem.

Reggelizni is a piacra mentünk, ahogy a helyiek. :)

Minden étkezőnek megvolt a saját színvilága, a miénk kék-fehér volt, ez narancs-fehér. :)

A bazilika és a főtér a piac első emeletéről

Óóó, erről van videó is, de azt sajnos a mostani 500MB-szétszakadozó-GPRS/15EUR vagy 30 perc/2EUR internetezési lehetőségeimmel ne haragudjatok, de nem töltöm fel. :) Pedig azt mutatja meg, hogy hogyan csomagolja be a motyóba az anyuka a gyermekét, és aztán hogyan veszi fel saját maga egyedül a hátára. Mondjuk ez gyógytornász sogórném szerint nálunk nem biztos, hogy játszhat majd, mert anatómialilag mások vagyunk, európaiak, és mert… Mindegy, hagyjuk, hosszú! :) Azért vettünk egy ilyen gyerekhordó kendőt magunknak, ha másra nem, terítőnek is nagyszerű lesz. :)

Másnap áttekertünk a La Pazi Casa de Ciclistasba, hogy mielőtt felszállunk egy buszra, ami keletebbre visz minket – mert még mindig rohanásban vagyunk a repülő felé -, megszereljük ott a bringámat.

Hamar kiderült, hogy jó volt a sejtésem, az alsó kormánycsapágy, amelyik értelemszerűen a nagyobb terhelést kapta, teljesen tropára ment az évek alatt.

Szeegény bringa, hát így sem láttuk még.

Ez még hagyján…

De ezt nézzétek! Ez az a felső gyűrű, ami a csapágygolyókat lett volna hivatott a helyükön tartani. Hát, ez már egy ideje nem látta el a feladatát, az tuti!

A Casa de Ciclistasban nem volt megfelelő pótalkatrész, ezért hosszú sétára indultam a városba…

…és közben megpillantottam a másik már elkészült, srága Doppelmayr vonalat is. :)

Visszafelé pedig eltévedtem ebben a nyomorék parkban, vagyis nem eltévedtem, hanem bementem a kelepcéjébe, ugyanis az én térképemen nem látszott, hogy csak fentről egy bejáraton lehet megközelíteni, és teljes körben kerítéssel van körbevéve, ezért jól körbesétáltam az egész dombot, majd mire erre rájöttem, mászhattam vissza a tetejére.

A hegy, ami a város legtöbb pontjártól látszik.

Újabb nagyszerű falfestmény!

Mivel csak golyókat sikerült kapni, és azt mondták, reménytelen vállalkozás, “talán az El Alton, de nem valószínű” a többit is megvenni, ezért végül az elkopott részt kihagytuk a bringából és vastag zsírágyba helyeztük a golyókat.

Azóta a Nazca küldött már nekünk két teljes kormánycsapágy szettet, de ez a megoldás, még mindig tökéletesen működik, szóval csak mint tartalékalkatrész tartjuk magunknál, hiszen milyen dolog lenne monjuk Sopron és Pápa között valahol lerohadni ezzel a hibával, és nekiállni alkatrész után kajtatni, mikor az esti bogrács körül is mulathatnánk az időt?! :) Hamarosan kiírom a blogra és a Facebookra a részleteket és a jelentkezés mikéntjét, szállásokat, árakat, útvonalat, időpontokat és mindent, mert már napi szinten kérdezitek tőlünk ezeket. :) És ha ez kint lesz, lehet majd jelentkezni, hogy lássuk, hol mikor hányan leszünk, ha pedig valaki megkérdezi, lehet-e csatlakozni, akkor csak annyit kell majd válaszolnom, hogy “Igen, szeretettel várunk!” És egy link e részletekre. :) De annyit már most is elárulok, hogy szeptember 3-án érkezünk majd meg Magyarországra Sopronnál, ahol 90%, hogy a Soproni Gyermek és Ifjúsági Táborban leszünk aznap este. Ide még ne foglaljatok külön szállást, csak majd rajtunk keresztül, hogy lássuk, hányan leszünk és hogy egyben legyünk. Nyugi, senkin nem akarunk egy fillért sem keresni, csak kordában tartani a dolgokat. Aztán szeptember 4-én, pénteken áttekerünk bringautakon és harmadrendű utakon Pápára (90-100km), ahol egy iskola tornatermében lesz szállásunk, fürdési és talán főzési lehetőségünk is, saját matraccal és hálózsákkal, “jutányos áron”. Szeptember 5-én irány Vértesboglár (90-100km), ahol majd ott gyűlünk össze este, ahol anno a lagzink volt, itt lesz bográcsos étel is szervezve, és lesznek szálláslehetőségek parasztházban, sokágyas szobákban, sátorban. Szeptember 6-án, vasárnap, az utazásunk utolsó, 1549-ik napján Vértesboglárról Budapestre tekerünk(60km), a Hősök terére, ahol örömködünk egyet, aztán mindenki hazamegy. :) Mi is. :) Másnap reggel a saját otthonunkban fogunk ébredni, ahonnan (legalábbis fizikailag, földrajzilag) nem kell már sehová tovább mennünk. Előadásaink, élménybeszámolóink eddig szeptember 17-én és szeptember 19-én lesznek Budapesten, december 7-én Pécsett, valamikor lesz Szegeden is, a többi meg majd elválik. Sajnos állásinterjúra még nem hívtak sehová, ezért ha előadásra hívtok minket, légyszi valahogy majd dobjátok össze nekünk az útiköltséget, és hadd aludhassunk valamelyikőtöknél, ha vidékre látogatunk, és úgy esik. :)

Edwin, aki a kormánycsapágyat segített megjavítani, és aki egyébként szintén csak vendég volt a házban, látva a törött lámpatestemet, felajánlotta, hogy odaadja az ő már nem használt kézi lámpájának üveglapját, amit azon nyomban vízállóra fel is ragasztottunk egy kétfázisú ragasztóval a lámpámra! :) Most nagyon faja, újra lehet vele menni esőben, és egyben van, nem nyúlkálnak bele a latin-amerikai gyerekek a LED-hez a zsíros kis kezükkel. :) Mondjuk ők már amúgy sem nyúlkálnának sehová sajnos, mert minimum 6000km-re vagyunk tőlük. Itt Európában meg már kiment a divatja a nyúlkálásnak, illedelmesek vagyunk meg minden ilyesmi. :)

Edwin amúgy nagy művész, Kolumbiából való és az alkotásaiból finanszírozza az utazását. Itt éppen egy szétvágott, kilapított töltényhüvelyből készít valami sokkal pozitívabb, békésebb dolgot.

Egy nyakláncot Zitának! :) Aminek a lánc részét is ő készítette.

Íme! :) Mindezt néhány perc alatt, csak nekünk. :) A y spanyolul “és”-t jelent, a többit gondolom kitaláltátok. Mindezért természetesen fizettünk is Edwinnek, valószínű ő szívességből is elkészítette volna ezt nekünk, ahogy a szerelést is szívességből tette nekünk, de úgy voltunk vele, hogy ő is egy utazó, mi is száz és száz segítséget kaptunk már másoktól, mi hamarosan a végére érünk, és igazán szép dolgot készített nekünk, ezért megérdemli. :) Szóval talán életemben először, amikor mondott egy árat, utána fölfelé alkudtam. :) Nem vitatkoztunk sokat. :D

Ezt is Edwin készítette, egy Axe dezodoros flakonból és drótdarabokból! :)

Cristian, a La Pazi Casa de Ciclistas vezetője. Sajnos még nem tulaja, mert ő is csak bérli a lakásrészeket, de talán egy napon… Nagyon rendes volt velünk, és ahogy vele, úgy a vendégeivel is nagyon inspiráló volt beszélgetni, legszívesebben maradtunk volna egy napot.

Az emeleti hálóterem

Tele volt írva a fal világjáró bringások üzeneteivel és nyomaival, őket pl. a Canyon del Plato miatt olvastam a crazyguyonabike bloggyűjteményen, előttünk jártak ott, egyikük rekuval, mikor még egyáltalán nem volt leaszfaltozva. :)

A társalgó

Koreai bringások, akik azt írják, Koreában szintén nyitni fognak egy Casa de Ciclistast! :)

Két ozi reku-normál tandemen! :o

Aha! :)

Michal és Zuza, velük ha jól emlékszem, Nicaraguában találkoztunk, tőlük kaptunk egy csomó Lonely Planetet PDF-ben és egy Közép-Amerika papírtérképet! :) Ők is jártak itt, milyen kicsi a világ! :)

Micsoda bölcselet a holland Marijketől! :)

…és még folytathatnám nagyon sokáig, de nem fogom. Pattanjatok túrabringára, és irány Dél-Amerika. Egy ilyen Casa de Ciclistasban úgy érzi magát az ember a többi túrázó között, mintha valami kis mekkába, vagy nem is tudom, hová érkezett volna. A lényeg, hogy nagyon jó! :)

Na, csak mégegy! :) Itt egy guide, hogy hogyan kell átbiciklizni az Uyuni sósivatagon. A GPS pontokhoz koordináták is tartoznak, ha valakinek kell, átküldöm a többi lapot is minden részlettel. De szerintem a neten is fent van ugyanez, de azt most nem én fogom megkeresni. :) Nekem most más küldetésem van, utolérni a jelent a blogon! :)

Miután elköszöntünk mindenkitől a Casa de Ciclistasban, a buszpályaudvar felé vettük az irányt a már nekem is remekül működő bringákon, és útközben láttunk néhány zebrának öltözött egyént, akik a zebrán való átkelést próbálták megtanítani a város puhatestű közlekedőinek. :) Merthogy ezt errefelé még tanítani kell! :)

A pályaudvaron először a netcaféba mentünk, mert természetesen a mobilnet ott is botrányosan lassan volt hajlandó csak működni, nekünk pedig még arról sem volt fogalmunk, hogy merre tovább. Végül 1 órányi netezés után kitaláltuk, hogy ha még Brazíliában is érdemben akarunk valamennyit bringázni, akkor most érdemes egészen Santa Cruz városáig teleportálnunk. Így is tettünk. Még épp találtunk egy utolsó buszt, ami elméletben jegyvásárlás után 4 perccel indult. De ez nem akadályozott meg minket a bringákkal együtt való felszállásra, bár kicsit stresszel volt, de így a végére már kezdünk hozzászokni ehhez is. Míg az egyikünk sorban állt és bankkártyával fizetett, a másik a pult mögött két imbuszkulccsal szétkapta a bringákat, aztán beadogattuk a táskákat, majd betoltuk a már ülés nélküli, így laposabb, kisebb bringákat is azon az ablakon, ahol a feladott csomagokat kellett odaadni az utazáshoz. A személyzet, látva talpraesetségünket, végül intett nekünk, hogy másszunk át mi magunk is, így aztán személyesen kötözhettem oda a busz aljában a bringákat a csomagtér csöveihez, így állva maradhattak (Nem folyik ki az olaj a Rohloffból!), ami megnyugtató volt számunkra. Miután felszálltunk a fenri részbe, már csukták is mögöttünk az ajtót, és elfoglalhattuk a “semi-cama”, vagyis “fél-ágy” típusú ledönthető, lábtámlás, széles üléseinket. Mellettünk egy francia srác ült, aki Brazíliába tartott, mert ott fog majd egyetemre járni, és reményei szerint becsajozni, hogy aztán így tanuljon meg minél gyorsabban és jobban spanyolul. Persze nem csak ilyen önző célok vezérelték a brazil barátnő keresésben… :) Az úton ezúttal csak másfélszer kellett megnéznünk egy kellemesen butyuta, de kultúrálisan végülis egészen érdekes filmet, nem emlékszem már, talán American Dream volt az angol címe, arról szólt, hogy egy azt hiszem Irakban élő kurd anyátlan-apátlan fiatal testvérpár, két kisfiú elindul Amerika, vagyis Törökország felé, egy Michael Jackson nevű, a homlokán BMW emblémát viselő szamáron, hogy aztán Coca-colát igyanak és találkozzanak Supermannel. A filmet először félig leadták angolul, aztán mikor rájöttek, hogy ezt a nyelvet csak hárman értjük a buszon, félbeszakították, és lenyomták egészen a végéig spanyolul. :)

A busz fent az El Alton, kifelé menet a városból még megállt egy utcasarkon, ahol vele együtt még vagy 5 másik ugyanilyen böhömnagy busz is járatta a motort egészen addig, amíg teljesen meg nem teltek utassal, így szerintem a környék légszennyezettsége meghaladta az egészségügyi határérték (ami náluk teljességgel ismeretlen fogalom) 5000-szeresét. A francia sráccal mi ebben a szmogban szaladtunk ki venni valami élelmet a 14 órásra ígért éjszakai útra, mert akik a buszra felszálltak, azok 3x annyiért kínálták ugyanazt, ami lent is kapható volt olcsóbban. Ja, és a lényeg, közben megpillantottuk ezt a nagyszerű nevű szállót, ha esetleg már nem férnél fel egyetlen buszra sem, ez El Altoi buszállomás poklának közepén megszállhatsz éjszakára a “Oh my God Alojamiento”-ban! :)

Történt 2015. június 11-én és 12-én, tekertünk 5,4 és 5,7km-eket, de ez is bőven túl sok volt La Pazban. Ha ide jössz bringával, vagy egyenest a Casa de Ciclistasba menj, és a bringával sehová máshová, vagy be se gyere csak a lanovkával és hagyd a bringát az El Alton valahol, így mikor elhagyod a várost, nem kell visszamásznod az Altiplanora ebben az őrült bűzben. Maszkot hozz, és ha nem vagy olyan őrült, mint mi, fekvőbringával ne gyere erre he, ez nem fekvőbringának való vidék, mert lentebb ülve még több bűzt szívsz. Persze pár órát ki lehet bírni, de ezt az ellenségemnek se kívánom, nemhogy egy másik fekvőbringásnak. :) Annak ellenére, hogy a légszennyezés miatt sokat szídtam a várost, és még a címben is pokolnak neveztem, így a végén el kell mondjam, hogy érdekes és izgalmas volt itt lenni, és ha nem halunk meg tüdőrákban a következő 7 évben, akkor abszolút meg is érte. Meg különben is útba esett, másmerre nem is nagyon tudtunk volna menni.

Copacabana és az inka teremtéstörténet szigete

Arpi — Thu, 30 Jul 2015 13:58:54 +0000

A perui oldalon, a kilépésnél két ilyen ablak tele volt ragasztva különböző utazók és expedíciók matricáival. :) Van köztük egy magyar is, de nem a miénk, kiszúrjátok?

A 41. ország! :)

A bolíviai oldalon nagyon jó fej volt a határőr, mikor látta, hogy bringával vagyunk, 60 napos vízumot adott. :) Legalábbis ő azt mondta, hogy ezért, és hogy amúgy nem járna ilyen hosszú. Ez jólesett így is első élménynek egy új országban, noha tudtuk, hogy sajnos 30 napot sem tudunk maradni, mert már nagyon szorít minket az idő a repülésig.

Az ott egy ember, aki áll a tojásokon, egy tojásokkal teli teherautó rakterében! :)

Az első pár kilométeren az országban gyönyörű táj fogadott minket. Ha ez így megy tovább, Bolívia is szép lesz! :)

Copacabana!!! :)

Nem, nem bolondultunk meg, csupán arról van szó, hogy a tóparti városkát itt így hívják. Még nem Rio de Janeiroban járunk. Ez csak egy név, ami itt is előfordul. Kupakunyhó! :) Copa, a Copa Americaból gondolom kupát jelent, a cabana meg kunyhószerű épület, szóval Kupakunyhó! :) Talán kerek, kupa alakú kunyhót jelent. Az se most volt, mikor errefelé ilyen házak voltak…

Ennyi lett a mai nap vége, de ne felejtsük, hogy nem a határtól kezdtük, csupán az útinaplót kezdtem az új országban.

A szálláskereséssel ezúttal jó egy óra elment, ami nem esett túl jól, lerogytunk volna. Volt, hogy direkt megkérdeztem, hogy van-e wifi, és a szobáig elér-e, mire mondták igen, és felcaplattam SPD-ben a második emeletre a szállodásfiúval, aki ott fent közölte, hogy “Ja, wifi, az csak lent van a földszinten…”, de a hely egyébként amúgy is drága volt, szóval végül…

Itt szálltunk meg! :) Kívülről egy drága, puccos helynek tűnik, valójában egy talán 6 szobás, családi szállóról volt szó, ahol 40 boliviánóért, vagy kb. 1760 forintért szálltunk meg ketten, és ebben már a wifi és a meleg vizes zuhany is benne volt, illetve azt is meg tudtuk beszélni, hogy ha másnap a szigetre megyünk, akkor ennél olcsóbban hagy maradjanak itt a bringák és a holmink nagy része egy örzött szobában.

Az udvaron rögtön ismerkedni kezdtünk a család legifjabb tagjával, aki egyszercsak felborult játék közben. :) Persze ez nem sokat zavarta, játszott tovább fekve… :D Aztán elkövettem azt a “hibát”, hogy labdáztam vele három percig, utána pedig már többet nem, erre levágott szegény egy kis hisztit, kereste, hová lettem. :)

Bolt a városban. A kerítés a kóbor állatok ellen van az ajtóban, hogy ne menjenek be és dézsmálják meg az árút.

A kikötőbe vezető “főutca”, tele pizzát kínáló éttermekkel és szuvenírboltokkal.

Hippi világjárók, akik a saját maguk által készített apróságokat árulják, ebből finanszírozva az életüket, illetve az útjukat. Sok ilyet látni Latin-Amerika szerte.

Naplemente felhő edition @ harbor

A grafittit figyeljétek a hajójegyes bódé hátulján, nagyon komoly!

…és az is komoly, hogy csak így becsomagolják a piac utcáján a portékát asztalostul, és úgy hagyják másnapig. Ez a nyílt utcán van, oké, a főtér sarkában, de akkor is.

Vietnamban elégetik az ilyen nyomtatott kamupénzt, hogy az elhúnyt hozzátartozók a mennyben/pokolban (náluk kicsit összefolyik ez a kettő) megkapják, itt Bolíviában elássák az új ház/munkahely/iskola alá/elé, hogy még a földi életükben aztán ezáltal sok valódi pénzhez is hozzájussanak!

Még ilyen maketteket is kapni, úgy sejtem, hasonló célból.

Őróla írtam Facebookon, egyfajta helyi szerencséthozó fickó. A nevét, ha érdekel, ki tudjátok keresni a Facebook képeink között, Zita már csinált külön Bolívia albumot, abban lesz. Én most nem tudom megnézni, mert borzasztó lassú és drága netem van, nem tölti be.

A piacon

Grafitti – az ott jobbra Copacabana, a vízből meg épp most mászik ki…? Pachamama, az inkák földanya-istene?

Másnap reggel, a hajónk indulása előtt még volt egy kis időnk ismét mászkálni, ez a templom a főtérről fényképezve.

Díszes kapuja van neki! :)

Nagyon bírtam az ajtón lévő fa domborműveket.

Nem tudom megmagyarázni miért, de nagyon-nagyon tetszik az ilyesmi. :)

Ilyen alpakás sapkám már nekem is van azóta! :)

Wi-Fi, helyi kiejtés szerint fonetikusan leírva! :D

Ide megyünk, az Isla del Solra, vagyis a Nap Szigetére. Az inka teremtéstörténet szerint itt kelt fel először a nap, és itt kezdődött a világ. Copacabana a térképen nincs rajta, de a bal alsó sarokban az már a szárazföld csücske, arrafelé tovább, DK-nek van Copacabana, onnan közelítjük meg a szigetet ha jól emlékszem, egy 2,5 órás hajóút keretében. A tervünk az volt, hogy felszállunk egy Challapampába, a sziget északi részéhez (ahol a Museo de Oro van) tartó hajóra, megnézzük a sziget északi csücskében található romokat, majd végigsétálva a szigeten, Yumaniban megszállunk, ahonnan másnap délelőtt visszahajózunk a szárazföldre. Kicsit fura, hogy szárazföldről magyarázok egy 3800 méter magasan található tó esetében, hiszen az egész tó, és így a rajta lévő sziget is magasan a szárazföldön van, annak belsejében, messze a tengertől. :)

Ott ni, a távolban, azalatt a felhő alatt, ott kezdődött a világ! :)

Egy ilyen hajóval utaztunk mi is.

Ezek már az Isla del Sol délin nyúlványai

Fa, az már csak kevés van a szigeten, mondjuk a szárazföldön talán még ennyi se…

Településből van 3-4, de egyik sem nagy, a szigeten nincsenek autóutak, csak ösvények.

A Palacio (vagy Templo) del Inca romjai a sziget déli részén, a hajónkból nézve.

Az Escalinatas de Yumani nevű lépcsősor és a yumanii kikötő, itt fogjuk majd befejezni a sétánkat.

Ha Urosban azokat az emeletes ladikokat Mercedesnek hívták, hogy hívják ezt dupla sárkányfajű vitorlást!? :) Mindezt nádból, elképesztő…

Tóról, vagyis édesvízről beszélünk, ezért a helyiek csak simán leviszik itatni az állataikat a tópartra.

Ez a szoros amin átkeltünk, hogy a sziget ÉK-i részéhez jussunk, immár mögöttünk, vagyis balra van a szárazföld, jobbra pedig az Isla del Sol. Ami érdekes, az a kettő között az az apró sziget, aminek a tetején egy villanypózna van, azon át húzták be az elektromosságot a szigetre. De nem ez az érdekes, hanem hogy csurig van erdővel! Lehet, hogy egykor itt sűrű erdősség volt minden felé, csak már az Inkák nekikezdtek az erdőírtásnak? Elvégre elég “fejlett civilizációjuk” volt hozzá…

Ehhez képest a sziget, ha nem is teljesen, de elég kopár.

Itt értünk földet.

A kiszállás után egy fickó köszöntött minket a mólón, elmondta, merre van a rötyi meg a múzeum, és hogy nála kell kifizetni a szigetre a belépőt, ami a helyi múzeumhoz is jó. Mint később kiderült, még két ilyen jegyet kellett vennünk a sziget többi részeihez is, és ezeket a jegyeket az ösvény mentén üldögélő jegyellenőrök/árusítók ellenőrizték is. Az egész sziget bejárása így összesen 30 boliviánóba, vagyis kb. 1320 forintba került. Ez állítólag a műemlékek és az ösvények fenntartásához kell nekik.

A sziget teherautói, a szamarak! :)

A sziget ifjúsága

Ez aztán a motyó! Miért nem láttunk még férfiakat ekkora pakkokkal mászkálni?

A földteraszok kialakítását még az inkák kezdték, több mint 500 évvel ezelőtt!

Íme! Durva belegondolni, hogy azokat a teraszokat, amelyeket ma is megművelnek a mai emberek, még egy másik, a miénktől nagyon különböző civilizáció hozta létre.

Mondtam már, hogy szeretek fotózni? :)

Nagyon! :)

Mikor már majdnem odaértünk a romokhoz, előtte kelet felé volt egy sziklaperem, ilyen kilátással.

Ugyaninnen már a romok is látszódtak.

Innentől, mivel szerencsére ezeket a mondatokat egy odt fájlba írtam meg először, ismerős szavakat találhattok, ugyanis néhány képet anno, mikor ezek történtek velünk, akkor is publikáltam a Facebookon, és ezeket írtam mellé. Ma sem tudnék többet, jobbat írni melléjük, pláne hogy most még rendes netem sincs, szóval a legjobb, ha csak másolom magam.

Az Isla del Sol, vagyis a Nap Szigetén a Titicaca-tavon valóban szükségünk volt a napszemüvegeinkre. Köszönet még egyszer a Rudy Projectnek, most már Árpinak is sötét lencséje van, jöhet szembe napfelkelte, nem gond! :) Ezek a szemüvegek négy éve nagyszerűen szolgálnak minket. És ha már itt tartunk, azt is eláruljuk, hogy ahogy ezt is, az utóbbi két év képeinek 95%-át két nonaC :) Powershot SX160-as fényképezőgéppel készítettük, amit azért szeretünk, mert fél kézzel is elő lehet venni, be lehet kapcsolni, el lehet sütni és el lehet tenni biciklizés közben. :) Ezt a két fényképezőt (kétszer ugyanazt a modellt, mert az első tönkrement – vizet kapott) vettük, nem kaptuk, bár így utólag úgy érezzük, jó lett volna megkeresni, akár útközben is ezt a céget, elvégre sikerült egy-két érdekes témát lencsevégre kapni az évek alatt… :)

Azóta egy dél-párizsi Decathlon parkolójában, miközben a bringákra szereltük fel a Nazcáéktól kapott új hajtást és láncvezető csöveket, az a csúnya szél pedig lefújta a napszemüvegemet onnan, ahová letettem, és az új lencséjével a kőre esett, karcos lett. :( Az előző lencse több, mint 4 évig kibírta szinte a legkisebb karcolások nélkül is, ezt meg rögtön sikerült tönkretennem. :( De én vagyok a hibás, miért nem tettem azonnal a tokjába. De legalább a nonaC fényképezőgép még mindig szuperál! :)

Ilyenek az ösvények a szigeten.

A Mesa Ceremónica egy ceremoniális asztal a titicaca-tavi Isla del Sol, vagyis a Nap Szigetén. Állítólag ember- és állatáldozatokat is hoztak itt anno az inkák, ami, ha igaz, akkor ezek után elég durva, hogy az útikönyv meg kiváló piknikező helyként is ajánlja ezt a helyet. :o Most őszintén, Ti piknikeznétek ott, ahol tudjátok, hogy emberek embereket öltek? Oké, csak „talán” és ötszáz éve, egy a miénktől más kultúrában, de akkor is… A kilátás egyébként, ahogy a sziget szinte bármely pontjáról, innen is fenomenális volt, az ebédünket pedig kicsit később, a sziget legmagasabb pontján, 4000 méter felett ettük meg. Ami egyébként nem olyan magas, hiszen a tó 3820m körül fekszik. :)

Ez a sziklafal nagyon nagy jelentőségű az inka mitológiában, de most meg nem mondom Nektek, hogyan és miért.

Ebben a háromszögben található egy arc, ha nagyon szugeráljátok egy kis képzelőerővel tényleg kivehető. Na ő… Ő valaki nagyon fontos. :)

Egy másik asztal, itt remélhetőleg már nem hoztak áldozatokat.

A Titicaca-tó híres szigetén, az Isla del Sol északi csücskében található Chincana-romoknál. Az Inka-palotának, vagy Labirintusnak is hívott romok között található egy forrást, amelynek vizét mind a mai napig szentnek tartják, sőt a fiatalság forrásának is vélik. Hát, mi csak kezet mosni mertünk benne, ugyanis a szigetet kicsit feljebb sok láma és birka lakja, valamint szamarakat és disznókat is tartanak a szigeten, ezek az állatok pedig ugye ürítenek is… :) Inkább maradunk öregek, de hasmenés nélkül. :) Amúgy a romok nagyon érdekesek voltak és gyönyörű volt innen a kilátás. :)

A labirintusban a járatok nagyon szűkek voltak, nekünk durván le kellett hajolni, hogy átférjünk.

Ezek az inkák lehet, hogy törpök voltak. :)

A labirintus felülről

Ez kicsit visszább, még az áldozatos asztal előtt található, az ösvényen, amin idefelé jöttünk. – Zita a Nap Lábnyomaiban. :) Legalábbis az inkák állítólag annak vélték ezeket a természetes alakzatokat a kőzetben. Most őszintén, egy ilyen dolgot hogy tud kitalálni egy régész 500 év után? Van egy olyan gyanúnk, hogy ezen történetek jórészét csak a helyi utazási irodák találták ki, hogy ügyesebben és drágábban el tudják adni az útjaikat… :) Vagy túl szkeptikusak vagyunk, és fennmaradt az infó szájhagyomány és írások útján? Esetleg a spanyol hódítók, mikor kifosztották a szigetet, kikérdezték az inkákat: „Te figyelj Tupac, mi ez az izé a járdában, ez is arany? – Ó, nem, nem, ez a Nap lábnyoma, ezt ne vigyétek, ez nem aranyból van!” :)

Hátul a labirintus, elől az asztal és a fontos sziklafal. A lábnyom a jobb oldali ösvényen, a képen kívül van. Minden egy helyen van itt a sziget északi csücskében, ezért sokan csak ide jönnek, és nem sétálnak végig a szigeten, ahogy mi tettük.

Ugyanez már kicsit távolabbról

Kőember(,) hegyek

Valaki egészen művészi szintre emelte a kőemberek, vagyis inkább egy kőkereszt építését a titicaca-tavi Isla del Sol szigetén. :) A háttérben látható a tótól északkeletre húzódó Cordillera Real hegység, amit „Bolíviai Alpok”-nak is hívnak és több mint ötszáz 6000 méteres csúcsa van. :)

Az öböl, ahová érkeztünk. Az a másik sziget is csurig van fákkal, ez nekem nagyon gyanús.

Az út a sziget tetején

Itt eszméltünk, hogy igazából el tudjuk még érni a 4 órakor visszafelé induló hajót, és miért is maradnánk itt másnapig, amikor itt minden drágább, és igazából nem is vágyunk itt maradni, és igyekeznünk is kéne. Szóval nekiindultunk, és lesétáltuk a maradék 2 órányi távot valamivel több, mint 1 óra alatt. :)

De azért annyira nem rohantunk, hogy fotózni ne álljak meg. :)

Sőt, meg is ebédeltünk.

Az ott egy gyönyörű gleccser a Cordillera Real hegységben. Durva, hogy innen nézve nem is tűnik olyan magasnak, mert hát elég messze van. Meg ugye mert eleve 3800-on vagyunk, és ha azok a csúcsok hatezresek, akkor csak 2200 méterrel magasabbak ettől a ponttól. :)

Egy őslakó! :)

Kedvenc félszigetem a sziget déli részén, ezt már a hajóról is lefotóztam. A hajóval a kép bal széléről jöttünk.

Jobb-bal-jobb-bal, közben számoltam, hogy hogyan haladunk és mennyi van még hátra, amitől gyorsan megnyugodtunk, mert hamar kiderült, hogy könnyedén elérjük az utolsó, 4 órai hajót vissza Copacabanaba.

Az első házak, ez már Yumani felső széle.

A régi jól bevált, és a modern, új. Avagy szamár és napelem egy képen. Ezek nagyszerűen megférnek egymás mellett itt a Titicaca-tavon az Isla del Sol szigeten, hiszen itt nem járnak autók, csak ösvények vannak a szigeten, így bizony nagyon jól jön egy szamár a háznál, ahogy a napelem szolgáltatta elektromos áram is. :) Bár áthúzták már a magasfeszültségű vezetékeket a szigetre, az áramot még nem mindenhová vezették be – ami nem baj, mert legalább nincs telerakva villanypóznákkal ez a szép sziget.

Egy másik öböl, a sziget DNY-i részén.

A turizmus itt virágzik, hisz ki ne szeretne egy ilyen egzotikus, magashegyi szigeten jókat enni, inni, itt éjszakázni, amit még az útikönyv is nagyon ajánl.

Mondjuk tényleg nem lehet rossz, de mi most nagyon nem voltunk abban a “bámuljuk a tavat meg az eget és üljünk egy teraszon egész nap és egész este” hangulatunkban.

Megérkezett a kóla, hajón és szamárháton. És még térerő is van, sőt, akinek futja rá, az még pizzát is kérhet az éttermekben! Biztos van autentikus inka pizzájuk is! :)

A helyi Andrássy út, csúcsforgalomban

Na itt nagyon jól látszódnak a földteraszok, lent pedig Yumani kikötője, utunk vége.

A Jardin del Inca, vagyis az Inka kertben található hármas forrás, ennek is van valami mitológiai jelentőssége.

Innen már csak ezen a lépcsőn kellett lesétálni a partra. A tábla enyhén ironikus, hiszen ide autóval nem lehet feljönni. :)

A jegypénztár :)

Pacha-mama(?) üdvözöl minket a lépcsők aljában

Hazafelé menet megállt a hajónk a Templo del Inca nevű romoknál, és ki lehetett szállni megnézni közelebbről. Az ilyen alakú ajtók nekem gyerekkoromban egy távoli, vad, ősi, a valóságban számomra valószínűleg sosem elérhető kultúra nyomait keltették, és erről már közben meg is feledkeztem, aztán egyszer csak itt voltunk ezen a szigeten, a valóságban, 20 évvel később. :)

Az Isla del Sol sziget déli sarkában található Palacio del Inca romoknál. Ezeket az épületeket állítólag még a híres inka császár, Tupac-Yupanq építette, ki tudja, talán ezen a kőszobron is ő látható. A háttérben megint csak a Cordillera Real hegység hatezres csúcsai láthatóak a Titicaca-tó partján.

Az Isla de la Luna, egy másik, kisebb, kevésbé izgalmas sziget, a háttérben pedig a Cordillera Real hegység teljes hosszában.

Állítólag La Paz környékén – gondolom ebben a hegységben, hol máshol? – van egy “nagyon könnyű” hatezred csúcs, ahová néhány száz dollárért vezetnek túrákat, aminek az elején a jégcsákány és hágóvas használatába is bevezetnek, mert azért ezeket a hófödte hegyeken muszáj az ilyesmi, bármennyire is “csak sétálni” kell rajtuk a csúcsig. Szóval ha valaki arra vágyik, hogy elmondhassa, járt 6000 méteres hegyen, irány La Paz, és a Cordillera Real! ;)

Visszafelé egy szinte üres hajón jöttünk, ezért el tudtunk dőlni 3-3 ülésen vízszintesbe és egy nagyon jót aludtunk. :)

Este menu-t ettünk, két fogás 15 sol, vagyis kb. 660 forint volt. Persze ez a minimum, ennél csak drágábban kapni ételt a turistás helyeken. De ezzel együtt Bolívia úgy tűnik, nagyon olcsó. Jelenleg.

Még egy grafitti, amit vacsorából hazafelé szúrtunk ki. A kettős arc nyílván a Nap- és a Hold-szigetett hivatott jelképezni. Nagyon bírtuk, hogy ilyen tradícionális dolgokat dolgoznak itt fel a falfestők, és nem csak öncélúan tagelgetnek.

Hát ennyi. :) Nagyon szép volt ez a nap az Isla del Solon, és biztos még jobb lehetett volna, ha nem rohanunk annyira és maradunk a szigeten egy éjszakára, de erre se időnk, se pénzünk nem volt, de ezt nem is bántuk, így is nagyon kerek volt minden. És így másnap korán reggel már buszra szállhattunk La Pazba, hogy ott is körbenézzünk és megjavítsuk a bringám kormánycsapágyát. De ez már a következő történet lesz. :)