Biciklivel a tóhoz – Csillaghajó sűrített tej

Az ékszerboltban korán keltünk, összecsavartuk a matracainkat, elpakoltunk, megreggeliztünk a szomszédos étteremből, majd egy gyors köszönet és búcsú után elindultunk. A tekerés nem fájt, ha feküdtem az ülésben, nem éreztem a mellkasom, csak ha felültem. Ezen a reggelen visszaszereltük Zita két táskáját az ő biciklijére, így egy kicsit könnyebben haladtam, mint az elmúlt két napban, de ez nem sokat számított most, mert elég nyűgösek voltunk mind a ketten, és csak oda akartunk érni Rangamati-ba, a Kaptai-tó partjára. Ez persze sose megy olyan könnyen, bár azt meg kell hagyni, a 28 kilométer első felében nem sok nehézség volt. A dombok maradtak olyan szolidak, mint tegnap késő délután, és a táj talán még varázslatosabb lett. Bal oldalt több olyan völgy mellett is elhaladtunk, aminek az aljában rizsföldeken dolgoztak, a háttérben pedig, a katlan túl végén egy vízesésben szakadt le a víz. Az egészet mintha megrajzolták volna, úgy nézett ki. Ezt még a fáradtságunk ellenére is megcsodáltuk, pár percig csak álltunk és néztük az útról a képet.

Ahogy becsatlakoztunk a Rangamati – Chittagong útba, úgy lett az aszfalt hirtelen háromszor szélesebb alattunk, és ezzel egy időben megkezdődött az utolsó nagy megpróbáltatásunk, egy igen combos, hosszú, meredek kaptató, aminek a túloldalán már tudtuk, hogy ott van Rangamati és a tó. Szépen lassan, megfontoltan, néha halszálkázva, amikor azt a forgalom engedte, de feltekertünk, és valóban, onnan jött a suhanás, de csak addig, amíg be nem kellett húznunk a fékjeinket az elénk kanyarodó riksák miatt. Ugyanis a város, vagy annak valamilyen elővárosa már több kilométerrel a Rangamati-nak jelzett pont előtt elkezdődik, még azelőtt, hogy megpillantottuk volna a tavat. Szóval kb. az utolsó 5km-t városban tettük meg, de ez már nem számított, mert időközben feltűnt a Kaptai-tó, és tudtuk, hogy mindjárt megérkezünk.

Talán még nem említettem, de itt a vidéki, kültéri reklámfelületek nagy részét nem nyomtatják, majd ragasztják, hanem festik! Mindegyiket külön-külön, emberek ecsettel, vagy festékszóróval! Ez még egy kevésbé ipari világ kevésbé ipari megoldása. A tej azonban még iparibb, mint nálunk, a képen a Starship az egyik közkedvelt konzerves édesített sűrített tej márka, amikor teát vagy kávét kapunk, akkor általában ilyenből dobnak bele egy-egy kanállal. Hogy miért hívnak egy sűrített tejet csillaghajónak, azt ne kérdezzétek! :) A másik népszerű tejtípus a tejpor. Így valószínű tartósabb ezen az éghajlaton a „tej”, dobozos tejet vidéken alig láttunk, és a városok nagyobb boltjaiban sem az volt a nyerő formátum.

Pisztolyt fognak ránk

Szállást Rangamatiban az észak felé nyúló félszigeten néztünk, a harmadik helyen nagy nehezen sikerült lealkudni 400-ig egy duplaágyas földszinti szobát, amibe végül belementünk, annak ellenére, hogy drágáltuk az 1200 forintot a lyukért. Annyira el akartunk már végre dőlni valahol, hogy nem nagyon számított ez, ráadásul máshol még drágább árak voltak, mert Rangamati egy közkedvelt nyaralóhely a bangladesiek körében is, és most van ugye az Eid Holiday-nek a kellős közepe. Szóval hamar megadtuk magukat, és örültünk hogy van hol laknunk. Ezen a ponton olyan keskeny a félsziget, hogy az egyetlen központi utcáról nyíló szállónk túlsó végén, pontosan ahol a szobánk van, a folyosó végén kilátni a Kaptai-tó egy kis öblére. Persze nem érkeztünk meg a paradicsomba, hiába nyaraló hely, nem nyugágyakat kell elképzelni, hanem cölöpökre épült tóparti házakat, és az utca végén a tó vizében mosó asszonyt.

Miután aludtunk három-négy órát, feltápászkodtunk, hogy azért még valami történjen is velünk ezen a napon Rangamatiban. Hát történt! Kimentünk sétálni, és hogy ne a riksák bűzét szagoljuk, lefordultunk egy kis utcába, ahová lépcsősor vezetett le. Itt történt, hogy az egyik helyi gyermek nem éppen úgy közelített hozzánk, ahogy azt eddig megszoktuk. Nem kérdezte, hogy honnan jöttünk, és nem is hellózott se nem kiabált a barátainak, hogy „bideshi”, vagyis hogy idegenek lát… Hanem pisztolyt fogott rám! Ezen már nagyon kiakadtam (ekkor még nem pihentem ki magam igazán), de aztán még pénzt is kért. Kivettem a kezéből a pisztolyt, és kérdeztem tőle, hogy ezt meg kitől tanulta, egyáltalán hogy merészelt egy teljesen élethű nagyságú és formájú műanyag játék pisztolyt ráfogni egy idegenre. Persze ők az idegent nem értik, nekik mindenki testvér, de attól még ne fogjon rám egy játékpisztolyt, még csak poénból sem, és pláne ne kérjen pénzt. Nem volt koszos a kölyök, biztos, hogy a közelben voltak a szülei, és ő is nyaralni van itt, vagy egy jómódú helyi család sarja, csak épp nem tanították meg viselkedni. Ekkor már Zita is visszajött hozzánk (mert ő közben előrement, az esetnél csak én voltam ott), és ő is felháborodott, így a felnőttkeresést már együtt kezdtük meg. A célunk csak annyi volt, hogy találjunk egy felnőttet, aki a gyerekhez tartozik, lehet az akár szomszéd is, csak értesse meg vele, hogy nagyon nem jó, az, amit csinált.

Az egyik ház földszinti erkélyéről egy srác tökéletes angolsággal szólt felénk, és kérdezte, hogy mi a problémánk. Elmondtuk feldúltan, hogy mi a gondunk, hogy ez a gyerek, mégh ha műanyag játék pisztolyt is, de pisztolyt fogott ránk, és hogy amúgy sem vagyunk vidám kedvünkben, és ez most végképp nem vidított fel minket, és jó lenne, ha kihajítanák a pisztolyt a kukába, a tévével együtt, mert onnan szedte a gyerek az ötletet. Ennyire azért nem kéne, hogy közvetlen legyen velünk! Nem elég, hogy a motorosoktól 5 perc nyugtunk sosincs ebben az országban, de még ha gyalog vagyunk, akkor is jön valami, most ez a kölyök a pisztollyal. A srác tökéletesen értette a dolgot és nem győzött elnézést kérni, ugyanakkor érdeklődő is volt, kérdezte, hogy honnan vagyunk, és mi járatban, majd beinvitált minket egy teára a lakásukba. Éreztem, hogy rettentő bugos vagyok, és nincs kedvem most leülni bájcsevegni, hanem leginkább felrobbannék, vagy nem is tudom, ugyanakkor azt is éreztem, hogy a srác jó arc és ért minket és jó lesz leülni és dumálni, ezért végül, ha nehezen is, de igent mondtunk. Bent elmondtuk, hogy imádjuk Bangladest, de ezt most nagyon rosszkor jött, mert amúgy is ki vagyunk bukva, mert a forgalom, és mert hiába nagyon kedves amúgy mindenki, ha egyszer túl sokan vannak, és ezren körbeállnak minket, akkor kikészülünk. Ismael – így hívták a srácot – teljesen megértette ezt is, elmondta, hogy néha még őrá is furcsán néznek, ha csak egy egyszerű rövidnadrágban megy ki az utcára. A forgalmat még jobban szidta, mint ahogy mi jellemeznénk, mesélte, hogy szörnyű, hogy ebben az országban bárki, bárhol gondol egyet, és megáll a járgányával az út közepén, még csak az se kell, hogy utast vagy árút pakoljon fel-le, elég ha csak olyanja van. Ez tényleg így van, de ez igaz a környező országokra is, láttunk itt már a sáv közepén megálló buszt és konkrétan az út közepén, a szaggatott vonalon kereket cserélő teherautóst. Ismael elmondta, hogy az Eid-re gyűlt össze a családja, és most harmincan vannak itt együtt ebben a házban, és amúgy mindenki nagyon kíváncsi ránk, de megkérte őket, hogy várjanak kint, merthogy az előbb elmeséltük, hogy nem szeretjük a tömeget, és hogy bámulnak minket, mint egy állatkertben. Mikor ezt megtudtuk, persze egyből mondtuk neki, hogy ne vicceljen már, hívja be őket a szobába, mert már mi is kíváncsiak vagyunk rájuk, és különben is teljesen más az, amikor száz emberből egy sem beszél angolul, mint ez a helyzet. Az ő családjában mindenki elég jól beszél angolul, egyetemre járnak, az édesapjuk pedig üzletember, innen van a család vagyona. Ez a hat emeletes ház az övék, itt lakik sok testvér és unokatestvér a családjából. Eredetileg a Kaptai-tó területén laktak, de amikor azt felduzzasztották a hetvenes évek elején, a falujuk víz alá került, és ezért az államtól semmilyen kártérítést nem kaptak. Ekkor vették itt Rangamatiban azt a házat, ami most lent a melléképület, ez a karcsú toronyház aztán nőtt ki a földből az évek alatt.

Mikor visszatértünk a helyiek őrült vezetési stílulára, Ismael kérdezte, hogy mennyi ideje vagyunk Bangladesben. Mi mondtuk, hogy 6 hete, mire ő kifakadt, hogy mindössze hat hete? Képzeljük el, hogy neki 22 éve ezt kell elviselnie! :) Na ez volt az a pont, amikor végre kicsit felszakadt bennünk valami, és önfeledten nevettünk egy nagyot. Innentől már inkább mosolyogva néztünk arra a nyavalyás műanyagpisztolyra, és beszéltük Ismaellel, hogy ha nem lett volna a pisztoly, akkor most nem beszélgetnénk itt. Aztán Ismael azt is mesélte, hogy van pár hajója a családnak, és szívesen kivisz minket a tóra, ha szeretnénk. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy ez tényleg ingyen, szívességből van és tényleg nem gond nekik és szívesen hajókáznak velünk, örömmel és köszönettel igent mondtunk az ajánlatnak, mire Ismael is visszakérdezett, hogy jöhetnek-e a testvérei. Persze ebbe belementünk, és amikor ezt egy mondattal később közölte Ismael a lánytestvéreivel, azok nagy szinkron sikításban törtek ki örömükben. Kivülről úgy tűnt, Ismael valamiféle legidősebb báty itt a családban, amolyan vezéralak fajta a testvérei között, értve ezt akkor is, ha mókáról van szó. Ismaellel telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy hívjuk egymást holnap reggel, és délelőtt kimegyünk a tóra.

Séta Rangamati körül

Másnap hiába próbáltam vagy háromszor elérni Ismaelt, nem sikerült és nem is hívott vissza. Ezt nem tudtuk mire vélni, de nem gondoltunk rosszra, csak nem értettük. Délután aztán már mozgósítottuk is magunkat, kimentünk sétálni egyet. Az útikönyv ajánlott egy sétát a Rangamati környéki földnyúlványokon a tó körül, vagyis inkább úgy mondanám, hogy a tóban, mert Rangamati környéke leginkább szigetekből és egymásból szétágazó kisebb-nagyobb félszigetekből áll. Itt mentünk egy 8km-es kört, ami igen kellemes volt, mert sok érdekeset láttunk. Halászok húzták be a hálójukat a vízből, miközben egyikük bent a vízben állt nyakig a háló belsejében, természetesen veszettül mosolyogva és integetve az őt fényképező két külföldinek. :) Arany emberek ezek a bangladesiek, nem kéne rájuk haragudnunk, csak ha egyszer olyan nagy a különbség az ő és a mi világunk között, akkor ez nagyon nehéz. De elsősorban rajtunk múlik, nekünk kell tenni ezért, mert mi jöttünk az ő országukba. Ezt tudom, elmondtátok Ti is, és leírtam én is talán már többször, csak ez megint azon dolgok közé tartozik, amit elmondani, meg leírni könnyű csak.

Ahogy továbbsétáltunk, benéztünk egy kisebb pálmaerdős dombra is, ám ez a hely tele volt fiatal srácokkal, akik ugyan szintén érdeklődéssel voltak felénk, de a nevetésüktől úgy vettük ki, inkább rajtunk, mint velünk nevetnek, ezért aztán innen gyorsan továbbálltunk. Megnéztünk egy buddhista templomot, majd elbújtunk a falu központjában az egyik kis teázó eresze alatt. Egy-egy tea és néhány piadzsu mellől lestük a helyiek életét, végre észrevétlenek voltunk, senki nem vett észre minket a tető árnyékában, de mi szépen beláttuk az egész kis piacteret, és nagyon élveztük, hogy végre csak láthatatlan megfigyelők vagyunk és nem piszkítunk bele a történésekbe a jelenlétünkbe, hanem minden pont úgy zajlik, mintha mi itt se lennénk – Ritka az ilyen pillanat Bangladesben, mert általában hamar mi leszünk a főszereplők, bárhová is megyünk, ha akarjuk, ha nem.

A falu túl végén egy három oldalról vízzel körbevett dombon egy olyan cölöpös házat vettünk észre, ahonnan fény is szűrődött ki. Ez furcsa volt számunkra és nem tudtuk, hogy mi lehet ez, és mire kellenek odabent a fények amikor még kint is világos van, ezért közelebb mentünk. Odabent egy csirketenyészetet találtunk, amire pár méterrel a belépés előtt már a szagokból is rájöttünk. :)

Innen aztán még lekanyarodtunk egy másik buddhista templomhoz, amihez egy lápos területen kellett átkelnünk egy hosszú gyalogoshídon. Ekkor már kezdett sötétedni, ezért ki kellett lépnünk, de ez nem volt elég, mert még több kilométer hátra volt. Hála az égnek mindenhol találkoztunk emberekkel, akik útba tudtak igazítani minket, és erre szükségünk is volt, mert a fejlámpákat nem volt eszünk magunkkal hozni. Mielőtt még visszatértünk volna a Rangamatiba vezető főútra, ahonnan már riksát is tudtunk fogni hazafelé, a helyiek egy öböl felé irányítottak minket. Ez nem volt gyanús, mert mintha az útkönyv is emlegetett volna valami hajózást, na meg különben is egymástól függetlenül többen erre küldtek minket, szóval nem lehet baj. Egyszer csak tényleg véget ért a föld és mi már csak a holdfényben csillogó vizet láttuk magunk előtt. Se csónak, se stég nem volt a környéken, csak néhány helyi várakozott velünk együtt. Hamarosan megpillantottunk egy a túlpartról közeledő csónakot, amely pár perc múlva meg is érkezett hozzánk a partmenti sisnyáson keresztül. Sorra kiszálltak az emberek, és nem maradt bent senki a csónakban! :o Ja, hogy ez itt ilyen freestyle megy? Beszálltunk egy helyivel, és ekkor tűnt fel, hogy a csónakban nincs evező, mert valójában egy drótkötélpályán halad. Ez át is van fűzve elől és hátul a csónakon, így letérni a pályáról nem is lehet, csak át kell húzni magukat a túlpartra! Így már érthető! :)

Este még elmentünk vacsora után kicsit beülni valahová egy üdítőre, és ekkor felfedeztük újra a neem fa ágát, mint a fogkefét helyettesítő eszközt. Vicces, hogy még így csomagolva is árulják. Ezzel vajon hogyan lehet elérni a hátsó, vájatos részeket? :)

Később Ismael aztán visszahívott minket, elnézést kért, hogy tegnap elfelejtette, hogy ma péntek van, ráadásul Eid lévén ez egy különösen fontos péntek volt, ezért ünneplőbe öltözve a temetőbe és a mecsetbe is el kellett látogatnia a szüleivel és a nagyszüleivel, a telefonját pedig otthon hagyta, ezért nem vette fel és nem hívott vissza minket egész nap. De ha még itt vagyunk és maradunk, akkor holnap reggel 7-kor indul a hajó túra. Természetesen elnéztük neki a feledékenységét, és belementünk a következő napi hajókázásba!

Hajóval a Kaptai-tavon a titkos vízeséshez

Reggel hétre megreggelizve megérkeztünk Ismael-ék házához. Ismaelt mi keltettük a telefonhívásunkkal, ami után ő keltette fel sorra a testvéreit. Amíg azok ébredeztek, Ismaellel és az egyik öccsével beszélgettünk, a kérdések keresztüzében nekem is jutott időm visszakérdezni, a telefonomra már jó előre le volt mentve a Bondu Tin Din dalszövege, így szóról szóra kérdeztem, és fejtettem tovább a dalt. Mivel kérdeztétek, leírom, miről szól: se fordulatok, se hepiend nincs a végén, csak tovább taglalja, hogy szerdán elindult, de hiába, csütörtök nem utazásra való, pénteken hiába ment, szombat a szerelemé (prim piriti = szerelem), de hiába kente ki az ajkait piros paan-al, akkor se kapta otthon a férfit, pedig az úton még veszélyeknek is ki volt téve, mert a csónakos ismeretlen útvonalon vitte, ki tudja, mit akart tőle. Hát dióhéjban ennyiről szól a Bondu Tin Din. :)

Fél nyolcra felkelt a család, és pont azon a kis utcán, ahol két napja szembejött a gyermek a játékpisztollyal, lesétáltunk a hajókhoz. Egy pallón felmásztunk az egyikre és a felső szinten helyet foglaltunk, kb. huszad magunkkal. A tó gyönyörű volt, és közben nagyon jó volt beszélgetni Ismael-ékkel. Sejtve a csónakbérlési árakat Sundarban után, ha ők nincsenek nekünk, valószínű ki se jutottunk volna a vízre. Útközben rengeteg halászt láttunk a vízen, volt amelyik csónakból dobálta éppen kifelé a hálót, és voltak mások, akik éppen befelé húzták azt egy kis szigetre, amin ők is álltak egy színes ponyvákból kifeszített árnyékoló alatt. A hajóforgalom se volt gyenge a tavon, látszik, hogy itt a halakból élnek sokan, mert bármerre néztünk, mindenütt volt egy hajó vagy legalább egy csónak a tavon. Örültünk hogy itt lehetünk, és hogy ilyen jó társaságban. Ismaeléken is látszott, hogy nagyon boldogok, hogy újra a tavon lehetnek, ráadásul velünk, a külföldi vendégeikkel.

Úticélunk a Kaptai-tavon a Secret Waterfall, vagyis a Titkos Vízesés volt. Ismael elmondása szerint ezt ők fedezték fel véletlenül, és ezt a helyet nem sokan ismerik, még a turistákat hurcolászó hajók sem viszik oda a vendégeiket, mert nem tudnak róla. Ezt azért nehezen tudtam elképzelni, mindenesetre kíváncsian és érdeklődéssel vártuk a vízesést, amit úgy képzeltünk, hogy majd kikötés után egy hosszabb-rövidebb gyalogtúra után érünk el. Hát nem így volt, mert ahogy kikötöttünk, már a hajóból megpillantottuk a parttól alig húsz méterre lévő sziklafalat az előtte lezúduló vízeséssel. Tényleg csak akkor látni, ha közel megy a parthoz az ember, és az egész hely nem több egy aprócska vízkifolyásnál, egy néhány métere szakasznál, ahol a víztől be lehet sétálni a sziklán, gyakorlatilag a patak medrében kb. 8-10 méter magas vízesés aljához. Ahogy itt a szubkontinensen szokás, barátaink ruhában álltak be a vízesés alá, és az se volt baj az önkívületi őrjöngéshez és fényképezéshez, hogy alig három napja jártak itt legutóbb. :)

Mikor kiszálltuk a csónakból, Ismael kért minket, hogy maradjunk leghátul, hogy ők előbb megnézzék, tiszta-e a helyzet. Mit lehet tudni, elképzelhető, hogy épp itt vannak valakik a helyi törzsből, akik nem örülnek a vendégeknek. Ez az feltevésük pár perccel később megdőlt, olyannyira, hogy guawa-val dobált meg minket odafentről a vízesés tetejéről egy nő, és nem azért, hogy elüldözzön minket, hanem hogy adjon a gyümölcsből. Állítólag ez csak miattunk volt így, mert mi is ott voltunk velük.

Hazafelé a másik irányba az út teljesen úgy tűnt, mintha másfelé mennénk, mint amerre jöttünk, de ahogy a GPS-t néztem, ez nem így volt.

Kikötés után még egy kicsit fürdőztünk, illetve mi ketten Zitával egy apró csodát, egy kis szitakötőt vettünk közelebbről szemügyre a hajó korlátján, ugyanis az állat nem akart elrepülni, és hagyta magát lefényképezni, akár centiméterektől is. Ezt kihasználtuk, és így olyan apró részleteit is felfedezhettük a 12 Mpixeles fényképezőgép segítségével, amiket amúgy szabad szemmel nem láttunk volna. Nézzétek a szemét, a nyaka mögött azt a szőrt, és a szárnai tövénél azt a szerkezetet! Elképesztő! Amíg a barátaink gyerekként tomboltak a vízben és sorra ugráltak a vízbe a hajó tatjáról, mi ezt a kis állatot csodáltuk, én közben elgondolkodtam, hogy hogyan is van ez? Őket sem érdekli ez a gyönyörű szitakötő különösebben, csak a víz, ami amúgy itt van minden nap… Nem értem, én bolondultam meg? Igazából teljesen mindegy, amíg mindkettőnk élvezi a létet és nem bántja a másikat, addig oké ez így. Persze aztán, ahogy megunta a szitakötő és felszállt (majd még kétszer vissza pontosan ugyanarra a pontra, ahol először volt, mielőtt végleg eltűnt), én is csatlakoztam a vizet élvezők köréhez. Ekkor aztán az úszószemüvegemnek jártak a csodájára, ugyanis nekik itt ilyesmijük nincsen. Sorra kellett kölcsönadnom, aminek annyira nem örültem, mert valamiért (talán hogy elveszítsem és újat vegyek?) úgy tervezték az úszószemüveget, hogy elmerül a vízben, így elég jól el lehet hagyni, főleg ilyen zavaros természetes vízben, ha nem figyel az ember. Amikor aztán visszakaptam, tréfából elköszöntem tőlük, hogy „Viszlát a vízesésnél!”, majd alábukva elindultam úszva a tó belseje felé és csak jó 15 méterrel később jöttem fel a felszínre. Ezen meglepődtek, pedig otthon ez se lenne olyan nagy mutatvány (Sikerült már átúsznotok 50m-es medencét az alján? – Na az mutatvány, nekem az már nem megy!), de itt nem tudták meddig úszom és hogy komolyan gondolom-e a vízesésig úszást. A vízesés legalább 5km-re volt ekkor tőlünk… :)

Este részesei lehettünk egy gyönyörű szép naplementének a szállodánk tetejéről, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tóra, ami mögött épp eltűnőben volt a nap, aranyba festve a tó vizét és az eget, utóbbiba még a felhők is belekavartak egy kis sötét színt, így a teljes kép így egészben együtt igazán varázslatos volt. Ezek után még hivatalosak voltunk egy barbeque party-ra Ismael-ék háztetőjére, ami még a miénknél is sokkal magasabb volt, és ahol a szén nagy nehezen való beizzítása után nagyon finoman fűszerezett csirkét ehettünk, és ez még mind semmi, mert itt először Bangladesben táncoló muszlimokat is láttunk! :) Ismael hugai csak úgy ropták a tetőtér egyetlen apró fedett helyiségében a legújabb bangla popslágerekre.

Ezek után még mindig nem volt vége a napnak, hiszen ez a nap augusztus 25-e volt, ezen a napon részt vettünk Kata és Bander esküvőjén, skype-on keresztül mi mondtuk a vacsoraköszöntőt! :) Erről már korábban írtam a Bondu Tin Din kapcsán. Ez volt az a nap, amikor nagy lelkesen összeraktam a bangla nyelvtanuló játékot, amivel Ti is le tudjátok fordítani a dal első versszakát. Ha valamikor lesz még egy kis időm és kedvem, befejezem a többit is, amíg még nem felejtem el a szavakat.

Másnap elindultunk vissza Chittagong felé a bringákon, de erről majd csak legközelebb.

A barisali nővéreknél

Monglából Barisalba „Rocket Launch”-al, vagyis hajóval szerettünk volna menni, de mint azt megtudtuk, ez a hajó már nem közlekedik Mongláig, csak valahol a két város közötti közbenső állomáson fordul, oda meg pont annyi idő, vagy még több lenne elbuszozni, mint Barisalba, így az egésznek sok értelme nem lenne, hisz úgyis hajózunk majd még.

Tehát végül busszal, egész pontosan két busszal és egy átszállással teleportáltunk vissza Barisalba, ahol a BDS-nél már vártak ránk a barátaink, és a szobánk, valamint a biciklik a tárolóban.

Nem siettünk tovább, busszal utazni sem leányálom, szükségünk volt egy pihenőnapra. Ezen a napon ismét sok időt töltöttünk a nővérekkel. Velük Zita ismerkedett meg, ugyanis az egész BDS egy keresztény NGO, a szomszédban van egy szép templom, és egy nagy iskola, valamint az egész létesítmény együttes mögött a „nővérlak” egy hatalmas kerttel és tavacskával. Miután Zita elment még az előző ittlétünk alatt egyik reggel misére, onnantól nem volt apelláta, meghívásunk volt a nővérekhez reggelire, aztán ebédre, aztán 5 órai teára, aztán vacsorára. Konkrétan volt, hogy szinte egész nap náluk voltunk. :) De ezt egy cseppet sem bántunk, mert igen jó társaság voltak, mindegyikük nagyon jól beszélt angolul, és tájékozott volt a világ dolgairól, így egyikük sem nézett ránk úgy, mint a földönkívüliekre, se mint az egyszerű turistára (igaz, ilyen nincs is Bangladesben, aki ide jön az már nem lehet „egyszerű”), ráadásul olyanokat kérdeztek, amelyeket Európa óta nem sokan tőlünk, így szépen kibontakozott előttük az egész utazásunk mikéntje, és mindig amikor megtudtak valamilyen újabb fontos részletet, nagy kacaj volt a jutalom. Palma nővér úgy tudott nevetni, hogy már csak azért megérte velük lenni. :) Bugyogva tört fel belőle a kacaj, és nehezen múlt el. Az egésznek a vége persze az lett, hogy magára a bringára is kíváncsiak voltak, így nem úsztuk meg a kipakolásukat, persze okosan úgy csináltuk, hogy akkor mutattuk meg a bringákat nekik, amikor már készülődtünk és pakoltuk fel őket a hajóhoz menet:

Na de ne rohanjunk még a hajóhoz, mert még el akarom mesélni, hogy a nővérek szinte teljesen önfenntartóak, a rizsen kívül nem sok ételt kell megvásárolniuk ugyanis minden megterem a dzsungelkertjükben, zöldségek, és gyümölcsök, sőt még hal és rák is, ha a kertbe beleértjük azt a tavat is, ahonnan ezeket szedik. Szóval gyakorlatilag van egy kis ökofarmjuk, anélkül, hogy tudnának róla! :) Nem tudom, mi vezényelte őket arra, hogy ezt így létrehozzák, de a végeredmény nagyszerű, és ezzel újabb falat döntöttek le bennem. Még mindig van bennem egy olyan, szégyellni való előítélet, hogy az ilyen nővérek a világtól elzártan, egész életükben nem csinálnak mást, csak imádkoznak, és közben a hívek tartják el őket. Na, hát a mi nővéreink ennek szöges ellentétei, nem elég, hogy nyitottak és jól tájékozottak a világról, még abszolút fenntartható módon is élnek, ráadásul társadalmilag talán a leghasznosabb munkát végzik: tanárok az ország keresztény iskoláiban, valamint különböző programokat, tanfolyamokat, oktatásokat szerveznek és tartanak nem csak keresztény családok számára.

Egy érdekes dolgot még megmutatok a nővérék rezidenciájáról, aztán elindulunk. Ezt a vízszűrőrendszert már bemutattam, azóta nem csak itt, sok más helyen is láttuk, ám itt most egy igazi őskövület tárult a szemünk elé, még a gyarmati időkből való „The Berkefeld Filter Co.” típusú „British” szűrő, „Made in England”. És tudjátok mi a durva? Hogy még mind a mai napig ezt használják a nővérek, pedig van nekik a hasonló elven és logikával működő modern, műanyag változatból is, ám az nagyon hamar tönkrement, így maradtak ennél a régi verziónál. A szokásos morgást most mellőzöm, de ugye tudjátok, hogy ez utóbbi arra lett gyártva, hogy 2 évente újat vásároljanak belőle, míg a nála legalább tízszer nehezebb, régi változatnál valószínű más szempontok játszhattak. :)

Hajóval Dhakába – Fények a vízen

A nővérek rettentő rendesek voltak velünk, foglaltak nekünk kabint egy hajóra, és riksán ki is kísértek minket a kikötőbe, sőt fel a hajóra is, egészen a kabinunkig segítették minket, ami tényleg jól jött, mert a hajó kacifántos folyosóin két emeletet kellett felcipelnünk a két kerékpárt és a nyolc táskát. Ám a kalandoknak ezzel még nem volt vége, valahogy be kellett zsúfolni a bringákat az aprócska kabinba, a folyosón nem maradhatnak! A feladat nem volt egyszerű, noha az lett volna, ha nem gondolják az építők a szoba széria-felszerelésének azt a nyavalyás tévét! :) Ugyanis a tévét tartó állvány akadályozott meg minket abban, hogy tökéletes könnyedséggel betoljuk a bringákat a szobába a két ágy közé. Ehelyett végül be kellett ékelnünk őket, és csak centimétereken múlott, hogy végül be tudtuk mögöttük zárni az ajtót. A szobába így már csak bemászni tudtunk, de ez nem zavart minket, örültünk, hogy együtt vagyunk a bringákkal. Az este további része kellemesen telt, a mozgó erkélyünkön ülve figyeltük a többi hajót a vízen – mert hárman indultunk el egyszerre – és azt is érdekes volt figyelni, ahogyan a GPS térképén kanyargunk a kék sávokon. Itt már összefolyt a Jamuna és a Padma (külföldi neveiken a Brahmaputra és a Gangesz), ezzel megalkotva a világ talán legszélesebb folyóját és legterebélyesebb deltavidékét. Először apró mellékfolyókon kanyarogtunk, majd kiértünk a főfolyamra, ahol több kilométerre távolodtunk a partoktól. Itt érdekes dolgot láttunk, a vizeken apró fények, lángok úsztak lefelé. Ez azon túl, hogy fantasztikus látvány volt, elgondolkodtatott minket. Mi a fene lehet ez? Legközelebb hinduk a Gangesz mentén az innen több száz kilométerre lévő Indiában laknak, ők tették volna vízre az olajmécseseket, amelyek túlélték volna a vízen idáig? Ha így van, az csodálatos, ezekkel a kis lángokkal ki tudja, milyen imák úsznak lefelé a Bengáli-öböl irányába. A valóság persze valószínű az ennél eggyel kevésbé romantikusabb apró halászcsónakokat takarja, ami számomra is inkább reálisabb, noha mikor fentről, a második emeletről néztük a sötét vízen úszó lángokat, meg mertünk volna rá esküdni, hogy apró olajmécseseket látunk.

A reggel már Dhakában ért minket, a sadarghati kikötés előtt kb. 20 perccel ébredtünk. A szépen koreografált káosz már a vízen elkezdődött: a hajó külső peremén utazó zsákokat most egy mellénk faroló csónakra dobálták át, még a kikötés előtt, a szabad vízen. Aztán a kikötőben… Te jó ég, micsoda reggel volt! Még a páholyból is bámultak ránk, és persze megint jól körbeálltak. Sejthetitek hogy egy kikötő legénysége nem az az értelmiség, így a legtöbben csak bambán bámultak és elállták az utat előlem – mert én eközben a kabin és a móló között rohangáltam egy-egy táskával, vagy épp az egyik biciklivel a kezemben. Mire végeztünk, pont leszakadt az ég, de ez jó is volt egy kis pihenőre és hogy ezalatt felmálházzuk a gépeket és fogat mossunk. Épp csak a százfős nézőközönség nem hiányzott mind ehhez, na de nem tudunk mit csinálni, ez itt Banglades, annak is a legeslegközepe, a több, mint tízmilliós főváros, Dhaka, amit még az útikönyv is úgy emleget, hogy „Asia’s Chaos Capital” – nem akartunk idejönni, de időközben kiderült, hogy a mianmari vízumot csak itt tudjuk megkérni.

Dhakában Florence-el, Jenny-vel, és Prodippal

A szállásunk már le volt beszélve, Prodippal még Barisalban találkoztunk, és ő meghívott magához. Amikor felhívtuk, hogy na akkor megyünk, készségesen megküldte a címét és mind e-mailben, mind a telefonban úgy tűnt, hogy egy végtelenül kedves és segítőkész egyén, aki már alig várja, hogy megérkezzünk hozzá. Szóval volt hová mennünk, és ez nagyon jó volt, még akkor is, ha tudtuk, ehhez 12km-t kell bringáznunk ebben a kaotikus fővárosban. Noha kora reggel volt, a kikötő környéke így is elég szörnyű volt, főleg, hogy először egy rakodó teherautó végett zsákutcába futottunk. Megfordulni, visszatekerni, kijáratot keresni, mindezt egy szűk kis utcán, tökig pakolt riksák és óriási embertömegek között, ahol a tetőkről, sok emelet magasról még mindig ömlik a nemrég összegyűlt esővíz és az útnak nevezett szennyvízlápban azt se látod, merre mész.

Innen kijutni nem volt egyszerű, és innentől már az eggyel kellemesebb belső utcán haladtunk, ami csak egy közepesen mély mocsárra hasonlított és ahol csak 500 méterenként akadtuk el az olyan helyeken, ahol két teherautó nem fért el egymással szemben. De ezeken a pontokon viszonylag hamar átslisszoltunk, és nemsokára kint találtuk magunkat egy szépen aszfaltozott, soksávos sugárúton. Itt fellélegezhettünk és magasabb sebességre kapcsolhattunk, végre jól haladtunk és ez csak a kereszteződésekben lassult le, ahol a már korán reggel feltorlódott autósor mellett kellett ellavíroznunk néhányszor. Innentől viszonylag egyszerű utunk volt, igaz még egyszer zsákutcába gurultunk, de ezt leszámítva meglepően könnyen és gyorsan megérkeztünk Prodip címének szomszédságába, ahol egy helyinek a kezébe nyomtuk az éppen Prodipot tárcsázó mobilunkat, aminek az eredménye az lett, hogy egy percen belül megtaláltuk egymást.

Propid már a sarkon állva várt minket, pontosan ott, ahol befordultunk az utcájukba. Egyikünk sem érti, hogy mehettünk el mellette két fekvőbringával, hogy nem vett észre minket, de ez most már mindegy is. Prodipról kiderült, hogy egy aranyember, feleségével és lányával élnek együtt egy gyönyörű lakásban. Fiúk Casper Amerikában él, először az iskola, majd a munka, és most már a szerelem, vagyis az újdonsült felesége köti oda. A család idén karácsony előtt nagy eseményeknek néz elébe, a lánynak, Jenny-nek ekkor lesz az esküvője, és Casperék is hazalátogatnak, számukra is lesz egy a hazai esküvőt pótolandó fogadás tartva.

Mivel a mianmari vízum megszerzése közel sem volt olyan egyszerű és gyors, mint azt először hittük, végül 6 napot töltöttünk náluk. A vízumot eleve 4 munkanap után adták ki, ráadásul nem tudtuk rögtön az érkezésünk napján megigényelni, mert először repülőjegy foglalásokat kellett bemutatnunk, és azt végül csak egy fél napos jegyfoglalási hacacáré után sikerült, végül megint csak úgy, mint ahogy a kínai vízumhoz is, pelikan.hu-n, utólagos átutalást kérve (és aztán elfelejtve), valamint PDF Editort használva. Most már le merem írni. :) A vízumot egyébként nem egy kellemesen berendezett váróban vagy irodában kértük és kaptuk meg, hanem egy utcára nyíló kis ablaknál. Ilyet eddig még csak egy ország esetében láttunk, a teheráni és mashhadi türkmén nagykövetségeken. Mi a közös Türkmenisztánban és Mianmarban? :)

Dhaka Dzsu – A dohányzó csimpánz

Visszatérve a Prodipéknál töltött időre, Zita ötletére egyik nap elmentünk velük állatkertbe vagyis a Zoo-ba, amit itt úgy ejtenek sokan, hogy Dzsu, és ahol megnéztük a bengáli tigriseket, az oroszlánokat, a zebrákat, a zsiráfokat, a kudukat, és még rengeteg más állatot, sőt még fára is másztunk, de ami a legmeglepőbb volt, az a csimpánz. Ugyanis a csimpánz unottan dohányzott, amikor odaléptem a ketrecéhez.

Ilyet még nem láttunk, és ha nem a két szemünkkel látjuk, nem is nagyon hittük volna el. Szegény állat, nem elég, hogy valamelyik marha látogató vagy gondozó cigit adott neki, még akkor körbe is állják. Ezt szemmel láthatóan nem kedvelte, amikor sokan lettünk körülötte, fogta magát, és odébbült. Vígasztaltuk, hogy pontosan tudjuk, mit érez… Persze ez azért nem így volt, mi nem vagyunk ketrecbe bezárva, sőt mi több, pontosan, hogy végtelenül szabadnak érezzük magunkat, az együttérzést csak a minket bámuló tömegekre értettük. Az állatkert egyébként egy nagy parkos, erdős területen volt, ahol több kilométert sétáltunk, mire végigjártunk mindent. Sajnos fotózni sok állatot nem tudtunk, mert a legtöbb helyen kerítés volt a ketreceken, méghozzá olyan sűrű, hogy azon képtelenség volt keresztülfényképeznünk. Ehhez képest a budapesti állatkert egy igaz, kicsit zsúfolt, de sokkal rendezettebb és modernebbül megépített és berendezett állatkert. Üvegfalakat itt nemigen láttunk, az ilyesmire itt nem futja a 30 takás (90 forintos) belépőjegyekből.

World Concern – A munkahely, ahol főznek rád és a gyerekedre is vigyáznak

Egy dolgot nem említettünk még, és ez Prodip munkahelye, a World Concern, ahol ő a Country Director. Itt is többször jártunk, napközben itt ültünk a tárgyalóban, ahol tudtunk feltölteni, képpel skype-olni, és naplót írni, valamint innen rajzottunk ki mindig a városba vagy a nagykövetségre. Prodip kollégái is nagy-nagy szeretettel fogadtak minket és körbe lettünk vezetve az egész irodában, valamint a kollégákkal együtt ebédelhettünk minden nap. Na ez is megérdemel pár szót, mert nem semmi, ahogy itt működnek. Van gyerekmegőrző, magyarul az egyik szobát egy kész kis óvodának rendezték be. Ezen felül a 40-50 fős személyzetre a kiszolgáló személyzet főz is, így el sem kell hagyni az épületet, csak lesétálni az első emeleti tárgyalóba, ami ebédidő tájt átalakul étkezővé, és 10-12 fős csoportokban szépen sorban mindenki meg tud ebédelni. Ezek a dolgok nekünk nagyon tetszettek, ilyen helyen én is szívesen dolgoznék, pláne, hogy ez egy NGO, amelynek a célja, hogy segítse az embereket.

A Home című film és a TED előadások – Ismét, sokadszorra :)

Hú, majd el felejtettem, talán a legjobb és legérdekesebb történet Prodipéknél az volt, amikor megnéztük otthon náluk a nagytévén a Home című filmet. Prodip elaludt a közepén, ezért először úgy tűnt, kicsit kudarcba fulladt ez a dolog, ám a szunyókálás oka csak az egész napos fáradtság volt, nem az unalom. A film végeztével még beszélgettünk kicsit a fenntarthatóságról, a mai világról, a műanyagról és a kőolajról, és ekkor viszont már úgy tűnt, Prodip nagyon is veszi az adást, sőt ezek a problémák őt is nagyon zavarják és már eddig is zavarták. Prodipról tudni kell, hogy – bár ez nem látszik rajta, és a náluk töltött idő alatt én is teljesen megfeledkeztem róla, de – egy baptista pap, aki a híveknek Istentiszteletet is szokott tartani minden héten. Erre ezen a héten mi is meg voltunk hívva, és most Prodip a beszédébe foglalta az előző este látottakat és beszélteket. Legalább 20 percet szentelt ennek a témának, a mi utunkat is beleértve. Így végül mégiscsak, nagyon is célba találtunk a filmmel és a mondandójával Prodipnál, sőt mi több, a legjobb embernek mutattuk meg, mert később nem csak a hívekkel, hanem a kollégáival is beszélgetett erről – mint ahogy mi is személyesen. Tudjátok, hogy engem mennyire zavar és aggaszt az, hogy hová tart a világunk, és éppen ezért mindezt nagyszerű volt látni és átélni, jó volt érezni, hogy jó hatással vagyunk közvetve és közvetlenül ezekre az emberekre. Ők mind örültek nekünk, csodálták az utunkat, és részben ennek köszönhetően (részben, hogy fehér, nyugati emberek vagyunk, igen, ez durva, de így van!) megszívlelték a mondandónkat, mi pedig éltünk ezzel a lehetőséggel. A Home című filmen kívül egyébként a TED előadások videóit is előszeretettel terjesztettük Prodip kollégái között, mert időközben találtunk közöttük néhány igazán tanulságos és elgondolkodtató gyöngyszemet. Szidom a tévét, de közben nekünk is „rossz szokásunk” leülni egy képernyő elé, ahonnan kérdezés és megszakítás nélkül áramlik felénk az audiovizuális élmény. Magyarul szoktunk filmeket nézni a netbookon, viszont ezeknek a filmeknek legtöbbször nincs több haszna annál, minthogy kirántanak minket 90-100 percre a valóságból. Igazából az is nézőpont kérdése, hogy ez egyáltalán jó-e vagy rossz nekünk, ezért amikor újra megtaláltuk a TED-eket, nagyon megörültünk nekik és Prodipék irodájában letöltöttünk belőlük egy jó adagot későbbre is, mert ezek sokszor éppoly szórakoztatóak, mint egy film, csak épp sose hosszabbak 20 percnél, és ami fontos, hogy tanítanak, elgondolkodtatnak és legfőképpen újat mondanak, legtöbbször nagyon jó, érdekes dolgokat. Titeket is bíztatunk a TED-ekre a filmek helyett, a legtöbbhöz magyar feliratot is találtok, így a “language barrier” nem lehet akadály! ;) Na, de most már vége a sokadik Home és a TED reklámnak! ;)

Bondu Tin Din – Barátom, három nap…

Közben még egy dolog eszembe jutott, hogy is hagyhattam volna ki a dhakai történetünkből! Többekkel jóbarátságot kötöttünk a World Concern irodában, és az egyik ilyen barátunk David lett, aki az indulásunk előtti nap elkísért engemet a vasútállomásra, hogy jegyet tudjunk váltani Chittagongba. Úgy gondoltuk, hogy nem jó ötlet Banglades két legnépesebb, legzsúfoltabb városa közötti utakon bringával közlekedni, ezért döntöttünk a vonat mellett. Ám mivel az ramadán ekkor már a második felében járt, a vonatokra egyetlen jegyet sem lehetett kapni, mi pedig csak úgy mertünk volna az amúgy ekkortájt hírhedten dugig zsúfolt vonatokra felszállni, ha sikerül egy kétágyas kabint bérelnünk, ahová a bringák is beférnek mellénk, elzárva a kismillió kíváncsi, tapogató, bámuló tömegtől. Ez persze nem sikerült, de nem keseredtünk el, továbbmentünk a Shadarghat-ra, a hajókikötőbe, ahol megtudtuk, hogy másnap reggel 7:30 és délután 2 között fél óránként indulnak a hajó Chandpurba, ahonnan egy másik vonalon közlekednek vonatok Chittagongba. Szóval végül ezt az utat választottuk, ám a lényeg nem ez, e bejegyzést azért kezdtem, mert David hazafelé a hajóállomásról énekelt nekem. David egy felnőtt ember, komoly munkával, családdal, ám mégis, ő énekelt nekem a kocsiban, miközben hazafelé araszoltunk a dugóban. Képzeld el, hogy a főnököd elküld a vasútállomásra, hogy segíts a vendégeinek vonatjegyet szerezni. Te énekelnél nekik hazafelé az autóban? :D Hát, lehet, hogy néha az őrületbe kergetnek nagy tömegekben a bangladesiek, de amúgy ők mind harmatlelkű aranyemberek egytől egyig. Utoljára akarnának ártani nekünk, úgy tisztelnek minket, ahogy azt mi meg sem érdemeljük, és mindenben a segítségünkre és a kedvünkre akarnak járni. Már egy hónapja Bangladesben vagyunk, de még soha senki, sehol nem akart semmi rosszat nekünk! Az egy más kérdés, hogy sikerült nekik, de erről nem ők tehetnek, hanem mi, és a kettőnk közötti kulturális szakadék.

Szóval itt van ez a David, és úgy énekel nekem, hogy a fejét az itteniekre oly jellegzetesen oldalra döntögetve, és közben úgy mosolyog, hogy még ma is előttem van. Nem tagadom, az egész jelenet megfogott, és vele együtt a dal is, amiről ekkor még nem sejtettem, hogy meg fogja határozni az egész hátralévő utunkat Bangladesben.

Most Banglades határain belül maradva több kisebb-nagyobb ugrást fogunk végezni a téridő konténumban, hogy csak erre a dalra koncentráljunk. A Bondu Tin Din-t már akkor a kocsiban elkezdtem énekelni, és David nagyjából elmondta a történetet is, amit megénekelt, ám én nem maradtam ennyiben. Ez egy nyolcvanas évekbeli dal, amit anno playback-elve énekelt egy nő, és ami nagy-nagy sláger volt, nem csak itt Bangladesben, hanem szerte az egész szubkontinensen. Így aztán mindenki ismeri az országban, aki legalább a harmincas évei környékén jár. Ez nagyszerű lehetőséget nyújtott számomra, hogy tovább kérdezgessek a dalról és végül nem csak, hogy lefordítottuk a későbbi barátaink segítségével, hanem még meg is szereztük mp3-ban.

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/storage/kata-es-bander-eskuvojere/bondu-tin-din.mp3″ text=”Bondu Tin Din Tur Barit Gelam – Barátom, 3 nap próbáltalak meglátogatni…” dl=”http://360fokbringa.hu/storage/kata-es-bander-eskuvojere/bondu-tin-din.mp3″]

A youtube-on is fent van több verzióban, de mi direkt nem néztük meg, nem akartunk csalódni, meg különben is, playback az egész, mit számít, hogy ki tátogja végig a kamerák előtt, valójában nem ő az énekes.

Na, a lényeg, hogy nem csak egy csomó új szót tanultunk meg így, hanem rengeteg bengálinak – és velük együtt magunknak is – vidám perceket szereztünk azzal, hogy elkezdtük „énekelni” a dalt, mert igencsak meglepődtek, amikor azt látták, hogy megérkezik két idegen, és nem elég, hogy holdjárókon közlekedve, és hogy az ő nyelvükön köszönve, de még a Bondu Tin Din-t is ismerik! :) Mi több, tudják, értik! :) Ezek a percek számtalan vidám pillanatot okoztak nekünk és másoknak is. A Bondu Tin Din igazi kapcsolatteremtő dallá vált, volt, hogy csak odakiáltottuk egy ránk köszönő riksásnak, az aztán úgy kitört örömében, hogy elkezdte továbbénekelni a dalt, amit abba sem hagyott, úgy tűnt el a távolban…

A dal arról szól, hogy Barátom (Bondu), három nap (Tin Din) próbáltalak… de inkább nem árulom el, majd a végén meglátjátok, miért! ;) Az ana egy régi váltópénz, a pajsa előtt volt használatban. Most 100 paisa egy taka, régen 16 ana volt egy taka, vagyis az oda-vissza út(ájte-dzsájte) ára báro(12) ana valójában 3/4 taka a dalban :) Tényleg nem mai dal, hisz öt taka (15 forint) alatt manapság már egy doboz gyufát sem kapni Bangladesben.

Az outsource-olt vőfélyi vers

A régi athéni, és alpoki beszámolóimból talán többen ismeritek Bander barátomat. Na, hát ők a bangladesi tartózkodásunk alatt házasodtak össze Katával, így sajnos mi nem tudtunk jelen lenni a jeles eseményen. Pedig nagyon jó lett volna, mert nem csak Kata és Bander, hanem a baráti társaságom apraja nagyja is jelen volt az esküvőn. Ám az esemény előtt kb. egy héttel mégis e-mailt kaptam, hogy meg vagyunk hívva! :D Méghozzá skype-on keresztül, a Brazíliába kiházasodott Pítör barátunkkal együtt! Hoppá!!! :) Mondanom sem kell, ez nagyon-nagyon jól esett, persze tudtam, hogy ettől aztán csak még jobban fognak hiányozni a barátaim, de nem bántam, őrültem a meghívásnak, és hogy ha csak skype-on is, de jelen lehetünk Bander esküvőjén, akivel amúgy már tizenéves barátság köt össze.

Ez hagyján, az esküvő előtt újabb levelet kaptunk Tibortól, a vőfélytől,- aki egyébként szintén személyes jó barátunk – hogy nekünk kell majd elmondani a vacsoramegnyitó verset! Mi a fene, már a vőfélyi feladatokat is outsource-olják manapság, ráadásul egészen Bangladesig?! :)

Persze ezt is örömmel vállaltuk, és nagy szerencsénkre az amúgy igen megbízhatatlan internetkapcsolatunk is úgy gondolta, hogy arra az egy percre jól viselkedik, így állítólag jól hallhatóak voltunk, és utána még pár másodperc erejére a kamerás, képes kapcsolat is működött, és láthattuk egymást egy kicsit. Ez tényleg csak pár másodperc volt, de ennyi ideig is nagyon jó volt együtt látni a barátaimat, így együtt, amikor mindenki ki volt csípve, és mindenki vidám volt.

Az esküvőre én is készültem, méghozzá a Bondu Tin Din-el! Egy játékot eszeltem ki, amit most Veletek is megosztok, mert miért ne, ha már egyszer dolgoztam vele, szórakozzatok Ti is! :) Az instrukciókat a Banderéknak írt levelemből vágtam ki és alakítottam át webes formára, itt van a hozzá szükséges xls csatolmány(ne nézd még meg!!!), és a bondu-tin-din.mp3, még egyszer, meghallgathatjátok itt, klikk a kék címre és elindul:

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/storage/kata-es-bander-eskuvojere/bondu-tin-din.mp3″ text=”Bondu Tin Din Tur Barit Gelam – Barátom, 3 nap próbáltalak meglátogatni…” dl=”http://360fokbringa.hu/storage/kata-es-bander-eskuvojere/bondu-tin-din.mp3″]

Insturkciók a játékhoz:

1. Végighallgatni a bondu-tin-din.mp3-at sírás vagy röhögés nélkül, közben követni a szöveget az xls első részében(ami csak az első hegedűszólóig tart), és leírni, hogy szerintünk miről szólhat ez a dal! :)

2. Az xls második részében (lejjebb nagy kettessel jelölve) a vastaggal bekeretezett bangla-magyar szópárokat rakjátok be az első rész megfelelő szavaihoz!

3. Fordítsátok le értelmes, összefüggő magyar mondatokká a szöveget!

4. Nézzétek meg a megoldást harmadik résznél(méglejjebb görgetve)! :)

Jó szórakozást! :) Remélem Ti is annyira mosolyogtok mint most én, mikor ezt írom! Bondu Tin Din függő lettem, szegény Zitát néha már egy kicsit megőrjítem a sok Tin Dinnel. :) Egyébként ő is szereti, csak nem annyira, mint én. :)

Ha tetszett, kövess minket Facebook-on is / rendelj tőlünk 2013-as falinaptárat / kérj képeslapot! :)