Negyed óra múlva…

Kinpunból Kyaikto-ba két időpontban járnak pickup-ok: „negyed óra múlva”, és „most”. Ha még nem teltek meg utassal, akkor a kérdésünkre, hogy mikor indulnak „negyed óra múlva” a válasz. Ha pedig a plató megtelt emberekkel, akkor azonnal elindulnak. A kettő között lehet, hogy csak 5 perc a különbség, és így volt ez velünk is: az útszéli étteremben reggeliztük a rántott karfiol rúdjainkat az ingyenes zöld teával, amikor a pickup-os srác intett, hogy indulnak. Az autó már elindult az „állomásáról”, amikor felugrottunk rá. Hiába próbáltam alkudni, hogy de hát mi nem az állomástól utazunk, hisz 30m-el később szálltunk fel, nem engedtek az 1000 kyat-os árból. :)

Az út Kyaikto-ig rövid volt és közben velünk utazott egy kis pöttöm is az anyukájával. Kyaikto-ból Bago-ba eredetileg úgy terveztük, hogy megpróbáljuk ismét a pickup-ot, mert a kinpuni szállásadónk azt mondta, a busz 5000 kyat (1350 Ft) lesz, míg a pickup, mint azt már tudjuk, csak 2000. Amint leszálltunk a pickupról, körbeálltak minket a buszjegy üzérek, és mivel eleve nem akartunk busszal menni, rögtön kőkeményen alkudni kezdtem: mondtam, hogy 2000-ért elmegyünk busszal. Mondták, hogy az lehetetlen, mert 3000 a jegy rendes ára (persze először ők is 5000-el jöttek), ennyiért utaznak a helyiek is, és ennyiért megkapjuk mi is a jegyet. Tyű, ez gyorsan ment, pár másodperc alatt megérkeztünk a normál, helyi árhoz, persze csak ha nem hazudnak az embereink – ami utólag bebizonyosodott. Ez már tetszett, főleg, hogy azt mondták, hogy másfél-két óra alatt odaér a busz Bago-ba. Ez a 2-3 órás időkülönbség már megért nekünk fejenként 270 forint többletet az 5 órás, négyszeri átszállásos és még ki tudja, milyen kalandokat magában tartalmazó pickup-ozással szemben, ezért aztán befizettünk a buszozásra, és nem bántuk meg. Nem várt kényelemben volt részünk, az ülések között elfértek a lábaink, és útközben tudtuk csodálni a tájat – na meg a mianmari mozifilmek csodálatos világát, kihangosítva a busz összes belső hangszórójába. :) …és a busz tényleg odaért Bago-ba két óra alatt.

Nem versz át, lefotózlak!

Bago-ban még le se kellett szállnunk a buszról, mert arra előbb felpattantak a jegyüzérek. Miután közöltük velük, hogy Kalaw-ba szeretnénk továbbutazni, jöttek a 16 ezres jegyárral, de én ezt már ismertem, valami újat akartam hallani, mondtam, hogy nem kell „éjszi” (A/C – légkondi), se minibár, se TV, csak egy busz, ami elvisz minket viszonylag gyorsan és a lehető legolcsóbban Kalaw-ba, mondjuk 8000-ért? Erre kinevettek, hogy annyiért nincs jegy, amit utólag nem értek, mert végül 10 ezerben meg tudtunk állapodni, ami azért nincs olyan messze attól. Előre el akarták kérni a buszjegy árát, amikor a busz csak 4 óra múlva indult, de mi vissza kérdeztünk, hogy hogyan bízhatnánk meg bennük, 20 ezer kyat (5600 forint) nagy pénz, és most látjuk őket életünkben először, és nem is egy buszállomáson vagyunk hanem egy útszéli étteremben, és ez akkor is egy étterem marad, ha ők az irodájuknak nevezik. …és hogy bocsájtsanak már meg, hogy bizalmatlanok vagyunk, de muszáj, mert ez nekünk most sok pénz. Végül csak 10 ezret adtunk előlegben és kértük, hogy mosolyogjanak! :) Ennyivel beértük: készítettünk Róluk egy fotót, és lefotóztuk a helyet is, ahová kérték, hogy jöjjünk vissza. Utóbbit már csak azért is, hogy visszataláljunk majd.

A busz egyébként Yangonból indult az Inle-tóhoz és a teljes szakaszra is ugyanennyi a jegy, hiába van Yangontól 2 órára északra Bago, és hiába kell majd leszállnunk a tó előtt hajnali hatkor Kalawban. Úgy terveztük, hogy a hajnali érkezésre rápihenünk egy napot Kalawban, majd következő nap elindulunk a három napos Kalaw – Inle-tó túrára, amit igaz ugyan, hogy az útikönyv csak vezetővel ajánl, de mi majd megoldjuk okosba, állítólag fejlett arrafelé már a turistákat kiszolgáló infrastruktúra és a GPS-em OSM térképén is látszik egy „ösvény” a két hely között, azt meg nem lesz nehéz követni.

Rövid pihenő Bago-ban

Mindezek előtt azonban még volt négy óránk Bago-ban az átszállásig, leintettünk hát egy kis platós háromkerekűt, és elrobogtunk vele fejenként 150-ért a már jól ismert San Francisco Hotel-be, ahol tényleg úgy fogadtak minket, mint régi ismerőst: mosolyogva, kedvesen. Ezért is választottuk ezt a helyet három napja a maradásra. A vendéglátóink most is bebizonyították, hogy jól döntöttünk, természetesen maradhattunk a földszinti recepció-hall-családi-nappali helyiségben erre az időre, és még lavórt is kaptunk, illetve lezuhanyozhattunk. A nénink nagyon kedves volt velünk, Zita skeptikus volt az eljövendő buszutunkkal kapcsolatban, ezért megmutattuk a fényképet az ürgéinkről a néninek aki megnyugtatott minket, hogy ezek jó gyerekek, és nem vertek át minket, sőt a 10 ezer kyat nagyon jó ár, ő maga is meglepődött rajta, hogy ennyiért utazunk. Pedig igazán nem volt nehéz idáig lealkudni az árat, úgy látszik indiai testvéreink az elmúlt 8 hónapban jó kiképzést adtak nekem alkudozásban. Itt Mianmarban úgy tűnik, gyorsan és egyszerűen meg lehet érkezni a valódi árakhoz, ahol aztán viszont kőkeményen megáll a licit, és nem megy lejjebb az ár – legalábbis ez az eddigi tapasztalat, aztán ki tudja még, milyen furmányos ürgékkel találkozunk még! (Gyertek csak, túljárok az eszeteken! :P)

A lavór azért kellett, mert őrülten tűzött a nap ezen a délutánon, és ez kiváló alkalmat teremtett egy kézi nagymosáshoz. Ezt Zita végezte el, nekem már csak a teregetésben kellett segítenem a végén, és amíg ő mosott, én bekészíthettem egy bejegyzést, hogy otthon a feltöltéssel édesanyámnak már alig kelljen foglalkozni. Mostanra már megtanultam előre megírni az egész bejegyzést, az egészet HTML kódban, az előre megvágott, leméretezett és átnevezett, beillesztett képekkel együtt. Így a bejegyzést feltöltése már csak néhány klikk és egy CTRL-C – CTRL-V, persze csak akkor, ha nem rontok el semmit. :) Amúgy lesznek majd még fejlesztések a weboldalon, amelyek reményeim szerint az én életemet nem teszik majd nehezebbé, de a módosítások után Nektek még élvezetesebb lesz a blog. (az egyik ilyen az azóta bevezetett klikkelhető, nagy ablakban felnyíló képek)

Na de ezt majd meglátjátok, most csak ebédeljünk meg, netezzünk egy-egy órát két számítógépnél fejenként 400-ért a netcaféban, majd menjünk ki a buszállomás melletti „irodába”, vagyis abba az étterembe, ahol az üzéreink mondták, hogy várjuk a buszt.

Sorszámozott személyzet – Tiszta nyugat…

Pontban háromra megérkeztünk, ahogy kérték, de ők még sehol nem voltak. Ez kicsit gyanús volt, de nem pánikoltunk be, inkább rendeltünk egy tojásos curry-t, hogy ne éhgyomorral induljunk útnak. Még a felét sem tudtuk megenni, amikor jött a kalapos emberünk a motorján, hogy azonnal menjünk a buszállomásra, mert a busz csak ránk vár! Mi van? Azt mondtad, hogy fél4-4 között érkezik? Na mindegy, villámgyorsan burkoltunk, fizettünk, és felültünk az ő és a haverja motorjára, mert így kérték. Kb. 100m-t tettünk meg a motorokkal a buszállomásig, ahol tényleg ott állt egy busz, ami rögvest el is indult, mihelyt felszálltunk rá. Persze előtte még kifizettük a második tízezret is az embereinknek.

Hiába kértünk középre jegyet, leghátul kaptunk helyet, pontosabban nem is leghátul, mert a hátsó néhány sor ülés le volt szerelve és hátra volt dobálva, hogy így helyet biztosítsanak a buszon velünk utazó 3-4 vadonatúj robogónak. Itt a buszokat vegyesen használják csomag- és személyszállításra, már ezelőtt is láttunk olyat, hogy egyszer csak megállt a busz az úton, néhány ember bepakolt egy raklap sört az alsó csomagtérbe, majd indultunk tovább.

A buszút viszonylag jól telt, igaz ezt annak is köszönhettük, hogy kipróbáltunk már egy a busznál sokkal rosszabb alternatívát, a pickup-ot, így tudtuk értékelni a busz kényelmét, ami még mindig nem ér fel egy hálókocsis vonatéval, de árban annak a harmada sincs, így nekünk ez jutott – és boldogok vagyunk vele. Még egy fejezet naplót is sikerült írni, és az evéssel-ivással-pisiléssel sem volt gond, mert 3-4 óránként megálltunk az erre a célra megépített óriási, csili-vili pihenőhelyeken. Ezek azt mutatták, hogy itt azért van fejlődés, mert ezek a helyek tényleg jól néztek ki, kínáltak minden földi jót, és nem a földről a helyi árusok, hanem tiszta, rendezett éttermekben a szépen felöltözött, sorszámozott személyzet. Ez semmi olyanhoz nem hasonlított, amit az indiai szubkontinensen láttunk, ez a thai és kínai hatás lehet itt Mianmarban.

Autópálya autók nélkül

Az út első felét, amíg még világos volt, a főváros (Nepjida) és Yangon között megépített kétszer kétsávos autópályán tettük meg, ami arról nevezetes, hogy tök üres. A kormány megépítette a kihelyezett, újonnan felépített főváros és a legfejlettebb, legnyüzsgőbb város, Yangon között ezt az autópályát, hogy a kormánytisztviselők tudjanak ingázni a „munkájuk”, és az életük között, de rajtuk és néhány teherautón és buszon kívül kevesen használják ezt az utat, mert a nép nagy részének egyszerűen nem telik utazásra, nemhogy még autóra. Ezt alá tudom írni, ugyanis hosszú perceket töltöttem az autópálya belső sávján álldogálva anélkül, hogy egyetlen motorizált járműt láttam volna a lerobbant buszunkon kívül. Kb. egy órát álltunk így, amit annyira nem bántunk, mert így legalább nem hajnalok hajnalán fogunk megérkezni Kalawba – gondoltuk.

Az út második felét pedig sötétben utaztuk. :) Szóval arról nem tudok nyilatkozni, milyen volt az út és a világ odakint, mert én a középső folyosó legvégén feküdtem a hátamon, kinyújtózva, mint egy cövek, hogy elférjek. Közben Zita és egy másik utas is rám nyitotta az ide kinyitható középső üléseket, így a felkelés igen érdekes kúszó-mászó mozdulatokat igényelt, mert a térdem és a fejem fölött is néhány centire voltak a kihajtott ülések aljai. Ennek ellenére állítom, hogy nekem volt a legkényelmesebb helyem az egész buszban, de csak azután, hogy előtúrtam és magamra húztam egy pár zoknit és az Ironclad pulcsimat, mert a légkondi hidege az csak úgy áradt rám. Hogy miért kell egy buszt lehűteni 16 fokra, amikor a légkondi köztudottan egész komoly hatással van a fogyasztásra, és amikor az este 22-25 fokos hőmérséklete is teljesen kényelmes, azt ne kérdezzétek, mert én sem értem és engem is nagyon bosszant, pláne, hogy nem csak anyagi okok miatt, hanem avégett sem akartunk „erkon”-os (Air Conditioner) buszt, mert előre sejtettük, hogy ez lesz. Itt Ázsiában még nem jutottak el egy bizonyos tudatossági szintre, ezért ha valahol van A/C-jük, akkor azt csutkára tekerve használják is, nem számít, hogy benzint/áramot fogyaszt – van, és menő, ezért használjuk. Az sem számít, hogy jó kis tüdőgyuszikat lehet tőle kapni… :)

Mindent elénk tesznek, mindent leszerveznek

Az éjszaka közepén egy muksó megrángatta a lábamat és felkeltett, mondván, hogy „Kalaw”, vagyis hogy megérkeztünk, tessék leszállni! De hát kukk sötét van, és még el sem aludtam igazán, mi történt, hogy máris megérkeztünk?! Ha egy teljesen másik város közepén tesznek le, az se tűnt volna fel, persze a dolog nem így volt, valóban Kalawba érkeztünk meg, és amikor megnéztem az időt a GPS-en, az azt mondta, hogy hajnali 3-kor! :o Egy ember még ebben az időpontban is várt ránk, vagyis ő azt mondta, hogy egy másik csoportra, de azért minket is elkísért a Golden Lily Guest House-ba, ahol, ahogy mesélte, valóban kaptunk egy kétágyas szobát reggelivel, külső fürdőszobával 6 dollárért. Ez az ár messze a legolcsóbb volt eddig Mianmarban, és mi is csodálkoztunk rajta. Persze azért próbáltam még ebből is alkudni, de nem ment lejjebb az ár. 6 dollár az kb. 1380 forint, ami több mint 400 bangladesi taka, ennyiért már tomboltam volna Bangladesben, ez ott nagyon magas ár lett volna egy szobáért, itt viszont alacsony. Mianmar tehát drágább, viszont cserébe az ország is sokkal élhetőbb egy turista számára és a szolgáltatások színvonala is jóval magasabb.

Mire eltettük magunkat a takaró alá (merthogy hideg volt, vagy 15 fok, mivel 1100 méteren voltunk), már fél négy volt, az ébresztőt pedig 7:45-re állítottuk, mert 8-ig lehetett a reggelit kérni. Tehát alig aludtunk 4 órát, és a reggelinél a sikh szállásadónk, akit amúgy az útikönyv is említ és ajánl, máris traktálni kezdett gyönyörű fotókkal és túravezetési ajánlataival. A három napos Kalaw – Inle-lake trekking 12 ezer kyat / nap / fő, ebben benne van a két éjszaka, a vezető, és a 7 étkezés ára. Első nap ebéd, vacsora, második nap reggeli-ebéd-vacsora, harmadik nap reggeli-ebéd, a tavon a hajó pedig még 4 ezer kyat lesz. A 12-ből hamar sikerült 10-et csinálnunk, az kettőnkre tehát napi 20 ezer kyat, vagyis a napi álombüdzsénk duplája, 5400 forint. Hú, de anyagias vagyok ma! :) De hát ilyen az élet itt most Mianmarban, ahol bringák nélkül vagyunk, és ahol illegális a sátrazás, vagy a helyieknél való vendégeskedés – mindenért fizetni kell. Szóval napi 5400 forint kettőnkre, és ezért kapunk angolul beszélő vezetőt, aki tud majd nekünk énekelni és burmait tanítani, és aki gondolom majd sok egyéb érdekes dolgot is tud majd mesélni amellett, hogy mutatja az utat. Ebben az árban a szállás és az étkezés is benne van, tehát ha minden jól megy, a következő 3 napon napi 5400 forintból el tudunk lenni ketten, és közben még helyi társaságunk is lesz, mindent elénk tesznek, mindent leszerveznek, nem kell nekem megtalálni az utat és a szállás és étkezési lehetőségeket az úton, csak lépni – jobb-bal, jobb-bal, és élvezni a gyalogtúrát.

Ezt átgondolva az egész olyan jól hangzott, hogy befizettünk rá. A dolog furfangja viszont az volt, hogy ez az ajánlat azonban csak a mai napi, azonnali indulásra szól, merthogy ma indul egy háromfős csoport 9 órakor, vagyis 40 perc múlva! Tyű, a kutya mindenit, adjatok egy konnektort és még negyed órát! Feldugtam minden akkumulátort és a netbookot tölteni, pakoltunk és zuhanyoztunk, a szemközti kisboltban vásároltunk némi kekszet és csokoládét, majd ahogy megbeszéltük, negyed tízre kisétáltunk a sztupához, ahová kérte a sikh barátunk…

Folytatása következik! :) A következő bejegyzésekben gyalogolunk majd, árkon-bokron át az Inle-tóig! ;)

Kinpunból Kalawba 2012. szeptember 28-án bumliztunk át, fogalmam sincs, hogy hány kilométeren keresztül, mert így utazva már csak pénzben és órákban számoljuk az utat.

A repülőtéren

Bangkok Suvarnabhumi repülőtérre az éjszaka közepén szállt le a gépünk. A bringástáskáinkat kihozta a futószalag, de az már kezdett gyanús lenni, hogy a hozzájuk kötözött sátorcövekes zsák külön jött. Szétbontották az előzőleg általunk összekötözött táskákat, és külön-külön utaztak. Szerencsére nem veszett el semmink. A bringákat egy külön helyen, a túlméretes csomagoknál kellett felvennünk. Ide Zita először simán besétált, úgy szóltam rá, hogy „Hé, ne menj be, ez már nem az a hely!” – Itt nem szabad mindent, új országban vagyunk, ahol új szokások vannak, ez már Thaiföld. Ez egyébként a csilivili, óriási repülőtéren is látszott, enni lehetett volna a padlóról és futószalagon vittek minket mindenhová. A bringákról is hiányzott egy-két papírdoboz, de hála az égnek nem esett bajuk. Persze erre már csak akkor jöttünk rá, amikor órákkal később a váróban összeraktuk őket. Sok meló volt ezzel, mert nem csak a táskákban kellett elrendezni a cuccainkat, azokra még a pántokat és akasztókat is vissza kellett szerelni. Mert azokat Dhakában leszereltük róluk, nehogy letörjenek a repülőút során. Nem is tört el egy sem, mert benne voltak a táskában. :) A biciklikkel a szokásos meló volt, a kormányt összecsavarozni és csavarragasztózni a villával, az üléseket, pedálokat visszaszerelni, kerekeket felfújni, fejtámlát visszarakni az ülés tetejére. Ez persze mind együtt hosszú órákig eltartott. Közben a bengáliaktól teljesen eltérő kinézetű muki odajött minket csodálni. Biztonsági őr volt, nem szólt egy szót sem, csak távolról nézett, majd mikor ránéztem, egy olyan hangot adott ki, mint amikor rálépünk egy macskára, majd nevetni kezdett. :-o Tényleg más országban vagyunk.

Én közben már nagyon fáradt, vagyis inkább álmos voltam, ugyanis egy percet nem hunytam az egész éjjel. De mivel még csak a reptéren voltunk, nem volt mit tenni, menni kellett. Levittük a bringákat a földszintre egy futószalagon, majd kitoltuk őket az óriási ajtón. Odakint soksávos utak kanyarogtak a felüljárókon, és a széles járdát keresztezve mi magunk is hat sáv aszfalton találtuk magunkat.

Biciklivel Bangkokban – Könnyű és egyszerű, vannak szabályok és be is tartják őket!

Makulátlan volt az út, és így kora reggel még üres. Köd volt, a táblákat csak közelről láttuk, érzésre mentünk, mert a GPS alapján nem mentünk semmire. Kilométereket hajtottunk csak mire kiértünk a repülőtér kihajtóján. Itt lekanyarodtunk egy alsóbbrendű útra, ez nem volt egyszerű, mert többször be kellett sorolnunk balra több sávot, de mivel a forgalom még enyhe volt, ezért sikerült. Utoljára a párizsi repülőtérre menet csináltunk ilyet a Dúdékkal, amikor kikísértem őket a repülőtérre. Persze akkor ott a jobb oldalt közlekedtünk, és jobbra kellett átsorolni vagy 5 sávot, hogy újra az út szélén tekerhessünk.

Az alsóbbrendű út is volt vagy négy sávos, és itt már találkoztuk forgalommal is. Teljesen valótlan volt az egész. Sávok voltak felfestve az útra, és mindenki a sávokban hajtott. Ráadásul senki sem dudált! Nekünk meg még külön helyünk is volt az út szélén. Hihetetlen… Ez egy teljesen más világ!

Én viszont rettentő álmos voltam, úgy éreztem, eldőlök a kerékpárral, mert mindjárt elalszom. Megálltunk egy benzinkútnál, ahol Zita kért, és kapott forró vizet, ebben feloldottunk egy-egy instant kávét, amitől valamennyire magamhoz tértem. Innentől már könnyebben ment a tekerés. Összesen közel 30km-t tekertünk, mire megérkeztünk a címünkre. Ezalatt alig hallottunk dudálást, senki nem kanyarodott ki, vagy vágott be elénk, és úgy általában, senki nem jött közel hozzánk, volt helyünk az úton, csak a piros lámpáknál mentünk közel az autókhoz, de azok álló autók voltak a sorban – kielőztük őket, még erre is volt helyünk, a pirosnál a legelejére osonni a sornak, a robogósok mellé! Micsoda oltári közlekedéskultúra, hát ez valami elképesztő! Az út nem csak, hogy könnyű volt, hanem egyenesen felüdülés.

Csak kiülünk az utcára egy shake-el nézni az életet, és élvezni, hogy…

>A helyünk a Touch Café felett volt James-ék Couchsurfing szállásán, a második emeleten. Ők egy muszlim család, akik egy kávézót üzemeltetnek, és a felett szívesen látják az utazókat is, az első este ingyenes, utána 100 Bhat, vagyis kb. 700 forint fejenként, de van ventilátor és wifi, az utcán pedig rengeteg utcai kajálda.

Nem messze tőlük van egy 7Eleven is, ez egy szupermarket, vagyis nem annyira szuper, inkább csak lánc, és sok kicsi van belőlük mindenütt, és persze mind ugyanolyan. Itt vettünk SIM kártyát 100 Bhat-ért, mert az internet az drága, és nincs olcsó csomagjuk, a 2G-t is órákban mérik, nem Kbyte-okban, úgyhogy úgy döntöttem, ez nekünk most nem kell. Mivel az ország fejlett, úgyis találunk majd itt-ott wifit, az meg elég lesz, nem baj, ha nincs a zsebünkben többé az a fránya internet. A 7Elevenben mindenféle jegeskávékat és Shake-eket is csapolhat magának az ember, amit aztán a pénztárnál kifizet. Ilyesmi nemhogy Bangladesben, de se az utunk során, se otthon Magyarországon nem volt még. Micsoda jólét, egy-kétszáz forintért kapsz finom, agyoncukrozott jeges löttyöket! Később felfedeztük, hogy ilyet utcai shake-eseknél is kapni, ahol az orrod előtt készítik el lefőzött kávéból, vagy különböző teákból a történetet, amit aztán ráöntenek a jégre és a turmixgéppel kásásítják. Igaz ezt csak nappal láthatjuk és élvezhetjük, mert ők éjszakára összepakolnak. A 7Eleven 7/24 nyitva van. Kiültünk Zitával az utcára, egy bolt lépcsőjére shake-ezni, és nézni az utcai életet. Elképesztően élveztük. Nem volt túl meleg, már este volt, a kezünkben egy jeges ital, és senki nem bámul ránk, nem állnak körbe, csak egy bringás mosolyog rám gurulás közben. Óriási! Végre, nem mi vagyunk a figyelem középpontja! Na meg aztán eleve nincs azaz őrület, senki nem dudál az utcán, a forgalom szépen halad a maga rendjében, a sávokban, aszfalton, rendes autók és robogók, semmi tákolmány, semmi kátyú, semmi por, jól szervezett minden, és civilizált, működő nagyváros ez, tele egyelőre a mi lelkünknek új és megnyugató élettel.

A thai rántott csirke hamar a kedvencünk lett, ahogy a leves is, amit tésztával és hússal adnak, na meg rengeteg ropogós zöldséggel és egy nagyon finom, szintén ropogós fehér csírafélével. Ilyenből szinte minden nap eszünk egy-két tányérral (30-40 Bhat, 210-280 Ft)

Ingyen tömegturistáskodunk – Bangkok neve, a thai nyelv, a Floating-, és a Train Market

James-ékről említettem már, hogy muszlimok. A déli szomszéd, Malajzia is muszlim, és ezt meglovagolva James nekik szervez Bangkok körül utakat, így történt, hogy ingyen beszállhattunk az egyik ilyen reggeli dupla mikrobuszos járatba. Szóval nem elég, hogy alvás nélküli éjszaka után érkeztünk meg, egy délutáni szunyókálás, és persze a rendes esti alvás után második nap már hajnali ötkor keltünk, és szálltunk be a James-ék kávézója előtt álló légkondicionált mikrobuszba. Az utasok egy Kuala Lumpur-i tanárcsapat voltak egy egyetemről, jót beszélgettünk velük az úton, ami beletartott vagy egy órába is, mert 100+ km-re mentünk DK-re a fővárostól.

Apropó, tudtátok, hogy Thaiföld fővárosa nem csak, hogy a világ egyik legnagyobb városa, 10-12 milliós lakossággal (attól függ, kit kérdezünk/hol nézzük), hanem a világ leghosszabb nevű városa is? A hivatalos nevén a várost thaiul így írják: กรุงเทพมหานคร อมรรัตนโกสินทร์ มหินทรายุธยามหาดิลก ภพนพรัตน์ ราชธานีบุรีรมย์ อุดมราชนิเวศน์ มหาสถาน อมรพิมาน อวตารสถิต สักกะทัตติยะ วิษณุกรรมประสิทธิ์ és így mondják, angolul fonetikusan pedig így írják: Krung Thep Mahanakhon Amon Rattanakosin Mahinthara Ayuthaya Mahadilok Phop Noppharat Ratchathani Burirom Udomratchaniwet Mahasathan Amon Piman Awatan Sathit Sakkathattiya Witsanukam Prasit. A jelentése pedig, bocsánat, de nem fordítom le: The city of angels, the great city, the residence of the Emerald Buddha, the impregnable city (of Ayutthaya) of God Indra, the grand capital of the world endowed with nine precious gems, the happy city, abounding in an enormous Royal Palace that resembles the heavenly abode where reigns the reincarnated god, a city given by Indra and built by Vishnukarn. :) Szóval vannak itt vicces dolgok, és most már azt is láttátok, hogy hogyan beszélnek itt az emberek. Még nem volt érkezésem elkezdeni thaiul tanulni, és lehet, hogy nem is lesz, lehet, hogy hosszú idő óta (Európa óta?) ez lesz az első ország, amelynek nyelvéből nem készül majd saját gyártási kisszótár. Van valami öt vagy hat „tónusuk”, amelyek között mi nem is nagyon halljuk a különbséget, de emiatt ugyanaz a szó jelenthet teljesen mást is, mint a mi fülünknek ugyanúgy hangzó társa. Meg eleve ezek a hangok, ez a hangképzés, valahogy sokkal távolabb áll tőlem, most jövök csak rá, milyen egyszerű volt a bangla, és mennyire szerettem. Meg úgy eleve Bangladest, minden nehézségével együtt már egy kicsit otthon éreztük magunkat ott két hónap után. Jó volt, hogy beszéltük kicsit a helyi nyelvet, hogy bárkinek az arcára tudtunk vele csalni egy mosolyt. Itt Thaiföldön, igaz, hogy a mosolycsalás az egy egyszerű mosollyal is megy bárhol, bármikor bárkinél (és ez azért önmagában nagyszerű, hívják is a „mosoly országának Thaiföldet), de mivel meg se tudunk nyikkani, és ha az illető nem beszél angolul, akkor marad a tiszta mutogatós ektiviti, ezért egy kicsit néha az elején elveszettnek, idegennek éreztük magunkat a helyen. Persze ehhez az is kellett, hogy mint már részleteztem, ez egy teljesen más világ, nem csak kultúrájában, hanem fejlettségében is. Már ha szabad azt fejlettségnek neveznek, hogy itt ketten ülnek a legtöbb 5 üléses taxiban, míg odaát hatan-nyolcan egy 125 köbcentis természetes földgázzal, elektromos árammal, vagy emberi erővel hajtott riksán.

Na, de teljesen elkanyarodtam mindenfelé, miközben mi csak nyílegyenesen száguldottunk az autópályán, olyan sebességgel, amellyel szárazföldön szerintem utoljára a saját céges autómban haladtam, még otthon a malmokat hajtva. A desztinációnk DK-re volt Bangkoktól, először a Floating Market-nél álltunk meg, vagyis az úszó piacnál. Itt fejenként 200 Bhat-ér befizettünk egy szűk egy órás hajókázásra a csatornákon, ahol mindenféle árusok árultak alapvető árúkat, na és persze rengetegen szuveníreket is. Az egyik ilyen szuvenírárús egy kampós végű bottal úgy húzott oda minket csónakostul a boltja elé, és kezdte a jól betanult mondatokat mosolyogva. „Just look”, „Good price for you”, „Give me a price, how much do you want”, de az egész a kampós behúzás ellenére nem volt számunkra nyomasztó, mert tényleg nem erőltette, és közben kedves volt és végig mosolygott, és a végén se volt mérges, amikor nem vettünk semmit. És ez aztán nem ismétlődött meg minden méteren és minden percben, na meg mivel teljesen újak voltunk az egész országban, még fel sem fogtuk igazán, hogy Thaiföldön vagyunk, csak úgy pislogtunk mindenre.

A második megálló a „Train Market” volt, na de nem ám vonatra szálltunk, hanem a síneken mászkáltunk, ami először fel sem tűnt. Direkt a vonat érkezésére időzítve érkeztünk meg erre a helyre, amiről Zita szerint egy jelenet is készült egy Indiana Jones filmben – igaz ezt nem sikerült megtalálni a Youtube-on, de ha Ti tudjátok, miről beszétek, akkor linkeljétek be, nekem nincs meg ez a jelenet. Szóval jött a vonat, és az árusokra ekkor már nagyban fütyült egy rendőrféle, mire ők az erre a célra kiépített síneken beljebb húzták a szekrényeiket, és beljebb rámolták a portékáikat, és felhajtották a mélyen az egyenes utcácska (vagyis a sinek) fölé nyúló árnyékolóikat. Aztán megérkezett a vonat, és távozott is:

Attilánál, hihetetlen nagy kényelemben és jólétben

Ezután sikerült elveszteni a csoportunkat egy pár percre, de aztán meglettünk és száguldottunk haza, délben már otthon is voltunk, és olvastuk a CS-n, hogy egy Attila nevű magyar meghívott magához. :O Ezen éppúgy meglepődtünk, mint ahogy örvendtünk is. A profilja üres volt, de magyarul szólt a telefonba, így aztán megbíztunk benne, és ezt nagyon jól tettük! :) Róla, és arról az elképesztő jólétről és kényelemről, amiben a következő napokban részesített minket, majd inkább Mianmar után szólok, merthogy a visszaérkezésünkkor is eltöltöttünk nála néhány napot, és az tartalmasabb volt, akkor sikerült több időt eltölteni vele. Most legyen elég annyi, hogy el sem akartuk nagyon hinni, hogy főznek ránk, és hogy bármikor lemehetünk úszni egy 20m-es medencébe, amikor akarunk. Azon kaptuk magunkat, hogy két napig ki se mozdultunk a házból és annak az udvarából, elképesztően tudtuk értékelni ezt a jólétet, ezt a tisztaságot és kényelmet, ami körülvett minket. Ezt ezúton is nagyon-nagyon köszönjük Attilának – Olyat kaptunk Tőled, amit amúgy kívánni sem mertünk volna! :) Ugyanakkor az is hozzátartozik az érzéshez, hogy ez a nagy kényelem szinte hihetetlen, vagy inkább valótlan volt azok után, amit Bangladesben láttunk és átéltünk. Persze értékelni és élvezni ettől még tudtuk, nagyon is. Szóval nagyon jó, és érdekes is volt ez a nagy váltás, na de erről mint már írtam, majd később bővebben! ;)

Közlekedés az aszfalton: busz, taxi

Indulás előtti nap elmentünk busszal egy közeli bevásárlóközpontba, ahol beruháztunk egy hátizsákra. A másikat Attilától kaptuk, egy pont ugyanolyat, mint amilyet vettünk is, csak más színben. A várost érdekes volt látni így, a felhőkarcolók között a kétszer sok sávos sugárúton a busznak még fapadlója volt, és odabent majdnem olyan koszos és kaotikus volt minden a buszban, mint egy bangladesi társában. Ugyanakkor a szabályok itt már működtek és az egész város is noha talán még zsúfoltabb, rohanóbb és hangosabb volt, mint mondjuk egy Chittagong, de ezért mégis élhetőbb, méghozzá sokkal élhetőbb volt számunkra. Büdösebb is máshogy volt, éreztük a szmogot, a benzingőzt, de a por az nem szállt, és nem volt akkora mocsok mindenütt. Sőt, kifejezetten tisztának mondjuk Bangkok-ot, persze minden csak viszonyítás kérdése. James-nél találkoztunk egy Tom nevű férfival, aki egyenesen Amerikából jött ide, hogy itt éljen egy kicsit és angolt tanítson. Ő szó szerint kifakadt nekünk, hogy mi ez az őrület, ez a káosz az utakon, hát majd meg lehet itt bolondulni. Mire mi elmondtuk, hogy honnan jöttünk és hogy ott mi van, és hogy azok után ez itt nekünk kész felüdülés, itt minden könnyű és egyszerű, itt szabálykövetőek az emberek, és könnyen átlátható, kellemes a forgalom. Ő ezt nem így látta, hanem épp ellenkezőleg! Mi lesz velünk Amerikában, ha eljutunk oda? Olyan egyszerű lesz és kiszámítható, hogy az innen nézve nekem most elöljáróban szinte unalmasnak tűnik már. Persze biztos nem lesz az…

Hajnalban nem járt se a vonat, se a busz a reptérre, ezért kénytelen voltunk egy taxit fogni, és autópálya nélkül, a hosszabb, lassabb, de olcsóbb után kimenni a repülőtérre, 221 Bhat-ért. Ez ahhoz képest, hogy fél órás menet volt még így hajnalban is, és a reptérre ment, nem volt drága, kétezer forintot sem hagytunk ott. Persze nekünk ez még mindig drága, így nem fogunk Bangkokban mostanában taxizgatni, legfeljebb, ha négyen vagyunk egy csapatban, mert úgy akár már olcsóbb is lehet a tömegközlekedésnél. A reptéren aztán becsekkoltunk, és ott már el is kezdődött Mianmar, mivel már összefutottunk jó pár arccal, akikkel aztán együtt repültünk az új országba

Bangkokba 2012. szeptember 16-án hajnalban érkeztünk, és 22-én reggel 7:15-kor szálltunk fel.

Csak érjük el a buszt!

Nevsehirben még eltöltöttünk egy napot, amikor kb. semmi említésre méltó sem történt, majd másnap elindultunk a buszpályaudvarra. A jegyeink már megvoltak Samsun-ba, és Mehmet megtudta nekünk telefonon, hogy lehet bringákat szállítani a buszon, de mi azért nem voltunk teljesen nyugodtak, ezért elindultunk jó pár órával előbb a buszhoz.

Épp csak azt felejtettük el megtudni Mehmettől, hogy hol van a buszállomás, ezért az otthonától nem messze, egy nagyon jó kis vendéglőben – ahol egész előző nap hédereltünk – még megálltunk egy percre, és megnéztük a neten a buszállomást. Rövid keresgélés után megtaláltuk a busztársaság csak törökül beszélő honlapján egy térképen. 4km-re volt, de ezen a négy kilométeren sikerült megmásznunk két igen combos emelkedőt, így tartott vagy fél órát, mire odajutottunk. De hová? A jelölt helyen nem volt más, csak egy bazi nagy pláza, és bárhogy is mértem, nem fért be alá egy buszállomás, már csak azért sem, mert egy nyamvadt buszt sem láttam a környéken. Megtudtuk a közeli benzinkúton egy angolul jól beszélő fazontól, hogy a buszállomás biza nem itt van, hanem még két kilométert kell tekernünk az autóúton, majd a sok piros zászló után balra megtaláljuk, amit keresünk. Ekkor már alig volt egy óra hátra a busz indulásáig, ezért nem voltunk teljesen nyugodtak. Hát még akkor, amikor az a nyamvadt főút egy igen kiadós emelkedővel köszönt ránk. A teherautók is csak nyögve tudtak felmenni a végeláthatatlan meredélyen, közben persze ránk puffogták fekete kormukat. De most nem ezért voltam mérges, hanem azért, mert nem voltak képesek azok a rohadt buszosok frissíteni azon a rohadt honlapjukon, azon a rohadt térképen azt a rohadt buszállomásuk helyét, ezért most itt szívunk a fölfelében, és ki tudja, odaérünk-e a buszhoz. Húú, de nagyon begurultam, elhúztam előre Zitától, épp csak látótávolba maradtunk, de én közben hangosan ordítva káromkodtam bele az égbe, és közben persze tepertem, ahogy bírtam, nehogy lekéssük a buszt. Már azzal vigasztaltam magam, hogy lám, annyira ideges vagyok, hogy ha lekéssük azt a rohadt buszt, képes leszek még arra is, hogy leordítsam az összes rohadt buszos fejét az összes általam tudott nyelvet és kézjelet használva, akár még a nagyfőnökig is elpatáliázok, addig amíg nem adnak nekünk egy ingyen jegyet a következő buszra, merthogy a busztársaság trehánysága miatt késtük le a buszunk, amire megvolt a jegyünk.

Ez persze nem volt így 100%-ban igaz, mert ha kellő időben utánakérdezünk a buszállomás pontos helyének (ami egyébként Mehmet lakásától nézve az átellenes oldalában volt Nevsehirnek, a városon kívül), és idejében elindulunk, mindez nem történt volna meg, de ez akkor nem jutott el az elborult agyamig, amiben ekkor csak az kattogott, hogy el kell érnünk a buszt, el kell érnünk a buszt! Amit végül elértünk persze, szűk negyed órával az indulás előtt megérkeztünk a buszállomásra. Ez alatt a rövid idő alatt ki kellett váltani a jegyünket a pénztárnál, és szét kellett kapni a bringákat. Le kellett kapni a csomagokat, a csomagokból ki kellett venni azokat a cuccokat, amire a 11 órás buszút alatt szükségünk lesz, le kellett szerelni a fejtámlákat és szét kellett szedni kicsit a kormányművet, nehogy megsérüljön mint ahogy egyszer történt Rómából hazafelé a repülőúton.

A buszút ehhez képest már nagyon nyugodt volt. Amíg volt feszültség a kis netbookban (2-3 órát), addig tudtam naplót írni, de közben nem felejtettünk el a tájban is csodálkozni. Kayseri milliós lakosságú városa mellett egy hatalmas, hófödte hegyre lettem figyelmes. Mivel volt nálunk Wikipedia a zsebben (Kindle), utánanéztem, az Erciyes dagi (ejtsd: Erdzsijes dá’ű) valóban közel 4000 méter magas, azért van rajta hó még ilyenkor a nyár közepén is, amikor idelent (1000m-en) tombol a 40 fok gatyarohasztó hőség. A másik érdekes dolog az volt a buszon, amikor rászóltak Zitára, hogy kint van a dereka, és ez mennyire nem jó, és nem szép. Zita persze egy kendővel ezután eltakarta a derekát, és eddig rendben is lett volna a történet, ám nem sokkal később ugyanez a fiatalember, a háttámlákba szerelt kis TV-n bikiniben táncoló lányokat bámult, és azok nem zavarták… Ti értitek ezt? Mert mi nem. :)

Camping Üvegtigris – Samsun

Samsunba éjjel fél egykor érkeztünk meg a busszal. Pontosabban Samsun határába, merthogy megint nem a város közepén volt a buszállomás, hanem kint, a várostól néhány km-nyire. Ami fájt nekünk, hogy ezen a néhány kilométeren egy szemmel láthatóan nagyon meredek kaptató várt ránk. Ezért meg sem próbáltunk az éjjel bejutni a városba, hanem kerestünk egy táborhelyet. A buszállomástól 100m-re sem, egy Üvegtigris-szerű helyet találtunk. Sajnos a tulaj már nem volt ott, de úgy voltunk vele hogy egy olyan vendéglős, aki az asztalok közé egy hatalmas veteményeskertet ültet, biztosan van olyan jó arc, hogy nem hajt el minket, ha reggel észreveszi, hogy a büféskocsija mögötti gyepen sátrazunk, ott ahol még a vendégteret sem zavarjuk.

Reggel aztán a világosban már láttuk, hogy a hely legalább egy hónapja nem üzemel. Egy figura a közeli földekről odajött hozzánk, először csak az egyik széket vette kölcsön a szürethez, aztán amikor látta, hogy miféle népek vagyunk, hozott nekünk mindenféle gyümölcsöt, meg nagy, széles mosolyt az arcán. Miután összeszedtünk táborunk, nekiveselkedtünk annak a csúnya, gonosz emelkedőnek, ami az első, és az utolsó volt ezen a napon. A levegő bár nem volt olyan meleg mint a szárazföld belsejében, viszont sokkal-sokkal nedvesebb volt itt a tenger partján, ezt már egyből érezni lehetett.

Samsum nem sok jót tartogatott számunkra, szűk, zsúfolt utcákon ereszkedtünk le a parti főútra. Ezek az utcák igazi életveszélyt jelentettek számunkra. Padkájuk vagy 40cm magas volt, így nem hogy fel ugratni, feltenni sem tudtuk a bringákat a járdára egy könnyen, ha arról volt szó. Mindemellett az út valami nagyon csúszós kőből készült, és nagyon sűrűn volt rakva rácsos csatornafedelekkel. A rácsok párhuzamosan voltak az úttal, és olyan szélesek voltak, hogy még a mi vastag kerekeink is beleakadtak volna. Egy találkozás egy ilyen csatornafedéllel tuti bukást jelentett volna, ezért csak nagyon lassan és óvatosan haladtunk ezeken az utcákon, amelyek valóságos akadálypályát jelentettek nekünk – képzeljetek mindemellé még nagy forgalmat is.

Végül persze épségben kiértünk a főútra, ami széles leállósávval szolgált számunkra, és állandó zajjal és bűzzel járó, nagy forgalommal. Komolyan, akkora zaja volt ennek az útnak, hogy amikor megálltunk az első kútnál és leültünk pihenni, én egyre csak azt vártam, hogy oké mennek az autók, de biztos csak egy lámpa miatt vannak ilyen sokan és mindjárt csillapodik a forgalom… Persze nem maradt abba, egyre csak zúgtak, zúgtak az autók, zúgott a fejem is, próbáltam magam rendbe tenni egy két literes lónyállal, de nem jutottam sokra. Végül aztán, ahogy eltávolodtunk Samsum hatalmas városától, 15-20km múlva csak elcsendesedett kicsit a forgalom és elviselhető lett a lét az út szélén, le tudtuk venni a maszkokat is.