Mielőtt nekikezdek ennek a beszámolónak, el kell, hogy mondjam, hogy ezekről a napokról már írtam az Origora egy cikket. Tehát itt most ismét csak olyan apró dolgokra fogok kitérni, ami értelemszerűen abba a formátumba már nem férhetett bele. Az odajutás részleteibe, az árakra és a jegyvásárlás mikéntjébe, valamint a mi kalandjainktól eltérő, azoknál kényelmesebb, gyorsabb és/vagy drágább lehetőségekre (pl. Inka-trail, Salkantay-trek, és ugye a vonatozás) itt már nem fogok kitérni külön, tehát annak is érdemes elolvasni az előbb linkelt Origo cikket, aki ezeket a képalákat is végigolvassa! ;)

Cuzcoba azért jöttünk, mert egy nagyváros, egy jó kiindulópont a Machu Picchuhoz, ahová busszal és egyéb motorizált közlekedési eszközökkel, csak két apró hátizsákot cipelve terveztünk eljutni, hogy aztán ide visszatérve innen ismét a bringákon folytassuk majd a Titicaca-tó és Bolívia irányába. A képen nem tudjuk, melyik híres templom látható. Szégyen vagy sem, de amikor egy városhoz 10-nél több látnivalót sorol fel az útikönyv és egyiket sem emeli ki különösen, akkor már végig sem olvassuk, csak bolyongunk a városban, és hagyjuk magunkat elveszni.

Szállásunk a központtól kb. 5 saroknyira délre, a Valenzuela Hospedajeban volt, mint a pályaudvarról kigurulva azonnal, teljesen véletlenül találtunk meg. Tovább nem is kerestünk, a 30-as szobaárat 25-re lealkudva, egy szép kis ablakos, fürdőszobás szobát 1 perc alatt belakva megtaláltuk legújabb otthonunkat, ahol a recepciós srác nagyon kedves volt, és azt is megengedte, hogy hátul a család konyhájának sarkában elraktározzuk a málhánk nagy részét, és a bicikliket, amíg elutazunk a híres inka romokhoz. Érdekes, hogy van, amikor ilyen oltári mázlival azonnal, szinte keresgélés nélkül találunk egy tök jó helyet, máskor meg órákig mászkálunk fel-alá egy olcsó szállásért, amit alig akarunk megtalálni. A 25 egyébként átlag ár Peruban, sőt vidéken átlag felettinek számít, de ugye most egy turistás helyen vagyunk, és itt ez alacsonynak számít.

Gyalogtúra Cuzcoban

Cuczo belvárosa talán egész Peru legnagyobb turistagettója, nem csak a Machu Picchu miatt, hanem mert a város, és környéke is sok érdekes látnivalót tartogat maga körül. Persze egyik sem olyan izgalmas, mint a Machu Picchu, de csak azért, mert nagyon magasan van a léc.

A főtér melletti háztömbnél bolyongva.

Ezekről az erkélyekről is nevezetes Cuzco.

Lámpaszerelő az egyik kisebb téren. Ebben semmi nevezetes nincs, egyszerűen csak tetszett. :)

Egy másik templom.

A sétálóutca

Az óváros egyik kapuja

Lámpaoszlop fényes dísze

A San Pedro piac – Elmentünk egy free walking tourra, hogy ha már magunktól nem tudjuk rávenni magunkat a városban való sétálásra, akkor követünk egy tömeget, na meg egy vezetőt. Egy hasonlón már Medellinben is voltunk, az nagyon jó volt, ez ahhoz képest gyenge volt, és a vezetőnk sem volt annyira szimpatikus az alul feszülős, felül bő sportnadrágjában, és mert a nála 40 évvel idősebb német nyugdíjasokat velünk együtt állandóan “chicos”-nak, vagyis “srácok”-nak szólította. Ha már megittak volna egy sört együtt, vagy megbeszélték volna, hogy “tegeződünk”, vagy valami hasonló, azt mondom oké, de így nyitni, ilyen fizimiskával… Na mindegy, azért rossz nem volt, csak azt hiszem, az van, hogy Medellin nagyon magasra tette a lécet. :) A végén azért mi is beledobtunk egy 10 solost, vagyis kb. 900 forintot a tarsolyába, hiszen 2,5 órát beáldozott számunkra az életéből, és mert különben lehet, hogy tényleg nem jöttünk volna el erre a helyre, amiért kár lett volna. Szóval ezek a gyalogtúrák úgy ingyenesek, hogy a végén adományt adsz, vagyis annyit, amennyit akarsz.

A piacon az asszonyok hangosan árulják a reggelit

Úgy tűnik, csak egy árlista készítő mester dolgozik a városban, és neki is csak egyetlen sablonja van. :)

Van itt minden kérem! :) Egy ilyen zacskó quinoa Kaliforniában 6x ennyit kóstál, mint itt, nyugaton most ez a legújabb szuper egészséges étel.

Finom helyi sajtokból sem volt hiány.

Passz. Tengeri valami… Talán.

Óriási lepénykenyér

Ennek is külön sora volt.

A rahangot itt még nyers fatörzs tartja! :)

Látkép a főtérről

Vezetőnk (húúú, majd én is megkapom a fizimiskámért, ha előadást tartunk…) remek nadrágjában jobbra, mellette két, állítólag inka törzsi ruhába öltözött ember. Vezetőnk is beöltözhetett volna inkább inkába, szerintem egyből nagyobb sikere lett volna! :) A két, a képen csak egy fej erejéig jelen lévő lámákkal és lámákhoz hasonló állatokkal körbevett emberünk később egy zenés előadást is tartott, ami érdekes és szép volt egyébként, csak sajnos én marha egyben felvettem az egész 5 percet full HD-ban, és az így keletkezett sok száz megás fájlt azóta se volt lehetőségem feltölteni. Ezért bocsánat! A végén lehetett CD-t venni tőlük, és adományt adni nekik, mi is beledobtunk 4 solt.

Jobb oldali emberünk egy tradícionális, autentikus inka nótákat tartalmazó CD-vel árnyékolja az arcát! :)

Ezen az utcán bizony az inkák is jártak-keltek anno, a két falat ugyanis még ők építették. Vagy legalábbis az itt élő népek, mert az inka szó természetesen egyfajta gyűjtőnév, amit a király szóból eredeztetnek és a spanyol hódítok ragasztottak rá az itt élőkre. De valójában van saját nevük is, ami teljesen más, és vannak altörzseik, megkülönböztetik egymást, stb, stb… Szóval a kép nem olyan egyszerű, hogy voltak az inkák, ők laktak Dél-Amerikában, és kész, egyrészt nem csak ők voltak, és… és ebbe ne menjünk bele, baromi pici vagyok én történésznek és szerintem már is túl nagy hülyeségeket írtam le.

Sarokerkély

A gyalogtúra következő állomása egy étterem volt, ahol Ceviche-t, vagyis citromlével, tejjel és mindenféle fűszerekkel marinált nyers hal, egy tradícionális perui étel.

Szembeültették a csapatot egy vakítóan világos ablakkal, hogy csak a bemutatót tartó szakács és az önkéntes utánzója körvonalait láttuk. :) Én gyorsan le is ültem oldalt, melléjük, hogy azért lássak is valamit, mert úgy esett, hogy ez az önkéntes Zita lett. :) Szóval Zita, követve a mesterszakács élpéseit, elképszített egy tányér Cevichét. :)

Íme! :) Mivel ugye nyers halról van szó, így főzni vagy sütni nem kellett, nem tartott sokáig az egész. :) Ezután meg is lehetett kóstolni, és mivel csak egy-két csoporttag volt hajlandó csipegetni a két tányér ételből, végül egy kevésbé szégyenlős sráccal hármasban faltuk fel az egészet, miközben a csapat többi tagja már az utcán sétált. :)

Természetesen kifelé menet kaptunk egy kis papírt egy kedvezményes menüről, csak most, csak nekünk, ha később visszatérnénk. :) 25 solból vidéken két napig ketten jól lakunk, 5x 2 fogással, és ezekkel a menúkkel is ki tudtunk fogni érdekes ízeket, nem csak truchából, vagyis pisztrángból ettük ettük degeszre magunkat Peruban, hanem egyszer még az alpakahúst is megkóstoltuk. Az alpaka egy a lámával rokon állat, szintén errefelé őshonos.

Oké, bevallom, ezt a képet paparazzi módjára készítettem. De cserébe elismerem, hogy ha rólunk készítenek a megkérdezésünk nélkül olyan képet, amiről nem is szerzünk tudomást, az nekünk se fáj. :)

Egy másik utcában megcsodáltunk egy újabb ősi inka falat. Ezek a kiálló pöckök állítólag arra szolgáltak, hogy a kötelet beléjük akasztva tudják húzni ezeket a hatalmas téglákat, sokszor sok tíz, vagy állítólag száz kilométert is. Merthogy Cuzco 3300m magasan található, ide már nem elég a gyékényből szőtt fal, na meg ugye ők egy hierarchikus birodalom voltak, palotákat, erődöket is építettek.

Nem semmi, hogy milyen pontosak az illesztések. Meg hogy milyen random alakúak a téglák, mintha csak valami gyerek rajzolta volna őket. :)

Tipikus utcakép – najó, inkább erkélykép – a belvárosból.

A templom a főtéren

A főtér, vagyis a Plaza de Armas. Erre a névre egy olyan fura magyarázatot adott a vezetőnk, ami egyáltalán nem passzolt azzal a ténnyel, hogy szerte Peruban minden városkában ugyanígy hívják a főtereket. Szóval most vagy lódított, vagy itt Cuczoban hívták így a főteret, és innen terjedt tovább az egész országra.

Nem, itt még nem azt ünneplik, hogy Obama kijelentette, hogy szabad a házasság az egész USA-ban az azonos neműek között is, ez csupán Cuzco város zászlaja.

A főtéri templom egy másik szögből

A gyalogtúrát egy Secret Garden nevű szórakozóhelyen zártuk, ahol elkészítették az orrunk előtt egy nagy üvegben a Pisco Sour nevű szintén nagyon híres perui szeszesitalt, vagy koktélt, ha úgy tetszik, amiből aztán mindenki kapott egy pohárkával.

Mindeközben megérkezett egy banda is, akik egész érdekes muzsikát toltak.

Najó, annyira nem is volt rossz ez a gyalogtúra, csupán annyi történt, hogy valahogy többet, mást, jobbat vártunk, de igazából csak Medellin város története valahogy inspirálóbb volt számunkra, és az ottani idegenvezetőnk egy nyugaton tanult, az egyetemi tanárságát ezért a munkáért otthagyott fickó volt, aki igazi szenvedéllyel beszélt a szülőhelyéről. Ezek után kaptuk ezt a srácot, akin látszott, hogy csak azért csinálja, mert ez a munkája, ezzel keres pénzt, és sorra vitt minket a vendéglátóhelyekre, ahonnan gondolom szintén kap egy kis részesedést… Szóval ez más volt, de azért rossz ez sem volt, abszolút nem.

Irány a Machu Picchu!

Másnap reggel kipakoltuk a szobánkból a holmijainkat a már megbeszélt hátsó helyre a szállónkban, majd hátunkra vettük a már este összerámolt hátizsákjainkat, és este 6-kor kiléptünk az utcára, hogy megkeressük a buszpályaudvarunkat (terminal de Quillabamba, csak le írom itt is!). Itt követtük el az első hibát, ugyanis az első buszt 7:30-as indulással hirdették, és végül csak 8:20 körül indult el, tehát ott dekolltuk az egész reggelt potyára az állomáson, és ezt az időt értékes alvással is tölthettük volna.

A buszpályaudvarig egy városi busszal fejenként 25 centtért jutottunk el. Ahogy leszálltunk a buszról, ez a fiatalember fogadott minket, és egy kisebb hordányi barátja, akik mint próbáltak minket meggyőzni, hogy menjünk velük fejenként 50-40-30-25 solért Santa Mariáig. Egy autó meg is állt előttünk, amiben már ült két helyi, szóval már csak két utasra vártak. Hallottunk erről a cselről, miután beszállunk és fizetünk, ők kiszállnak, és folytatják az utasvadászatot, mi meg várunk a további kettő, igazi utasra, ki tudja, meddig. :)

A busz csak 15 sol volt Santa Mariáig, de ezt a busztársaságot nem ajánljuk. A többit meg nem ismerjük, de a Ben Hur elég szörnyű volt.

Várakozás közben unalmamban befotóztam a Machu Picchu jegyemet. Jó, hogy a vércsoportomat és a magasságomat nem írták rá!

A pályaudvar sarkában. :)

Az indulások és egy telefonszám, ahol foglalni lehet. Még hasznos lehet, ha Ti is ezt az utat választjátok a vonat vagy a gyalogtúra helyett. Na, itt például fotón mutatják, hogy van rötyi a buszon. A miénken is volt, csakhogy raktáknak használták, így mi nem fértünk hozzá. Itt viszont lehet reklamálni, hogy ott a kép! :)

Az Origo cikkben említett csodakapszula zacskójának hátoldala. A jobb eredmény érdekében ne piálj, ne egyél zsírosat, ne cigizz, ne egyél csípős ajit, ne igyál kávét, se szénsavasat! :) Magyarulj élj egészségesebben, miközben ezt szeded, így jobban leszel, és majd jól azt hiszed, hogy ezektől a tablettáktól, és majd jól veszel még belőlük, mi pedig gazdagok leszünk! :) Ügyes, meg kell hagyni. Én még hozzátenném, hogy mellette napi szinten, vagy legalább heti három alkalommal sportolj is, valamint amikor úgy érzed, hogy már káros nem csak az egészségedre, a környezetedre és a teljesítményedre az, hogy ideges, stresszes vagy, akkor vegyél be egy képzeletbeli leszarom tablettát is mellé. Ha nagyon ideges vagy, akkor akár kettőt, hármat is, sőt adj belőle akörülötted lévőknek is, mert bizony ez egy ragályos kór! :) Ja és természetesen ezt a szupergyógytablettát is elég képzeletben bevenned, csak tarts be mellé az utasításokat! :) Garantáltan jobban fogod érezni magad egy hét után, ha nem, akkor az összes pénzt visszaadom, amennyibe neked ez a jótanács került! :) Húú, hazaértünk, elmegyek kuruzslónak, jól megy ez nekem! :D

A száguldó buszból fotózva. Bikaviadal aréna?

Itt az a bizonyos szerpentin fel 4300m-re, egy másik fotón. Itt látható, hogy az út nem kanyarodik vissza saját maga alá, csak szemközt vette fel a szintet, majd a völgy ezen oldalán folytatta az emelkedést. Igazából tényleg lehet, hogy nem volt olyan mereek, mint a legtöbb perui emelkedő, de még így is durva volt. És bár tudom, hogy “lefelé a szar is gurul”, de azért igenis irigyeljük azt a kedves origos hozzászólónkat, aki ennek a hágónak a túloldaláról, 4300m-ről legurult 1200m-re egy szervezett túra keretében. Nem tudom, mennyibe kerül manapság, de már biztos több, mint 150 dollár a 4 napos program.

A puupikutya, aki felejthetetlenné tette ezt a buszutazást. :)

“Hát hogy mondjam el nekik, hogy már nagyon kell kakilni?!?” :) Az Origon érhető okokból átírták a “rájött a magashegyi cifrafosás” végű mondatomat. :)

Santa Mariában a mosás és a 6 solos menú ebéd után elindultunk Colin McRae barátunk Corollájában Santa Teresa felé, rögtön egy romváros részen keresztül.

Én ültem jobb elől a mitfárer ülésen, de ilyen dolgom nem volt, sofőrünk ismerte jól az utat, én csak kihajolva fénykéezgettem a hajmeresztő földutat.

Még így ferdén is érezni, hogy bizony meredek a hegyoldal alattunk, ha itt lecsúszunk, kampó.

Én nem tudom, hogy ez csak nálunk van így, de itt is arcokat láttunk a sziklában. Ti is látjátok őket?

Amikor szembe is jöttek, a miénkhez hasonló sebességgel, akkor néha megállt bennük az utó, és szorítottuk a majrévasat rendesen, miközben a két sofőr egy halálosan laza kormánymozdulattal kitért egymás elől, volt, hogy közben le sem lassítva.

Ez a kis fahíd gondolom azért van ott, hogy ha megárad a folyó, akkor a gázlót kikerülve ezen át tudjanak hajtani. Mi most a gázlót használtuk, nem volt magas a vízállás.

Santa Terezában a félig kihalt piacon még vettünk néhány tojásos szendvicset, mert Aguas Calientesről már messze földön hallotuk, hogy piszok drága hely, és minden étel a többszörösébe kerül ott. Aztán ahogy már az Origon írtam, átszálltunk egy mikrobuszba, és Corollás emberünket fizetés nélkül hátrahagyva folytattuk utunkat. Fizetni majd az út végén kell, és továbbra is csak a megbeszélt összeget. Ezek a fickók itt rendesen összedolgoznak, és megbíznak egymásban.

Hydroelectrica előtt a völgy oldalából így tört elő a víz. Sofőrünk azt mondta, ez nem természetes, hanem ember alkotta zuhatag, nyilván valami köze van a vizerőműhöz.

Ekkor még nem tudtuk, hogy amit látunk, az már a Machu Picchu Montana nevű hegy, amire szintén jó a belépünk. :)

“Kedves látogató! Szeretettel látunk a Machu Picchunál. Ez a hely az emberiség kulturális és természeti öröksége, ezért egy szent hely, jelképe a nemzeti öntudatunknak, ezért kérünk Téged, tiszteld és tartsd rendben.” – vagy valahogy így szól a fáma. Ez tényleg egy nem akármilyen sarka a bolygónknak, de ha jól kinyitjuk a szemünket, mindenütt találhatunk ugyanennyi, vagy akár még több csodát. Ezért én a Machu Picchu-t lecserélném a Föld nevű bolygóra, a nemzetit pedig emberire, és kitenném ezt mindenhová, letölteném minden ember fejébe, jó mélyen, ha tudnék ilyet. :) Na jó, meg még azt is hozzátenném, hogy sok millió szintén rettentő érdekes és izgalmas növényi és állati (és gomba) faj otthona, ezek közül a legokosabbak, és ezáltal a legnagyobb erővel és hatalommal bíróak mi lettünk, az emberek, ezért miénk a legtöbb felelősség, hiszen jelenlegi tudásunk szerint sehol az univerzumban nem létezik ez az életnek nevezett csoda. Még azt se tudjuk egészen pontosan, miért, mi célból vagyunk itt, de máris romboljuk a bolygón az életet, miközben annyi remek, jó dologra is képesek vagyunk, ami megkülönböztet minket a többi földi fajtól. Lehet, hogy jelenleg csak a leghatalmasabbak vagyunk közülük, de a legokosabbak még nem, mert a legtöbb másik faj nem pusztítja a saját élővilágát? Ezen a bolygón a legnagyobb érték nem az olaj, nem a földgáz, nem a szén, nem az uránium, nem is az arany, hanem az élet és a tudás. Becsüljük hát meg őket! ;)

Hydroelectrica vasútállomása

A menetrend. Még szintén hasznos lehet. A tarifák ne tévesszenek meg, ezek a helyieknek szólnak, nekünk valami 18 dollár, ha jól emlékszem. Azt nem tudom, itt lehet-e jegyet venni nekünk, gringóknak, vagy csak Cuzcoban, esetleg online, ennek nézettek utána, ha innen vonatozni akartok.

Ha pedig gyalogolni szeretnétek, ahogy mi is, akkor itt, ezen a ponton higyjetek a táblának, és vágjatok le jobbra, ugyanis a sinek Z alakban másznak föl a völgy oldalába, de értelemszerűen Te, a két lábadon meredekebben is fel tudsz mászni, mint a vonat a sineken, így nem kell akkorát kerülnöd, mint a sihuhu. :)

Hoppáré! Azt ott fent az inkák építették legalább 500 évvel ezelőtt! :) Hát ők sem voltak tériszonyosok, az egyszer biztos! :D

Itt koppantunk, hogy a sinek végetérnek a semmibe. Pár métert innen visszafelé sétálva aztán találtunk egy ösvényt fölfelé, de ha előzőleg nem olvastam volna valahol, hogy van egy levágás és ha nem lett volna nálunk a hepe esze (GPS spanyolul), akkor itt bizony erősen vakartuk volna a fejünket! :)

A kanadai párossal sétáltunk együtt a sinek mentén. Nekik is van egy a mi minden milleniumi, vagyis minden ezer kilométeres ünneplésünkhöz hasonló ünnepük, minden nap felírják valahová, hogy hanyadik napjuk ez az utazásukon, és készítenek vele egy fotót. Ez lehet tájkép, vagy csoportkép, bármi. A mai fotójukat itt a sineknél velünk készítették el. :)

Ez volt a leghosszabb híd, de ennek volt külön gyalogos átkelője. A többi híd csak apró mellékpatakokon vitte át a sineket, és csak pár méter hosszúak voltak, viszont azokon csak a talpfákon lépkedve tudtunk átkelni, alattunk a néhány méteres mélységgel.

Talán ugyanaz a ház, de most oldalnézetből.

A teljes kilátás a völgyre, és a fenti gerincre, ahol a Machu Picchu található.

….és jött a vonat! :) Persze már messziről hallottuk döbörögni, úgy kellett várni hogy végre jöjjön és le tudjuk fényképezni. Erre meg nem bemozdult! :D De a lényeg: a vonat nem para, messziről hallani, és nem egy TGV, még kisgyerekes családokat is láttunk itt sétálni Aguas Calientes felé.

Miután jól ránksötétedett és már fejlámpákkal botorkáltunk a sinek mentén, a szemételszállító állomáson, két kilométerrel a cél előtt az ott sertepertélő helyiek jól nem mondták el nekünk, hogy innentől már van az az autóút is párhuzamosan a sinekkel lent a völgy aljában, amin a buszok viszik fel s turisztokat a romokhoz, így folytattuk az utat a sinek mentén, és besétáltunk két töksétét alagútba, amelyek azért lehet, hogy okoztak volna pár izgalmas pillanatot, ha mondjuk egy vonat jön szembe. Szóval, ha mentek, a bűznél letérni jobbra és a földúton folytatni Agaus Calientes felé! ;)

Aguas Calientesben, ahogy már írtam az Origon, megint velünk volt a szerencsecsillagunk, azonnal találtunk egy relatíve nagyon olcsó szállást, és miután lefürödtünk, kimentünk még sétálni a városba. A két szélső bábúra először azt hittem, hogy igazi emberek, és pénzt kérnék a fotózásért. :) Lehet kezdek kicsit paranoid lenni a gringólehúzások terén. :)

Pedig nem kellenne. Végül Aguas Calientesben nem csak olcsó szállást, hanem olcsó ételt is találtunk. Az északnyugatról érkező kisebbik folyón lévő, alulról a másik híd a Narancshíd, helyi nevén Puente Naranja (ejtsd: naranha), annak a keleti lábánál este 7-től hajnali 5-ig egy nagyon kedves néni árulja Peru szerintünk legjobb, leggazdagabb hamburgerét, még pepinot, vagyis uborkát is tesz bele, ami errefelé nem jellemző. Ha pedig éttermi, kétfogásos ételre vágyunk, akkor ugyanezen híd nyugati oldalán, rögtön az utca kezdeténél, annak déli oldalában van egy étterem, ahol sikerült 9 solért menüt ettünk. Ezek, tekintve, hogy hol vagyunk, nagyon olcsó árak itt. De egyébként ha felsétálunk ugyanezen folyó nyugati oldalán, a vele párhuzamosan haladó sétállóutcán, az tele van éttermekkel, minél feljebb megyünk, annál olcsóbb, a tetején már csak 25 sol egy családi pizza, a hamburger sültkrumplival pedig 8 sol, persze ezeket mi nem próbáltuk ki. Az utca legvégén pedig ott van a termálfürdő (10 sol), amiről Aguas Calientes a nevét kapta. A másik nevét – Machu Picchu Puebla – a romok közelsége végett kapta. A szállásunk a legdélebbi teljes téglalap alakú háztömb nyugati sarkában volt, ajtaja a sinekre néz.

A már említett sétálóutca, ami a termálfürdőhöz vezet fel. Autók, és a velük járó szmog, bűz, és zaj itt nincs. :)

A térképen sötétszürke színnel és nagy sárga nyíllal jelölt szuvenír-piac (mercado de artesans vagy valami ilyesmi)

Már a sinek környéke is annyira turistás volt, hogy először ezt néztük főutcának.

Este a vekkert beállítottunk hajnali 4 környékére, hiszen már korán reggel ott akartunk lenni a Machu Picchunál, méghozzá gyalog, mielőtt a tömegek a buszokkal felérnek, hogy a legtöbbet láthassuk a leghosszabb ideig, viszonylagos nyugalomban. A turistaáradat végül elmaradt, vagy csak minket nem zavart, na de erről majd a következő bejegyzésben, ami csak a Machu Picchué lesz! ;)

Történt 2015. május 27-28-án.

Ideje folytatni az útinaplót! Legutóbb Zita ott fejezte be, hogy Cajacayban egy izgalmas nap után nyugovóra tértünk. Innen az volt a terv, hogy legurulunk Barrancába vissza a Panamerican-Highwayre, ahonnan buszra szállunk a fővárosba, Limába. A fővárost sajnos be kellett áldoznunk, mert ekkor már nagyon szorított minket az idő és ahogy számolgattam a hátralévő távokat, országokat és látnivalókat, kijött, hogy muszáj lóugrásban haladnunk, különben nem érjük el a repülőt. És hát inkább a – majd mindjárt látjátok, milyen szörnyű – parti szakaszokat és azt az állítólag 5 db. 5000 méter környéki hágót hagyjuk ki, mint… Mint az eddig megjárt szakaszokat. :) Ez mindig kicsit fáj nekünk, mármint teleportálni, vagyis buszozni, de be kell látnunk, hogy a világ nem minden része alkalmas, vagy éppen kívánatos a biciklizésre, az időnk pedig azzal végessé vált ezen az utazáson, hogy megvettük a repülőjegyeket haza Európába. De legalább megpróbáltunk úgy okoskodni, hogy a szép, izgalmas és kihívásokban sem szűkölködő szakaszokat a kerékpáron tegyük meg, a kevésbé izgalmas, egyhangú vagy veszélyes szakaszokat pedig átugorjuk. Legalábbis mi most így látjuk, de nyílván, ha ezt máshogy csináltuk volna, lehet annak is éppígy örülnénk. :) Végig bringázni minden egyes szárazföldi méterét ennek az útnak sosem volt célunk, már az elején sem, hiszen az elejétől kezdve úgy hirdetjük az utunkat, hogy (csak!!!:D) 40 ezer kilométer kerékpáron a Föld körül. Ha ezt eddig mind a bringán tettük volna meg, akkor kb. 100000km-es lenne a biciklizés, és az eredetileg nagy naivan tervezett 1,5-2 év helyett nem 4, hanem 10 évig tartana. Ennyire pedig még mi sem vagyunk elvetemültek, ez a 4 év 3 hónap pont elég lesz, ezt már kezdjük érezni így a vége felé, hiszen mikor ezeket a sorokat írom, már csak 2 hónap és 4 nap van hátra a végéig, noha, amiről most fogok írni, az még több mint egy hónappal ezelőtt történt. Na de most már elég a süket szövegből, és csapjunk a lecsóba! :)

Gyerekek a szállodánk előtt. Mindig van néhány kíváncsi szempár, akik a bicikliket csodálják. Már bánjuk, hogy nem kezdtük el őket fotózni a legelejétől, ahogyan a kezükkel mutogatják az elöl való pedálozást egymásnak, vagy vakargatják a fejüket, hogy mi a manó ez, vagy fényképeznek, egymást hivogatják… – Ezekből az állóképen is jól érthető jelenetekből a bicikli körül mára már egészen vicces kis gyűjteményt rakhattunk volna össze. :) Ráadásul mind különböző arcú, börszínű és ruházatú (kultúrájú) emberekből, és csak a bicikli lett volna ugyanaz mindegyik képen! Ajj, de kár, na majd legközelebb, vagy valaki más, aki fekvőbringával indul körbe, majd megcsinálja! :)

A reggelire várva. Csak boltnak tűnik, de a néni főzött is, finom sült halat kaptunk reggelire! :)

Elindultunk lefelé a 2600m-en fekvő faluból, és a következő település határában rögtön zsebtolvajokra figyelmeztető tábla várt ránk! :o :D (Ugye mindenkinek leesett, hogy csak vicceles, és ez csak egy gyalogosátkelő! :) )

A kilátás visszafelé a völgyre

Lent 1500 méter környékén már szárazabb volt a táj.

Hordják a házfalnak valót, majd pár képpel és pár száz méterrel lejjebb meglátjátok, mire gondolok! ;)

Itt már sokkal kevesebb zöld volt, és rengeteg barna szikla.

Itt érkeztünk meg a völgy aljába, ahonnan már csak enyhén lejtett az út. Az idáig tartó első 31 kilométert 51 perc alatt, vagyis 36-os átlaggal zúztuk le. Persze mert lejtett, mint az őrület, csak a fékeket kellett húznunk, semmit nem pedáloztunk. :) Bezzeg fölfelé jövet ugyanennyi szintet felmászni több, mint egy napig tartott… :)

Valaki mondja már el légyszi, mint jelent az portugálul, hogy “szinárdzsüdzsü”! :) Egy brazil buszállomáson ülve írom ezt az útinaplót, és még csak a 8. képnél tartok, de már vagy 20x elmondták ezt a szót a hangosbemondóban. Lehet, hogy hamarosan begolyózok ettől, még két órát kell itt várnunk. Továbbá várom az olyan portugál összetett mondatokat, amelyekben nem szerepel a cs, dz és dzs hang. Szerintem nem léteznek ilyen mondatok! :) Hogy mennyit tudnak itt össze zsizsegni meg sisegni, ez valami eszméletlen. A spanyol jobban tetszett. :)

Bocsánat a kitérőért, szóval újra Peruban vagyunk, lefelé menet Barrancába egy ilyen “indizsünösz” vagyis őslakos “indián” szobor mellett is elhaladtunk.

Basszus, hogy még a sziklákra is politikai pártok ikonjait kell festeni…

Sajnos valahol ezer méter alatt begurultunk ezekbe a szürke felhőkbe, és innentől már nem láttuk többé a kék eget, beszürkült a táj is. Ebből is látszik, hogy közeledtünk a Csendes-óceánhoz.

Fenyő! :) Valahogy mindenféle növényzetre (vagyis inkább azok teljes hiányára) számítottunk, de erre nem.

Na, mi ez? :)

A házak oldala csak egy növényszárakból összefonott vékonyka rétegből van, szinte átlátni rajtuk.

Ugyanaz, mint két képpel ezelőtt, csak már zsákokba összeszedve.

Egy egész falu környéke tele volt ilyenekkel. Egy paprikafélét szárítottak, azt hiszem ebből készítik az aji (ejtsd: áhi) nevű fűszerüket, amit mártásként, vagy kechup, majonéz mellé még gyorsételekbe is raknak.

Néni virágos kalapban

Egész domboldalakat beterített a sok száradó aji! :)

Itt építik a házfalakat. Ennek kicsit kisebb az ökolábnyoma, mint a tégla/malter/vasbeton házak falának, de mondjuk ebben már októberben is ízekre fagynánk Magyarországon, hiszen ezen szinte még a szél is átfúj, de úgy látszik, ez itt nem baj. :)

Íme egy ilyen ház közelről, mintha csak direkt erre a célra, nekünk, bemutatódarabnak építették volna. :) Azért egy bádoglemez a tetőre még elkél, mert esni bizony azt tud errefelé.

Kész, vége, leértünk, vége a hegyeknek. Maradt a síkság, meg a monokultúrális ipari mezőgazdaság sivársága. Meg a párás szürke idő, és az időközben ránktört brutális szembeszél.

No, merre menjünk, vissza a parton Trujilloba, vagy le délnek Lima felé? :) Barranca pár kilométerrel délre volt attól a ponttól, ahol visszacsatlakoztunk a Panamarican-Highwaybe, így sajnos hátra volt még ez a pár kilométer ezen a sivatagi országúton, amit senkinek nem ajánlok bringával.

A por még hagyján, de a városok környékén az út széle tele van ledobált szeméttel és építési hulladékkal is. Az idő pedig szerintem az év összes napján valami ilyesmi lehet.

A városokban mindehhez még hozzájön az autókkal járó a szmog és a zaj is.

Végre megérkeztünk Barrancába! Persze a városba befelé menet még volt egy 50m-es meredek emelkedő, odabent pedig a cél előtt két sarokkal leküldtek 5 utcával odébb, majd onnan nagy nehezen visszanavigáltunk a buszállomásra, de közben vagy 10 embert meg kellett kérdeznünk, merre van, még akkor is, amikor gyakorlatilag szinte a kapuja előtt álltunk. Mert errefelé a buszállomások csak egy koszos udvarban kapnak helyet, ahová befordul a busz, felveszi a rakományt, aztán megy tovább. A sarokban meg van egy bódé, ahol a jegyet adják. Ja, de ami a képen van: mire a végére értünk, már csak 23-as volt az átlagunk, a sok lapály, szembeszél, meg a végén a gonosz fölfelék és az utálatos Panarmarican-HWY. :) De 105km-t jöttünk és még csak fél kettő van! :)

Ez már a buszból készült, robogunk Lima felé.

A buszútra 6 órát mondtak, de persze ennél hosszabb volt. Az út alatt egymás után háromszor leadták a Légiós című filmet Jean Cloude Van Damme-al, akitől elnézést kérek, de nem ez a legjobb filmje, és azért is elnézést kérek tőle, ha nem így írják a nevét. A film lényege, már amennyit mi meg tudtunk érteni a kevés spanyolunkból, hogy a légiósok valamiért ott vannak egy sivatagban egy erődben, ahol a helyi harcias népek valamiért nagyon nem szeretik őket, ezért kb. a film felében végig csak egyhangú gyilkolászás megy. Egy kemény sivatagi menetelés közben az egyik legény összeesik a szomjúságtól, de főhösünk elcipeli a vízig, amit a kapitány nem néz jó szemmel. Később a legény megmenti a kapitány életét, lám hát mégis a főhösünknek volt igaza. De igazából ez a végén lényegtelen, mert mindenki meghal, még a kapitány is öngyilkos lesz, csak a főhös éli túl, de még ő is szomorú, így végképp nincs értelme semminek, mindenki meghalt, és még Van Damme se boldog. Ha mégegyszer az életben meg kell néznem ezt a filmet, én se leszek boldog, az tuti. :)

Nem csak a filmben, a valóságban is egy sivatagban jártunk.

Milyen lehet egy ilyen helyen, ilyen házakban élni?

“Szolgálunk és védünk!” – vagy valami ilyesmi…

Limában az északi buszállomás akkora volt, mint egy kisebb reptéri terminál, és egyben olyan modern is. A kiszállással nem volt gond, feljutni a jegypénztárakhoz már annál inkább. Végül egy biztonsági őr mutatott nekünk egy rámpát. Odafent Volt vagy 40 busztársaság, mindegyiknek külön pénztára. Kérdezgettünk egy-két nagyobbnál, de nem volt buszuk Cuzcoba, valami másik állomásról magyaráztak. Mindenre vágytunk 105km, 7-8 óra buszozás és 3 egyazon Van Damme film után, csak arra nem, hogy egy ilyen kaotikus óriásvárosban a sötétedés utáni csúcsforgalomban biciklizzünk. Végül az egyik pultnál elmondták, hogy a sor végén az utolsó társaságnak van busza innen is Cuzcoba! :) Juhééé! Rohanás oda, igen van jegy, 50 perc múlva indul a busz, meg tudtuk venni kártyával, lehet biciklit vinni! Győőőzelem! :) Persze aztán még jött bonyodalom bőven, kellett két-két solt fizetnünk az állomáshasználatért, és ahol mi beléptünk a Departure részbe, ott a biciklik és a feladott poggyászok nem jöhettek át, azt ugyanott, ahol a jegyet vettük, be kellett adni egy ablakon, és végül a túlméretes bringák, a csomagok, és mi is egy-egy külön helyen jutottunk le a buszokhoz. Szerintetek hogy cipeli le egy emeletet és viszi át kb. 300m-t egy perui a szétszedett, ülését már leszerelt, a kormányt és az első villát összekötő távtartóját már leszerelt fekvőbringát egyik helyről a másikra? Hát, ezen mi is aggódtunk egy sort, elmagyaráztuk a mukinak, hogy hogyan, hol fogja meg, stb. de látszólag nem ment át neki sok belőle. Amíg a cuccaink és a bringáink nélkül voltunk, nem maradt időnk ezen aggódni, villámgyorsan (és méregdrágán) ételt vettünk, fogatmostunk, WC-ztunk, majd kimentünk a mi kapunkhoz, ahol már ott állt a busz, és csodák csodájára a bringák is. Itt még kellett a – ha jól emlékszem – 160 solos buszjegy mellé 25-25 solt fizetnünk a bringákért, majd mehetett a bepakolást. Természetesen ezt is a mi asszisztálásunkkal, hiszen nem teremnek minden dél-amerikai bokorban ilyen fekvőbringák, ha valamit eltörnek rajta, akkor nézhetünk… Ismét az emeleten, legelöl ültünk, mint Panamában, azzal a különbséggel, hogy most alattunk csak a sofőr ült, ez egy olyan emeletes busz volt, ahol elől egy külön negyed busznyi kabinja volt a sofőröknek, ahová mi utasok nem is mehettünk. Este a csodálatos Let’s be Cops című filmet adták, de hogy minek, azt nem tudom, mert mindenki behunyt rajta. Észrevettük már, hogy a peruiak simán bealszanak iszonyatos zajok mellett is, vagy rászkodó, dobáló buszon is, szóval olyan helyeken, ahol számunkra lehetetlen, vagy órákig tart, és azután sem tudunk igazán mélyen aludni. Eközben ők úgy alszanak, mint valami kisbaba, teljesen elengedve magukat, mintha mi sem lenne természetesebb. Ennek valószínű az az oka, hogy születésük óta hordta őket mindenhová az anyukájuk a hátán, és megszokták, hogy kint vannak az utcán, a piacon, akárhol, és közben ha rájuk jön az álmosság, alszanak. Miközbe minket csendben, nyugalomban altatgattak, ezért mind a mai napig is csak így tudunk elaludni. Mikor hajnali 1 körül a film végetért, már az egész busz mély álomba volt, és nagyjából mi is elaludtunk, ám a film végén nem kapcsolt ki a lejátszó, hanem a film DVD menüjének fél perces, zenés betétjét rotálta a végtelenségig, ami a film általunk többször lehalkíttatott hangereje után ismét teljes hangerőn szólt és nagyon nyugtalanító volt számunkra. Próbáltunk találni valami személyzetet a buszon, de lent a lépcső alján a földszinti utaskabin ajtaja zárva volt, a sofőrökhöz meg átkopogni sem tudtunk, fallal voltak elválasztva tőlünk. Ez remek, itt vagyunk egy száguldó buszba bezárva az éjszaka közepén, és ordít a baromság a képernyőből, ráadásul ez rajtunk kívül senkit az ég világon nem zavar, és mindezért még fizettünk is. Később találtunk egy távirányítót, de az nem távirányított semmit. Aztán végül Zita nagy nehezen hátul a sötétben megtalálta a stewardest, aki két ülést elfoglalva az összes honfitársával együtt szintén az igazak álmát aludta a busz hátuljában. Ő hamarosan lekapcsolta a borzalmat, de ekkora én már olyan bugos lettem, hogy úgy kellett lenyugodnom, hogy végre újra el tudjak aludni.

Ez a kép már másnap reggel készült, valahol 4000 méteren

Itt már egész közel vagyunk Cuzcohoz, talán már csak 300km van hátra. :)

Kezdem érteni Eliast, aki magasbiciklivel járta a világot! :)

De hogy áll meg a sivatagban, ahol se fa, se oszlop, aminek neki tudna dőlni? :)

A Nike jel annyira menő, hogy mindkét irányban használják, sőt van hogy tükrözve van egymás mellett.

Ekkor találkoztunk először az Apu nevű párt ikonjával, ami egy focilabda! Ügyes populisták! :D

…és megérkeztünk Cuzcoba! :)

Folytatása következik! ;) Történt 2015. május 25-26-án, bicikliztünk 105km-t, teleportáltunk 1-2 ezer kilométert. Nem tudom, nem számoltam, nem is fogom, minek? :)

Cisco Certified World Traveller

Miért egy hét, ha annyira nem szeretjük a városokat?! :) Teljesen jogos a kérdés, de nem igaz, hogy egy az egyben nem szeretjük a városokat, csak tömeget, a dugókat, és a szmogot nem szeretjük bennük, de van egy csomó minden más is egy városban, sőt sok minden csak a városban van. Például Cisco vizsgaközpont – leginkább ezért siettünk ennyire ebbe a városba, itt tudtam, hogy van vagy egy tucat vizsgaközpont, és azt is, hogy hamarosan lejárnak a CCNP papírjaim. Anno buta voltam és egy CCIE írásbelivel hosszabbítottam meg őket, így csak két évig lettek újra érvényesek. Most a switching vizsgát, a kedvenc területem vizsgáját tettem le újra, mert az autógyári „gyakorlat” után ez volt egyúttal a legkönnyebb is számomra, a négy CCNP vizsga közül. Ha nem teszem le a két éven belül most újra ezt a vizsgát akkor később mind a kétszer négy vizsgát újra kellene csinálnom, ami nem csak időbe és fáradságba telik, hanem vizsgánként 200 dolcsiba is. Nem tudom még, mi lesz velem, ha egyszer befejeztük ezt az utazást, de nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítsem a papírjaimat, és ennyit ez megért nekem. Frissítésnek sem volt utolsó a vizsgára való felkészülés, amit igazából élveztem is – jó volt kicsit mással foglalkozni, másra koncentrálni. És jó érzés volt, vagyis inkább kicsit őrült érzés volt, hogy egy távoli megalopoliszban fekvőbringával megyek a Cisco vizsgaközpontba, ahol egy gyors regisztráció, egy bankkártyás fizetés, és egy arckép és aláírás összehasonlítása után már ülhettem is be az apró légkondis terembe. Vicces volt látni a két évvel ezelőtti énem az előző általuk készített képen, és csak a fotó után emlékeztem vissza, hogy már akkor is bringával mentem, sőt akkor voltam olyan merész, hogy bringás mezben vizsgáztam. :) Most is SPD cipőben kopogtam be az iroda kőpadlójára, de azért inget azt húztam, mégiscsak idegen helyre mentem. Amíg a recepciónál vártam, sok nálam idősebb emberkével beszélgettem, a legtöbben közülük csak CCNA tanfolyamra vártak. Ez az alapvizsga, amit nekem a próbaidőm alatt kellett letenni anno. Aztán megjelent egy oktató is, aki éppen 3 hónapos szabiján volt, hogy felkészüljön a CCIE laborvizsgájára, második nekifutásra. Ez a legfelsőbb szint, vagyis efelett már az Architect van, vagy mi fene, de ezt már én sem tudom. Otthon én is le akartam tenni ezt a CCIE-t, de végül nem maradt rá időm, kitartásom és lelkesedésem, más kezdett el érdekelni… :) De annyira azért benne voltam a dolgokban, hogy még most is pontosan tudom, mit jelent egy ilyen vizsgára való készülés. Hosszú hónapokig, minden nap legalább 8 órában laborozni, gyakorolni, valódi vasakon, sokat, nagyon kitartóan és céltudatosan…

Na és lássuk az én vizsgám. Ez is izgalmas volt! Két és fél órám volt ha jól emlékszem 60 kérdésre. Rögtön a második kérdésre, amely egy összetett szimuláció volt, előttem 50 percet. :) Alig másfél órám maradt a maradék 58 kérdésre… :) De nem estem pánikbaa, mert tudtam, hogy az ilyen szimulációs, időt és igazi gyakorlatot igénylő feladatokból nem lesz csak 2-3 darab. Végül volt belőlük vagy 5-6, ami meglepett, de meg nem rendített. Kicsit stresszes volt már a végén, de igazából nagyon élveztem, hogy újra CLI-t látok, vagyis fekete képernyőt csak karakterekkel, és adhatom ki a régi jó parancsokat. Sajnos a szimulátor buta volt, így sok parancsot nem ismert, pedig kedvem lett volna néhány régen minden nap sokat használt parancs kimenetét csak úgy a móka kedvéért újralátni. De ezt nem lehetett, csak a szükséges parancsokat ismerte a szimulátor és ami szerintem buta dolog volt, hogy a végén még a konfigurációt sem lehetett elmenteni. Pedig ha ez a való életben elmarad, az elég gáz, mert egy áramszünettel így elszállnak a módosítások.

Na mindegy, gondolom már mindenkit untatok, aki nem Ciscos, így elmondom, hogy az egész végén, vagyis 20 perccel az idő lejárta előtt befejeztem, és feljött az ablak, hogy „Congratulations, blablabla…” – én ekkor már nagyon szomjas voltam, mert kb. az idő feléig kikapcsolva hagytam a légkondit és annyira a feladatokra koncentráltam, hogy észre se vettem, hogy teljesen leizzadtam. Szóval úgy ahogy voltam, meglátva a score report-ot azonnal fordultam ki az iroda kis konyhájába, hogy folyadékot vegyek magamhoz. A titkárnő a recepcióról jött utánam, hogy mi van, ne csaljak, nem szabad kijönni vizsga közben. Mondtam, hogy már végeztem, csak nagyon szomjas voltam, de a vizsga kész van, sikerült! Erre ő megnyugodott és visszament a pultjához, hogy kinyomtassa a vizsgaeredményeimet, de ez csak nem akart neki sikerülni, ezért 5 perc után odahívta a CCIE-re készülő fickót, hogy segítsen neki. Mikor ő ránézett a képernyőre, felém fordult, hogy „Maaan, you haven’t finished your exam!?” – Mi? Hogy-hogy nem fejeztem be a vizsgámat, de hát már gratulált is nekem a rendszer, sikerült!? Bementünk a szobába, ahol vizsgáztam, ahol kiderült, hogy még végig kellett volna klikkelnem valami survey-t, hogy hogyan tetszett a vizsgakörnyezet, meg hogy hogyan készültem fel, mennyi ideig tartott idejönni, és ilyen egyéb marhaságok. Amíg ezt végig nem klikkeltem, addig nem jelent meg a rendszerben az eredmény. Persze ez már nem a vizsgaidőmből ment, de azért egy pillanatra megijedtem. Végül nem volt ebből semmi gond, végül megkaptam a papírt, elbúcsúztam a Cisco-s haveroktól, majd hazahajtottam azzal az érzéssel, hogy jól van, ez is megvan, újra 100% az útra koncentrálhatok. :) Jó érzés volt, hogy míg legelőször ugyanerre a vizsgára hónapokat készültem és agyon izgultam magam, most pár nap elég volt, és javarészt még a vizsgát magát is élveztem. – és sikerült, 973 pontom lett az 1000-ből. Amit 300-tól 1000-ig számolnak, tehát ez igazából csak 673 a 700-ból.

Naplementék Vojkannál

Ezalatt az egy hét alatt egy Vojkan nevű szerb srácnál laktunk egy, ha jól emlékszem, 7 emelet magas épület legfelső emeletének „studio-apartman”-jában. Ez jó móka volt, mert esténként gyönyörű naplementéink voltak az erkélyről és közben voltak velünk más Couchsurferek is, Vojkan pedig nagyon jó arc volt. Vojkan fotós, és nemrég megragadott egy lehetőséget, írt egy itt dolgozó szerb fotósnak, hogy nincs-e számára munka, és lett. Vojkan most egy stúdióban dolgozik, portrékat készít megrendelésre mindenféle embereknek. A nyers képeket elküldi a főnökének, aki földrajzilag valahol máshol, valami szigeteken van, ő elvégzi az utómunkákat a képeken, és kész a meló. Ez nem tűnik nagy ördöngösségnek, hiszen „csak fényképeznek és photoshoppolnak”, de mégis, ennyi elég, ha ezt profin csinálják, és jól eladják magukat, van rá akkora igény egy ilyen nagy, „fejlett” városban, hogy ebből vígan meg lehessen élni. És Vojkan-ék kuncsaftjai egyszerű, hétköznapi emberek. :o

Vojkan amúgy ökológus, ezelőtt valahol Spanyolországban, egy nemzeti parkban dolgozott önkéntesként, ahol kiválóan megtanult az egy év alatt spanyolul. Sok terve és ötlete van a jövőre nézve és köztük ezt a bangkoki állomást ezzel a portréfotózással csak az egyik rövid állomásnak, tapasztalatszerzésnek gondolja.

…és közben vendégül lát embereket a világ minden részéről, és rólunk és készít egy 100 részes fotósorozatot. Vojkan megkért minket, hogy írjuk bármilyen üzenetet egy papírtáblára az ő személyében Szerbiának címezve – bármit, ami eszünkbe jut. :) – Aztán lefényképezett minket a táblákkal. Ezt nemrég kezdte, mert ha nem tévedek, mi voltunk Zitával a 3-4. a sorban. :)

Fék, gumi külső, sátorrúd, naptár és útlevél

Bangkokba már jó előre megrendeltünk néhány holmit ebay-ről, amelyek rendre meg is érkeztek mind gond nélkül, még előttünk. Ezek a következők voltak: 10 pár utángyártott fékpofa (párja kevesebb, mint 5 dollár) egy pár féktest, egy Schwalbe Marathon Plus 26-os gumi külső, ez utóbbi nekem a hátsókerekemre kellett, mert el volt kopva már nagyon a régi, gyakorlatilag tükörsima volt a 18 ezer futott kilométer után (mert e túra előtt is használtam kicsit). A cserét a vizsgázásom előtti napon tettem meg, és valamit rosszul csinálhattam, mert másnap reggel, amikor indultam a vizsgára, 200 méter után tök lapos volt a hátsókerekem. Ez elég szörnyű látvány és érzés volt egyébként… :) Idő nem volt a javításra, és ekkor még nem tudtam, hogy csak a szeleppel lehetett valami, ezért visszatoltam a bringát Vojkan mélygarázsába, és végül Zita bringájával mentem vizsgázni. :)

Sátorrúdra azért volt szükségünk, mert elhagytunk egyet belőlük, még az előző itt-tartózkodásunk alatt. Szerencsére Vientiane-ba menet találkoztunk egy túramotoros párossal, akiknek kemping és kemping-tűzhely boltjuk van. Noppagornt hónapokkal a találkozásunk után, amikor már újra Bangkok felé tartottunk, felhívtam, és ő megnyugtatott minket, hogy ne izguljunk, csak látogassuk meg, ha majd a városba értünk, és nála lesz sátorrúd. Mivel a honlapjukról láttam, hogy kemping-főzőkkel is foglalkoznak, elvittük a mi Primus Omnifuel-ünket is hozzá. Nem tudtuk, mit várjunk a találkozástól, azt hittük, csak egy egyszerű adás-vételről lesz szó, esetleg egy kis beszélgetésről, de nem így történt, sőt végül adás-vétel egyáltalán nem történt, mert Noppagorn semmiért nem engedett fizetni minket, pedig nem csak az üzletében méretre vágott sátorrudakat kaptuk meg tőle, hanem a főzőnkket is teljesen kipucolta (el volt dugulva, nem adott nyomást a tartály pumpálás után), és még egy töltést is kaptunk a híresen tisztán és jól égő „white gas” nevű anyagból. Ilyet sehol eddig nem találtunk, se Ázsiában, se Európában, igaz akkor még nem is kerestük. Azóta kipróbáltuk, és tényleg nagyon jól és könnyen ég ez a white gas, miközben jó hőt ad le és szinte nem is hagy koszt. De ezzel még nem volt vége a vendégségünknek Noppagorn-nál, mivel ilyen kedves volt velünk és ennyi mindent adott, nem bírtuk visszautasítani a közös vacsorát vele (amit persze megint nem hagyott kifizetni), ez már-már bunkóságszámba ment volna, és még így is kicsit annak éreztük magunkat, mert igazából csak be akartunk ugrani a sátorrúdért, de végül sokkal többet kaptunk annál. Mivel anno csak 5 percet beszélgettünk, nem ismertük meg igazán egymást Noppagorn-ékkal, ezért nem számítottunk semmire, mikor indultunk hozzájuk. Milyen szerencse, hogy nem csak a vizsga előtt ugrottam be Noppagorn boltjába, egyedül, futtában. Így végül jól jött ki a dolog, leszámítva azt, hogy aznap amikor végül meglátogattuk őt, a barátnője sajnos nem volt otthon. A vacsorával végül annyira elment az idő, és én annyira kimerültnek éreztem magam a nap végén (vizsga és egyéb rohangálások a városban), hogy aznap már nem mentünk ki az esti buszhoz, hogy tovább induljunk Koh Tao-ra.

Lórándékat is meglátogattuk újra, és egy fantasztikus vacsora keretében újabb élménybeszámolót tartottunk, most a kis lao-viet-kambodzsai kitérőnkből. Ezen helyek egy részén ők is jártak, és Lóránd egy nagyon érdekes történettel egészítette ki a vietnami számőrületet. Tudjátok, ők nagyon „babonásak”, vagy nem is tudom, minek kéne ezt nevezni. Amikor egy nő teherbe esik, kiírják a szülés dátumát az orvosok, majd a család elmegy egy asztrológushoz, aki megmondja nekik, hogy az idő tájt mely dátum a legmegfelelőbb egy új élet születéséhez, és a babát akkor fogják világra hozni – javarészt ezért a szüléseknek egy nagyon nagy hányada (90% talán?) császármetszéssel történik Vietnamban. :o Ez azért valljuk be, nagyon meredek dolog számunkra! De ilyen is van, és ez nekik „normális”.

Lórándéktól később az új útleveleinket is megkaptuk, ezeket már az első találkozáskor is megkaphattuk volna, de ahhoz, hogy hivatalosan és szabályosan átvegyük őket, az előzőeket érvényteleníteni kellett volna, ezért vártunk ezzel mostanáig – amíg be nem teltek szinte teljesen a régi útleveleink. Emlékeztek, ezeket még Iszlámábádban kértük meg az ottani magyar nagykövetségen, mert a pakisztáni határon megijedtünk, hogy mennyire elfogytak az üres lapok az útleveleinkben. Akkor ide Bangkokba kértük meg az okmányok átvételét, és most meg is érkeztünk ide. Akkor még nem tudtuk, hogy ez háromszor is meg fog történni. :) Mármint a megérkezés Bangkokba. :)

Ja, és a legjobbat majdnem el is felejtettem! Mivel itt Bangkokban Attila is, Lórándék is, és a magyar nagykövetség úgy általában is nagyon rendes volt velünk és sokat segítettek nekünk, küldtünk nekik egy-egy naptárat, és mivel az egyik ilyen naptár Lórándék konyhájában csüng a falon, így végre most először láthattuk a saját naptárunkat élőben is, nem csak a netbook apró képernyőjén. :) Sőt, Zita maga lapozott az áprilisi oldalra, mert ekkor volt április elseje. Ja, és locsolkodtunk is, mert ugye Húsvét is volt! :) Csak úgy törnek fel belőlünk az élmények, nem is volt olyan “semmit nem csináltunk” ez az egy hét Bangkokban. Mert most ugrott be, hogy még Barbarát is meglocsoltam! Vele is találkoztunk néhányszor a városban, ő az az ausztrál-magyar lány, aki már sok-sok éve utazgat a világban, és az összes elektronikai cucca egy elemlámpa. Vele Hunzában találkoztunk először és most jó volt újra látni és újra beszélgetni vele pár napot mielőtt tovább repült volna Melbourne-be.

Rodeó az elevated highway-en

Na, szóval így teltek a napok Bangkokban, és most térjünk rá az elmenetelre, mert az aztán nem volt egyszerű. A buszállomás 15km-re volt Vojkantól, de nekünk sikerült 38km-t megtenni, mire megtaláltuk. Először a Kao Shan Road-ra tekertünk be, ekkor találtunk rá az egyik magasvasút (skytrain) pályájának a végére, ahol elolvashattuk, hogy az egészet a király 6. „cycle” születésnapjának tiszteletére építettek, akármit is jelentsen ez. :) Aztán itt találkoztunk egy magyar párossal az ezüst ékszersoron, és ugyanitt tudtuk meg, hogy a vonatokra már vagy egy hétre előre elkelt minden jegy. Ezután sikerült pár percre elhagynunk egymást, majd amikor meglettünk újra, végre elindultunk a buszállomás felé, vagy legalábbis oda, ahová nekünk az utazási irodában mutatták a térképen a buszállomást. Ekkor elkövettem egy hibát, felhajtottunk egy felüljáróra, ami nem csak egy kereszteződésen ívelt át, hanem egyenesen felvitt minket az „elevated highway”-re, vagyis egy végtelen hosszú hídra, amely a városból kifelé haladó sugárutak közepén és felett húzódik. Ezeknek jellegzetessége, hogy le- és feljáratai sokszor csak 5-10km-enként vannak, hiszen ezekhez a felhajtókhoz sok hely kell, az pedig kevés van a városban. Így történt, hogy egy ilyen őrült nagy, végtelen hídon szépen elhajtottunk a buszállomás mellett, amit fentről gyönyörűen láttunk, száz méterre sem volt tőlünk, de közben mi tudtuk, hogy még ki tudja, hány kilométert kell megtennünk, mire oda leérünk. A lehajtó néhány kilométeren belül jött, de ezzel megfordulni még nem tudtunk, az „U-turn”-re még néhány kilométert várni kellett, hogy a fordulás után aztán újra elhaladjunk a buszállomás mellett, mert persze az most az út túloldalán volt, és itt sem tudtunk csak úgy átvágni a kétszer hat sávon, plusz az elevated highway alatt – megint tovább kellett hajtanunk, hogy találjunk egy fordulót. Mikor végre megérkeztünk a buszokhoz, közelről már minden olyan kihaltnak tűnt, alig kószált néhány lélek a környéken, ami gyanús volt. Hamar kiderült, hogy ez a buszállomásnak csak a hűlt helye, az nemrég kijjebb költözött néhány kilométerre és valószínűleg valahol éppen előtte fordulhattunk meg az előbb. Ááááááááááá!!! Hajthattunk tovább megint, de most már végre meglett legalább az állomás. Én ekkor már annyira kész voltam, hogy mondtam Zitának, menjen ő jegyet venni, én meg csak leülök, figyelek a bringákra és lecsendesedek, mert ha így mennék a pénztárhoz, abból a végén tuti nem lenne buszjegy. Zitának nagy szerencséje volt, talált egy nagyon okos, angolul jól beszélő maláj segítőt, aki azután, hogy a pénztárnál egyértelmű nem-et mondtak a bicikli busszal való szállítására, rákeresett az okostelefonján a „bicycle” szóra a google képkeresőjében. Megmutatta a bicikli képét, mire a pénztárosok felfogták, hogy biciklit akarunk szállítani, és így végre jegyet is kaphattunk, immáron minden gond nélkül. Ezzel a trükkel és az ötletgazdájával nagy mázlink volt, mert állítólag az a nem olyan határozott volt, hogy attól lehet, hogy megtorpantunk volna, és esetleg stoppolásba kezdtünk, vagy biciklizésbe. Pedig az a nem csak annyit jelentett, hogy nem érti, mit szeretnénk. De így végül fel tudtunk szállni a buszra, csak ki kellett várni az este 9 órát az indulásig.

ű

És hogy miért mentünk busszal? Ahogy Graham tanította nekünk Szamarkandban: “Az okos kerékpártúrázó azt is tudja, mikor kell biciklizni és mikor kell buszra szállni.” És mivel mi pontosan tudtuk, hogy Thaiföld ezen elkövetkező középső szakaszán, ahol csak egy keskeny földnyelven osztozik Burma és Thaiföld a Thai-öböl és az Andamán-tenger között, ott valószínű, hogy még szélesebb, unalmasabb, kihaltabb, veszélyesebb autósztráda szerű utakkal találkozhatunk majd, mint eddig. Ehhez nem volt kedvünk az idevezető szakasz után, és időpocsékolásnak találtuk volna a Ko Tao-i hajóig, vagyis a Chumpton-ig való biciklizést, ezért döntöttünk a teleport mellett. De még csak a buszon voltunk fent, a hajnali átszállás és a hajózás a szigetre, a következő állomásunkra még hátra volt. Chumpthonban hajnalban tett ki minket a busz egy kis placcon. Se tengernek, se hajóállomásnak nyoma nem volt a környéken, és valóban, amikor bekapcsoltam a GPS-t, láttam, hogy a tenger és a partján a két hajóállomás 15 és 25km-re vannak tőlünk. Beletartott egy kis időbe, amíg megtudtuk, melyik hajóállomás a miénk, és közben mondtak olyanokat is, hogy kár izgulnunk, mert jön majd a pickup, és arra felférünk majd. A kerékpárok is? A kerékpárok is… Persze később láttuk a pickup-ot, és állíthatom, ha ebben hiszünk nekik, csak bajba kerültünk volna a bringákkal, de pickupra nem. Így viszont, hogy időben elindultunk, éppen odaértünk a hajóállomásra, igaz, közben vagy ötször megálltunk megkérdezni, merre is van az, mert biztosra akartunk menni, és ugye ez Ázsiában nagyon nehéz, sokszor majdnem hogy lehetetlen. Az állomás előtt még arra is volt időnk, hogy a tenger felől felkelő Napnál végigjárjuk a kikötő melletti homokszobrokat. Ez hangulatos volt így a kis kora reggeli tekerésünk végén. A kikötőnél láttunk egy Thaiföldre jellemző, hülyére dekorált, festett emeletes buszt. Sok ilyen szaladgál az utakon, néhányuknak hátul a motortér fedele plexiből van vagy ritka rácsokból, így belátni az általában csillogóra sikált, dübörgő motorra. Perverz! Ahogy az egész busz kinézete is teljesen abszurd számunkra, arról nem is beszélve, hogy ennek a busznak szinte nincs is csomagtere. Ha egy ilyennel jöttünk volna Chumptonba, a bringák nem fértek volna be – Szerencsénk volt!

2013. március 26-án este érkeztünk meg Bangkokba és ez a kalandos buszpályaudvar vadászat április 3-án történt, a homokszobrokat 4-én reggel láttuk.

Negyed óra múlva…

Kinpunból Kyaikto-ba két időpontban járnak pickup-ok: „negyed óra múlva”, és „most”. Ha még nem teltek meg utassal, akkor a kérdésünkre, hogy mikor indulnak „negyed óra múlva” a válasz. Ha pedig a plató megtelt emberekkel, akkor azonnal elindulnak. A kettő között lehet, hogy csak 5 perc a különbség, és így volt ez velünk is: az útszéli étteremben reggeliztük a rántott karfiol rúdjainkat az ingyenes zöld teával, amikor a pickup-os srác intett, hogy indulnak. Az autó már elindult az „állomásáról”, amikor felugrottunk rá. Hiába próbáltam alkudni, hogy de hát mi nem az állomástól utazunk, hisz 30m-el később szálltunk fel, nem engedtek az 1000 kyat-os árból. :)

Az út Kyaikto-ig rövid volt és közben velünk utazott egy kis pöttöm is az anyukájával. Kyaikto-ból Bago-ba eredetileg úgy terveztük, hogy megpróbáljuk ismét a pickup-ot, mert a kinpuni szállásadónk azt mondta, a busz 5000 kyat (1350 Ft) lesz, míg a pickup, mint azt már tudjuk, csak 2000. Amint leszálltunk a pickupról, körbeálltak minket a buszjegy üzérek, és mivel eleve nem akartunk busszal menni, rögtön kőkeményen alkudni kezdtem: mondtam, hogy 2000-ért elmegyünk busszal. Mondták, hogy az lehetetlen, mert 3000 a jegy rendes ára (persze először ők is 5000-el jöttek), ennyiért utaznak a helyiek is, és ennyiért megkapjuk mi is a jegyet. Tyű, ez gyorsan ment, pár másodperc alatt megérkeztünk a normál, helyi árhoz, persze csak ha nem hazudnak az embereink – ami utólag bebizonyosodott. Ez már tetszett, főleg, hogy azt mondták, hogy másfél-két óra alatt odaér a busz Bago-ba. Ez a 2-3 órás időkülönbség már megért nekünk fejenként 270 forint többletet az 5 órás, négyszeri átszállásos és még ki tudja, milyen kalandokat magában tartalmazó pickup-ozással szemben, ezért aztán befizettünk a buszozásra, és nem bántuk meg. Nem várt kényelemben volt részünk, az ülések között elfértek a lábaink, és útközben tudtuk csodálni a tájat – na meg a mianmari mozifilmek csodálatos világát, kihangosítva a busz összes belső hangszórójába. :) …és a busz tényleg odaért Bago-ba két óra alatt.

Nem versz át, lefotózlak!

Bago-ban még le se kellett szállnunk a buszról, mert arra előbb felpattantak a jegyüzérek. Miután közöltük velük, hogy Kalaw-ba szeretnénk továbbutazni, jöttek a 16 ezres jegyárral, de én ezt már ismertem, valami újat akartam hallani, mondtam, hogy nem kell „éjszi” (A/C – légkondi), se minibár, se TV, csak egy busz, ami elvisz minket viszonylag gyorsan és a lehető legolcsóbban Kalaw-ba, mondjuk 8000-ért? Erre kinevettek, hogy annyiért nincs jegy, amit utólag nem értek, mert végül 10 ezerben meg tudtunk állapodni, ami azért nincs olyan messze attól. Előre el akarták kérni a buszjegy árát, amikor a busz csak 4 óra múlva indult, de mi vissza kérdeztünk, hogy hogyan bízhatnánk meg bennük, 20 ezer kyat (5600 forint) nagy pénz, és most látjuk őket életünkben először, és nem is egy buszállomáson vagyunk hanem egy útszéli étteremben, és ez akkor is egy étterem marad, ha ők az irodájuknak nevezik. …és hogy bocsájtsanak már meg, hogy bizalmatlanok vagyunk, de muszáj, mert ez nekünk most sok pénz. Végül csak 10 ezret adtunk előlegben és kértük, hogy mosolyogjanak! :) Ennyivel beértük: készítettünk Róluk egy fotót, és lefotóztuk a helyet is, ahová kérték, hogy jöjjünk vissza. Utóbbit már csak azért is, hogy visszataláljunk majd.

A busz egyébként Yangonból indult az Inle-tóhoz és a teljes szakaszra is ugyanennyi a jegy, hiába van Yangontól 2 órára északra Bago, és hiába kell majd leszállnunk a tó előtt hajnali hatkor Kalawban. Úgy terveztük, hogy a hajnali érkezésre rápihenünk egy napot Kalawban, majd következő nap elindulunk a három napos Kalaw – Inle-tó túrára, amit igaz ugyan, hogy az útikönyv csak vezetővel ajánl, de mi majd megoldjuk okosba, állítólag fejlett arrafelé már a turistákat kiszolgáló infrastruktúra és a GPS-em OSM térképén is látszik egy „ösvény” a két hely között, azt meg nem lesz nehéz követni.

Rövid pihenő Bago-ban

Mindezek előtt azonban még volt négy óránk Bago-ban az átszállásig, leintettünk hát egy kis platós háromkerekűt, és elrobogtunk vele fejenként 150-ért a már jól ismert San Francisco Hotel-be, ahol tényleg úgy fogadtak minket, mint régi ismerőst: mosolyogva, kedvesen. Ezért is választottuk ezt a helyet három napja a maradásra. A vendéglátóink most is bebizonyították, hogy jól döntöttünk, természetesen maradhattunk a földszinti recepció-hall-családi-nappali helyiségben erre az időre, és még lavórt is kaptunk, illetve lezuhanyozhattunk. A nénink nagyon kedves volt velünk, Zita skeptikus volt az eljövendő buszutunkkal kapcsolatban, ezért megmutattuk a fényképet az ürgéinkről a néninek aki megnyugtatott minket, hogy ezek jó gyerekek, és nem vertek át minket, sőt a 10 ezer kyat nagyon jó ár, ő maga is meglepődött rajta, hogy ennyiért utazunk. Pedig igazán nem volt nehéz idáig lealkudni az árat, úgy látszik indiai testvéreink az elmúlt 8 hónapban jó kiképzést adtak nekem alkudozásban. Itt Mianmarban úgy tűnik, gyorsan és egyszerűen meg lehet érkezni a valódi árakhoz, ahol aztán viszont kőkeményen megáll a licit, és nem megy lejjebb az ár – legalábbis ez az eddigi tapasztalat, aztán ki tudja még, milyen furmányos ürgékkel találkozunk még! (Gyertek csak, túljárok az eszeteken! :P)

A lavór azért kellett, mert őrülten tűzött a nap ezen a délutánon, és ez kiváló alkalmat teremtett egy kézi nagymosáshoz. Ezt Zita végezte el, nekem már csak a teregetésben kellett segítenem a végén, és amíg ő mosott, én bekészíthettem egy bejegyzést, hogy otthon a feltöltéssel édesanyámnak már alig kelljen foglalkozni. Mostanra már megtanultam előre megírni az egész bejegyzést, az egészet HTML kódban, az előre megvágott, leméretezett és átnevezett, beillesztett képekkel együtt. Így a bejegyzést feltöltése már csak néhány klikk és egy CTRL-C – CTRL-V, persze csak akkor, ha nem rontok el semmit. :) Amúgy lesznek majd még fejlesztések a weboldalon, amelyek reményeim szerint az én életemet nem teszik majd nehezebbé, de a módosítások után Nektek még élvezetesebb lesz a blog. (az egyik ilyen az azóta bevezetett klikkelhető, nagy ablakban felnyíló képek)

Na de ezt majd meglátjátok, most csak ebédeljünk meg, netezzünk egy-egy órát két számítógépnél fejenként 400-ért a netcaféban, majd menjünk ki a buszállomás melletti „irodába”, vagyis abba az étterembe, ahol az üzéreink mondták, hogy várjuk a buszt.

Sorszámozott személyzet – Tiszta nyugat…

Pontban háromra megérkeztünk, ahogy kérték, de ők még sehol nem voltak. Ez kicsit gyanús volt, de nem pánikoltunk be, inkább rendeltünk egy tojásos curry-t, hogy ne éhgyomorral induljunk útnak. Még a felét sem tudtuk megenni, amikor jött a kalapos emberünk a motorján, hogy azonnal menjünk a buszállomásra, mert a busz csak ránk vár! Mi van? Azt mondtad, hogy fél4-4 között érkezik? Na mindegy, villámgyorsan burkoltunk, fizettünk, és felültünk az ő és a haverja motorjára, mert így kérték. Kb. 100m-t tettünk meg a motorokkal a buszállomásig, ahol tényleg ott állt egy busz, ami rögvest el is indult, mihelyt felszálltunk rá. Persze előtte még kifizettük a második tízezret is az embereinknek.

Hiába kértünk középre jegyet, leghátul kaptunk helyet, pontosabban nem is leghátul, mert a hátsó néhány sor ülés le volt szerelve és hátra volt dobálva, hogy így helyet biztosítsanak a buszon velünk utazó 3-4 vadonatúj robogónak. Itt a buszokat vegyesen használják csomag- és személyszállításra, már ezelőtt is láttunk olyat, hogy egyszer csak megállt a busz az úton, néhány ember bepakolt egy raklap sört az alsó csomagtérbe, majd indultunk tovább.

A buszút viszonylag jól telt, igaz ezt annak is köszönhettük, hogy kipróbáltunk már egy a busznál sokkal rosszabb alternatívát, a pickup-ot, így tudtuk értékelni a busz kényelmét, ami még mindig nem ér fel egy hálókocsis vonatéval, de árban annak a harmada sincs, így nekünk ez jutott – és boldogok vagyunk vele. Még egy fejezet naplót is sikerült írni, és az evéssel-ivással-pisiléssel sem volt gond, mert 3-4 óránként megálltunk az erre a célra megépített óriási, csili-vili pihenőhelyeken. Ezek azt mutatták, hogy itt azért van fejlődés, mert ezek a helyek tényleg jól néztek ki, kínáltak minden földi jót, és nem a földről a helyi árusok, hanem tiszta, rendezett éttermekben a szépen felöltözött, sorszámozott személyzet. Ez semmi olyanhoz nem hasonlított, amit az indiai szubkontinensen láttunk, ez a thai és kínai hatás lehet itt Mianmarban.

Autópálya autók nélkül

Az út első felét, amíg még világos volt, a főváros (Nepjida) és Yangon között megépített kétszer kétsávos autópályán tettük meg, ami arról nevezetes, hogy tök üres. A kormány megépítette a kihelyezett, újonnan felépített főváros és a legfejlettebb, legnyüzsgőbb város, Yangon között ezt az autópályát, hogy a kormánytisztviselők tudjanak ingázni a „munkájuk”, és az életük között, de rajtuk és néhány teherautón és buszon kívül kevesen használják ezt az utat, mert a nép nagy részének egyszerűen nem telik utazásra, nemhogy még autóra. Ezt alá tudom írni, ugyanis hosszú perceket töltöttem az autópálya belső sávján álldogálva anélkül, hogy egyetlen motorizált járműt láttam volna a lerobbant buszunkon kívül. Kb. egy órát álltunk így, amit annyira nem bántunk, mert így legalább nem hajnalok hajnalán fogunk megérkezni Kalawba – gondoltuk.

Az út második felét pedig sötétben utaztuk. :) Szóval arról nem tudok nyilatkozni, milyen volt az út és a világ odakint, mert én a középső folyosó legvégén feküdtem a hátamon, kinyújtózva, mint egy cövek, hogy elférjek. Közben Zita és egy másik utas is rám nyitotta az ide kinyitható középső üléseket, így a felkelés igen érdekes kúszó-mászó mozdulatokat igényelt, mert a térdem és a fejem fölött is néhány centire voltak a kihajtott ülések aljai. Ennek ellenére állítom, hogy nekem volt a legkényelmesebb helyem az egész buszban, de csak azután, hogy előtúrtam és magamra húztam egy pár zoknit és az Ironclad pulcsimat, mert a légkondi hidege az csak úgy áradt rám. Hogy miért kell egy buszt lehűteni 16 fokra, amikor a légkondi köztudottan egész komoly hatással van a fogyasztásra, és amikor az este 22-25 fokos hőmérséklete is teljesen kényelmes, azt ne kérdezzétek, mert én sem értem és engem is nagyon bosszant, pláne, hogy nem csak anyagi okok miatt, hanem avégett sem akartunk „erkon”-os (Air Conditioner) buszt, mert előre sejtettük, hogy ez lesz. Itt Ázsiában még nem jutottak el egy bizonyos tudatossági szintre, ezért ha valahol van A/C-jük, akkor azt csutkára tekerve használják is, nem számít, hogy benzint/áramot fogyaszt – van, és menő, ezért használjuk. Az sem számít, hogy jó kis tüdőgyuszikat lehet tőle kapni… :)

Mindent elénk tesznek, mindent leszerveznek

Az éjszaka közepén egy muksó megrángatta a lábamat és felkeltett, mondván, hogy „Kalaw”, vagyis hogy megérkeztünk, tessék leszállni! De hát kukk sötét van, és még el sem aludtam igazán, mi történt, hogy máris megérkeztünk?! Ha egy teljesen másik város közepén tesznek le, az se tűnt volna fel, persze a dolog nem így volt, valóban Kalawba érkeztünk meg, és amikor megnéztem az időt a GPS-en, az azt mondta, hogy hajnali 3-kor! :o Egy ember még ebben az időpontban is várt ránk, vagyis ő azt mondta, hogy egy másik csoportra, de azért minket is elkísért a Golden Lily Guest House-ba, ahol, ahogy mesélte, valóban kaptunk egy kétágyas szobát reggelivel, külső fürdőszobával 6 dollárért. Ez az ár messze a legolcsóbb volt eddig Mianmarban, és mi is csodálkoztunk rajta. Persze azért próbáltam még ebből is alkudni, de nem ment lejjebb az ár. 6 dollár az kb. 1380 forint, ami több mint 400 bangladesi taka, ennyiért már tomboltam volna Bangladesben, ez ott nagyon magas ár lett volna egy szobáért, itt viszont alacsony. Mianmar tehát drágább, viszont cserébe az ország is sokkal élhetőbb egy turista számára és a szolgáltatások színvonala is jóval magasabb.

Mire eltettük magunkat a takaró alá (merthogy hideg volt, vagy 15 fok, mivel 1100 méteren voltunk), már fél négy volt, az ébresztőt pedig 7:45-re állítottuk, mert 8-ig lehetett a reggelit kérni. Tehát alig aludtunk 4 órát, és a reggelinél a sikh szállásadónk, akit amúgy az útikönyv is említ és ajánl, máris traktálni kezdett gyönyörű fotókkal és túravezetési ajánlataival. A három napos Kalaw – Inle-lake trekking 12 ezer kyat / nap / fő, ebben benne van a két éjszaka, a vezető, és a 7 étkezés ára. Első nap ebéd, vacsora, második nap reggeli-ebéd-vacsora, harmadik nap reggeli-ebéd, a tavon a hajó pedig még 4 ezer kyat lesz. A 12-ből hamar sikerült 10-et csinálnunk, az kettőnkre tehát napi 20 ezer kyat, vagyis a napi álombüdzsénk duplája, 5400 forint. Hú, de anyagias vagyok ma! :) De hát ilyen az élet itt most Mianmarban, ahol bringák nélkül vagyunk, és ahol illegális a sátrazás, vagy a helyieknél való vendégeskedés – mindenért fizetni kell. Szóval napi 5400 forint kettőnkre, és ezért kapunk angolul beszélő vezetőt, aki tud majd nekünk énekelni és burmait tanítani, és aki gondolom majd sok egyéb érdekes dolgot is tud majd mesélni amellett, hogy mutatja az utat. Ebben az árban a szállás és az étkezés is benne van, tehát ha minden jól megy, a következő 3 napon napi 5400 forintból el tudunk lenni ketten, és közben még helyi társaságunk is lesz, mindent elénk tesznek, mindent leszerveznek, nem kell nekem megtalálni az utat és a szállás és étkezési lehetőségeket az úton, csak lépni – jobb-bal, jobb-bal, és élvezni a gyalogtúrát.

Ezt átgondolva az egész olyan jól hangzott, hogy befizettünk rá. A dolog furfangja viszont az volt, hogy ez az ajánlat azonban csak a mai napi, azonnali indulásra szól, merthogy ma indul egy háromfős csoport 9 órakor, vagyis 40 perc múlva! Tyű, a kutya mindenit, adjatok egy konnektort és még negyed órát! Feldugtam minden akkumulátort és a netbookot tölteni, pakoltunk és zuhanyoztunk, a szemközti kisboltban vásároltunk némi kekszet és csokoládét, majd ahogy megbeszéltük, negyed tízre kisétáltunk a sztupához, ahová kérte a sikh barátunk…

Folytatása következik! :) A következő bejegyzésekben gyalogolunk majd, árkon-bokron át az Inle-tóig! ;)

Kinpunból Kalawba 2012. szeptember 28-án bumliztunk át, fogalmam sincs, hogy hány kilométeren keresztül, mert így utazva már csak pénzben és órákban számoljuk az utat.

Pár szó az Annapurna Circuit túraútvonalról

Indulásunk napjának reggelén még fogalmunk sem volt, sikerrel járunk-e. Hogy sikerül-e minden szükséges felszerelést, és az engedélyeket beszerezni, majd ezek után eljutni Besisaharba, a trekking kezdetéhez. De mindenekelőtt essen néhány szó erről a bizonyos „trekking”, vagyis túraútvonalról. Egyesek szerint a világ 10 legszebb túraútvonalának egyike, hivatalos neve Annapurna Circuit, vagyis Annapurna kör. A név máris érthető, amint megnézzük az útvonalat egy térképen: az óramutató járásával ellentétesen, körbe halad az Annapurna hegycsoport körül. Az irányt nem látni természetesen, ezt már csak akkor tudjuk meg, ha kicsit utána is olvasunk. A túra legmagasabb pontja 5412m, és ilyen magasságot már nem lehet megmászni akklimatizáció nélkül. És ha a másik irányból másznánk, pár kilométer alatt kéne felkapatnunk magunkat ilyen magasságba, ami csak nehezen, vagy nem lehetséges. Ezért természetesen mi is a keleti végpontot, Besisahart néztük ki indulásnak. A túra teljes hossza valamivel több, mint 200km, de a nyugati, utolsó, unalmasabb szakaszokon sokan buszra szállnak. Ezt mi is meg fogjuk talán lépni, már csak azért is, mert ha marad rá időnk, pénzünk és lendületünk, az egész körnek a végén szánunk néhány napot egy másik, „Annapurna Sanctuary”-nak nevezett túraútvonal bejárására is, ami a hegy (Annapurna I. – 8091m) déli alaptáborába vezet, és állítólag szintén nagyon gyönyörű.

A reggel – Gyors, hatékony és olcsó bevásárlás

Szóval 6:45-kor keltünk. Én gyorsan benyomtam egy szelet pizzát a tegnapiból, majd indultam is lefelé, körülnézni a Lakeside főutcáján, és banánt venni Zitának a reggeli porrigde-ához. Nem csak a banánnal, hanem azzal a jóhírrel is tértem vissza hozzá, hogy már két trekking boltot is találtam nyitva, egyikben adnak bérbe hátizsákot 60 rupiért naponta, a másikban pedig találtam egy jó 60l-eset megvételre már 2100 rupiért. Ezt aztán később sikerült lealkudnunk 1800-ig, de végül mégsem e mellett döntöttünk, hanem egy használt zsák mellett, amit 750-ért kínált az eladó. Emellé még vásároltunk két pár túrabotot, és két esővédő ponyvát a hátizsákjainkhoz. Ezekért összesen csoportos kedvezménnyel végül 1750-et fizettünk, ami 5100 forintnak felel meg. Ezzel nagyon elégedettek voltunk, mert azt hittük, ezek sokkal többe fognak kerülni. És még azt is számoljuk hozzá, hogy a hátizsáktól, ha visszatértünk, valószínű pár száz rupiért meg fogunk válni. Akkor majd végre egyszer felfelé kell alkudoznom! :) Zita ezek után már felment, hogy elkezdjen bepakolni az új hárizsákjába, én pedig még bevásároltam naptejből (40 faktoros, 170ml, 265 rupiért), magashegyi betegség kezdeti, enyhe tünetei elleni gyógyszerből (diamox, Klára által javasolva, 10db-os, egy embernek 5 napig elég), és csatból, ugyanis Klára táskájának ez az egy apró hibája volt, az elülső, hasamnál lévő műanyag csat el volt törve. Ehhez vettünk egy újat, az eladó 100 rupit kért érte, és egy bontatlan zacskós hátizsákról szerelte le nekem egy késsel! Ezen pislogtam egy sort, mert nem értettem, ezek után, hogyan akarja majd azt a táskát eladni? Az én táskámat, mint azt már talán említettem, Klárától kaptuk, ahogy egy másik, kisebbet is, amiről aztán előző este kiderült, hogy nem lesz elég, ezért vettük ezt a használtat Zitának. A táskákért ezúton is ezer köszönet, és a hálánk az lesz, hogy az összes használható minőségben megmaradt túrafelszerelésünket hátra fogjuk hagyni Kláráéknál! :) Ahogy néhány pulóvert és sálat is, ugyanis ezek után kb. az Andokig nem lesz újra szükségünk meleg ruházatra. Az meg ugye talán egy évvel is odébb van még, addig pedig cipelje a franc! :) Persze ezeket a cuccokat, ahogyan a térképeinket és a nepáli útikönyvünket is, lehet, hogy egy szembejövő túrázónak, vagy bringásnak adjuk majd oda. A lényeg, hogy amire nem lesz már szükségünk, az kerüljön jó helyre, ahol hasznát is veszik.

A táskák súlya

Ahogy meg volt minden, már nem volt más hátra, mint bepakolni a táskákba, és elindulni. Ez nem ment könnyen, mert sok cuccot hagytunk magunknál és azokat kellett egy darabig logisztikázni még így, a két nagy táskával is, hogy beférjenek. Az én táskámba az összes ruhám került, a teljes konyhafelszerelés a nagy kombi főzővel (Primus Omnifuel), a lábos szettel és vízszűrővel. Valamint nálam van az egyik fényképezőgép is, a hozzá szükséges AA-s aksikkal, azok töltőjével, aztán a netbook, és annak tartozékai, hordozható külső háttértárak. Másodlagos cipőnk kettőnknek egy van, Zita sportszandálja. Ezen kívül csak a flip-flop van. Zita cipője pont ideális, könnyű túracipő, kicsit magasított szárú, masszív, vízálló darab, még jó minőségben. Ez az én cipőmről nem mondható el, mert az egy könnyű Nike futócipő, ami egyszer már meg lett varrva és azóta is továbbszakadt egy picit, de amúgy még egészen egybe van, csak már látszik, hogy használták. Ez lehet, hogy kicsit odalesz már, mire befejezzük a túrát. A túrán egyébként végig vannak falvak nagyszerű szálláslehetőségekkel, ezért nem aggódom a cipő miatt, mert az útikönyvek és leírások alapján lehet mindenütt mindent kapni, még túracuccot is, tehát ha nagy baj van, tudunk venni egy másik cipőt, de szerintem erre nem kell majd, hogy sor kerüljön. Viszont így lehetséges, hogy a sátrat, és a matracokat is hátrahagyjuk. Zita cipeli a hálózsákokat, a saját holmijait, a patikánkat, és a másodlagos fényképezőgépet, a GPS-el is felvértezett Panasonic csodagépet, a nászajándékunkat Gergőtől. Úgy döntöttünk, hogy ismét bevetjük, mert a GPS taggelt képek igen jól fognak kinézni egy Google Earth-ben az Annapurna óriási csúcsai körül. Ezért ezt a gépet Zita fogja használni, de egy nap csak néhányszor, hogy legeslegszebb pillanatokat ezzel is megörökítse. Reméljük ismét kibírja a masina a próbát, és nagyszerű képek készülnek vele.

Ahogy elindultunk, rögtön szembesültünk a táskák irtózatos súlyával, amelyek aztán egyre csak húzták a vállunkat és nyomták a derekunkat. 2,6km-t kellett sétálni Pokhara turista negyedén keresztül az engedélyes irodáig, és ezek után bizony nagyon jólesett ledobni a táskákat. Olyannyira, hogy kicsit meg is ijedtem, hogy hogyan lesz ez így jó. Hálisten aztán amikor 20 perccel később visszavettem a táskám, mindjárt más volt az érzés, mindjárt könnyebb volt. Csak egy kis pihenőre volt szükségem, és máris nem tűnt olyan vészesen súlyosnak a táska. Ez bíztató, pláne ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az idejét nem tudom, mikor túráztam rendesen megpakolt hátizsákkal, tehát elszoktam már ettől. De vannak emlékeim, amikből tudom, hogy lehet haladni és lehet élvezni a túrát igen súlyos hátizsákkal is. Mentem már súlyosabb zsákkal is sok-sok kilométert a Kis-Fátrában anno, és bár emlékszem, hogy rettentő nehéz volt a táska, de ha visszagondolok, a szép élmények mégis megnyerő túlsúlyban vannak. :) Szóval a kezdeti ijedtség után mégis bizakodó vagyok a táska súlyát illetően, szerintem ügyesen pakoltunk, hisz van nálunk majdnem egy egész liter kerozin is, amivel nagyon sokat tudunk majd odafent főzni, és ezzel rengeteg pénzt meg fogunk spórolni. Ugyanígy a vízszűrővel is, mert odafent képesek akár 200 rupit is elkérni egy liter „ásványvízért”, amikor az a hegyről is folyik, és a bátrak még szűrés nélkül is ihatnák, mi persze nem fogunk kockáztatni soha.

A spórolásra egyébként szükségünk is lesz, mert csak 33000 rupival indultunk el, amiből 13 ezret el is költöttünk ezen a napon, tehát marad 20, ami csak szűkösen lesz elég, ha napi 1000-el számolunk, ami megint csak szűkös. A túrát 2-3 hét alatt javasolja megtenni az útikönyv, de egyesek szerint 10 nap alatt is megjárható. Mi persze nem akarunk rohanni, és reméljük erre nem is lesz szükség az anyagiak miatt. Majd meglátjuk, még az is lehet, hogy holnap sikerül felvennünk pénzt Besisaharban, akkor nem leszünk annyira megszorulva. Egyébként nem rossz dolog az, ha ki van számolva a pénzünk, így még izgalmasabb, még több a kihívás.

Na, és akkor essen szó arról a 20 percről is, amikor nem volt rajtam a hátizsák. Két engedélyt kellett kiváltani ahhoz, hogy belépjünk az Annapurna Conservation Area-ba, és ott fizetett, képzett Guide nélkül túrázhassunk. Az egyik az ACAP volt, 2000 rupiért fejenként, a másik a TIMS, 20 dollárnak megfelelő rupiért, a mi esetünkben 1720 rupi volt. Ezekhez ki kellett még töltenünk egy-egy form-ot és leadni 2-2 igazolványfényképet. A 20 perc alatt több, mint 20 ezer forinttal könnyebbek lettünk, de ezen nem bosszankodtunk, mert tudtuk, hogy nincs más választásunk, követnünk kell a szabályokat, ha be akarunk lépni a területre, ahol állítólag a világ egyik legszebb, de mindenképpen az egyik legmagasabb túraútvonala halad. Az irodában egyébként nem lehet panasz a hatékonyságra, és a két kis fényképes engedély mellé még prospektusokat is kaphattunk. Ezek egyike tényleg hasznos, apró színes papírdarab, amin van egy szintmetszeti ábra, időbeli, és térbeli távolságokkal a helyek között, valamint az adott helyeken lévő szolgáltatások ikonos listájával. A túloldalt pedig a magashegyi betegség három fokozatával, és azok tüneteivel, illetve a szükséges teendőkkel, lépésekkel, a kellemetlenségek, illetve a tragédiák elkerülése végett. Ugyanis a másik két betegség (agy- és tüdőödéma) akár halálos is lehet, ha nem figyelünk a testünk jeleire, és nem ereszkedünk le alacsonyabb magasságra időben. Mi természetesen oda fogunk figyelni, magunkra és egymásra is.

A nap szörnyű része, a rémálom a buszokon

Az irodától Besisaharig három busszal jutottunk el. Az első csak egy városi járat volt, ami a központi Phitvi Chowk-ig dobott el el minket, ez még nem volt vészes, hiszen csak pár percet töltöttünk rajta. Aztán ahogy erről leszálltunk, máris indult a következő buszunk, ami a Kathmandu felé tartó főúton dobott el minket az átszállásig. Ez már egy két órás rájd volt, de itt sem volt még különösebb kellemetlenségünk, mert a táskáink (az értékeink nélkül) hátul voltak, tudtunkkal zárt helyen. A kellemetlenség csak az volt, hogy a hangfalakból ordított a nepáli zene, amiben sűrűn szerepel a vékony, magas női hang, aminek az elviseléséhez ilyen hangerőn nem tudom, hogy valaha képes leszek-e hozzászokni. És ezzel Zita is pont ugyanígy van, ellenben a helyiek megkockáztatom, hogy még élvezik is, hiszen különben talán nem ordíttatnák a buszosok ilyen őrült hangerőn. Ezen kívül már csak az volt nehéz, hogy amikor megálltunk egy-két helyen utasokat vadászni, megállt a levegő is a buszban, rólunk pedig elkezdett folyni a víz.

Ahogy leszálltunk erről a buszról, úgy termett ott mellettünk egy fickó, aki már mondta is, hogy Besisahar-Besisahar, és vezetett oda egy buszhoz… Aztán még egyhez, mondván az előző lehet, hogy nem indul el ma. Ez már gyanús kellett volna hogy legyen, hisz ezek szerint ez a fickó nem tartozott egy konkrét buszhoz sem. Előre mentünk egy buszhoz, ahol azt az utasítást kaptuk, hogy dobjuk fel a szűkös fedélzetre a hatalmas táskáinkat. Igen ám, de nekünk már tele voltak a hólyagjaink, és mondtuk, hogy nem megyünk, amíg nem pisilhetünk. Mondták, hogy oké, rendben, menjünk, megvár a busz. Ez a megvárás úgy történt, hogy közben egy-két száz métert araszolt egy sáros, zsúfolt utcán a busz, így amikor Zita végzett, a busz már jóval odébb volt, én meg a csomagjaink mellett izgultam, hogy Zita megtalálja-e. A fickónk, aki a buszt mutatta, segített neki, így ezzel nem volt gond, ám nekem még el kellett rohannom, és ehhez már úgy kellett visszaszaladnom száz métert, aztán mire dolgomat végeztem, előre kétszázat. A busz azért araszolt így végig a fél városon, mert így szedte fel az utasokat. Közben a buszszemélyzet, vagy én nem is tudom, hogy kicsodák, folyamatosan verték a busz oldalát, kiáltoztak és szaladtak oda emberekhez, és beszélték rá őket, hogy szálljanak fel. Közben az emberünk odajött hozzánk a fedélzeten, hogy fizessük neki ki a jegyeinket, 350 rupi lesz fejenként. Mi van? Először is az előbb még csak 370 volt, de már az is nonszensz drága volt, most meg hirtelen lejjebb ugrott az ár, ami még így is nagyon magas, hisz kilométerben kevesebbet fogunk haladni, mint legutóbb amikor csak 150-et fizettünk. Most mindössze 65km a táv, ez sem kéne, hogy több legyen 150-nél. El is hajtjuk a csávónkat, mert kezd gyanús lenni, hogy csak így ugrál az árral. Mert aztán lement 250-ig is, feltűnően gyorsan, ezért is látszott, hogy a valódi ár jóval alacsonyabb. Megkérdeztünk egy utast, aki tudott angolul, és elmondta, hogy a jegy Besisaharig 150 rupi. Ebből nem akartunk engedni, de tudtuk, hogy egy kis extrát fizetnünk kell majd, mert a csomagjainkra úgyis ráfogják majd, hogy azért kell még pluszba fizetni. (persze valójában arról van szó, hogy jól lehúzzák a „gazdag” nyugatit – igen, ez még mindig nagyon fáj nekem, akkor is, ha hozzájuk képest valóban több a pénzünk)

Pár perccel később ugyanez a fickó egy másik kiséretében odajött az ablakunkhoz, és a másik megkérdezte, hogy fizettünk-e már. Mondtuk, hogy nem, mert sokalljuk a 250-et is, és 150-nél nem vagyunk hajlandóak többet fizetni. Erre föl elkezdtek szabadkozni és végül előkerült a jolly jokerük, a táskáink, ahogy gondoltam. 200-ban tudtunk megállapodni, de csak miután már látványosan fogtuk a táskákat, hogy akkor bizony szállunk le, és keresünk egy másik buszt, esetleg „travel tomorrow”. Odaadtuk a 400 rupit, hogy pukkadjanak meg vele. Pár percre rá egy nagyon rossz érzés fogott el minket, mert az a nagydarab ember, aki a kezdettől fogva istápolt minket, teljesen eltűnt. Attól féltünk, hogy valami kamuemberek voltak, akiknek nincs is köze a buszhoz, és csak lenyúlták a hülye turistát 400 rupira, aztán majd jön a conductor, ha már elindult a busz, és kéri a jegyárat. Persze egyből kérdezősködni kezdtem a szemtanúktól, és mindenki „há-há”-zott, hogy rendben van a dolog, ne izguljak. Mi persze izgultunk még egy kicsit, mígnem az elől ülő buszszemélyzet is megnyugtatott, hogy rendben van a dolog. Egyikükben később felismertük a „másikat”, és összeállt a kép: a dagadt egy hiéna volt, aki rászállt a tudatlan turistákra, és megpróbált egy maximális árat kihúzni belőlük a buszútért, hogy aztán azon osztozzanak a buszosokkal. Nálunk ezzel plusz száz rupira sikerült lehúzni minket. A tanulság: ne hagyd, hogy bárki is odakísérjen a buszhoz, tájékozódj előre az útikönyvekből, megbízható forrásokból (utazási irodák, barátok, hotel személyzet) a buszjegy áráról, és fizess úgy, ahogy a többi utas: akkor amikor jönnek és kérik, már menet közben. Vagy használd a turistáknak fenntartott buszokat, valamivel magasabb áron, és remélhetőleg magasabb komfort érzettel. Valószínű ott nem ordít úgy a bimbizene, mert bizony ezen a buszon is őrült mód üvöltették a nepáli énekeket, ami a végére már igen idegtépő volt számomra, főleg, hogy volt más bajunk is közben.

A táskákat föltetették velünk a tetőre, és amikor kérdeztem, hogy odakötözik-e, az ezért felelős, fiatal suhanc srác „Angry Bird”-ös polóban csak annyit mondott, hogy oké-oké, I’ll tight. Aztán amikor egy-két megállóval később felnéztem és láttam, hogy a táskák még ugyanúgy nincsenek felkötözve, csak hátrébb csúsztak pár méterrel, csak ugyanezt ismételte, mire én mondtam, hogy nem, nem, most kötözze fel, ha már lehúztak érte plusz pénzért. A táskák lekötözése nem történt meg és amikor egy órával később, már az igen borús ég alatt megkérdeztem, hogy mi lesz esőben a táskákkal, azt mondta, hogy „I’ll cover”, de én ekkor már nem hittem neki. Többször rászóltam, hogy akkor tegye is, ne csak mondja, de csak ismételte önmagát. Ő volt olyan bátor (vagyis inkább hülye!), hogy menet közben az életét kockáztatva kimásszon a tetőre és ott elidőzzön, de ahhoz lusta volt, hogy bármit is tegyen a táskáinkkal. Aztán amikor esni kezdett, akkor az ordítozásig kellett, hogy fajuljon részemről a dolog, hogy megállítsa a buszt, felmásszon, és ledobálja nekem a már kicsit nedves táskákat. Esőben bezzeg már nem volt bátor kimászkálni a mozgó busz oldalán keresztül a tetőre. És még nekem mondták, hogy „Be Cool”, majd leszek nekik akkor cool, ha ők meg betartják a szavukat, nem pedig „don’t give a shit” van. Persze ezek után próbáltam visszakérni a 100 rupit is a táskákért, de ez tudtam, hogy reménytelen, csak dühös voltam rájuk.

Este Besisaharban

Innentől már csak ki kellett várni, hogy leszálljunk. Feltettük az esővédőket a táskákra, és vártuk, hogy végre megálljunk Besisaharban. Persze ekkor kezdett a legjobban esni, de mi gyorsan beálltunk valahová. Felvettem én is az esődzsekit, kivártuk, hogy kicsit alábbhagyjon, majd elindultunk szálloda után. Most itt vagyunk egy helyen kétszázért, ettünk vacsorát 260-ért: dál báttot (a nagy klasszik nepáli kaja, rizs híg lencsefőzelékkel, néha krumpli és egyéb csípős borzalmak is járnak hozzá), dáhit (curd – valamiféle joghurt, vagy aludt tej?), és zöldséglevest. Ezek olcsó áraknak számítanak, de ez azért van, mert utánamentünk és megnéztük több helyen, hol, mi olcsó, na és mert még alacsonyan vagyunk, a túrának csak a kezdőpontján.

Most Zita már itt alszik mellettem. Holnap csak délután indulunk, ránk fog férni egy pihenő ezek után, de emiatt még nem várnánk. Amiért várunk, az a magyar idő szerinti reggel – ami nálunk dél – amikor megérkezik Zita számlájára a pénz, amit pénteken átutaltam. Az egyetlen, még működő bankkártyánk az ő számlájához van rendelve. Ezt a hétfő delet azért nem várhattuk ki Pokharában, mert holnap esélyes, hogy újra sztrájk lesz, ami alatt a buszok sem járnak, így lehetetlenség lett volna ide eljutnunk. Ha holnap sikerül felvennünk 10-15 ezer rupit, akkor nem leszünk annyira kiszámolva a pénzzel. Ha nem, akkor bizony spórolósra kell venni a figurát, mert a rupikon kívül már csak 76 vész-vész tartalék amerikai dollárunk van, ami nem olyan sok, és ezután már tényleg nincs más. Ha sikerül felvenni a pénzt, néha talán egy 2-300 rupis (540-810 forint) pizzát is megengedhetünk magunknak a nehéz napok végén. Mert állítólag még ilyet is kapni fent a hegyen! :O Bár én azt hiszem, maradok majd a Chowmein-nél, az valamennyire helyi étel, ezért nem tudják annyira elrontani, és így az ára is mérsékeltebb.

Holnap újra írok. Ezt az útinaplót a történések napján, este írtam le, lyukason hagyva magam mögött egy csomó napot, amiről még nincs meg az úti napló. Ezeket is igyekszem majd pótolni, de most elsődleges lesz a friss napló, mivel reményeim szerint különleges napoknak nézünk elébe. Nagyon remélem, hogy a jó időből is ki fog jutni, így a várható nehézségek mellett bőven részesülünk majd szép élményekben is. Majd meglátjuk, ez javarészt rajtunk is múlik, azon, hogy mennyire megyünk okosan és mennyire fogjuk fel jól a velünk történteket.

A címekben mindig az aznap megtett táv, és az a magasság fog szerepelni, ahol az adott nap éjszakáját töltöttük.

Busszal Pokharába

Butwalban másnap pont úgy keltünk, mint előző reggel. Elmentünk reggelizni a vendéglősünkhöz, akinek megköszöntünk a tanácsát, és elmeséltük a Lumbiniben szerzett élményeinket Pushkar Shah-ékkal. Ezek után viszont pakolásba kezdtünk, és 20 perccel később a bringák már az utcán álltak felmálházva. A szállónktól észak felé indultunk el, a hegyek irányába, mondván, hogy majd csak szembejön egy buszállomás, vagy egy kamiondepó. Hát egyik sem jött, viszont buszosokat azért találtunk, akik azt tanácsolták, hogy menjünk vissza a központi buszállomásra, és ott szálljunk fel, illetve tegyük fel a bringákat a buszra. Nekem kicsit fájt a szívem, mikor visszafordultunk, mert gyönyörű időnk volt, és a hegyek már közvetlen előttünk magasodtak. Butwaltól Pokhara kb. 150km, de közben meg kell mászni 1000m szintet, hogy átkeljünk egy hágón. Minderről persze lemondtunk, és tudtam, hogy ez a helyes döntés. A nagy fájdalom ugyan nem jelentkezett többet, de amikor kemény talajon lépkedtem Lumbiniben, akkor még mindig éreztem valami kis fájdalmat a bal vesém környékén. Persze ez olyan apró volt, hogy ha nem figyeltem volna rá, észre se veszem, de ettől még megvolt, és figyelmeztetett rá, hogy mi történt pár napja, és hogy nem vagyok még rendben, tehát a legjobb döntés a legrövidebb út egy komoly kórházba, ahol rendesen ki tudnak vizsgálni.

A buszállomáson hamar megtaláltuk a Pokharába induló buszokat. Az egyik 5, a másik 20 perccel az érkezésünk után indult. Ez utóbbira váltottunk jegyet, mert tudtam, hogy az nem két perc lesz, amíg lemálházunk és a bringákat szétszereljük annyira, hogy azok ne sérülhessenek a 7-8 órás buszút alatt. Azokat ugyanis a tetőre kellett felpakolni. Ezért elkérték a buszjegy árát még egyszer, így összesen 1400 rupit fizettünk kettőnkért és a két bringáért. A bicikliket nem volt egyszerű felpakolni. A csomagok még hagyján voltak, de a 18kg-os nagy vasat felhúzni a busz tetejére, úgy hogy ne sérüljön, nem volt egyszerű. Fent lekötöztük a gépeket, az összes csomaggal egyetemben. Mindent egy nagy gumiabroncs köré raktunk és a biciklik a kerekeikkel kifelé, a rácsos csomagtartó széle felé álltak, a csomagokon pedig át lett húzva a kötél, hogy egyrészt azok is le legyenek valamennyire kötözve, másrészt ha nagyon ugrálnának, akkor se tudjanak elszabadulni. Mindezek ellenére azért nem voltunk nyugodtak az utazás alatt csomagjainkat illetően. Az értékesebb, de apróbb holmikat felvittük magunkkal a fedélzetre, de ettől még a lényeg odafent volt, a felszereléseink java része, a konyha, a ruháink, a sátor, na és a kerékpárok.

A buszra egy ember két kecskével is felszállt később, és ahogy kiértünk Butwalból, az út hamar átváltott egy keskeny, rossz minőségű aszfaltozott sávba, ami őrült mód kanyargott a nagy völgy oldalában, hol meredeken fölfelé, hol pedig lefelé. Ez különben elég szép volt, de mivel elég rázós is, csak további aggódásra adott okot nekünk. Ez volt az első alkalom, hogy a biciklik busztetőn utaztak. A táj elképesztő volt körülöttünk, gyönyörű völgyekre láttunk rá, erdőkön haladtunk keresztül, és ha volt kilátásunk a buszból, általában tátott szájjal bámultuk azt. Volt, hogy sok száz méterre alattunk sziklák között dübörgött egy folyó, és a földteraszok is általános képpé váltak a tájban. Próbáltam nem arra gondolni, hogy milyen szép lenne itt most bringázni. Amikor ilyesmi jutott eszembe, mindig belegondoltam, hogy milyen jó lesz végre egy biztos (és remélhetőleg megnyugtató) diagnózis tudatában lenni, és felidéztem a nagy fájdalmat, és belegondoltam, hogy mi történne, ha itt törne rám újra, ahol csak apró falvak vannak, és meredek szerpentin, amin amúgy is csak küzdősen és nagyon lassan tudnánk haladni.

A busz néha megállt 20-30 percre utasokat felvenni a nagyobb településeken. Ezeket általában koszos kis útmenti vendéglők közvetlen közelében tette, így mindig tudtunk venni valami ennivalót, és mosdóba is el tudtunk menni. Az egyik ilyen alkalommal egyszer csak azt láttuk, hogy a tetőről hangos puffanással földet ért az a nagy gumiabroncs, ami köré olyan szépen felpakoltam a holminkat. Szaladtam fel a tetőre, és számoltam a táskákat, néztem a bringákat, hogy minden rendben van-e velük. Kicsit újra el kellett rendezni mindent, de nem volt semmi gond. Ezek után minden hosszabb megállónál a tetőn találtam magam, de a cuccok már nem mozogtak nagyon többet. Viszont mi annál inkább, mert a dupla ülés, ahol helyet foglaltunk, elképesztő fapados volt, ráadásul az ablak felé lejtett, ezért nekem, aki belül ült, szó szerint kapaszkodnom kellett, főleg a jobbra kanyarokban, hogy agyon ne nyomjam Zitát.

Tetőtéri szobát kapunk, és magyar orvost! :)

Pokharába már sötétben érkeztünk meg, ráadásul az eső is rákezdett kicsit. Lerámoltunk a tetőről, és egy üzlet parkolójában összeszereltük és felmálháztuk a kerékpárokat. Közönségünk most is volt, de kb. csak 20 fő. Ők kitartóan végigbámulták a műveletet, miközben szépen körbeültek minket. Én közben mondogattam, inkább humorosan, mint kínomban, hogy 20 rupi lesz a mozi, és a végén körbe is jártam a sisakommal, de pénzt persze senkitől nem kaptunk, csak nagy nevetéseket. Persze ez így volt jól! Az viszont már kevésbé tetszett, hogy szó szerint repülőrajtot kellett vennünk, hogy a minket követőket le tudjuk rázni, és nyugalomban át tudjunk bringázni a buszállomástól 7km-re lévő „Lakeside”-ra, vagyis a Phewa Tal nevű tó partjára, a turista negyedbe, ahol a szállodák, éttermek és üzletek tömkelege található. Ez a hely Rita elmondása szerint egy kis Európa. Ilyesmire már nagyon vágytunk, még akkor is, ha amúgy Nepálban sokkal könnyebb volt a létezésünk és a közlekedésünk, mint a zsúfolt, kaotikus Indiában. Szóval nem is volt kérdés, hogy ott a helyünk. Szállásnak első körben azt a „Serenity Hotel” nevű helyet néztük ki, ahol pár héttel ezelőtt Ritáék is laktak és amit nekünk is tanácsoltak. A háromszintes kis szállót egy kis kóválygás után megtaláltuk, és gyorsan sikerült is kialkudni egy DTAE (Don’t Tell to Anybody Else!) árat, ami a mi pénztárcánknak is megfelelő volt. Cserébe a tetőtéren árválkodó szobát kaptuk meg, a harmadik emeleten. A szoba egyik szegletében volt egy betonemelvény egy vályúval, itt volt egy csap, ez volt a „fürdőszoba”, a WC-t leszámítva, amit odakint a tetőn találtunk meg egy másik ajtó mögött. Ezen kívül már nem is volt semmi más a tetőn, csak egy feljáró a mi szobánk tetejére, néhány napkollektoros vízmelegítő és egy asztal. A kilátás Rita szerint fantasztikus innen, de ebben sajnos nekünk még nem volt részünk a következő napokban, mivel végig borús maradt az idő. Pedig állítólag látni innen gyönyörű csúcsokat. Mi csak esőt, és felhőket kaptunk az első napokon. Az érkezésünk estéjén elmentünk egy étterembe, ahol pizzát ettünk és én ittam egy sört. Elvégre, ha vesekövem van, akkor sört kell inni rá, nem? Igaz, ötöt nem ittam meg, az beütött volna, nekem is, meg a pénztárcánknak is. Ezután a vacsora után többet aztán nem is pizzáztunk Pokharában, ez az egy alkalom pont elég volt. Ezen az estén először visszaírt nekünk a magyar hegymászók média- és kapcsolatfelelőse, Vincze Szabolcs, aki otthonról segítette a csapatot. Azt kérte tőlünk, hogy vegyük fel a kapcsolatot egy bizonyos Dr. Klara Paudel-el, és jelezzük felé, hogy a csapat 5 napon belül megérkezik Pokharába. Az e-mailt már csak késő este olvastuk, ezért csak következő reggel hívtuk fel a megadott számot. Én angolul kezdtem a mondókámat, de mikor rátértem a saját kis történetünkre, a Klára hirtelen magyarra váltott, mikor megtudta, hogy mi is Magyarországról vagyunk. Kiderült, hogy Klári is magyar, noha ezt a nevéből elsőre nem sejtettük. 6 éve él Nepálban a nepáli férjével, és ahogy a nevében szereplő Dr.-ról sejthető volt, orvos. Mikor ezt megtudtam, elmeséltem a vesekő gyanús fájdalmaimat, mire Klári készségesen felajánlotta, hogy ha befáradunk a kórházba, ahol ő praktizál, akkor megvizsgál, és kideríti, mi a bajom, vagy mi volt a bajom. Ezt délután meg is tettük, áttekertünk a kórházba, leláncoltuk a bringákat az udvaron, majd egyenesen Klári rendelőjéhez mentünk. Itt ő épp rendelt (mily meglepő…) ezért a szokásos „ki kicsoda és hogy került ide” körök helyett először azt tette, amit egy orvos szokott: megvizsgált. :) Ez kicsit fura első megismerkedés volt, mert előbb látott bele a vesémbe, minthogy elmesélhettük volna egymásnak, hogy kifélék és mifélék vagyunk, de aztán később ezen változtattunk és még sok szép órát töltöttünk Klárival és a családjával.

„Óóóó, Árpi, nézd, gyerekünk lesz!”

Ütögetésre még mindig fájt a bal vesém, de ebből még konkrét dologra nem lehetett következtetni, ezért Klári elküldött vizeletvizsgálatra és ultrahangra. Ezekhez már be kellett fizetni néhány száz rupis összeget, és a vizeletnél még egy pár perces sorban állás is volt. Különben a kórház meglepően kulturált és jól szervezett volt, olajozottan és gyorsan folytak a dolgok, a higiénia szempontjából pedig majdnem hogy vetekedett egy otthoni SZTK-val, de hangulatban felülmúlta azt. Legalábbis nekünk, mivel a váró minden plakátja, és az egész hely számunkra igen érdekes volt, nézni egy nepáli kórházi életet – Ez is egyfajta élmény volt számunkra.

Az ultrahangra egyből bejutottunk, ahogy odasétáltunk. Zita is bekéredzkedhetett, így végignézte, ahogy bő 10 percen át tüzetesen megvizsgálnak. Elég sok felé bekentek azzal a zselével és megnézegettek az ultrahanggal, így a hasi tájon biztos, hogy nem csak a vesémet vizsgálták meg. Viszont ott tényleg találtak valamit, méghozzá pontosan a bal vesémben, ami fájt, és ahol sejtettük a vesekövet. Az ultrahangos orvos azt mondta, hogy van egy kövem, de ez nem okozhatta azt a nagy fájdalmat, mert csak 3,8mm átmérőjű. Zita közben fogta a lábam, hogy ne legyek annyira csikis, merthogy a vizsgálat alatt alig bírtam egy helyben feküdni, annyira csikizett az orvos a hozzám nyomott ultrahang készülékkel. Mellettünk a monitoron a terhes vizsgálatokhoz hasonló – számunkra sokat nem mondó – képek jelentek meg, amin persze Zita egyből elkezdett humorizálni, hogy „Óóóó, Árpi, nézd, gyerekünk lesz!” – ettől aztán csak még jobban nevettem és már tényleg alig bírtam egy helyben feküdni. A végén megkaptunk a kinyomtatott vizsgálati eredményt, amin sok-sok orvosi szöveg mellett volt négy kis ultrahang kép is. Az egyiken az volt írva, hogy „Left Kidney” és az ultrahang képre egy kis fehér pont mellé, hogy „Calculus”. Ezt fogtuk, és a vizeletvizsgálat eredményével együtt visszavittük Klárihoz, aki megállapította, hogy a nagy vesekő már vagy szétbomlott bennem, vagy távozott, de egy biztos, hogy ami a nagy fájdalmat okozta, az már nincs ott. Ez magyarázat volt arra hogy a nagy fájdalom már napok óta nem tért vissza. A kicsi pont, a „Calculus” pedig követ jelent, de ettől nem kell félnünk, ez kicsi ahhoz, hogy újra ilyen fájdalmakat okozzon, viszont a vesémben még van egy kis gyulladás, ezért a fájdalom. Erre kaptam antibiotikumot, és fájdalomcsillapítót is, de ezekre aztán már nem volt szükség, mert az a kis maradék fájdalom is eltűnt pár nap múlva. A tanácsokat persze megfogadtuk, és hogy ez újra ne forduljon elő, azóta fokozottan sokat iszom, és próbálok még változatosabban étkezni. Ennek már lassan két hete, és ezalatt végig tünetmentes voltam. Minden nap rengeteget iszunk, és a gyógyszerek pedig nálunk vannak, ha mégis történne valami.

Kláriéknál

Mire a vizsgálattal és a gyógyszerek megvételével végeztünk, Klárinak is lejárt a munkaideje, ezért meghívott minket az otthonába. 3-4km-en keresztül követtük az autóját, mire megérkeztünk Pokhara egyik csendes „kertvárosi” negyedébe, ahol Kláriék laknak a nepáli férjével és 3 gyönyörű gyermekükkel. A házuk, mint ahogy az összes szomszédjuké is, kívülről úgy néz ki, mintha egy jó tehetséggel megáldott gyerek építette volna legóból. A vakolat úgy van festve, mintha színes téglák lennének, a házakon pedig sok a terasz és az oszlop. A tető mellett a legfelső szinten rendszerint van egy nagyobb terasz is. Errefelé nagyon jellemzőek az ilyen házak, és érdekes volt ezt látni.

Klári Kínában találkozott a férjével egy oktatáson (vagy konferencián, már nem emlékszem pontosan), és a vége az lett, hogy összeházasodtak, és Klári ideköltözött Nepálba, Pokharába, ahol időközben megtanult nepáliul, megszületett a három gyermekük, és szinte semmiből létrehoztak egy kórházat a férjével és néhány másik orvostársukkal. Ez volt az a kórház, ahol engem is megvizsgáltak. Klári egyébként a „vese felelős” a kórházban, ő kezeli a vesedonoros betegeket, és hamarosan visszautazik pár hétre Európába, hogy részt vegyen egy „vese továbbképzésen”. Magyarul megtaláltuk „A vesespecialistát” Pokharában, Klárit, aki ráadásul magyar, és aki nagyon kedves, segítőkész volt velünk. Szóval az egész vesehistória végül nagyon jól zárult, hisz ha nincs a vesekövem, lehet, hogy Kláriékkal sem találkoztunk volna, és bizton állíthatom, hogy nélkülük szegényebb lett volna az utazásunk. A Velük és a Magyarok a Világ Nyolcezresein expedíciósorozat hegymászóival töltött napokról a következő bejegyzésben számolok be, és aztán elindulunk majd végre az Annapurna körül! :)

Ázsia legnagyobb katolikus templomában

Goán összesen egy hetet töltöttünk, és ezalatt azért igyekeztünk valamennyit megnézni a kötelező, kihagyhatatlan látnivalókból is, nem csak úgy szimplán jólérezni magunkat. A kötelesség ugyebár: „Ha már itt vagyunk, nézzük meg ezt, meg ezt meg ezt, mert az útikönyv és a Géza is ezt mondta…” – és végülis valamennyire mindig igazuk van. Ennek keretében ellátogattunk Old Goára, vagyis… Hogyan is fordíthatnám magyarra, hogy értelmesen hangozzon? Régi Goára. Ez a hely Pándzsimtól 20 perc buszozásra van keletre, és a katolikus templomairól és múzeumairól híres. Esztert is hívtuk, hogy összekössük a dolgokat és egyszerre legyünk vele, miközben együtt megnézzük, amit meg kell Goán. A ma „Old Goa”-nak nevezett helyen egykoron a portugál fennhatóság alatt álló Goa fővárosa állott, és méghozzá nem is kicsit, hanem nagyon. Fénykorában a népessége meghaladta az akkori Londonét. Kelet Rómájának is hívták, de aztán jött néhány csúnya járvány és kipusztult az egész. 1843-ban a főváros Panaji lett. Az egykori szebb időkből azért még fennmaradt egy-két szép dolog, amelyek jelenleg vagy templomként, vagy múzeumként működnek. Ilyen például a Sé Katedrális, amely azzal a nem akármilyen címmel dicsekedhet, hogy ő Ázsia legnagyobb katolikus temploma. Szó mi szó, tényleg hatalmas, még Európában is megállná a helyét, bár az igaz, hogy a top 10-ben sem lenne. 76 méter hosszú és 55 méter széles, 1562-ben kezdték építeni és 90 év alatt fejezték be. Hát nem kapkodták el! :)

Magellán, elsőnek a Föld körül

A katedrális után meglátogattunk néhány múzeumot is. Ebben mindenféle tárgyak voltak, amelyek egyáltalán nem kötötték le a figyelmemet, így most semmit nem tudok visszaidézni belőlük. Ellenben volt ott a bejárattól jobbra egy nagy világtérkép, ami megmaradt. Méghozzá azért, mert a nagy felfedezések korából való híres hajóútvonalak voltak rá felfestve. Kolumbusz, Vasco de Gama, Magellán. Mindig is vonzott ez a kor, de gyerekként mégis túl lusta voltam hozzá, hogy olvassak róla. Vagy csak egyszerűen sok minden más elterelte a figyelmemet. (Ha egyszer valaha még az életben lesz annyi időm, mint gyerekként volt, rengeteget fogok olvasni) Felnőttként meg már örültem, ha arra jutott időm, hogy egy filmet megnézzek a témában. Most viszont volt egy kis időm, amíg a lányok körbejárták nálam háromszor lassabban a múzeumot. Szóval feltűnt, hogy az egyik színes szaggatott vonal körbeér. Magelláné! A kutyafáját, hát ő volt az első, aki körbehajózott?! Még ezt sem tudom, 28 éves fejjel, micsoda szégyen! :)

Na, üljünk csak le kint valahol az árnyékban, sosem késő: kapjuk elő a farzsebünkből a Kindle-t, és olvassuk el a Wikipedia ide vonatkozó szócikkét! És valóban, Magellán volt az első, aki körbehajózta a Földet. Sőt, ő tőle származik a név: Csendes-óceán! Hogy egész pontosak legyünk, csak az expedíció kerülte meg a földet, mert ő maga sok másik társával együtt elhunyt az út során. Csak néhányan élték túl az utat, de ők pontosan vezették a hajónaplót, és mikor visszaértek, feltűnt nekik, hogy elcsúsztak egy nappal. :) Ez akkor természetesen hatalmas szenzáció volt, és rögtön rohantak a pápához a hírrel! :) Ezen jót mulattunk, mert mire ideértem a történetben, már a lányok is végeztek a múzeummal. A múzeumot egy másik múzeum követte, de engem persze ez sem nyűgözött le, ellenben a szép kis udvar előtte az európai stílusú házakkal nagyon jól festett, ezt el is nézegettem egy darabig, amíg a lányokra vártam. Engem nagyon nehéz múzeumnéző hangulatomban találni. :) Vagy nagyon nehéz olyan múzeumot találnom, ami le tud kötni. Ezek nem voltak azok, de ez nem zavart, gyorsan végigrohantam rajtuk, aztán elfoglaltam magam valamivel, amíg a lányok bent voltak. A következő néznivaló a „Bom Jesus” Bazilika volt. Elfogadom, ha bunkónak tartotok azért, ha most azt írom, hogy ezen is csak végigrohantam. :) Kint a kijáratnál ahogy ültem, jött egy anyuka, két tündéri gyerekkel, na ők aranyosak voltak. Aztán még felsétáltunk egy dombra valami valaha óriási templom romjaihoz, de ami lekötött itt, az megint csak nem az volt, amiért mentünk, hanem a körülötte burjánzó természet, na meg persze az Eszterrel folytatott beszélgetések. A délután második felét már nem töltöttük Old Goán, visszabuszoztunk Pándzsimba, ittunk még együtt valamit, aztán ki-ki felszállt a saját buszára. Eszternek még jó másfél, két órát kellett buszoznia, ráadásul az esti csúcsban, úgyhogy szegény elég kikészült a végére. Volt ülőhelye, de azt átadta egy gyerekes anyukának, így végig kellett állnia az utat. Mi ugyanezt pár nappal később Mandrem Beachre ülve tettük meg, délelőtt, de még úgy is brutális volt. Képzeld el a leglepukkantabb BKV buszt, szorozd meg kettővel, az ülések számát is, és tömd meg emberekkel, plusz fűtsed fel trópusi meleg éghajlattal. :)

Buszos és fodrászos történetek

Jajj, és majd el felejtettem, nekünk sem volt gyenge a hazautunk Donna Paulába ugyanezen a délutánon. Miután elbúcsúztunk Esztertől, mi is megkerestük a buszunkat. Tudtuk, hogy az kell, ami az egyetem felé megy, és ezt hamarosan meg is találtuk egy kis kérdezgetés útján. Kérdeztük a conductort, aki ekkor még az utasok felszedésével foglalatoskodott az álló busz mellett, hogy mennyi az annyi, vagyis a buszjegy. Rávágta, hogy 100 rupi. Mi erre csak pislogni és nevetni bírtunk. Mi van? Ez kicsit sok, nem gondolja? Oké, 50 rupi, jött a válasz. Huhh, hogy nem sül le a sötét pofádról a bőr, gondoltuk magunkban, de inkább nem beszéltünk már vele többet, csak felszálltunk a buszra, és megkérdeztük a sofőrt, hogy mennyi a jegy. Mondta, hogy 20 rupi kettőnknek. Megkérdeztünk még pár utast, és ők is megerősítették ezt az árat. Miután felszállt a conductor, ő maga is belement egy alacsonyabb árba, igaz ez még mindig 30 rupi volt, vagyis több a kelleténél. Persze mi nem hagytuk magunkat, és nem mérgesen, hanem inkább egy kis humorral felfogva bekészítettük a 30 rupit. Amikor jött, hogy elvegye, feltételt szabtam neki. Mondtam, hogy oké miszter, megkapja a 30 rupiját, de csak akkor – és itt megemeltem a hangom, hogy az egész busz hallja –, ha elmondja nekünk, hogy miért kért először tőlünk 100 rupit két buszjegyért? Különben csak 20 rupi jár… A kérdésre végül nem kaptunk választ, csak néhány duzzogást, és feltételezem hogy el is pirult a fazon, mert párszor még elismételtem hangosan a kérdésem. Bár ezt csak feltételezzük, mert látni nem láttuk, az arcbőre olyan sötét volt, hogy ilyesmi nem látszott rajta. Végül elvette tőlünk a húszat, megelégedett ennyivel. A történetet elmeséltük Dileepan-éknak is, és ezen még ők is fennakadtak kicsit. Persze nem haraggal vagy keserűséggel kezeltük a történetet, inkább csak nevettünk rajta. Végre kicsit sikerült „visszaszivatni” valakit, aki megpróbált lehúzni minket. Dileepan elmondta, hogy ezt rendszeresen művelik a buszosok, de nehogy azt higgyük, hogy csak velünk, külföldiekkel. Bár nekünk elég egyformák ezek az indiai népek, ők meg tudják arcról, és bőrszínről különböztetni egymást. Azzal, aki nem helyi, hanem egy másik államból való, ha nem is ezt az ötszörös szorzóval, de megjátsszák velük ugyanezt. Eljött az ideje egy újabb fodrászatnak a részemről, mert kezdett kényelmetlen és meleg lenni a nagy hajam. Kérdeztem Dileepant, hogy tud-e olcsó fodrászt, és tudott, 30 rupiért, lent három kilométerre. Megkaptam a bringáját a fodrászhoz-menetelhez, ezért bevállaltam ezt a 130 forintos kört, hogy Zitának ezzel ne kelljen foglalkoznia. Persze a fodrász 80-al kezdte, de én kitartottam a 30 mellett. Ezúttal hiába, ő volt az erősebb, 50-nél alább nem ment, pedig egyszer már úgy tettem, mint aki készül továbbindulni a biciklivel. Hajvágás közben sem állt le, előadta nekem, hogy a helyiek 100-at szoktak adni, 60-at a hajvágásért, 40-et pedig borravalónak. Én mondtam, hogy sajnálom, én csóró utazó vagyok, csak 50-et tudok adni, azt is csak akkor, ha meghagyja a füleimet. Persze mikor Dileepan meghallotta, hogy ennyit fizettem, mondta, hogy lehúztak, a 30 az tuti, ő akkor szokott 50-et adni, ha fejmasszázst is kér. Mert, hogy errefelé divat az ilyesmi, és egyébként tényleg jó. Igaz, ezt mi csak Chandan keze nyomán tudjuk Delhiből. :) Az egy igazi aranyember.

Életünk első önálló palacsintája – De milyen lisztből? :)

Goán megpróbáltunk palacsintát készíteni a kedves vendéglátóinknak, és persze magunknak. :) Ehhez én meg is vásároltam hazafelé a fodrásztól minden olyan hozzávalót, amit nem találtunk meg otthon. Az egyik délután neki is álltunk a dolognak. Vagyis inkább Zita állt neki, én naplót írtam. Egyszer csak gondoltam, hogy megnézem már, hogy áll a dolog, és ehhez a fényképezőn a videó felvételt is elindítottam.

Hát, az első és a második próbálkozás után azt hittük, hogy teljes kudarcba fog fulladni életünk első teljesen önálló palacsinta készítése, de aztán serpenyőt cseréltünk, és szépen lassan normalizálódtak a dolgok. Az ötödik adag egészen palacsintaformaként végezte. Igaz, a lisztre, vagy a lisztnek hitt fehér porra továbbra is gyanakodtunk, mert mindegyik palacsinta kicsit szárazra, törősre sikerült, ráadásul apró lyukak is lettek rajta. Szóval ezt egy kicsit furcsálltuk. Ugyanakkor remekül szórakoztunk palacsintasütés közben, kapcsoltunk egy kis zenét, és a palacsintára várva marhultunk egy kicsit. Még fekvőtámaszokat is nyomtam, nehogy végleg elsorvadjanak a felsőtestemen az izmok. Önt, 10 fekvő, fordít, 10 fekvő, kész, új palacsinta… Mikor hazaért Dileepan pont az utolsó palacsintát készítettük, így pont láthatta még a folyamatot. És mikor megmutattuk neki a tároló dobozt, amiben a fehér port kivettük, kiderült, hogy rizsporból készítettük a palacsintát! :) Rádaásul itt Dél-Indiában van egy Dosa nevű étel, ami kísértetiesen hasonlít rá, és szintén rizsporból készül… :P Azért udvariasan mind a ketten ettek belőle, és végül el is fogyott az összes rizspalacsinta. Ízre nem nagyon, de legalább formára hasonlított kicsit a hazaira. :) A lyukakon mindig kifolyt a töltet nagy része, de ezen már csak nevettünk.

Futás közbeni agymenésem: ingyen túrabringát annak, aki nagyon kéri, és használná is!

Az egyik nagyon jó dolog volt számomra Goán, hogy újra elkezdtem futni. Dileepan-ék nagyon nyugodt környéken laktak, így este, amikor már sötét volt, de ugyanakkor elviselhetően hűvös is, kimentem futni az egyetem felé a kivilágított, forgalommentes útra. Kétszer volt erre alkalmam és lelki erőm, és mindkétszer piszkosul élveztem! 6 és 7 kilométert futottam, 36 és 42 perc alatt. Ez 6 perces tempó, otthon könnyű futásnak is lassú, most viszont nekem pont ideális volt a kevés szinttel. A szívem (a fizikai) és a lelkem bírta volna még, de visszafogtam magam, mert tudtam, hogy ha meghajtom magam, a lábaim nem fogják megköszönni. Még így is éreztem őket utána pár napig. Még jó, hogy végül a jóga Eszterrel nem jött össze, szerintem ketté is törtem volna a gyakorlatok alatt ezekkel a lábakkal. A futás nagyon hiányzik, mert indulás előtt közel napi rendszerességgel futottam, és ez nem csak sport volt, hanem kikapcsolódás, gondolkodás, vagy találkozás a barátokkal. Egy-másfél óra off, ki valami erdőbe, és csak futni-futni… Az ilyenek után mintha kicseréltek volna, mind testileg, mind lelkileg. És nekem nem sok ilyen futóélményem volt eddig ezen az úton, talán csak most Goán, és persze az a jó kis futó-túra McLeod Ganj-ból. De ez a futás jobb volt annál bizonyos szempontból, mert most nem nyűgözött le és ezáltal nem kötött le a gyönyörű táj, így még jobban tudtam elmerülni.Az egyik futás végén még ötletelni is elkezdtem valamin. Ugye azt mi tudjuk, hogy a kerékpártúrázás nagyon jó dolog. Közel jutsz általa a természethez, más emberekhez, és saját magadhoz. Egyszóval a szabadidő eltöltésének egyik nagyszerű módja. Elmész hétvégén két napra, és új emberként jössz haza, mint akit kicseréltek, rendbe rakod magad. De ez sokaknak idegen, és sokan nem engedhetik meg maguknak, mert egyszerűen nem telik egy, vagy netalán, ha családról van szó, akkor több, túrára is alkalmas kerékpárra. Itt behozhatnánk a képbe a Műhelyklubot, akik amúgy is ilyesmivel foglalkoznak, és akiknek ez egy további jó reklám és cél lehetne. Az MKK-val és egyéb más bringás szervezetekkel karöltve el lehetne indítani egy kampányt, ahol ingyen kerékpárokra lehetne pályázni. Nem új, hanem a Műhelyklub, vagy egyéb bringarázsok által összerakott bringákat adnánk. Azoknak, akik a legjobb motivációs levelet írják, és akik vállalják, hogy x hónapon belül lefényképezik magukat a bringával Magyarország 3-4, bringával könnyen megközelíthető helyén. Ezt a fotót aztán beküldenék, és ezek a fényképek és a hozzájuk tartozó apró kis bringás történetek további reklámként szolgálnának a kampánynak és a kerékpártúrázásnak.Ilyen pontokat kijelölnénk szerte az országban, méghozzá szándékosan olyan helyeken, melyeket könnyű és érdemes fellátogatni egy keréktúra keretében. Ugyanígy lehetne sisakot, láncot, és valami olcsó, de masszív bringás táskát is osztani. Persze ehhez már feltétlen kell valami pénzmag, amihez egyelőre nincs ötletem, hogy honnan lehetne szerezni, de ha lenne rá idő és erő, biztosan lehetne pályázatok, vagy adományok útján pénzt szerezni ilyesmire. Az MKK-nak is van pénze valahonnan, lehet, hogy velük együtt könnyebb lenne.Persze ez az ötlet csak a futás közbeni endorfin túltengésében tűnt nagyszerűnek, később már láttam a nehézségeit és az esetleges buktatóit, sőt azt is el tudom képzelni, hogy az egész életképtelen lenne Magyarországon. Pedig ha megvan a felszerelés, az egy-két napos belföldi túrák nem kerülnek többe, mint a sima létezés otthon. De talán nem is az anyagiakkal van a baj, hanem hogy az embereknek többségének eszébe se jut ilyesmivel tölteni a drága idejét. Vagy találtak más, hasonlóan jó utakat, vagy távol áll tőlük az egész kerékpározás téma. Szerintetek szükség lenne egy ilyen kampányra? És ha igen, működne?

Stoppolás és alkudozás a buszállomáson

Már említettem azt hiszem, de a biztonság kedvéért megismétlem: Szamarkandból úgy terveztük, hogy 1-2 nap alatt útjutunk Dushanbe-be, mert úgy voltunk vele, hogy ha már október második felében járunk, jó lenne minél előbb eljutni a Pamírba és inkább ott biciklizni, de ott minél előbb, mert ott novemberben már -10, -20 fokok is repkedhetnek a 4000m magas fennsíkon, na meg aztán ott lesz a KKH is. Szóval ismét úgy döntöttünk, hogy teleportálunk pár száz kilométert, persze ez most nem volt olyan egyszerű, mint eddig, mert Üzbegisztánban a buszmenetrend teljesen ismeretlen fogalom.

Amikor Szamarkandban megérkeztünk a reptér melletti buszállomáshoz, közölték velünk, hogy innen nem indul busz se Termiz, se Denau felé, hanem menjünk ki a várostól keletre található, valamilyen Kanal nevű buszmegállóhoz, onnan indulnak shared taxik, és néha nagybuszok is. Áttekertünk a 10km-re lévő buszmegállóhoz, közben szépen felkelt a nap, vehettük le a lastexeket, mert felmelegedett az idő. A busz- és taxiállomás gyakorlatilag egy nagy, széles és hosszú útszéli parkoló volt, aminek a mentén sok-sok bolt és vendéglő épült ki. Itt kezdtünk el kérdezősködni a busz után. Ez nem volt nehéz, mert persze szokás szerint azonnal egy tucat ember körbeállt minket, és kezdték kérdezni, honnan vagyunk („Átkudá?”) és kik vagyunk. Mi gyorsan válaszoltunk, aztán a lényegre tértünk. Mikor jön busz, illetve ki mennyiért tudna elvinni minket Termizbe, vagy Denauba. Utóbbira többen is jelentkeztek, de csak autójuk volt, mindenki Daewoo Nexia-val nyomja, ezek rendes „sedan” személyautók, és persze a csomagtartójukban ott figyel az LPG gáztartály. Ennek ellenére több sofőr is odajött hozzánk, hogy elvisznek minket 100 dollárért, és igen, a bringa is befér vagy felfér a tetőre. Teljesen meg voltak huzatva ezek a csávók, egyrészt azért, mert a 100 dollár fejenként erős túlzás volt, másrészt mert képesek lettek volna megpróbálni betuszkolni a bringákat az autóba – ami számomra az autókat meglátva első pillantásra világos volt, hogy lehetetlen. A tetőre felpakolás még morbidabb ötlet volt, a bringákat és az autókat is tönkrevágták volna vele… Persze nem számít, ropogós amerikai százdollárosokért bármire képesek ezek a lükék. Azért kíváncsi lettem volna rájuk, amikor azt mondom, hogy rendben van csávó, akkor gyerünk, pakold a bringát be az autóba, ha tudod! Persze ez eszünkbe se jutott, mert egészen biztos, hogy kárt tettek volna a bringákba, de azokat a reménytelen próbálkozásokra akkor is kíváncsi lettem volna, ahogy megpróbálják betenni ezeket a gépeket egy normál méretű személyautóba, vagy azoknak a tetőcsomagtartó nélküli tetejére. Kicsit már-már szánalmasnak hatottak, amikor sokadjára is odajöttek hozzánk, hogy 100 dollár, betesszük a bringát is, gyerünk! Persze amúgy rendes fickók voltak, csak segíteni próbáltak, és ezt meg is tették azzal, hogy elmondták, hogy délután kettőkor fog érkezni egy busz, ami Termizbe megy. Egy nagy busz, aminek az aljába kényelmesen beférnek a bringáink is. Remek, ez kell nekünk, de hogy addig ne unatkozzunk, szereztünk egy nagy kartonlapot, kiírtuk rá vastag filccel, hogy „Termiz / Denau”, és kiálltunk az út szélére stoppolni pár száz méterrel a buszállomás előtt.
Nem volt nagy sikerünk a stoppolással, csak ötpercenként jött egy-egy teherautó, de azok sem álltak meg. Pedig pontosan azon a szakaszán álltunk a Szamarkandot keletről elkerülő útnak, ahol át kell, hogy hajtsanak azok a teherautósok, akik Tashkent felől Termiz irányába tartanak. Ennek ellenére nagyon gyér volt a forgalom, talán azért, mert még korán volt. Jó fél óta álldigálás után viszont jött egy fickó, aki beszélt angolul, és örömmel a segítségünkre volt, ezért gyorsan visszasiettünk vele a buszállomás szélén álldogáló taxistömeghez, akiktől a remek tolmácsunk segítségével megtudtuk, hogy a busz ami Termiz felé megy majd (és Tashkentből érkezik, ezért az LP szerint jó eséllyel már tele lesz), nem is kettőkor, hanem már délben érkezik. De nem, 10-kor! Nem, 11-kor… Na, hát ez igazán remek, már ők sem tudják. Senki sem tudja… Mindegy, mi visszamegyünk stoppolni, és majd ha jön valami busz, jövünk és kérdezünk. De közben kitaláltuk, hogy a hosszú parkoló másik végében lévő teherautósokat is megkérdezzük. Volt egy, aki elvitt volna minket ingyen Quarshi-ig, ami kb. harmad úton van Termiz felé. Ezen egy pár percig gondolkodtunk, de végül arra jutottunk, hogy jobb, ha maradunk itt és várunk egy teljes fuvarra, mintsem hogy igaz ingyen, de kitegyük magunkat annak a veszélynek, hogy ott Quarshi-ban, ami egy kisebb város, nem találunk semmilyen buszállomást, se további fuvart. Aztán találtunk egy másik kamionost, ő nagyon sokáig értetlenkedett velünk, és végül egy újabb önkéntes tolmács segítségével ki tudta nyögni, hogy 300 dollárért elvisz minket Denau-ba. Ez nevetségesen sok összeg volt és ezután már nem is volt szimpatikus a fickó, ezért hagytuk őt a teherautójával együtt.
Ellenben időközben kezdtek befutni a buszok. Az első pont Termizbe ment, miközben még nemhogy 11, de még 10 óra sem volt. Viszont igaz volt rá, amitől tartottunk, tele volt, és nem csak utasokkal, hanem lent csomagokkal is. Ennek ellenére persze itt is felajánlották, hogy valahogy fel vagy bepakolják a bringákat és 100 dollárért elvisznek minket Termizbe. Ez nem tetszett nekünk, se az összeg, se az, hogy a tetőre akarják tenni a bringáinkat. Szaladtunk inkább a parkoló elejébe, ahová két másik busz is beparkolt. Az első máshová ment, a második viszont Denau-ba! Hoppá, ez főnyeremény lehet nekünk! Gondoltam magamban, de közben ügyesen nem örültem látványosan, nehogy megint 100 dollárokat kérjenek tőlünk. A buszos okos volt, először ő mondta, hogy mondjak én árat. 60000 sum-ot írtam le neki, ez kb. 5400 forint, 62000 sum volt nálunk, ezért gondoltam ennyit, de sejtettem, hogy ez kevés lesz. Keveselte is az emberünk, ekkor mellérajzoltam még egy 10 dollárost, de még ennek sem örült, ezért végül megállapodtunk a 60000 sumban és 20 dollárban. Tehát végül megúsztuk ketten kevesebb mint 10 ezer forintból, amit jutányos árnak véltünk a közel 500km-es buszútért. Gyorsan szedtük szét és pakoltuk befelé ügyesen a bringákat a krumpliszsákokra, majd még elszaladtunk WC-re, aztán vártuk, hogy induljon a busz. Ekkor az utolsó önkéntes tolmácsunk még visszarohant hozzánk, és két tűzforró cipó kenyeret nyomott a kezünkbe. Alig bírtuk köszönni, mert aztán rohant is, gondolom mert az ő busza is indulóban volt. Jó 20 perccel később mi is nekivágtunk az útnak. Nem értettük miért csak ekkor, mert a pakoláskor még sietettek… De hát mindegy, ők tudják, nekünk csak az a lényeg, hogy végre dobogunk Dushanbe felé.

A buszon Denau felé száguldva

Nagyon nagy mázlistáknak éreztük magunkat, hogy így kifogtunk egy buszt, még a délelőtt. Ami ráadásul nem is Termizbe megy, hanem Denau-ba, ahonnan már csak egy százas Dushanbe, amit másnap meg tudunk tekerni. Azért másnap, mert amikor rákérdeztem, hogy mikor érünk oda, azt válaszolták, hogy 7. Vagyis hetet mutattak az ujjukkal. Ez két dolgot jelenthetett, hogy 7 óra múlva érkezünk meg, vagy hogy este 7-kor. Délután kiderült, hogy az utóbbi. Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy kifogtuk ezt a buszt, valószínű nem egy naponta közlekedő járat, mert az országnak egy nagyon távoli csücskébe tartott.

A busz egyébként tele volt, végig középen a folyosón is ültek az emberek különféle sámlikon. Zita a jobb legelső ülésen kapott helyet, én pedig a legelső sámlin a sofőr mellett. Hamar elkezdtünk barátkozni a körülöttünk ülőkkel, aminek az lett a vége, hogy az első megálló után én helyet cserélhettem a Zita mellett ülő férfival, aki ezután már nem volt hajlandó visszaadni többé a sámlimat, így kénytelen kelletlen, muszáj voltam a feleségem mellett végigülni a kilenc és fél órás buszút java részét. :) Na jó, annyira azért nem volt rossz, mondhatni nem bántam túlságosan a dolgot. A kilenc és fél óra alatt egyébként összesen kétszer álltunk meg úgy, hogy azalatt pisilni is lehetett, amit a helyiek látszólag teljesen jól viseltek, de kicsit durva volt. Ezért a második ilyen pihenőt mi kezdeményeztük. Ez akkor történt, amikor a busz megállt egy ellenőrzőállomásnál. Ilyenből sok volt az út során, ekkor megállt a busz egy-két percre, de pisiszünetre nem szakítottunk időt. Ezeken a helyeken felszállt egy katona a buszra, néha elkérte Zita útlevelét, de legtöbbször ránk se hederítettek, csak lekezeltek a buszosokkal, aztán egy perccel később már nyílt is a sorompó. Az én útlevelem lent maradt a csomagtérben, ezért csak a Zitáé volt nálunk, de ez mindig elég volt nekik. Pedig volt, hogy egész közel mozogtunk az afgán határhoz, de úgy látszik, lerí rólam, hogy nem vagyok az a drogcsempész típus. :)

Az első pihenő egy útszéli vendéglőnél volt, ahol úgy sütötték a kebabot az épület előtt, hogy közben befüstölték az egész vendégsereget vele. Értem én, hogy nyáron ez jó módszer a szúnyogok ellen, de az évnek ebben a szakaszában már felesleges, mert a dögök ilyenkor már nincsenek jelen. Ezen a helyen letelepedtünk egy csapat francia turista asztalához. Jót beszélgettünk velük vagy negyed órát, aztán nekik indulniuk kellett, és hamarosan a mi buszunk is elkezdett hangosan dudálni, hogy indula. Ahogy szaladtunk a buszunkhoz, láttuk, hogy még a franciák sem indultak el, és az egyik kedves hölgy egy nagy csomag halva-val rohan felénk. A Tőle kapott energiabombának nagyon megörültünk, hisz pont ilyesmikre lesz szükségünk a Pamírban. Ő pedig egy Zitától kapott puszival lett gazdagabb cserébe a kedvességéért.
Ekkor még az utunk harmadánál, ha talán járhattunk, ezután jöttek csak a „hegyi szakaszok”, ahol fölfelé csak araszolni tudott a busz. Ilyenkor az ajtó (az egyetlen ajtó) melletti fickó kinyitotta az ajtót, és így sokkal jobban átjárta a buszt a levegő, aminek egyrészt örültünk, másrészt a nyitott ajtónak nem, mert így is elég izgalmasnak éreztük ezt a buszutat, de ilyenkor még arra is figyelnünk kellett, hogy ki ne essen valami cuccunk a buszból, ha az hirtelen nagyon fékezne. Persze ilyesmi nem történt, amint felértünk a hágókba és újra felgyorsultunk, mindig becsukták az ajtót. A táj a hegyek között csodaszép volt, néha igen szép tájon hajtottunk és nem csak a tájat volt izgalmas csodálna a szúnyogok szétplaccsant „holtestétől” díszes első szélvédőn át, hanem az falvakban élő embereket is. Rengeteg csacsit láttunk az út mentén, közülük néhány szerencséset Zita meg is ajándékozott egy-egy az ablakon kihajított almacsutkával.

„Busszal vagyok, enyém az út, kotródjatok!”

Megérdemel pár szót még a buszutazásunkkal kapcsolatban a dudálás. Két sofőrünk volt, egyik őrültebb volt mint a másik. Úgy érezték, ők az út királyai, és bármikor, amikor ember vagy állat az út közelében volt és a legkisebb jelét vagy veszélyét is mutatta annak, hogy akárcsak egy picit is ráteheti a lábát az útra, a sofőrjeink azonnal vad és agresszív dudálásba kezdtek. Mintha csak övék lenne az egész út, és mindenki más sokkal alsóbbrendű lenne náluk. Még az autósokat is elég keményen ledudálták az útról, mindegy volt, hogy szemből jött, vagy velünk párhuzamosan haladt, ha útban volt, jött a kőkemény dudaszó, ami addig tartott, amíg az autós félre nem húzódott. Így, hogy egy nap alatt ilyen sokszor és ebből a szemszögből láttam, nekem egy idő után minden ilyen dudálásból olyasmi szűrődött le, mintha a sofőrök azt mondanák minden egyes ilyen dudállással, hogy „Eridj az utamból, de gyorsan, én egy busz vagyok, sok utassal, ezért sietek, és senki és semmi kedvéért nem lassítok, ha nem akarok, de még csak az ideális ívről sem térek le!” – és valóban, így is tett. Ez már-már ijesztő is volt estefelé, amikor besötétedett, és még mindig úgy hajtottunk, mint a veszett, mindegy volt, hogy a falvak között, vagy lakott településen belül. Persze sok helyütt ezt az út minősége nem tette lehetővé, néhányszor volt, hogy pár száz méteres szakaszon nem volt aszfalt az úton, csak egy széles, murvás valami az út helyén, amin aztán mindenki csak nagyon lassan és döcögve, nagy port maga után hagyva tudott csak haladni. Ilyenkor, és amikor a buszunkkal való találkozásra gondoltunk, örültünk, hogy nem kerékpárral vagyunk ezen az úton, egyébként szokás szerint, kicsit sajnáltuk, hogy már megint buszozunk, na de inkább itt üljünk a buszon, mint a Pamírban, vagy ne adja az ég, a Pamír/KKH felett a repülőn, mert leesett a nagy hó, vagy mert máskülönben kifutnánk a vízumaink adta időből.

Táborhely keresés Denau mellett

Valóban este 7-re ékeztünk meg, viszont nem Denau-ba, hanem egy Denau utáni településre, ami még közelebb esett a határhoz, és Dushanbe-hez, amitől így már alig 90km-re voltunk csak. Persze ezt már csak másnapra hagytuk, hiszen már sötét volt, egyetlen dolgunk maradt csak mára, szállás után nézni. Elindultunk egy kis utcán elfele a főúttól és ahol először udvart és fényt láttuk, elkezdtünk zörgetni, de nem jött ki senki, ellenben két srác akik arra sétáltak, segítségünkre voltak. Beszélt az egyikőjük kicsit angolul, és elkísértek minket a közeli focistadionhoz, hogy majd ott jól tudunk sátrazni. Hát se jól, se sehogy nem tudtunk, mert azt a létesítményt egy rendőr őrizte, így a sátrat még nem, ellenben az útleveleinket túrhattuk elő a táskákból. Persze nem volt szigorú a rendőr, nem volt ebből semmi para, sőt, megbeszélték a srácokkal, hogy ők átkísérnek minket a közeli „poszt”-hoz, ahol majd találnak nekünk valamit. A „poszt” pár száz méterrel odébb, a főút mentén volt, és egy ellenőrző állomás volt, ahol minden autót megállítottak és igazoltattak, mielőtt felnyitották volna nekik a sorompót. Itt vidám és segítőkész rendőrök serege vett körül minket, akik hamar egy szobát mutattak nekünk a közeli épületben, ahol egy fickó lakott egy másik szobában. Nem értettem pontosan mi a szerepe, vagy az ott lévő benzint őrizte, vagy a napközben az úton elhaladó autók benzintankját, hogy nem csempésznek-e benyát. Erre nem derült fény, mert ez nem érdekelt minket, ellenben a gyermekei fényképeit meg tudtuk csodálni a mobiltelefonján, és a kinyomtatott laminált fotókon ő is láthatott néhány képet a mi családunkról, illetve az esküvőnkről. Eme rövid ismerkedés után már nem is maradt más hátra a napból, mint megvacsorázni, fogat mosni, és beájulni a hálózsákba a hosszú, fárasztó buszutazásos nap végén.

Bringával Navoi-ig

Qiziltepa-ból hosszú napon indítottunk. Korán keltünk, hogy elcsípjük a reggeli buszt, erre azonban nem került sor, mert végül úgy döntöttünk, délután egyig bőven van időnk letekerni Navoi-ig az 50km-t, ami még akkor is sikerülhet, ha szembeszelünk lesz. Hát persze, hogy az lett, de nem morogtunk rajta, ha 15km/h, akkor annyi, a lényeg, hogy haladunk és még így is oda tudunk érni időben. Reggelizni a város után álltunk meg, egy étteremnek hitt helyen. Errefelé sok bolt és étterem nincs kitáblázva, csak akkor jössz rá, hogy hol vagy, amikor belépsz az ajtón. Így történt, hogy mi tea után kérdeztünk, és igenlő válasz után beléptünk egy ajtón, amiről kiderült, hogy két kedves öreg lakhelye, nem pedig teázó, pláne nem étterem. Ellenben a kedvesség az megvolt ezen a helyen is, és eltöltöttünk együtt pár kellemes percet. A tea mellé főztünk magunknak egy kis rizst, Zita a hasmenése miatt ugyanis csak ilyen egyszerű ételeket ehetett, én pedig az egyszerűség kedvéért szolidarítottam vele, és én is natúr rizst reggeliztem. Embereink itt is megkínáltak vodkával, de elsőre könnyedén megértették, hogy nem kérünk, és többet nem is kínálták. Ezt már-már furcsáltuk a tegnap esti „orvosok” után, persze örültünk neki nagyon. A rövid barátságot egy közös fényképezés zárta, majd folytattuk utunkat az egyébként igen üres tájban.

A következő megállót egy régi karavánszeráj romjai mellett ejtettük meg, még ép volt a kapuja a szerájnak és az út másik oldalán egy elsőre ismeretlen épületet is felfedeztünk. Mikor Zita közelebb ment, akkor értettük csak meg, hogy egy korabeli föld alatti víztározóval van dolgunk. Ez már egészen közel volt Navoi-hoz, ahová egy órára voltunk hivatalosak a fogorvoshoz.

Szamsza – Made in Kemence

A fogorvos előtt azonban még okos dolognak véltem, hogy ha alaposan belakmározok, hiszen ha „műtenek” utána pár órát nem ehetek, ami nem túl szerencsés állapot egy kerékpártúrázó napjaiban. Ezért Navoi bejáratánál megálltunk egy szimpatikus kiülős vendéglőnél. Itt végre találtunk az országhoz képest elég kultúrált mosdót, ahol nem csak a dolgunkat végeztük el, hanem kezet és arcot is mostunk szappannal. Az ilyesmi 50km poros út után felér egy kisebb zuhanyzás komfortérzetével. A mosdóhoz menet Zita figyelmes lett a szamsza (mert errefelé már inkább szamsza-nak mondják, s nem szomszának, mint Türkmenisztánban megszoktuk) sütési módjára. Nagy, kerek alapú, a tetején középen lyukas kemencében sütik a szamszákat, méghozzá nem ám akárhogy, hanem úgy, hogy a kemence belső oldalára tapasztják azt. Nem láttuk, de állítólag bevizezik a kemence belső felét és a nyers szamsza alját, ami így feltapad a kemence belső falára, és ott is marad, amíg szép ropogósra nem sül. Ekkor egy kaparóval megpiszkálják, hogy beleessen egy kosárba, amit alá tartanak, így veszik ki a kész szamszákat a kemencéből. Érdekes volt látni végre, hogyan készül a kedvenc eledelünk, ami egyébként, mint már azt hiszem legalább kétszer említettem, nem más, mint vékony rétesszerű tésztában apró sült húsdarabok sok hagymával és borssal – a legjobb!

Gyors találkozás Gulya-val, Bahktiyor hugával

Szóval miután öt ilyen szamszát befaltam, elindultunk Gulya-hoz, Bahktiyor hugához, aki fogorvos a városban. Kicsit elmértem a kórházig a távolságot, ezért meghúztuk az utolsó 5 km-t, így végül csak két percet késtünk. Gulya egy nagyon aranyos és kedves lány, aki tökéletesen értette a helyzetünket, alig hogy megnézte a fogamat, rögtön felajánlotta, hogy felhívja egy szamarkandi barátját, aki szintén kiváló fogorvos, és megbeszéli vele, hogy ott nála kezeljék a bajomat, mert ha itt kezdi el Gulya kezelni a fogam, akkor itt is kell befejezni, és a kezelés akár lehet 2-3 napos is. Ezt az ötletét nagyra értékeltük Gulyának, és éltünk is vele, így valamivel később már Eldar – a szamarkandi fogorvos címe és telefonszáma birtokában mondtunk nagyon hálás búcsút Gulya-nak, akinek vissza kellett sietnie a rendelőjébe. Ennek az új fejleménynek örültünk nagyon, a fogorvos ismerős szál megmaradt, csak tovább fonódott, egészen Szamarkandig, ami már csak 150km-re volt tőlünk, és ahová ekkor még volt egy egész délutánunk eljutni.

Busszal Szamarkandba

Vidáman tekertünk vissza a város utcáin a főút felé, a buszállomás irányába. Navoi egyébként modern nagyváros, panelházakkal és parkokkal, na meg hatalmas, széles sugárutakkal, amiken nagyszerűen tudtunk haladni. Éppen jó tempóban repesztettünk az egyik ilyen úton, amikor jobbról a fák közül éles sípszót hallottunk – egy rendőr sípolt le minket az útról. Megálltunk neki és kérésére már vettük is elő az útleveleinket. Az igaziakat, mert későn esett le, hogy szélhámos is lehet a fickó, hiszen csak úgy előkerült a semmiből, és egyedül volt. Ez azért volt gyanús, mert eddig Üzbegisztánban sehol nem láttunk rendőrt egymagában, rendőrautó nélkül. Emberünkről aztán kiderült, hogy valóban rendőr, méghozzá a segítőkész fajtából. Pontosan elmagyarázta, merre találjuk a buszállomást, és még le is írt valamit a noteszomba, amiről azt mutogatta, hogy csak meg kell mutatnom bárhol bárkinek, és meg fogják nekünk mutatni, merre van a buszállomás. Erre aztán nem volt szükség, mert könnyedén megtaláltuk a buszokat. Egy Tashkentbe, a fővárosba tartó buszra szálltunk fel, ami megáll Szamarkandban is. 40000 sumot fizettünk kettőnkre a 150km-ért, ami kb. 4000 forintnak felel meg. A bringákat be tudtuk rakni alulra, és ezt a műveletet lassan és alaposan végeztük el, annak ellenére hogy a végén a sofőr dudált, hogy már indulna. Számunkra a bringák épsége az egyik legfontosabb dolog a saját épségünk után, ezért mindig próbálunk nagyon odafigyelni arra, hogy hogyan és hová pakoljuk be őket szállításnál. A busz aztán csak az út túloldalára gurult át, ahol még szűk fél órát álltunk ki tudja miért… Ezért kellett csupán sietnünk a pakolással. :) Bepakolásnál egyébként történt egy kis malőr, csavarok csörrenését hallottuk az aszfalton. Az ülést alulról rögzítő gyorszárt fogó túloldali imbusz csavar veszett el. A csörrenést már csak a tengely és a gyorszár, illetve néhány alátét okozta, a csavar valószínű már korábban elveszhetett. Nem értettem, hogy nem vettük észre ezt, de ezen már késő volt bosszankodni. Mivel Zitának pontosan ugyanolyan bringája van, mint nekem, volt mintánk a csavarról, ezért nagy kétségbe nem estünk, úgy voltunk vele, hogy majd Szamarkandban, a fogorvos mellett a másik első dolgunk ennek a csavarnak (és egy plusz tartaléknak) a beszerzése lesz.

A buszút viszonylag unalmasan telt, bő három órát utaztunk, ami soknak számít 150km-en, de errefelé ez a tempó, mivel az út nem éppen európai sztandardú, és a busz kb. minden bokornál megállt felvenni, illetve kirakni embereket. Közben egy régi, a buszba szerelt tévéből egy üzbég film ment, a hangszóró pedig pont a fejünk felett volt, aminek nagyon nem örültünk, mert a filmben sokat ordibáltak és veszekedtek, amit egyébként furcsálltunk. Nem tudom, hogy csak nekünk tűnik amatőrnek az itteni színész gárda azért, mert nem értjük a nyelvet, vagy tényleg sokkal gyengébbek annál a színvonalnál, amit megszoktunk. Mindenesetre az tény, hogy nagyon bugyután nyomták, de én még így is a tévére tapadtam, mert új és érdekes volt számomra. Persze csak azután, hogy az úton mellettünk elszáguldó valódi üzbég élet  – csacsis szekerek, árusok, biciklit nagy zsákokat szállító emberek, állatokat a kétszer két sávon keresztbe átterelő gyerekek – már megszokottá vált.

Szamarkandban gyorsan összeraktuk a bringákat és az én ülésemet megpróbáltuk a lehető leginkább rögzíteni egy kis duck-tape-el és a lenti rögzítés maradék meglévő elemeivel. A dolog egyébként nem volt olyan kritikus, mint ahogy hangzik, mert így csak annyi történt, hogy az ülés kicsit a vázon ült, nem pedig az eredeti rögzítésén. Ez persze hosszútávon tönkretette volna a vázat (amit erre a pár kilométerre leragasztottam, hogy ne bántsa az ülés), és az ülést is, aminek nyílván nem tett volna jót, hogy nincs rendesen rögzítve, de most ügyeltem arrra, hogy a szállásunkig csak nagyon óvatosan hajtsak és ne tegyek hirtelen mozdulatokat az ülésben.

D.T.A.E. áron Bahodir-ék B&B-jében, mert muszáj valahol lennünk a regisztráció miatt

A szállásunknak megint a legolcsóbb hotelt néztem ki az LP-ből (Mostantól így hívjuk a Lonely Planet útikönyveket, jó?), ami egy Bahodir névre hallgató, család által üzemeltett otthonos kis B&B (Bed and Breakfast – „ágy és vacsora”, az ilyen egyszerű, de nagyszerű szállások gyűjtőneve angolul) volt alig 5 km-re a buszmegállónktól, a szamarkandi látnivalók és a központ közvetlen tőszomszédságában. A tulaj először egy 20 dolláros szobát mutatott kettőnkre, de amikor mondtam, hogy ez nagyon sok nekünk egy éjszakára, mutatott egy olcsóbb, kisebb és lepukkantabb szobát, amiből aztán még mindig sikerült lealkudnom azzal, hogy nem kértünk reggelit (Zita gyomra miatt) és rögtön három éjszakára kivettük a szobát, ami egyébként annak ellenére, hogy nem volt makulátlanul tiszta és szép, semmi gond nem volt vele, teljesen lakályos volt és számunkra tökéletesen megfelelt. Mint utólag megtudtam, közös hálószoba (dormitory) is lett volna itt, de erre már csak azután derült fény, hogy elfoglaltuk és kifizettük a szobánkat. Ezt a dolgot annyira nem bántam, mert olyan alacsony, DTAE árat sikerült kialkudnunk, ami így még a dormitory-nál is olcsóbb volt. A DTAE fogalmát mi találtuk ki, mert már nem először hallottuk a szállásadóktól a sikeres alkudás után a „Don’t Tell to Anybody Else” kifejezést, vagyis hogy oké, rendben van az ár, de ne áruljuk el senki másnak, mert abból sértődések és viták lehetnek. Szóval olcsó, DTAE áron szálltunk meg reggeli nélkül, az egyébként nagyszerű Bahodir B&B-ben. A szobánk egy belső udvarra nyílt, ahol mindig összegyűlt egy remek kis nemzetközi utazós társaság, akik közül sikerült egy-két nagyon érdekes embert megismerni, akikkel nagyon-nagyon jókat beszélgettünk, kontinensen és időn átívelő „örök barátságokat” kötöttünk, de ezekről majd később.

Megfigyelhettétek, hogy Üzbegisztánban már a második alkalommal laktunk fizetős helyen (igaz az elsőt javarészt Norberték állták, de emellett eleve szállóban terveztünk maradni Bukhara-ban is). Ennek oka nem az volt, mert most hirtelen megszaladt nekünk anyagilag, vagy mert ennyire elkényelmesedtünk volna, hanem a regisztráció. (Na jó, persze hogy a kényelem is borzasztóan jólesett, naná! :D) Üzbegisztánban ugyanis minden helyen, ahol megszállsz, regisztrálnak téged, azaz felvisznek valami rendszerbe, és kapsz egy kis cetlit a szálló pecsétjével és azon napok dátumaival, amelyeken ott szálltál meg. Ezen papirosokat aztán kérhetik a kilépésnél a határon, és ha nincsenek meg vagy hiányoznak az országban tartózkodásod alatti időszakból, akkor hivatalosan 100 dollár a bünti, amit persze a határőr lefizetésével kisebb összegre is válthatsz. Persze opció az is, hogy egy szállósnak fizetsz, aki cserébe egy kis zsebpénzért megírja neked a cetliket visszadátumozva, de mi úgy voltunk ezzel, hogy ha már így is, úgy is fizetnünk kell valakinek valamiért, akkor az a valaki legyen a szállásadónk, az a valami pedig legyen egy szoba, ahol viszonylagos kényelemben ki tudjuk pihenni az út fáradalmait. Szóval röviden emiatt kerestünk fel mostanában szállókat maradásra, s nem pedig a kedves helyieket, vagy a Couchsurfinges barátokat. Utóbbi csoport amúgy sem található meg még nagyon se Bukharaban, se Szamarkandban. Nem mintha nagyon barátok nélkül maradtuk volna Bahodir-éknál, de erről, és a Szamarkandban eltöltött három csodás napról, majd a következőkben szólunk.