Kicsit elfáradtunk…

Most ez a bekezdés még nem arról szól, hogy hogyan volt tovább… Hanem egy kicsit arról, hogy hogyan is vagyunk mostanság. Egy kicsit elfáradtunk, belátjuk. Jobb későn, mint túl későn! :) Szóval már nincs meg az a lendület, és ezt Ti főleg a blogbejegyzések sűrűségén, vagyis ritkaságán észlelhetitek, legalábbis azok, akik a blogroll végén járnak az olvasásban és napról napra várják az új bejegyzéseket. Sajnos a legtöbb hétköznap hiába, és ez higgyétek el, engem zavar a legjobban! :) Most már lassan 4 hónapos a lemaradás, ami nagyon durva, be kell valljuk. De, mint annyi minden más is, „ez van”. :) Nem vagyok ezen elkeseredve, azon már túl vagyok.

Az elmúlt napokban sok mindenen gondolkodtunk, beszélgettünk Zitával. Arra jutottunk, hogy ha lement remélhetőleg mindkét naptár project (a magyarról nagyon hamar láthattok friss anyagokat! ;) ) azaz valahogy december elején, amikor már Új-Zélandon leszünk, az északi szigeten (már megvan véve a repjegy, Melbourne-ből repülünk Aucklandbe november 21-én) elbújunk a világ elől legalább egy hónapra. Én ontani fogom magamból a cikkeket és a blogbejegyzéseket, és egy hónapig ki se mozdulunk, hanem unalmas, úgymond semmittevő életet fogunk élni (vagy legalábbis egy kutya szemszögéből biztos az lesz, de én közben gondolatban újra át fogok utazni Indonézián, Kelet-Timoron és Ausztrálián), miközben nagyon nagyot és hosszan fogunk pihenni, mert úgy érezzük, ez már nagyon ránk férne.

Mert ugyan még mindig rá tudunk csodálkozni a világ végtelen sok csodájára és nagyon szép napokat töltünk el az úton, de azt érezzük, hogy már egyre nehezebb. Már én is megkérdezem magamtól, amit annyian olyan sokszor, hogy hogy bírtam annyi naplót és cikket írni ennyi sok élmény, kaland és bringázás után? Már nem megy úgy, mint az elején, nincs meg az az óriási lentület, már 2 éve, 4 hónapja és 2 napja úton vagyunk, elfáradtunk. Fizikailag és mentálisan is odavagyunk, sokszor nagyon elfáradunk a nap végére és sokszor nagyon megszenvedjük a fölfeléket, annyira, amennyire azelőtt csak ritkábban volt példa. Kell már egy hosszabb pihenő, nem elég egy hét mint ahogy szoktuk, mert azt észre se vesszük, a helyi barátainkkal megyünk erre, megyünk arra, vendégségek, látnivalók (Félre ne értsétek, ez mind nagyon jó és örülünk nekik és ez is az utazásunk szerves és örömteli része amiért mind-mind nagyon hálásak vagyunk és ezúton is köszönjük!), stb-stb. és már el is ment a hét és nem sikerült se naplót írni, se cikkeket, se a bringákat rendbe tenni, na és persze igazán kipihenni magunkat se sikerült, de máris újra úton vagyunk. Ez így hosszútávon nem megy, ebbe felőrlődünk. Szóval kell egy hosszabb pihenő, amikor „sehol vagyunk”, ahol semmit nem kell megnézni, semmit nem kell és ideális esetben nem is lehet semmit csinálni. Semmire vágyunk, nem volt belőle elég a sivatagban. :) Üresség kell, olyan napok kellenek, amit az útinaplóban egy mondatban el tudok intézni vagy esetleg meg sem kell említenem őket.

Ha sikerült megfelelően kiüresednünk és nekem is kiírni magamból azt a temérdek élményt, ami még nincs leírva és ami egyébként mind mennyiségében és mind minőségében is nagyon sok és izgalmas az addigi utunkhoz mérten is, akkor… Akkor még nem tudjuk, hogyan tovább, de nyilvánvalóan Új-Zéland déli szigete és aztán Dél-Amerika abszolút benne van a tervben, a többiről egyelőre nem merek bővebben nyilatkozni, mert hiszen a naptárprojectektől is függ, hogy mikor és hogyan indulunk tovább. De a lényeg tömören annyi, hogy lehet, hogy 3-6 hónapra is letelepedünk, nem csak egyre… Ezt majd meglátjuk akkor, attól függ mennyire fog viszketni már a talpunk a továbbinduláshoz és mennyire lesz tele hozzá a tarisznyánk. :) Ami még biztos, hogy kb. két év múlva ilyenkor már szeretnénk otthon lenni.

Na, most pedig nézzük, hogyan volt a tovább Yogyakartából! :)

Zita kígyót fog – A soto és a helyi KFC

Ahogy kikanyarodtunk a kis útra a yogyai vendéglátóinktól, rögtön megálltunk, mert egy gyönyörű mecset mellett vitt ez az út, amit nem bírtam nem lefényképezni. :)

Miközben fényképeztem, ismerős bringás érkezett meg mellénk. Raditya-val futottunk össze, most tekert haza a családjához, akikhez azon nyomban meg is hívott minket. Ezen először vaciláltunk kicsit, mert már így is nagyon késő volt, már a délutánban jártunk ekkor, mert persze az indulás nem sikerül most sem túl sportosra. De Raditya megnyugtatott, hogy ő kivezet majd minket vissza a főútra, egészen Prambanan mellé, ahonnan már csak egyenesen kell majd tovább bringáznunk Solo felé.

A családja egy apró kis utcában lakik, egy apró kis házban, vagyis azt nem tudjuk, a ház mekkora, de az utcafrontja és a legelső helyiség, egy nappaliféle kis asztalos szoba, az apró volt – és lakályos. Itt finom kávét kaptunk és megismerkedtünk Raditya húgával és az apukájukkal. Persze az öreg nem sok angolt beszélt, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy ne mulasson jól a furcsa alakú biciklijeinken és azon, hogy én mennyire irtózom, Zita pedig mennyire odavan attól az apró kicsi kígyótól, amit Raditya húga tart otthon mint háziállatot. Zita nagy örömmel vette a kezébe a pici állatot és nézegette, ahogy sziszegve üldögél és néha tekergőzik a kézfején. És még mielőtt most rögtön frászt kapnának a szüleink, azt is elárulom, hogy a kígyó természetesen nem volt mérges és még ahhoz is pici volt, hogy a harapásával bármi bajt okozzon, igaz, ehhez nagyon úgy tűnt, indíttatása sincs egyáltalán. Egy pici, nyugodt, békés állatka volt, aminek a társaságát Zita nagyon élvezte. :)

Raditya az otthonuktól, ahogy ígérte, még tovább kísért minket a kerékpárján, kis utakon kanyarogtunk szétszórt települések és rizsföldek között a Merapi déli lába alatt. Annyira tetszett az egész, hogy egy videót is indítottam, ami alatt aztán elgurultunk valami nagyon fura szerkezet mellett:

Hogy szélkerék volt-e, vagy valami meteorológiai mérőállomás, nem tudom, de talán Ti majd megmondjátok. (én most vissza se néztem a videót, nem szakítom meg vele az írást, ha már egyszer végre nagy nehezen rámjött)

Radityával meglátogattunk még egy tempomromot, aztán kiértünk a főútra, Prambanan alá. Itt még nem búcsúztunk el, mert Raditya, mikor meghallotta, hogy igazából már éhesek vagyunk és enni szeretnénk, mielőtt nekivágunk a Yogya – Solo bringázásnak, meg akarta mutatni nekünk a kedvencét a helyi ételek közül. Ez volt a Soto, ami egyfajta rizsleves, hús és zöldségdarabokkal, na meg a lötty alján egy jó adag puha rizzsel. :) Be kell valljam őszintén, ez az étel nekünk kicsit csalódás volt, mert hát valami haraphatóbbra vágytunk, nem egy levesre, de hát most így jött ki. Ettől még örültünk a barátunknak és hogy most egy újabb ételt is megismertünk. Szóval ha Indonéziában jártok, és Soto-t láttok az éttermek plakátjain / étlapjain, akkor tudjátok, hogy az egyfajta rizsleves. A Campur, legyen bármi mellé is írva, az pedig „vegyes”-et jelent, tehát a Nasi Campur pl. azt jelenti, hogy kaptok rizst, meg még 3-4 más dolgot a tányérotokra, általában olyasmit, ami épp van a konyhán… :)

Visszafelé menet a főútra, még mielőtt elbúcsúztunk a barátunktól, láttunk egy újabb érdekes dolgot. Az egyik útszéli mobil árús kocsi üveglapjain a KFC feliratot véltem felfedezni, és persze gyanús volt, hogy ők hivatalosan nem tartoznak a nyugati gyorsétteremlánc franchise-ba, ezért megálltunk és közelebbről is szemügyre vettük a dolgokat, majd egy kérdezés után lencsevégre is. :) A fotóhoz persze, mint legtöbbször, vidám mosolyt és integetést is kaptunk. A fotón már látszik is, hogy ez nem is az a KFC, ez egy másik, ez a Kenthak Fried Chicken, a helyi változat! :) Lököttek ezek az indonézek, van itt élet mindenütt ebben az országban és mi szeretjük és élvezzük ezt. :)

Az út Solo-ig, és az érte járó jutalom, az érme-masszázs

Bár az út maga nem volt csak 62km, mégis megszenvedtünk vele. Mint már írtam, eleve későn indultunk, de erre még rátett az is, hogy engem nagyon idegesített, hogy az első kerekem üt. Na nem, nem volt benne nyolcas és a felni is sértetlen, viszont a Schwalbe gumikkal baj volt, noha nagyszerűen tapadnak és fényévente kapnak defektet, de van egy idegesítő tulajdonságuk: A mi felninkre úgy kell rá feszegetni őket, és aztán is hajlamosak rájuk tapadni a peremeikkel úgy, hogy aztán felpumpáláskor sem ülnek fel szépen, egyenletesen mindenütt. Így a gördülési felület nem egy egyenletes kör alak, hanem néhol vannak benne beugrások, ami gurulás közben folyamatos ütést jelent. A kis kézi pumpámmal lehetetlenség akkora nyomást elérni, hogy ezt ki tudjuk ugrasztani, még úgy sem, ha szappanos vízzel vagy csúszós krémmel körbekenjük az abroncs peremét. Ehhez kompresszor kell, a kompresszorhoz meg benzinkút. És még így is, hiába szappanoztuk össze az egész kereket és rontottunk el bő fél órát a délutánból, nem sikerült minden ütést kivenni a kerékből. Persze emiatt aztán sajnos jól fel is idegesítettem magam, mert mire elindultunk a benzinkúttól, már alig volt két világos óránk hátra a napból.

Azért a Merapi látványa még így is nagyszerű volt tőlünk balra, az élénk zöld rizsföldek mögött, és egy szemeteszsákkokkal nagy magasságig megpakolt teherautó látványa is arra ösztökélt inkább, hogy felejtsem el ezeket a búkat, majd minden megoldódik, ha teszünk érte, és most pedig csak tekerjünk és élvezzük ezt a hátralévő két órát Solo-ig, ahová jó lenne odaérni világosban. Érdekes, hogy milyen gyorsan vissza tud billenni az ember a rendes kerékvágásba, ha van mi, ami visszabillentse. Néha órákig bugos tudok maradni, máskor meg, mint pl. most is, elég valami apró dolog, és már el is felejtem a borúimat.

A ború elmúlt, viszont az éhség újra ránktört, ezért Solo előtt 20km-el meg kellett állnunk egy útszéli sátorvendéglőben, egy Sate Ayam-osnál. Nem tudom, meséltem-e már erről az ételről, de ha igen, akkor most még egyszer. :) Szóval az Ayam csirkét jelent, a Sate meg ugyanaz, mint ami a Satay volt Malajziában. Ott úgy tartják, ez az ő találmányuk és az egyik nemzeti eledelük, de itt Indonéziában több barátunktól azt hallottuk, hogy ez bizony indonéz eredetű dolog, és a malajziaiak tőlük „lopták”. :) Hogy mi az igazság, annak nem jártunk utána, de a finom mogyorós szószba mártott, fapálcikákon, parázs felett megpirított csirkedarabokat most is nagy élvezettel faltuk fel.

A megérkezésünk Endrang-hoz nem volt egyszerű, sajnos az utolsó fél órában ránksötétedett. Ekkor már egy mellékúton hajtottunk mert időközben le-sms-eztem Endranggal (Couchsurfing) a pontos címüket és úgy láttam jobbnak, hogy ha nem is sokkal rövidebb, de a sötétben érdemesebb egy kisebb úton megközelíteni azt. Persze a mellékúton is volt azért forgalom, de mi (hála a Kian Tan-től kapott zászlók tetejére tűzhető piros villogóknak) ki voltunk világítva, mint egy karácsonyfa. A GPS és a Google Maps is jelölte az átvágást, amire számítottam, hogy majd jön, de nem jött. Vagy csak nem láttuk meg a sötétben. Visszafordultunk és méterről méterre figyeltem a térképet és az útmenti terepet. Amikor a gépész azt mondta, itt vagyunk, leszálltam és besétáltam megnézni milyen is ez az „út”. Hát ez egy apró ösvény volt a riszföldek között, és hogy hogyan került fel ezekre a térképekre, nem tudjuk, de megnéztem a Google műholdfelvételét is a telefonon is és azon is látszott, hogy van ennek a töltésnek folytatása, és később még egy nagyobb töltésbe is beleérkezik. Ez a nagyobb töltés már újra aszfalt volt, amely aztán utcák labirintusán át végre elvezetett minket Endrang házához.

Endrang angoltanárnő, aki mint később kiderült, nem is abban a házban él, ahol mi szobát kaptunk tőle, hanem az csak a szülői háza, ahol az apukája él (aki nagyon érdekes módon a muzulmánról saját elhatározása alapján áttért a kereszténységre, míg a lánya muszlim maradt), ő pedig egy másik házban egy utcával odébb. :) Ettől függetlenül persze rengeteg időt töltöttünk együtt Endrang-al, már első este nagyot beszélgettünk és mivel ő elmesélte hogy reggel Coin Massage-t fog kapni, vagyis érme masszázst, megkérdeztük, hogy mennyibe kerül az ilyesmi, és lehetséges-e, hogy mi is kapjunk? De az is lehet, hogy Endrang kérdezett rá, hogy nem szeretnénk-e mi is, ez igazából lényegtelen, a lényeg, hogy lehetett, az egy órás masszázs 40 ezer rúpiába került, vagyis kb. 920 forintba fejenként. Ilyen luxusra ilyen olcsón még egyszer nem lesz alkalmunk, ráadásul ezzel egyúttal valami nagyon spéci, helyi dolgot is megtapasztalunk, mert hát ki hallott már olyat, hogy egy érmével masszírozzanak? Pedig így volt, másnap reggel egy házaspár érkezett a házhoz, ahol a feleség előttünk már legyúrta Endrangot és most pedig mi következtünk. Engem a férje nyúzott meg, először egy viszonylag erős kar, váll, nyak, talp és lábmasszázst kaptunk, majd következett a hát, mégpedig az érmével. A gerinctől kicsit átlósan kifelé az érme oldalával merőlegesen a húzott irányra rengetegszer végighúztak az előzőleg már valamivel bekent hátunkat. Ettől a végén véraláfutásszerű piros csíkjaink lettek végig az egész hátunkon, amelyek aztán 1-2 nap után elmúltak. Most kicsit utánanéztem, ezt a dolgot Kerokan-nak hívják és nem csak Indonéziában dívik, hanem máshol is a világban, lásd a linkelt szócikk See Also hivatkozoását a Gua Sha-ra. Na a mi hátunk azért annyira nem nézett ki brutálisan, mint az ott látható egyik képen… :)

Ezt követően én a házban maradtam naplót írni, míg a csajok eltűntek a városban. Zita és Endrang meglátogatták Endrang barátnőjét, az ő anyukája valamilyen rokonságban áll a helyi királyi családdal – ő a szép idős hölgy a képen. Aztán a királyi palotát is meglátogatták és Zita videóra vette, ahogyan a Pecel nevű helyi étel készül az egyik utcai árúsnál:

Este pedig elmentünk a szemközti utcába, Endrang nyelviskolájába, hogy egy kis előadást tartsunk a gyerekeknek a világról és a benne folytatott utazásunkról. Nehéz volt a fiatalok figyelmét fenntartani, de azért valamennyire sikerült. Aki a végén kérdezett tőlünk, az jópontot kapott Endrangtól. Csak az egyik, a többiekhez képest idősebb sráctól kaptunk igazi kérdést, ő azt kérdezte, hogy hol jobb az élet, otthon nálunk Magyarországon, vagy itt Indonéziában. Ez viszont rögtön roppant velős kérdés volt, és én azt a diplomatikus választ adtam rá, hogy „attól függ.” Vagyis, hogy Tőled függ, de azt még hozzátettem, hogy én ennyi utazás és tapasztalat után úgy látom, hogy ma már itt is bőven adott minden ahhoz, hogy az emberek boldog és teljes életet éljenek. Sőt, bár tudom, egy mosoly még lehet csak egy felszínes dolog, de azt látom, hogy itt vidámabbak az emberek, mint nálunk odahaza. Pedig otthon aztán végképp minden megvan nekünk, de lehet, hogy épp ez a baj, a bőség zavara…? Ennyire talán ott akkor nem folytam bele, mert azt láttam a srácon, hogy nem ezt a választ várta, de azért némiképp elégedett vele.

Mivel Zita és Endrang sehol nem találtak olyan batik festményeket Solo-ban, mint amilyeneket az előző napokban Yogya-ban, a királyi palota melletti boltban láttunk Zitával, ezért Zita úgy döntött, hogy visszavonatozik, hogy megvegye azt, amit kinézett magának, de én nem hagytam, mondván, Solo a batik városa és majd ott veszünk. Ezt olvastam valahol és ez így egy tévedés volt, vagyis féligazság, mert csak azt felejtették el mellé írni, hogy Yogya még sokkal inkább a batikjairól is híres. A két város egyébként valamilyen szinten rivalizál egymással a turistákért, ezért ezt nem is csodálom így utólag.

A Carfree Sunday Morning Soloban

Zitával kibicikliztünk a vasútállomásra, ami annak a nagy sugárútnak a tövében húzódott, ahol a vasárnap reggeli autómentes délelőtt kezdett éledezni. Az egész utcát lezárták, pont mint Jakartában, csak itt még buszsáv sem volt buszokkal, az egész az embereké volt. Mellettünk épp valamilyen aerobik gyakorlat folyt, és ahogy elnéztünk az utcán a távolba, ameddig csak elláttunk, sétáló, bicikliző és egyéb furcsa emberi hajtású járműveken közlekedő embertömeget láttunk.

Zita felszállt a vonatra és Yogyaban sikeresen megvette a kinézett batikfestményt, amit azóta összehajtva sikerült hazaküldenünk, majd hazafelé menet még látott néhány nagyon furcsa, magasított bringán közlekedő fiatalt az utcákon. Dél körül újra összefonódtak az útjaink, de addig velem még történt egy s más. :)

Visszatekertem Endrang-ért, mert ő is ki akart jönni a reggel 9-ig tartó autómentes eseményre. Közben az egyik rokona is csatlakozott hozzánk, egy fiatal srác – így hárman vetettük be magunkat a forgatagba. Gyalogosok, riksások, oldalkocsis bringások, rolleresek, gördeszkások, monociklisek, komplett családok vonultak az addigra már mégnagyobbra duzzadt tömegben. Több kilométert haladtuk így ezen az utcán, ahol én végig csak ámultam és kérdezgettem a barátaimat, hogy „Ez az utca meddig tart még így?” és hogy „Ez tényleg minden héten ekkora? Minden vasárnap reggel ennyi ember van kint az utcán?” – A válasz persze az volt, hogy még kilométereket tart ez az utca a városba és nem is érdemes végigmennünk, mert 9-ig, amíg a felvonulás tart és amíg az utca zárva az autóktól, nem is érnénk vissza. És igen, ez a buli minden héten ekkora, sőt, újévkor gyakorlatilag szinte a fél város kint volt, az újságok szerint 200 ezer ember. (Surakarta, vagyis Solo lakossága a wiki szerint 520 ezer fő) Ezt ha nehezen is, de a látottak alapján el tudtam képzelni.

Nem csak az utcán közlekedő családok alkották az élményt, hanem a különböző játékok, előadások és bemutatók is. Volt például egy állatsarok, ahol rengeteg kutyás és macskás gazdi gyűlt össze, de egy srác még a baglyait is kihozta, így megcsodálhattuk ezeket a nem akármilyen fizimiskájú állatokat:

Ezt valószínű szegény baglyok kevésbé élvezték, mint mi emberek, de hát ez van… Remélem különben jól tartják őket. Az állatok után visszafordultunk az ételek felé, mert bizony még az is volt bőven. Az utca egyik olyan szakaszára, ahol volt valami járdaszerűség, kitelepedtek mindenféle finomságot kínáló mobil árusok. Itt újra hódolhattam a sült krumpli spirál őrületemnek, aminek a közepébe ezúttal még egy (igaz nem túl ízletes) virslit is kaptam és ezúttal még majonézzel is nyakon öntötték a kedvenc snack-emet. Nem tudom, hogy kapni-e ilyet otthon Magyarországon, de ha nem, itt egy üzleti lehetőség! :)

A krumpli mellé rice-porridge-ot is rendeltünk, ami kísértetiesen hasonlított a tegnapelőtti soto-ra, itt viszont most még ropogtatni valót is kaptunk mellé, és most valahogy jobban ízlett az egész, jó sok ropogós zöldhagymával adták és valahogy frissebb, ízletesebb volt. Szóval ilyen is van, rizs-porridge! :)

Mire végeztünk az evéssel, pont elérkezett a kilenc óra, és megindult a forgalom az utakon, persze jó ázsiai módra úgy, hogy közben az egész még tele volt bicikliző, sétálgató családokkal. Jó volt innen lefordulni egy kis utcába és eltűnni ebből az őrületből. Endrang-ékkal gyönyörű kis utcákon csalinkáztunk végig egész a város széléig, ahol aztán ismerős rizsföldekre lettem figyelmes. Észre se vettem és máris visszaérkeztünk az ő utcájukba. Erről a hazabiciklizésről egy pár perces videót is készítettem, remélem ebből és a képekből valamennyire átjön a hangulat:

A délután már csak otthon voltunk Endrang-nál. Felfigyeltünk egy számunkra ismerős „táncra” a TV-ben, és amikor rákérdeztünk Endrang-nál, elmondta, hogy ez egy tradícionáli balinéz tánc. Azt is megmutattuk neki, hogy ezt mi egy Baraka nevű 1992-es Ron Fricke filmben láttuk, és ezt a jelenetet (amiben egyébként Borobudurból is vannak részletek) meg is mutattuk neki a filmből. A Kecak Dance a filmben egy nagyon hatásos váltással zárul: a következő képen már egy óriási vulkán füstölög. Amikor ezt Endrang meglátta, hangosan felnevetett, hogy „De hát ez pedig a Bromo!” – Mi ekkor Zitával egymásra néztünk és nagyot mosolyogtunk. A világunk ezen csodálatos részei, amit Ron Fricke bemutatott a filmjének e jeleneteiben, és amelyekről eddig a percig csak halovány sejtéseink voltak, hogy hol játszódnak, most itt voltak tőlünk alig pár napnyi kerékpárútra. Ez óriási érzés volt! Hát eljöttünk idáig, ezt is látni fogjuk a saját szemünkkel, most már igazán közel van! Hisz ekkor már nagyban készülődtünk és pakoltunk a következő, 5 napos, 310km-es biciklis szakaszra, hogy megérkezzünk a Bromo lábánál található Malanghoz. Azt terveztük, hogy onnan majd meghódítjuk a vulkánt a kerékpárokon, hogy még legyen részünk valami igazi nagy kalandban, mielőtt megérkeztünk a világ körüli nászutunk egyik fontos szintén egyre közelebbi állomására, Balira.

Még most is végig fut a hátamon a hideg, amikor ezeket a sorokat írom, és visszagondolok ezekre az élményekre, és hát képzeljétek el, hogy milyen izgatottak lettünk akkor, amikor még mindezek előtt jártunk és csak álmodoztunk, készülődtünk rájuk. Mindaz, ami pár éve még csak egy csodálatos filmben láttunk, most hirtelen itt termett a lábunk előtt, a maga teljes valóságában. Ez nem kis izgalommal töltött el minket, és persze fantasztikus érzés volt, hogy mindezt a mi magunk valóságává formáltuk az elmúlt évek és ezen utazás alatt.

Maradjatok velünk, mert nem akármilyen epizódok következnek majd! ;) …és terjesszétek a lehetőségét, illetve rendeljetek 2014-es 360°bringa falinaptárat, ha még nem tettéket! Még csak 165 darabra érkezett előrendelés (ezeket nagyon-nagyon köszönjük!), és idén is el kell érnünk az 500 darabot, hogy ebből is valóság legyen!

Ezek a élmények 2013. június 14-15-16-án történtek velünk, és ezelatt 62,7 és 6,8km-eket írtunk a szupertáblázatba és a világtérképre. Leírva október 17-én, Sydneyben! :)

Emlékeztek Henry-re és Jamie-re? Na, ezt a bejegyzést most Henry-nek köszönhetjük, legalábbis azt, hogy legjobb reményeim szerint ma meg fog születni és a magyar reggel 8-ig még fel is fogom tölteni. Itt már 8:33 van, de ez kész lesz 8-ig! :) Szóval Henry-ék Londonból Sydney-be tekertek és bár én anno fekvő gipszel voltam otthon miközben, ha jól emlékszem, Zita a Camino-t járta, de még így is, mikor megláttam, hogy Henry-ék jönnek Budapestre, írtam nekik, hogy fekvőgipsszel, és nagy szeretettel várom őket, és ők eljöttek. :) Micsoda szerencse, mert így nem csak, hogy akkor kaptam tőlük egy nagy adag inspirációt amiből még most is van, hanem tegnap este meg tudtam kérdezni mailen Henry-t, hogy mennyire szigorúak a Darwin-i leszálláskor a vámosok a kerékpárok tisztaságát illetően. Motor és autó Ausztráliába való bevitelekor a kerekeknek és az egész motortérnek, az egész járgánynak tökéletesen tisztának kell lennie, se por, se olaj nem lehet rajta sehol, mert azzal nem őshonos életfajták juthatnak be a szigetre. Ezért hát tegnap nekiálltunk Zitával, ő cipőket, táskákat mosott, én elkezdtem szétkapni a bringám, de miután már órák óta sikáltam a hosszú láncomat és beáztattuk dízelbe is hogy leoldjuk róla a sok gempát, rájöttem, hogy ha ezt tényleg teljesen ki akarom sikálni a láncszemek között is, az beletelhet akár egy napba is, hiszen a mi láncunk háromszor hosszabb, mint egy normál kerékpáré. Ahelyett, hogy nekiestem volna az amúgy szükségesnél még jobban megtisztítani ezeket az olajos részeket (a lánckerekek már készen, csillognak), írtam Henry-nek és megkérdeztem, mi volt a tapasztalatuk. Ő ma reggelre válaszolt, hogy még mindig Sydney-ben van és majd megihatunk egy sört, na meg hogy semmi gáz nem volt a bringákkal, ők koszosan be tudtak jutni velük. Mi azért még folytatjuk a mosást és a pakolást, de most azzal, hogy nem kell egész nap a láncot pucolnom, nyertem egy kis időt, amit felhasználok írásra, hogy ne csak mi, hanem az útinapló is haladjon kicsit.

Eső, pokol és vonatjegyvásárlás

Jakartában második nap reggel a hosszú hajóút és az előző esti, ha jól emlékszem olyan éjfélkörülig tartó közös „fun-ride” után érthető okokból elég fáradtak voltunk, ezért csendes pihenőnk volt egész délelőtt. Délután leszakadt az ég, pont úgy ahogy Bintanban pár nappal ezelőtt, itt is úsztak az utcák… Ezt a szomszéd gyerekek szemmel láthatóan nagyon élvezték, játszottak, ugráltak a vízben.

Miután elállt az eső, Andi-vel bementünk a motorján a városba, hogy megvegyük a vonatjegyeket, gondolván, hogy mégse olyan jó ötlet azt az utolsó pillanatra hagyni. Ezt jól gondoltuk, mert ahogy odaértünk egy óra óriási dugókban való csalinkázás után a vasútállomásra, kezdődtek a bajok. Először is nem volt vonat a nekünk legjobb időpontban, másodszor sorban állni kellett egy előre kitöltött jegyigénylő lapocskával, harmadszor, mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy arra a vonatra, és úgy alcuzammen semmilyen vonatra nem lehet feltenni biciklit, vagy ha mégis, azt nem náluk kell intézni, hanem a kargó osztályon. Magyarán, ha sikerül is feljuttatni a bringákat egy vonatra, esélytelen, hogy egy térben, vagy legalább egy vonaton utazzunk velük. :( Andi átszaladt a kargósokhoz, megkérdezte, mik a lehetőségek, és azzal a hírrel jött vissza, hogy másnap este mégis van egy vonat, amivel mi is, és a kargó vagonban a bringák is el tudnak utazni Yogyakartába! Remek, megvettük hozzá a jegyeket a pénztárnál, majd mentünk a kargósokhoz is jegyet venni a bringákhoz. Öööö, mégsem jó az a vonat, holnap nem jár! – közölték velünk. Áááááááááááá, embör, most vettem rá jegyet félmillió rúpiáért (10e Forint), ezt miért nem tudtad előbb mondani?! A jegyet visszaváltani már nem tudtuk, evett minket a fene, vagyis inkább engem és a pénzünket. A bicikli tuti nem utazik tőlünk külön vonaton, mert hogy itt Indonéziában nem tudnának rá kellőképpen vigyázni és megsérülne vagy elkeveredne, az tuti. Bicikli nélkül vagy sérült biciklivel meg ugye meg vagyunk lőve. Annyira élvezzük és szeretjük a bringázást, hogy hosszútávon enélkül utazni nem is nagyon szeretnénk. Az, hogy bringával vagyunk, annyit ad az élményekhez, hogy még most, közel két év után is úgy éreztük, bringázva akarjuk felfedezni Indonézia szigetét, amennyire csak lehetséges. A vonatra most azért volt szükség, mert Jáva hosszú sziget (NY-K irányban), és a keleti vége, ami Balival szomszédos, innen még nagyon messze van, az igazi látnivalók pedig csak Yogya környékén kezdődnek (Borobudur, Prambanan, Bromo), a sziget amúgy nagyon zsúfolt is, a legsűrűbben lakott az összes közül, ezért aztán úgy voltunk, hogy a rendelkezésre álló két hónapban inkább itt bringázunk kevesebbet, és majd Balin meg a Balitól keletebbre lévő, csendesebb szigeteken töltünk el több időt Pápua felé menet.

Andi-vel áthajtottunk (ismét hatalmas dugókon keresztül immár sötétben) egy másik helyre, a Jakarta Kota vasútállomáshoz. Itt egyenest a kargó részleghez mentünk, ahol a srácok nagyon barátságosak és segítőkészek voltak, kiderült, hogy van vonat holnap reggel, amin van kargó kabin is. Jól megjegyeztem a helyet és az arcokat, majd megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk. Átsétáltunk az állomás ügyfélszolgálati irodájába, ahol egy kedves hölgy fogadott minket, aki mindent elintézett. Először is, kiderült, hogy ő mégis el tudja intézni, hogy visszakapjuk a félmillió rúpiánkat az előző vonatjegy tévedésből való megvásárlásából fakadóan, mégpedig úgy, hogy kivárunk 30 napot és utána visszaválthatjuk a fel nem használt jegyet. Viszont a bökkenő ott van, hogy csak itt, ezen a vasútállomáson. Ehhez Andi segítségét kértük, nála hagytuk a jegyet és megbeszéltük, hogy majd átutalja nekünk a pénzt, vagyis leendő Balin lakó magyar barátainknak, akiknek van magyar és indonéz bankszámlaszámuk is. Erre igaz, azóta sem került sor, mert Andit más városba vezényelte a munkahelye, de a remény hal meg utoljára, én még nem mondtam le teljesen arról a pénzről. :) A hölgyünk egyébként a vonatjegyet is elintéztette nekünk a segédjeivel, így a kellemes irodában ülve, beszélgetve mindent sikerült elintéznünk.

Már nem voltam olyan bosszús, mint az előbb, örültem, hogy végül tudunk egy vonaton utazni a bringákkal és az sem zavart, hogy ezért cserébe kihagyjuk az nemzeti múzeumot és a pápuai nagykövetségre sem megyünk el. De azért azaz óriási káosz, az eső, a sötétség és egyáltalán, Jakartának az a képe, ami ezen az estén fogadott minket, nem töltött el túl sok bizalommal és egy elég pokoli másnap reggelt vizionáltam magam elé. Málházott biciklikkel ilyen kaotikus utakon és forgalomban holnap reggel kibumlizni időre az állomásra, az bizony nagyon nem lesz finom… Gondoltam, és óriásit, óriásit tévedtem, de még mekkorát, na ezt mindjárt elmesélem! :)

Carfree Sunday Morning – A vasárnap reggeli autómentes napok Jakartában

Említettek valami vasárnap reggeli bringás összejövetelt előző nap a bringás barátaink, de mivel este nem sok biciklist láttam a városban, gondoltam hogy ez valami kisebb megmozdulás, összejönnek a fanatikusok valami közös reggelire talán pár százan, és ennyi. Aztán Andi is mondta, hogy holnap reggel a pályaudvarra menet keresztezni fogjuk ezt a bulit, és én mondtam is neki, hogy jól van remek, legalább odaköszönünk majd nekik, talán meg is állunk majd dumálni egy percre.

Persze ehhez bőven rá is hagytunk a vonatindulásra, és bár nem volt könnyű, de még este összepakoltunk, és reggel korán keltünk, én ha jól emlékszem valami öt óra előtt, mert még túlélőszendvicseket is készítettem az útra. Az új ázsiai verzió csak lapkasajtot tartalmaz trappista helyett, és mellette már csak némi újhagymának jutott hely, viszont a végeredmény így is meglepően sajtos és finom a helyi viszonyokhoz képest. :)

Valamikor hat és hét között elindultunk, a szendvicsekkel és az összes málhánkkal megrakodva. Andi elkísért minket még egy darabon és a kapuban még készítettünk a családjával egy közös képet. Nagyon kedvesen fogadtak itt minket, Andi anyukája finomakat főzött ránk és nagyon jókat beszélgettünk Andival és a nővérével. Andi rengeteget segített nekünk, nélküle és az ő „egészséges erőszakossága”, kitartása nélkül nem is tudom, hogy tudtunk volna vonattal utazni a kerékpárokkal. Az ő személyes történetét itt most nem meséltem el, mert az az övé és nincs mindenre idő itt, de higgyétek el, nagyon jó arc srác és érdemes megismerni, ha Jakartában jártok, írjatok neki bátran Couchsurfing-en, ha ráér majd fogadni Benneteket, nem fogjátok megbánni! :)

A reggel egész máshogy kezdődött, mint vártam. Először is, sütött a nap, nem esett az eső, és alig volt forgalom az utakon. Kellemesen és gyorsan haladtunk, hamar kint voltunk a nagy sugárúton, ami egyenest vitt be minket a belvárosba. Felismertem a helyeket, ahol az első este sötétben jártunk. Andi tegnap azért csalinkázott annyit a motorral, mert ezen az úton nagy volt a dugó, de mivel most a forgalom elhanyagolható volt, könnyen haladtunk a bringákkal ezen a rövidebb és egyszerűbb útvonalon.

Ahogy közeledtünk a nagy körforgalomhoz, úgy egyre több bringásra lettünk figyelmes, BMX-esek, gyönyörű országúti paripások, férj a csomagtartón oldalra tett lábbakkal ülő feleségével, aztán egy oldschool vasat hajtó börjakós fickó csodálkozott ránk a baseball sapkája alól, szóval voltak arcok dögivel. :) Már kisebb rajban haladtunk a végén, és ekkor egy videót is indítottam, aminek a végén olyat láttunk, amin mi magunk is meglepődtünk. Egy kisebb Critical Mass méretű bringás, gyalogos vagyis autómentes felvonulásba csöppentünk:

Azért az kicsit ironikus nekem, hogy többen autóval, az autóra pakolt kerékpárokkal közelítették meg az autómentesnek nevezett eseményt, de hát ez van, ne ítélkezzünk felettük, lehet, ha nem ide jönnének, csak úgy szórakozásból autókáznának még nagyobb távokat, mint így teszik… :)

Maga a felvonulás óriási volt, a szó átvitt és szó szerinti értelmében is. Rögtön, ahogy megérkeztünk (lásd a videó végén) tradicionális táncosok vonultak a körforgalomban. Aztán láttunk mindenféle furcsa figurákba öltött embereket, és persze rengeteg bringást, gyalogost, családokat, gyerekeket, árusokat, gördeszkásokat, sőt volt aki focilabdával haladt, rúgta a bőrt, dekázgatott. Tehát tele volt az egész út élettel, és ez az út egy hatalmas sugárút volt több kilométer hosszan, végig a főváros és az üzleti negyed szívében, dél felé nem is tudom, meddig, észak felé pedig a National Monumentig. Az egész legalább 2-3 kilométer hosszú volt és az út mindkét irányban le volt zárva a motorizált forgalomtól. Egyedül a helyi tömegközlekedést megtestesítő TransJakarta buszok jártak, de nekik volt elkülönített sávjuk középen, ott haladtak és csak a számukra kiépített, fedett, emelt megállókban álltak meg.

Nem akartam elhinni, ezért vagy háromszor visszakérdeztem Andi-nél, hogy ez tényleg hetente megtörténik itt, és tényleg mindig ekkora itt a hepaj, ennyi ember kivonul az utcára minden héten? Nem tudom, pontosan hányan lehettünk, de szerintem több tízezren. Egész apró gyerekek is kint voltak a szüleikkel, és néhányan egész fura járgányokon hajtottak, visszafelé például (mert tettünk egy kört dél felé) találkoztunk ezzel a reggae sapkás fickóval, aki egy zenélő, sportmotor formájú kerékpárt hajtott. :) Aztán az utak mentén voltak különböző programok is, több színpad fel volt állítva, valahol reggeli tornát nyomtak, valahol csak dumáltak valamit, máshonnan zene szólt… Egy helyen ahol pont megálltunk pihenni, a „Bike to Work” , vagyis a helyi „Bringázz a Munkába!” standot fedeztük fel, én oda is mentem hozzájuk köszönni és üdvözölni a mozgalmukat, cserébe egy kitűző lett a jutalmam, amit épp a sorok írása előtt egy nappal adtam tovább valakinek – aki biciklivel jár munkába. :)

Fantasztikus volt látni és átélni, hogy már itt Indonéziában egy “fejlettlen, szegény ázsiai országban” is elindult egy ilyen mozgalom, és hogy itt ilyen sokan kijöttek az utcára. Jóllehet, Jakarta egy 10+ milliós óriásváros, de akkor is meglepett, hogy ilyen sokan voltunk. Nem gondoltam volna, hogy ez a reggel 9-ig tartó “miénk az utca és nem a gépeké” buli ennyire népszerű errefelé, valahogy más képem volt az emberek gondolkodásmódjáról, de úgy látszik itt is megvan ez a réteg és remélhetőleg itt is arányaiban növekvő félben van. Otthon nagyon jó volt átélni a budapesti bringás forradalom éveit és látni hogy évről évre egyre többen vagyunk, és még most is nagyon jó olvasni a híreket ilyen témákban, hogy épül a Bubi és hogy lassan igazi bringás város lettünk. Nagyon remélem, hogy az itteni őrült fejlődésben ez itt is bekövetkezik és hogy ez a fejlődés nem csak az eszeveszett, gondolkodás és a dolgok jóságának megkérdőjelezése nélküli “a nyugat copy-paste-je” lesz, hanem valami új, valami ázsiai, valami autentikus és jó. Valami ilyesminek láttam a csíráját ebben a felvonulásban, és közben azon is elgondolkoztam, hogy nyaranta, vagy mondjuk májustól szeptemberig lehetne otthon is valami hasonlót kezdeményezni, kezdetben mondjuk az Olof Palme sétányon, és ha ott működik és bejön az embereknek, akkor később akár az Andrássy úton az Oktogontól a Hősök Teréig. Nyáron amúgy is üres a város mert mindenki elhúz nyaralni, nem sok vizet zavarnánk vasárnap reggelente a forgalom terén. Már csak az a kérdés, kialakulna-e otthon nálunk is ez a fesztivál hangulat, vagy sem? Lennénk-e elegen, bejönne-e az egész az embereknek? Ha nem is kerekednének ekkora bulik, jó hangulatú bringás reggelik és kellemes összejövetelek, amolyan hétvégi minimal mass örömködések biztos kialakulnának, és ez is dobna a város képén és hangulatán, szóval szerintem Hajrá! Aki érez magában affinitást, az indítsa el ezt a kezdeményezést! ;) Ha oda jutok, majd feldobom ezt a bekezdést a CM blogra is hamarosan.

Visszatérve a nagy körforgalomhoz elbúcsúztunk Anditől, megköszöntük minden kedvességét és segítségét, majd elindultunk tovább északnak, a National Monument és a Jakarta Kota vasútállomás felé. Útközben láttunk egy anyukát, aki mellett az apró kisfia is ott kerékpározott, nekik is köszöntünk és bátorítottuk az anyukát következő generáció nagyszerűvé való formálásában.

Egy piros lámpánál pedig minket talált meg egy “We are riders of Zero Emission Vehicles” feliratú mezben egy biciklis férfi, aki elmondása szerint minden nap bringával jár a munkába, ha jól emlékszem, valami napi 40km-t oda-vissza. Ha ez igaz, és tényleg minden nap teker, akkor megtesz heti 200km-t, vagyis havi 800-at, egy évben pedig 9600-at, tehát átlagban picit többet, mint mi ezen az úton… :) Ezzel el is indítottam egy viccelődést és gratuláltam neki, mondván ő nagyobb bringás, mint mi, ezért ne minket csodáljon (mert közben elmeséltem neki, honnan jöttünk), hanem legyen magára büszke, mert bizony egy olyan városban kezdett el valamit, amit mi nyugaton csak a pokol kénköves nemtudom milyének neveznénk, de semmiképp sem egy bringás paradicsomnak. És ő itt elkezdett valamit, amiből a végén még egy bringázható, élhetőbb város is kialakulhat, ami igazán nagyszerű!

Ami pedig számunkra nagyszerű, az az, hogy az emberünkről kiderült, hogy vasutas, az agglomerációs hálózatnál dolgozik, de vannak ismerősei azon a vasútállomáson is, ahová épp tartunk. Megkérdeztük, hogy van-e ideje és kedve segíteni nekünk a kargó osztályon, és volt neki, sőt még arra is maradt időnk, hogy a vasútállomástól egy tömbre északra található főtérszerűségen is megforduljunk egy fotó erejére. Hogy mit látni itt, és pontosan mi is az az épület a fotón a háttérben, már nem tudom, de szép volt. A vasútállomáson pedig minden rendben volt. Igaz még jó sokat várni kellett, de elvoltunk a csirkékkel teli rekeszek között egy-egy zsákon üldögélve a kargó osztály előtt és aztán mikor végre rakodni lehetett, nem volt nehézségünk, a bicikliket személyesen rakhattam fel a vagonba és aztán azonnal körbepakolták őket dobozokkal és zsákokkal, viszonylag kulturáltan, így remélhettük, hogy megússzák az utat sérülés nélkül.

Aztán most jut eszembe, hogy rosszul emlékeztem, reggel csak a nyers túlélőszendvicseket készítettem el, és azokat most itt a vasútállomáson sütöttem ki. Előkaptam a melegszendvics sütőt, és a pulton, ahol konnektorok voltak kihelyezve és mások a telefonjaikat töltötték, ott én kisütöttem a szendvicseinket, hogy frissek legyenek az útra. :) Alig néztek a helyiek, még néhány vasutas is odajött, hogy mi a szösz történik?! Hát szó mi szó, elég nagy marhák vagyunk, de igazából élveztem a helyzetet, hogy egy Bangkokban vásárolt melegszendics sütővel, ami bejárta velünk fél Délkelet-Ázsiát, most szendvicset sütök Indonéziában, egy jakarai vasútállomáson. :) Szeretek az ilyen helyzetekben rádöbbeni, hogy mennyire nem vagyunk normálisak és ezt mennyire élvezzük. :) Remélem majd az új világban is (Ausztrália, Új-zéland) sikerül megmaradni nem normálisnak, és ha más is lesz, azt ugyanúgy vagy még jobban fogjuk élvezni, mint itt Ázsiában a létet. Most például amikor e sorokat írom, még épp Ázsiában vagyunk és a szomszédban műanyagot égetnek ezért a maszkommal az arcomon ülök az asztalnál… Na hát sok minden fog hiányozni Ázsiából, de ez biztos hogy nem. :)

A vonatozás meglepően modern és kellemes volt, pedig nem is első osztályon utaztunk, vagy „binzisz klásszon”. A peronhoz kapus rendszer vezetett, kétszer ellenőrizték a jegyünket, mielőtt a vonathoz férhettünk volna és aztán menet többször is a vonaton. Volt ülőhelyünk, kis asztalunk az ablak mellett, ami alatt még konnektor is volt. A WC egy fokkal tisztább volt mint odahaza a MÁV másodosztályú vagonjaiban, és a személyzet párnákat osztogatott a kényelmesebb utazáshoz, igaz pénzért… Árusok azok azért járták a vagonokat, de sokkal kulturáltabban árulták a portékáikat (főleg ételt), mint mondjuk Indiában, nem volt az a nagy kiáltozás meg minden. A jegyek ezek függvényében elég drágák is voltak, kettőnkre és a két bringára összesen 16 ezer forintot fizettünk ki. Nem is értem, a helyiek ezt hogy bírják kifizetni, valószínű, akikkel együtt utaztunk, ők nem a legszegényebb réteg Indonéziában.

A vonatút gyorsan eltelt, gyönyörű tájakon száguldottunk végig, zöld rizsföldek között, a háttérben felhőbe bújt, ki tudja milyen óriási vulkánokkal a háttérben. Nem bántuk, hogy nem láttuk mindet, legalább nem fájt így annyira a szívünk, hogy mindezt átteleportáljuk és csak egy vonat ablaka mögött suhan el nekünk. Útközben vettünk Mie Gorenget, vagyis zöldséges sült tésztát, amihez krupukot, vagyis helyi snack-et is kaptunk, illetve több cső kukoricát is vásároltunk, darabját 2000 rúpiáért vagyis kb. 41 forintért.

Este lett már, mire megérkeztünk Yogyakartába, sötétben szálltunk le a vonatról a nálunk lévő 8 bringástáskával. A biciklik már a peronon vártak ránk, egy fiatal lány egy papírt nyújtott felém, amit alá kellett írnom, hogy átvettem a szállítmányt. Ami hála az égnek sértetlenül megérkezett. :)

Megírva 2013. augusztus 23-án, történt június 8-9. Biciklizni ekkor csak 22km-t bringáztunk, ennek második felét pedig már Yogya-ban, de az már egy következő történet lesz. Most pedig megyek, és pucolom tovább a bringákat. Jobb félni, mint megijedni, ha mégis megállítanának minket az ausztrál oldalon, hogy nana, ez túl koszos, akkor hivatalosan csak két opciónk marad: vagy lepucolják ők (autóknak 1000 dollárért, bringának nem tudom, mennyi), vagy vihetjük vissza a bringákat valami koszosabb ázsiai országba! :o