Befejeztük Zitával a táblázat frissítését, ő már felállította a szúnyoghálót a templomterem oldalában, én lementettem a képeket és a táblázatot, most végre jöhet a mai nap útleírása. Ma végre nem fogok kisregényt írni, legalábbis megpróbálom! :)

Douggal és a séffel a Copper Bank Inn előtt

Reggel elköszöntünk Dougtól, és megpróbáltuk megtalálni a hangyákat, de már nem voltak ott, úgyhogy csak némi kekszet vettünk a “Welcome to Chinese Shop” nevű boltban, aztán elhagytuk a falut. Miközben ezt írom, a feleségem mosolygó arcát nézem, azért ilyen vidám, mert élvezi, hogy ilyen ügyes a férje, hogy még így is tud gépelni. Pedig ez igazán nem nagy tudomány. Azon szoktunk viccelődni, hogy ő az egyetlen, akinek tetszik a szörnyű humorom – ezért lett a feleségem. :)

Zita beszélget útközben – én ezen a szakaszon nem voltam túl kommunikatív, nehéz volt hajtani a biciklit, és nem értettem, miért? :)

Progressoban nagyon szép katonás rendben pakolták ki a zoknikat száradni :)

Zita meg is dícsérte őket :)

Letértünk a főútról a parti útra, hisz úgyis mindegy volt, mind a kettő földút volt, de ez legalább szebb!

Ilyen házakat Mexikóban is sokat láttunk, sok étteremnek ilyen tetőt építenek, hogy már messziről is látszódjanak – és mert szép :)

A lagúna Progressonál

Copper Banktől részben már ismert úton – egy nagyon köves, poros úton – 18km-t tekertünk, mire megérkeztünk Progresso Shoresra, ahol meglátogattuk Scottot, ezúttal végre az otthonában. Ez egy szerény kis házikó volt, egy amúgy nagy birtokon, amit javarészt ő birtokol, de amúgy feldarabolta és egy részét már eladta, egy részét még árulja.

Érkezés Scotthoz

A régi kameragyűjteménye :) Vicces volt kézben tartani egy nagyon apró LCD kijelzős 2MP-es Canon Powershotot :) Ez van a miénkre is írva, de közben ég és föld a különbség a két gép között

A belizei az egyetlen olyan ENSZ által is elismert nemzeti zászló, amelyen emberalakok vannak – Mesélte nekünk Scott.

Ebben a kis házikóban lakik – az ablakokon nincs üveg, csak szúnyogháló

Az ingatlanfejlesztés mellett egyébként online marketinggel is foglalkozik, az egészséges étkezés, azon belül is a vegán és nyers ételek a területe – ő maga eszik húst, ha úgy hozza az élet, de magától nem enne már soha. Scott készített nekünk egy smoothy-t, és körbevezetett minket kicsit a birtokon. Ezt azzal kezdtük, hogy lementünk a háza alatti mesterséges tóhoz, és megetetettük kenyérdarabokkal a házi krokodilt! :D Az állat azután költözött oda, hogy a tavat Scotték létrehozták. Azt mondta, fogalma sincs, hogyan és mikor került oda a krokodil, egyik nap egyszer csak ott volt. Azóta olyan jól érzi magát itt a sok hal (kaja!) között, hogy nem megy máshová. Pedig egy nagy lagúna is van a kert végében, ami 10km hosszú és összeköttetésben van azzal az öböllel is, ahol tegnap jártunk.

Látjátok azt a fekete foltot a vizen? Na ő a házikrokodil! :)

…aki szereti a kenyeret! :o

A lagúna partján

Miután jól ottfelejtettünk egy palack vizet Scott hűtőjében (Megint -1 palack, nesze neked fenntarthatóság, megint vehetünk újat!), elindultunk az újabb szakaszra, még az addiginál is borzasztóbb úton, cukornád és papaja ültetvények között kb. 12km/h-s átlaggal átrepesztettünk egy Orange Walk nevű településre.

Nem csak a buckák miatt, hanem evégett is kellemetlen volt a földúton haladni

Egy-két szakaszon nagyon köves volt az út, még a telókon is lazítani kellett kicsit

Egy falu volt útközben, ott fotóztunk néhány házat

Ez a hattyűs díszítőelem nagyon menő errefelé :)

:)

A belizei buszoknak kihajtható stoptáblája van :) Gondolom mert importbuszok egy olyan országból, ahol az ilyesmi alap volt – már 30 éve is, mikor ezek a buszok újak voltak…

Bokorkutya :)

Orange Walkba érkezve… Csak nem a főtér? – Gondoltam magamban :) (de tévedtem)

Ezektől a házaktól enyhe vadnyugati érzésem volt…

Mire oda megérkeztünk, már majd le estem a bringáról, olyan éhes voltam. Hamar találtunk egy éttermet, ahol azt hirdették, hogy van ingyen wifi, és még a kaja is egész tűrhető áron volt, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyit hallottuk, hogy Belize milyen drága lesz.

Itt ebédeltünk

Egy tányér csikencsómin (Chicken Chowmein, vagyis kínai zöldséges tészta csirkehús darabokkal összesütve) 5 dollár, egy hambi 3 dollár, üdítő 1,5 dollár. Ez mind belizei dollár, tehát az US dollár felével kell számolni, vagyis, ha jól emlékszem, ezeket 120-al kell szorozni, ha forintosítani szeretnénk az árakat. Az étteremben nem csak ettünk, hanem a Couchsurfing.org-ra is felcsattantunk és kiküldtünk a guatemalai Floresbe és környékére 4 új kanapékérelmet.

Ezzel annyira elment az idő, hogy mikor elhagytuk az éttermet, már csak 2 óra 18 percünk volt naplementéig. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert a GPS ilyet is tud – és ezt is nagyon szeretem benne. :) Azt meséltem már, hogy amikor Ausztráliában nyílegyenesen keletnek tekertünk egész álló nap, akkor reggel és este több perc különbség volt a naplemente időpontja között? Csupán egy nap alatt annyit tekertük magunk alatt a Földgolyót, hogy az már percekben mérhető volt :)

Szóval mivel már csak ennyi időnk maradt a bevásárlásra és a maradék negyven kilométer megtételére, ezért előbbi elég kapkodósra sikerült.

Lámpás kereszteződés és földút? Ezt hogy hozták össze?

Pár sarokkal délebbre egy lámpás kereszteződés (mi a manó, ki gondolta volna, hogy ilyen is van egy ekkorka kis poros országban :) – bocsánat a porosért, de tényleg az!) túloldalán megtaláltuk a főteret szép színes fali szobrokkal és taxiállomással. Itt Zita beszaladt egy boltba és egy tégla szeletelt kenyérrel, mackósajttal (amit itt és Mexikóban Happy Cow-nek hívnak), kukorica- és tonhalkonzervvel tért vissza. Azért csak ennyivel, mert amíg ő bent matatott, addig én megtudtam egy nagyon jó fej zöld-sárga-piros színű csávótól, hogy a faluban, ahová igyekszünk, van étterem és Chinese Shop. Úgy látszik itt annyira tolják a kínaiak az élelmiszerboltokat országszerte, hogy már inkább így hívják őket.

A főtéren

Taxiállomás

Segítőnk

Még a toronynak is ilyen színei voltak :)

Ja, azt talán elfelejtettem mondani, hogy tegnap előtt Tropical Man azt is elmesélte nagy lelkesen, hogy Belize nem csak a világ egyik legkisebb, hanem legszínesebb országa is, a 311 ezer lakos között van afrikai származású, fehér ember, maja, arab, kínai, stb. és beszélnek mindenféle nyelveket, nem csak spanyolt és angolt, hanem maját, meg valami kreolt(?) is, és vannak keresztények és muszlimok is.

Mondom, hogy menő a hattyú :) Vajon jelképez valamit?

Rum gyár?

Ugyanitt öko-kalandok! :) Mondjuk errefelé bármi, ami a turistáknak szól, és városon kívül van, az nekik már öko, még akkor is ha tankokkal visznek ki a dzsungelbe megnézni a fakitermelést…

Orange Walkból kihajtva számolgattam az átlagsebességünket és az időt, és az jött ki, hogy hiába lódultunk meg attól, hogy végre már aszfalt van a kerekeink alatt, nem fogunk megérkezni sötétedés előtt, kb. 8-10km-t a naplemente után kell majd megtennünk. És ez sok, mert itt, ilyen közel az egyenlítőhöz már nagyon gyorsan, szinte merőlegesen bukik le a nap a látóhatár alá és a naplemente után fél órával bizony már kuksötét van. És ez nem csak a forgalom miatt, hanem a szálláshely keresés miatt is gáz. De inkább az előbbi a baj, mert ahány ember eddig óva intett minket a belizei veszélyek miatt, ők mind mondták, hogy éjszaka ne biciklizzünk, mert szörnyen vezetnek a helyiek és gyakorlatilag szabad inni is vezetés közben, ha egy sörrel a kezedben nyújtod át az igazoltató rendőrnek a jogsidat, itt nem lesz belőle ügy… Ezért végül úgy döntöttünk, hogy megállunk Carmelitában. Innen még kerek száz kilométer lesz Gyuri étterme holnap, de mivel innentől már végig aszfaltozott az út, és viszonylag töklapos is, ezért ha korán felkelünk, ez a táv nem okozhat komoly gondot, főleg, hogy útközben nincs is nagyon semmi, csak az út, és 2-3 kisebb település. Belize nem egy Banglades, nem lakják sűrűn. :)

A faluban viszonylag könnyen ment a szálláskeresés, az első két ember, akit megkérdeztünk, itt élő amerikai nyugdíjasok voltak. Végül Manuel lett a segítőnk, ő egy mosolygós guatemalai fickó, akinek odahaza három gyermeke van, és mikor találkoztunk vele, éppen tamalest árult a motorbiciklijéről. A nyugdíjasoktól ő vett át minket, és megmutatta az utat a falu két templomához. Az elsőnél kedélyesen beszélgetett spanyolul az embereinkkel és eladott nekik néhány tamalest, míg mi is ugyanezt tettük, csak tamales nélkül és angolul. Laza csávó ez a Manuel, egyből megkedveltem, az a jókedélyű életvidám mosolya picit Erőss Zsoltra emlékeztetett.

Manuel az első guatemalai volt, akivel találkoztunk – Ha ilyen jó arcok lesznek a honfitársai is, akkor Guatemalát is nagyon fogjuk szeretni! :)

Nem sietett sehová, örömmel segített nekünk, de azért közben nagyban kiabálta szerteszét a faluban, hogy “Tamaaaleeesz!” :) Ami egyébként kukoricacsuhéba tekert és úgy kifőzött fűszeres kukoricadara, közepében valami húsfélével.

A második helyen, ahová Manuel vezetett minket, egy kedves hölgy, Marisol fogadott minket, aki nagyot csodálkozott ránk, mikor bemutatkoztunk neki. Az ő Guatemalában élő anyai nagypapája magyar volt, de sosem találkozott vele, mert már nem élt, mikor megszületett. Épp mostanában gondolkodott rajta, hogy jó lenne többet tudni ezekről a gyökereiről és Magyarországról, erre megjelentünk mi a fekvőbringáinkkal, akik 3 éve 5 hónapja és 4 napja indultunk el Magyarországról és 30515 kilométert tekertünk idáig. :) A maradék négyszáz métert már együtt tettük meg, Marisol kinyitotta nekünk a templomot és a mellette lévő kis fürdőszobát, majd elővettük a kis kincsesládánkat, megmutattuk neki a prospektusokat Budapestről és Magyarországról, amelyeket még a pakisztáni magyar nagykövetségen kaptunk, előkerültek a laminált térképek és a családi fényképeink is. Apropó, Boldog Szülinapot Bálint! :) A napokban volt három éves a bátyámék első gyermeke, akit mi még nem is láttunk élőben, hiszen már úton voltunk, mikor megszületett.

Zita fényképezte, miközben én ezt a naplót írtam :)

Szép az élet. Megszületünk, utazunk kicsit ezen a kék-zöld csodabolygón, ami egyelőre úgy néz ki, hogy a maga élettel teli mivoltában az általunk látható univerzumban teljesen egyedi, aztán meghalunk, elmúlunk, vagy legalábbis a testünk szétbomlik és az azt alkotó kémiai elemek átalakulnak és más módon alkotják tovább az örök körforgást. Közben érzünk, fájunk, szeretünk, gyűlölünk, és tanulunk életfogytig. :) És ha szerencsések vagyunk, közben születnek gyermekeink, akiknél tovább folytatódik ez a kör. Ti is érzitek néha, hogy milyen csodálatos, hogy embernek születtünk, tudattal és értelemmel, amelyekkel annyi mindent fel tudunk fogni és meg tudunk érteni, fel tudunk fedezni és ki tudunk fejezni? És micsoda korban, micsoda bolygón! Marha nagy mázlisták vagyunk!

Még csak 8:41 van és már befejeztük a napot és én befejeztem a naplót is. Ez nagyon jó érzés, rég éreztem ilyet. És még maradt is bennem lendület, úgyhogy nekiállok a “Magyarként a világ körül” című cikknek, ami majd a decemberi HTM magazinban fog megjelenni.

Történt 2015. november 15-én, megírva ugyanezen napon, bicilztünk 53km-t, de azt nagyon köves, durva úton. :)

Reggel lenyomtam az ébresztőt, de a telefon bekapcsolt és nem sokkal később egy nagyon furcsa sms érkezett, a DigiCell üdvözölt minket, méghozzá magyar nyelven! :o Hogy a viharba tudnak egy ilyen Isten háta mögötti apró kis országban magyarul? E kérdésre úgy gondoltam, hogy jó lesz egy kicsit aludni, és ezzel hagytam is a telefont. Ám az megint megszólalt, Zoli hívott minket, egy Drangrigában élő magyar család fője, akivel már skype-on keresztül kb. egy hete felvettük a kapcsolatot, és ennek folyományaképpen hozzájuk érkezik meg hétfőn, vagyis 3 nap múlva a másik fényképezőgépünk, amit a haldokló SX160-as helyett vettünk (egy másik SX160-ast :) ). Szóval Zolival jó tíz percet beszélgettünk most már így telefonon is, és mivel ekkor már 8 óra körül járt az idő, végül fel is keltünk, megreggeliztünk és olyan 9:30-kor már kint is voltunk biciklikkel a faluban. Mert Corozalra túlzás lenne azt mondani, hogy város. :) A cuccokat a hotelszobában hagytuk, és elindultunk a Town Hallhoz, vagyis a városházához, ahol egy hatalmas falfestményt csodáltunk meg. Itt most többet mond maga a kép, több fotóból összeillesztve:

Belize története a városháza falfestményén

Ezután jött Santa Rita, vagyis egy ősi piramis romjai, amelyet, ahogy az útikönyv nagyon jól írta, nem volt olyan egyszerű megtalálni, de azért bonyolult se, hiszen itt angolul beszél mindenki, így elég könnyen kértünk útbaigazítást, kb. minden sarkon.

Nem kényelmes, de legalább menő! :)

Újra összefutunk Micheallel

Az útikönyv azt is írta, hogy a hely ingyenes, ám mikor odaértünk, egy fickó egy nyugtafüzetet lobogtatva el akart kérni tőlünk 10-10 belizi dollárt vagyis kb. 1200 forintot fejenként az apró rom meglátogatásáért. Ebből gyorsan kihátráltunk, mert már az utcáról is jól látszott a rom, ahogy az is hogy igazából nem egy nagy szám az egész.

Santa Rita önmagában

…és a bringákkal :)

Ekkor egy ismerős arc, Micheal fékezett le mellettünk a biciklijével. Nagyon megörültem neki, és látszólag most ő sem volt haragos ránk a tegnapi bizalmatlanságért. Megpróbálta eladni a portékáját a romnál lévő amerikai turistáknak, de nem járt sikerrel. Elmesélte hogy itt lakik egy sarokra, és az iskola is itt van, ahová az 5 éves lánya jár. Kérdeztem, hogy mi van a két éves ikrekkel, mire mondta, hogy három lánya van. Mondtuk neki, hogy nem fizetjük ki itt a 20 dollárt a két belépődíjért, de ha szeretné, akkor együtt elmehetünk és vehetünk élelmiszert és pelenkát a családjának.

Útban a boltba

A szomszédok :)

A boltban Micheal pár másodperc alatt felpakolt a pultra pontosan 10 dollárnyi ételt: rizst, csirkét, hagymát, és két üdítőt is. Utóbbi egy pillanatra nekem nem tetszett, de aztán arra gondoltam, hogy mi is ilyenek vagyunk, hiába nincs sok, néha kell ez a kis „luxus”, mert jólesik a lelkünknek és kész. A 10 dollárnyi kajára rábólintottunk, majd jött Zita a színre és kérdezte, hogy mi van a pelenkával, nem kell-e még fogkrém és ilyenek? Eltűntek a hátsó sorokon és fél perc múlva újabb 10 dollárnyi cucc volt a pulton, vagyis picit több, mert Micheal végül visszatette az egyik üdítőt. A másikat a lányának vitte, aki a közeli iskola udvarán játszott.

Útban a sulihoz. A rom-bolt-iskola-otthon négyszög nem volt több egy kilométernél – Corozal kicsi hely

Michael és az öt éves lánya a sulinál

Onnan Michealék házához hajtottunk, ahol megmutatta a munkáit, és találkoztunk a feleségével és a két pici lányával is. Itt Micheal elmesélte, hogy szeretné bevezetni az elektromosságot az amúgy nagyon szerény, szerintem saját maga által összeeszkábált házába, és ehhez már meg is van a pózna és néhány alkatrész, de még szüksége lenne pénzre, hogy befejezze és bekötesse az áramot, ami azért lenne jó, mert akkor éjjel is tudna dolgozni és a gyerekeknek is lenne fény éjszaka.

Micheal és az alkotásai

Ilyet is tud, kókuszdióból madaras virágtartó – bár ez csak egy fotó volt róla

Vízszűrő a Rotary Internationaltól

Michael és az egyik kisebbik lánya

Itt élnek, jobb oldal az az a ház, amiben laknak

A fából faragott madarakat és teknősöket december és június között tudja a legjobban eladni, akkor jár erre több turista, ilyenkor novemberben és előtte viszonylag kevés. Michaeltől elkértem a címüket is (e-mailjük és telefonjuk nincs ezért csak így tudtam eltenni az elérhetőségüket), hogy ha a jövőben valahogy tudunk segíteni neki, kapcsolatokkal, vagy egy bolttal, ahová le tudja adni eladásra a madarakat, amikor ő maga nem tudja eladni, vagy bármivel, ami eszünkbe jut, akkor meglegyen a kapcsolat hozzá.

Boldogan búcsúztunk el tőle, hogy ha csak egy kicsit is, de legalább tudtunk nekik végül egy picit segíteni. Bár az az igazság, hogy Micheal nem tűnt annyira boldognak és hálásnak, kicsit úgy tűnt nekünk, hogy azt szerette volna, ha többet adunk.

Adók és elvevők, hegyi és tengerparti emberek

Visszaérve a szállodához elmeséltük Charlienak, a házigazdánknak, mi történt, és már az elején közbevágott, hogy az ilyen árusoknak a 98%-a drogos, és nehogy adjunk nekik pénzt. Mi megnyugtattuk, hogy nem így történt, mire ő is megenyhült, és a végén belátta, hogy talán tényleg jó helyre került a pénz, bár még azt is hozzátette, hogy szerinte nem Micheal faragta ezeket a dolgokat csak megvette egy még nála is szegényebb vidéki embertől, hogy itt a városban a többszöröséért sózza rá a külföldiekre. De az ételt talán tényleg megtartották, és ez valószínű így is történt, mert nehezen tudom elképzelni, hogy Micheal visszavitte volna a boltba ezeket az árukat. Igazából hazafelé még találkoztunk vele és akkor közelebbről megmutattam neki a GPS-em, mert érdeklődött, aztán egy nagy fehér terepjárónál elbúcsúztunk, mert ő megint árulni kezdett. Nem valószínű, hogy kivenné a gyermekei szájából az ételt, hogy piára vagy drogra költse, főleg hogy tök normálisnak tűnt.

Viszont Charlieval ennyiben nem maradt abba a beszélgetés, azt is elmesélte, hogy őt napjában két-háromszor kérdezik meg a helyiek, hogy nem tud-e pénzt adni nekik, bár pént sosem ad, de néha vesz nekik ételt, azt is csak nagyon ritkán. Ahogy mesélte, akkor kicsit megértettem, amikor azt mondta, hogy ők mindig csak kérnek és kérnek és többet kérnek és ha hagyná, a gatyáját is elvennék tőle. Azonban később nagyon érdekes dolgokat is mesélt még az életéről és a tapasztalatairól. Mikor Alaszkában volt orvos, mindene megvolt, már-már szégyentelen sok pénze volt, és mindent megadott a pácienseinek és a barátainak, amit kértek tőle, hétvégenként a saját kis repülőjét vezette és leszálltak egy tavon, horgásztak, jó élete volt, nagyon gazdag volt, rengeteg „toy”-t, vagyis játékszert vásárolt magának, de ahogy ő mondta, ezek csak elrontották a személyiségét, nem tetszett magának az az ember, akivé vált ezektől a tárgyaktól, illetve ezen materiális dolgok hajszolásától, és ami még rosszabb volt, mindezzel a családját is megmérgezte. De most újra kezdte, az első családját elvesztette, de azóta tanult az élettől és most már a legelső számára a (második) családja és saját maga jóléte, csak utána segít másokon is.

Az embereket kettéosztotta magában, vannak az elvevők, akik mindig csak kapni akarnak, és ha kaptak, akkor még többet akarnak, és vannak az adók, akiket az elvevők kihasználnak, ha hagyják magukat. Szerinte az elvevők-adók aránya 2/3-1/3. Mi is adók vagyunk, de ne legyünk naivak – folytatta, mire közbe vágtunk, hogy mi is kapunk adományokat az olvasóinktól, akkor nem vagyunk inkább elvevők? De Charlie erősködött, hogy mi nagyon messze vagyunk az igazi elvevőktől és sokkal inkább adók vagyunk. De ez hagyján, mert Charlienak van egy másik kategorizálása is emberekre, miszerint vannak a tengerparti („coastal”) és a hegyi emberek. Na ez már mindjárt jobban kezdődött és valóban, a végén jobban is tetszett nekem ez a fajta skatulyázás, ha már egyszer muszáj skatulyázni. Szóval míg az utóbbi, a parti ember, ha éhes, felvesz egy fáról lehullott gyümölcsöt a földről vagy bedob egy damildarabot a vízbe és fog egy halat, és ha másnap éhes, megteszi ezt másnap megint, és ezért nem is tervez előre soha, és egyben lusta, laza népség is, aki a mának él és szeret bulizni, addig a hegyi ember szorgalmas, előre tervez, és összegyűjti télire a tüzifát, mert nem akar egy fél évig fázni, és rengeteget dolgozik és megbecsüli a munkát. Ezért ha bulizni akarsz, akkor azt a coastal people-el teszed, de ha jó munkásembert keresel, akkor a hegyi emberek közül válogatsz. :)

Érdekes teória és mindenképpen van benne valami, hiszen kicsit össze is cseng ez a dolog a Balin élő Zoli elméletével, miszerint a balinézek és általában az indonézek azért nem egy rettentő nagy IQ-harcos népség, mert egyszerű evolúciós okokból soha nem is kellett annak lenniük, hiszen az is egy tengerparti trópusi éghajlat és kvázi egész évben nyár van, minden úgy nő mint a bolondgomba, a tenger tele van hallal, és nem egy nagy kihívás az élet, az emberek sohase voltak rákényszerülve arra, hogy nagyon előre tervezzenek, szervezzenek, vagy gondolkozzanak a túlélésért.

Kézzel hajtott komppal Copper Bankbe

Na, de most már elég az elméletekből, pörögjünk fel! Mikor ezeket a sorokat írni kezdtem, dél körül járt az óra, és azért hagytam félbe valahol a legelején, mert megérkezett Scott. Hozta az új vízálló fényképezőgépünket is, aminek nagyon örültünk és természetesen azonnal ki is fizettük. Az egy év garancia az Worldwide rá, aminek külön örülünk. :) Elvitt minket egy étterembe ebédelni, ahol rögtön ki is próbáltuk a masinát.

Scott-tal az étteremben – Ez a kép az új kamerával készült – nagyon reméljük, hogy csak a beállításokat nem ismerjük, és a fehéregyensúly rosszul volt beállítva, illetve hogy több fénynél sokkal jobb képminőséget produkál majd mint ez, mert ha nem, akkor száműzve lesz csak vízalatti használatra! :)

Aztán egy rövid időre szétváltak az útjaink, neki még dolga volt Corozalban, mi pedig addig előre mentünk a bringáknál Copper Bank felé, merthogy változott a terv megint. Ám jó, Copper Bank sincs messze Progresso Shorestól, csak egy picit kell másnap reggel korábban elindultunk, és ugyanott leszünk.

Corozalból kifelé menet

Egy a kormányon, egy a vázon! :)

Copper Bank felé kb. félúton volt egy nagyon érdekes komp, amit kézzel kellett hajtani. :) Ezt természetesen mi is meghajtottuk Zitával, vagyis ő azután váltotta le Scottot a tekerésben, hogy letette a kamerát:

Gondolnátok, hogy ezt a buszt kézzel húzzák át a folyón? Pedig igen!

“Megtekertük ezt is!” :)

Szép zöld a táj mindenfelé

A túloldalt várt még ránk 7km a poros földúton, míg megérkeztünk Copper Bankbe, ahol túlhajtottunk a Copper Bank Inn nevű táblán. Ami nem volt baj, mert az öbölnek egy gyönyörű kis partszakaszára jutottunk le így tévedésből.

Copper Bank még Corozalnál is kisebb, pár száz fős település

Ez a kikötője :)

Cerros romjainál és egy off-grid háznál

A kitérő után megtaláltuk a szállót, amiről kiderült, hogy a tulaja az az amerikai fickó, akivel már a kompon is találkoztunk. Ő Doug, aki elvitt minket a közeli Cerros nevű maja romokhoz. Ott majd megettek minket a szúnyogok, de azért egy jót sétáltunk és közben jót beszélgettünk, az öböl gyönyörű volt, főleg ezzel a stéggel.

Kutyaól? :)

Ahogy már írtam, itt annyira tombol a természet, hogy még a kerítésnek leszúrt farönkök is kihajtanak… :) Vicc nélkül, hisz látjátok!

Cerros romjainál… :)

Lépcső egy piramisra, ami valójában ma már csak egy jó köves domb, amit valaha emberek hordtak össze

A piramis tetejéről végre kiszúrtuk, amiért jöttünk :)

A piramis oldalról

A maszkok közelről

Fotósunk, Doug ötletére puszit is kapott az egyik arc :)

Visszaérve a szállóba tudtuk meg, hogy Scott itt is mindent állt számunkra, mert megint nem tudtunk az ő házában lakni, de Doug megnyugtatott minket, hogy mindenkivel ilyen és ne aggódjunk, mert van neki bőven miből ilyen nagylelkűnek lenni. Ezután egy-két órát a szobában töltöttünk, ekkor folytatnom kellett volna ezt a bejegyzést, de ehelyett az útvonalat terveztem a következő egy-két hétre. Ez trükkös, mert a hajó a Glover Reefsre csak vasárnaponként megy az egy hetes ottlétre, ezért az a nap kötött, csak azt kellett kitalálnom, hogy melyik vasárnap lesz jó. Kiderült, hogy csak a holnap utántól számított két hét múlva, mert 580 kilométert nehéz lett volna úgy letekernünk egy hét alatt, hogy dombok is vannak benne és közben a Memmomitákkal (ha jól írtam…) is találkozni szeretnénk és az állatkertet és Tikalt és Florest meg még talán azt a barlangot is meg szeretnénk nézni, amit ma írt nekünk az egyik kedves olvasónk Facebookon. Szóval jobb nem rohanni és inkább ráhagyni egy-két napot. Egyszer vagyunk itt, és inkább a végén Braziliában vagy Argentinában rohanunk majd vagy hagyunk ki egy-két szakaszt, hogy időben megérkezzünk Európába, mintsem egy ilyen izgalmas, egyedi helyen, mint Belize. Bár lehet, hogy innentől végig hazáig ilyen érdekesnek fogjuk megélni az országokat, de akkor is jobb most itt lenni többet és jobban, mintsem hogy több helyen legyünk, de mindenütt csak kevésbé, rohanva, kapkodva. :)

Hat órakor kész volt a vacsora, ami egy olyan nagy tál finom, sok zöldséges, tartármártásos rántott halacska volt, amilyet rég nem ettünk.

Hmm! :)

Egy belizei söröcske is lecsúszott (semmi különös, a mexikói jobb, de ez sem rossz…)

Nagyon jó volt végre ilyen igazi ételt enni, szép nagy adagot, finomat, egészségeset. Mellé egy belizei söröcske is lecsúszott, és közben Douggal beszélgettünk, aki mindössze 7 hónapja van itt. Aztán elkezdtek becsorogni a vendégek, csupa amerikai expat, én meg tévedésből azt hittem, hogy ma este lesz a darts tournament, de nem az holnap délelőtt 11 órakor, amikor mi már rég messze fogunk járni. Mikor ez tudatosult bennem, onnantól inkább azzal szórakoztattam magam, hogy a feleségem talpát masszíroztam és néztem, hogy mennyire nagyon élvezi. :)

Az egyik vendég megmutatta, hogy ő így masszíroztatja magát: ebben a talpbetétben könnyű gél van, ami mindig odébb csúszik benne, ahogy a súlypontját változtatja és ezzel masszírozza a talpán – és állítólag még a gerincnek is nagyon jó…

Ettől egy idő után mindketten elálmosodtunk és feljöttünk a szobánkba, de csak öt percre, mert beállított Scott, aki visszatérve a kötelességeiből mókásan megkérdezte tőlünk, hogy „Na, most hogy már az összes környékbeli expattal találkoztunk, van-e kedvünk megnézni egy igazi belizei otthonát is?” – Eltűntünk a dzsungelben az autójával, tényleg ijesztő kis utakon hajtottunk jobbra-balra, miközben elmesélt egy sztorit ami az egyik legelső vendégével történt meg: ugyanerre autóztak és a vendég megkérdezte, hogy ugyan hová viszi őket, hát nincs itt semmi, csak dzsungel dzsungel hátán? Mire Scott így válaszolt: Hát tudod, most van telihold, és Te a helyi szokásokra voltál kíváncsi, és itt Belizeben van ez a szokásunk, tudod, emberáldozatokat hozunk… :D Mire a csávó fogta magát, kiugrott a kocsiból és futásnak eredt, úgy kellett Scottnak utánakiabálnia, hogy álljon már meg, csak viccelt. :) Sid házához mentünk, ő az aki pár napja elhunyt, valójában csak névrokona a lottós fickónak, és amúgy egy idős emberke volt, aki amúgy tényleg nagyon gazdag volt, az édesapja egy időben a leggazdagabb belizei volt, aki ingatlanokkal és fakitermeléssel szedte meg magát, de mindig szerényen és egyszerűen élt, olyan helyeken, mint pl. ez is. A félsziget csücskében lyukadtunk ki, ezer csillag az égen, néhány ház a dzsungelben, természetesen mind off-grid, szélkerék, napelem, a tetőről nagy tartályokba vezetett esővíz és bent a házban nagy akkupakkok egybekötve, meg a vezérlő.

No, azért nem teljesen off-grid, a hűtő gázról megy :)

Scott egy barátját jöttünk meglátogatni, aki felügyel erre a birtokra, hiszen itt zöldségeskert és állatok is vannak, nem csak a technika. Ez az ember a családjával él itt és nagyon kedvesen fogadott minket, megismerkedtünk a családjával is, van egy két éves tündéri lánya és egy másfél hónapos szeretnivaló kis szőrgombóc pupikutyájuk is, akivel Zita villámgyorsan nagyon-nagy barátságot között és végül alig akartak elszakadni egymástól. :)

A társaság a háznál

Zita az új kis barátjával :)

Hazafelé meg még egy egészen nagy csorda hangyát is láttunk, ahogyan pakolták át a dzsungelt az út egyik oldaláról a másikra. :) Scott szerint nem ennivalónak, hanem a tojásaikhoz, „ágynak” szedik ezeket a leveleket.

Hangyák az úton, még a kocsi fényszórójánál is lehetett látni őket, már egész távolról

Ez már itt volt csupán egy sarokra a szállótól, úgyhogy majd reggel is kimegyünk, megnézzük világosban is, hátha ott vannak még.

Ma sem sikerült sokat haladni és azt sem irányban, de ez nem baj, ismét élménydús napunk volt és ez a lényeg. Holnap majd belehúzunk, vasárnap este már szeretnénk Gyuri étterménél lenni, az Amigos Restaurantnál, a Belize Zoo mellett, ami már inkább az ország közepe, mint északi sarka (ahol most vagyunk). Meglátjuk. Ma 23,5km sikerült, 2014.11.14. van, minden ma történt, mindent ma írtam le, publikálva még nem tudom hogy lesz, lehet, hogy hétvégén, lehet, hogy csak hétfőn és majd délután is lesz bejegyzés, vagy egyberakom majd még a többi napokkal.