Nászút a Föld körül » Canon del Pato

Cañón del Pato #4 – Fel a zöldbe, 3000 méterre

Arpi — Fri, 19 Jun 2015 06:00:31 +0000

Carazban ellustálkodtuk a reggelt, ezért végül ott is maradtunk egy egész pihenőnapra. Más bringásoktól hallottuk, hogy Caraz sokkal barátságosabb hely, mint Huaraz, ezért annyira nem is bántuk ezt a dolgot. Azon vaciláltunk kicsit, hogy nem lenne-e jó felmenni busszal Huarazba, ott felkapni a csomagokat, és visszajönni Carazba, majd innen gyalogtúrázni, merthogy a híres Santa Cruz túra igazából sokkal közelebb van Carazhoz, mint Huarazhoz. Ezt végül nem léptük meg, csak egy egyszerű lusta pihenőnapot tartottunk Carazban.

Reggelire egy Panaderiában, vagyis pékségben vettünk magunknak zsömlét, vajat, párizsit és kakaót, mert egy kis hazai ízre vágytunk :)

Carazi utcakép

Egy múzeumnak az udvarán, sajnos tatarozták

…és elindultunk! :) Kalap az persze hogy van a bácsin! :)

Fő a bővíthetőség! Ez nagyon jellemző Peruban, hogy így kiállnak az égbe az házak tetején a betonvasak…

Ez az a falu, Yungay, amiről Zita már mesélt, amit a 70-es években egy nagy földrengés miatt betemetett a föld, és csak ezek a pálmafák látszódtak ki. Ez egy akkora erejű földrengés volt, amit a helyiek a mostani Nepáli földrengéshez hasonlítanak.

Kalapos hölgy, szoknyában, tarka kendőbe kötött csomaggal (vagy gyermekkel) a hátán, ez is nagyon jellemző Perura

Igazából úgy emlékeztünk, mintha Andrés úgy mesélte volna, hogy lavina temette be a Yungayt, de mikor ott voltunk, ezt nem bírtuk elképzelni, a havas hegyek túl messze voltak ehhez. Aztán utánakerestünk, és nem is említettek sehol lavinát. Igazából mindegy is, lavina és földcsúszamlás nélkül is elég borzasztó pusztítást tud végezni egy földrengés.

Ezek a lőrés ablakok… Csoda, hogy a rendőrség ezt engedi nekik, hogy a viharba látnak ki ezen?

Zita megnézte belülről. Nem olyan szörnyű, mint kívülről látszott, de attól még elég gáz. Szimbólumokkal és szövegekkel fontosabb teleragasztani a járványt, mint a jó átláthatóság a szélvédőn?

Ha balra felnéztünk, a felhők közül néha kikandilást egy havas hegyóriás a Cordilleras Blancas hegyláncból

…és néha előttünk is, bár ez sajnos nem volt jellemző.

A Rio Santa és Cordilleras Blancas :)

Carhuaz főutcáján. A város valószínű onnan kapta a nevét, hogy Caraz és Huaraz között félúton van :)

Kupaktanács a kalapos hölgyek és egy hajadon férfi között: “Lányok, valamit kezdeni kéne már ezzel a Joséval, hát még mindig nincs neki felesége…” :D Viccet félretéve, ezt csak feltételezzük, hogy a kalap azt jelzi, hogy a hölgyemény már elkelt és nem “hajadon”. :)

Ebédünk első fogása, kukorica a levesben – és egy méretes húsdarab. Ez a ritka alkalmak egyike, amikor két tányérral eszünk.

Második fogás, Trucha risszel, babbal és zöldségekkel. És tudjátok, mi az a Trucha? Azt ugye láttuk rajta már kezdetek óta, hogy egy halfajta, de csak most nem rég ütöttem be a Google Translatebe (az Origo cikkem miatt), és ekkor tudtam meg, hogy tulajdonképpen egész Peruban végig pisztrángot ettünk, ha nem is minden nap, de szinte minden másnap. És tudjátok mennyibe került ez a két fogás, aminek egyébként a másodikját eltettük dobozba későbbre, mert annyi volt, hogy nem bírtuk megenni? 5 sol… :) Ennyibe kerül egy normális, nem turistás helyen egy ilyen “Menú”. :) 5×93 az annyi mint 465 forint, ennyiért eszünk pisztrángot levessel, körettel és üdítővel :) Ilyen jó dolgunk se lesz többet az életben… Vagyis remélem igen, de értitek na, jó hely ez a Peru, és mi nagyon élvezzük minden nap. :)

Na ő aztán paparazzi a javából! :D Ha nem látnátok, az illető éppen a mobiljával fényképez minket! – Az oszlop tetejéről… :)

Van, hogy szimmetrikusan, tükrözve két nájki jelet is felfestenek, úgy még menőbb!

Sajnos nem egyenletesen emelkedett a terep, sokszor legurultunk 30-40 métert, aztán kezdődött újra a mászás.

Őt megkérdezhettük volna, hogy mit jelképez a kalap… Majdnem biztos, hogy a házasságot, mert az egyik típusú kalapban egy szívben benne volt hogy “Yo y tu” vagyos hogy “Te és én”. :) A férj egyébként szégyenlős volt, ővele nem lehetett fényképezkedni. Mondjuk nem is volt érdekes ruházatban, inkább csak a nők tartják az efféle tradíciókat.

“Vigyázat, nehezen látható, vézna emberek keresztezik az utat!” :)

Hitler!? Ez most komoly? Valaki ezzel a névvel indult a választásokon?

A kalapos nő gyermekkel annyira tipikus kép, hogy szobrot is kapott! :)

Huaraz előtt 5 kilométerrel beborult az ég és elkezdett esni az eső. Behúzódtunk egy autószalonba, ahol szeretettel láttak minket, jót nevettek rajtunk, és mire beöltöztünk esőruhába, már el is állt. :)

Két kilométerrel a cél előtt megint elkezdett esni, ekkor már a város közepén, annak fő ütőerén bicikliztünk, beálltunk egy irodaépület eresze alá, és ekkor éreztük azt a borzalmas kipufogógáz szakot, ami egész Huarazt ellepi. Iszonyú erős, fojtó szag, nem is tudom, hogy bírják a helyiek, én már rég tömegtüntetést vagy nem is tudom, mit szerveztem volna, ha az én városom ilyen undorító büdös lenne. Nem tudjuk, mi teszi ezt, de azóta már több magashegyi perui városban is tapasztaltuk ezt, irtózatos bűz tud lenni ezeken a helyeken. Talán a magashegyi levegő miatt nem oszlik el, talán ugyanemiatt a járművek károsanyag kibocsájtása magasabb, talán az üzemanyag rossz minőségű, vagy az autókak nem tartják karban, vagy mindezek együtt, nem tudom, csak azt hogy ez borzasztó volt sokszor, sok helyne.

Ők az AndesCamp Lodge dolgozói, ők voltak olyan rendesek, hogy megengedték, hogy ide küldjük a holmijainkat: a tönkrement matracok után kapott garanciális cseréket, a hazulról utánunk küldött Rudy Project napszemüveg sötét lencséit (Tudjátok, már Bankok óta zavart, hogy a fényre sötétedő lencse nem elég sötét, most két évvel később sikerült sötét lencsét szerezni! :D), és csereolajat a Rohloff agyváltókba. Köszönjük a segítséget az AndesCamp Lodge-nak!

Ezen kívül még két csomag is volt, de ezek nem érkeztek meg hozzájuk sajnos. Így az agydinamó és a Mexikóból utánunk küldött saját holmijaink ügyében felkerestük a postát Huaraz főterének oldalában. A csomagok kikereséséhez valami csomagszámra volt szükségük, hála az égnek ezt mindkét esetben ki tudtam bogarászni az e-mailjeim közül. A pult mögött ülő hölgy készségesen beütötte a számokat, és a rendszer kidobta, hogy a csomagjaink még Limában vannak. Jó, de mikor lesznek itt, már hónapok óta feladtuk őket? Hát, azt ma nem tudják már megválaszolni, Limába már nem dolgoznak, jöjjünk vissza holnap reggel!

Ennyi lett a nap vége.

Mire olcsó szállót találtunk, újra leszakadt az ég, jól megáztunk, ráadásul ránk is sötétedett, szóval nem voltunk vidámak, de aztán a forró zuhany, és a csomagok kibontása újra feldobott minket:

E terecske mellett laktunk

Az északi látóhatáron ilyen hegyek bújtak ki olykor a felhők közül

A posta mellett utcai gépírók dolgoztak

…és ugyanezen a sarkon egy bácsi szatyorból olyan empanadast árult, hogy az ízvilágra teljesen az üzbegisztáni kemencék belsejére tapasztva kisütött, hússal, fűszerekkel és hagymával töltött szamszára emlékeztetett… :) Ettem is belőle minden nap vagy ötöt, egy sol volt darabja.

A postáról visszaküldtek az AndesCamp Lodge-ba, hogy ott kellett, hogy kapjanak valami értesítőt. És valóban, ott volt náluk egy papír, amin az szerepelt, hogy használt ruha nem jöhet csak úgy be az országba, küldjünk hitelesített útlevél fénymásolatot nekik, ami tartalmazza a belépési pecsétünket is.

A postán rettentő készségesek voltak, órákat foglalkoztak az ügyünkkel és mosolyogtak hozzá, kedvesek voltak, látszott, hogy ők mindent megtesznek, de a bürökrácia miatt lassan haladnak a dolgok. A képernyőn a német SON cégtől kapott számla látható, ezt is el kellett Limába küldenünk. Elküldtük e-mailben, és két-két példányban papíron is, biztos, ami biztos.

Google Translattel fordított levelet is mellékeltünk hozzá. “Légyszi, itt nagyon hideg van, sürgősen szükségünk van a ruhánkra!” :D Ez végülis igaz volt.

A hivatal, ahol megcsinálták nekünk a hivatalos másolatokat az útleveleink megfelelő oldalairól, szerencsére csak 1 perc sétára volt a postától. És amíg sorban álltunk, még latin-amerikai szappanoperát is nézhettünk a fenti képernyőn! :)

A dolgok sajnos nem haladtak jól, csütörtökön azt mondták, péntekre talán itt lesznek a holmik, pénteken pedig, hogy talán hétfőre. Ez annyira nem volt biztató, ezért visszamentünk az AndesCampbe, ahol kikérdeztük őket, hogy mennyibe kerül egy olyan szervezett Santa Cruz túra, ahol ők biztosítják a sátrat, a hálózsákot, és az ételt – az ilyen túra egyébként az általános, megszokott itt. Ez a 4 napos túra 250 solba került – csak nekünk. :) Osztottunk, szoroztunk, számoltunk, hogy mi van, ha magunk megyünk és bérlünk mindent, és végül az jött ki, hogy így a saját holmink nélkül jobban megéri, ha a szervezett túra keretében megyünk. Egy ilyen túra másnap reggel indult, és végül úgy döntöttünk, hogy benevezünk rá. Nem csak a pénzünk, az időnk is kevés már, és egy hétfői “talánra” várni és itt vesztegelni ebben a szmogos városban, ehhez nem volt kedvünk. Inkább elmentünk túrázni és elfeledkeztünk erről a sok ügyintézésről és gondról a csomagok kapcsán, hogy aztán, mire a hegyek közül visszatérünk, remélhetőleg már minden itt legyen, és mi indulhassunk is tovább a bringákon dél felé, a Machu Picchu, a Titicaca-tó és Bolívia irányába. No de ennyire végképp ne rohanjunk előre, hiszen a következő bejegyzés még csak a kalandos kis gyalogtúránkról fog szólni. :)

Történt 2015. május 12. és 15. között.

Cañón del Pato #3 – Még 36 alagút és újra aszfalt a kerekeink alatt! :)

Arpi — Thu, 18 Jun 2015 06:00:57 +0000

Yuracmarcában reggel azt a hírt kaptuk, hogy a tőlünk 12km-re lévő Huallancától már aszfalt van végig Huarazig. Ez olyan jól hangzott, hogy először el sem akartam hinni, több embernél rákérdeztem, de mindenki megerősítette. Elhittük hát, és ez máris bearanyozta a napomat. Már csak 12 nyomorult kilométert kell kibírnunk ezen a borzalmas úton, és utána újra aszfalt lesz a kerekeink alatt. Aszfalt!!! :) El se tudtam képzelni, micsoda jó lesz… Ha én aszfaltot kapok a kerekeim alá, feltekerek a Mount Everestre is, csak legyen végig sima aszfalt. A tegnapi hosszú, kemény nap után az aszfalton való biciklizés valóságos kánaánnak tűnt, még úgy is, hogy nyilvánvalóan továbbra is fölfelé fogunk bringázni rajta.

Reggel ugyanabban az étteremben reggeliztünk, ahol előző nap vacsoráztunk. Ugye nem is olyan barátságtalan? :) Ja, és közben persze ment a reggeli vízszűrő session, mert ugye a közelmúltban volt néhány hasmenésünk és nem akartunk ebből szokást csinálni sok több méter magasban.

Így nézett ki a falu, mi is most láttuk először világosban, mert tegnap már sötét volt, mikor megérkeztünk.

Kifelé menet a faluból ezek a kedves nénik megengedték, hogy lefényképezzük őket. :)

Nagyon édesek voltak ezek a gyerekek, kár hogy nem sikerült jól a fotó.

Na itt van a kosaras kiscsávó mégegyszer! :) Úgy látszik a bal kezét véletlenül odaragasztotta a szájához… :)

Onnan lentről szenvedtük fel magunkat tegnap este.

Juhhúúú, már csak 11km a murván! Ráadásul ennek is az eleje ugye lefelé, mert visszaereszkedik az út a völgy aljába.

Milyen takaros kis főterecske! Egy akkorka faluban, amit nem is jelölt a térkép.

Azt gondolhatnánk, hogy az ilyen alatt nagyon veszélyes bringázni. Pedig szerintem nem, épp ellenkezőleg, kevésbé veszélyes, mint a nem visszahajló sziklák alatt. Elmondom, miért gondolom így, aztán cáfoljatok meg, ha tévedek! Egy nem visszahajló sziklafal alatt az egész felettünk lévő hegyoldalból bárhonnan megindulhat egy kő, vagy egész kőomlás, földomlás, és ez akár ugye sok kilométer hosszú és magas hegyoldal is lehet. Míg ha ilyen visszahajlás alatt, vagy pl. alagútban tekerünk, akkor csak az épp felettünk lévő kövek eshetnek ránk a sziklafalból, és ami fölötte van, az nem, mert a fölénk nyúló szikla védelmet nyújt. Feltéve, ha nem akkora a földindulás, hogy ledönti az egész sziklafalat, vagy akár magunk alatt az utat. Na, rosszul tévedek?

Ott megy lefelé az utunk, kellemes látvány, na meg jó érzés tudni, hogy a következő kilométerek még mindig lefelé visznek minket.

Onnan jöttünk! :)

Meglesz ennek a lefelének még a böjtje! :) Na de mit csináljunk, örüljünk, hogy egyáltalán van út ebben a völgyben! :)

Környezettudatosság terén még rengeteget van hová fejlődniük a peruiaknak. Persze-persze a nyugati világ, a kapitalizmus, a globalizmius hozta be ezt a sok terméket, amelynek egy része (a csomagolás) csak szemét, amit azelőtt az emberek itt (ahogy régebben nálunk se) nem is ismertek, így nem tudják, mit kezdjenek vele, nem tudják, hogy káros a környezetre és saját magukra, stb. Csak azt tudják, hogy a tévéből az dől, hogy meg kell venni ezt a sok szart, mert akkor olyan boldogok leszünk, mint a reklámok szereplői. Meg különben is, egyáltalán, menő! A multinacionális cégek meg ugye csak azt nyomatják, azzal terjeszkednek a “fejlődő” országokba, amiben jó profit van, de a szemétkezelésben, begyűjtésben, újrahasznosításban, esetleg az emberek tudatosításában… Nos, ezekben nincs akkora üzlet, mint eladni az ásványvizet, meg a kólát, meg a többi szart. :) :( Tudom, tudom, szabad piac, ne rinyáljak. De akkor mi a megoldás?

Az ott már Huallanca, szinte már érzem az aszfalt szagát, és hogy mindjárt simán fogunk gurulni… Jajj, el sem hiszem! :)

Igen, beton, szilárd és sima!!! :) Tudom-tudom, ezt is azok a görény büdös teherautók hozták ide, amiket annyira utálok… :)

Na azt a lábost néztem limonádénak! :) Erről majd később. Ettől a kezdves hölgytől vásároltunk szendvicseket, és tőle kaptuk ajándékba(!) azt az üveg quinoát, amiről szintén lesz szó még később.

Amikor elhagytuk Huallancát és elkezdtünk felkapaszkodni a szerpentinen, szembejött Bastian, Franciaországból. Szegény bekapott valami nagyon csúnya ételmérgezést, és még ekkor is csak lábadozott belőle, a kórházban infúzióra tették és elmondták neki, hogy nagyon ki van száradva. Nem lehet így könnyű bringáznia… Elmondtuk neki, mi vár rá, és hogy Trujilloba jelentkezzen be Luchoékhoz egy hosszabb pihenőre, nézze meg a romokat, és nehogy bringán induljon tovább északnak a Pan-American Highwayen, mert ugye Trujillotól nem sokkal északra van az a falu, ahol rengeteg kerékpártúrázót kiraboltak már. Bastian is elmondta, hogy csodaszép szakasz vár ránk feljebb, aztán elbúcsúztunk, mert vagy fél órát beszélgettünk így az út szélén, és neki is, nekünk is bőven volt még hátra. Bastian kalandjait itt éritek el.

A szerpentin csak néhány hajtűkanyarból állt.

Magunk alatt egy vizerőműhöz tartozó lakónegyedet láttunk. Még medencéjük is van, igazi kis zöld oázis! :)

Aztán fordultunk mégegyszer…

Táblák szólítottak fel minket, hogy dudáljunk!

De vajon miért? Ó, ha harminccal tudnánk hajtani ezen a fölfelén… :)

Na, hát ezért kell dudálni! :) Hogy az alagút túloldalán, ha valaki jön, tudja, hogy mi is jövünk. Ugyanis ezek az alagutak csak egy sávosak, csak egy jármű fér el bennük. Mondjuk az út se sokkal szélesebb, de itt legalább, ha nehezen is, de elfér két jármű egymás mellett. Vagy egy autó, és egy fekvőkerékpáros. :)

Az alagút túloldalán elképesztő táj tárult elénk. …és még több alagút! :)

Itt valósággal egymáts érték az alagutak, néha szinte percenként kereszteztünk egyet.

Szemben, a kanyon túloldalán pedig ilyen vízeséseket fedeztünk fel.

Ha pedig kimerészkedtünk az út bal szélére, és lenéztünk, ezt láttuk. Elég félelmetes! :) A valósában ennyire nem hajoltam ki, csak a fényképezőgépet tettem ki a mélység fölé.

Ugye mondtam, egymást érik. :)

Na, végre eltűnt a beton, ismét barlangokban bringázhatunk, de most már végre aszfalton! :)

Mielőtt a Canyon del Patoba látogattunk, előtte alaposan utánaolvastunk ennek az útnak, és emlékszem, hogy a crazyguyonabike-os beszámolókon láttam ugyanezeket az alagutakat egy 2013-as túra fotóin, és ott még bizony nem volt itt aszfalt, tehát szerencsénk van, az utat azóta csinálták meg. Aki néhány év múlva jön erre, annak talán a tegnapi 58km-es szakasz is le lesz már aszfaltozva. A hely neve egyébként azt jelenti, hogy a Kacsa kanyonja, mert állítólag valahol, valahogy Kacsa alakja van, de én ezt se térképen, se a valóságban sehol nem láttam meg benne… :)

Hopp, még egy vízesés balra, ezekből sem volt hiány.

Vajon ezeket hogyan ásták ki? Géppel, robbantással? Nem féltek, hogy rájuk omlik? Mindezt egy elképesztően kitett, helyenként függőleges sziklafalban… Egyáltalán, hogy építették ide meg ezt az utat?

Ezen a képen elsőre talán nem látszik, de egy sok képből összeállított panoráma.

A kedvencünk. Nem tudom, miért, de nekem nagyon tetszett az, hogy egy ilyen hatalmas szikladarab alá hajtottunk be, meg hogy a felső sziklára ránött valami zöld növény.

Az előző vízesés, de most szemből, így már látszik, hogy valójában sokkal hosszabb, több szakaszból áll, és az előbb csak az alját láttuk.

Át is lehet menni egy drótkötélen, de csak a vizerőmű dolgozóknak, azok közül is csak a bátraknak. :)

Egy helyen jól összeszűkült a kanyon

Kicsik voltunk ennyi hatalmas szikla között

Szép, de egyben veszélyes hely is

Egy másik vízerőműnél, ez a vízesés már mesterséges

Hoppá-hoppá, mi van ott a távolban! :) 3 napja még a tengerparti homoksivatagban voltunk, azóta feljöttünk majdnem 2000 méter szintet, átkeltünk vagy 40 alagúton, meg ezen a félelmetes kanyonon, és végre már nem csak kősivatag van körülöttünk, hanem némi zöld, és a havas hegycsúcsok! :)

Na, itt már ki is írták végig betűvel: “Mielőtt behajtasz az alagútba, dudálj!” :)

Ahogy elhagytuk az utolsó, a tegnap reggel óta 48-ik alagutat is, az út és a táj is kiszélesedett, egy tágas, zöld völgyben találtuk magunkat, makulátlan, jó minőségű aszfalton, ami alig emelkedett az előzőekhez képest.

Balra pedig feltűntek a Cordinellas Blancas, vagyis a Fehér Kordinellák első csúcsai! :) Ezért is jöttünk meg magáért az idáig vezető útért. Persze még ezekkel a hegyekkel is terveztünk egy s mást… :)

Azért az milyen már, hogy a part mentén homok, majd beljebb kő sivatag van, aztán mikor az ember megérkezik 2000 méter magasra, akkor egy ilyen tágas, zöld, termékeny völgy fogadja. :) Otthon a Tátrában 2500-ön meg már csak kő meg moha van… :) Ennyit számít, hány ezer kilométerre vagy az egyenlítőtől! :) Elképesztő sokszínű és érdekes hely ez a Föld nevű bolygó, szerencsések vagyunk, hogy földlakónak születtünk. Ráadásul milyen érdekes korban!

Azok ott a távolban legelők és földek, ezeket a völgyeket szép számmal emberek is lakják, a GPS a mai célpontunk, Caraz után tovább délre sorra jelölte a városokat és falvakat.

Bár a táj jelentősen megváltozott, de még mindig a Rio Santa völgyében haladtunk, csak közben kb. 150km eltávolodtunk a Csendes-óceán, és feljöttünk 2000 métert, valamint közben 4-5 ezer méter magas hegyek közé érkeztünk, és a völgy befordult észak-déli irányba, párhuzamosan a hegyekkel és a parttal. Innen még 200 métert kellett másznunk egy állítólag nagyon kellemes kis városig, Carazig, ahonnan tovább délnek még egy napnyi tekerésre és további 900 méterrel magasabban várt minket Huaraz, egy nagyobb város, amely állítólag a környéken túrázni és hegyetmászni vágyók központja, és ahová nem mellesleg Mexikóból Rodrigo a hátrahagyott két táskánkat elküldte. Benne a sátrunk, a másik hálózsák, a tábori konyha a lábosokkal, és az olyan meleg ruháink, mint pl. garbó, sapka, sál, vastag kesztyű, és hasonlók. Ha szeretnénk közelebb merészkedni ezekhez a hegyekhez, akkor ezekre szükségünk lesz, illetve azért is, mert Huaraz után az a terv, hogy tovább megyünk dél felé, még feljebb a völgyben, egészen egy 4100 méter magas hágóig, amin átbukva visszafordulunk a part felé, és legurulunk egészen a tengerszintig, Barrancáig, ahol visszacsatlakozunk a Pan-American Highwaybe. De most ne rohanjunk ennyire előre, még csak kétezer méteren vagyunk! :)

Micsoda pofás kapu vezet be a faluba! :)

Na, ezt a plakátot nem sikerült értelmezni. Kinek, miért jó, vagyis miért jófejség pórázon tartani azt a szerencsétlen méhet? Már ha ilyesmire képesek lennénk a valóságban, de hála az égnek, ez nem így van…

Már megint kezdik… :) Ez is mutatja, hogy Peruban több a fölfelé, mint a lefelé, a táblás srácok kifogytak a fölfelé táblákból és így ferdén rakják ki a lefelé táblákat a fölfelékre! :)

“Te, Jose, pakoljuk már be a lucernát a mototaxidba, hát muszáj az állatoknak enni adni!” :)

…és megérkezünk Carazba! :) Valóban pofás, legalábbis a főtér bizonyosan! :)

Szállodaszobát 15 solért kaptunk, amin meglepődtünk, mert ez ugye még olcsónak számít, pedig Caraz valamennyire már a turistarégiót képezi, vagy legalábbis annak a peremét. Amit a képen láttok, az pedig egy, az ágyunk fölé bedöntve kifüggesztett tükör. Mi csak “szextükörnek” hívtuk :)

Oké, az előző ilyen képen lehet, hogy nagyképű voltam. Ma igaz, kicsit meredekebb volt, de csak 12km murva és a többi 44km aszfalt, ehhez képest nem voltunk sokkal gyorsabbak, mint tegnap. De a táj még elképesztőbb volt, sokkal jobban élveztük, és fizikailag is sokkal könnyebb volt ez a 900m mászás a tegnapi 800-nál.

Nagyon belejöttem a blogírásba, és már közben az Origo cikket is elküldtem a szerkesztőknek, úgyhogy ha nem vágnak nyakon (és nem kell újra dolgoznom vele) azért, mert 24 ezer karakteresre sikerült az iromány, akkor holnapra is lesz folytatás! ;) Egyszer megkérdeztem, hogy mekkora terjedelmű cikket várnak tőlem az Over Magazinba, amire azt a választ kaptam, hogy “Minek kérdezed? Úgysem szoktad betartani!” Merthogy mindig jóval többet írok a kelleténél… :D Egy másik esetben meg Zita elkezdett írni egy cikket, de néhány óra munka után elakadt vele 4000 karakternél, pedig 10 ezret vártak tőlünk. Átvettem hát, nagy lelkesen elkezdtem püfölni a billentyűket, majd fél óra múlva, mikor megnéztem a karakterszámot, rémülve láttam, hogy 16 ezer karakternél járok. :) Azt hiszem mára is elég lesz ezekből a betűkből, holnap folytatjuk! :) Történt 2015. május 11-én.

Cañón del Pato #2 – 58 kegyetlen kilométer földúton és 12 alagúton át

Arpi — Tue, 16 Jun 2015 06:00:56 +0000

Chuquicarából korán elindultunk, mert tudtuk, hogy egy hosszú nap vár ránk

Őket Zita fotózta induláskor. Hát így megy errefelé a tömegközlekedés. Mármint ez csak az egyik véglet, de közben már cirkálnak emeletes luxusbuszok is szerte az országban, persze azok csak a nagyobb, vagy népszerűbb városok között közlekednek.

A rendőrörs a falu végén. Azért ezek a lőrések elég kemények!

Az aszfalt balra kanyarodott, mi pedig mentünk egyenesen, rá a murvára… :)

Ez bizony nagyon nem volt finom, iszonyat rázott és dobált minket az út, meglazított telóval vagy anélkül, mindkét esetben borzasztó volt. Ja és nem lapos az elsőm, csak úgy esik rá a nap, mintha… :)

Az első alagúúút! :)

Ahogy haladtunk fölfelé a völgyben, úgy változott a táj. Bár még mindig elég kopár volt…

Az elmaradhatatlan, út fölé visszahajló sziklafalakkal itt is sokszor találkoztunk

Nem teljesen egyenletesen emelkedet eme remek letepert egyveleg. Nem egyszer lett lefele menet.

Egy sok képből összerakott panoráma. Ha ráklikkeltek, ez most nagyobban, 1600px szélesen nyílik majd meg, csak Nektek! :)

Mivel nincs aszfalt, ezért csak ott középen szárítanak valamit… :)

Ahol tud, ott azért előtör a zöld!

Úgy csillogtak szemben azok a fekete sziklák, mintha nem is kőből, hanem valamilyen fémből lennének

Függőhíd ajtóval a közepén! :) Nyílván csak egyetlen birtokhoz vezet, és azért.

Elhagyott szellemfalu.

Ez a kedvenc képünk! :) Szeretem, hogy van zoom is a fényképezőgépen, így lehet vele ilyen képeket komponálni. Csak behúzom a fékem, Zitát hagyom belegurulni a témába, közben jobb kézzel már nyúlok a kameráért, és reflexszerűen kapcsolja be az ujjam a masinát, így mire magam elé tartom, már kint az objektív én pedig már komponálom is a képet, és tüzelek! :) A végeredmény néha engem is meglep, nagyon szeretem ezt a kis Canon masinát. (Powershot SX160, de sajnos vettük, nem kaptuk, így ez ingyenreklám nekik! :D)

Másdoik alagút. Kicsit félelmetes, hogy csak így begurulunk a sziklák közé…

Ugyanez a túloldalról, hát innen se gyengétt a látvány! :)

“Árpi, fotózt le azt a sziklát szemben!” – Zita egyik kedvenc sziklája… :)

Megint csak zoomolt téma, a valóságban nem volt ilyen durva… (Sokkal durvább volt! :D)

A harmadik alagút. Nyugi, nem lesz mindről kép, azt hamar megunnátok! :)

Hatalmas jó sziklák között tekertünk, egész nap

Itt most így írás közben, egy szobában, íróasztallal, és egész napos aszfalton való gurulás után már nagyon könnyű és örömteli kommentálni az előzőleg kiválogatott legjobb képeket, de valójában számomra ez egy fekete nap volt. Najó, szürke. Mert rohadt nehéz volt egész nap a murván haladni és borzasztóan kikészültem, már kb. a közepétől, a végére pedig totálisan. Zitát ez annyira nem viselte meg, talán azért, mert ekkor még csak 2 táskája volt, nekem meg ugye 4. Szóval szörnyű volt, nagyon szenvedtem, főleg a nap végén, borzasztóan kimerültem és ez bizony egy olyan nap volt, amikor legszívesebben a kanyonba hajítottam volna a bringát, és sokat törtem azon az agyam, hogy miért nem inkább egy hagyományos trekkinggel vágtunk neki ennek az útnak. Persze aztán ez később elmúlt, és más napokon már nagyon boldog voltam a fekvőbringával, de ez a terep nagyon nem feküdt nekik. Vagyis valakit/valamit hibáztatnom kellett magamon kívül, mert bugos voltam. :)

X-edik alagút. :)

Ugyanez belülről

Ahogy kiértünk, rögtön jött a következő

Beton? Az ugyan minek? :) Csak kivájjuk a sziklát, azt jóvan! :) Tisztára olyan érzés volt, mintha egy barlangban bringáztunk volna, vagy legalábbis a hegy gyomrában – ahogy valójában történt, de ez most, az aszfalt a beton borítás híján valahogy sokkal valóságosabbnak tűnt.

A lámpáink ugye a dinamóról működnek, és automatára vannak állíva, vagyis van a hátsó felükön egy kis fényérzékelő szenzon, és ha az érzi, hogy nincs elég fény, akkor felkapcsolja a lámpát. Ez most nagyon hasznos volt, mert így nem kellett minden alagút előtt és után előre hajolgatnünk ki-be kapcsolgatni a lámpát. Az én első lámpám egyébként még az Északi Területeken, Ausztráliában széttört, de összeszedtem a darabjait, és összeragasztottam a lámpatestet. Most nincs rajta elöl védőüveg, de ettől még majdnem ugyanolyan remekül világít, mint Zitáé, ami sértetlen.

Ugye mondtam, unjátok már! :)

Némelyik alagúton oldalt ütöttek egy-egy lyukat a kanyon felé, hogy legyen már odabent valami fény.

Egy mellékvölgy

Emlékszem, itt már kivoltam, mint a liba, pedig vagy 20km volt még hátra, ami itt, a murván, végig fölfelé soknak számít, pláne, hogy tudtuk, hogy az utolsó néhány kilométer még meredekebb is volt, mert kiléptünk a völgyből, ugyanis a falu, amin az út keresztül vitt, és ahol megszállni készültünk, fent volt 200 méterrel a folyó felett.

Angolul úgy mondják, washboard, vagyis mosódeszka. Valamiért a sok jármű ilyenre járja ki egy idő után ezeket a földutakat. Teljes széltébe, nem tudunk hová menekülni, próbáltunk mindig ide-oda cikázni, hátha az út másik oldalán jobb lesz, de legtöbbször nem volt az, és ezen nagyon szenvedtünk, nem csak hogy a lelket kirázta belőlünk és attól féltem, szétesik alattam a gép (ami nem történt meg), hane még nehezebb is volt rajta hajtani.

Lassan lemegy a nap

Ezután a kép után átkeltünk a folyó bal oldalára, és ezzel elindult a meredekebb fölfelé. Én mentem elől, kb. 50 méterrel Zita előtt, amikor egy kis tacskóméretű kutya megugatott, de ahogy szoktam, rá se hederítettem, tudomást sem vettem róla. Ez eddig mindig bevált a kutyáknál, sosem kergettek meg minket igazán, valahogy hallani a hangjukon, hogy csak kötelességtudatból ugatnak, és ennyi. Azt hittem, ezúttal is így van, a dög elhallgatott, én pedig tekertem tovább. Aztán kb. 10 méterrel később egy morgást hallok, és érzem, hogy megrándul a biciklim. Ez a kis vakarék beleharapott a méregdrága Ortlieb vízálló táskámba. Megálltam, leszálltam, és meg is találtam egy kb. 2-3cm-es szakadást a táskám hátulján. :( Mi jöhet még ezen a nyomorult napon? Azóta morgunk, kiabáltunk, hesegetünk a kutyákra, van, hogy meg is állunk, dobbantunk a lábunkat és üvöltözünk velük, nehogy ez mégegyszer megtörténjen. Ennek következtében 3 nappal később sikerült is összeütköznünk, ugyanis Zita megállt hirtelen egy másik dögnek, én meg ugye nem előre néztem, hanem a kutyával üvöltöztem, hogy ne merjen követni, és jól belementem Zitába. Persze nem estem nagyot, nincs honnan, csak picit lehorzsoltam a bal térdem, más nem történt. Szóval nem csak az autók büdösebbek Peruban, mint máshol, hanem meglepő módon a kutyák is aggresszívebbek. Pedig már szinte elkönyveltem magamban, hogy kutyakaland nélkül érünk haza, erre jött egy ilyen kis rohadék, aki suttyomba, ugatás nélkül követett, és kiharapta a táskámat…

A meredek szakasznak kb. az alsó egyharmadán kaptuk ezt a szép szívárványt. :)

Este, mikor végre megérkeztünk Yuracmarca faluba, itt vacsoráztunk. Barátságos, nem? :) Valójában az volt, mert a vendéglátósok barátságosak voltak, az étel pedig finom volt.

Ez a nap számokban. Feljöttünk kb. 850 méter szintet reggel óta, és ha mindez nem murvás, köves úton történt volna, simán meglett volna a 13-14km/h nettó átlag.

Bocs, nincsenek mindig tökéletes napjaink. :) Ezt van, mikor le sem írom, mert mire az útinaplóban oda érek, már hetek telnek el, és utólag jelentéktelennek tűnik, meg már túl is vagyunk rajta, minek firtatni. Most viszont az úttal volt bajunk, olyannyira, hogy azt nehéz volt elfelejtenem. Ezen a napon egyébként összesen 12 alagutat kereszteztünk. Mindez történt 2015. május 10-én.

Cañón del Pato #1 – A Pan-American Highway sivársága

Arpi — Mon, 15 Jun 2015 06:00:14 +0000

No, csapjunk ismét a lovak közé, indulunk el Trujilloból! Lucho feleségére hiába vártunk, egy nappal többet maradtunk náluk, mert úgy volt, hogy vele együtt indulunk el a híres Cañón del Patohoz, de ebből végül nem lett semmi, mert ezen az újabb reggelen végül nem is találtuk a háznál. Erre gondolhattunk volna, mert mikor legelőször megemlítette, hogy akkor ő is velünk jön, mindezt úgy tette, mintha csak a sarki közértbe mennénk le együtt zsömlét venni. Pedig ennél azért nagyobb vállalkozás feltekerni a kanyonon, hiszen tengerszintről indulunk, és a végén Huaraz már 3100 méteres magasságban van. Mindegy, ezért nem haragudtunk Luchoékra, hiszen nagyon kedvesek voltak velünk, és a plusz egy pihenőnap igazán nem volt fájdalmas. :)

Indulás után, ahogy arra már előre számítottunk, a város végében egy hosszú, kiadós emelekedő várt ránk.

A városból kiérve egy üres sivatagban találtuk magunkat.

Forróság nem volt, ellenben szél igen, méghozzá oldal-szembeszél, ami nem volt túl finom. Emellett az idő is elég párás volt, nem túl jó láthatósággal.

Jobbra tőlünk a tengerpart. Hát nem gyönyörű?! :) Nem, nem az! :) Ezt a 67km-t Trujillotól Chaoig (és még egy kicsit utána is másnap reggel) a Panamarican Highway-en, vagyis Peru és Latin-Amerika fő ütőerén, a nagy partmenti úton tettük meg. Volt egy kis leállósávunk, de ennek ellenére eddig ez volt Peruban a legélvezhetetlenebb szakasza az utazásunknak. Gyors forgalom, szemét a városok mentén, és lélektelen, üres sivatag az útmentén mindkét oldalt. Áldottuk a sorsot, hogy végül nem erre jöttünk, dögunalmas kínszenvedés lett volna végig itt bringázni Ecuadortól, arról ugye nem is beszélve, hogy sok szakaszt a rossz közbiztonság miatt amúgy is átbuszoztunk volna. Egy szó mint száz, ha bringával Peruban jársz, amennyire csak tudod, került a Panamarican Highwayt, itt nem jó bringázni és nincs is miért, legalábbis ha a hegyek között szerzett élményekkel hasonlítjuk össze, akkor kb. 10-1 arányban a hegyek nyernek, még akkor is, ha ott sokkal nehezebben és lassabban lehet haladni. Ha Peruban bringázol, csak a hegyek között tedd, akkor is, ha csak kevés időd van, inkább buszozz bele, de tölts minél több időt a hegyek között, mert ott szép igazán az ország. Mi is csak átkötő szakaszként használtuk ezt a 82km-t két hegyi kaland között, és utólag, más itt járt kerékpártúrázókkal is beszélve úgy érezzük, hogy ezt nagyon jól csináltuk így.

Persze azért még itt is látni érdekes dolgokat, csak arányaiban sokkal kevesebbet.

Jézus és a nádból készült huanchacoi csónakok :)

Ugye mondom, hogy nem volt itt semmi izgalmas, csak sivatag…

No meg cukordánültetvények a sivatagban. Honnan a fenéből szedik az öntözéshez a vizet? És egyébként miért ilyen sivatagos errefelé a vidék, el tudja valaki magyarázni? Fent a hegyek között minden csupa zöld volt, itt meg kopár, miért? Miért csak ott csapódik ki az óceánból felvett nedvesség a levegőből, és itt miért nem?

Az útlezárásnál vidáman integettek nekünk.

Mások meg csak néztek, hogy kik ezek a furcsa bringások? :)

Azért a távolban már látni a hegyeket! :) Csak lennénk már köztük, az a zajos, koszos, forgalmas főút nagyon nyomasztó tud lenni a gyönyörű Utcabamba apró, forgalommentes gyönyörű útjai után.

Este Chaoban a szállónk udvarán felfedeztük ezt a… Nem is tudom, minek nevezzem? Giccsparádé? A lényeg, hogy a gyerek beleülhet a lovacskába, és pénzért ezzel a háttérrel lehet vele készíteni egy fotót. Hát nekem nagy pénzt kéne fizetni, hogy ilyet megengedjek majd a gyereknek… :D

Ennyi lett mára a táv. +7,2km, amikor a GPS-ben lemerült az elem, és nem vettem észre. Ilyenkor útvonaltervek a track végéig, ahol elfogyott a kraft belőle, és a nap végén ezt hozzáadom a távhoz. Azért nem veszem észre, hogy lemerül a GPS, mert beállítottam, hogy 10mp után kapcsoljon ki a képernyője. Amikor nem kell vele navigálni, akkor ne ezt nézzem már, hanem a tájat. Meg így az elem is kevésbé merül. Ja, és azért tud lemerülni az elem, mert már nem kötjük rá az agydinamóra az átalakítóval. Minek? Mindenütt van áram, és egy pár AA-val másfél-két napot bír, azokat meg este fel tudjuk tölteni.

Így írjuk a költségeket, hisz nyilván nincs kéznél az Excel mindig, de ez a notesz igen. 9,3-al kell szorzni, hogy forintot kapjunk, a dupla vonal az elválasztó a napok között. Ha számolgattok, láthatjátok, hogy Latin-Amerika drágább, mint Ázsia volt. No meg talán mi is elkényelmesedtünk egy kicsit a 4 év alatt.

Itt reggeliztünk, illetve innen vittünk magunkkal packlunchot is, mert a térképen úgy láttuk, hogy nem nagyon lesz település estig az úton.

Kb. 15km-rel délre Chaotól végre letértünk a nyomasztó Panamarican Highwayről… Erre az útra, ami nem töltött el minket túl sok bizakodással. Egy cement és/vagy aszfaltgyárból hordták innen kifelé a teherautók az anyagok. Hála az égnek, a valóságban nem volt olyan szörnyű a maguk után húzott porfelhő, mint ahogy az ezen a képen látszik. Az út egyébként valamiféle privát út, sorompós, kapuőrös, fel is írták a nemzetiségünket, de ezen felül simán bejuthattunk, és a túloldalt a kiementnél semmit nem kérdeztek. Ha nem erre mentünk volna, vagy 50km-el és sok szinttel hosszabb lett volna.

Áhá, hát innen volt vízük a cukornád ültetvényekhez! Kibetonozott csatorna, ami még a hegyek gyomrában is halad…

Néhány errejáró finn vicces kedvében lehetett. :)

A homoksivatagból kősivatagba érkeztünk

Elég vacak volt az út minősége, rázott, és nehéz volt rajta a haladás

Újabb gyöngyszem a gyűjteménybe. – Itt meg valami külszíni fejtés mellett haladtunk el.

Na végre, valami barátságos vidék. Ez már a Rio Santa, vagyis a “Szent folyó”-ból öntözik, ennek a folyónak a völgyében fogunk fölfelé haladni az elkövetkezendő pár nap – konkrétan az útinaplóban csütörtökig, ha sikerül mindent megírnom zsinórban. :)

Megérkeztünk a Tanguche nevű

Találtunk egy kis boltot, ahol le tudtunk ülni egy tuskóra, itt ettünk meg az ebédünket némi vásárolt üdítővel és süteménnyel együtt.

Itt voltak ezek a gyerekek is, akik kíváncsian lesték minden mozdulatunkat. :)

Aztán befordultunk a szárazföld felé, és végre már magunk előtt láttuk a hegyeket. :)

Babakocsit csak városokban láttunk már hónapok óta, ott is csak nagyon keveset.

Itt az út, bár földút volt, de olyan szépen le volt döngölve, mintha csak aszfalt lett volna, szépen suhantunk. Sajnos csak pár kilométert tartott így a falu után.

A völgy féli oldala. Középen a folyó környékén minden zöld, a túloldalt pedig ott húzódik az aszfalozott út. Aki délről érkezik a part felől, annak ez a túloldali út a nyerő, de aki északról, mint mi, annak ez a 125-ös számú kis út jobban megéri, ha ezt a kevés terepet kibírja a bringája. Amit ki kell, hogy bírjon, hiszen a kanyonban később ennél még sokkal durvább is jön. Feltéve, ha később nem aszfaltozzák végig az egész útszakaszt.

Hiába a folyó mellett haladtunk, voltak azért kaptatók is, de nem sok és nem is meredek.

Szép, szép, de kicsit kietlen… Miért áradozott mindenki annyit a Cañón del Patoról?! Eddig nem nagy szám… Igaz, még meg sem érkeztünk, várjuk ki a végét! :)

Kaktuszok és kövek

Vagy csak kövek

Kiértünk a főútra a 215-ösről, ennél a hídnál volt a másik kapu és a másik őr.

Aszfalt, óóó igen, szeretünk téged!!! :) Sokkal könnyebb és gyorsabb lett így a haladás.

Egyből nagy lendületet kaptunk, ami kellett is, mert már a nap végén jártunk.

Megérkeztünk Chuquicarába, ez egy apró falu egy útelágazkodásnál. Mivel a következő település sok tíz kilométerre volt, egyértelmű volt, hogy itt szállunk meg.

Ennyi volt a táv mára, Chao és Chuquicara között. Közben a tenger mellől felmásztunk közel 500m magasra is. Már csak 2600m van hátra! :) Függőlegesen… :D

A faluban egyetlen egy szálló van, ha nyugat felől jössz, az első étteremmel szemben, jobb oldalt. Ez a puritán szoba 15 solba került.

Este még kimentünk sétálni, de igazán nem volt itt mit látni. Rövid bazársor, két étterem, rendőrőrs, ennyi a falu. :)

Gyerekek játszanak. :)

Történt május 8-én és 9-én. Hamarosan folytatjuk! ;) Közben kaptam egy megbízást fizetős cikk írására, és már nagyon soványan állunk, úgyhogy most inkább annak kezdek neki, szóval nem biztos, hogy sorban naponta jön majd a folytatás, de jön majd, azt megígérhetem! :)