Hue-ban összesen öt napot töltöttünk, ezek a napok gyorsan elrepültek. Krisz írta meg nekünk a „66 Le Hoi” nevű kis zsákutcát a Perfume folyó mellett, és igaza volt, tényleg itt találtuk a legolcsóbb szállásokat, a „legalja” 6 dollár volt, egy apró szoba egy ággyal egy elég lepukkant kis szállóban. Mi mégsem ezt választottuk, hanem ennél az egy dollárral drágább szomszédos szállót, ahol ezért a kicsit több pénzért már sokkal jobb helyet találtunk, egy nagyobb szobát, és ami a lényeg, az udvaron egy gyönyörű, feszített víztükrös kis medencét! És nem hiszitek el, de ahogy megérkeztünk, másnap végre kisütött a Nap! Vagy egy hónapja nem láttunk már ekkor Napot, talán csak az első vietnami napjainkon és a Ha Long öbölben sütött egy-egy percre a délután a Nap, de egyébként már-már nyomasztó volt ez az állandó szürkeség. Azért a medencének volt némi „szépséghibája”, a vize olyan hideg volt, hogy én ugyan egyszer megpróbáltam, de különben nem bírtunk belemenni. Zita azért így is nagyon élvezte a vízparton való olvasgatást, és a kert különben nagyon kellemes volt, tele növényekkel, és az egyik erre a célra kialakított kis medencéből néha-néha még egy kis teknős is előmászott. Nagyon élveztünk itt lenni, én sok naplót írtam, Zita kiolvasott néhány könyvet és nagyokat pihentünk. Nem vagyunk büszkék rá, de egyik nap még a BigC nevű „szupermarket”-be is elmentünk és bevásároltunk sajtból, fokhagymás felvágottból és kockakenyérből. Ezekből aztán este nagyon finom melegszendvicseket csináltunk, vásároltunk hozzá újhagymát, és a vacsora mellé megnéztünk egy filmet. Szóval így pihentünk, de gondolom ez annyira nem érdekes Nektek, úgyhogy térjünk most rá a városra magára, lássuk Hue-t.

Ahogy valamelyikőtök írta is FB-on, a városban van egy Google Hotel nevű szálloda, azonos karakterszínekkel és típussal, mint az óriáscég logójában. Ez itt tök normális, az ilyesmi a kutyát sem érdekli, láttunk már iPhone feliratú papucsokat is, és Hanoi-ban van egy háztömb, ahol ugyanolyan nevű hotelből három különböző is van, és nincs köztük ezen túl kapcsolat, csak kettő másik lemásolta az eredetinek a nevét, mert az sok dícséretet kapott a TripAdvisor-on és a Lonely Planetben. Így megy ez itt Ázsiában! :)

Hue amúgy egy kellemes hely, a Perfume folyó szeli ketté a várost, és ezen a vizen hajókázni is lehet. A hajók sárkány díszitésűek, és el lehet velük menni a város környéki pagodákat meglátogatni. Nekünk ez annyira nem volt vonzó, habár 10-20 dollárból már meg lehetett járni egy egynapos körtúrát fejenként, mi végül úgy döntöttünk, hogy csak sétálunk a folyóparton a szép parkban, ahol megcsodáljuk a konnektorokkal is ellátott köztéri szobrokat és ezen felül még meglátogatunk néhány ingyenes helyi pagodát biciklivel. Ezek nem érdemelnek sok szót: szép udvar, bent szentély (vagyis annak a buddhista megfelelője), kedves monkik (buddhista szerzetesek), díszes kapuk.

A folyó északi részén viszont található egy „Citadel”, vagyis inkább A Citadel, egy hatalmas, talán 2×2km-es városfallal és árokkal körülvett terület. Ezt sétálva és biciklivel is felfedeztük, először a várost nézve, gyalog, másodszor csak én, kerékpárszervízt keresve. Centrírállványra volt ugyanis szükségem, mert a zuhanást követően ugyan nagyjából kihúztam a nyolcast a hátsóból és az azóta sem növekedett, viszont (meglepő, de) megmaradt benne. Ez az 1-2mm már túl kevés volt ahhoz, hogy az én tudásommal centrírállvány nélkül kihúzzam, ezért elidultam csomagok nélkül oda, ahol előzőleg láttunk egy srácot az utcán kerekeket építeni. Őt sajnos nem találtam meg, így kellett tennem egy nagyobb kört a Citadel belső utcáiban. A királyi enklávé mögött találtam egy boltot, nagyon kedvesen fogadtak, még a beragadni készülő elsőfékbowdenemet is kicserélte a tulaj, és a kérdésemre, hogy hol lehet BB7-es fékhez fékpofákat kapni, elmondta, hogy itt Hue-ban nem is érdemes próbálkoznunk, csak Da Nang-ban. A csomagok nélküli fekvőbringázás egyébként nagy élmény volt Hue utcáin: csak úgy suhantam a sok motoros között, sokszor legyorsultam őket, pehelykönnyűnek éreztem magam, a forgatagot pedig egy legyőzhető, élvezhető akadálynak. Így is volt, a szervizhez és az onnan hazafelé tartó gurulás tiszta élvezet volt, jó érzés volt ilyen könnyedén repülni az utak felett és utálni, átérezni azt a fajta forgalmat ami errefelé megy. Ehhez persze figyelni kellett nagyon, de mostanra már megtanultuk a helyi szabályokat, és nem volt gond ezzel.

Na és akkor jöjjön a Citadel. Nem puskázok, ezért nézzétek el, ha nem térek ki a pontos dolgokra, hogy mit hogy hívnak, hány éves és ki építette őket. Ezek le vannak írva az útikönyvben, és bár tudom, hogy valamennyire itt lenne a helyük, de egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy kinyissam a PDF-et és ezzel megszakítsam az írást, ha egyszer végre ilyen szépen elindult kifelé belőlem.

Ez a hely már fizetős volt. A déli kapun, a híresen nagy zászlórúd mellett lehet bemenni, ez azért fontos információ, mert megpróbáltunk keletről is bejutni, ám onnan az őrök átirányítottak minket a déli kapuhoz. Bejutás tehát csak itt, és elöljáróban azt is elárulom, hogy a délután hat órás zárást követően kijutni viszont már csak a keleti kapun lehet. Aminek egyébként érdemes elidőzni a látványán, a belső oldalon Zita nagyon ügyesen (és jellemzően őrá) kiszúrta, hogy bizonyos szoborrészletek törött teáscsészék díszes porcelándarabjaiból vannak összerakva.

A déli kapun, belépés után két nagy medence között találtuk magunkat. Itt Zita megetette a halakat, én pedig kiszaladtam a közeli mezőre, és csináltam néhány fotót az ott legelésző lóról. Ez az egész enklávé amúgy egy ilyen udvarok az udvarban típusú történet, rengeteg épülettel, kerttel, tavakkal. Szemben a déli bejárattal egy épületben megcsodálhattuk a király trónját, a trón mögött pedig egy nagyon ügyes, angolul beszélő animáción elmondták és megmutatták, hogyan is nézett ki ez az egész a háború előtt. Merthogy az amerikai háború alatt ezt is, mint szinte mindent az országban, elég szépen szétbombáztak.

Tovább sétálva egy nagy térre jutottunk ki, ahol buddhista szerzetesi ruhába öltözött turistákkal találkoztunk. Vagy talán turistáskodó buddhista szerzetesekkel…? :) A kettő ugyan az. Balra egy helyiségben egy igen érdekes és népszerű szolgáltatásnak lehettünk szemtanúi. A kellő pénzmag megfizetése után a látogatók trandícionális ruhákba öltözhettek és fényképezkedhettek. Számunkra ez elég furcsa volt, de az éppen itt tobzodó ázsiai turisták körében elképesztően népszerű volt, sorban ültek és nevetve figyelték a társaikat a ruhákban, kb. mint valami vicces és abszurd divatbemutatón.

Hátrébb sétálva felfedeztük a színházat és a kert többi részét, körbesétáltunk megannyi kisebb udvaron és díszes épületen. Ezek szépek voltak, de semmi különös. :) Kifelé menet az eltévedést a hosszú egyenes sétányokon és a keleti kapun lévő porcelánedényekből készült szobrokat jobban élveztük.

Hazafelé menet betévedtünk a „General Museum”-ba, vagyis mint utólag az útikönyvből megtudtuk, annak csak az udvarába, mert az még éppen nyitva volt. Itt helikopterek, vadászképek, tankok és egyéb harci járművek voltak kiállítva, és az érdekességük az volt, hogy ezek javarészt amerikai, tehát „ellenséges” harceszközök voltak. Vagy hát a franc tudja, hiszen Hue elviekben már Dél-Vietnamhoz tartozik, tehát ez talán mégsem igaz, ezeket csak úgy itt hagyta az amerikai hadsereg a kivonuláskor. Érdekes volt testközelből megcsodálni ezeket az óriási vasdögöket, belenézni egy vadászgép hajtóművébe, belesni egy tankba és annak az ágyúcsövébe. Vietnamban még nincs 40 éve, hogy végetért a háború, de azt kell mondjam, ezalatt elég rendesen pofába rázták az országot. Eddig mindenütt jó utakon közlekedtünk, az infrastruktúra fejlett, a városok élnek és pezsegnek, ezernyi üzlet és étterem mindenütt, az út is tele van. Persze nyilván nem láttunk mindent, de amit láttunk, abból ezt szűrtük le.

Úgy terveztem, hogy ebben az egy bejegyzésben megírom Hue-t, Da Nang-ot, és Hoi An-t, beleértve azt is, ami ezen városok közben történt, de ez már megint nem sikerült. De igyekszem folytatni, hogy hétfőn is legyen bejegyzés.

Hue-ban 2013. január 15-től 19-ig időztünk.

Még képek itt.

„Disco time!?” – Mi az országod!?

A Nevét-se-tudjuk városból hamar elrajtoltunk, és könnyedén szeltük tovább a kilométereket Bogra felé. Mint azt ahogy az elmúlt három országban megszoktuk, a helyiek most is beszélgettek velünk út közben: rendre lelassítottak mellettünk, vagy épp felgyorsítottak, hogy utolérjenek, attól függően, hogy volt-e motor a biciklijükön, vagy sem. A leggyakoribb az egyszerű „Country?” kérdés volt, mint mindig. Persze ezt mi hamar elkezdtük nagyon unni, hiszen ha már fél éve mindig mindenki ugyanezt kérdezgeti tőled, mint ahogy ezen a napon is kb. 5 percenként, akkor egy idő után vagy beleőrülsz, vagy kitalálsz valamit, jól szórakozz ezen a helyzeten, és ne csak ők, de te is élvezd. Mi azt találtuk ki, hogy hülyét játszunk. Ha ők egyszerűen kérdeznek, mi is egyszerűen válaszolunk. Mikor kérdezték, hogy „Country?”, mi a földre mutatva válaszoltunk: „This is Bangladesh!” – és vártuk a reakciókat! :) Persze ezzel a válasszal ők sok újat nem tudtak meg, ami csak tovább zavarta a kíváncsiságukat, és ahogy kivettük, a legtöbben nem néztek minket hülyének a válasz után, sőt inkább tovább próbálkoztak, gondolván, hogy ők tették fel rosszul a kérdést. A következő sokszor adott második válaszra egy „How are you from?” kérdés adta az ötletet. Ezután ahányszor csak újrakérdezték a „Country?”-t (Ország?), azt válaszoltam, hogy „Thank you, I’m fine!” (Köszönöm, jól vagyok!), ám ezután sem adták fel, és az ügyesebbek fel tudták tenni az összetett kérdést: „Where are you come from?” (Honnan jöttél?) – Erre persze magától értetődően jött a válasz: We come from Rangpur! – vagyis az előző nagyvárosból, ahonnan tegnap indultunk. Persze még ez sem volt elég senkinek, nem adták fel, félig angolul, félig bengáliul, na meg persze kézzel-lábbal próbálták megtudni, hogy honnan valóak vagyunk. Néhányszor még az Indiát és Siligurit is ellőttem, de miután páran elhitték, hogy Indiából valóak vagyunk, ezzel felhagytam. És persze a jutalma mindenkinek megvolt a végén, mielőtt még feladták volna a kérdezősködést, úgy tettem, mint akinek felgyújtották a villanykörtét a feje felett, és nagy boldogan közöltem velük, hogy „Ámár deser nám Hángeri”, vagyis hogy „Az országom neve Magyarország” – ők így mondják bengáliul. Ha azt is megkérdeztem tőlük, hogy „Kemonacso?”, vagyis hogy hogy vannak, akkor nagyon boldogok lettek, ami sajnos néhányuknál további kérdéseket eredményezett, legtöbbször bengáliul, és ennek viszont már én nem örültem, mert általában jobb szerettem a 3-4 mondatos beszélgetéseket. :)

Egymástól teljesen függetlenül néhányan az ilyen két perces útitársak közöl valami diszkót emlegettek, és ez kezdett nekünk nagyon gyanús lenni, főleg, hogy mintha már előző nap is hallottuk volna másoktól. Azt mondogatták, hogy „Disco time”, amit mi egyáltalán nem tudtuk hová tenni. Hamarosan megbizonyosodtunk róla, hogy tényleg ezt mondják, sőt, amikor visszakérdeztünk, hogy „Disco time?” (ejtsd: diszkó tájm – szleng kifejezés, jelentése valami olyasni, hogy „Itt az idő a bulira”), akkor megismételték! Először ledöbbentünk, hogy ezt a szöveget meg honnan szedték, mit beszélnek nekünk ezek itt diszkóról, amikor a muszlim ember errefelé még az esküvőjén sem táncol, ráadásul többen a „disco time”-os arcok közül nem úgy néztek ki, mint akik valaha is jártak városban. Nem hogy még diszkóban… :) Szóval nem volt tiszta a kép, de mivel kíváncsiak voltunk, hamar kiderítettük, hogy valójában félrehallunk kicsit egy bangla mondatot, ami helyesen valahogy így szól: „Des ko táj?” – jelentése pedig: Mi az országod? :) Ezután már a disco time-os barátainkkal is kezdődhetett a hülyét tettetős játék! :D

Bangla mosoly fültől fülig – Hogy csinálják, hogy ilyen boldogok?

Bár az előző bejegyzésből talán úgy tűnhet, hogy nehezményeztük a helyiek társaságát, ám ez legtöbbször nem így volt. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy ezek a „rettentő szegény” bangladesiek roppant vidám fickók. (A nőkről csak azért nem tudunk nyilatkozni, mert őket errefelé sem engedik nagyon az utcán csatangolni) Ráadásul nagyon könnyű és egyszerű is őket boldoggá tenni, emellett kíváncsiak is nagyon, na meg úgy tudnak csodálkozni… Otthon mi akkor nem bámulnánk így, ha egy repülő csészealj szállna le a Moszkva téren, és magával ragadná a villamosokat az égbe! Na, ők ennél durvábban bámulnak ránk, értetlen, csodálkozó tekintettel, és nyitva hagyott szájjal. Ez még önmagában nem lett volna nagy szám, ami igazán tetszett nekünk, az az ebből való villámgyors átalakulásuk volt az egyszerű, tiszta boldogságba. Ehhez nem kellett mást tennünk, mint rájuk köszönnünk, és megkérdezni, hogy vannak: „Asszalam Aleikom, Kemonacso?” – E.T. beszél Bangla!!! És ekkor a csodálkozó, értetlen tekintet egyszer csak átalakult egy nagy boldog mosollyá, megmutatták az összes fogukat, mégha azok sok esetben mind egy szálig pirosak is voltak a pánozástól, akkor is. Komolyan, ezeket a pillanatokat látnotok kellett volna, elképesztőek voltak ezek az arcok! Olyan boldogság tört rájuk, és akkorát mosolyogtak ránk, hogy attól mi is mindig megvidámodtunk. Persze a válaszként jött „Balo / Balo ácsi” sem maradhatott el, és amikor erre még rátettünk egy lapáttal a „Khubi Balo?” (Nagyon jól?) visszakérdezéssel, akkor már végképp odáig voltak, E.T. és E.T.-né tényleg beszél bengáliul! És ebben nem akartunk, hogy aztán csalódjanak, ezért ezután már a „Hoda Hafesz!”-nek (Viszlát) kellett következnie, ami után felcsatoltuk a lábunkat a pedálra és elgurultunk. E.T. hazatér!

A viccet félretéve, tényleg nagyon boldog emberek a bengáli barátaink, és ez szöget ütött a fejemben. Oké, hogy szegények és emellett még barátságosak, befogadóak és segítőkészek is, ezt már megtanultuk az előző országokban, de hogy a minden eddig országnál szegényebb Bangladesben még boldogok is? Hát ez már sok… :) Ezt nem veszi be a materialista világban kifejlődött lelkem. Később egy bengáli barátunknak mesélve ezt, megemlítette, hogy egyszer látott egy kimutatást az interneten, ahol Banglades a legboldogabb nemzetek között volt valahol az első ötben. Erre aztán én is kíváncsi voltam, és rákerestem az ilyen – egyébként szerintem valahol kicsit értelmetlen – kimutatásokra, de Bangladest sehol nem találtam az elsők között, inkább a sereghajtók között, viszont ami érdekes, néhány helyezéssel Magyarország előtt! :o Ismétlem, szerintem az összes ilyen kimutatás valahol a legnagyobb badarságok között van, mert had döntse már el mindenki maga, mennyire boldog, vagy sem, ne mondják meg nekünk mindenféle kimutatások, hogy boldogtalanok és elégedetlenek vagyunk, ezt hagy döntsem el és érezzem én magam! :)

Az okfejtések mélyébe most én nem mennék bele, okoskodtam már eleget ezen a blogon mostanában. De azért az alább linkelt TED videót nézzétek meg, mert nagyon érdemes, van hozzá magyar felirat is, a videó alatt a Subtitles-re klikkelve ki tudjátok választani a Hungarian-t, vagy Download gomb mögött le is tudjátok tölteni, és később megnézni. Mi mostanában az amerikai „kiszállok kicsit a valóságból egy könnyebb, butább 90 percbe” vígjátékokról átszoktunk ezekre a kis tanulságos, inspiráló, elgondolkodtató előadásokra, amelyek között néha még humoros darabokat is találunk. Szóval a link: Dan Gilbert azt kérdezi, miért vagyunk boldogok? aztán itt van még egy link, Irány a boldogság, Tibor bá’, a híres “geddonista”, író, fordító, “az ország legidősebb bloggere” billenytűzetéből. (Lali papa igazán indíthatna egy blogot, elvéve ezzel ezt a címet az azt hiszem 77(?) éves Tibor bától! :D) Ő inkább statisztikákból merít és gondolkodik, szedi pontokba a boldogsághoz vezető út mérföldköveit – kicsit más megközelítés, de ez is érdekes. Tibor bához hozzá kell tennem, hogy bár nagyon szeretem az írásait – főleg a “Vissza a Múltba” szériát -, de nem mindig értek velük egyet, szerintem túl pesszimista bizonyos dolgokban és néhány dolgot nagyon máshogy lát és kezel, mint én, de ez jól is van így, furcsa lenne ha ekkora korkülönbséggel ugyanúgy látnánk a világot.

Mahasthan – A legrégebbi bangladesi város romjai

Most hogy átragadt ránk a helyiek érthetetlen boldogsága, érkezzünk meg végre Bográba. A belvárosban csak egy drága szállót találtunk, ezért gyorsan továbbgurultunk a város déli részén található YMCA (Youth Man’s Christian Association) szállójába, ami egyébként egyben iskola is, meg még ki tudja, mi minden. Itt sikerült kialkudnunk egy nekünk viszonylag fájdalommentes árat (300 taka, 900 forint) a legpuritánabb szobáért, ahol még mindig volt venti és fürdőszoba, a bringákat pedig le tudtuk tenni a lépcsőház alatt egy zárt helyiségbe. Végre, gyalog leszünk, így csak úgy fognak nézni ránk, mint akik más bolygóról jöttek, nem úgy, mint akik egy másik galaxisból! :)

Következő nap a Mahasthant néztünk ki magunknak látogatásra, ahová a buszállomásig riksával, majd onnan busszal, végül megint riksával érkeztünk meg. Ez egy hosszú és kényelmetlen utazás volt, ami után el se tudtuk már képzelni, hogy hogyan élvezzük a nap hátralévő részét. Pedig Mahasthan-ról azt olvastuk, hogy itt található a legrégebbi város (romjai) a mai Banglades területén, és ezt nem szabad kihagyni, ha erre jár az ember. Na, ez remek, de hol a város, vagy legalább a romjai? Eleinte semmit nem találtunk, felmásztunk egy falra, és kérdeztük a helyieket, hogy hol a „Citadel”, amit az útkönyvünk említ. Senki nem tudott válaszolni, csak fényképeztek minket, mint valami tárgyat. Képzeld el, hogy te szeretnél megtudni valamit egy embertől, próbálsz kedvesen közelíteni felé, köszönsz, kérdezel, de ő nem figyel rád, csak a mobilja képernyőjét nézi, amin Te vagy. Hogy hová és miért akar „eltenni” Téged, és kinek akar megmutatni aztán, azt nem tudod, de nagyon idegesít, hogy ezt teszi. Konkrétan ilyenkor azt is tudjuk érezni, hogy ők nem vesznek emberszámba… Pedig nem rossz emberek ők, és nem is akarnak rosszat, csak itt ez a fajta kérdezés nélküli fényképezés az egyszerűen teljesen normális, és ez sajnos nálunk néha ki tudja csapni a biztosítékot, még mindig. Na, de ne mérgesedjünk fel úgy írás közben, mint akkor a valóságban, és maradjunk pozitívak. A múzeumot megtaláltuk, igaz, hogy az útikönyvben említett 2 taka helyett már 100 a belépő, nekünk bideshi-eknek (bideshi – külföldi, ideshi – országbéli), ideshieknek pedig még mindig csak 5! Én ezt megvétóztam azzal, hogy nem mentem be megnézni azt a néhány régi kő és érmedarabot amit a környéken találtak, helyette megtanultam néhány szót a már-már idegesítően mosolygós portástól. Azért ez az örök boldogságuk és állandó jókedvük idegesítő is tud ám lenni! :) Ekkor épp nem, de máskor többször az agyunkra mentek vele. Ugyanis ők akkor is mosolyognak, és van, hogy még nevetnek is rajtunk(?) amikor nekünk valami bajunk van. Ők tovább nevetnek, és ha épp mínuszban van a morálunk, akkor ezt a mínuszt csak tovább szorozzák azzal, hogy körülöttünk tömegesen vidámak és nevetgélnek. Ezen átlendülni szinte lehetetlen. El kell menekülni, magadra kell zárni az ajtót, le kell tusolni, és be kell állni a szobaventillátor alá meztelenül. De mi van, ha már a délelőtt rád tör az idegbaj? Akkor le kell győzni, de ez nagyon nem könnyű.

Na, de most maradjunk pozitívak, másszunk vissza a fal tetejére. Mint egy angolul jól beszélő múzeumi kollégától megtudtuk, maga a több kilométer hosszú fal a Citadel, tehát amikor az előbb kérdezgettünk a Citadel felől, akkor rajta álltunk! :) Ez volt anno a városfal, persze a városnak mára se híre, se hamva, csak zöldellő mezők vannak a téglalap alakú falrendszer belsejében. Sebaj, akkor sétáljunk végre egyet itt a szabadban, végig a falon vissza a buszállomáshoz. Na, ez a sétát végre élveztük, és ez jó volt, mert én amikor leszálltam itt a riksáról úgy egy órával ezelőtt, nehezen bírtam volna elképzelni, hogy bármit is élvezzek. Lehet, hogy a betegség utáni, antibiotikummal a szervezetemben két nap alatt megtett 108km-re inkább rá kellett volna egy napot pihenni, mintsem a déli forróságban nem létező romokat látogatni? Ezek a romok olyan régiek, hogy már nem is léteznek! :) Azért az „élet kútját” megtaláltuk, igaz víz már nem volt benne, ki volt száradva és tele volt dobálva műanyagszeméttel, ez már sok életet nem ad senkinek. Aztán valami palota alapzatát is megleltük, de én ekkor már nagyon kezdtem furcsálni, hogy itt minden tégla pont akkora méretű, mint amilyeneket én anno kibontottam 14 évesen a nagymamám kertjének melléképületéből. Úgy látszik, ez a kisméretű téglatípus van már ezer éves is… :) Vagy valami turpisság van iti?! Akármi is az igazság, mi nem azért jöttünk, hanem hogy jól érezzük magunkat, még ha ez ezen a napon oly nehéz is. A következő állomáson egy nagyon furcsa dolognak voltunk a szemtanúi. Egy pálmafa alatt, gondolom valamilyen vallási megfontolásból egy fickó tejet öntött egy hatalmas faragott kődarabra. Ennek a tejnek a legnagyobb örvendője – a ki tudja, miféle isten(ek)en túl… - egy kutya volt, illetve egy másik alak, aki elkunyerált az áldoznivaló tejből egy jó adagot. Az egész jelenet nagyon érdekes volt, és nekünk egy kicsit bizarr is. Aztán a főúthoz menet még átvágtunk egy dombon, ahol néhány muszlim veszekedett hangosan, de az érkezésünkre kicsit elcsöndesedtek. Itt nagyon érdekes kinézetű alakok tanyáztak, akik kérdésünkre engedték magukat lefényképezni. Innen egy lépcsőn lejutottunk a főúthoz, ahol már ismét láttunk buszokat. Még egy teára és egy dohira beültünk a megrázó buszút előtt, aztán kiálltunk az út szélére a szerencsénket várni. És megjött, bár elsőre nem ismertük fel a szakadt buszban, de amikor megállt, és két tucat helyi után mi is felszálltunk rá bátortalanul, minket előre ültettek a sofőr mellé. Ez nagyon jó volt nekünk, mert itt kisebb volt a tömeg, és kevésbé rázott a busz.

Bent Bográban a buszállomás mellett ismét megcsodáltunk néhány nagyon szép riksafestést, majd mi magunk is felszálltunk egy ilyen emberhajtású guruló műalkotásra. Érdekes volt azt is megfigyelnünk, hogy minden városban kicsit másak a témák a riksákon. Van itt minden: repülő, hajó, folyó, ház, madarak, autópálya, busz, épületek, de még mozifilm karaktereket is felfedeztünk. Ez utóbbi általában egy pisztolyos/puskás bácsi volt két néni társaságában, sokat elárulva a Bangladesben népszerű mozifilmek témájáról. :)

Igaz, idefelé jövet kijelentettem, hogy soha többé nem ülök humán riksára, mert akkor még nyűgös voltam, és megviselt az út, de most már másképp láttam a dolgokat, és nem volt annyira fájdalmas végigülni a kettőnknek nagyon apró ülésen az utat. Bogra érdekes hely, a belvárosban a főutak mellett ugyan vannak sokemeletes épületek sűrűn egymásnak építve, de különben a város úgy néz ki, mint amilyet már Nepálban is láttunk: a házak között mezők vannak, a különbség csak annyi, hogy itt Bangladesben vízben állnak.

A humán riksán

Következő napra az volt a terv, hogy meglátogatunk egy Char-t (ejtsd: csor) a Jamuna (Brahmaputra) folyón. A char-nak olyan kisebb-nagyobb szigeteket hívnak, amelyek alig vannak a vízszint felett, és amelyeket bármelyik évben teljesen elmoshat egy nagyobb áradás, hogy aztán egy másikat, máshol összehordjon, vagy csak ugyanazt a szigetet lejjebb mossa kicsit a folyón. Szóval ezek nem olyan állandó szigetek, de mégis élnek rajtuk emberek…

Ezen a napon már sokkal pihentebbek voltunk, a nap se tűzött annyira ránk, és végül fantasztikus élményekkel gazdagodtunk, na de a szigetekről majd a következőben, most zárjunk egy bograi riksázással, így mentünk ki a buszhoz, ami elvitt minket a char felé:

Elsőre talán meredeknek hathat, hogy egy másik (szegény, szerencsétlen, vékony, stb…) ember által hajtott járművel utazunk miközben mi is „hoztunk” bicikliket, de ha belegondolunk, hogy ezzel munkát, vagyis jól megérdemelt pénzt adunk neki, és ezzel nem kell elviselnünk azt, hogy mi vagyunk az utca figyelmének a középpontjában, ahol földönkívülinek néznek minket, és se a forgalommal, se a navigációval nem kell bajlódnunk ebben a (nekünk) őrült forgatagban, akkor mindjárt értitek, miért rejtettük el oly gyorsan a bringákat a lépcső alatt, és miért mentünk inkább a jó kis riksával! :)