Mókust mentünk a fogságból a természetbe

Két és fél nap Rangmatiban úgy éreztük elég volt, és ideje visszatérnünk Chittagongba, a cuccainkhoz, hogy ismét teljes málhával induljunk tovább délnek, Teknaf, St. Martin korallszigete, és Mianmar felé.
Ahhoz, hogy lejussunk Chittagongba, nem kellett nagy utat megtennünk, a távolság Rangamati és Chittagong között 70km. Több út közül is lehet választani, és mi végül maradtunk a kockázatmentes, jó eséllyel jó minőségű, de magasabb forgalmú főút mellett.

Reggel még összefutottunk Ismael-ékkel, hogy megcsodálják a biciklijeinket, majd a búcsú és a köszönet után útra keltünk. Ismét át a földnyelven, majd ezúttal fölfelé az emelkedőkön. Csak pár napja érkeztünk ide, és most micsoda élményeket hagyunk a hátunk mögött! A kaptatók nem voltak olyan fárasztóak, mint azt vártuk, gyorsan és könnyen leküzdöttük őket, úgy látszik sikerült kipihennünk magunkat. Ez jó érzéssel és bizakodással töltött el minket. Néhány újabb emelkedő után egy hosszabb lefelé következett, ami után úgy tűnt, végetért a dombos rész, és marad a síkság, talán már egészen Chittagongig.

Zita egyszercsak eltűnt mögüllem, úgy kellett visszafordulnom érte, hogy meglássam, mi történt. Reméltem, hogy nem esett semmi baja, és valóban, nem is volt baj, csak egy kis állatot, egy mókust szabadított ki egy gyerek fogságából. Az állatot pórázon tartotta a gyerek, és ezt szegény állat szemmel láthatóan rosszul viselte, valószínű sokkot is kaphatott, már ha ilyesmi érheti egy mókust. Zita kiszabadította a kis bicskájával, és pár kilométerrel később, ahol végre találtunk egy emberektől picit távolibb, erdős részt, elengedte egy bokros helyen, az úttól kicsit távolabb. Reméljük szegény kis állat túlélte ezen megpróbáltatásokat és újra megtalálta a helyét a „vadonban”.

Ebédelni nem nagyon álltunk meg, inkább csak nassolni, már amíg hagytak a helyiek. Sajnos nem találtunk olyan helyet, ahol jó kis vonalat húzhattunk volna és legalább 1-2 méter állandó távolságra tarthattuk volna őket magunktól, ezért végül egy asztalt és két padot felhasználva építettem barikádot magunk köré, de sajnos pár perccel később kiderült, hogy ez is csak átmeneti megoldásnak jó. Banglades nem egy egyszerű hely, és egy idő után minden humorérzék és türelem elfogy itt, azonban mi ezt most ezen a napon nem akartuk megvárni, inkább továbbálltunk.

Széttárt karokkal

A forgalom az úton meglepően kicsi volt, és azt is jó előre lehetett látni, mert az út a dombok után elég egyenes volt, és a járművek nem száguldoztak rajta különösen nagy sebeséggel. Ez lehetővé tette számunkra, hogy tovább gyakoroljuk, és végül elsajátítsuk a elengedett kormányos fekvőkerékpározást. Korábban is próbálkoztunk már ilyesmivel, de egyrészt nagyon nem volt erre alkalmas (üres és egyenes) útszakasz Kína óta, másrészt eddig mindig négy-négy táskával közlekedtünk, és úgy tűnik, hogy ez az elengedett kormányos móka csak úgy működik, ha hátrébb van a súlypontja a biciklinek annál, mint ahogy az lehetséges négy táskával. Magyarul, amikor négy táskával próbáltuk, mindig nagyon hamar elkezdett belengeni a bicikli eleje, és jobbra-balra remegett az elsőkerék és a kormány, amint elengedtük azt. Amikor csak két táskánk volt hátul, mint most, ezt el tudtuk kerülni, és igen hamar sikerült elengedett kormánnyal, széttárt karokkal gurulnunk, sőt, mi több, pedáloznunk! Zita utóbbiban még ügyesebb is lett, mint én, egész hosszan, ameddig a forgalom csak engedte, képes volt elengedett kormánnyal tekerni.

Bevallom, ez az érzés nagyon hiányzott eddig a rekuból, mert a sima túrabringával ez már nagyon régen ment és nagyon jó érzés volt rajta elengedni a kormányt, kicsit felemelkedni, kihúzni magamat, és széttárni a karjaimat – mintha repülnék. Ez eddig a fekvőbringákon nem ment, és most nagyon jó volt megtapasztalni, hogy de mégis! De ezen is meglehet csinálni, fekvőbringával is lehet „repülni!”. Persze tudom, négy táskával még mindig nem megy, de talán ahhoz is megtaláljuk majd a megfelelő egyensúlyt, amennyiben lehetséges. Mert úgy emlékszem, anno először a rendes bringán is belengett a kormány a 100napbringa alatt, de aztán valahogy pár ezer kilométerrel később mégis sikerült megtanulni az elengedett kormányt. De ha mégsem megy majd 4 táskával, az se baj, hisz nemsokára következik egy Thaiföld-Laosz-Vietnám-Kambodzsa-Thaiföld karika, amit majd megint csak két-két táskával tervezünk megtenni, mert a másik négyet (sátor, matracok, hálózsák, meleg ruhák, konyha, a vízszűrő kivételével) Bangkokban készülünk hagyni. Igazából ezt már Irán óta megtehettük volna, jó lett volna Irán és az Ausztráliai Darwin között valahogy ezen cuccokat teleportáltatni, vagyis átszállítatni, hogy ezen a pár ezer kilométeren ne kelljen cipelnünk őket, mert úgysem használjuk őket nagyon. Szerintem ha megerőltetném magam, meg tudnám számolni a két kezemen, hányszor szerettünk volna sátrazni Irán óta. Ázsia azon vidékein, ahol jártunk, olyan olcsó a szállás, és olyan kényelmetlen lenne sátrazni, hogy tényleg kvázi holtteher a sátor, a matrac, meg a hálózsák, mert ha meg is próbálnánk sátrazni, abban megsülnénk, vagy bőrig áznánk, vagy ha véletlenül egyik sem, akkor reggelre minimum 15-20 kíváncsi helyi mászna be mellénk a sátorba. :) Persze még mindig nem késő kitalálni valamit, és eljuttatni a négy nem használt táskát Ausztráliába, ahol majd újra szükség lesz a bennük lévő holmikra.

A tenyérre jegyzetelő rendőr

Ahogy megérkeztünk a CHT határához, egy rendőr leintett minket, hogy álljunk csak meg! Mikor léptünk be a területre, és miért nem láttak ők minket? Mondtuk, hogy jó 5-6 napja, és Kagrachuri felől, amit először nem akartak elhinni, de aztán nagy nehezen elfogadták. Emberünk, Ripon, nagyon keményen nyomta, nála már füzet se volt, útlevelet se kért, az engedélyről, amit be kellett szereznünk a területre való belépéshez, szerintem nem is hallott, és miután megértette, hogy hogyan lehetséges, hogy ők nem láttak belépni, és most mégis kifelé megyünk, már csak az országunkra, és az én nevemre volt kíváncsi. Én csak annyit, mondtam, hogy Hungary és hogy Árpi, és ezzel ő boldog is volt, mindkettőt felírta a tenyerére(!), és mi hajthattunk tovább, nem kicsit nevetve… Elképzeltük a szitut, amint Magyarországon leint a rendőr gyorshajtásért, majd miután letekerted neki az ablakot, ő mondja, hogy „A nevét legyen szíves!” és közben jegyzetel egy golyóstollal a tenyerére! Ez nekünk teljesen röhejes, ugyanakkor itt Bangladesben ez is teljesen normális. :)

Újra Chittagongban

Chittagongba beérve a már ismert őrület fogadott minket, szmog, por, dudáló, cikázó járművek, amelyek szépen feltorlódtak a nagyobb kereszteződések előtt, és ilyenkor csak nehezen, vagy nem tudtunk köztük utat törni magunknak. Az egyik ilyen furakodás alatt egy fickó motoron nagyon akart tőlünk valamit, folyamatosan magyarázott, és végül sikerült kivennem, mit akar. Újságíró, és riportot szeretne készíteni velünk, itt és most! Na, apám, ez most nem fog menni, ahhoz, hogy mi most itt megálljunk ebben az őskáoszban, és megvárjuk veled, amíg még jobban bedugul a város, mindezt azért, hogy Neked legyen egy érdekes riportod, amiben megírod, hogy a furcsa bringás nászutasok nem szeretik a csilit és a tömeget, de amúgy nagyon imádják az országod, ahhoz… Hacsak?! És itt gondoltam egy önzőt, és mondtam neki, hogy oké a dolog, de kérünk szépen érte 2000 takát, vagyis 6000 forintot. Erre nagyon gyorsan lelépett, és ismét „egyedül” lettünk. Rosszat tettem, bunkó voltam és önző, hogy el akartam kérni két napi büdzsénket egy riportért? Talán nem, csak üzletet ajánlottam, mert mi fáradtak voltunk már így a nap végén, és oda akartunk érni a helyre, ahol aztán maradni is fogunk éjszakára, és ahol nem leszünk többé kitéve e kinti őrületnek. Mellesleg ekkor ezt a helyet még nem tudtuk, hogy hol lesz, mert Didarult már korábban felhívtuk, és elmondta, hogy sajnos most nem tud fogadni minket, mert más vendégei vannak. De pl. ha ez az újságíró azon a helyen talál meg minket, ahová aznap már megérkeztünk és az éjszakát töltjük, örömmel és pénz kérése nélkül adtam, adtunk volna neki interjút. Igaz az is, hogy elég lett volna a mobilszámunkat megadni neki, és csak annyit mondani, hogy hívjon fel este, de akkor ez ott az őrült forgalomban nem jutott eszembe, csak a kétezer taka, ami végülis hatékony volt, ha azt vesszük, mert egyből lekopott a fickó. :) Viszont az egésznek a másik oldala az, hogy azért lehet, hogy valami értelmes és kerek dolgot is ki tudott volna hozni belőlünk, ami túlmutat egy bulvárhíren, csak én erre sajnos abban az őrült forgatagban nem láttam reális esélyt.

A Bahaddarhat Intersection-ön átkelni ismét egy élmény volt, de utána már kicsit feloldódott a forgalom, itt pillantottam meg ezt az iszonyat lepukkant, mocskos, bűzt okádó buszt, és a hátsójára festett szív alakú freskót. Egyszerre volt szerethető az egész kép, mert a bangladesiek harmatlelkűségét és érzelmességét mutatta, és egyszerre volt visszataszító és utálatos is, mert ugyanakkor önmaga a busz a festmény nélkül még mindig csak egy volt azon büdös, hangos, koszos nagy járművek közül, amelyek miatt nehezen elviselhető csak a lét Chittagong utcáin.

Didarul irodáját könnyen elértük, és itt Anik már várt ránk a másik négy táskával. A CHT-re való indulás előtt nála hagytuk a cuccainkat. Róla azt kell tudni, hogy egy tripula nemzetségű srác, aki alkalmazott Didarul utazási irodájában. Sőt, mi több, ilyenkor az off-season kellős közepén, az esős évszakban sokszor ő az egyetlen, aki az irodában tartozkodik, különösen a nyitvatartási időn kívül, ugyanis ő nem csak dolgozik, hanem lakik is az irodában. Gyorsan lehordtuk a cuccokat az irodában a földszinte lépcsőházba, ahol már ismerős arcok fogadtak minket. Itt bűzölgött a már említett borzalmas csatorna, és itt volt a biztonsági őr az ATM mellett, és a gyógyszer fickó. Amíg Zita Anikkal elment szállodát nézni, én velük mulattam, remekül szórakoztunk, Bondu Tin Din-t énekeltünk, majd amikor megjelent egy kisgyerek is a színen, őt tanítottam meg egy reflex-játékra (ki tud a másik kezére csapni gyorsabban, mint ahogy azt a másik elhúzza), ami szintén nagyon jó móka volt. Figyeljétek meg ezt a képet, a következőket látni rajta: itt Bangladesben minden ATM-hez jár egy biztonsági őr, 0-24, ha az ATM is így tart nyitva (Áhá, hát ezért vonnak le mindig annyi kezelési költséget a számlámról!), valamint az emberek, mielőtt belépnek a pénzfelvevő automata agyonlégkondícionált szent helyiségébe, leveszik a papucsukat. :) Merthogy errefelé ez a maximum, amit egy ember a lábára húz. De milyen már, hogy leveszik? Néhány iroda és otthonba lépés előtt is le szokás venni, és persze a mecsetekbe lépés előtt is, na de egy élettelen, üres helyiségbe, az ATM szobájába lépés előtt?!? :) Miért? Odabent egyébként két hatalmas légkondi hűti a kb. 5 négyzetméteres teret, körülbelül az életveszélyes 12 fokra.

Mikor Zita visszatért Anikkal, mintha valamilyen anyag ellepte volna a teret az út felett, nagyon furcsán nézett ki az utca, amit valószínű annak köszönhetett, hogy a lemenő nap fénye megfestette kicsit a szálló port. Mindenesetre szó szerint szörnyen szép volt, mert a kinti port csak addig tudtam elviselni, amíg elkészült a fotó.

Szállást csak nagyon drágát találtunk, ezért végül éltünk Anik nagylelkű meghívásával, és felköltöztünk hozzá egy éjszakára az irodába. Csak a cuccokat pakoltuk fel a negyedikre, a bringákra odalent vigyázott a biztonsági őr és a két lakat.

A világ legnagyobb hajóbontója – Chittagong Ship Breaking Yard

Chittagong a Ship Breaking Yard-járól, vagyis a hajóbontójáról is híres. Itt van a világ legnagyobb hajóbontója, itt szedik szét a legtöbb óriási tengerjáró hajót, a hatalmas teherszállító hajókat, amelyeket valamilyen oknál fogva kivontak a forgalomból. Ezekben még mindig sok ezer tonna hasznos anyag van, amelyeket itt Bangladesben, a Bengáli-öböl partján, Chittagongtól északra bontanak ki a hajókból. Ez egy veszélyes üzem, rengeteg a veszélyes vegyi anyag, ám mégis, itt ebben az országban rengeteg a vállalkozó erre a munkára, mert ez összehasonlítva más kereseti lehetőségekkel, igen jól hoz a konyhára. Akinek pedig el kell tartania a családját, az idejön, és elvégzi ezt a piszkos munkát, relatíve még mindig sokkal olcsóbban, mintha ugyanezt a munkát egy másik országban kéne elvégeztetni. Így lehet, hogy itt, Bangladesben van a legnagyobb, legmocskosabb hajóbontó az egész világon. Szerte a világ tengereiről és óceánjairól jönnek ide a hajók a végső útjukon, állítólag még magyar hajókat is találni. Samiul-t fel is hívtuk ezen az estén, hogy be tud-e juttatni minket másnap, és ő körbe is kérdezett nekünk de sajnos végül arra jutott, hogy most lehetetlen a bejutás nekünk külföldieknek. Ezért aztán a másnapi továbbindulás mellett döntöttünk, így ezt a hajóbontót csak megemlíteni tudtam most, bővebben mesélni róla a saját tapasztalataink után nem tudok. Annyit viszont tudok javasolni, hogy ha jöttök Bangladesbe és Chittagongba, Ti próbáljátok meg nem kihagyni! Szerezettek gumicsizmát és próbálkozzatok kevésbé hivatalos úton bejutni, kérdezősködjetek a szállodák recepcióin és a riksa sofőröknél.

Tánchangya vendégségében

Anik az este nagyon rendes volt velünk, elkísért pót fékkart és fékbowdeneket venni, és nem csak, hogy le tudtunk zuhanyozni az iroda fürdőszobájában, hanem még főzött is ránk, rizst ettünk mindenféle zöldségekkel. Anik ugyanis buddhista és vegetáriánus. Később írt nekünk e-mailt és a FB-on is írt nekünk, és amikor ezt Zita látta, először nem értette, mert Anik nevét Onik-nak ejtjük, így tehát se az Anik, se a Tanchangya, Anik családi neve nem volt Zitának ismerős, amikor a postaládánk tartalmát nézte. Amin pedig jót nevettünk, az a Tanchangya, amit igaz, hogy valójában valahogy úgy ejthetnek, hogy tanszhangija, de mi magyarok úgy is olvashatjuk, mint az ékezetek nélkül írt Tánchangyát. Így történt, hogy Zita kérdezte tőlem a leveleinket nézve, hogy ki az a Tánchangya? Hát, ő csak a mi Anik-unk Chittagongból. Ha a CHT-ra indultok, és nem vagytok olyan bátrak, mint mi, vagy csak egyszerűen nem akartok „vakon”, vezető nélkül belépni a CHT-ba, ő az emberetek lehet, mint vezető, hiszen oda való, beszéli a nyelveket, és tudja, mit érdeme megnézni! Az engedélyeket pedig Samiul-tól tudjátok megkapni, vagy az iroda is el tudja intézni.

Rangamatiból Chittagongba 2012. augusztus 26-án gurultunk át, 69,7km-t. Ezen a napon összesen 2124 Ft-ot költöttünk, 1464-et ételre és 660-at felszerelésre. Lesz majd újra költség és kilométer összesítő táblázat diagramokkal, amint megérkezünk az 500. utazott napunkhoz! ;) Addig is még vár ránk és Rátok néhány kaland és beszámoló megírása, illetve elolvasása! :)))

Biciklivel a tóhoz – Csillaghajó sűrített tej

Az ékszerboltban korán keltünk, összecsavartuk a matracainkat, elpakoltunk, megreggeliztünk a szomszédos étteremből, majd egy gyors köszönet és búcsú után elindultunk. A tekerés nem fájt, ha feküdtem az ülésben, nem éreztem a mellkasom, csak ha felültem. Ezen a reggelen visszaszereltük Zita két táskáját az ő biciklijére, így egy kicsit könnyebben haladtam, mint az elmúlt két napban, de ez nem sokat számított most, mert elég nyűgösek voltunk mind a ketten, és csak oda akartunk érni Rangamati-ba, a Kaptai-tó partjára. Ez persze sose megy olyan könnyen, bár azt meg kell hagyni, a 28 kilométer első felében nem sok nehézség volt. A dombok maradtak olyan szolidak, mint tegnap késő délután, és a táj talán még varázslatosabb lett. Bal oldalt több olyan völgy mellett is elhaladtunk, aminek az aljában rizsföldeken dolgoztak, a háttérben pedig, a katlan túl végén egy vízesésben szakadt le a víz. Az egészet mintha megrajzolták volna, úgy nézett ki. Ezt még a fáradtságunk ellenére is megcsodáltuk, pár percig csak álltunk és néztük az útról a képet.

Ahogy becsatlakoztunk a Rangamati – Chittagong útba, úgy lett az aszfalt hirtelen háromszor szélesebb alattunk, és ezzel egy időben megkezdődött az utolsó nagy megpróbáltatásunk, egy igen combos, hosszú, meredek kaptató, aminek a túloldalán már tudtuk, hogy ott van Rangamati és a tó. Szépen lassan, megfontoltan, néha halszálkázva, amikor azt a forgalom engedte, de feltekertünk, és valóban, onnan jött a suhanás, de csak addig, amíg be nem kellett húznunk a fékjeinket az elénk kanyarodó riksák miatt. Ugyanis a város, vagy annak valamilyen elővárosa már több kilométerrel a Rangamati-nak jelzett pont előtt elkezdődik, még azelőtt, hogy megpillantottuk volna a tavat. Szóval kb. az utolsó 5km-t városban tettük meg, de ez már nem számított, mert időközben feltűnt a Kaptai-tó, és tudtuk, hogy mindjárt megérkezünk.

Talán még nem említettem, de itt a vidéki, kültéri reklámfelületek nagy részét nem nyomtatják, majd ragasztják, hanem festik! Mindegyiket külön-külön, emberek ecsettel, vagy festékszóróval! Ez még egy kevésbé ipari világ kevésbé ipari megoldása. A tej azonban még iparibb, mint nálunk, a képen a Starship az egyik közkedvelt konzerves édesített sűrített tej márka, amikor teát vagy kávét kapunk, akkor általában ilyenből dobnak bele egy-egy kanállal. Hogy miért hívnak egy sűrített tejet csillaghajónak, azt ne kérdezzétek! :) A másik népszerű tejtípus a tejpor. Így valószínű tartósabb ezen az éghajlaton a „tej”, dobozos tejet vidéken alig láttunk, és a városok nagyobb boltjaiban sem az volt a nyerő formátum.

Pisztolyt fognak ránk

Szállást Rangamatiban az észak felé nyúló félszigeten néztünk, a harmadik helyen nagy nehezen sikerült lealkudni 400-ig egy duplaágyas földszinti szobát, amibe végül belementünk, annak ellenére, hogy drágáltuk az 1200 forintot a lyukért. Annyira el akartunk már végre dőlni valahol, hogy nem nagyon számított ez, ráadásul máshol még drágább árak voltak, mert Rangamati egy közkedvelt nyaralóhely a bangladesiek körében is, és most van ugye az Eid Holiday-nek a kellős közepe. Szóval hamar megadtuk magukat, és örültünk hogy van hol laknunk. Ezen a ponton olyan keskeny a félsziget, hogy az egyetlen központi utcáról nyíló szállónk túlsó végén, pontosan ahol a szobánk van, a folyosó végén kilátni a Kaptai-tó egy kis öblére. Persze nem érkeztünk meg a paradicsomba, hiába nyaraló hely, nem nyugágyakat kell elképzelni, hanem cölöpökre épült tóparti házakat, és az utca végén a tó vizében mosó asszonyt.

Miután aludtunk három-négy órát, feltápászkodtunk, hogy azért még valami történjen is velünk ezen a napon Rangamatiban. Hát történt! Kimentünk sétálni, és hogy ne a riksák bűzét szagoljuk, lefordultunk egy kis utcába, ahová lépcsősor vezetett le. Itt történt, hogy az egyik helyi gyermek nem éppen úgy közelített hozzánk, ahogy azt eddig megszoktuk. Nem kérdezte, hogy honnan jöttünk, és nem is hellózott se nem kiabált a barátainak, hogy „bideshi”, vagyis hogy idegenek lát… Hanem pisztolyt fogott rám! Ezen már nagyon kiakadtam (ekkor még nem pihentem ki magam igazán), de aztán még pénzt is kért. Kivettem a kezéből a pisztolyt, és kérdeztem tőle, hogy ezt meg kitől tanulta, egyáltalán hogy merészelt egy teljesen élethű nagyságú és formájú műanyag játék pisztolyt ráfogni egy idegenre. Persze ők az idegent nem értik, nekik mindenki testvér, de attól még ne fogjon rám egy játékpisztolyt, még csak poénból sem, és pláne ne kérjen pénzt. Nem volt koszos a kölyök, biztos, hogy a közelben voltak a szülei, és ő is nyaralni van itt, vagy egy jómódú helyi család sarja, csak épp nem tanították meg viselkedni. Ekkor már Zita is visszajött hozzánk (mert ő közben előrement, az esetnél csak én voltam ott), és ő is felháborodott, így a felnőttkeresést már együtt kezdtük meg. A célunk csak annyi volt, hogy találjunk egy felnőttet, aki a gyerekhez tartozik, lehet az akár szomszéd is, csak értesse meg vele, hogy nagyon nem jó, az, amit csinált.

Az egyik ház földszinti erkélyéről egy srác tökéletes angolsággal szólt felénk, és kérdezte, hogy mi a problémánk. Elmondtuk feldúltan, hogy mi a gondunk, hogy ez a gyerek, mégh ha műanyag játék pisztolyt is, de pisztolyt fogott ránk, és hogy amúgy sem vagyunk vidám kedvünkben, és ez most végképp nem vidított fel minket, és jó lenne, ha kihajítanák a pisztolyt a kukába, a tévével együtt, mert onnan szedte a gyerek az ötletet. Ennyire azért nem kéne, hogy közvetlen legyen velünk! Nem elég, hogy a motorosoktól 5 perc nyugtunk sosincs ebben az országban, de még ha gyalog vagyunk, akkor is jön valami, most ez a kölyök a pisztollyal. A srác tökéletesen értette a dolgot és nem győzött elnézést kérni, ugyanakkor érdeklődő is volt, kérdezte, hogy honnan vagyunk, és mi járatban, majd beinvitált minket egy teára a lakásukba. Éreztem, hogy rettentő bugos vagyok, és nincs kedvem most leülni bájcsevegni, hanem leginkább felrobbannék, vagy nem is tudom, ugyanakkor azt is éreztem, hogy a srác jó arc és ért minket és jó lesz leülni és dumálni, ezért végül, ha nehezen is, de igent mondtunk. Bent elmondtuk, hogy imádjuk Bangladest, de ezt most nagyon rosszkor jött, mert amúgy is ki vagyunk bukva, mert a forgalom, és mert hiába nagyon kedves amúgy mindenki, ha egyszer túl sokan vannak, és ezren körbeállnak minket, akkor kikészülünk. Ismael – így hívták a srácot – teljesen megértette ezt is, elmondta, hogy néha még őrá is furcsán néznek, ha csak egy egyszerű rövidnadrágban megy ki az utcára. A forgalmat még jobban szidta, mint ahogy mi jellemeznénk, mesélte, hogy szörnyű, hogy ebben az országban bárki, bárhol gondol egyet, és megáll a járgányával az út közepén, még csak az se kell, hogy utast vagy árút pakoljon fel-le, elég ha csak olyanja van. Ez tényleg így van, de ez igaz a környező országokra is, láttunk itt már a sáv közepén megálló buszt és konkrétan az út közepén, a szaggatott vonalon kereket cserélő teherautóst. Ismael elmondta, hogy az Eid-re gyűlt össze a családja, és most harmincan vannak itt együtt ebben a házban, és amúgy mindenki nagyon kíváncsi ránk, de megkérte őket, hogy várjanak kint, merthogy az előbb elmeséltük, hogy nem szeretjük a tömeget, és hogy bámulnak minket, mint egy állatkertben. Mikor ezt megtudtuk, persze egyből mondtuk neki, hogy ne vicceljen már, hívja be őket a szobába, mert már mi is kíváncsiak vagyunk rájuk, és különben is teljesen más az, amikor száz emberből egy sem beszél angolul, mint ez a helyzet. Az ő családjában mindenki elég jól beszél angolul, egyetemre járnak, az édesapjuk pedig üzletember, innen van a család vagyona. Ez a hat emeletes ház az övék, itt lakik sok testvér és unokatestvér a családjából. Eredetileg a Kaptai-tó területén laktak, de amikor azt felduzzasztották a hetvenes évek elején, a falujuk víz alá került, és ezért az államtól semmilyen kártérítést nem kaptak. Ekkor vették itt Rangamatiban azt a házat, ami most lent a melléképület, ez a karcsú toronyház aztán nőtt ki a földből az évek alatt.

Mikor visszatértünk a helyiek őrült vezetési stílulára, Ismael kérdezte, hogy mennyi ideje vagyunk Bangladesben. Mi mondtuk, hogy 6 hete, mire ő kifakadt, hogy mindössze hat hete? Képzeljük el, hogy neki 22 éve ezt kell elviselnie! :) Na ez volt az a pont, amikor végre kicsit felszakadt bennünk valami, és önfeledten nevettünk egy nagyot. Innentől már inkább mosolyogva néztünk arra a nyavalyás műanyagpisztolyra, és beszéltük Ismaellel, hogy ha nem lett volna a pisztoly, akkor most nem beszélgetnénk itt. Aztán Ismael azt is mesélte, hogy van pár hajója a családnak, és szívesen kivisz minket a tóra, ha szeretnénk. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy ez tényleg ingyen, szívességből van és tényleg nem gond nekik és szívesen hajókáznak velünk, örömmel és köszönettel igent mondtunk az ajánlatnak, mire Ismael is visszakérdezett, hogy jöhetnek-e a testvérei. Persze ebbe belementünk, és amikor ezt egy mondattal később közölte Ismael a lánytestvéreivel, azok nagy szinkron sikításban törtek ki örömükben. Kivülről úgy tűnt, Ismael valamiféle legidősebb báty itt a családban, amolyan vezéralak fajta a testvérei között, értve ezt akkor is, ha mókáról van szó. Ismaellel telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy hívjuk egymást holnap reggel, és délelőtt kimegyünk a tóra.

Séta Rangamati körül

Másnap hiába próbáltam vagy háromszor elérni Ismaelt, nem sikerült és nem is hívott vissza. Ezt nem tudtuk mire vélni, de nem gondoltunk rosszra, csak nem értettük. Délután aztán már mozgósítottuk is magunkat, kimentünk sétálni egyet. Az útikönyv ajánlott egy sétát a Rangamati környéki földnyúlványokon a tó körül, vagyis inkább úgy mondanám, hogy a tóban, mert Rangamati környéke leginkább szigetekből és egymásból szétágazó kisebb-nagyobb félszigetekből áll. Itt mentünk egy 8km-es kört, ami igen kellemes volt, mert sok érdekeset láttunk. Halászok húzták be a hálójukat a vízből, miközben egyikük bent a vízben állt nyakig a háló belsejében, természetesen veszettül mosolyogva és integetve az őt fényképező két külföldinek. :) Arany emberek ezek a bangladesiek, nem kéne rájuk haragudnunk, csak ha egyszer olyan nagy a különbség az ő és a mi világunk között, akkor ez nagyon nehéz. De elsősorban rajtunk múlik, nekünk kell tenni ezért, mert mi jöttünk az ő országukba. Ezt tudom, elmondtátok Ti is, és leírtam én is talán már többször, csak ez megint azon dolgok közé tartozik, amit elmondani, meg leírni könnyű csak.

Ahogy továbbsétáltunk, benéztünk egy kisebb pálmaerdős dombra is, ám ez a hely tele volt fiatal srácokkal, akik ugyan szintén érdeklődéssel voltak felénk, de a nevetésüktől úgy vettük ki, inkább rajtunk, mint velünk nevetnek, ezért aztán innen gyorsan továbbálltunk. Megnéztünk egy buddhista templomot, majd elbújtunk a falu központjában az egyik kis teázó eresze alatt. Egy-egy tea és néhány piadzsu mellől lestük a helyiek életét, végre észrevétlenek voltunk, senki nem vett észre minket a tető árnyékában, de mi szépen beláttuk az egész kis piacteret, és nagyon élveztük, hogy végre csak láthatatlan megfigyelők vagyunk és nem piszkítunk bele a történésekbe a jelenlétünkbe, hanem minden pont úgy zajlik, mintha mi itt se lennénk – Ritka az ilyen pillanat Bangladesben, mert általában hamar mi leszünk a főszereplők, bárhová is megyünk, ha akarjuk, ha nem.

A falu túl végén egy három oldalról vízzel körbevett dombon egy olyan cölöpös házat vettünk észre, ahonnan fény is szűrődött ki. Ez furcsa volt számunkra és nem tudtuk, hogy mi lehet ez, és mire kellenek odabent a fények amikor még kint is világos van, ezért közelebb mentünk. Odabent egy csirketenyészetet találtunk, amire pár méterrel a belépés előtt már a szagokból is rájöttünk. :)

Innen aztán még lekanyarodtunk egy másik buddhista templomhoz, amihez egy lápos területen kellett átkelnünk egy hosszú gyalogoshídon. Ekkor már kezdett sötétedni, ezért ki kellett lépnünk, de ez nem volt elég, mert még több kilométer hátra volt. Hála az égnek mindenhol találkoztunk emberekkel, akik útba tudtak igazítani minket, és erre szükségünk is volt, mert a fejlámpákat nem volt eszünk magunkkal hozni. Mielőtt még visszatértünk volna a Rangamatiba vezető főútra, ahonnan már riksát is tudtunk fogni hazafelé, a helyiek egy öböl felé irányítottak minket. Ez nem volt gyanús, mert mintha az útkönyv is emlegetett volna valami hajózást, na meg különben is egymástól függetlenül többen erre küldtek minket, szóval nem lehet baj. Egyszer csak tényleg véget ért a föld és mi már csak a holdfényben csillogó vizet láttuk magunk előtt. Se csónak, se stég nem volt a környéken, csak néhány helyi várakozott velünk együtt. Hamarosan megpillantottunk egy a túlpartról közeledő csónakot, amely pár perc múlva meg is érkezett hozzánk a partmenti sisnyáson keresztül. Sorra kiszálltak az emberek, és nem maradt bent senki a csónakban! :o Ja, hogy ez itt ilyen freestyle megy? Beszálltunk egy helyivel, és ekkor tűnt fel, hogy a csónakban nincs evező, mert valójában egy drótkötélpályán halad. Ez át is van fűzve elől és hátul a csónakon, így letérni a pályáról nem is lehet, csak át kell húzni magukat a túlpartra! Így már érthető! :)

Este még elmentünk vacsora után kicsit beülni valahová egy üdítőre, és ekkor felfedeztük újra a neem fa ágát, mint a fogkefét helyettesítő eszközt. Vicces, hogy még így csomagolva is árulják. Ezzel vajon hogyan lehet elérni a hátsó, vájatos részeket? :)

Később Ismael aztán visszahívott minket, elnézést kért, hogy tegnap elfelejtette, hogy ma péntek van, ráadásul Eid lévén ez egy különösen fontos péntek volt, ezért ünneplőbe öltözve a temetőbe és a mecsetbe is el kellett látogatnia a szüleivel és a nagyszüleivel, a telefonját pedig otthon hagyta, ezért nem vette fel és nem hívott vissza minket egész nap. De ha még itt vagyunk és maradunk, akkor holnap reggel 7-kor indul a hajó túra. Természetesen elnéztük neki a feledékenységét, és belementünk a következő napi hajókázásba!

Hajóval a Kaptai-tavon a titkos vízeséshez

Reggel hétre megreggelizve megérkeztünk Ismael-ék házához. Ismaelt mi keltettük a telefonhívásunkkal, ami után ő keltette fel sorra a testvéreit. Amíg azok ébredeztek, Ismaellel és az egyik öccsével beszélgettünk, a kérdések keresztüzében nekem is jutott időm visszakérdezni, a telefonomra már jó előre le volt mentve a Bondu Tin Din dalszövege, így szóról szóra kérdeztem, és fejtettem tovább a dalt. Mivel kérdeztétek, leírom, miről szól: se fordulatok, se hepiend nincs a végén, csak tovább taglalja, hogy szerdán elindult, de hiába, csütörtök nem utazásra való, pénteken hiába ment, szombat a szerelemé (prim piriti = szerelem), de hiába kente ki az ajkait piros paan-al, akkor se kapta otthon a férfit, pedig az úton még veszélyeknek is ki volt téve, mert a csónakos ismeretlen útvonalon vitte, ki tudja, mit akart tőle. Hát dióhéjban ennyiről szól a Bondu Tin Din. :)

Fél nyolcra felkelt a család, és pont azon a kis utcán, ahol két napja szembejött a gyermek a játékpisztollyal, lesétáltunk a hajókhoz. Egy pallón felmásztunk az egyikre és a felső szinten helyet foglaltunk, kb. huszad magunkkal. A tó gyönyörű volt, és közben nagyon jó volt beszélgetni Ismael-ékkel. Sejtve a csónakbérlési árakat Sundarban után, ha ők nincsenek nekünk, valószínű ki se jutottunk volna a vízre. Útközben rengeteg halászt láttunk a vízen, volt amelyik csónakból dobálta éppen kifelé a hálót, és voltak mások, akik éppen befelé húzták azt egy kis szigetre, amin ők is álltak egy színes ponyvákból kifeszített árnyékoló alatt. A hajóforgalom se volt gyenge a tavon, látszik, hogy itt a halakból élnek sokan, mert bármerre néztünk, mindenütt volt egy hajó vagy legalább egy csónak a tavon. Örültünk hogy itt lehetünk, és hogy ilyen jó társaságban. Ismaeléken is látszott, hogy nagyon boldogok, hogy újra a tavon lehetnek, ráadásul velünk, a külföldi vendégeikkel.

Úticélunk a Kaptai-tavon a Secret Waterfall, vagyis a Titkos Vízesés volt. Ismael elmondása szerint ezt ők fedezték fel véletlenül, és ezt a helyet nem sokan ismerik, még a turistákat hurcolászó hajók sem viszik oda a vendégeiket, mert nem tudnak róla. Ezt azért nehezen tudtam elképzelni, mindenesetre kíváncsian és érdeklődéssel vártuk a vízesést, amit úgy képzeltünk, hogy majd kikötés után egy hosszabb-rövidebb gyalogtúra után érünk el. Hát nem így volt, mert ahogy kikötöttünk, már a hajóból megpillantottuk a parttól alig húsz méterre lévő sziklafalat az előtte lezúduló vízeséssel. Tényleg csak akkor látni, ha közel megy a parthoz az ember, és az egész hely nem több egy aprócska vízkifolyásnál, egy néhány métere szakasznál, ahol a víztől be lehet sétálni a sziklán, gyakorlatilag a patak medrében kb. 8-10 méter magas vízesés aljához. Ahogy itt a szubkontinensen szokás, barátaink ruhában álltak be a vízesés alá, és az se volt baj az önkívületi őrjöngéshez és fényképezéshez, hogy alig három napja jártak itt legutóbb. :)

Mikor kiszálltuk a csónakból, Ismael kért minket, hogy maradjunk leghátul, hogy ők előbb megnézzék, tiszta-e a helyzet. Mit lehet tudni, elképzelhető, hogy épp itt vannak valakik a helyi törzsből, akik nem örülnek a vendégeknek. Ez az feltevésük pár perccel később megdőlt, olyannyira, hogy guawa-val dobált meg minket odafentről a vízesés tetejéről egy nő, és nem azért, hogy elüldözzön minket, hanem hogy adjon a gyümölcsből. Állítólag ez csak miattunk volt így, mert mi is ott voltunk velük.

Hazafelé a másik irányba az út teljesen úgy tűnt, mintha másfelé mennénk, mint amerre jöttünk, de ahogy a GPS-t néztem, ez nem így volt.

Kikötés után még egy kicsit fürdőztünk, illetve mi ketten Zitával egy apró csodát, egy kis szitakötőt vettünk közelebbről szemügyre a hajó korlátján, ugyanis az állat nem akart elrepülni, és hagyta magát lefényképezni, akár centiméterektől is. Ezt kihasználtuk, és így olyan apró részleteit is felfedezhettük a 12 Mpixeles fényképezőgép segítségével, amiket amúgy szabad szemmel nem láttunk volna. Nézzétek a szemét, a nyaka mögött azt a szőrt, és a szárnai tövénél azt a szerkezetet! Elképesztő! Amíg a barátaink gyerekként tomboltak a vízben és sorra ugráltak a vízbe a hajó tatjáról, mi ezt a kis állatot csodáltuk, én közben elgondolkodtam, hogy hogyan is van ez? Őket sem érdekli ez a gyönyörű szitakötő különösebben, csak a víz, ami amúgy itt van minden nap… Nem értem, én bolondultam meg? Igazából teljesen mindegy, amíg mindkettőnk élvezi a létet és nem bántja a másikat, addig oké ez így. Persze aztán, ahogy megunta a szitakötő és felszállt (majd még kétszer vissza pontosan ugyanarra a pontra, ahol először volt, mielőtt végleg eltűnt), én is csatlakoztam a vizet élvezők köréhez. Ekkor aztán az úszószemüvegemnek jártak a csodájára, ugyanis nekik itt ilyesmijük nincsen. Sorra kellett kölcsönadnom, aminek annyira nem örültem, mert valamiért (talán hogy elveszítsem és újat vegyek?) úgy tervezték az úszószemüveget, hogy elmerül a vízben, így elég jól el lehet hagyni, főleg ilyen zavaros természetes vízben, ha nem figyel az ember. Amikor aztán visszakaptam, tréfából elköszöntem tőlük, hogy „Viszlát a vízesésnél!”, majd alábukva elindultam úszva a tó belseje felé és csak jó 15 méterrel később jöttem fel a felszínre. Ezen meglepődtek, pedig otthon ez se lenne olyan nagy mutatvány (Sikerült már átúsznotok 50m-es medencét az alján? – Na az mutatvány, nekem az már nem megy!), de itt nem tudták meddig úszom és hogy komolyan gondolom-e a vízesésig úszást. A vízesés legalább 5km-re volt ekkor tőlünk… :)

Este részesei lehettünk egy gyönyörű szép naplementének a szállodánk tetejéről, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tóra, ami mögött épp eltűnőben volt a nap, aranyba festve a tó vizét és az eget, utóbbiba még a felhők is belekavartak egy kis sötét színt, így a teljes kép így egészben együtt igazán varázslatos volt. Ezek után még hivatalosak voltunk egy barbeque party-ra Ismael-ék háztetőjére, ami még a miénknél is sokkal magasabb volt, és ahol a szén nagy nehezen való beizzítása után nagyon finoman fűszerezett csirkét ehettünk, és ez még mind semmi, mert itt először Bangladesben táncoló muszlimokat is láttunk! :) Ismael hugai csak úgy ropták a tetőtér egyetlen apró fedett helyiségében a legújabb bangla popslágerekre.

Ezek után még mindig nem volt vége a napnak, hiszen ez a nap augusztus 25-e volt, ezen a napon részt vettünk Kata és Bander esküvőjén, skype-on keresztül mi mondtuk a vacsoraköszöntőt! :) Erről már korábban írtam a Bondu Tin Din kapcsán. Ez volt az a nap, amikor nagy lelkesen összeraktam a bangla nyelvtanuló játékot, amivel Ti is le tudjátok fordítani a dal első versszakát. Ha valamikor lesz még egy kis időm és kedvem, befejezem a többit is, amíg még nem felejtem el a szavakat.

Másnap elindultunk vissza Chittagong felé a bringákon, de erről majd csak legközelebb.

Eid-el-Iftar és eső az utakon

Labre-éktől második próbálkozásra is csak dél körül tudtunk elindulni, és ez hiba volt abból a szempontból, hogy az esőt így megint kikaptuk. Épp mikor már toltuk ki a kapujukon a bringákat, elkezdett szemerkélni az eső. Aztán amikor még a főúton sem jártunk, rákezdett úgy igazán. Ekkor felöltöztünk esőruhába, de mire ezzel végeztünk, ismét csak szemerkélt. Mire kiértünk a faluból, vetkőzhettünk. Még mindig jobb kívülről megázni az esőtől, mint beleizzadni a dzsekibe, mert akármilyen vékony is az és akármilyen szuper szellőző, attól még trópusi éghajlaton vagyunk, relatív melegben, még akkor is, ha közben szakad az eső. Szóval sok értelme itt nincs a vízálló dzsekinek és nadrágnak, mert ha felvesszük és úgy hajtunk benne, akkor belülről ázunk meg.

Erre a napra nem terveztünk sokat menni, épp csak ki akartuk próbálni, hogy mennyire bírja Zita a bringázást. A csomagjait átvettem, átpakoltam az én bringámra, ezzel már tegnap végeztem, át kellett állítani az Ortlieb táskák csatjait, hogy felférjenek az én első csomagtartóimra. Szóval így tekertünk, Zita táskák nélkül, én négy táskával. És jöttek a dombok, és jött az eső, még ezzel a 21km-el Kagrachuri-ig is meg kellett küzdenünk. Valamit félreolvashattam anno a térképen, amikor ezt az útvonalat terveztem, mert a Kagrachuri előtti „hágó” nem 180m magas volt, hanem 320m, persze ez az egészen nem sokat osztott-szorzott, mert az út folyamatosan hullámzott, és a legnagyobb nehézséget ez okozta. Ezen a szakaszon Samiultól tudtuk, hogy több érdekes dolog is van. Ha egy bizonyos ponton bevágunk egy mellékúton a dzsungelba, akkor egy kis gyaloglással (mert az utolsó pár km-en már képtelenség bringázni) megérkezhetünk egy vízeséshez és egy kilátóhelyhez a dzsungel közepén. Végül ezeket a helyeket nem kerestük fel, ennek több oka volt. Egyrészt azon a helyen, ahol az elágazást feltételeztük, rengeteg volt a helyi, vagyis inkább a bangladesi, az őslakos, azok közül is a fiatalabb suhanc fajta. Biztos, hogy követtek volna, és megkeserítik a kirándulásunkat, de ez még mindig csak a legkisebb baj lett volna, mert ezen felül nem tudtuk volna hová tenni a bringákat a gyalogtúra idejére, na meg aztán az eső is esett, és teljesen borús is volt az idő, tehát a kilátópont így eleve elvesztette az értelmét számunkra ezen a napon. Hagytunk hát mindent magunk mögött, és elengedtük őket, ahogy magunkat is a lejtőn, merthogy végre túljutottunk a hágón. Vagy legalábbis azt hittük, amíg pár dombbal később szembe nem találtuk magunkat ismét egy meredek emelkedővel. :)

Az út egyébként ezen a napon forgalmas volt, a buszok és a dzsipek muszlimokkal dugig tömve, és még a tetőkön is csüngve közlekedtek, sűrűbben, mint máskor. Ennek az okát is tudtuk, ezen a napon volt a második napja a közel egy hónapos Ramadánt követő ünnepnek, az Eid-nek. Ez a legnagyobb ünnepük a muszlimoknak az évben, ilyenkor (végre napközben is…) nagyokat esznek, összejárnak és a távoli rokonok, családtagok meglátogatják egymást. Ilyenkor még a busz-, hajó-, és vonatjegyek is drágábbak, mint máskor, és különjáratokat indítanak, hogy ki tudják szolgálni a 150 milliós ország mozgási igényét. Ennek a gyakorlati működését láthatjátok is néhány képen. :)

Az egyik gerincen egy sztupát pillantottunk meg, és ahogy közeledtünk hozzá, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy az utunk épp mellette fog haladni, megkerülve a gerincet, aminek a tetején magasodik. Itt megálltunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyük az építményt, és amíg Zita felmászott fényképezni, én vigyáztam a bringákra, és pólót cseréltem, mert úgy tűnt, innen már tényleg csak lefelé lesz, és nem akartam a vizes pólómban száguldozva megfázni az ellenszéltől. Amíg Zitára vártam, több busz is megállt mellettem, annak ellenére is, hogy egy meredek kanyarban álltam, ez nem számított, meg akarták csodálni a fura bringákat és a fehér embert. Rogyadoztak az emberektől ezek a buszok és a tetejük is csurig volt velük, de azért erre volt idejük. Én sajnos képtelen voltam örülni nekik, mert ők rám csak úgy tekintettek mint egy majomra a kerítés nélküli állatkertben, ahogy szóltak, kiáltoztak felénk, az az én értékrendem szerint nagyon bunkónak számított, és ezen nem bírtam fordítani egyet, ráadásul a busz is nagyon büdös volt.

Zita „zsákmány” nélkül tért vissza, a kis Canon fényképezőgépünk végleg felmondta a szolgálatot, legalábbis ekkor úgy tűnt. Aztán később visszatért belé az élet, már sokadjára viselkedett így. Talán csak a nedves levegőt nem komálja. A képeket ezután a nászajándékba kapott Panasonic géppek készítettük, de előbb ehhez még fel kellett annak az aksijait töltenünk.

Kagrachuri – Hotel Nájlon és a bangladesi Big Mac

Kagrachuri előtt végre leértünk a völgybe, és innentől síkra váltott a vidék, ami igaz, hogy azt jelentette, hogy vége a lefelének, de egyben azt is, hogy nincs több fölfelé. A Kagrachuri-Rangamati elágazásban igazoltattak és regisztráltak minket a rendőrök, persze csak a maguk módján: se útlevelet, se a Samiultól kapott engedélyünket nem kérték el, csak egy nagy füzetet toltak elénk, ahová mi magunknak fel kellett írni az adatainkat, és hogy honnan jöttünk és hová tartunk.

Ezt követően aztán hamar egy civil ruhás rendőrt találtunk magunk mellett, aki motorral követett minket, és elvezetett egy szállodába, ahol négyszázért vesztegettek egy első emeleti sötét lyukat, ahová az utca zaja is beszűrődött. Innen mentünk át egy másik szállóba, a Hotel Niloy-ba, amit mi csak Hotel Nájlonnak hívtunk, ami valamilyen szinten találó is volt rá, mivel olyan nagyon, de közben olyan reménytelenül próbálta lemásolni azt a műanyag, plasztikus, steril életteret, ami egy nyugati szállodára jellemző. Ez persze nem sikerült neki, hiszen a második emeleti, egy ágyas szobánk, amit háromszázért kaptunk meg, igaz ugyan, hogy szépen ki volt festve, és volt benne tévé (amíg ki nem pakoltam, hogy legyen helye a netbooknak), és szépen rendezett volt, de közben dohos volt, mint az állat, és a falakon gekkok rohangáltak, a szobához pedig gyertyák is jártak, mivel éjszaka elment az áram… :) Ily módon annyira azért nem hasonlíthatjuk nyugati társaihoz, de mi ezt egy cseppet sem bántuk, örültünk, hogy van hol laknunk 900 forintért, és hogy a bringákat nem kellett felcipelnünk a másodikra, mert azokat sikerült egy éjszakára zárt helyen, a lépcsőházban leláncolni.

A recepciósunkkal és a „biztonsági korlátozásokkal” már kevésbé voltunk ilyen boldogok, persze egy idő után már ezen is csak mosolyogtunk, illetve ezek miatt hamar eldőlt, hogy holnap továbbtekerünk Rangamati felé. Ahányszor el akartuk hagyni a szállodát, ő le akart minket ültetni a pultjával szemközti fotelban (Please, sit down! – Másnap reggel már mi is így köszöntünk neki! :D), és kérdezte, hogy hová és miért akarunk kimenni. Hát kérem, enni szeretnénk, mert éhesek vagyunk! Ó, azt nem lehet, ő idehozatja nekünk az ételt, maradjunk csak itt. Ember, nem azért jöttünk ide, hogy egy szállodában kuksoljunk a gekkókkal, hanem mert látni szeretnénk Kagrachurit! Oké, de akkor is rendőrt kell, hogy hívjon, aki majd kísér minket… :O A rendőrünk egy fiatal, kék egyenruhás srác volt, aki a vállán egy szép nagy puskát hordott. A puskát mi nem értékeltük, de azt már igen, hogy volt társaságunk, tudtunk vele beszélgetni, és megmutatta a közeli vendéglőt, ahol két rendőrnővel is találkoztunk! Ezen meglepődtünk, mert nem gondoltuk volna, hogy itt Bangladesben, egy muszlim országban, ahol ilyen patriarchális a társadalom, rendőrnőkkel fogunk találkozni, ráadásul vidéken! Nem viseltek semmi a fejükön, hosszú fekete hajuk egyszerű copfba volt fogva… Mondjuk máshogy szerintem furcsán is néztek volna ki.

Vacsorára a nagy kedvencünket, a parotába csavart csirkedarabokat ettük sok hagymával, fokhagymával, uborkával és lime-al leöntve. Vagyis „Gyros a’la Banglades”-t ettünk, a saját fejlesztésű kedvencünket, ami ízben és kinézetben hasonlít az otthoni gyros-ra, és kettőnkre kétszáz taka alatt saját magunk által összepakolható egy jobb bangladesi étterem kínálatából. Vicces egyébként, hogy itt is árulnak „bárgert” néhol, de annak kevés köze van a hamburgerhez. A zsömléje amúgy ízletes, és mint a Big Mac, két szinten van bevágva, de kb. itt véget is ér a hasonlóság, mert a felső szeletbe rendszerint csak egy vékony szelet uborka kerül, esetleg mellette egy hasonlóan vékony szelet répával vagy paradicsommal, az alsó szinten pedig vagy egy ismeretlen eredetű furcsa fasírt van, vagy egy rántott csirkehús darab, utóbbi minden esetben csontostul! Csontot hagynak a hamburgerben, hát hová vész így a lényeg, az élvezet, hogy csak beleharapsz, és eszed-eszed, és hmm… kitörik a fogad, ha nem vigyázol! Ha úgyis ki kell venned a csirkehúst a zsömléből, hogy körberágd a csontról a húst, akkor minek belepakolni? Vagy képesek a bangladesi barátaink körberágni a szájukon belül a csontdarabokat, vagy igazából az, hogy zsömlében adják a húst, csak egy marketing elem, hiszen külön is adhatnák, úgyis külön kell enni. Szóval vicces, és aranyos, ahogy a nyugati dolgokat próbálják másolni. Azt ugye már elmondtuk, hogy Kína óta minden országban, ahol jártunk, a csirkét azt csak random felvagdossák és úgy főzik-sütik ki, nyakkal, lábbal, meg mindenféle egyéb érdekes részekkel együtt, amelyekről én ezelőtt nem is tudtam, hogy egy csirkének van olyan. :) És ezt ők így imádják, szeretik a csontokat, és azokról lehámozni az utolsó kis darab húsokat is.

Persze mondanom sem kell, mi ennek épp az ellenkezőjét szeretjük, a szép nagy, egybefüggő húsdarabokat, ezért aztán rendszerint hátul a konyhában találjuk magunkat, amint válogatjuk a nekünk tetsző darabot – mert mindegy, mennyi a csont vagy a hús egy darabon, mind ugyanannyiba kerül, 70-100 takába. Sokat beszélek itt húsról, pedig közben az igazság az, hogy sokkal kevesebbet eszünk belőle, mint előző életünkben. Itt Bangladesben pl. rendszerint csak egy ilyen darab csirkét veszünk, és azt megesszük ketten fejenként 3-4 db parotába tekerve, a már előbb említett rengeteg zöldséggel, szóval ez a kevés csirke igazából már csak az íze végett kell, a lényeg a sok zöldség. Ezen kívül magunktól legfeljebb csak halat szoktunk enni, és csak ha vendégségben vagyunk és megkínálnak valamilyen más hússal, akkor eszünk mást a csirkén és a halon kívül. Hazugság lenne azt mondani, hogy ez nem csupán az anyagi okok miatt alakult így, és mert a többi hús sokszor nem túl bizalom gerjesztően néz ki, az viszont igaz, hogy végeredményben örülünk, hogy kevesebb húst eszünk.

Dombokon, hegyeken

Na, de most már elég ebből, és feküdjünk le aludni, majd ébredjünk fel másnap reggel, pakoljunk össze, reggelizzünk meg, és induljunk el! A reggelinél egy fickótól megkaptuk Bluetooth-on a Bondu Tin Din-t mp3-ban, ez az a verzió, amit aztán fel is töltöttem Nektek. :) A recepciós még mindig le akar ültetni magához, és szinte már pánikszerűen vissza akar minket tartani, hogy csak 20 percet várjunk, és itt lesznek a rendőrök. Teljesen megbolondult, mondtuk neki, hogy ott a checkpoint az elágazásnál, azt nem tudjuk és nem is akarjuk kikerülni, egyébként meg Rangamati felé megyünk, és ha kell, a motoron 5 perc alatt úrolérnek, még mielőtt elérnénk a checkpoint-ot, úgyhogy ne parázza túl a helyzetet. Nekünk húsz perc most túl sok, hogy várjunk, és különben se kéne ennyire féltenie minket, csupán 50m-re van az a körforgalom, ahol 4-5 rendőr állomásozik egész nap, akiket ráadásul már személyesen ismerünk, mert tegnap odamentünk hozzájuk beszélgetni kicsit – már amennyit mi tudunk bengáliul beszélgetni. :)

Minden úgy is volt, ahogy mondtuk és gondoltuk, még nem értük el a tegnapi checkpointot az elágazásnál (Kagrachuri egy zsákutca), már megjelent a tegnapi civilbe öltözött rendőrünk a motorján. Csak azért ismertük meg, mert ugyanaz a lungi és ugyanaz az ing volt rajta, mint tegnap. :) A checkpointnál ismét beírtuk magunkat a füzetbe, majd végre nekivágtunk az ismeretlennek!

Ezúttal még több dombot kaptunk, mint eddig a Chittagong – Kagrachuri szakaszon, és Rangamati 70km-re mértem tőlünk, tehát ennyi volt a kitűzött táv a mai napra, ami nem ígért egy könnyű menetet ezen a terepen. Nem is volt az, de legalább az esővel kétszer is nagy szerencsénk volt. Először déltájban kezdett szemerkélni, és éreztük, hogy ebből nagy zuhé lesz (valahogy már érezni másfél hónap Banglades után), ezért beálltunk egy kis teázó eresze alá. Abban a pillanatban, hogy bent voltunk a tető alatt, leszakadt az ég. Kihasználva a kényszerpihenőt, én megvizsgáltam és kicsit szét is szedtem a markolatváltómat, mert az kezdett rakoncátlankodni, és már kesztyűben sem voltam képes néha váltani, mert annyira szorult. Ez mondanom sem kell, igen bosszantó tud lenni egy ilyen dimbes-dombos terepen. Sajnos nem tudtam meggyógyítani, mert manuál híján nem mertem jobban szétszedni, illetve nem is nagyon láttam, hogyan kezdhetnék neki. Így az eső elálltával maradt a nehézkes váltás, aminek nagyon nem örültem, hiszen egyrészt ez nem jelentett jót a bicikli műszaki állapotát illetően, másrészt egyszerűen képtelen voltam rendesen haladni miatta. Volt, hogy meg kellett állnom fölfelé, és csak álló helyzetben, nekifeszülve tudtam nagy nehezen könnyebb fokozatban váltani.

A nehézségeket leszámítva gyönyörű volt a táj, és sok érdekeset láttunk ezen a napon. Elsőnek egy élő, növényi kerítést, ami engem nagyon megfogott. Persze tudom, nálunk is vannak sövénykerítések, de igazából ritka az ilyesmi, pedig mennyire logikus, és szép. Ja, hogy egy évben egyszer-kétszer meg kell nyírni? Inkább dolgozom a munkahelyemen, és abból a pénzből veszek fémből, kőből, vágott fából kerítést, és megépítem vagy építettem azt, nem igaz? :) A többi nem számít… Különben is, mindenkinek ilyen kerítése van, nem merek különbözni, még furcsán néznének rám.

Éjszakai markolatváltó-szerelés mellkasi fájdalmakkal egy ékszerboltban

Az út sok helyen dzsungelszerű környezetben haladt, de azért sose volt elhagyatott, még itt is lépten nyomon találkoztunk emberekkel, hol csak úgy sétáltak az út szélén, hol a ritkán, de azért itt is megtalálható földeken dolgoztak. Ebédelni megint csak egy pillanatra álltunk meg, és amint végeztünk, indultunk is tovább, mert odakint már rekordméretű tömeg gyülekezett.

Hamar kifáradtunk az állandó hullámvasútban, és egyre inkább éreztük, ahogy mentünk bele a délutánba, hogy ma már nem lesz meg ez a Rangamati, vagy legalábbis ha megpróbáljuk, azzal azt kockáztatjuk, hogy ránk sötétedik. A második nagy zuhé vagy félóráig tartott, és igaz ugyan, hogy megint pont kikaptunk ezúttal egy katonai őrbódét, de mire abból kiszabadultunk, már csak másfél óránk volt sötétedésig, Rangamati viszont még több mint 30km-re volt előttünk. Még egy kicsit azért haladtunk mert a terep is enyhülni látszott, de aztán egy nagy bazársoron elkezdtünk kérdezősködni valamilyen éjjeli fedél után. Egy kedves ember hamar meghívott magához az ékszerüzletébe. Később több meghívást is kaptunk máshová, de hűségesek maradtunk az első segítőnkhöz, nem akartuk megbántani, másrészt meg nem tetszett, hogy mások azzal kérkedtek, hogy nekik nagy házuk van, még akkor se, ha igazából nem annak szánták, csak arra gondoltak, hogy nekünk majd ott kényelmesebb lesz. Azt nem mondom, hogy tökéletesen, de elvoltunk abban a kis kb. 10 nm-es helyiségben a bambuszkunyhóban, ami igaz, otthon szerszámtartó kerti bódénak is roskatag lenne, de itt egy vidéki ékszerüzletnek még elmegy. Embereink vacsorával is készültek, én pedig nekiálltam szétszerelni a markolatváltókat. Mind a kettőt, mert közben a Zitáé és elkezdett rakoncátlankodni.

Azzal kezdtem, hogy letöltöttem a Rohloff honlapjáról külön csak a markolatváltóról szóló manuált, azt rátöltöttem a Kindle-re, hogy ne a notebook legyen elől és merüljön. A doksi alapján indultam el, és máshogy nem is nagyon ment volna, mert azzal kellett kezdeni, hogy 14-esbe tesszük a váltót és odalent az agyváltónál a feszítő csavarokat teljesen kilazítjuk. Ilyesmit nem tudtam volna megszülni magamtól. Ráadásul találtam egy módszert, amivel meg lehetett úszni azt, hogy magát a markolatváltót le kelljen húzni a kormányról. Így a kormány maradhatott a helyén, egy csomó munkát és némi csavarragasztót is megspóroltam. Ahogy szétszedtem a váltókart, nyilvánvalóvá vált, hogy totál mocskos odabent. Nem csak furcsa fehér port találtam benne mindenütt, hanem a bowden belső teflonburkolatának darabjait is. Ez sajnos nem jó jel, mert ez azt jelenti, hogy a bowden sérült, tehát azt is cserélni kell majd, ha a váltókar kipucolása nem segít, akkor most, de különben is minél előbb. A pucolásban már Zita is segített, makacsul bele volt állva a por mindenhová a váltókar belsejébe, így eltartott egy darabig, amíg megpucoltuk őket.

Igazából az egész művelet így leírva, manuált használva nem tűnik bonyolultnak, de akkor azért para volt, gondoljatok csak bele: Banglades távoli vidékein, éjszaka, fejlámpánál, egy útszéli bazársor apró kis ékszerboltjának kunyhójában szétszedni a kerékpárjaink egyik létfontosságú alkatrészét, életemben először, úgy, hogy csak magamban bízhatok, mert ha én nem tudom összeszerelni, akkor bizony senki az ég adta világon nem fog tudni nekem itt ebben segíteni, itt nem, hogy Rohloff képviselet, de még nyugati, váltós bringákat látott kerékpárszervizes sincs több ezer kilométeres körzetben. Ezért aztán volt bennem egy kis zizi, meg egyáltalán, fáradtak és elgyötörtek voltunk ezután a nap után, én négy táskával másztak meg az összes rohadt dombot ebben a nedves, meleg időben, most meg a nap végén itt kell szerelnem, és izgulnom, hogy vajon képes leszek-e összerakni és újra működésre bírni a markolatváltómat. Hogy is mondjam, kicsit nyomorultul éreztem magam, bár a vendéglátóink kedvesek voltak, de nem ez a lyuk volt az a hely, amit reggel elképzeltem, hogy ezen az éjszakán lakni fogunk, pláne nem az atomjaira szedett markolatváltóval. Az érzésre még az is rátett, hogy zanyáltam egy nagyott. A budi a kunyhó mögött volt egy saras domboldalban, és ahogy jöttem le onnan a papucsomban, az egyik lépésnél elcsúsztam, és a hátamra, fenekemre, illetve a karomra estem. Az esés közben nagyon hirtelen hátrarántottam mind a két kezemet, hogy tompítsam az esést. Ez feltétlen reflex lehetett, méghozzá olyan erős, hogy valamit meghúztam vele a mellkasomban. Röhejes volt, de sajnos fájdalmas is, hogy hanyatt estem a sárba, ugyanakkor a mellkasom fájdult meg az eséstől. Erős fájdalmat éreztem a mellcsontomnál, elég volt csak a bal karomat felemelni, máris még erősebben fájt. Hogy fogom így a bringákat és a csomagokat emelgetni és cipelni?

Szerencsére legalább szerelni tudtam nagy nehezen tovább, és miután az én markolatváltómat sikerült összeszerelni, majd letesztelni a megfelelő működését, nekiálltam a Zitáénak is. A váltás ezután sem lett olyan, mint újkorában, de azért jóval könnyebb lett, mint volt, és az egész arra is jó volt, hogy kicsit megokosodjak: a markolatváltóba felülről be tud folyni a víz, és be tud jutni a por. Noha van ez ellen benne védelem, de mivel a váltó nem vízszintesen helyezkedik el, mint ahogy azt egy hagyományos kerékpár kormányán tenné, hanem a kvázi nyitott végével közel függőlegesen fölfelé, ezért jobban ki van téve ezeknek a hatásoknak, és bizony bele is jut minden dögivel. Most valószínűleg a tegnapi esőzések alatti bringázás tett be neki annyira, hogy végül szét kellett szedni. És mivel nem lett tökéletes, valamikor a bowdent is ki kell cserélni majd. Persze a pót bowdeneket nem hoztuk el ide a Chittagong Hill Tracks-en tett kis körtúránkra, azok Chittagongba maradtak, és ez újabb aggodalmakat okozott nekem mindaddig, amíg kész nem lettem a vagy 3-4 óra hosszú szerelésekkel, és meg nem bizonyosodtunk arról, hogy mind a két váltó újra használhatóvá vált. Tehát a művelet végül sikeres lett, én azonban mégsem feküdtem le nyugodtan éjféltájt a matracainkra Zita mellé, ugyanis nem tudtam az oldalamon feküdni a mellcsontomnál lévő fájdalom miatt.

Labre-ék vendégszeretetéből a bazársori ékszerboltos vendégszeretetéig 2012. augusztus 21-22-én jutottunk el, 21 illetve 47,5km-t megtéve.

A felesleges aggodalmak elkerülése végett ez egyszer elárulom előre, hogy a mellkasom lassan ugyan, de a következő egy hét alatt szépen rendbejött magától. Sőt, így utólag a megélt nehézségek ellenére már mi is olyan szépnek látjuk ezt a szakaszt, mint ahogy az a képekből átjön. ;)

Zita betegsége és gyógyulása

Mikor eldöntöttük, hogy 37,8 fokos hőemelkedéssel nem bringázunk tovább, már meghívott magához minket Labre. Az ő kezébe adtam a botot, hogy tartsa távol a népeket a bringáinktól, és ő tanított meg minket a Bondu Tin Din első verszakára. Motorral ment előttünk, mi pedig követtük. Hamar letértünk a főútról és egy kis téglából kirakott mellékutcán haladtunk, aminek az egyik oldalán házak voltak, a másik oldalán víz állt. Érdekes, hogy még itt a dombos vidéken is ennyi helyen áll a víz.
Labre egyre kisebb utcákba vezetett minket, a végén már csak egy sikátorban haladtunk, amiből egy még keskenyebb kis utcácskába kanyarodtunk le. Ennek a végén már kaput nyitott és mi betolhattuk a bringáinkat a kis udvarba. Zita ledőlt egy ágyra, és hamar elaludt. Később borogattam, és újra megmértük a lázát. Délutánra úgy tűnt, rendben lesz, mert lejjebb ment, de aztán este sajnos ismét felment. A következő nap már 38 fölé is felment a láza, és ekkor úgy döntöttünk, irány az orvos. Labre Zitát motorral vitte, én pedig követtem őket a rekun. A kórház hála az égnek a faluban volt, így nem kellett messze mennünk. Az orvos megvizshálta Zitát nem állapított meg semmi konkrétat, csak hogy itt, ilyen trópusi éghajlaton gyakran belázasodhat az ember, már egy sima megfázáskor is, pláne ha nem szokott a meleg, nedves levegőhöz. Felírt paracetamolt, valami antibiotikumot és még egy gyógyszert, ezeket kiváltottuk, de még nem kezdte el szedni Zita. .
Estére jobban lett, nem ment fel annyira a hőmérséklete, mint előző este, és reggelre 37 alatt volt, ezért pakoltunk, hogy induljunk. Ekkor azonban eleredt az eső, és a következő 12 órában leszakadt szerintem Magyarország éves össz csapadékának a többszöröse. Valami iszonyatosan, brutálisan szakadt, és ami durva, hogy nem hagyta abba nagyon, de még csak csillapodni sem akart nagyon. Labre azt mondta, örül az esőnek, mert így még egy napot maradunk. :) Hát tényleg nem sok értelme lett volna ilyen időben továbbmenni, hiába csak 20km Kagrachuri, ha közben végig ázunk, akkor az tuti nem lesz jó Zitának, hisz épp csak meggyógyult. A hőemelkedés szerintünk azért jött, mert az érkezésünk előtti este a rendőrök kekeckedése miatt vagy egy órát álltunk fáradtan, kimerülten, a meleg kinti levegő után vizes pólóban a ventilátorok alatt. A gyors gyógyulást pedig annak tudjuk meg, hogy még idejében (azonnal) megálltunk és pihent, valamint minden étkezésnél toltuk magunkba a hagymát és a fokhagymát – utóbbi természetes antibiotikum, legalábbis azt mondják… Nem tudjuk a pontos igazságot, de az tény, hogy placebónak biztos nagyszerű, és azt is megtapasztaltuk, hogy ha nagyon sokat eszünk belőle, akkor már a szúnyogok sem csípnek minket! :D

Labre munkája és boltja – Lungit veszünk!

Na, de ennyit a Labre-ékhez kerülésünk és a maradásunk körülményeiről, és most akkor jöjjön a lényeg, a Náluk eltöltött három nap és az ő történetük.

Labre az UNDP-nek, vagyis az ENSZ Feljesztési Programjának, a United Nation Development Program-nak dolgozik, a Chittagong Hill Tracks-en belüli, távoli, elmaradott falvaknak segítenek, utat építenek hozzájuk, kutakat fúrnak nekik, iskolákat építenek, megtanítják őket egy modernebb mezőgazdaságra, állattartásra, orvosi ellátást biztosítanak nekik, és hasonlók. Ezen kívül van a családjának egy ruhaboltja szemben azzal az étteremmel, ahol találkoztunk. Labre épp ide érkezett meg a motorjával, amikor meglátta szemben a tömeget, és ekkor lépett oda hozzám, így kezdődött az ismeretségünk. Lám, mégiscsak jó, hogy mindig mindenütt annyian körbeállnak minket! :)

A boltban vásároltunk Zitának és nekem is egy-egy burmai lungit. Már régóta szerettem volna egy lungit, ám a vásárlásnak ez az időszak pont nem jó, mert ilyenkor a ramadán idején nem csak a közlekedési eszközök drágábbak (mert mindenki utazik a családjához ünnepelni, együtt lenni), hanem a ruhák is, mert mindenki ilyenkor vásárol magának új ruhát, hogy szépen kiöltözhessen az ünnepekhez. Ezért mindenki azt tanácsolta nekünk, hogy később, a ramadán után vásároljunk, ha akarunk, mert akkor olcsóbb lesz. A ramadán még nem ért véget, de mivel Labre-ék buddhisták, és a környéken a muszlimokon kívül rengeteg a hindu és a keresztény is a buddhista mellett, így náluk az árak nem változnak a ramadán végett. Meg aztán különben sem sajnáltam tőlük azt a pár száz takát ezért a két lungiért, azok után, hogy 3 éjszakát náluk laktunk és etettek, itatattak, kórházba és vendégségből vendégségbe hordtak minket, az a legkevesebb, hogy veszünk náluk egy lungit, ha már amúgy is terveztünk vásárolni. :) A lungijaink egyébként burmaik, vagyis mianmariak, Chittagongba hozzák be őket hajón Mianmarból. Na majd jól fel fogom venni Mianmarban is, de jó is lesz!

Marmák és Tripurák, 5 népcsoport a Hill Tracks-en

Labre családja buddhista, ezt az is mutatja, hogy a házukon belül van egy kis elfüggönyözhető rész, ez a szentély, ide járnak be imádkozni. A család a Marma nemzetséghez tartozik, amit itt úgy mondanak, hogy Marma Tribe, de én ha nem baj, nem fordítom úgy, hogy „törzs”, mert abból a legtöbben arra gondolnánk, hogy kis kunyhókban élnek és vadásznak-gyűjtögetnek a dzsungel mélyén, holott ez egyáltalán nem így van, éppúgy élnek, mint a bengáli társaik a sík vidékeken, csak épp más egy kicsit az arcuk és a bőrszínük. Itt a Chittagong Hill Tracks-en öt ilyen nemzetség él, vannak még a Tripurák, és még hárman (a jegyzetem nincs nálam… :( ), Labre-ék Burmából vándoroltak át néhány generációval ezelőtt, és a 71-72-es függetlenségi szabadságharc alatt, és utána még egy alkalommal menekülttáborban voltak a közeli Indiában – ekkor Labre még gyerek volt. Az itt élő öt nemzetségnek mind megvan a saját nyelve, ezek különböznek a hinditől és a bengálitól. Labre így öt nyelven beszél: angolul, hindiül, bengáliul, marmául, és tripurául. Ez egyébként kell is a munkájához. Két alkalommal is elénekeltek nekünk egy marma dalt, először amikor vendégségben voltunk Labre unokatestvérénél a tanár családnál a szomszéd utcában, másodszor pedig amikor Labre kollégáinkat képvetítést tartottunk a nappaliban, a TV-nek használt monitoron. (Nekünk is jó volt végignézni a legjobb fotóinkat az útról, ekkor kezdtem el kiválogatni a több tízezer fotóból a legjobb néhány százat, amiből aztán a legjobb néhány tucatot, amelyekből aztán a naptárba kerülnek majd a fotók) A Marma dal a víz fesztiválról szólt, és ahogy ki tudtam venni, ennek a „tavaszi” ünnepnek a lényege, hogy a fiúk és a lányok felállnak két sorban egymással szemben, és jól nyakonöntözgetik egymást vízzel. Ez látszik kívülről, de közben megy az ismerkedés, ugyanis az ő kultúrájukban ez az egyik fő módja az ismerkedésnek, a párszerzésnek, mert máshol, máskor nem nagyon találkoznak (vagyis inkább találkoztak, múlt időben, mert azért náluk is változnak gondolom az idők) a fiúk-lányok.

Amikor kérdeztem, hogy egyébként miért pont itt él ez a sok különböző bevándorolt nép, akkor az volt a válasz, hogy azért, mert ők választották, ők a dombos vidéket szeretik. Ez megnyugtató, mert én kezdetben azt gondoltam, hogy Bangladestől csak itt kaptak helyet az élethez, a nehezebben megművelhető, erdős, dombos vidéken, de akkor ez ezek szerint téves gondolat volt. A dombos vidék egyébként talán azért is jó választás volt részükről, mert itt az átlagmagasság már 50m-el a tengerszint felett van, ami a tízmilliók által lakott, déli lapos vidékeiről nem mondható el az országnak.

A szűk család egy udvaron, a tágabb család egy utcában

Labre teljesen oda van a családjáért, ők a mindene, és ezt nagyon jó volt látni és érezni. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy biztosítja számukra a megélhetést. Labre-nak lett volna lehetősége nagyobb projecteken is dolgozni, és ez olyan távolléti díjjal járt volna, amin még én is eltátottam a szám, ám Labre nemet mondott az ajánlatra, mert amikor arra gondolt, hogy távol kell maradnia a családjától, akkor azt mondta, hogy nincs az a pénz! Ez csodálatra méltó tőle, ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy nagyon szerencsések is, hogy ezt megtehették, mert már nem szorulnak rá annyira a pénzre az alapvető megélhetéshez.

Ez valami olyasvalami, amit majd én is így szeretnék csinálni, nem tudom még, hogy hogyan fogom ezt elérni, de ha egyszer gyerekeink lesznek Zitával, azt szeretném, hogy sok időt lehessek velük, és többet lássam őket és az édesanyjukat egy hétköznap, mint a főnökömet. Ez biztos nehéz lesz, de én bízom benne, hogy találok olyan helyet, ahol ezt megértik, és ahol ezt megtehetem, mert különben meg a tőlem telhető legjobb munkaerő leszek – Egészen délután háromig, amikor is elbringázok majd a munkahelyről az oviba/iskolába/stb. a gyerekekért, és onnantól csak nekik és velük élek majd, egy tartalmas, értelmes életet. Szerintem az, hogy többet leszek velük, és értékes időt töltök velük, sokkal többet számít majd annál, minthogy több pénzünk legyen. Egy gyereknek majdnem kumma mindegy, milyen körülmények között él, ha megvan egy bizonyos szint, onnantól inkább az számít, mennyit törődnek vele, mennyit vannak vele a szülei. Ez határozza meg az életét, a gyermekkorát, a boldogságát, a világhoz való viszonyát. Ha azt akarjuk, hogy jól lássák majd a világot, megtalálják benne magukat, és értelmes, tartalmas életet éljenek, akkor ahhoz az kell, hogy az értékrendet elsősorban tőlünk lássák, tőlünk tanulják meg, máskülönben kb. a vakszerencsére (iskolák, tanárok, iskolatársak) bízzuk, hogy ki és mi lesz belőlük és hogyan boldogulnak majd az életben. Ezért szerintem rettentő fontos, hogy egy bizonyos ideig, amíg meg nem kapja a gyerek az erős, jó alapokat az élethez, az önállósághoz, az önálló gondolkodáshoz, addig sokat legyünk velük.

Persze tudom, ehhez is nagy szerencse kell, hogy ez sikerüljön, hogy ne egy munkahelyen töltsem majd az időm nagy részét, amikor majd felelős családfő kell, hogy legyek, és el kell tartani a családom, de én majd megkeresem azt a szerencsét, addig éljek! :)

Számolni tanulunk

Szóval Labre otthon van, a családjával, a feleségével, akit Lácsminak, vagyis „szerencsének” szólít. Két gyermekük van, egy 12 éves lányuk, őt „felső világom”-nak hívja (jegyzet híjján nem tudom idézni a konkrét szót), a 14 hónapos kisfiát pedig „földi világom”-nak. Ahogy ezt mesélte, és ahogy közben rájuk nézett, lehetett érezni, hogy Labrének tényleg mindene a családja, hogy nagyon szereti őket, és mindent megtenne értük.

A kislány már kezdettől fogva közvetlen volt velünk, mindig mosolygott ránk, jött-ment a barátnőivel, és amikor egyszer bejött a szobánkba, kopogott, és így szólt: „Excuse me Uncle, may I come in?” – ez milyen aranyos, kedves és illedelmes már? :) Egyrészt, hogy nagybácsinak szólít, pedig csak egy napja ismerjük egymást, másrészt pedig, hogy kopog, és megkérdezi, hogy bejöhet-e? Tudom, ez nálunk tök alap, de itt Bangladesben, ahol a privát tered a ruhád és a bőröd közötti terület, ez nagyon nagy dolog!

A kissrác lassabban nyílt meg nekünk, de aztán annál jobban. A második naptól rengeteget játszottunk vele, beültettük a rekuba, megmutattuk neki a csengőt (onnantól ki sem akart nagyon szállni), építőkockáztunk vele, de ami a legjobb volt, hogy számolni tanítottam. Először a saját kezemen nyitogattam ki sorra az ujjaimat, és mellé hangosan mondtam felé: ek, dui, tin, csár, pász… Erre még nem nagyon figyelt, ám amikor az apró ujjait és lábujjait számoltam meg, már jobban felfigyelt, és ami ezután következett, az egy igazi csoda volt: miután többször megszámoltam a lábujjait, megfogta mindkét kezével a lábát, és közel emelte az arcához, majd kíváncsian és meglepetten nézegette, forgatta azt! „Hogy-hogy ek-dui-tin-csár-pász? Hogy került ez a lábamba? És hol van, nem látom? Miért nem beszélt erről nekem eddig senki?” :) Aztán az is csúcs volt, amikor az édesanyjának próbálta leutánozni a ujjaival a számok mutatását. Még nem volt olyan ügyes, hogy szépen behajtogassa az ujjait, és egyszerre csak néhányat mutasson, de nagyon próbálkozott, és ez nagyon aranyos volt, azt hittük megzabáljuk a kiskölyköt. A gyümölcshéj Labre gyerekkorában az egyik nagy játékuk volt, de még mindig látni gyümölcshéj sisakokban rohangáló gyerekeket. Belül egyébként egy narancshoz hasonló, de annál szárazabb, világosabb, rózsíszín húsú történet van a belsejében. A családhoz tartozik még a nagypapa is, aki már lassú járású, de azért még aktív, ő kísért ki minket a közeli utcába egyszer a teázóba, ahol nem csak finom teát és süteményeket találtunk, hanem egyedül a faluban kettes térerőt is. Így oda jártunk ki életjelet adni magunkról és informálódni.

Labre és a családja csodálatos három napot szerzett nekünk, jobb helyen, jobb emberek között nem is tölthettük volna a Zita gyógyulására szánt időt, nagyon örültünk, hogy találkoztunk Velük, így ez a néhány nap, amit „kényszerből” egy helyben álltunk, igazán tartalmasan telt. Igazán izgalmas és érdekes volt látni az életüket, az otthonukat, és kicsit részesei lenni mindkettőnek. Úgy tűnt, a mi társaságunkat ők éppúgy élvezték, mint mi az ő vendégszeretetüket. Zita pedig teljesen meggyógyult, már egy napja tünetmentes volt a negyedik nap végére, amikor is elindultunk tovább Kagrachuri felé.

Labréék családjánál 2011. augusztus 18-tól 21-éig vendégeskedtünk (persze még marasztaltak tovább…)

Minden kezdet nehéz

Chittagongból korán reggel indultunk volna tovább, ha rögtön az utcára való kigurulás után nem észlelünk az első kerekemnél egy nagyon furcsa hangot.
Halk, de éles kattogás, sercegés hallatszott az agy felől, és a kerék nem fordult rendesen, ha megpörgettem, bizonyos pontokon meg-meg akadt. Először nagyon megijedtünk, hogy az agydinamó krepált be, és most szerezhetünk egy új agyat, és nagyobb küllőket, majd fűzhetem újra az első kerekem és fújhatjuk az első lámpám világítását. Amikor azonban szédszedtem az első fékem, hála az istennek beigazolódott a másik gyanúm: a fékkel van a baj, és konkrétan megint azzal a kis rugóval, azzal a kis fémdarabbal, ami egyszer már eltört Zitának. Úgy néz ki, túl sokáig hagyjuk kopni a fékpofáinkat, és ez azzal jár, hogy a fékpofa széléről, arról a peremről könnyen kiakad ez a kis rugó, és vagy eltörik, mint Zitánál tette, vagy hajlik és beakad a féktárcsába, ahogy most nálam történt. Sebaj, még van pótfékpofánk, nem is egy, hanem két pár, gyorsan kicseréltem őket rugóstul és már pakoltam is az induláshoz. Közben a lakónegyed utcájában, ahol megálltunk Didarulék házától kb. 20m-re, zajlott az élet, és a résztvevők előszeretettel szakították meg a nem túl sürgős tennivalójukat, hogy megcsodálják, mi a fenét szerelnek oly nagy gonddal a holdjárójukon a földönkívüliek. :) Najó, azt azért nem gondolták, hogy földönkívüliek vagyunk, csak hogy egy teljesen másik világból jöttünk, ami valljuk meg, valahol igaz is. Ugyanígy mi is megcsodáltuk a zöldségest, aki széles platós riksáján szállította a zöldséget körbe-körbe eladásra az utcákon.

Apró csodák: fanedv gyűjtés és riksa művészet

Chittagongból kijutni nem volt egyszerű mutatvány még e reggeli órákban sem, de sikerült, és ahogy távolodtunk, úgy lett egyre csendesebb a környék, igaz, ahhoz, hogy a CNG riksák száma is lecsökkenjen és ne előzgessenek, cikázzanak előttünk és mögöttünk minden percben néhányan, ahhoz 40km-t kellett várnunk. Ezután viszont már tényleg nem sokan voltak az úton rajtunk kívül, és ez szokatlan volt nekünk, na meg persze nagyon jó. :) Közben a táj is szépen változott, egész sűrű erdőkben haladtunk, volt ahol a lombkorona teljes egészében befedte az utunkat. Zita egy érdekes dolgot fedezett fel a fákon: az emberek átlósan bevagdosták a fák törzsét, és az így létrejött kis csatornában a összegyűlt és lefolyt a növényi nedv, amit aztán egy kis nyelven ki is vezettek egy edénykébe. Akkor még nem tudtuk, mi ez, de teljesen véletlenül, pár nappal később Tibor bᒠblogján egy vendégposztban olvastam erről, a lényeg, hogy így a mézhez hasonló minőségű édes nedvet kaphatunk, ami nemcsak, hogy édes, hanem más, a test számára hasznos és jó anyagokkal is tele van, na és persze teljesen természetes, és közvetlenül a természetből van, a fa is túléli, tehát ez így frankó dolog. Ennek az eljárásnak neve is van, de azt sajnos elfelejtettem, és most nincs netem, pedig érdekelne a dolog.

Később egy városban olyat láttunk az egyik riksa hátulján, amilyet eddig még soha, a festményen egy bengáli tigris próbált elkapni valamilyen őzféle állatot, és mindez olyan érdekesen volt ábrázolva, hogy ezért képesek voltunk megfordulni és egy mellékutcában addig követni, amíg utol nem értük és le nem tudtuk fotózni. :) Tetszik, hogy nem számít, hogy picit aránytalan, vagy furcsa, nem számít, hogy a festő nem egy Picasso, csinálják ahogy csinálják, és ez így nagyon jó, mert ettől még nagyon is van értéke, és értéke, lásd mi most csak ezért le fordultunk az útról, így most Ti is megcsodálhatjátok ezt a gyönyörű bengáli tigrist, amint épp a vacsoráját kergeti! :)

Persze ehhez az is kellett, hogy viszonylag hamar és fájdalommentesen meg tudtunk szökni a chittagongi őrületből, így könnyen és nyugodtan tekertünk, élveztük a bringázást, és még az este is messze volt, így nem siettünk sehová. Megebédeltünk egy kis étteremben tojásos körít parotával, majd a finom lepényből még tetettünk is el, hogy legyen későbbre.

Egy sík ország dombjain

Délután kicsit dombos lett a terep, és az erdőt is meg-meg szakította egy szélesebb, laposabb mező, de aztán mindig kaptunk egy újabb kaptatót. Persze most könnyebben másztuk meg őket, mert csak két-két táskával voltunk, sátor, matracok, hálózsákok és konyha nélkül, de azért még így is kemény volt. Nevettünk magunkon, hogy mekkora őrültek vagyunk, igaz, félmálhával, de fekvőbringákkal eljöttünk a híresen lapos Banglades szinte egyetlen (szinte, mert van még a bangla Darjeeling, Shylket környékén) dombos részére, ahol nagyon úgy néz ki, hogy ma az egész délutánt egy hullámvasutas erdős-mezős terepen fogjuk tölteni. De ez különösebben nem zavart minket, hisz már túl voltunk az 50km-en, és különben is, mi ez ahhoz képest, amin Nepálban keresztülmentünk? Ott nem volt aszfalt az úton, ennél sokkal meredekebb volt, és teljes málhákkal voltunk. Ez ahhoz képest nyaralás… :)

Egyszercsak az út jobb oldalán egy fura, magas égbenyúló építményt pillantottunk meg, ormótlan volt, és fa rudak álltak ki az oldalából. Nem értettük mi az, de amikor közelebb érve egy díszes kaput is észrevettünk, a túloldalán pedig egy utat ami az erdőbe vezetett, egyenesen a fura torony felé, akkor egy éles kanyart véve lekanyarodtunk, és máris a fák alatt találtuk magunkat a kis úton. Közelebb érve a torony lábáhál leraktuk a bringákat és szemügyre vettük az üvegablakos épületet, ami a torony alját képezte. Hamarosan előkerült néhány ember, akikről kiderült, hogy buddhista szerzetesek.
Elmesélték nekünk, hogy egy épülő buddhaszobor előtt állunk, ami ha elkészül, Banglades legnagyobb Buddha szobra lesz. A közeli kolostorba is betekinthettünk, ahol cipőlevétel után benéztünk a templomba is, ami egy fura, szépen csempézett oszlopcsarnok volt kétoldalt Buddha szobrokkal és egyéb jelképekkel. Ami nekem még furcsább volt, az az, hogy ide beálltak az autóikkal is. Végül is miért ne, teteje van, akkor garázsnak is jól funkcionál, nem igaz? :) Ekkor azért már a délután vége felé jártunk, de még volt egy-két napos óránk, és nem is ajánlották fel, hogy maradhatunk, ha akarunk, ezért végül továbbálltunk.

Este a rendőrség kar(j/m)ában

A nap az utolsó órájában gyönyörű fényekkel ajándékozott meg minket, igazán szép tájakon tekertünk, és ez a nyugalom az utakon egyenesen hihetetlen volt itt Bangladesben.
Sajnos a jegyzeteim most nincsenek nálam, és nem is tudom előkeríteni őket, így csak azt tudom most megmondani, hogy 86,3km után álltunk meg egy településen.

Itt három szálló volt, mindegyiknek apró szobái, ezért elkezdtünk vacillálni, hogy mi legyen, hová tegyük így a bringákat, béreljünk ki nekik még egy szobát? Eközben persze már besötétedett, és óriási tömeg gyűlt körénk, mondanom sem kell, ennek nem nagyon örvendtünk egy ilyen hosszú nap végén. Félelmetes, mennyire nem veszik észre, hogy a terhünkre vannak. És hogy százan vannak, de frankón egyikük se beszél angolul. Persze végül csak előkerült valaki, és hamar egy üzlet előtt találtuk magunkat, ahonnan, már részben rendőrök kíséretében átmentünk egy házhoz, ahol kaptunk egy szobát, ami mellett a folyóson elfértek a bringák is. Egy nagyon kedves családnál lett szállásunk, ahol rögtön hívattak a nappaliba, a minket meglátogató rendőrkapitányhoz. Ez sajnos nem volt kellemes, emberünk előadta, hogy itt veszélyes nekünk, mert vannak az erdő mélyén mindenféle népcsoportok, akik nem elégedettek a sorsukkal és mindenféle rossz dolgot szoktak errefelé néha napján művelni. Kérdeztem, hogy mit, és mégis mi a konkrét veszély, és ezt miért nem tudták velünk akkor közölni, amikor már a szálloda előtti nagy tömeghez is megérkeztek… Át akartak minket szállítani Kagrachuriba, de mi erősködtünk, hogy nem azért jöttünk ide, hogy éjszaka egy rendőrségi dzsip platóján szeljük át a vidéket, hanem azért, hogy nappal, kerékpárokkal. Ehelyett most a nap végén itt kell állnunk és vitatkoznunk, izzadtan, fáradtan egy ventilátor alatt, amit mindig ezerrel járatnak, hogy jól megfázzunk. Közben a szállásadónk megsúgta nekem, hogy a rendőrünk nem olyan jó ember, aminek próbálja mutatni magát, és hogy amúgy itt teljesen biztonságos, és ne hagyjuk magunkat. Én így is tettem, mondtam, hogy nem megyünk innen sehová, mert hulla fáradtak vagyunk, és arra nem is lennénk képesek. Ekkor végül megenyhült a rendőr és kitalálta, hogy menjünk át a rendőrkapitányságra, és lakjunk ott. Persze az nagyon közel van, csak 3km, közben valószínű 10 db 50m-es emelkedő, és nem számít, hogy Zita már lezuhanyozott, és legszívesebben már aludnánk nyugalomban a szobánkban… Továbbra sem hagytam magam, aminek a vége az lett, hogy maradhattunk, igaz később megjelent az esti szép fehér imaruhájában a főkapitány, aki egy fokkal már kellemesebb személyiség volt, és elmondta, hogy ide delegálta az egyik éjjeli műszakos rend őrét, aki vigyázni fog az álmunkra, és ha bármi problémánk van, hívjuk fel őt bármikor az éjszaka közepén. Mondtam magamban, hogy oké, majd ha rosszat álmodom és nem tudok aludni, akkor… de különben kb. 1 másodpercig tart az ilyen napok végén az elalvás, úgyhogy ennek a veszélye nem áll fenn. Amióta úton vagyunk, nem nagyon emlékszem álmatlan éjszakákra, de még csak arra sem, hogy mi történt, vagy mi járt a fejemben a között a pillanat között, amikor ágyba tettem magamat, és aközött, amikor elaludtam. Mert ez az idő valószínű tényleg nagyon rövid. :)

A család egyébként tündéri volt, nagyon kedvesek voltak velünk, és később az ide delegált rendőrünkkel is jót dumáltunk, ám az oly áhított álomra még várni kellett, mert lévén nem szállodában, hanem vendégségben voltunk, fényképezkedni kellett a családdal, akik persze egyre csak gyűltek és gyűltek. :) Később megjelent egy nő, aki egy igazi vezéralakja lehetett a családnak, mert nagy hangja volt, és lehetett érezni, hogy ő valaki, ő dirigál, ővele még muszáj fényképezkednünk még egyszer, sőt, menjünk át a házukhoz. Tudtuk, hogy ez nem teljesen szép, de azt is tudtuk, hogy nem lennénk most jó társaság, ezért amennyire illedelmesen tudtuk, ezt a meghívást hullafáradtságunkra hivatkozva visszautasítottuk. Persze ezzel még mindig nem volt vége, megjelent két fiatal srác, akik szintén a nő alá tartoztak a családi hierarchiában, és valami olyasmiről beszéltek, hogy ők újságírók. Na jó, de nagyon gyorsan, mehet az interjú! Légyszi írjátok bele, hogy bideshiek (külföldiek) vagyunk, hogy értékes bringákon jöttünk, és van nálunk laptop, fényképezőgép, telefon, meg egy csomó dollár készpénzben, és közöljétek a következő hetekre tervezett pontos útitervünket is. :) Ha állítólag veszélyes ez a hely, akkor pont tök jó, hogy idegyűlt az egész pereputty meg a rendőrség, így már csak az nem tudja, hogy itt vagyunk, aki nem akarja. Persze ezeket csak mind magamban mondtam már, amúgy utolsó erőnkből próbáltunk velük nagyon kedvesek lenni, de a srácok egyszerűen csak bugrisok voltak, és fogalmuk nem volt az igazi újságírásról. Mi tanítottuk meg a diktafon funkció használatát nekik a telefonjaikon, mert a papírra, amit csak kérésre vettek elő, semmit nem jegyzeteltek. Óóó, hát most esik le, ők készítették a riportot, amit aztán valaki megosztott FB-on, és így tudtam én is megkapni és megosztani! (Amit Reku Papa lefordított, esetleg ha tudjátok, linkeljétek majd be hozzászólásban!) Annyi minden történik velünk minden nap, vagy többször van, hogy csak így utólag, írás közben áll össze bennem a kép. :)

Akárhogy is, végül a család felénk támasztott igényeit kedvesen kielégítve mindenkivel kellő mértékben megismerkedtünk, és végre lefeküdhettünk elájulni. Reggel ugyanezt még folytattuk egy kicsit, ekkor már nem csak kötelességből, hanem igazi érdeklődésből is, és ez már végre nekünk is kellemes volt. Nem terveztünk családnál lakni, mert ahhoz már túl fáradtak voltunk, amikor befejeztük a napot, ám végül így alakult, és végül is tényleg nem volt rossz, csak nem számítottunk ezekre az esti kihívásokra.

37,8 – Így nem szabad bringázni!

Reggel bekanyarodtunk a rendőrőrsre, megköszöntük a segítségüket, és a háztartási vízszűrőjükből lecsapoltunk magunknak 7 liter tiszta ivóvizet. Reggelizni néhány kilométerrel később álltunk meg egy következő településen. A kis füstös étterem elől többször távolabb kellett hajtani az embereket, mert olyan közel álltak a bejárathoz és az amellett parkoló bringáinkhoz, hogy elállták a levegőt a kis ablak előtt, mi pedig kezdtünk meggyulladni odabent. A vonal most nem működött, én pedig kezdtem mérges lenni rájuk, az egyiküknél volt egy bot, azt elkérve azzal hadonásztam nekik egy kicsit, hogy megértsék, azt szeretném, ha eltávolodnának és a vonal mögül csodálnák a holdjárókat és a gazdáikat, de igazából az egész tök reménytelen volt, ráadásul valószínű röhejes is, amin ők csak tovább mulattak. Ekkor odalépett hozzám egy nekem első ránézésre nepáli arcú férfi (mert itt a CHT-t már mindenféle népek laknak, nem csak bengáliak), aki nagyon jó angolsággal megkérdezte tőlem, hogy tud-e bármiben a segítségünkre lenni? Pontosan ekkor eszméltem fel, hogy mekkora marha vagyok, hogy itt próbálom terelni a népet, amikor az tök reménytelen. Megköszöntem és elfogadtam a segítségét, a kezébe nyomtam a botot, és mondtam neki, hogy senkit ne engedjen át a vonalon. Valószínű a gesztusaimból ezt mindenki pontosan megértette, mert óriási ovációban kitört a nevetés az emberek körében. Ezzel én véget is vetettem az ingyen cirkusznak, és visszamentem a momlot, a tea és Zita mellé az étterem belsejébe. Hamarosan az emberünk is követett, aki leült mellénk, és ezt nem bántuk, mert jó volt valakivel olyannal beszélgetni, aki meg is ért minket. Én a Bondu Tin Din-ről kérdeztem, és örömmel tapasztaltam, hogy ismeri a dalt. Elénekelte nekem az első versszakot, úgy, hogy én le is tudtam írni, majd szóról szóra lefordította. Ezt is leírtam, és ekkor állt össze a kép az első versszakról: háromszor próbáltalak meglátogatni barátom, de nem voltál otthon, 6 áná volt a folyón az átkelés, 6 vissza, az odavissza már 12, és mégsem értem el a célom, nem láttalak. Micsoda dal! Teljesen fülbemászó, ha egyszer elkezdjük dúdolni, fél napig nem tudjuk abbahagyni! Főleg így, hogy már a szavakat, a mondatokat is értjük a dalban. És látnátok az arcokat, ahogy mosolyognak, bólogatnak, énekelnek, dobolnak a kezükkel és a lábukkal, ahogy örülnek nekünk, hogy ismerjük, sőt mi több érdekel minket a dal és énekeljük, bideshiként…. Hihetetlen, hogy bírnak örülni a bangladesiek az egyszerű dolgoknak! :)

A vidámságnak sajnos hamar vége lett, mert Zita nem érezte jól magát, és a sejtésére elővettük a lázmérőt, ami 37,8 fokos hőemelkedést mért nála. Megismételtük a mérést, de ugyanazt mutatta, és Zita tényleg nem volt jól. Egyértelmű volt, hogy így nem folytathatjuk, de mitévők legyünk? Banglades legszebb vidékén vagyunk, nem lenne jó teherautóra, vagy buszra tenni itt a bringákat, de itt ezen a helyen nincs szálló.… Hogy mi lett a folytatást, azt most nem árulom el, de, hogy ne aggódjatok feleslegesen, annyit azért elmondok, hogy végül ennek a kezdetben negatívként induló dolognak is fantasztikus élményeket köszönhetünk! ;)
Ez a fejezet 2011.08.17. reggeltől 18-a reggeléig tart és 98,7km-t ölel át Chittagongból indulva egyenesen Kagrachuri irányába.