Braka testközelből

Az Ice Lake-hez, mint már írtam, négyen indultunk el, Anne, Romain, Zita és én. Egy korai indulást tűztünk ki, de végül csak negyed kilenckor sikerült elrajtolni. Ezen senki nem idegeskedett, mert tudtuk, hogy ezen nem sok múlik. Esetleg délután kicsit felhősebb lesz az idő, de ha minden jól megy, addig még így is fel tudunk érni a tóhoz. Én reggel már fél hétkor fent voltam, kirohantam tojásért és kenyérért, majd elkészítettem négy-négy tükörtojást a gázon. A benzinfőzőt ugyan sikerült megjavítani, de annak akkora a hőfoka, hogy lehetetlen rajta tükörtojást készíteni, Zitának pedig ez a nagy kedvence, úgyhogy kihasználva a kis gáztartályunkat, elkészítettem a „Half Fried Eggs”-et – mert itt, és gondolom az angoloknál is így mondják a tükörtojást. Mindehhez még kenyerünk is volt, mert a pékségekben lehet kapni itt Manangban apró, cipószerű kenyérkéket, ez alig nagyobb, mint egy zsömle, és 70 rupi, de megvesszük, mert ilyesmit messze földön nem találni máshol errefelé.

A pékségben egyébként vettünk néhány egyéb süteményt is, ami a hátizsákba került. Úgy terveztük, hogy fent megjutalmazzuk magunkat egy-egy csokis tekerccsel és fahéjas karikával. A túra lefelé kezdődött, visszafelé keletnek a Marsyagdi völgyében két kilométert Braka-ig. Ez a táv gyorsan lement, közben beszélgettünk, és így észre sem vettük, hogy megérkeztünk Braka-ba. Itt aztán egy tábla jelezte, hogy irány egyenesen fölfelé, be a faluba. A „főutca” végigvitt minket a félig sziklára épített házak között, és nemsokára mi magunk is a sziklán találtuk magunkat, ahogy másztunk kifelé a faluból, keletnek, közben hátranézve gyönyörű rálátással Brakára, és az előtte elterülő kis zöld mezőre. Ezért már megérte idáig eljönni!

Peremről peremre, irány fölfelé!

Az ösvény tovább tört kelet felé a hegyoldalban, de meglepetésemre nem sokat emelkedett, amit furcsálltam, hiszen tudtam, hogy az Ice Lake, mai célállomásunk 4600m-el a tengerszint felett van, mi pedig ekkor még a négyezernek sem jártunk a közelében. Aztán talán egy kilométerrel később, egy nyeregben minden megváltozott. Egy kis tábla mutatta, hogy irány balra, egyenesen fölfelé, neki a hegynek! Rögtön szaporábban kezdtük venni a levegőt, és a tempója is belassult a négytagú csapatunknak. Szemközt most nem a Gangapurna, hanem egy másik, annál szerényebb gleccser szolgáltatta a látképet, ami percről percre változott, mert ahogy haladtunk fölfelé, úgy láttunk egyre többet a szemközti hegyoldalból, egyrészt mert változott a szög, másrészt mert az alattunk lévő domb feljebbről már nem takarta annyira ki a kilátást. Ahogy kicsit feljebb értünk, úgy már elláttunk egy másik településig is, ahol a Manangba érkezésünk napján az oroszokkal találkoztunk és a kiskecskéket simogattuk. Innen fentről is épp olyan barátságosnak tűnt a mező, mint amilyen valójában volt, ott állva.

Néhány percet töltöttünk csak el a hajtűkanyarokkal sűrűn tűzdelt, meredek, szűk, csúszós kavicsos ösvényen, és máris felértünk egy peremre. Itt néhány buddhista imazászlótartó építmény mellett haladtunk el, majd egy kisebb, bokros, virágos mezőn. Ez egy ideális hely lett volna sátrazáshoz, amit rögtön meg is jegyeztünk Romain-el.

Érdekes volt megfigyelni, hogy szemközt milyen jól látszott a hegyoldalon a fenyőhatár, majd a hóhatár. Itt nem sokat időztünk, mert Anne és Romain előrerohantak, és mi tagadás, engem is vonzott az a bizonyos bűvös 4000m! :) Az odavezető utat azonban elképzelni sem tudtam, merre megy, hiába néztem fölfelé, csak bokros, meredek hegyoldalt láttam. Persze gond nem volt, csak követni kellett az ösvényünket, és hamarosan újra egy meredek szerpentinen találtuk magunkat, ahol lépésről lépésre, levegővételről levegővételre haladtunk, és hamarosan már magasan fentről csodálhattuk azt a kis teraszt, ahol az előbb még álltunk a kis réten.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Bár most sem haladtunk gyorsan, de annál lényegesen jobban mentünk, mint amikor a táskákkal másztunk Gyharu felé. A különbség érezhető volt, persze azt tudtuk, hogy most ez csak egy 1 napos „akklimatizációs túra”, Zitán nem volt táska, én pedig csak néhány ruhát, enni- és innivalót, meg ezt-azt cipeltem a táskámban, ami így lényegesen könnyebb volt, mint amúgy. És így a haladás is az volt, de azt meg kell, jegyezzem, hogy az még így sem volt könnyű. Persze ez a „nehézség” nem akadályozott meg minket abban, hogy ne élvezzük a túrát, mert a kilátás csak egyre gyönyörűbb lett percről percre, és az idő gyönyörű volt, felhőt nem láttunk az égen, és szemközt a havas hegycsúcsok csak úgy fénylettek. Egy helyen, megálltam, hogy megnézzem, hol járunk magasságban, és a GPS 4006m-t mutatott. Ott állni, négyezer méteren, pontosan olyan volt, mint ahogy ezen a videón kicsit átjön:

Az ég és a föld gyönyörű volt, az ösvény szűk és meredek, a hegyek csodaszépen fénylettek, Zita pedig tényleg úgy festett, mint aki az égbe menetel előttem az ösvényen. Amint eltettem a kamerát, én is követtem, már amennyire levegővel bírtam, mert abból hamar fogytán lettem, amint megpróbáltam kicsit szaporázni a lépteimet. A megállásokkal más baj is volt: amint újra Elindultunk, Zitának és nekem is azonnal besavasodtak az combizmaink, és ezek az első lépések ezért mindig kicsit fájdalmasabbak voltak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Fehér imazászlók mellett haladtunk el, amikor kiértünk egy kisebb gerincre, ahonnan végre nyugat felé is elláttunk. Csak egy völggyel voltunk keletebbre a Praken Gompától, és valóban, most látszott, hogy az öreg láma, a 3975m-en található sziklaotthonával már alattunk van. Új magasságokban jártunk, már ami a Himaláját illeti, és a mostani gyalogtúránkat. Ezt nagyon élveztük, mint ahogy a fölfelé haladást is, minden nehéz lépés és nagy lihegések ellenére.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Anne és Romain messze elhúztak tőlünk előre, csak akkor láttuk meg őket újra, amikor a terep végre egy kicsit újra kilaposodott. A bokrok továbbra is maradtak, de az ösvényünk végre nem olyan szaporán vette a szintet, így mi újra könnyen lélegezhettünk, és a menés mindjárt egy könnyű sétának tűnt az előzőekhez képest. Mindketten egyértelműen éreztük az új magasság miatti kevesebb oxigént a levegőben, de ez nem volt baj, nem lepődtünk meg ezen és nem is ijedtünk meg emiatt, hiszen többek között ezért is mászunk most fel 4600m-re, hogy akklimatizálódjunk. Most nem történhet semmi baj, hiszen ha bármi van, csak vissza kell fordulnunk Manangba. Anne is azért jött most velünk, hogy amíg Thomas a Tilicho-tavat hódítja meg, ő is tegyen egy túrát, ahol magasan jár, ahol akklimatizálódik.

Mint a mesében – Jakok és pásztoraik 4300 méteren

Szemközt egy kis völgy túloldalán néhány apró kunyhó, és egy-egy nagy, szőrös fekete állat tűnt fel a bokrok és a sziklák között. Jakokat pillantottunk meg! Kicsivel később, amikor felértünk egy újabb plató peremére, egy egész kis tábor tárult ki előttünk:

A kis platón a jakpásztorok összetákolt sátrai és tűzhelyei álltak. Némelyik sátor előtt kész kis konyha volt megépítve, szépen kiépített tűzrakóhellyel, na és persze rengeteg tűzifával, amelyek egyben komoly szélárnyékot is képeztek. Embert alig láttunk a táborban, de jakok azok mindenfelé legeltek, kicsik is, nagyok is, utóbbiak nyakában rendre ott volt egy kolomp, ami persze szinte mindig szólt, ha a jak mozgásban volt. Elég volt csak egyet harapniuk, vagy nyelniük a fűből, ennyi már megszólalt a kolomp a nyakukon. A kis jakborjúkon még nem volt jellemző a kolomp, ők természetüknél fogva nem mentek soha távol az anyjuktól, azon meg ugye ott volt a kolomp… :) Amúgy a „jak” szó maga nőstény jakot jelent, a hímet „nak”-nak mondjuk, de a köztudatban a turisták között valahogy csak a „jak” terjedt el. Ezt mondjuk nem csodálom, mert én eddig mindenütt mindenhol csak „Yak”-ot láttam írva.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ezen a helyen a nakok és jakok között mi is tábort vertünk egy szűk fél órára. Bizony jól esett leülni és csak beszélgetni, nem pedig menetelni és levegő után kapkodni. Előkerült néhány csokoládé és a vizes palack is, nem felejtettük el azt az örökérvényű magashegyi szabályt, hogy inni-inni és inni, rengeteget! 5 liter vízzel indultunk el, úgy hogy reggel bevágtunk egy lábos teát is. (amíg a reggel gázon készült a tükörtojás, odakint a szobánk előtt a kerozinnal hajtott főzőn forrt a teának való víz) Nagy magasságokban nem csak az oxigén, hanem a nedvesség is kevesebb a levegőben, így hamarabb kiszárad az ember, mert már csak a légzéssel is rengeteg folyadékot vesztünk. Ugyanakkor a magashegyi betegség egyik kezdődő tünete az étvágytalanság és a szomjatlanság, és ezeket igaz, még nem nagyon éreztük, de tisztában voltunk velük, ezért burkoltunk és ittunk. Nem lehetett elmondani, hogy ezek a tünetek már jelentkeztek rajtunk, ugyanis minden falat étel és minden korty víz nagyon jól esett. Kicsit csodálkoztunk is Zitával, hogy már 4300m-n járunk, és egyikünknek sincs semmi baja. Kicsit nehezen vesszük a levegőt, kicsit besavasodunk induláskor, kicsit nehéz felállni ülésből vagy guggolásból, de különben semmi komoly szédülés vagy fejfájás. Ezt jó előjelnek vettük, és örültünk neki. A Pamír után úgy gondoltuk, szerencsések vagyunk, mert akkor egyikünk sem lett magashegyi beteg és ez úgy tűnt, most is így lesz.

A pihenő után mindjárt könnyebb volt újra nekivágni a meredeknek, ami most egy kisebb völgyben vitt tovább minket fölfelé. Alig haladtunk valamit, amikor visszanézve szinte elállt a lélegzetünk. A kis plató a táborral, a jakokkal, és a háttérben a szemközti hegyekkel igen pazar látványt nyújtottak.
150 méterrel feljebb egy újabb laposabb rész peremére értünk ki, ahol néhány másik jak legelt nagy békésen. Ez a kép a háttérben azokkal a hegyóriásokkal olyan volt, hogy reflexszerűen nyúltam a zsebembe a kamerámért, hogy megörökítsem és megosszam Veletek:

Innentől ismét egy rövid szakaszra lankásabbra váltott az ösvény. A kellemes, napos réten apró virágok állítottak meg minket. Nem akartunk hinni a szemünknek, hihetetlen, hogy 4400m-en még ilyeneket produkál a természet. Ez a Himalája, itt tombol a természet, hegyen, völgyön, mindenütt! Én nem vagyok egy spirituális fickó, ezt már tudjátok, de nem akadtam le azon, amikor Anne mesélte, hogy éjjel nem tudott aludni, mert „olyan erőket érzett itt a Himalájában”. Tényleg nem akármi, ami itt van, hiszen ha már csak a természetet nézzük, elképesztő, amit láthatunk. Igen, meg lehet magyarázni azzal, hogy monszun, meg éghajlat, sok eső, sok napsütés, de ezzel még semmit nem veszít az egész a gyönyörűségéből. :) Ugyanilyen magasságban Európában, az Alpokban már rég a zord sziklák és az örök hó birodalmában találjuk magunkat.

Egyébként ez valamennyire itt is igaz, hiszen most könnyen beszélek innen egy déli oldalról, a zöldellő, madárcsicsergős, virágos mezőről ahol boldog jakok kolompolnak mellettem, de ha átnézek szembe, az északi lejtőre, bizony azt látom, hogy ott ilyesmiről már nem beszélhetünk, csupán gleccsert, morénát, és sziklát látni ugyanebben a magasságban szemközt a völgy túloldalán, ott ahová kevesebb napfény jut. Ezt is érdekes volt megfigyelni menet közben, óriási a különbség, egy déli és egy északi hegyoldal között, és ezt most nagyon jól lehetett látni. Évekig nem értettem a „The North Face” márka jelentését… Mi az, hogy északi arc? Valami skandináv márkáról van szó? (Meg is kerestem őket a 100napbringa előtt szponzornak, hiszen akkor „Árpesz északra ment”, de nem kellettem nekik… :D) Aztán rájöttem, hogy a hegyek északi oldalára („arcára”) utalnak a névvel. Egy hegyet az északi oldalán meghódítani általában nagyobb feladat, mert ott zordabb az idő, mint máshol.

Már csak pár száz méter – Fölfelé! :)

A lapos rész után ki nem találjátok, de ismét egy meredek szakasz következett! :) Itt már azt se tudtuk, hová megyünk még tovább fölfelé, hiszen lassan eltűntek előlünk a hegyek. Pár perccel később választ kaptunk erre a kérdésre: az ösvényünk nyugat felé indult el szintben, a szomszédos völgy felé. Ahol eddig jöttünk, az inkább egy lapos gerinc volt, amit csak lépcsőnek használt az ösvény, de a tó maga bent van egy katlanban, ahová most jó tempóban haladtunk, mert végre nem fölfelé kellett kaptatnunk. 4500 méteren jártunk, és a kilátás valami egészen elképesztő volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Minden lépés és levegővétel tiszta öröm volt, most kétszeresen élveztük a tájat, mert nem volt megerőltető az előremenetel. Én kicsit meg is kergültem ezen a szakaszon, és ahelyett, hogy megkértem volna a három másik túratársam, hogy lassítsanak le, én szaladtam az ösvény felett a domboldalban előre, hogy a legideálisabb szögből tudjam őket lefotózni túra közben. Meglepően könnyen ment a futólépés, azt hittem, ilyesmire már nem leszek képes ilyen magasságban. Persze pár méternél többet nem szaladtam, és aztán éreztem, hogy ez sem volt olyan remek ötlet, és valószínű nem is ment volna ennél sokkal több, mert aztán ez is megviselt, utána még vagy egy percig kapkodtam a levegőt, és még tovább éreztem a lábamat, mintha csak valami hirtelen, megerőltető sprintet vágtam volna le.

Innen már tényleg csak pár száz méter volt hátra. Megérkeztünk a katlan bejáratához, ahol egy kisebb mező terült el egy tavacskával. A magasságból tudtuk, hogy még nem érkeztünk meg, ezért kicsit továbbmentünk a katlan belseje felé, ahol egy nagyobb mező, majd egy gátszerű töltés terült el. Ennek a tetején láttunk valami buddhista imazászló tartó (lehet, hogy van rendes neve, de én nem tudom… Gompa, Chorten, oszlop?) építmény tetejét.

Az Ice-Lakenél, 4600m-en

Mikor felmásztunk a gátra, megláttuk a sok zászlót, és igen, jól gondoltuk, magát a tavat is, az Ice Lake-et! Nagy volt az öröm, fent voltunk 4600m-en! Gyalog sose voltunk ilyen magasan! :) Hacsak a hóviharban tökig pakolt fekvőkerékpároknak a hegyi szerpentinen való fölfelé tolása nem számít „gyaloglásnak”, mert ugye a Pamírban 4655m-en volt az Akbajtal-hágó.

Rituálisan megmártottuk a jobb kezünk a tóban,majd konstatáltuk, hogy a sekély part mellett meleg a víz! :) Ez valahogy triviális kéne, hogy legyen, de mi mégis meglepődtünk, hiszen mégiscsak 4600m-en álltunk, egy „Ice-Lake”-nek, vagyis jeges tónak nevezett tengerszem mellett. A tóban egyébként élet is volt, zöldes növényeket fedeztünk fel beljebb a vízben.

Ezen a helyen egy kisebb örömpikniket tartottunk, előkerültek a péksütemények, az innivaló, a csokoládé, Nyuszi, Malacka, Bucó, Bulcsú, a mobiltelefon, mint kotta és trubadúrláda, a szájharmonika, a babzsák… Hogy az üveg Unicumról meg ne feledkezzünk, ezúton is köszönet Müller Zsolt katonai attasénak érte! Ha olvassátok, üzenjük, hogy még van belőle, a legjobb helyekre és pillanatokra tartogatjuk! :) …és mindenki hülyének néz minket azért, hogy cipeljük a nehéz üveget, és nem töltöttük ki valami könnyebb műanyagpalackba! Nem tudom, de nekem az Unicum az csak abból a „bállon”-ból jó, a gömb alakú üvegből! Akkor is, ha ehhez cipelni kell azt a nyavalyás gyógyszeres üveget! :) Szájharmonikázni, és babzsákozni pedig tengerszinten sem tudtam, hát most bebizonyosodott, hogy 4600m-en se megy, de ez persze semmit nem vett el az örömömből. Viszont most meg sem próbáltam mellé énekelni, mert mind a szájharmonikázás, mind a babzsákkal való dekázás közben, alatt és után bajban voltam a levegővétellel. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Szóval volt nagy boldogság fent a tónál. :) Talán két órát is eltöltöttünk itt fent, körbesétáltunk, hogy a túloldaláról csúcs szuper fényképeket készítsünk a tóval, és a szemközti hegyekkel. Aztán amikor lefelé indultunk, láttunk jakokat vonulni a tó alatti réten, és hallottunk lovakat is nyeríteni, illetve szaladni. Hogy mit kerestek idefönt és mit beszélgettek, azt nem tudjuk, de szépek voltak, és jó volt hallani, illetve látni őket ilyen helyen – Szabadnak tűntek és boldognak. A buddhista építményt néhányuk nagy örömmel nyalogatta, a többiek meg nézték, de az is lehet, hogy sorban álltak, hogy ők is odaférjenek. Ezt mi érdeklődéssel néztük, és nem nagyon értettük, mi történik… Lehet, hogy gyakorló buddhistahívő lovak, és így imádkoznak? :)

Lefelé a hegyről

Visszafelé menet kimásztunk a tó völgyétől nyugatra lévő gerincre, hogy majd onnan jó kilátásunk lesz, de ekkor már túl későre járt ehhez. Felhők gyülekeztek, és a nap túlságosan éles szögből sütött ahhoz, hogy tisztán lássunk nyugat felé. Azért szép volt, és még így is élveztük, nem bántuk meg ezt a kis vargabetűt hazafelé.

A lemenetel sem volt egyszerű, eltöltöttünk vagy másfél órát a lefelé lépkedéssel, és bizony ez is fárasztó volt, még akkor is ha terhelésben össze nem hasonlítható a fölfelé menettel. A térdeink és a combjaink elfáradtak, mire leértünk a Braka melletti lankás részhez. Jó volt újra elhaladni a felső legelő virágai között, majd a jakpásztorok tábora mellett, aztán a fehér imazászlók között, majd a átvágni a lenti réten. Most egész más volt így lefelé, de most is éreztük, mennyire sok szintet vettünk fel a délelőtt. A „hard and fast turnaround time”, avagy a szigorú visszafordulási idő – ahogy a tegnap esti filmből idéztük, nekünk is a délután két óra volt. Ha le akarod beszélni a gyermeked a Mount Everest megmászásáról, akkor ajánlom levetítésre az „Into Thin Air” című filmet, Jon Krakauer azonos című könyve alapján. Ez az a fickó, aki ott volt a ’96-os Everest tragédiánál, és könyvet írt belőle. Ő írta egyébként az „Into the Wild” című könyvet is, amiből aztán film is készült. Most jut eszembe, hogy ez utóbbit is játsszák a manangi mozikban (merthogy két terem van, bezonyám! :D), nagyon népszerű fickó ez a Krakauer itt a Himalájában! :)

Késő délután már otthon voltunk, kicsit szétszéledt a társaság, úgy egy órára, ami alatt mi teát főztünk és lezuhanyoztunk. Egy amerikai házaspárt közben ismét betereltünk a szállónkba, Brian és Rebecca a velünk szomszédos szobát kapták, a legjobbat az összes közül, mert annak ablakából közvetlenül rálátni a Ganggapurna gleccserre. Ahogy megbeszéltük, egy másik, a miénknél olcsóbb étteremben verődött össze újra a banda, és ekkor már Thomas is csatlakozott hozzánk. Az étel ezen a helyen kicsit olcsóbb volt, ám ezért cserébe jó sokat kellett várni rá. Már korgott a gyomrunk, amikor a vendéglősök még csak kezdtek csörömpölni az üres lábosokkal… Ekkor összenéztünk, hogy mi lesz ebből, de végül csak elrepült az idő, és közben legalább rengeteget beszélgettünk. Anne sok jót mesélt DK-Ázsiáról, amivel igencsak felvillanyozott minket, azon túl hogy rengeteg jó tanáccsal is szolgált felénk. Ezek közül talán a leghasznosabb, hogy Vietnam-ban, valamelyik nagyvárosban („Hocsimin” City talán…) nagyon jól fizetnek az angoltanároknak. Nem kell hozzá se tanári diploma, se anyanyelvű szintű angol, Vietnam egy olyan gyorsan fejlődő ország, és annyira kevés az angolul beszélő, hogy mindenkire szükségük van, aki beszéli legalább folyékonyan az angolt. És állítólag jól fizetnek, és élhető a város, Anne két barátja, szintén egy pár, kint vannak már évek óta, angolt tanítanak, és nagyon jól érzik magukat. Ha újra lesz hosszabb ideig rendes internetünk, fel fogjuk venni a kapcsolatot Anne-el, és rajta keresztül ezzel a vietnami angoltanár párossal, mert ez a pénzkereseti mód nekünk is felkeltette az érdeklődésünk. Nem tudom milyen lennék tanárnak, lehet, hogy csak nagy naivan úgy vélem, hogy jó buli lenne, de az biztos, hogy megpróbálnék olyan angoltanár lenni, amilyen anno a főiskolán Tony volt velünk: az óra második felét rendszerint nagy lendülettel végigmesélte a nagyvilág dolgairól, minden, de minden féléről, és ez általában nagyon érdekes volt, és úgy éreztem, duplán jó dolgom van, mert érdekes dolgokat hallok, és ráadásul angolul! :) Na, de majd meglátjuk, Vietnam még messze van, és egyelőre ez is csak egy távoli álom – ahogy nemrégen még a Himalája is csak az volt.

Szóval maradjunk csak itt a hétezreseink között! :) Thomas totál kikészülve, iszonyú éhesen a vacsorára várva elmesélte a két nap alatt megjárt Tilicho-Lake-es élményeit, és ezzel tovább inspirált minket, aminek a vége az lett, hogy út döntöttük, kell még egy kis akklimatizáció, mielőtt nekivágnánk az 5416m magas Thorung La hágónak: eldöntöttük, hogy másnap a helyiek által a világ legmagasabban tavának mondott, a térképünkön kicsit ázsiaiasan „The Biggest and Highest Lake”-nek jelölt, közel 5000m magasan található Tilicho-tó felé indulunk tovább… :)

Kívánj és fújd el a gyertyát, ma van a szülinapod!

Ngawalban már fél 7-kor felkeltünk, és a reggeli Veg. Fried Noodles olyan bőséges volt, hogy most sem kellett elővennünk a főzőt, hogy kiegészítsük azt az egy tányér ételt, amit ketten kaptunk. Merthogy csak ennyit rendeltünk, hogy a kecske is jól lakjon (a szállásadóink jól járjanak anyagilag) és a káposzta is megmaradjon (a pénzünk). Ugyanis, mint azt talán már írtam, errefelé komoly kedvezményeket kaphatunk a szobák árából, ha megígérjük, hogy a vendéglőben vacsorázunk és reggelizünk. Nem egyszer akár még „ingyen” is meg lehet így kapni a szobát.

Ezt a reggelit egyébként nem a tágas étkezőben fogyasztottuk el, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a szemközti hegyekre, hanem a szűk, füstös, sötét konyhában. Ez utóbbi mégis sokkal barátságosabb volt, mivel itt velünk ültek a szállásadóink, Ambar Chetri és a felesége, egy nagyon kedves házaspár, akikkel már tegnap este összebarátkoztunk. Még egy fontos érv volt a konyha mellett, mégpedig, hogy a tűzhely által fűtve volt, így a tűz mellett sokkal kellemesebb volt elfogyasztani a hatalmas tál zöldséges tésztát. Miután végeztünk, Zita megkért, hogy csukjam be a szemem. Mikor kinyithattam, egy gyertyával a kezében mosolygott rám, és kezdve az éneket: Boldog Szülinapooot… :) Ma vagyok 29 éves! Zitának igazán sikerült a meglepetésszerzés, mert eddig a pillanatig ez eszembe se jutott, az előző napokon ugyan eszemben volt, hogy hamarosan eljön a május 23-a, de ezen a reggelen ez még nem jutott eszembe, hogy szülinapom van, mindaddig, amíg Zita el nem kezdte énekelni. :) A gyertya alatt volt egy kis csomag, egy zacskó Kurkure (helyi) chips, és egy Snickers szelet. Ezek pontosan olyan dolgok, amiket nagyon szeretek, ám mégis ritkán engedem meg magamnak ezen az úton, hiszen az áruk nincs jó arányban a kalória és tápanyag értékükkel. Bár a Snickers azért nem olyan rossz ilyen szempontból, de mivel itt elég drága, csak az ilyen különleges alkalmakra jut, na meg talán a Thorung La hágóra menet is kijár majd. :) Szóval a reggeli után megültük a szülinapomat, és ez így 3600m felett mélyen a Himalája hatalmas hegyei között, a kedves vendéglátóink társaságában elég egyedi volt. 29 évesen már házas is vagyok, van egy gyönyörű feleségem, aki benne van az ilyen őrültségekben, mint ez a nászút, úgyhogy egy szavam sem lehet. :)

Viszont ez a tudat még nem változtatott azon, hogy a nagy magasság, a tegnapi kemény menet, és az alig 6 óra alvás után kicsit fáradt és nyomott voltam. Az éjjel már mindketten éreztük a magasság miatti kevesebb oxigént. Nem volt különösebben kellemetlen, de észrevettük, hogy nyugalmi helyzetben is egy kicsit nagyobb, hosszabb levegőket kellett vennünk, mint máskor. Talán ez is megmutatkozott a reggeli fáradtságomban.

Ma nekem nehéz

Miután összepakoltunk és készítettünk egy közös fényképet a vendéglátóinkkal, elindultunk a súlyos hátizsákokkal. Tudtuk, hogy ez a nap könnyű lesz, mert Ngawaltól Manangig alig 10km a táv, és ahogy mesélték, az elején lejt az út, aztán sík. Na, hát most még ez a lefelé sem esett olyan könnyen, éreztük a combjainkat a tegnapi menet után. Persze hamar leértünk és onnan már könnyebb volt. Lent a folyó jobb partján haladtunk egy kis ösvényen, fenyőligetek és dombok között. Jobbra tőlünk nem sokat láttunk, csak az erdőt, néhány mezőt, és a hegy lábát képező, néha igen érdekes kinézetű sziklafalakat. Viszont balra annál érdekesebb volt a látvány. Amíg még magasabban voltunk, gyönyörűen ráláttunk a völgyre, lent a folyóra, a szemközt haladó, a miénknél szélesebb útra. Épp csak a manangi repülőtér kifutópályája nem illett bele a képbe. Igaz, hogy valószínű csak döngölt földből volt a kifutópálya, de még így is megszakította egy kicsit a táj gyönyörű folytonosságát. Ahogy elnéztem a völgy túloldalán a zöld mezőt, a fenyőligeteket, és mindezek felett a hatalmas hegyeket, az egész beleillet volna valami régi-régi westernfilmbe is. Biztos vagyok benne, hogy a Himalája sok filmforgatásnak ad otthont, mert itt olyan a táj, amilyen akár sok száz évvel ezelőtt is lehetett. Leszámítva ezt a repteret, nincs itt semmilyen motorizált jármű, az emberek a földjeiket is a két kezükkel és kéziszerszámokkal művelik meg. Ha sietnek, akkor szamár, vagy lóhátra ülnek, különben gyalogolnak. Ennek megfelelően néz ki a táj is: aszfaltot már több mint egy hete, Besisahar óta nem láttunk. Ez egyébként nagyon tetszik nekünk, szép itt az élet, és látszik az embereken is, hogy nincs meg bennük az a rohanás és törtetés, ami a világ sok más, „fejlettebb” vidékén már elérkezett hozzánk. Persze tudom, hogy kicsit túlromantizálom ezt az egészet és a dolgok másik oldalát, azt a rengeteg nehézséget és „hátrányt”, ami az itteni élettel jár, nem látom, vagy nem tudom elég mélyen elképzelni. De amit látok, az nagyon tetszik.

Miután leértünk a Marsyagdi folyó mellé megálltunk levetkőzni és naptejjel bekenni magunkat, mivel reggel kicsit túlöltöztünk. Ezt a pihenőt még több is követte, hol inni, hol egy-egy kekszet bevágni, hol a sarkamra Leukoplasztot ragasztani álltunk meg néhány percre, és ezalatt a pihenők alatt sikerült valahogy magamhoz térni, és felébredni. Innentől aztán még inkább élveztem a sétát, ami persze eddig sem volt egy kínkeserves menet, de azt azért kicsit megértettem, mit érezhetett Zita előző nap, amikor nagyon nem ízlett neki az a hosszú, monoton fölfelé. Amikor fáradt és nyűgös az ember, akkor lehet akárhol, lehet akármilyen gyönyörű szemközt az Annapurna II, ha egyszer nem vagyok „százas”, akkor nem élvezem 100%-osan a tájat és a túrát. De amikor én meg odáig vagyok a tájtól, és nem fáj még a meredek fölfelé menet sem, akkor nehezen tudom beleélni magam a másik helyzetébe, aki épp szenved. Na de ezt is tanuljuk! :)

Újra a Marsyagdi folyó mellett

Itt a gyönyörű fenyőligetek között az ösvényen egyébként végig egy kisebb buddhista szerzetescsoportot kerülgettünk: hol ők előztek ki, mikor mi álltunk meg, hol mi őket, amikor ők pihentek meg pár percre. Az egyik ilyen találkozásnál mosolyogva „Happy Birthday”-t kívántak nekem, amin én nagyon meglepődtem. Egy pár másodpercre még a „Dere-dere Dennebád” (Nagyon szépen köszönöm) és belém ragadt, mert sejtésem sem volt, honnan a viharból tudnak az én szülinapomról. Aztán persze hamar kiderült a turpisság: amikor reggel a vendégházunk ebédlőjében Zita a gyertyás ajándékcsomagot készítette elő, a szerzetesek épp ott voltak, és hogy nehogy lebuktassák a szülinapi meglepetést, Zita felvázolta nekik a helyzetet. :)

Ahogy közeledtünk Mananghoz, úgy lett egyre jobb kilátásunk egy, a Marsyagdi völgyébe szemközt betorkolló hatalmas katlanra. Engem ennek a szép völgynek a látványa nagyon lenyűgözött, ezért sokszor lemaradtam Zitától, hogy fényképeket készítsek a festői völgyről. Ekkor már óvatosabban bántam a panorámaképek készítésével, mert tisztában voltam vele, mekkora nagy meló lesz még a képek elrendezésével és összeillesztésével.
Mungii-nak nevezik azt a települést, ahol a mi ösvényünk betorkollott a nagy szamárútba, ami ugyanezen a ponton áttért a Marsyagdi folyó jobb oldalára. Itt egy nagy legelő mellett találtunk egy kis vendéglőt, ahol végre újra olcsóbb árakkal találkoztunk. A tejes tea itt már újra csak 40 rupi volt, ezért aztán újra megengedtünk magunknak ezt a tartalmas kis finomságot. Itt újra találkoztunk azzal a két orosz sráccal, akik kb. egy órával ezelőtt előztek le minket. Beszélgettünk velük a terveikről, és ezt, mint utólag kiderült, nagyon jól tettük, mert ők azt gondolták, hogy találnak vendéglőt az Annapurna I északi alaptáborában. Persze biztos később is rájöttek volna, még idejében, hogy ez nem így van, mert onnan pár hete mindent lepakoltak, és talán a magyar csapat volt az utolsó, akik ebben a hegymászószezonban elhagyták a tábort. Különben sem volt ott soha szálloda, se vendéglő, most meg aztán már végképp csak egy üres mező van ott, na meg ahogy olvastuk a magyarjaink beszámolóit, az odamenet sem éppen veszélytelen. Amúgy nagyon jót beszélgettünk a két sráccal, és bár ezt feléjük nem mutattuk, de miközben elmondták, hogy milyen tempóban haladnak, és hogy miért, nagyon értékeltük, hogy nekünk ennyi időnk van. Nincsen hazafelé szóló repülőjegyünk, így nincs megszabva az időnk, két dolog határol csak be minket, a nepáli és az indiai vízumunk, és utóbbi is csak akkor, ha vissza kívánunk még menni Indiába.

A két orosszal egyébként láttunk szemben a mezőn két kis kecskét, akik nagyon tündériek voltak, és persze Zita ismét jól megszeretgette ezeket a kisállatokat is.

Tetőt cipelni mezítláb

Mungii után már tényleg nem volt sok hátra. Az út még egy utolsó, nagyon enyhe emelkedőt tett, aztán már szinte síkban haladtunk egész Manangig. Ennek a kis emelkedőnek a tetején találtunk egy gompát (buddhista „kápolna”, vagyis azzal hasonlatos, általában imazászlókkal teleaggatott kis építmény), ahonnan gyönyörű kilátás nyílt. Alattunk a folyó éppen egy vargabetűt írt le, és ez már önmagában szép látvány volt, hát még a felette elterülő hegyekkel… Meg is álltam, és itt készült egy újabb panoráma:

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Manang előtt még volt egy kisebb település, ez volt Bryaga (Braka), az úttól jobbra, egy kis katlanban. Ide felmásztuk azt a pár métert, és igazán érdemes volt, mert nem akármilyen látvány tárult elénk. Braka a hegyoldalba épült, a házak szinte egymáson vannak, és felettük már csak meredek sziklafal van. Ennek előterében egy szép zöld mezőről csodáltuk a látványt, körülöttünk tehenek és lovak legeltek, valamint egy-két helyen láttunk a fűbe felállított alig egy négyzetméteres területet körülölelő kerítéssel körbekerített növényeket. Valószínűleg valami nagyon fontos, értékes, vagy ritka növény lehet, hogy így körbekerítették az állatok elől. Brakának egyébként van egy kevésbé romantikusabb része is, a vendéglősor a szamárút két oldalán. Ez pont olyan, mint bárhol máshol errefelé: takaros vendéglők, teraszokkal, étteremmel, boltokkal. Minden, ami a turistának kelhet, és érdemes ide felcipelni.

Nem tudom, milyen tömegek lehetnek itt a főszezonban, de elnézve a boltok mennyiségét, és azok választékát, nem is akarom megtudni. :) Most a másodlagos szezon végén, így május közepén a két kezemen meg tudom számolni, hány hozzánk hasonló turistával találkozunk egy nap alatt – és ez így pont nagyon jó, mert velük így viszont garantáltan leállunk beszélgetni, és tekintve, hogy a szállók nagyjából szinte mind üresek, mindig van hely, és a szobaárak sem magasak.

Manangig már csak két kilométer volt hátra Braka után, és ezen a két kilométeren kiszélesedett alattunk a völgy. A szinte már csak patak méretű Marsyagdi folyó túloldalán nagy mezők terültek el. Ekkor utolértünk két teherhordót, akik feltekert hullámos alumínium lapokat cipeltek a hátukon. Az így cipelve nagy csőnek látszó dolog valójában aztán tetőként fog szolgálni a házakon, tehát gyakorlatilag építőanyagot cipeltek. Ezt azért kell, hogy ember cipelje, mert a szamár nem tudna vele se befordulni, se egyensúlyozni, szétvágni pedig nem érdemes, mert akkor funkcióját veszti, hisz apró darabokból sokkal nehezebb lenne tetőt építeni. Ahogy közelebb értünk a két emberhez, észrevettem, hogy az egyiknek nincs semmi a lábán. Egyrészt megsajnáltam, gondolván, hogy nem telik rá neki, azért jár mezítláb az olyan apró köves úton, amin én 10 lépés után megőrülnék. Aztán gondolkodtam kicsit, és rájöttem, hogy ő valószínűleg nem is akar semmit a lábára, mert a társai is legtöbbször csak elnyűtt műanyagpapucsokban nyomják, tehát ezeknek az embereknek talán nincs is igényük a cipőre, mert a lábuk hozzá van szokva a cipő, vagy a bakancs nélküli léthez. Persze ezt végiggondolva azért újra megsajnáltam őket, mert láttam, hogy 20 méterenként megálltak pihenni a nagy súly alatt. Ilyenkor megállították a hosszú cső alakú terhet a földön, és a hátukkal megtámasztották, míg a fejükről levették azt a pántot, amivel amúgy tartják a ki tudja hány kilós csomagot. Cipővel, vagy anélkül, de kegyetlen kemény meló lehet ez a cipekedés.

Újra Dean-el és Thijs-el, szülinap Manangban: magashegyi moziélmény, Everest sör, és a Jeti Csókja

Manang innen az útról nem tűnt valami bizalomgerjesztő helynek, mert igazából sokat nem láttunk a településből, csak egy-két élénk kék háztetőt. Persze ahogy közelebb értünk, kiderült miért: a falu egy földletöréssel feljebb fekszik a völgy aljától, ahol mi eddig sétáltunk. Innen szinte semmit nem látni belőle. Ahogy felkapaszkodtunk erre a peremre, kitárult előttünk a falu. A „főutcát” éppen feltúrták, mert csatornát építenek, de ennek ellenére nagyon kellemes volt a látvány. Ennek az utcának az eleje, a központi teret képező gompáig olyan széles, hogy az egyik oldalán a házak és a „járda” között még egy kb. 10 méteres veteményes is helyett kapott. Ez az egész helynek már jó hangulatot ad, és ehhez még hozzáadnak az előző falvakból már megszokott, lapos tetős, imazászlós kőházak. Itt ezen az utcán szembejött velünk Thijs és Dean, „régi jó barátaink” tegnapelőttről. Tegnap érkeztek meg délután egykor, azóta pár kisebb sétát tettek Manang körül. Megnéztük a szállodájukat, amit szívvel ajánlottak, és meg is egyeztünk a tulajjal egy 100 rupis árban éjszakánként, ha „valamit” fogyasztunk majd az étteremben is. A hely megtetszett nekünk, és már majdnem lepakoltunk, de aztán konnektort se a szobában, se az étterem asztalai körül nem találtunk, ezért a körbenézés mellett döntöttünk. Ezúttal együtt néztünk szét Zitával, mivel a srácok elvállalták, hogy addig vigyáznak mindkettőnk táskájára. Végül maradtunk ezen a helyen, mert nem találtunk jobbat, a konnektor errefelé egy új, nemrég felszerelt találmány lehet a vendégházakban is, mert nem találtunk sehol olyan szobát, vagy a szállóval egybeépített éttermet, ahol lett volna konnektor. Mindenütt csak a konyhában voltak konnektorok, és volt olyan hely, ahol a használatukért még külön fel is számoltak 50 vagy 100 rupit. Mindezek ellenére azért jó volt körbenézni, láttunk érdekes helyeket, voltak nagyon profi szállók, amelyeknek a tiszta fából épített éttermi része már-már az osztrák síterepek hüttéire emlékeztettek, de volt olyan hely is, amit egy helyi kőházból alakítottak át, és a tulajdonos néni ott lakott volna mellettünk, a szobákba pedig meredek lépcsők vezettek fel, pont ahogy sok helyen a házakhoz is. A mi szállásunk valahol a kettő között van, és nagyon, de nagyon finoman főznek. 180-ért olyan finom „Veg. Macaroni”-t ettünk, hogy azóta még többet is, ráadásul fejenként, hisz szülinapom van, ha valamikor, akkor ezen a napon kirúghatunk a hámból, nem? :) Ez egyébként sikerült is, elvertünk ezen a napon majd 6 ezer forintot. Kaptam egy „Everest” sört (mert nem volt Gorkha, ami az igazán helyi!), és elmentünk négyesben moziba! Bizony, jól olvastátok, itt Manangban, a Himalája közepén, 3500m felett, még ilyen is van. Na nem ám egy multiplexet kell elképzelni, hanem annál sokkal-sokkal jobbat! Szinte csak helyi vonatkozású filmeket adnak, így sikerült beülni a 7 év Tibetben-re. A mozi belső tere nagyon is ideillő, a székek fadeszkák jakszőrrel letakarva. Középen egy kis emelvényen van a projector, a vaskályha mellett. :) A vászon egy jobbféle fehér lepedő, és a hangosítás is valami házi megoldás. A film közepén hátul felkapcsoltak egy kis lámpát és egy ember pattogatott kukoricát és teát osztott ki mindenkinek. A film bizonyára DVD-ről, vagy DivX-ről ment, de csak kétszer akadt meg néhány másodpercre. Persze ez mit sem rontott az élvezeten. Dean zsebéből még egy-egy csoki is előkerült a Lhasa-ba való bejutáskor… Aki nem látta még ezt a filmet, annak mindenképpen ajánljuk! A film nálunk is megvan valamelyik adathordozón, és már kétszer láttam, de így, egy ilyen helyen egy ilyen „moziban”, ilyen jó társaságban harmadszorra is nagy élmény volt, pedig igaz jó régen, de még a könyvet is olvastam valamikor gyerekkoromban. Miután kimásztunk a teremből a szürkületbe, a 200 rupis jegyárat (570 forint, a popcornnal és a teával!) egy olyan ember kérte el tőlünk, aki akár szerepelhetett volna a filmben is, mint ahogy az egész falu is, úgy hogy van. Épp csak az épülő csatorna árkát kellett volna betemetni, és a szállók plakátjait leszerelni a forgatás idejére. Thijs először látta a filmet, és nagyon tetszett neki is, sokkal jobban, mint az Into Thin Air, amire tegnap ültek be. Ez utóbbi film egy az Everesten (azt hiszem ’96-ban) történt tömeges tragédiáról és annak körülményeiről szól, lehet, hogy egyik nap mi is beülünk rá, mert kíváncsi vagyok rá.

A mozizás után a szállónk éttermében ültünk le, és előkerült egy pakli kártya. A kártyázás csak a keret volt egy nagyon jó hangulatban, beszélgetéssel eltöltött estéhez. Dean és Thijs igazán jó társaság voltak, mutattak néhány igazán leleményes kártyatrükköt, és egy nagyon egyszerű játékot játszottunk, amiben a győzelemhez egy kis taktikán túl rengeteg szerencse kellett. :) Az estét egy kör piával is feldobtuk. A nyugati tömények felese sok száz rupinál kezdődik, ezért ilyesmi eszébe se jutott senkinek, helyette a Raksi-nak nevezett helyi, rizsből készült, és vízzel felhígított borzalmat kóstoltuk meg. A házigazdánk teáskannából töltötte ki nekünk, és az íze… Ilyen szörnyűt még egyikünk sem ivott soha! Zita elnevezte a jeti csókjának az italt, de én a másnap reggeli másnaposság után inkább hívnám a jeti harapásának. :) Pedig csak egyet-egyet ittunk és az éjszaka alatt ráittunk 3 liter vizet ketten a dehidratációt elkerülendő, de még így is lett egy kis fejfájásom – ez valószínű a nagy magasságnak is köszönhető, a szállásunk ugyanis 3548m-en van. Ez a kis másnaposság délutánra elmúlt, így ma is egy szép, eseménydús napot zárhattunk, na de erről majd legközelebb. Most kész a tonhalas rizs, amit Zita készített, úgyhogy megyek enni. Örülök, hogy vacsora előtt befejeztem a tegnapi nap történetét. Egy ilyen hosszú nap végén értelemszerűen nem álltam neki „bejetizve” megírni azt… :)