Biciklivel álomfalván

Utolsó napunkon Vang Viengben felkerekedtünk délelőtt és a bringákkal elindultunk a folyó mentén délnek, hogy kiérve a fizetős magánhíd nyugati lábához elinduljunk be a mészkősziklák közé a völgyekbe. Ezt már az érkezésünk napja óta vártuk, de a rossz idő miatt csak most került rá sor. Azzal azonban nem számoltunk, hogy a több napos esőzés miatt megemelkedik a Nam Song folyó vízszintje. Ahol tegnap gyalog voltunk, ott most sokkal magasabb volt a víz és a kis gyalogoshíd egyik vége is a sekély vízbe érkezett meg. Ahol tegnap a bokáig érő vízben lazán átsétáltunk, ott most egy méretes patak torkollott bele a folyóba. Itt Zitát előzékenyen előre engedtem és indítottam egy videofelvételt.

A tengely víz alatt volt, mint láthattátok, az ár pedig olyan erős volt, hogy egy ponton oldalirányban eltolta Zita bringáját. Végül én sem emeltem át a bringát, hanem toltam, ahogy Zita is tette. A túloldalt, a magánhíd felhajtójánál két amerikai bombát találtunk a földbe betonozva, ezek mintegy korlátként funkcionáltak a híd előtt.

Ahogy kiértünk a faluból, úgy tárult ki előttünk egy paradicsomi táj, mészkősziklák magasodtak felettünk, mi pedig robogtunk a paradicsomi murvás úton, ahol forgalom ugyan nem volt, de a kövek azok kiálltak a földből. Ennek ellenére ez így tökéletes volt nekünk és nagyon élveztük ezt a tekerést, különösen, miután eszünkbe jutott, hogy a teleszkópunk keménységén is tudunk állítani egy tekerentyűvel. Az ugyanis eddig maximumra volt állítva, hiszen javarészt aszfalton bringáztunk eddig, súlyos málhákkal. Ezen most változtattunk, ahogy a teleszkóp keménységén is lazítottunk és így már mindjárt kellemesebb volt a terep, nem rázott minket annyira.

Csupán két elágazásra kellett figyelnünk, hogy el ne vétsük a helyes utat, és ez sikerült is. Mármint nem elvéteni. :) A második jobbkanyar után kiszélesedett a táj, és az úton egy csapat gyerek között hajtottunk át. Először csak néztek szótlanul, még a „Szábájdi” is beléjük szorult a furcsa idegenek és járgányaik láttán, aztán viszont ahogy hátranéztem, észrevettem, hogy az egyikük, a legkisebb kislány eszméletlen rötyögés közepette futva, trappolva követ engem, hogy közben alig kap levegőt a nevetéstől.

Az is nagyon aranyos volt, és ezt már csak a videófelvételről láttam, mert ugye nekem közben előre, az útra is kellett figyelni, hogy amikor elfáradt a kislány, abbahagyta a futást – és a rötyögést – és hátranézve eszmélt, hogy milyen messzire került a barátaitól. :) Egyszerűen zabálnivaló volt ez a kiscsaj, nem is értem, hogy mitől van az, hogy ilyen aranyosak itt a gyerekek – és később még meglátjátok, hogy nem csak ők, hanem szinte az egész ország.

Később valószínűleg a gyerekek iskoláját láttuk az út szélén, ez is egy enyhén idilli látvány volt: mező, hegyek és egyenruhás apróságok. Nem tudom, mitől és hogyan ilyen ez az egész környék, de áraszt magából valamiféle leírhatatlan békességet és örömöt.

A SAELAO farm, Bob, és a biogáz fűtötte tűzhely

Talán egy kilométert sem kellett innen már tovább hajtanunk, hogy az út baloldalán egy tábla köszönjön ránk: SAELAO Community Restaurant, Organic Farming, Eco Building, Bio-Gas fuelled és még egy csomó más, a mi szemünknek ragyogóan ható szlogen volt felvésve rá, és nekem közben az is leesett, hogy már egyszer megtaláltam őket amikor Vang Viengben keresgéltem Couchsurfing barátokat, és tetszett már akkor is nagyon ez a történet, csak azért nem írtam nekik, mert minimum egy hétre keresnek önkénteseket.

Most viszont véletlen beléjük futottunk, és kapva kaptunk az alkalmon, hogy találkozzunk ennek az egésznek a megálmodójával. Ő Bob, aki kérésünkre örömmel körbevezetett minket. Elsőnek, még mielőtt Bobbal találkoztunk volna, rögtön feltűnt egy plakát az étterem ajtaján.

Az ábra egy betonból épített, kupola tetejű, földalatti tartályt ábrázolt, amibe fentről beöntik a szmötyit, az bent a kupola alatt gázt termel, amit egy csövön keresztül a konyhai tűzhelyhez vezetnek és ott meggyújtanak, magyarán a „biogázzal” sütnek-főznek. És ez még mindig nem minden, mert a túlfolyó szmötyi pedig egy másik tartályba kerül, ahonnan az így az újra és ismét felhasználható ezúttal trágyázáshoz. Zseniális! :) A legszebb az egészben az volt, hogy ezt Bob-ék itt ezen helyen már a valóságban is megépítették, Bob rögtön meg is mutatta a tűzhelyet, ami az elmondása szerint akkor épp a biogázzal ment. Persze erre ekkor még csak egy kék csapot mutatott bizonyítékként, mire én persze rögtön tovább kérdeztem, az első kérdésem az volt, hogy emberi ürülékkel működhet-e a rendszer, és ha igen, miért nem építenek a befolyó mellé egy pottyantós budit. Bob válasza meglepő volt: éppen azt teszik! Ezzel rögtön át is vezetett minket az étterem épülete mögé, ahol az előbbi ábrán látható dolgokat ezúttal élőben is láthattuk. Két munkás valóban éppen egy dupla budi épületét vakolta, mellettük pedig egy furcsa földkúp figyelt és egy másik félig a földbe épített betontartály, aminek a kifolyója egyelőre üres volt, ott keverték a maltert. Bob-éknak tehát egyelőre trágyájuk még nincs a rendszerből, de Bob félrehúzta a köztes tartály egyik betonfedelét, és megmutatta, hogy már gyűlik odabent az anyag, és nemsokára túl fog folyni. Ekkor egy pillanatra megálltunk és kívülről megvizsgáltuk saját magunkat – rájöttünk, hogy nem vagyunk normálisak. Idejöttünk bringával, belebotlottunk Bob-ékba, és most itt örvendünk egy nagy kupac szarnak, és nem is akárhogy, hanem nagyon.

Ezt az egész megoldást zseniálisnak találtuk és mind a kettőnknek nagyon tetszett. Hallottam már ezelőtt is „biogázról”, meg hogy a tehenek által termelt metánt valahol fel lehetne használni, de azt nem gondoltam volna, hogy ez ilyen kicsiben is működik, magamban nagy üzemeket képzeltem el, amelyek a „fenntarthatóság” látszatát keltve valamilyen ellenőrizetlen és a valóságban a jó ég tudja mennyire fenntarthatóan nagyüzemi módon állítanak elő gázt és alakítják azt át hőenergiává vagy elektromos árammá. De így sosem képzeltem el, emberi léptékben, mindössze néhány mázsa vagy tonna beton és egy-két csődarab felhasználásával, ilyen ékegyszerű megoldással, egy földalatti kupola tetejű tartállyal.

A következő kérdés a fejemben az volt, hogy ha ez ilyen nagyon egyszerű és nagyszerű és tényleg működik, ahogy az ábra és itt a szemünk előtt lévő valóság is mutatja, akkor miért csak most látjuk ezt először, miért nem terjedt még el ez a világban. A választ már nyilván valóan Ti is sejtitek, ez egy összetett kérdés, sok válasz van rá, de ha azt mondjuk, hogy az alacsony energiaárak és a tudatlanságunk miatt, akkor nem járunk messze. A gáz, a víz és az áram ugye mind jönnek a falból, csak fizetnünk kell érte és kész, ennyi, nem igaz? Nem igaz! Nem csak ennyi, az egész mögött egy borzasztóan komplex, a környezetünkre elképesztően nagy hatással bíró, központosított, fenntarthatatlan rendszer áll, amely nem tőlünk függ, hanem épp ellenkezőleg, ha nem vigyázunk, a mi létünk függ tőlük, miközben vajmi kevés befolyásunk van a rendszerre, csak parányi fogyasztói vagyunk neki. És mivel ez fenntarthatatlan, nem fog így maradni örökké. Persze mint mindenre, erre is van megoldás, és ezek közül az egyik nagyszerű példa most épp itt van a szemeink előtt és nem győzünk gyönyörködni benne. A központosított, összetett technológiát igénylő megoldások(szén-, atomerőmű, gázhálózat) helyett most itt van egy ék egyszerű, működő dolog, amit bárki bárhol megépíthet magának… Najó, ez se teljesen igaz, mert tegyük hozzá, hogy: amíg még kapni cementet. :) De azzal együtt, hogy betonból van, szerintem ez még mindig egy nagyszerű megoldás, és a betonban lévő cementtel együtt egy nagyon alacsony környezeti hatással bíró megoldás. Még most se térek magamhoz a dolog nagyszerűségén, amikor írok. Arra lennék még kíváncsi, hogy az így nyert trágya mennyivel „gyengébb”, mint az, amelyikből előtte nem nyertük ki a gázokat, illetve, hogy a metán dolog kapcsán nem tévedek-e nagyot, ha arra gondolok, hogy így az a metán nem a légkörbe kerül, hiszen előtte elégetjük, így az égésével csak sokkal kevésbé káros anyagok kerülnek a levegőbe. Tévedek, vagy igazam van? Ezek már mind csak most utólag jutnak az eszembe írás közben, ott akkor ilyet már nem kérdeztünk Bob-tól.

Viszont megkértük, hogy ha van még öt perce, akkor vezessen körbe a kis tanyáján, és meséljen róla. Egy egész szép kis területen fekszik ez a SAELAO project, építenek itt iskolaépületet, ahol ki szeretnék bővíteni az angoltanítást, ami most jelenleg az ide jelentkező önkéntes külföldiek által működik az étterem épületében, minden héten két alkalommal. Ezekre az órákra a helyi gyerekek ingyen járhatnak és állítólag nagyon nagy az érdeklődés. Zita talált itt egy nagyszerű néhány oldalas anyagot arról, hogy hogyan tanítsunk angolul még nem beszélő kisgyerekeket angolra, úgy, hogy mi nem beszélünk az ő nyelvükön. Ezt az egyik előzőleg itt járt külföldi önkéntes írta, az utána következő önkéntesek és a nyelvtanulás megsegítésére. Bob egy lápos területen vezetett minket keresztül, hogy azt a házat is megmutassa nekünk, ahol mi, önkéntesek lakhatunk az itt tartózkodásunk alatt. Ez a ház már bambuszból volt és cölöpökön állt, a verandájáról pedig be lehetett látni az egész területet. Az ide vezető kövek üdítős kupakokkal voltak díszítve, és az étterem étkező részén, ami egy a víz fölé épített fedett kiülőn volt, szelektíven gyűjtötték a hulladékot: égetni való, és etetni való. Ezen az égetésen akkor megrökönyödtünk, aztán hetekkel később egy másik nagy tapasztalat alatt rájöttünk, hogy valójában Bobnak igaza volt: itt nincs más mód a műanyag eltűntetésére, nem jár a kukás, és ha járna is, az csak elvinné, elrejtené a szemünk elől és ezzel nem oldana meg semmit, csak távoli szeméttelepeken égne el lassan az a szemét és nem az orrunk előtt. Még jó, hogy ekkor nem említettük Bobnak, hogy ez az égetés azért nem szép. A válasza valószínűleg ez lett volna: Miért, mi jobbat tudsz? Dobjam a vízbe, ássam el? Persze mint mindenre, erre is van megoldás, de az a magunk fajta fogyasztói-idióta fejekben már csak nehezen fordul meg és még nehezebben kerül elfogadásra, hogy a gyakorlatot már ne is említsük. :)

A Tham Phu Kham barlang – Buddha a hegy gyomrában

Bobéknál végül otthagytuk a bringákat, mert ezt a helyet egyben végtelenül biztonságosnak is találtuk és a barlang már csak pár száz méterre volt innen. Ezt az utat gyalog tettük meg, hogy a végén egy mező sarkán a bódéknál kifizessük a belépőt, majd elinduljunk fel a sziklákon a barlang bejáratához. Ezt csak egyféleképpen tehetjük meg, ha átkelünk egy kisebb vízen, ami a prospektusokban és az útikönyvekben úgy szerepel, hogy „Blue Lagoon”. Ezen a kis zöldes-kék vizű lagúnán egy takaros kis fahídon kelhetünk át, és a túloldalán egy egész pofás kis strandot találunk, zöld gyeppel, büfével és a sarkában egy a meredek hegyre felvezető sziklás ösvénnyel. Ezen a kis úton lehet feljutni a barlanghoz, és ez bizony valóban nagyon meredek, annyira, hogy szinte már mászni kell, de jajj annak, aki az ezt segítő bambuszkorlátokba próbál kapaszkodni, mert azok szinte egytől-egyig nem stabilak. Ellenben a sziklákkal, amelyekben mindig biztos fogást találtunk.

Jó 10 perc mászás után felértünk egy helyre, ahol az ösvény véget érni látszott, vagyis inkább egy sötét üregben folytatódott a hegy gyomrában. A Tham Phu Kham barlang bejáratánál álltunk. Ez egy szent helynek számít a laoszi buddhisták körében, de hogy előbb volt-e szent hely, mint ahogy a Buddha lett odabent, vagy a benti Buddhától lett-e szent, azt nem tudom. Itt szusszantunk egyet, és feltettük a fejlámpáinkat, majd elindultunk befelé. Odabent semmi nem volt kiépítve, se korlát, se betonozott járda, szabadon mászkálhattunk a gyönyörű cseppkövek között. Ez mondanom sem kell, nagy élmény volt, holott közben tudtuk, ennek a cseppkövek nem biztos, hogy annyira örülnek. Mi azért másztunk tovább, és nemsokára az egyik lyukon át be is tudtunk pillantani egy nagy csarnokba, amelynek az alján ott figyelt a fekvő Buddha egy kis sárga tető alatt. Sőt, mi több, a napsugár pont úgy sütött be a felszínről egy másik üregen, ahogyan azt megannyi vang viengi fotón láttuk, ezért aztán izgatottan folytattuk lefelé a csarnok irányába a mászást. Mire megérkeztünk, még mindig betűzött a nap, én pedig sietve kerestem egy megfelelő állást, ahonnan jó szögből megörökíthetem ezt a látványt. Sikerült a fotó, igaz, hogy még páran benne császkálnak az akkor kifelé igyekvők közül, de ez ellen már nem tudtam tenni, kizavarni nem akartam őket a képből, egy pár másodperccel később, amikor meg már nagy végre kisétáltak, addigra eltűnt a napsugár.

Ahogy a Buddha mögött tovább másztunk a barlang belseje felé, úgy lett egyre, sötétebb. Itt már apró piros nyilakat, és néhány lebetonozott hasadékot is felfedeztünk, ezek segítségével könnyedén jutottunk szikláról sziklára, amíg végül el nem tűntünk a sötétségben. Egy idő után már csak a távolból láttuk a Buddha csarnokának fényeit és egy olyan, másik csarnokban lyukadtunk ki, ahol ha lekapcsoltuk a lámpáinkat, teljes sötétségben lehettünk, egy szikrányi fényt sem láttunk. Ez is egyfajta élmény volt, főleg, hogy emellé azért a hangok már jártak, és ha fel-fel kapcsoltuk a lámpáinkat, akkor azt is láttuk, honnan jönnek ezek a hangok. Csöpögés, csörgedező erecskék… és Zita énekelni kezdett:

Kifelé nem kaptuk meg a besütő nap csodáját ismét, de ez már nem is hiányzott különösebben, el voltunk telve élményekkel és még így sem tudtunk eleget gyönyörködni a minket körülvevő cseppkövekben.

Hangosan vízbe ugrálás a Blue Lagoon-nál

A kinti sziklákon való lefelé mászás még talán nehezebb volt, mint feljönni, ám odalent tudtuk, mi vár ránk: A Blue Lagoon! Ebben a kis medencében ugyanis a fürdésre is lehetőség van, sőt igazából ezért népszerű ez a hely, már-már túlságosan is. Jellemzően a vagánykodó nyugati fiatalok vették uralmuk alá azt a rövid partszakaszt ahová néhány félig a vízben levő hinta és egy a víz felé belendíthető kötéldarab volt felkötve egy a víz fölé beágaskodó gyönyörű fára. A hely idilli volt, ezt csak a hangoskodó, vagánykodó, magamutogató, „ki-ha-én-nem” fajta fiatal nyugati turisták zavarták meg kissé. Bár tudom, nem kéne rájuk haragudnom, ha 5-10 évvel korábban jövünk, lehet én lettem volna a leghangosabb közöttük. :) Mindenkinek megvannak a maga korszakai.

Itt egy jó órát fürödtünk, megengedtünk magunknak egy shake-et és egy sört, majd visszasétáltunk Bob-ékhoz ahonnan hazabringáztunk. A hazaút is hangulatos volt, a vége már félig holdfényben. Visszafelé megtaláltuk a patak egy fentebbi, sekélyebb szakaszát, ahol könnnyedén át tudtunk kelni, le se kellett szállni a bringákról és a tengelymagasságban lévő alkatrészeket sem kellett megáztatnunk újra. Este már a továbbinduláshoz készülődtünk, hogy másnap korán reggel újra útra keljünk, Laosz további csodái felé.

Gyönyörű egy nap volt ez a mai, és nagyon örültünk, hogy végül a „késes sztori” ellenére mégis maradtunk még egy napot és mindezt megélhettük, megcsodálhattuk – sőt, így most még le is írhattam és meg is oszthattuk Veletek! :)

Mindez 2012. november 26-án történt.

Ha szeretnétek még több képet látni erről a napról és azt ezt megelőző napokról a Vientiane-ből indulásunktól nézve, klikk ide!

“A vallások különböző utak, amelyek ugyanoda vezetnek. Mit számít, hogy külön úton járunk, ha a célunk közös?” –
Mohandász Karamcsand Gandhi

Miután megjártuk a Virupaksha templomot, kicsit tanácstalanok voltunk, hogy merre is tovább. Tudtuk, hogy a legnagyobb templom, a Vithalla belépős, de azt is, hogy a belépővel még egy múzeumba és egy romegyüttesbe is be tudunk menni, de csak egy azonos napon. Ekkor már délhez közeledett az óra és a nap magasan járt az ég tetején – forróság volt. Nagyon gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a tovább-bal, amikor odalépett hozzánk Krishna. Igen így hívták a srácot! :) Tetszett nekünk, mert végre nem nyomult. Nem úgy kezdte, hogy most azonnal vegyünk tőle ezt vagy azt, legyen szó szolgáltatásról, vagy termékről. Egy biciklis idegenvezetésről beszélt, ami holnap reggel indul. Ez tetszett nekünk, és komolyan fontolgattuk Zitával, hogy benevezünk rá. De aztán eszünkbe jutott, hogy következő reggel nyolckor a hospeti vasútállomáson kell megküzdenünk egy tatkal vonatjegyért, tehát nem fogunk sokkal előbb ideérni. Vagyis inkább mondjuk úgy, a jó ég tudja, holnap mikor érünk ide. És mivel már megtanultuk, hogy amit megtehetsz, azt Indiában különösen ne halaszd holnapra, ezért úgy döntöttünk, hogy ma megyünk el megnézni ezeket a belépős történeteket. Rögtön tárgyalásba is kezdtem Krishnával, aki abba is belement, hogy ma menjünk. Az exkluzív idegenvezetés 600 rupis árát sikerült lealkudni nála 400-ra (kettőnkre) a bringabérlés nélkül, úgyhogy kezet ráztunk és már indultunk a bringákhoz. Ekkor koppant egyet a srác, mert ő motorkerékpárral gondolta a kalandot, és nagyokat pislogott, amikor meglátta a pedálos, emberi hajtással működtetett paripákat. Vagy így, vagy sehogy barátom! – Mondtam, de csak magamban, és hála az égnek, gyorsan kapcsolt a srác, és belement sima bringával is az idegenvezetésbe. Először egy pillanatra nem tetszett, hogy ő motorral akart jönni, de aztán annál jobban értékeltem, amikor végül ő is a bringát választotta. Szegényt jól ott is hagytuk rögtön, mert az első templomhoz egy nagy fölfelé vezetett, ahol minekünk is részben le kellett szállnunk tolni a váltó nélküli járgányokat. Krishnának egészben, már a lejtő elejétől. De becsültem és szerettem érte, amiért fél perc gondolkodás után bevállalta a bringával! :)

Krishna részletes idegenvezetésével nagyon meg voltunk elégedve, és mivel a kis fényképezőgépünkön van egy 1 perces, a képekhez csatolt hangrögzítési lehetőség is, most megkísérlem Nektek részben visszaadni azt, amit Krishnától kaptunk. Amúgy is szégyelltem már magam, hogy alig tudtunk valamit a hindu vallás hátteréről és a sok istenről meg a reinkarnációjukról még annyi lövésünk se volt. Krishna részletekbe is belement, és alaposan felvilágosított minket. Oké, még ez is csak felszínes, amit most tudunk a hinduizmusról, de legalább tudunk már valamit.

Én figyeltem mint a jó diák és sokat kérdeztem is. Próbáltam mindent magamba szívni és nagyon kíváncsi lenni, és ezt a kíváncsiságot nem hagyni lankadni, hiszen fizettünk az információkért! :) Durva, de ez kellett ahhoz, hogy végre magamba verjek legalább néhány alap dolgot. :)

G.O.D. – Brahma, Vishnu és Shiva

Szóval a dombtetőn egy templomrom mellett Krishna elmondta nekünk, hogy három nagy-nagy ősisten van a hinduban. A G.O.D.-t én adtam a szájába, mert ezt már többször hallottuk, és így valóban könnyű megjegyezni őket. Szóval hárman vannak, Generator: Brahma, Operator(vagy Protector): Vishnu és a Destroyer: Shiva. Vagyis a Teremtő Brahma, az üzemeltető, őőő, akarom mondani nem vagyok kocka, szóval a Fenntartó Vishnu, és a Romboló, vagy ha úgy tetszik a Pusztító pedig Shiva. Nekik megvan a saját történetük és sorban a sok-sok reinkarnációjuk mindenféle félig állat, félig emberi lények képében, akiknek természetesen szintén vannak történeteik, hozzárendelt szerepük, és nekik épített templomok.

Az első templom ahol jártunk, Vishnu hetedik reinkarnációjának volt építve. 10 élete volt Vishnu-nak, a 7. Rama volt, a 8. Krishna, 9. Buddha. Ettől a templomtól gyönyörű kilátás nyílt a Hampi bazárra. Maga a templom pedig egy kis helyiség volt egy istenszoborral, illetve egy kis három oldalról nyitott oszlopcsarnok, aminek az oszlopaira gyönyörű szobrok és mandalák voltak faragva.

Ganesha az elefánt isten – Mustármagból és mogyoróból

A következő állomásunk épp csak pár méterrel odébb volt, a Sasivekalu Ganesha templom. A Sasivekalu mustármagot jelent. Hampiban két Ganesha templom van, egy az embereknek, a kisebb, a mogyoró Ganesha templom, és másik pedig ez a mustármag Ganesha templom, ami csak a királyi családnak részére lett építettbe. Azért a furcsa nevek, mert ezeket anno egy-egy sikeres kereskedő adományából építették. Ezek a kereskedők pedig mustármaggal és mogyoróval nyomták az üzletet, így a templom gyakorlatilag ezekből a termékekből „lett”, ezért ezt a nevet kapta. Krishna azt is elmondta, hogy Ganesha, az elefántisten, miért úgy néz ki, ahogy. Ő egy elefánt alakot öltött reinkarnáció, de ezen túl még nagyon nagy hasa is van, ami egy kígyóval át van kötve. A legenda szerint Ganesha nagyon szeretett enni, és az egyik nagy lakomája alatt a hold istene kinevette Ganeshát a nagy hasáért. Ganesha erre begurult, felállt, eldobta a kaját, elkapott egy kobrát, a hasa köré kötötte, hogy azért mégse libegjen úgy az a sok háj. Hogy „szabályozva legyen a gyomra”, és így még többet ehessen. A holdnak pedig jól megmondta, hogy az én fesztiválom alatt senki nem láthat téged! Erre én boldogan mondtam vissza Krishnának, hogy „Áhá, szóval akkor a Ganesha fesztiválok minden évben valamelyik újholdkor vannak, igaz?” – de nem, nem így van ám, itt Indiában nem ilyen praktikusak. Ebből a legendából annyi következik, hogy a Ganesha fesztiválokon mindenki lehajtott fejjel, szigorúan a földet és nem az eget nézve jár és létezik. :)

Krishnától azt is megtudtuk, hogy a kambodzsai Angkor Wat-ot is egy hindu isten építette anno, és csak aztán váltották át ott buddhizmusra. Merthogy a buddhizmus sem csak úgy lett, hanem a hinduizmusból alakult ki. Gondolom Vishnu kilencedik reinkarnációja, Buddha után.

A Krishna templomban – Kama Sutra, hogy elvonjuk a gonosz tekinteteket

Shiva Nandi-n, vagyis bikán utazott, míg Vishnu sason. Ezeket a szimbólumokat felfedeztük a következő Krishna templom szobrain. A Garoda sast jelent, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Indinéziában van egy ilyen nevű légitársaság. :) Ennek a templomnak a lépcsőkorlátján hét különböző állatot lehetett felfedezni – persze csak miután Krishna jól megmutogatta nekünk, különben jó, ha hármat felfedeztünk volna. Volt ott páva, oroszlán, ló, nyúl, elefánt, krokodil, és még egy amit nem sikerült megjegyezni. De a lényeg, hogy ez a hét állat a hét napjait jelképezik, és a lépcsőn azt jelentik, hogy a templomban minden nap légy üdvözölve. Bent a templomban sűrűn voltak az oszlopok, gyakorlatilag ez is, mint az előző templomok, csak egy kis teremből és a terem előtt lévő nagy oszlopcsarnokból állt, csak ez kapott egy keretet is az udvarral, vagyis az udvart körülvevő falakkal. Krishna nagyon mutogatta a főkapu felett a „kama sutra”, vagyis a szexjeleneteket, szexpózokat ábrázoló kis szobrokat. Mikor kérdeztük, hogy ezek meg miért egy templomban, azt mondta azért, hogy oda vonzzák az „Evil Eye”-t, vagyis a rossz tekinteteket, amik amúgy lerombolnák a templomot. De így, hogy vannak ilyen szobrok a kapu felett, az a rossz tekinteteket odavonzza, eltereli a figyelmüket, és a templomon csak a „Good Eye” marad meg, így az évszázadokon keresztül is képes megmaradni. :) Kama szexet jelent, a Sutra pedig tanulást. Tehát a kama szutra szex tanulást jelent. Ez úgy jött szóba, hogy kérdeztem Krishnát, hogy miért mindig „kama szutra”-ként emlegeti ezeket a szexelő szobrokat. A választ nem kaptam meg, de a szó jelentését legalább már tudjuk. :)

Narasimha, akinek nem fáj a térde, Shivalinga és az „Om”

A következő megállóig átgurultunk azon a kapun amin jövet a busz is átbújt, majd lesuhantunk egy lejtőn, egészen a banánültetvények sarkáig. Itt letettük és lekötöttük a bringákat néhány óriás pálma alatt az útszéli árusok mellett. Krishna nem kötötte le, mondván, hogy itt amióta az eszét tudja, nem történt lopás. Márpedig az már volt 20-30 éve, mert Krishna itt nőtt fel. Innen egy patak és a banánültetvények között elsétáltunk egy kicsit nyugat felé. Vishnu negyedik reinkarnációjához, Narasimhához érkeztünk meg. Narasimha egy hétfejű kobra alatt ült megkövülve. A kígyók állítólag azon egyszerű praktikus oknál fogva vannak felette, hogy árnyékot adjanak. Narasimha térdei a törökülésben össze voltak kötve egy függőleges szalaggal. Kérdeztem Krishnát (Még mindig „csak” az idegenvezetőnket, akit így hívnak – szóval ezeket az infókat nem az egyik isten reinkarnációjától vettem!), hogy ezek meg miért, gyengék voltak Narasimha térdszalagja, vagy mi az oka? A válasz megint egyszerű volt. Amikor a muszlimok jöttek és szétütöttek itt mindent, Narasimha szobrát is megrongálták, és amikor az archeológusok elkezdték felújítani a szobrot, összekötötték a lábait, hogy jobban bírja az újabb támadásokat, az eróziót. :)

Közvetlen Narasimha mellett, a kis patak túloldalán találtunk egy hatalmas Shivalingát. Ennek a történetére már rég kíváncsiak voltunk Zitával, ezért valósággal nekiestünk Krishnának, hogy mondja el nekünk, hogyan lehet az, hogy a hinduk egy fügyihez meg egy nunihoz imádkoznak. Merthogy a Shivalinga nem más, mint egy szimbólum, amely ezeket ábrázolja, méghozzá éppen egymásban. Shiva éppen a feleségével Parvatival gyakorolta a házastársi kötelességeit (bár lehet, hogy a hinduknál ez nem volt kimondva, mint „kötelesség” :) ), amikor megzavarta őket egy pap. A lingam Shiva feleségét jelenti, tehát a Shivalingam annyit tesz, mint Shiva és az ő felesége. A hagyomány szerint ennek a szobornak a tetejére vizet, joghurtot, tejet és egyéb hasonló dolgokat szokás önteni. Az egész úgy is van kialakítva, hogy ezek mind szépen lefolyjanak Shivának a micsodáján, és aztán Parvati Yoni-ja körül a szobor kis csatornáiban összegyűlnek, mígnem oldalt a lefolyón távoznak, ahol a hívek mindezt meg is isszák. „Uhh, it sounds very weird” – Erre nekünk is ez volt a reakciónk, ahogy gondolom Nektek is olvasás közben! :P
A shivalinga egy szimbólum, maga az istenszobor. A története pedig a következő: Shiva ült a mennyországban, amikor jött hozzá egy Sadu, vagyis egyfajta pap, egy szent ember. Ekkor Shiva épp el volt nagyon foglalva a feleségével. A sadu háromszor szólt rá Shivára, hogy figyeljen rá, de Shiva továbbra sem tette, és ekkor a sadu mérges lett leöntötte őket vízzel. Ezzel megátkozta őket, és ezzel jött létre ez a szimbólum, ezért imádkoznak ehhez a szimbólumhoz. Én még most sem értem ezt teljesen igazán, de nem is baj, mert ha tovább kérdeztem volna a teljes megértést keresve, lehet, hogy még mindig ott állnánk a szobor előtt Krishnával. :)

Visszaérve a bringákhoz megfogtam egy kis Om medált az árusok portékájából, és rákérdeztem, hogy mi ez és miért Om, és mit jelent egyáltalán? Az Om Shiva mantrája, vagyis a mantrának az eleje, mert a teljes mantra így szól: „Om Nává Shivá Já” – ezt ismételgetik rengetegszer a Shivához való imádkozás közben.
A következő állomás kicsit messzebb volt, ahhoz át kellett kelnünk egy kisebb nyergen, aminek a tetején két hatalmas, egymásnak dőlt szikla magasodott felénk. Még ezek a sziklák is kaptak nevet, ők a Sister Stones. Az egyik tartja a másikat, de egy évvel ezelőtt egyikük kettétört.

Egy neem fa árnyékában és Föld alatti templomban

A Sister Stones-tól már csak le kellett gurulnunk és máris megérkeztünk a Royal Enclave-be, vagyis arra a területre, ami anno a királynak és a családjának, környezetének létrehozott, és fenntartott terület volt, falakkal körbevéve. Azért is választották ezt a helyet, mert itt a már rengeteg meglévő kőből nagyon jól lehetett védelmi rendszert építeni, illetve a nagyobb sziklatornyok tetején kiváló kilátópontokat lehetett létesíteni, ami lehetővé tette a közeledő ellenség korai észrevételét.

Krishna egy hatalmas fa alatt mesélt nekünk tovább, ezt a fát ő neem fának nevezett, és elmondta, hogy „antiseptic”, a kis ágaival dörzsölik a helyiek a fogukat, ez a fogmosás. Ilyet számtalanszor láttunk már, nem csak Indiában, de már Pakisztánban is. Aztán a fa magjainak nedvét ayurvedikus masszázolajként is használják, illetve a leveleiből szappant készítenek és mindenféle balzsamokat. Sőt, már több mint ezer évvel ezelőtt használták skorpiómarásra. A levelet összetörték és rátették a sebre. Ezeket azért is tudom elhinni Krishnának, mert ezek után nem kezdett el nekünk neem fából készült ayurvedikus szereket árulni. Ő igazán jó gyerek volt, és nagyon bírtuk, abszolút meg voltunk vele elégedve, a túra végére már nem csak Hampiról, hanem róla is megtudtunk egy-két dolgot. Hívtuk ebédelni, de mondta, hogy az édesanyja már várja otthon, merthogy ők itt Hampiban élnek. Krishna itt nőtt fel (szegény… :D), és nemrég megházasodott. Most született az első gyermekük, de Krishna most nem láthatja a három hónapos csöppséget, mert a felesége a szüléshez hazaköltözött a családjához. :) Ez errefelé természetesebb dolog lehet, mint nálunk, mert ezen csak mi rökönyödtünk egy kicsit meg, Krishna rendben volt ezzel.

Szóval az Enclave szélén, a neem fa alatt azért álltunk meg, mert itt volt árnyék, és innen lehetett lemenni a föld alatti templomba, ami nem azért föld alatti, mert a föld alá építették, hanem csak azért, mert az évszázadok alatt belepte a föld és így a föld alatt leltek rá először.
Ez egy Shiva templom volt, amit valami régi király a kizárólag feleségének építetett. Bent víz állt a templom alján és ez egy érdekes varázst adott az egész helynek.

A Royal Enclave – Eunok, légkondis paloták, és az elefántistálló

A következő állomásunk egy muszlim mecset volt. Itt megtudtuk, hogy az útikönyvünk – legalábbis Krishna szerint – tévesen Iszlám Negyednek nevezi a Royal Enclave-et, méghozzá azért, mert találni itt néhány muszlim kilátó tornyot, illetve épületet. Ez azonban félrevezető. A valóság – ismétlem csak Krishna szavait – az, hogy a hindu király nyitott volt mindenre, ezért hagyta, hogy építsenek mecseteket, és egyéb muszlim épületeket a muszlimoknak. Azonban amikor már nem csak békével jöttek a muszlimok és leromboltak itt mindent, a muszlim épületeket természetesen meghagyták. Egyébként van egy nagy-nagy szerencséje a hinduknak, illetve az egész utókornak, ami miatt itt egész szépen megmaradhatott minden. Van a hinduknak egy furcsa szokásuk, amiről a muszlimok is nagyon jól tudtak. Ez pedig az, hogy ha egyszer egy szent hely, szobor, tárgy, vagy épület már megsérült és nem 100% ép, akkor ahhoz, vagy abban már nem imádkoznak, az megszűnik vallási szerepében és már csak „archeological site” marad, ahogy Krishna mondta. Szóval ezt kihasználva a muszlimok nem törték halálra magukat, se a szobrokat, hogy porig romboljanak itt mindent. Így is rengeteg templom elpusztult a több ezerből Hampiban, de nagyon sok megmaradt viszonylag épségben, és ez ennek is köszönhető.

A mecsettől egy szabadtéri múzeumhoz tekertünk át, ahol néhány kisebb kőszobrot csodálhattunk meg. Ezt követte a már belépős (250 rupi külföldieknek, de a belépő aznap még jó egy másik múzeumba és a Vittala templomba) Zenana Enclave, a király nőjének a pihenőhelye. Amikor a Raja (=király) háborúzni ment, a királynőnek és társalkodó nőinek itt volt a helye, hogy más meg ne kívánja őfelsége nőjét. Itt volt néhány kis palotája a hölgyeknek, és a fallal körülvett terület sarkaiban őrtornyokból figyelték is őket. Ezt a helyet a serdülőkorukban direkt e célból megcsonkított férfiak, a „háremőrök”, vagyis az eunokok őrizték. Ez elég durva történet, de így volt. Én ilyesmiről ezelőtt még nem is hallottam, úgyhogy alaposan meglepődtem. Ugye a kecskére káposztát nem bízunk alapon csonkították meg ezeket a férfiakat, akiknek utána az volt a szerepük, hogy őrködjenek a hölgyek felett. Csak egy palotát láttunk aminek az alapjainál több is megmaradt, de az az egy egész érdekes volt. Még látszódtak benne azok a csövek amelyek anno a légkondicionáló szerepét töltötték be. A kis épület falaiban és a mennyezetében vízvezetékek futnak, így hűtötték le a királynő palotáját.

Innen már csak egy állomás maradt hátra, az elefánt istállók (Elephant Stable). Egy pofás kis tisztás két oldalában találtunk épületeket itt. Az egyik, a hosszabb, szimmetrikus volt. Középen egy nagyobb kapu mögött a királyi elefánt helye volt, kétoldalt pedig a többi elefánté. Mindegyik elefántlak tetején egy kisebb kupola volt, ezekből háromfajta volt, Krishna szerint a három vallást jelképezték, a buddhizmust, a dzsáinizmust, és a hinduizmust. A kapuk teteje pedig muszlim stílusú volt, merthogy ezek a vallások annak idején békében megéltek egymás mellett. Balra az istállóktól az elefántlovasok otthona áll, ez szintén egy hosszúkás épület, belül átriumos, körfolyosós. Ma már csak múzeumként szolgál, bent a folyosókon szobrok és kőfaragványok láthatóak. Amberben láttuk, hogy mennyit kell foglalkozni az elefántokkal, és hogy milyen szoros kapcsolat kell az ember és az elefánt között, hogy az jól működjön, ezért rögtön értettük, hogy miért ez a közelség az elefántok istállója, és a gondozóik között.
Hazafelé még megnéztünk pár templomot, ezek egyikén egy egész könyv volt kifaragva. Ebből egy történetet elmesélt nekünk Krishna: Rama, Sitha és Lachman történetét. Rama felesége volt Sitha, akit az erdőből elrabolt a Sri Lankai király, mert a nő gyönyörű volt. :) Rama és a bátyja, Lachman keresték egész Indiában, de nem találták sehol, hát eljöttek ide Hampiba, hogy megkérdezzék a majomistent, Hanumant, hogy mitévők legyenek. Hanuman elmondta nekik a frankót, és ezek után visszaszerezték a szépséges Sithát a Sri Lanka királytól. :)

Visszafelé a már ismert úton tekertünk, de még mindig nagyon élveztük. Pálmafasor szegélyezte az utat, és kétoldalt banánültetvények, vagy hatalmas sziklák alkották a tájat. Hampi őrült jó hely! …és még nem is meséltem az emberi oldaláról, csak a történelméről. Arról is csak felszínesen, mert ez amit most itt felidéztem, még mindig alig valami az egészhez képest. :) De ez nem baj, nekünk ennyi is elég volt, nagyon élveztük ezt a sok színes történetet Krishnától. Ha Hampiba mentek, őt tudjuk ajánlani! E-mail és FB: hkrihna.2000@yahoo.com, vagy kérdezzetek a Hampi Bazaarnál, a főtemplomnál „Michael Jackson” után a helyieknél. Nem csak nekünk tetszett az ő idegenvezetése, miközben mászkáltunk vele, egyszer szembejött velünk egy régebbi „kuncsaft”-ja, aki azzal köszönt ránk, hogy „You have a very good guide!” :)

Azért amiket itt leírtam, ne vegyétek készpénznek és ne írjatok belőle szakdolgozatot, ezt „csak hallottuk”, és érdekesnek találtuk, de felelőséget nem vállalok az infókért, mert az viszont 100%, hogy nem sikerült mindent teljesen pontosan felidéznem. Már csak azért se, mert ez csak egy olvasata a dolgoknak, egy hindu idegenvezetőtől. :)