Busszal Pokharába

Butwalban másnap pont úgy keltünk, mint előző reggel. Elmentünk reggelizni a vendéglősünkhöz, akinek megköszöntünk a tanácsát, és elmeséltük a Lumbiniben szerzett élményeinket Pushkar Shah-ékkal. Ezek után viszont pakolásba kezdtünk, és 20 perccel később a bringák már az utcán álltak felmálházva. A szállónktól észak felé indultunk el, a hegyek irányába, mondván, hogy majd csak szembejön egy buszállomás, vagy egy kamiondepó. Hát egyik sem jött, viszont buszosokat azért találtunk, akik azt tanácsolták, hogy menjünk vissza a központi buszállomásra, és ott szálljunk fel, illetve tegyük fel a bringákat a buszra. Nekem kicsit fájt a szívem, mikor visszafordultunk, mert gyönyörű időnk volt, és a hegyek már közvetlen előttünk magasodtak. Butwaltól Pokhara kb. 150km, de közben meg kell mászni 1000m szintet, hogy átkeljünk egy hágón. Minderről persze lemondtunk, és tudtam, hogy ez a helyes döntés. A nagy fájdalom ugyan nem jelentkezett többet, de amikor kemény talajon lépkedtem Lumbiniben, akkor még mindig éreztem valami kis fájdalmat a bal vesém környékén. Persze ez olyan apró volt, hogy ha nem figyeltem volna rá, észre se veszem, de ettől még megvolt, és figyelmeztetett rá, hogy mi történt pár napja, és hogy nem vagyok még rendben, tehát a legjobb döntés a legrövidebb út egy komoly kórházba, ahol rendesen ki tudnak vizsgálni.

A buszállomáson hamar megtaláltuk a Pokharába induló buszokat. Az egyik 5, a másik 20 perccel az érkezésünk után indult. Ez utóbbira váltottunk jegyet, mert tudtam, hogy az nem két perc lesz, amíg lemálházunk és a bringákat szétszereljük annyira, hogy azok ne sérülhessenek a 7-8 órás buszút alatt. Azokat ugyanis a tetőre kellett felpakolni. Ezért elkérték a buszjegy árát még egyszer, így összesen 1400 rupit fizettünk kettőnkért és a két bringáért. A bicikliket nem volt egyszerű felpakolni. A csomagok még hagyján voltak, de a 18kg-os nagy vasat felhúzni a busz tetejére, úgy hogy ne sérüljön, nem volt egyszerű. Fent lekötöztük a gépeket, az összes csomaggal egyetemben. Mindent egy nagy gumiabroncs köré raktunk és a biciklik a kerekeikkel kifelé, a rácsos csomagtartó széle felé álltak, a csomagokon pedig át lett húzva a kötél, hogy egyrészt azok is le legyenek valamennyire kötözve, másrészt ha nagyon ugrálnának, akkor se tudjanak elszabadulni. Mindezek ellenére azért nem voltunk nyugodtak az utazás alatt csomagjainkat illetően. Az értékesebb, de apróbb holmikat felvittük magunkkal a fedélzetre, de ettől még a lényeg odafent volt, a felszereléseink java része, a konyha, a ruháink, a sátor, na és a kerékpárok.

A buszra egy ember két kecskével is felszállt később, és ahogy kiértünk Butwalból, az út hamar átváltott egy keskeny, rossz minőségű aszfaltozott sávba, ami őrült mód kanyargott a nagy völgy oldalában, hol meredeken fölfelé, hol pedig lefelé. Ez különben elég szép volt, de mivel elég rázós is, csak további aggódásra adott okot nekünk. Ez volt az első alkalom, hogy a biciklik busztetőn utaztak. A táj elképesztő volt körülöttünk, gyönyörű völgyekre láttunk rá, erdőkön haladtunk keresztül, és ha volt kilátásunk a buszból, általában tátott szájjal bámultuk azt. Volt, hogy sok száz méterre alattunk sziklák között dübörgött egy folyó, és a földteraszok is általános képpé váltak a tájban. Próbáltam nem arra gondolni, hogy milyen szép lenne itt most bringázni. Amikor ilyesmi jutott eszembe, mindig belegondoltam, hogy milyen jó lesz végre egy biztos (és remélhetőleg megnyugtató) diagnózis tudatában lenni, és felidéztem a nagy fájdalmat, és belegondoltam, hogy mi történne, ha itt törne rám újra, ahol csak apró falvak vannak, és meredek szerpentin, amin amúgy is csak küzdősen és nagyon lassan tudnánk haladni.

A busz néha megállt 20-30 percre utasokat felvenni a nagyobb településeken. Ezeket általában koszos kis útmenti vendéglők közvetlen közelében tette, így mindig tudtunk venni valami ennivalót, és mosdóba is el tudtunk menni. Az egyik ilyen alkalommal egyszer csak azt láttuk, hogy a tetőről hangos puffanással földet ért az a nagy gumiabroncs, ami köré olyan szépen felpakoltam a holminkat. Szaladtam fel a tetőre, és számoltam a táskákat, néztem a bringákat, hogy minden rendben van-e velük. Kicsit újra el kellett rendezni mindent, de nem volt semmi gond. Ezek után minden hosszabb megállónál a tetőn találtam magam, de a cuccok már nem mozogtak nagyon többet. Viszont mi annál inkább, mert a dupla ülés, ahol helyet foglaltunk, elképesztő fapados volt, ráadásul az ablak felé lejtett, ezért nekem, aki belül ült, szó szerint kapaszkodnom kellett, főleg a jobbra kanyarokban, hogy agyon ne nyomjam Zitát.

Tetőtéri szobát kapunk, és magyar orvost! :)

Pokharába már sötétben érkeztünk meg, ráadásul az eső is rákezdett kicsit. Lerámoltunk a tetőről, és egy üzlet parkolójában összeszereltük és felmálháztuk a kerékpárokat. Közönségünk most is volt, de kb. csak 20 fő. Ők kitartóan végigbámulták a műveletet, miközben szépen körbeültek minket. Én közben mondogattam, inkább humorosan, mint kínomban, hogy 20 rupi lesz a mozi, és a végén körbe is jártam a sisakommal, de pénzt persze senkitől nem kaptunk, csak nagy nevetéseket. Persze ez így volt jól! Az viszont már kevésbé tetszett, hogy szó szerint repülőrajtot kellett vennünk, hogy a minket követőket le tudjuk rázni, és nyugalomban át tudjunk bringázni a buszállomástól 7km-re lévő „Lakeside”-ra, vagyis a Phewa Tal nevű tó partjára, a turista negyedbe, ahol a szállodák, éttermek és üzletek tömkelege található. Ez a hely Rita elmondása szerint egy kis Európa. Ilyesmire már nagyon vágytunk, még akkor is, ha amúgy Nepálban sokkal könnyebb volt a létezésünk és a közlekedésünk, mint a zsúfolt, kaotikus Indiában. Szóval nem is volt kérdés, hogy ott a helyünk. Szállásnak első körben azt a „Serenity Hotel” nevű helyet néztük ki, ahol pár héttel ezelőtt Ritáék is laktak és amit nekünk is tanácsoltak. A háromszintes kis szállót egy kis kóválygás után megtaláltuk, és gyorsan sikerült is kialkudni egy DTAE (Don’t Tell to Anybody Else!) árat, ami a mi pénztárcánknak is megfelelő volt. Cserébe a tetőtéren árválkodó szobát kaptuk meg, a harmadik emeleten. A szoba egyik szegletében volt egy betonemelvény egy vályúval, itt volt egy csap, ez volt a „fürdőszoba”, a WC-t leszámítva, amit odakint a tetőn találtunk meg egy másik ajtó mögött. Ezen kívül már nem is volt semmi más a tetőn, csak egy feljáró a mi szobánk tetejére, néhány napkollektoros vízmelegítő és egy asztal. A kilátás Rita szerint fantasztikus innen, de ebben sajnos nekünk még nem volt részünk a következő napokban, mivel végig borús maradt az idő. Pedig állítólag látni innen gyönyörű csúcsokat. Mi csak esőt, és felhőket kaptunk az első napokon. Az érkezésünk estéjén elmentünk egy étterembe, ahol pizzát ettünk és én ittam egy sört. Elvégre, ha vesekövem van, akkor sört kell inni rá, nem? Igaz, ötöt nem ittam meg, az beütött volna, nekem is, meg a pénztárcánknak is. Ezután a vacsora után többet aztán nem is pizzáztunk Pokharában, ez az egy alkalom pont elég volt. Ezen az estén először visszaírt nekünk a magyar hegymászók média- és kapcsolatfelelőse, Vincze Szabolcs, aki otthonról segítette a csapatot. Azt kérte tőlünk, hogy vegyük fel a kapcsolatot egy bizonyos Dr. Klara Paudel-el, és jelezzük felé, hogy a csapat 5 napon belül megérkezik Pokharába. Az e-mailt már csak késő este olvastuk, ezért csak következő reggel hívtuk fel a megadott számot. Én angolul kezdtem a mondókámat, de mikor rátértem a saját kis történetünkre, a Klára hirtelen magyarra váltott, mikor megtudta, hogy mi is Magyarországról vagyunk. Kiderült, hogy Klári is magyar, noha ezt a nevéből elsőre nem sejtettük. 6 éve él Nepálban a nepáli férjével, és ahogy a nevében szereplő Dr.-ról sejthető volt, orvos. Mikor ezt megtudtam, elmeséltem a vesekő gyanús fájdalmaimat, mire Klári készségesen felajánlotta, hogy ha befáradunk a kórházba, ahol ő praktizál, akkor megvizsgál, és kideríti, mi a bajom, vagy mi volt a bajom. Ezt délután meg is tettük, áttekertünk a kórházba, leláncoltuk a bringákat az udvaron, majd egyenesen Klári rendelőjéhez mentünk. Itt ő épp rendelt (mily meglepő…) ezért a szokásos „ki kicsoda és hogy került ide” körök helyett először azt tette, amit egy orvos szokott: megvizsgált. :) Ez kicsit fura első megismerkedés volt, mert előbb látott bele a vesémbe, minthogy elmesélhettük volna egymásnak, hogy kifélék és mifélék vagyunk, de aztán később ezen változtattunk és még sok szép órát töltöttünk Klárival és a családjával.

„Óóóó, Árpi, nézd, gyerekünk lesz!”

Ütögetésre még mindig fájt a bal vesém, de ebből még konkrét dologra nem lehetett következtetni, ezért Klári elküldött vizeletvizsgálatra és ultrahangra. Ezekhez már be kellett fizetni néhány száz rupis összeget, és a vizeletnél még egy pár perces sorban állás is volt. Különben a kórház meglepően kulturált és jól szervezett volt, olajozottan és gyorsan folytak a dolgok, a higiénia szempontjából pedig majdnem hogy vetekedett egy otthoni SZTK-val, de hangulatban felülmúlta azt. Legalábbis nekünk, mivel a váró minden plakátja, és az egész hely számunkra igen érdekes volt, nézni egy nepáli kórházi életet – Ez is egyfajta élmény volt számunkra.

Az ultrahangra egyből bejutottunk, ahogy odasétáltunk. Zita is bekéredzkedhetett, így végignézte, ahogy bő 10 percen át tüzetesen megvizsgálnak. Elég sok felé bekentek azzal a zselével és megnézegettek az ultrahanggal, így a hasi tájon biztos, hogy nem csak a vesémet vizsgálták meg. Viszont ott tényleg találtak valamit, méghozzá pontosan a bal vesémben, ami fájt, és ahol sejtettük a vesekövet. Az ultrahangos orvos azt mondta, hogy van egy kövem, de ez nem okozhatta azt a nagy fájdalmat, mert csak 3,8mm átmérőjű. Zita közben fogta a lábam, hogy ne legyek annyira csikis, merthogy a vizsgálat alatt alig bírtam egy helyben feküdni, annyira csikizett az orvos a hozzám nyomott ultrahang készülékkel. Mellettünk a monitoron a terhes vizsgálatokhoz hasonló – számunkra sokat nem mondó – képek jelentek meg, amin persze Zita egyből elkezdett humorizálni, hogy „Óóóó, Árpi, nézd, gyerekünk lesz!” – ettől aztán csak még jobban nevettem és már tényleg alig bírtam egy helyben feküdni. A végén megkaptunk a kinyomtatott vizsgálati eredményt, amin sok-sok orvosi szöveg mellett volt négy kis ultrahang kép is. Az egyiken az volt írva, hogy „Left Kidney” és az ultrahang képre egy kis fehér pont mellé, hogy „Calculus”. Ezt fogtuk, és a vizeletvizsgálat eredményével együtt visszavittük Klárihoz, aki megállapította, hogy a nagy vesekő már vagy szétbomlott bennem, vagy távozott, de egy biztos, hogy ami a nagy fájdalmat okozta, az már nincs ott. Ez magyarázat volt arra hogy a nagy fájdalom már napok óta nem tért vissza. A kicsi pont, a „Calculus” pedig követ jelent, de ettől nem kell félnünk, ez kicsi ahhoz, hogy újra ilyen fájdalmakat okozzon, viszont a vesémben még van egy kis gyulladás, ezért a fájdalom. Erre kaptam antibiotikumot, és fájdalomcsillapítót is, de ezekre aztán már nem volt szükség, mert az a kis maradék fájdalom is eltűnt pár nap múlva. A tanácsokat persze megfogadtuk, és hogy ez újra ne forduljon elő, azóta fokozottan sokat iszom, és próbálok még változatosabban étkezni. Ennek már lassan két hete, és ezalatt végig tünetmentes voltam. Minden nap rengeteget iszunk, és a gyógyszerek pedig nálunk vannak, ha mégis történne valami.

Kláriéknál

Mire a vizsgálattal és a gyógyszerek megvételével végeztünk, Klárinak is lejárt a munkaideje, ezért meghívott minket az otthonába. 3-4km-en keresztül követtük az autóját, mire megérkeztünk Pokhara egyik csendes „kertvárosi” negyedébe, ahol Kláriék laknak a nepáli férjével és 3 gyönyörű gyermekükkel. A házuk, mint ahogy az összes szomszédjuké is, kívülről úgy néz ki, mintha egy jó tehetséggel megáldott gyerek építette volna legóból. A vakolat úgy van festve, mintha színes téglák lennének, a házakon pedig sok a terasz és az oszlop. A tető mellett a legfelső szinten rendszerint van egy nagyobb terasz is. Errefelé nagyon jellemzőek az ilyen házak, és érdekes volt ezt látni.

Klári Kínában találkozott a férjével egy oktatáson (vagy konferencián, már nem emlékszem pontosan), és a vége az lett, hogy összeházasodtak, és Klári ideköltözött Nepálba, Pokharába, ahol időközben megtanult nepáliul, megszületett a három gyermekük, és szinte semmiből létrehoztak egy kórházat a férjével és néhány másik orvostársukkal. Ez volt az a kórház, ahol engem is megvizsgáltak. Klári egyébként a „vese felelős” a kórházban, ő kezeli a vesedonoros betegeket, és hamarosan visszautazik pár hétre Európába, hogy részt vegyen egy „vese továbbképzésen”. Magyarul megtaláltuk „A vesespecialistát” Pokharában, Klárit, aki ráadásul magyar, és aki nagyon kedves, segítőkész volt velünk. Szóval az egész vesehistória végül nagyon jól zárult, hisz ha nincs a vesekövem, lehet, hogy Kláriékkal sem találkoztunk volna, és bizton állíthatom, hogy nélkülük szegényebb lett volna az utazásunk. A Velük és a Magyarok a Világ Nyolcezresein expedíciósorozat hegymászóival töltött napokról a következő bejegyzésben számolok be, és aztán elindulunk majd végre az Annapurna körül! :)

Irány Lumbini, Buddha szülőhelye, Buddha szülinapján!

Reggel Butwalban kértünk kettőt abból a hamburgerből, amit tegnap ettünk, de a csodák nem tartanak örökké, ezen a napon teljesen más hamburgert kaptunk, mert a séf közben cserélődött a konyhán. Azért ez sem volt rossz, de a nyomába sem ért a tegnapinak. Míg az ételre vártunk, elbeszélgettünk a vendéglő tulajdonosával, aki a történetünk hallatán elkezdte mesélni, hogy ma van Buddha születésnapja, és Buddha szülőhelye, Lumbini ide csak 40km, és két óra busszal. Tudtuk, hogy itt a közelben született Buddha, és van is ott „valami”, amit érdemes megnézni, de mivel Sarnathban már jártunk buddhista zarándokhelyen és különösebben nem nyűgözött le minket, most eleve nem terveztünk odamenni, így meg aztán, hogy ez a bajom lett, végképp nem érdekelt minket Lumbini. Az emberünk azonban folytatta a történetét. Van egy szervezett bringatúra, ami Kathmanduból Lumbinibe megy és ezen a napon érkeznek meg. A résztvevők között van Pushkar Shah, egy nepáli kerékpártúrázó, aki bejárta az egész világot, több éven át kerékpározott, és pár éve tért haza Nepálba. Rémlett valami egy nepáli bringás világcsavargóról, de semmi konkrétra nem emlékeztem.

Ennyi minden azonban már meggyőzött minket: Buddha szülőhelye 40km-re van innen, ma van Buddha szülinapja, egy nepáli világbringás is ott lesz, és elmúlt minden fájdalmam. Ezeket égi jelnek vettük, ezért úgy döntöttünk, hogy elbuszozunk Lumbinibe, hátha szerencsénk lesz, és ezzel a Pushkarral is találkozhatunk. Elképzeltem, hogy mindemellett elmegyünk, és Pokhara felé szállunk fel egy buszra. Nem tetszett a gondolat, hogy ennyi csillag együtt áll, és mindennek hátatfordítva nem vagyunk kíváncsiak rájuk, és hagyjuk őket elmenni, kihagyjuk őket, mikor ilyen közel van minden. Szóval gyorsan összepakoltunk, és kimentünk a buszokhoz. Hamar leintettünk egyet, ami igaz, hogy már csurig volt, de elől a sofőr mellett, ha szűkösen is, le tudtunk ülni. Már ez a buszozás is önmagában egy élmény volt, mert végig süvöltött a nepáli bimbizene, na meg elképesztően fel volt díszítve a busz. Félúton át kellett szállnunk egy másik járgányra, az már kevésbé volt autentikus, de azért azon is láttunk érdekeset. A hindu istenek mellé közvetlenül fel volt ragasztva valamiféle hirdetés, ami tele volt félpucér, fehérneműben domborító nénikkel. Úgy látszik itt a vallás és az erotika jól megférnek egymással, és a prűdség sem jellemző a hindu istentisztelőkre, vagy legalábbis a buszosok körében így van. :)

A Bodhi fa és a Maya Devi templom

Lumbiniben első dolgunk volt, hogy bringákat béreltünk, mert útközben az útkönyvben azt olvastuk, hogy nagyok a távolságok. Ez így volt, ám a tömeg is nagy volt, méghozzá nagyon nagy, ezért úgy éreztük, mintha visszacsöppentünk volna Indiába. Ez annyira nem tetszett, mert mindenre vágytunk csak erre az őrült tömegre nem, kicsit csalódottak voltunk ekkor, és úgy éreztük, lehet mégsem volt jó ötlet idejönni. Pont ezen a napon, ezen az egyetlen napon, amikor tömeg van itt. Bármelyik másik nap az évben, ez egy nyugodt, békés környék, legalábbis az útkönyv ezt írja, de mi most ezt elképzelni sem bírjuk, annyi itt az ember.

Természetesen Buddha születési helyével kezdtünk, körbejártuk a hatalmas fát, ami nagyon sűrű tele volt aggatva imazászlókkal. Ahogy felnéztünk, tele volt az ég a fák között kifeszített kék-fehér-piros-zöld-sárga zászlókkal, és ez a színpompa nekem nagyon tetszett. Próbálkoztam is valami jó fénykép összehozatalával, lőttem minden szögből, csináltam panorámákat is, egyszer az egyik őr még le is parancsolt egy rom tetejéről, mert felmásztam egy pár méteres kőfalra, hogy onnan fotózzak. A nagy fa (Bodhi Tree) tövében – ami alatt állítólag Buddha megszületett – egy helyen tömörültek a hívők, akik imádkoztak és mindenki megérintette kicsit a fát, illetve egy fura figuránál adományt hagytak, leginkább pénz formájában. Ez az ember ott számolgatta a sok-sok pénzt, amit a hívók átadtak neki, és ez a kép nekünk kicsit furcsának hatott. A fa mellett van egy nagy fehér kockaépület is, amiről azt gondoltuk, hogy egy olyan templom lesz, mint a többi, de valójában nem így volt. Ez a Maya Devi templom, ami Buddha pontos születési helye köré épült, és odabent meg lehet tekinteni azt a pontos helyet, ahol Buddha anyukája, Maya Devi a világra hozta Siddharta Guatama-t, akit ma a világ úgy ismer, mint Buddha, és akinek a tanításai alapján létrejött a buddhizmus. Ez a történet kicsit ellentmond bennem azzal, amit anno Krishna mesélt Hampiban a buddhizmusról, mégpedig, hogy a hinduizmusból alakult ki. Persze azon még inkább meglepődnék, ha mindenki minden történelmi, vallási ügyben teljesen egyetértene. Akárhogy is volt, én most nem fogok kinyomozni és leírni Nektek. :)

A kóreai és a kínai templom, és a World Peace Pagoda

Ellenben azt elmesélem, hogy elindultunk a bringákkal a többi templom köré. Lumbiniben minden nemzet, melynek vannak buddhista hívői, építtet egy szép templomot, és ez a dolog csak pár éve indult el, de máris rengeteg pompás buddhista templom nőt ki a földből ezen a környéken. A templomok egy hosszú mesterséges tó környékén terülnek el. Annyi van belőlük, hogy mi egyből lemondtunk arról, hogy mindet meglátogassuk. Csak a koreait, és a „Zhong Hua” kínai buddhista templomot kerestük fel. Ezek egymással szembe voltak, és a mai napig nem vagyok benne biztos, hogy a koreai vajon csak félkész állapoban volt-e, és azért volt kívülről olyan szürke betonból minden, vagy csak egyszerűen nem adtak a színvilágnak, csak a formának, és így néz ki a kész templom. Mindenesetre mind a kettő nagyon pompázatos és hatalmas volt, de miután körbejártuk ezt a két templomot, úgy éreztük, nagyon sok újat a többi nem nyújthat, ezért egy-egy Chowmein bevágása után úgy döntöttünk, még eltekerünk a hosszú víz túlvégén található „World Peace”, azaz Világbéke Pagodáig, azt jól megnézzük, aztán irány vissza Butwal-ba, hátha még ezen a napon el tudunk jutni Pokharába és egy kórházba.

Ekkor azonban összefutottunk egy bringással, aki nagyon nem úgy nézett ki, mint a helyiek, hanem inkább mint egy szabadidőbringás. Profi montija volt és „technikai” ruházata. Megkérdeztük, hogy ismeri-e Pushkar Shah-t, és tud-e nekünk segíteni abban, hogy találkozzunk vele. Ő is a csapattal volt, akik három nap alatt tekerték le a 340km-es távot Kathmanduból ide, és ismerte Pushkar-t, készségesen telefonálásokba kezdett, aminek a vége az lett, hogy 10 perccel később a Maya Devi templom mellett találkoztunk egy csapat másik bringássak, akikkel nagy beszélgetésbe és történetmesélésbe kezdtünk. Eközben Pushkar is előkerült, akit, ha nem mondják el, kicsoda, nem tudtunk volna megkülönböztetni a többi bringástól. :) Megkérdeztük, hogy készíthetünk-e vele egy interjút, mire a válasza az volt, hogy mennyit fizettünk érte? Erre én szomorú képet vághattak, mert pár másodpercre rá nevetésben tört ki – csak viccelt… Perszehogy mehet az interjú, előtte azonban még megnézik a Maya Devi templomot és a Bodhi Tree-t. Mivel mi ott már voltunk, megbeszéltük, hogy fél óra múlva ugyanitt találkozunk, mert addig mi is eltekerünk a World Peace Pagoda-hoz, ahová az előtt indultunk. Ezt a kört meg is jártuk, és ezután kezdődhetett a beszélgetés. Bevonultunk egy árnyékos részre, és ott kezdtük bombázni az előzőleg már Zitával kicsit átbeszélt kérdéseinkkel. Ezeket persze rendre megmosolyogta Pushkar, hiszen nem olyan kérdések voltak, amelyeket egy tipikus újságíró kérdez, hanem olyanok, amelyeket egy kerékpártúrázó egy másik kerékpártúrázótól.

Pushkar Shah a Világ körül és a Mount Everesten

Pushkar története jóvan nagyobb, és elképesztőbb, mint azt mi gondoltuk, ő az általam eddig interneten ismert összes kerékpártúrázó közül is kitűnik, és bizony, ha nem találkozunk vele és nem az ő szájából halljuk mindezt, bizony nehezen hittük volna el.

Most csak azt írom le Pushkar életéből, amit fejből vissza tudok idézni, aztán majd valahol, valamilyen formában leközöljük a teljes interjút is, vagy itt, vagy egy újság hasábjain. Egy biztos, itt majd szólunk róla, bárhol is jelenik majd meg.

Pushkar egy kis faluból származik, Kathmandutól 6 órányi járásra, vagy 2 órányi kerékpározásra. Édesapja szabadságharcos volt, 1986-ben életét vesztette, és később, 90-ben Pushkar is sérülést szerzett. Mindketten a békéért, a demokráciáért, az emberi jogokért és a szabad megnyilvánulásért küzdöttek, ám a Nepálban ekkortájt bekövetkező politikai változások után sem lett elégedett, mert az új vezetés sem hozta el a várt reményeket, ezért Pushkar hosszú belső vívódás után úgy döntött, hogy nagy útra kel, hogy ezzel hirdesse a békét a világban. Elhatározta, hogy 11 évig fog kerékpárral utazni körbe a világban, hogy ezalatt 150 országot látogasson meg. Indulásakor szinte semmije nem volt, édesanyjától 100 rupit kapott. Amikor elindult, a családja nem hitte, hogy valóban ekkora útra indul, azt gondolták, a legközelebbi nagyvárosig sem fog eljutni, egyszerűen eltéved majd, és hamar feladja. Azonban nem így történt. Pushkar ment, és ment, járta az országokat, közben mindenütt megállt, és dolgozott, hogy a következő ország vízumára való összeget előteremtse. Ahogy ő mondja, nagyon jó a mosogatásban. :) Napról napra élt, és a helyi emberek jóindulatára, segítőkészségére hagyatkozott. Rengetegen meg is segítették, volt akitől csak ételt, volt akitől szállást kapott, és nagyon jók az emlékei Dél-Amerikából, és Európából. Magyarországon is járt, emlegette nekünk, hogy mennyire tetszett neki Budapesten a gyönyörű parlament a Duna partján. Beteg sohasem volt, egyetlen egyszer sem volt hasmenése a rossz higiéniás körülmények között. Ezen összenéztünk Zitával. Nekünk már legalább egy tucatszor volt bajunk a gyomrunkkal, de Pushkar, aki a „koszos” Nepálból indult, az egész világot bejárta, és semmi baja nem volt soha. Elhatároztuk, hogy ha lesz gyermekünk, akkor a porból fog enni, már kicsi korától. :) Ezen jót nevetett az egész társaság, merthogy Pushkart nem csak mi hallgattuk, hanem a bringások közül is néhányan. Kérdeztük, hogy nem hiányzott-e neki valami otthonról, és hamar rátért arra, amire számítottunk: bizony a nepáli étel, a dálbát nagyon hiányzott neki, mert itthon megszokta, hogy minden nap kétszer dálbátot eszik, ami tele van minden jóval és legfőképpen energiával, de sajnos ilyet más országokban nem talált.

Történtek vele persze „rossz” dolgok is, de ahogy az lenni szokott, végül mindenből jól jött ki. Új-Zélandon, Aucklandben ellopták a bringáját és a cuccai nagy részét. Ez nagy szám volt, hiszen ott köztudottan nagyon jó a közbiztonság, ezért aztán Pushkar ezzel bekerült a hírekbe.

Nem tudom, mondd-e Nektek az a név valamit, hogy Sir Edmund Hillary? Ő az az Új-Zélandi születésű ember, aki a világon először megmászta a bolygónk legmagasabb hegyének, a Mount Everestnek a csúcsát, a 1953. május 29-én délelőtt 11:30-kor, Tenzing Norgaj sherpa társaságában. Én gyerekkoromban olvastam Hillary életregényét, és a figura rögtön belopta magát a szívembe, és ezután akaratlanul is, mint egy valamiféle hős, példakép, úgy élt a képzeletemben. Hillary olvasta Pushkar meglopását az újságokban, és rögvest meg is kereste, a hír megjelenésének napján Pushkar és Hillary már együtt teáztak. Mivel ha valaki, Hillary nagyon jól tudta milyen az, ilyesféle „küldetésen” lenni, és érhetően nagyon közel került a nepáli néphez a himalájai expedíciói során, Pushkart mindenben kárpótolta, vett neki új kerékpárt, és minden szükséges felszerelést, így Pushkar folytathatta a nem akármilyen útját a világ körül.

Én ekkor már teljesen meg voltam hatódta, hogy itt állok egy ember előtt, aki kezet rázott Sir Edmund Hillary-vel, gyerekkorom legeslegnagyobb, legendás hősével. És amikor belegondoltunk Zitával, hogy hogyan kerültünk ide, erre a helyre, Buddha szülőhelyére, és hogyan szereztünk tudomást Pushkárról és arról, hogy ők bringások most itt lesznek, mi is mesélésbe kezdünk. Ha nincs az az írtó gyötrelmes fájdalmam, akkor most még csak valahol Butwal felé tekeregnénk, és se Buddha szülinapjáról, se a nepáli bringásokról, se Pushkarról nem szerzünk tudomást. De mivel volt a fájdalom, és felszálltunk a teherautóra, így találkoztunk a fogadóssal, aki elmondta nekünk, hogy ma itt vagytok mivel ma van Buddha szülinapja – ezért voltunk bátrak idejönni. Ez a történet hasonló, mint Pushkaré és Hillary-é: ha Pushkar bringáját nem lopják el (negatív esemény), akkor nem találkoznak Hillary-vel (pozitív esemény). Ha nincs a fájdalmam (negatív esemény), akkor nem találkozunk Pushkarral (pozitív esemény), és most nem mesélhetném Nektek az elképesztő történetét, aminek még koránt sincs vége:

Pushkar 11 év alatt bejárta az eltervezett 150 országot, és mikor hazaért, édesanyjának visszaadta ugyanazt a száz rupis bankót, amit 11 évvel ezelőtt kapott tőle (még érvényes volt, megkérdeztük!). Mindezek után 2010-ben még a Mount Everestet is megmászta, méghozzá azzal a 150 nemzeti zászlóval, amit az útja során összegyűjtött. Köztük a magyar zászlóval is! Számomra Pushkar története nem csak azért nagyszerű, mert óriási teljesítményt vitt végbe, hanem azért is, mert egy számára fontos cél érdekében végigcsinálta pontosan azt, amit az utazása előtt eltervezett. Ehhez nem akármilyen akarat, kitartás, na és erős belső erők kellenek.

Tour de Lumbini, Kathmandu City Cycling 2020, és a Critical Mass Kathmanduban

Pushkarral, a testvérével és annak két gyermekével még sokat sétáltunk a templomok körül. Én kicsit összebarátkoztam a kisebbik gyermekkel, a fiúval, akivel aztán együtt bringáztunk: először ő ült a csomagtartón, és én tekertem, aztán mivel nagyon ki akarta próbálni a bringát, de még kicsi is volt hozzá és egyensúlyozni sem tudott, cseréltünk. :) Én ültem hátul a csomagtartón, néha löktem a biciklit, és persze ügyeltem rá, hogy fel ne boruljunk. A kissrác nyújtózkodva éppen elérte a pedálokat, de a nyeregbe felülni már nem tudott. Ezzel a produkciónkkal persze nagy feltűnést keltettünk az emberek között. :) Pushkarék felajánlották, hogy visszavisznek minket busszal Butwalba, ugyanis ma este indulnak vissza buszokkal Kathmanduba, és útközben pont Butwalban állnak meg vacsorázni, ott ahol előző este megszálltak. A gyülekező egy kolostor udvarában volt, ahol a füves placon még egy nagyon jót beszélgettünk, természetesen ekkor már nem csak Pushkarral, hanem a többi bringással is, és nem csak Pushkarról, hanem a mi, illetve az ő éppen befejeződőtt túrájukról is. Az elmúlt három napban 340km-t tekertek, ami azért nagy teljesítmény, mert Nepál nem éppen sík vidék, ráadásul az első két nap megtettek 300-at, hiszen Butwalig jutottak. Ez már csak szervezésben és csapatmunkában sem lehetett gyenge móka, mivel összesen 60 jöttek el erre a „Tour de Lumbini” túrára, amivel egyébként a Lumbinit, a békét, és a Nepálban való bringázást szeretnék népszerűsíteni.

Persze rögtön több meghívást is kaptunk Kathmanduba, mivel a társaság nagyrésze kathmandui. Egyiküknek étterme van, ő a fő kontaktunk, őt fogjuk majd értesíteni, amikor tudjuk majd, hogy mikor érkezünk a nepáli fővárosba. Ahol egyébként minden hónap utolsó szombatjának reggelén szerveznek Cricital Mass-t, igaz nem akkorát, mint Budapesten, de ez nem is várható el, hiszen a mozgalom csak pár éve indult. A főszervezők a bandában voltak, és velük is beszélgettünk. A cél, hogy 2020-ra Kathmandu egy bringás város legyen. A megfogalmazott érvek és célok nagyon szimpatikusak voltak nekünk, ezért most itt is megosztom a Kathmandu City Cycling 2020 honlapját. Nem ígértük meg, de azt mondtuk nekik, hogy megpróbálunk úgy odaérni Kathmanduba, hogy az egyik ilyen CM-en részt tudjunk venni, ezzel talán végre hasznosítva azt, hogy oly nagyon feltűnőek vagyunk a nem hétköznapi bringáinkkal, és ezt meglovagolva egy kis médiahátszelet tudunk nyújtani a mozgalmuknak. Mert az nem hír, hogy már megint körbement pár száz bringás a városon, mint a múlt hónapban, de az talán igen, hogy most csatlakozott hozzájuk két magyar fura bringán, akik 9000km-t tekertek Kathmanduig. És közben már azt is lezsíroztuk, hogy az éttermes barátunk konyhájába bejuthatunk egy baráti pizza sütögetés erejéig. :) Szóval úgy néz ki, lesz néhány barátunk Kathmanduban, aminek úgy tűnt, ők éppúgy örülnek, mint mi. Itt a füvön beszélgetés közben Pushkar egy olyan dologgal lepett meg minket, amit igazi nagy megtiszteltetésnek vettük. Dedikált nekünk egy nagy nepáli zászlót (a világ egyetlen, nem hagyományos, hanem duplaháromszög alakú zászlaját), amit aztán a csapat többi tagja is aláírt és készítettünk egy nagy csoportképet a zászlóval. Pushkar aláírásában nagyon stílusosan még egy kis bicikliző alakot is felfedeztünk. :) Ő Nepál nemzeti hőse lehetne, de az ország vezetése mással van elfoglalva, Pushkarnak nem tulajdonítanak figyelmet, pedig igazán tökéletes ikon és példakép lehetne a fiatalság számára.

Hazafelé nem csak a buszos fuvarra, hanem a vacsorára is meghívtak minket Butwalban, ahol nem csak hogy finomat, és bőségeset ettünk, hanem megtanultunk néhány asztali kifejezést, és köszönés módot nepáliul. Ezúton is ezer köszönet, mindenért, amit a Nepáli Bringásoktól kaptunk, nagyszerű volt Veletek lenni, hamarosan újra találkozunk! ;)

Ezen napok legfőbb tanulsága számomra az volt, hogy minden, de minden rosszban van valami jó, még akkor is ha az adott pillanatban ezt képtelenek vagyunk akár elképzelni is. De ez még mindig nem minden, mert a történet aztán még folytatódott a véletlenek sorozatával, és újabb fordulatokat vett, na de erről már tényleg csak legközelebb, mert most pihennem kell, 9 oldalt gépeltem be egy ültő helyemben.