A hoshiarpuri vendéglátónkról, Ramanról és a családjáról még nem meséltem sokat, mert legutóbb leragadtam a nagycsalád témánál. Pedig nagyon szép napokat töltöttünk náluk, és ezt igazán élvezte mindkét fél. Raman régebben egy utazó ügynök volt, aki víztisztítókat terített boltoknak, és segített nekik eladni őket. A sok utazásban és munkában elfelejtett egészségesen étkezni, és elhízott, megromlott az egészsége, ezért felmondott, és visszatért Hoshiarpurba, a családjához, és a felesége kosztjához. :) Saját vállalkozásba kezdett, víztisztító és térfigyelő kamera rendszereket árusít.

Pár hónapja pedig vásárolt egy kerékpárt, és egyből beleszeretett ebbe a közlekedési formába. Ahogy nekünk se világos, úgy neki sem, hogy miért ül annyi ember motorra, autóra, vagy autóriksába, amikor csak a szomszédba megy, és megtehetné ugyanezt kerékpáron is, sokkal olcsóbban, egészségesebben és fenntarthatóbban. Még mielőtt elindultunk McLeod Ganj-ba,  Raman kitalálta, hogy még mielőtt elhagynánk Hoshiarpurt, ő rendez egy „bicycle rally”-t, ami egyfajta kerékpáros menet lesz, és egyben egy városi kerékpáros klub megnyitó ünnepsége is. Utóbbi szintén Raman kezdeményezése. Boldogan mesélte, hogy micsoda jó, hogy összetalálkoztunk, mert ezek a dolgok már mind-mind megvoltak a fejében, erre jöttünk mi, bringások messzeföldről, és hasonlóan gondolkodunk, és tenni is akarunk ezekért az ügyekért.

Miután hazatértünk McLeod Ganj-ból, beindult a szervezkedés. Raman engem elrabolt az otthonukból, és átmentünk az irodájába, ahol elkészítettünk néhány transzparenst photoshopban. Amíg rajzoltunk, Raman sorra hívta az ismerőseit, hogy jöjjenek délután biciklivel a bátyja boltja elé. Sikerült meggyőznie egy iskolás csapatot, és néhány befolyásos városi vezetőt is, hogy jöjjenek el a megnyitóra.

Indiai esküvői ruhába öltöztetnek minket

Mindeközben Ramanék otthonában párhuzamosan folyt egy másik érdekes eseményt. A csajok már régóta tervezték, hogy feldíszítik Zitát indiai esküvői öltözetbe. Na ez most végre beteljesedett. Mikor Ramannal visszamentünk a bátyja boltjához, hogy kinyomtassuk a transzparenseket, Zita már egy csodaszép piros-arany ruhában tündökölt a család nőtagjainak nagy-nagy örömére. Még smink is volt rajta, ki lettek festve a körmei, és a homlokára valami festést illetve díszeket is felraktak. Azért még ráismertem valahogy, bár a piros rúzs meg kell mondjam, hogy nem tetszett. Tőlem a rúzs valahogy nagyon idegen, és amikor ezt Zita megtudta, egyből támadásba lendült. Meg akart csókolni, amit persze én így semmiképp nem akartam, és ez neki nagyon tetszett… :) Általában ilyesmire nem kell kétszer kérni, de most egyenesen menekültem a csók elől. :)

Visszatérve Ramanékhoz persze a lányok egyből kitalálták, hogy ha már Zita tetőtől talpig indiai esküvői öltözetben tündököl, akkor nekem is be kell öltözni. Egy darabig húzódoztam, mert én annyira nem vagyok híve az ilyesminek, de aztán láttam, hogy rajtam kívül valószínű mindenki más nagyon örülne, ha én is felkapnám a tradicionális indiai esküvői hacukát, így végül rávettem magam. Hát mit mondjak, a nadrággal rögtön bajban voltam. Először is a derekánál kétszer-háromszor akkora volt, mint az én méretem, másodszor a vádlimat úgy kellett beletuszakolni, mert ott meg olyan szűk volt, hogy alig jött rám. Végül valahogy megoldottuk mindezt, és folytatódhatott az öltözködés. Még cipőt, meg sálat is kaptam, de hála az égnek, engem nem akartak kirúzsozni. Persze nem is hagytam volna magam. Azzal, hogy felöltöztem én is, még közel sem volt vége a cirkusznak, mert ekkor kezdődött csak a java, a fényképezkedés. A családdal, aztán csak együtt, aztán a szív alakú tükör előtt, aztán a kisgyermekkel, aztán… aztán ami már kezdte kiverni a biztosítékot nálam – az „ez már aztán végképp túl giccses” c. biztosítékot – az az volt, amikor egy piros szív alakú párnával találták ki a fényképet. Tudni kell az indiai népről, hogy nagyon érzelmesek, sokkal inkább, mint az európai ember. Egy esküvőn nem néhány százan vannak, hanem akár néhány ezren is, és nem egy-két napig tart, hanem akár egy hétig is. Minden nap megvan, hogy mi a program, ezek persze régi és új tradíciókból tevődnek össze. Egy esküvői fényképalbum pedig lexikon méretű, több kilót nyom, és egy óra alatt sem tudod végiglapozni a hatalmas egész oldalas fotókat, amelyeken a vőlegényt és a mennyasszonyt különböző ruhákban láthatod, óriási felhajtást csapva körülöttük, násznéppel, virágszirmokkal, rengeteg díszítéssel… Szóval az egész esküvő egy sokkal nagyobb felhajtás az emberek életében. Biztos vagyok benne, hogy messze a legnagyobb ünnepség, ami egy indiai életében történik.

A vicces az egészben az volt, hogy ez a felöltöztetés csak néhány perccel délután 2 óra előtt történt, és erre az időpontra volt megbeszélve a kerékpáros menet kezdete, de ezen senki nem zavartatta magát, talán csak én egy kicsit. Ez India, itt máshogy jár az idő. És itt eskövői szerkóban rohangálnak az Árpik Raman otthona és a bátyja boltja között, merthogy közben azért a bringás felvonulást is szervezni kellett, engem meg kiküldtek az utcára ebben a szerkóban. Majdnem akkora feltűnést keltettem indiai esküvői szerkóban fehéremberként, mint a fekvőbringán.

Critical Mass Hoshiarpur – Bringás felvonulás és figyelemfelkeltés egy indiai, punjabi városban

Ramanékban felmerült az ötlet, hogy az esküvői ruházatban tekerjünk a bringás felvonuláson, de erről hamar lebeszéltük őket. Egyrészt talán lehetetlen ilyen hosszú ruhákban fekvőbringázni, másrészt ha lehetséges is, a ruha alsó része leérne a földig, és egész biztosan megsemmisülne néhány kilométer alatt, de talán még a hátsókerékbe is beakadna, és ha elég ügyesek vagyunk, még a bringában is kárt tenne. Szóval végül szépen visszavedlettünk a hétköznapi bringás szerkónkba, és kigurultunk a bolt elé, fél órával a megbeszélt két óra után. Itt még nem voltak kinyomtatva a plakátok – amelyek arról szóltak, hogy kerékpározni jó, olcsóbb, egészségesebb, fenntarthatóbb – és miután ez megtörtént, még mindig messze voltunk a kész állapottól, mert ekkor kezdődött csak el a kinyomtatott plakátok vaskeretre való rögzítése. Ezeket a kereteket aztán megkapták a gyerekek, vagy felszerelték őket egy-egy kerékpárra. A kritikus tömeg nagyrészét az iskolások tették ki, de azért voltak sokan felnőttek is. Miközben tartott ez a készülődés, természetesen hatalmas tömeg gyűlt körénk. Mindenki nézte a furcsa bringáinkat, és volt, hogy a gyerekek, akik csak úgy összeverődtek az utcán, hárman-négyen felmásztak a bringáink előtt parkoló robogóra. Na már most, ha nem figyelünk minden pillanatban minden figyelmünkkel a bringáinkra, pontosan ez történt volna a mi bringáinkkal is, egyszerűen felmásztak volna rá. De mi azok után, hogy eltörték a sztenderünket és elferdítették a GPS tartó panelem, már allergiásak voltunk minden érintésre, ami az indiaiak részéről történt a fekvőbringáink felé, ezért éberen őrködtünk a bringák mellett, és azonnal rászóltunk mindenkire, akin láttuk, hogy készül megérinteni a bringákat. Az indiaiaknál nem létezik a privát szféra fogalma, ezért biztos vagyok benne, hogy ha nem így teszünk, kárt tettek volna a bringáinkban, és nem azért mert ezt szándékolták tenni, hanem mert ők egyszerűen ilyenek.

Ez a folyamatos figyelem persze nem tett minket túl boldoggá az egyre hatalmasodó tömeg kellős közepén. Mit mondjak, nem voltunk túl boldogak, ez az igazság. Ráadásul a tömeg elállta a fél úttestet, ezért az autók folyamatosan dudáltak rájuk. Ettől sem lett jobb a morálunk, de nem volt mit tenni. Ekkor legszívesebben megmondtam volna Ramannak, hogy figyelj, ez nekünk sok, mi ebben nem akarunk részt venni, de nem tettem, mert tudtam, hogy ezt később nagyon megbántuk volna, mert ha most épp nem is éreztük jól magunkat ebben az őrült tömegben és zajban, tudtam, hogy Ramannak ez nagyon fontos, és azt is tudtam, hogy amit tenni készülünk, az egy jó dolog, amivel mi is nagyon egyetértünk, mi is küzdünk érte, és a zászlórúdunkra tűztük, mint alapvető mondanivalót.

Szóval tűrtünk és vártunk, mígnem végre befutottak a városi vezetők, és velük együtt néhány fotós és újságíró. Ekkor a hatalmas tömeggel egyetemben ki kellett vonulnunk az út közepére (a forgalom, ami haladni szeretett volna ekkor, le volt tojva – dudáltak mint az őrület, de ez senkit nem zavart rajtunk kívül) egy nagy közös fotóra. A fekvőbringákkal képzelhetitek, milyen egyszerű volt megtenni ezt a pár métert ekkora, kíváncsi emberi tömegben… Mindenre való ez a bicikli, csak arra nem, hogy tömegben haladjunk vele. Mindegy, valahogy beálltunk a fotóhoz, csattantak a vakuk, aztán végre elindulhattunk!

Haladni mindjárt könnyebb volt a bringákkal, eltűnt körülöttünk a tömeg, és csak bringások maradtunk. Néhány tucatnyian lehettünk a biciklikkel, és a gyerekeknél rendszerint volt egy-egy tábla. Skandálni is nekikezdtek, nem értettük pontosan mit, de a „cycle”, vagyis a bicikli szó mindig benne volt a mondatban. Utólag megkérdeztem Ramant, aki elmondta, hogy valami olyasmit kiabáltunk szét a fél városban, hogy „Bicikli! – Egészség!”, szóval nem bonyolították túl a srácok, de ez így is volt jól. Ami a figyelemfelkeltést illeti, abban azt hiszem nagy sikert arattunk.

Raman kinyomtatott kétféle irományt, amit a városi vezetőknek, az újságíróknak, majd a felvonulás alatt a nézelődőknek is osztogattunk. Ezek egyike kizárólag rólunk szólt. Ezt a szöveget Raman készítette szinte teljesen önállóan azok alapján a beszélgetések alapján, amit még az érkezésünk estéjén tettünk.

Nagyon jól megmaradt benne a három alapvető mondanivalónk, mert ezeket a szöveg igen jól visszaadta. Egyedül India ökolábnyomához fűznék hozzá annyi javítani valót, hogy a per főre nézve alacsony csupán, de a summát nézve valahol a top3-ban lehetnek, ha jól emlékszem. Ezt leszámítva csodáltuk Ramant ezért a kis összefoglalóért, igazán remek munkát végzett vele, és tetszett nekünk a végeredmény. Ha minden újságíró munkájában csak ennyi kivetnivalót találnánk, nagyon elégedettek lennénk velük. (Persze vannak kivételek, volt, hogy nagyon jó riportok készültek velünk, főképp a magyar média által, szóval erős tisztelet a kivételnek!!!)

A másik nyomtatvány pedig a Raman által ezen a napon alapított City Cycling Club-ot, vagyis Városi Kerékpáros Klub-ot, és a kerékpározás előnyeit hivatott bemutatni. A szöveg szerint mi motiváltuk Ramant a bringás klub létrehozásában, de én ezzel azért megint kötözködnék egy kicsit, mert tudom, hogy Ramanban ez már benne volt egy ideje, mi csak szerencsésen jókor jó helyre, jó emberhez érkeztünk, így meg tudtuk adni neki a szikrát ehhez – és ezt nagy örömmel tettük, minden nehézség és bonyodalom ellenére.

Szóval ez a hoshiarpuri bringás felvonulás egyben egy figyelemfelkeltés is volt, és egy ünnepélyes megnyitó is. Indiában sok autóban és motoron csücsülő – vagy oda vágyó – ember úgy gondolja, hogy a kerékpár a szegény rétegek közlekedési eszköze, ezért eszükbe se jut átülni a kerékpárra, noha az jóval olcsóbb (1700 rupee-tól már kapni új, jó minőségű, egysebességes, masszív, Hero márkájú bringákat, csomagtartóval, sárhányóval, jó fékekkel. Ez nincs 8000 Forint), és sokszor gyorsabb is a városban, az egyéb előnyeiről nem is beszélve. Az megint vitatott, hogy egészségesebb-e, mert nem vagyok benne biztos, hogy a városban valóban az, persze ha erre hivatkozva nem kezdünk el bringázni, azzal csak tovább növeljük a zaj és légszennyezést. A lényeg, hogy gondolkodásmód váltás kell, mert a legtöbb indiai csak a nyugatról jött dolgokat követi, anélkül, hogy megkérdőjelezné azok jóságát. Ezért is volt nagyon jó, hogy mi is ott voltunk, mert ránk jobban felfigyeltek, egyszerűen azért, mert fehérbőrűek vagyunk, és nyugati országból jöttünk. Hogy ez miért is van, az jó kérdés, talán az angol uralom miatt, talán a tömegmédia miatt, nem tudom, de most nem is ez a lényeg, hanem hogy ezt mi próbáltuk egy jó cél érdekében meglovagolni.

Miközben mentünk a szűk utcákon, először az jutott eszembe, hogy ez az egész dolog, amit most csinálunk mégsem ér olyan sokat, ez csepp a tengerben, és csak fárasztjuk itt magunkat, de aztán rájöttem, hogy nem szabad így gondolkodnom. Ez csak egy kezdet, és bármennyire is úgy tűnik, hogy reménytelen megváltoztatni a dolgokat, különösen itt, ezen a terepen, Indiában, valahol el kell kezdeni. És ez egy kezdet, és mi itt lehetünk, és részben mi indikáltuk, és ez nagyszerű dolog. Lehet, hogy azok közül a gyerekek közül, akik végigtekerték és kiabálták velünk ezt a bringás menetet, többükben is olyan nyomott hagyott, hogy sikerült bennük elindítani valamit, amivel aztán majd ők is másokat inspirálnak, és rávesznek valami jó dologra, legyen az utazás, kerékpártúra, vagy a városban való közlekedés kerékpárral. Szóval félretéve a város minden zaját, mocskát, és tömegét, végül rájöttem, hogy nagyon örülök, hogy itt vagyunk.

Azon is gondolkodtam közben – és ebben cáfoljatok, vagy erősítsetek meg hozzászólásban -, hogy ahhoz, hogy globális szinten igazi változásokat érjünk el, először a fejlett országok polgárainak kell lépéseket tenni. Talán elsősorban Amerikának, ott tombol a leginkább ez az őrült fogyasztói kultúra és onnan terjedt szét az egész világban. Ha ott bekövetkezne egy erős gondolkodásmódbeli szemléletváltás, az talán ugyanilyen erővel terjedhetne tova, mint a ma világszerte követendő „egyre gyorsabban, egyre többet, egyre nagyobbat, mert így leszek csak igazán boldog” elv. De lehet, hogy csak naiv vagyok, és túl optimista, nem tudom…

Fesztivál Hoshiarpurban – Birkózók, dobosok, súlyemelők, bringások és a közlekedési miniszter

Visszatérve a mi ki Hoshiarpur Critical Mass-unkra: Raman említette, hogy a bringás menet végén egy fesztiválon fogunk kikötni, és mi ezt a nagy kavalkádban teljesen el is felejtettük, ezért meg is lepődtünk, amikor a bazár sikátorainak végeláthatatlanságából egyszer csak kilyukadtunk egy nagy térre. Kör alakban homok volt középen, ahol néhány pár nagydarab férfi birkózott. Körben pedig a közönség, illetve egy két dobos verte a tamtamot. Oldalt letettük a fekvőbringákat, majd körbepakoltuk a hagyományos kerékpárokkal, hogy senki ne érinthesse, majd bementünk a kör közepére. Raman mindenkit üdvözölt, méghozzá tisztelettel. Ezt errefelé úgy teszik, hogy megérintik az ember lábát, majd ugyanazzal a kézzel a szívüket vagy a homlokukat. Raman mindenkinek így köszönt. Amíg mi a díszpáholy felé vettük az irány, a hangosbemondóban rólunk beszéltek, legalábbis azok alapján, amiket sikerült megértenünk az amúgy javarészt hindi mondatokból: „Hungary”, „Cycle”, „Honeymoon”, „7600km”, „City Cycling Club”… Eközben minket bemutattak néhány nagyon előkelő és magasrangú embernek és leültettek közéjük, legalábbis ezt szűrtük le abból, hogy a díszpáholy kellős közepén történt mindez. Mint hamarosan megtudtuk, közvetlenül a punjabi közlekedési miniszter mellett kaptunk helyet. Ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy ez a nap minden eddigi megpróbáltatást megért. A közlekedési miniszternek van egy saját birkozó klubja, és anno ő maga is nagy birkózó volt, ezért is volt most itt, mint díszvendég. Amíg középen folyt a műsor, sikerült vele egy-két szót váltani, és Ramantől ő is kapott a kinyomtatott anyagokból, és ezzel azért biztosan sikerült elültetni egy-két bogarat a fejében, és mivel a közlekedési miniszter fejéről van szó, ez a bogár talán az egyik legjobb helyre került. És ez a bogár biztos benne is maradt egy darabig, mert ez a történet nem egy akármilyen.

Nézzük a közlekedési miniszter szemszögéből: ül ez a házaspár mellettem, ezek a hülyék bringával jöttek keresztül 15 országon és 7600km-en hét és fél hónap alatt. Átkeltek a Pamíron és a Karakorum hegységen, és most itt vannak, együtt népszerűsítik az én népemmel a bringázást, és ez a Raman srác meg indít egy kerékpáros klubot a városban. Lehet hogy ebben a kerékpározásban van valami? Utóbbi kérdésen valószínű elgondolkodott, és tetszhetett neki az egész történet, mert kicsivel később ő is beszélt rólunk a tömegnek a hangosbemondóban, és aztán egy nagy citromsárga turbánt is kaptam a fejemre, amiről később Ramantól megtudtam, hogy a legnagyobb megtiszteltetés, amit csak kijárhat egy ilyen alkalommal. Ennek az egésznek nem azért örültünk, mert hirtelen népszerűek lettünk, hanem mert ezzel a népszerűséggel talán valami jót sikerült közölni az emberekkel. A népszerűséget önmagában a hátunk közepére sem kívánnánk amúgy, kapunk belőle eleget, bőven túl sokat is. De így örültünk neki, mert tudtuk, hogy jó célt szolgálunk vele, még ha kissé szokatlan is volt számunkra a felénk irányuló nagy figyelem.

Na, de essen szó egy kicsit magáról a fesztiválról is, ne csak rólunk és a bringázásról. Szóval középen birkóztak és a dobosok verték a tamtamot, zengett az aréna, volt nagy hangulat. Amikor az egyik birkózónak sikerült a másikat átfordítani a hasára, a tömeg tapsolt és örvendett neki, a győztes pedig boldogan odasétált egyenesen a dísztribünhöz, közvetlenül a mellettünk ülő emberekhez. Azok pénz adtak a nyerteseknek, általában 500 rupiás bankjegyek formájában. A birkózás mellett volt néhány egyéni produkció is, ilyen volt egy súlyemelő nő és egy a lábán sérült férfi, aki fekvőtámaszokat nyomott a földön. Ezek után ők is felsétáltak az embereinkhez, és ők is kaptak pénzt.

A végén, búcsúzáskor mi is bevonultunk középre a bringákkal és hajtottunk két kört, persze mi aztán nem mentünk oda pénzért a tribünhöz, ellenben hazatekertünk Ramannal.

Henna és mobilinternet korai indulás helyett

A sikeres napot egy kis pizzériában ünnepeltük este.  Ez a mi kívánságunk volt, mert vágytunk valami hazai ízre a sok indiai étel után. Persze a pizza csak az árában (100 rupee = 442 forint) és a formájában hasonlított valamennyire a nyugati ételre, ízében már kevésbé. De azért élveztük és jólesett, különösen, mert Ramanékkal voltunk, és velük minden pillanat élmény volt.

Másnap, az indulásunk reggelén a reggeli újság mellé – amiben a tegnapi megmozdulásunk is benne volt – már újra a jók kis indiait ettük, méghozzá Alu Paratha-t. Ez tükör fordításban valami olyasmit jelenthet, hogy krumplis lepény. Valójában egy vastag csápáti volt, a tésztájában lilahagyma, és krumplidarabokkal. Vajjal szokás enni, és isteni finom, nekem az új kedvencem lett.

A videón nem ez látható, hanem a sima, natúr csápáti elkészítésének módja, gáztűzhelyen:

A délelőtt még kitalálták a lányok, Zita kezére hennát festenek. Ez egy barna krém, ami kizárólag csak természetes anyagból van, valami növénynek a nedve, ha jól emlékszem. Ezt kenték fel mintában Zita egész kézfejére mindkét oldalt, és aztán ezt kellett Zitának még vagy egy órát szárítgatnia, mielőtt lemoshatta volna vízzel. Ezután a minta szép piros vonalakban megmaradt Zita bőrén. Az egyik tenyerébe még azt is beleírták, hogy „Arpi”. :) Ez a henna dolog valami olyasmi, mint a tetoválás, csak nem permanens, egy-két hét alatt lekopik magától. Engem persze ezalatt evett a fene, hogy miért nem indulunk már, hisz arról volt szó, hogy legkésőbb 9-kor start. Ebből persze aztán kora délután lett, de én bosszankodás helyett inkább kihasználtam az időt, és Raman segítségével elmentünk BSNL SIM-kártyát szerezni. Ez egy állami szolgáltató, egyike azoknak, akik nem számítanak fel roaming díjat India államai között, ha adatkapcsolatokról van szó. Mert amúgy az sms, és a hívás, ha más államból bonyolítom, mint ahonnan a SIM kártya származik, roaming-nak számít, tehát plusz díjat kell utána fizetni. A vadiúj SIM kártya 162 rupee volt, vagyis kb 700 Forint, és ehhez járt ajándékba 2 GB 3G sebességű (elvileg 7,2Mbps, valójában jóval lassabb, de nekem bőven elegendő segességű) mobilinternet kapcsolat, és 100 rupee lebeszélhetőség, ami államon belül 1 rupee percenként, államok között másfél, az sms szintúgy per darabra. Magyarán elég jó áron sikerült hozzájutni ezen kommunikációs formákhoz, azonban az öröm még korai volt, mert akárhogy bűvészkedtem a Nokia E51-es telefonommal, az istennek nem akart rajta „elindulni az internet”. Végül feladtam, és elbattyogtam a város egyetlen „Nokia Care Center”-ébe, de közben nem vártam túl sokat tőlük sem, lévén ez India, itt semmi sem megy olyan könnyen, mint otthon. Nagyon kellemesen csalódtam, beszéltek angolul és egyből megértették a problémámat. Először elszégyelltem magam, amikor láttam, hogy valahol az amúgy nem túl egyértelmű menürendszer legmélyén bekapcsolja a srác a készüléken az adatkapcsolat engedélyezését. Emlékszem, hogy kb. 3 évvel ezelőtt még otthon azonnal kikapcsoltam ezt a telefonon, nehogy valami alkalmazás vagy véletlenül én felszaladjak vele a netre, amikor nincs rá előfizetésem, hogy aztán fizethessek valami horribilis összeget pár kilobájtért. Aztán új telefonom lett, és ezt az egész beállítást úgy ahogy van elfelejtettem, még az opció létezését is. És most tessék, hát ez volt a baj! De nem, még mindig nem megy! A srác tovább matatott a telefonomon, mígnem végül a szolgáltatótól meg nem kapott sms-ben egy konfigurációt, amit aztán érvényesített a telefonon, és ezután már dalolt szépen rajta az internet, sőt még egy USB kábellel és a Nokia Suite-al összekötve a netbook-omon is – így nem kellett 3G stick-et vennünk, ami viszont már több ezer forintos kiadás lett volna. Ennek igazán örvendtem, és mindjárt nem szégyelltem magam, hogy idejöttem, mert végül a srác olyan beállításokat is eszközölt, ami BSNL, vagyis a helyi szolgálgató specifikus volt, és az életbe nem jöttem volna rá magamtól, ha szuper ügyes és találékony vagyok, akkor sem. Az állandó, olcsó mobilinternet a netbookon, pedig egyenesen csodának hatott, amit el sem akartam hinni.

Nem is volt rajta időm sokat gondolkodni, mert már majdnem délután egy órát ütött az óta, ezért rohantam vissza, hogy végre elinduljunk. Még utoljára játszottam pár percet Raman öt éves kisfiával, aztán kezdtünk búcsúzkodni. A srác ezen napok végére teljesen megőrült, ha meglátott, nem számított, hogy nem értettem, folyamatosan beszélt hozzám hindiül, és szó szerint rámmászott. Én persze ezt mindig élveztem, de a nap végén már vártam, hogy végre kidőljön a kissrác, és ezt nagy sokára, de mindig megtette, ilyenkor egyszer csak azon kaptam magam, hogy végre nyugodtság és csend van, elaludt a gyerek a ház valamelyik sarkában. A kedvenc játékunk az volt, hogy én felkart erősítettem, ő pedig repült. Belecsimpaszkodott az alkaromba mindkét kezével, én pedig felemeltem amilyen magasra csak tudtam, és repültünk a székek, asztalok és fotelok felett keresztbe kasul a nappaliban. Ezt persze őrült mód élvezte, és mindig újra kellett játszani vele. Az „utolsó” fogalmát képtelen volt megérteni, még a szülei tolmácsolásában sem. :)

Ramannal, és az ő családjával találkozni, valamint ebben a kis helyi CM-ben részt venni olyasvalami volt, amiért úgy érzem, érdemes volt elindulni, és idáig bringázni. Ezért elsősorban Ramannak tartozunk hatalmas köszönettel! Kíváncsian várjuk, hogy hová fejlődik a City Cycling Club és mekkora szervezet lesz belőle a jövőben, meg egyáltalán, hogy sikerül-e rávenni olyan tömegeket is a bringázásra, akik amúgy anyagilag nem lennének rászorulva.

A „Please Don’t Touch” táblákról időközben teljesen elfelejtkeztünk Ramannal a nagy kerékpáros forradalom szerzevése közben, ezért kifelé menet a városból ezt még gyorsan kinyomtattuk a bátyja boltjánál néhány vízálló anyagra, aztán elbúcsúztunk a családtól, és ismét útra keltünk a bringákon, bele az ismeretlenbe…

A Madina Guest House-ban

Gilgitben 3 napot töltöttünk, noha eredetileg csak kettőt terveztünk. A szállásunk a csodás Madina Guest House volt, ahol 450-ért béreltünk egy szobát. Mielőtt a szoba árára került volna a szó, én már nagyon komolyan készültem lélekben egy komoly alkudozásra, de a házigazdánk aztán lehűtött, hogy ez „fixed price”, de tényleg, megkérdezhetek bármilyen vendéget, egész évben, mindenkinek kivétel nélkül ez az ár, ebből nincs kedvezmény, akármennyit is maradunk. Ez valahol tetszett, olyan európai volt, és valahol korrekt. Miért kapjon magasabb árat az, aki túl fatökű alkudni, vagy csak egyszerűen nincs tisztában a korrekt árakkal? Egy olyan tiszta szobát kaptunk, amilyet Gulmit óta nem láttunk, erről a szoba közepén érkeztünkkor található porszívó és a kellemes illat is árulkodott. Este 7 és 10 között volt meleg vizünk is, aminek szintén nagyon örültünk. Ezen a helyen főszezonban csak foglalással lehet szobát kapni, de nekünk ekkor természetesen erre nem volt szükségünk, amikor érkeztünk rajtunk kívül csak egyetlen egy vendég volt. Az üzemeltető srácok nagyon kedvesek, és az egész légkör nagyon kellemes, de az internet sajnos itt pénzbe került, és wireless-ük sem volt, ellenben a szoba, ami a „gépterem” volt, és ahol kaptunk madzagvéget internettel fűtve volt! :) Feltűnően gyorsan repültek ezen a helyen az órák, minden megkezdett 60 rupiért. :)

Shia muszlim megemlékezés

Persze nem azért maradtunk Gilgitben, hogy internetezzünk. Tudtuk, hogy érkezésünk utáni napon egy shia muszlim ünnepség lesz a városban. Erre igyekeztünk már a délelőtt odaérni. Ahogy kiléptünk a Madina-ból, üres utcák fogadtak minket. Az előző napi városi zsivaj teljesen eltűnt, kihalt volt a bazár utcája. Csak a szemétdombon legelő teheneket láttuk az utcasarkon, ők már megszokott kép voltak előző nap estéről, nem úgy, mint a gépfegyveres rendőrök, akiket ekkor láttunk először. Még kis bunkerük is volt, lőrésekkel és szögesdróttal. Dzsipek platoján ültek a terepruhás, gépfegyveres katonák, néhány járgány hátuljára még egy nagyobb gépfegyver is fel volt szerelve, pont mint a filmekben vagy a videojátékokban. Ez elsőre nagyon ijesztő volt számunkra. Ráadásul nem ám az ég felé, vagy a föld felé tartották a katonák a puskájukat, hanem sokan vízszintesen. Így nem egyszer át kellett sétálnunk a „golyó útján”, amitől nem voltunk nyugodtak. Mi van, ha épp akkor véletlenül meg találja húzni valamelyikük a ravaszt? Ahogy közelebbértünk az ünnepség helyszínéhez, megállítottak minket, és azt mondták, nem mehetünk tovább. Mielőtt megválaszolták volna a kérdésünket – hogy miért? – megjelent egy kamerás riporter, aki egy gyors bemutatkozás és kézrázás után vitatkozni kezdett a katonákkal a nevünkben, és egy perc múlva már túl is voltunk a checkpointon. Emberünk szerint nagyobb biztonságban voltunk ezen a helyen, mint bárhol Budapesten. Mégis, a következő rendőrkordonon is alig akartak minket átengedni. Ez már egészen közel volt a vonuló tömeghez. Aztán persze ezen is átengedtek minket, és egy nagy rendőrségi busz túloldalán végre megpillanthattuk a shia muszlimok vonuló csoportját. Egy rövid időre kísérettel átengedtek minket az utolsó kordonon – ami cserkészek sorfala volt -, és pár percre a fényképezőgépet is használhattuk.

A tömeg kisebb blokkokra volt osztva, ezeket a blokkokat autók, teherautók, és/vagy hatalmas zászlók választották el egymástól. Az emberek egymás felé fordulva ritmikusan lengették a kezüket, úgy hogy amikor az egyik az ég felé mutatott, a másik a hátuk mögött a föld felé. A váltásnál pedig egy jó nagyot a mellkasukra csaptak. A szerényebbek pedig csak a szívükre tették a kezüket ugyanebben a ritmusban. A Shia muszlimok egyik nagyon híres, és sok jót cselekedő imámja ezen a napon hallt meg, és erre emlékeznek meg ily módon. Egyébként ez még a szerényebb változata a megemlékezésnek, odébb, Aliabadban Maggie, a kínai lány szemtanúja volt egy sokkal drasztikusabb verziónak, amikor a hívek, hogy „osztozzanak a fájdalomban” ugyanilyen ritmikus formában véresre verik a hátukat. Láttunk erről képeket Maggie-től, elég brutális volt.
Miután véget ért az időnk a tömeg mellett, a rendőrségi buszba még maradhattunk kedvünk szerint. Még egy negyed órát csodáltuk a felvonulást a rácsos ablak mögül, persze ez már nem volt ugyanaz az élmény. Kérdeztünk az őrünket, aki vigyázott ránk, hogy minek ez a nagy katonai jelenlét, miért vannak gépfegyveres katonák még a háztetőkön is, de nem kaptunk kielégítő választ azon kívül, hogy a talibánok miatt. Ők egy aggresszív muszlim csoport, akik ellentétben állnak talán az összes többi muszlim csoporttal (vagy talán az egész világgal), és ezt jópár évvel ezelőtt valamilyen fegyveres formában ki is nyilvánították itt Gilgitben, azóta van itt szép számmal jelen a pakisztáni katonaság, különös tekintettel a vallási ünnepekre. Azt, hogy a talibánok pontosan miben vélekednek másképpen, és ezért miért támadják még a másik muszlim csoportokat is, arra nem derült fény. Valószínű a mi elménk ezt nem is lenne képes befogadni, hogyan képes valaki vallási alapon gyilkolni… Na mindegy, a lényeg, hogy semmilyen talibán akció nem volt errefelé már jó néhány éve, mióta ennyi errefelé a katona.

Mikulás, Advent és a legújabb divat…

Ez a nap egyébként nem csak a Shia muszlimoknak volt kiemelt nap, hanem nekünk is. Ez volt ugyanis december hatodika, a Mikulás napja! :) Reggel, amikor felkeltem, az ajtó mellett hagyott cipőinkben két piros nejlonszatyrot találtam, bennük különféle apró csokoládéval, mogyoróval, és naranccsal. Egy levél is volt a cipőkön, ami így szólt:

„Kedves Zita és Árpi! Bár nem takarítottátok ki a cipőiteket, mégis hoztam Nektek ajándékot, hisz tudom, hogy milyen nehéz és poros az út – remélem ez a kis ajándék is felvidít és erőt ad nektek! Legyetek jók, és mindig szeressétek egymást és embertársaitokat! Szeretettel: Mikulás”

Tény, hogy teljesen megfeledkeztem a Mikulásról, így teljes meglepetéssel ért a mikuláscsomag és a levél. :) Ebből már kitalálhatjátok, hogy ki volt a ludas a dologban… (Természetesen a Mikulás – Ki más!?!) Fantasztikus, hogy még ide is elért, csak azt nem tudom, hogyan jutott be, hisz az ablakunk zárva volt, és kéményünk nem volt az épületen, hogyan is lett volna, hisz fűtés se volt a házban, szokás szerint itt is fagyoskodtunk. Éppen ezért Zita bemutatta a szobánkban a legújabb, 2012-es téli divatot, úgy flangált fel s alá, hogy közben a feje búbjáig be volt bújva a hálózsákjába, ami alul, a lábánál ki volt cipzározva. Fűtésszámla csökkentésére és önkéntes Mikulásoknak kifejezetten ajánlott viselet! ;)
Jó világutazó-feleséghez méltóan mobil adventi koszorút is készített, még Karimabadban festette meg egy papírlapra, ez alá helyeztünk egy tojástartót, amibe már bele tudtuk szúrni a négy gyertyát. A papíron sehogy sem akartak megmaradni a gyertyák, ezért folyamodtunk a tojás-, akarom mondani gyertyatartóhoz. :)

Séta Gilgitben

A katonák azután sem tűntek el, hogy véget ért az Shia megemlékezés, rengeteg gépfegyveres őrt és útszéli őrbódét láttunk Gilgitben másnap is. Tettünk egy kisebb sétát, végig a nyílegyenes főutcán, ami egyben a bazár is volt. Egy kis boltban vettünk teafüvet, hogy mi is el tudjuk készíteni a saját tejes teánkat a szobánkban, vásárolt tejből, teából és cukorból a főzőn. Annyira megszerettük ezt a tejes teát, hogy már a reggeli tojásrántottához is ezt kívántuk. A bolti eladó pedig olyan kedves volt, hogy rögtön le is akart minket ültetni a boltjában, hogy megvendégeljen minket egy kis teára és beszélgetésre. Mivel már csak pár óránk volt, mielőtt a nap eltűnt volna a hegyek mögött, illedelmesen visszautasítottuk azzal, hogy visszatérünk, amint újra erre járunk, pár órával később. Tudtuk, hogy ha a nem elbújik a hegy mögött, újra elveszti a táj és a város azt a színét, ami amúgy jellemzi amikor még süt a nap, ezért úgy voltunk, hogy amíg lehet, megyünk, és megnézünk, lefényképezünk mindent, amit csak látunk. Egy sarokkal odébb csápátit készítettek, és nem csak, hogy videóra vehettük, ahogy ki és be pakolják az lepényeket a kemence belső faláról, még egy darabot kaptunk is ajándékba. A bazársor túlsó végétől egy alternatív útvonalon tértünk vissza a folyó felöli kis utcákon. A térkép jelölt erre egy parkot és néhány emlékművet, de azoktól elválasztott minket egy kerítés, így végül maradtunk csak a sétánál a csendes kis utcán. Csak néhány emberrel és kecskével találkoztunk itt, nem volt akkora zsivaj, mint a bazársoron.

Off-Season családi hangulat

Mikor visszaértünk a szállásra, összefutottunk egy új vendéggel, Olivérrel Ausztriából. 6 hete indult Ausztriából motorkerékpárral, Törökországon és Iránon át érkezett Pakisztánba, az úti célja India, legalábbis erre az utazásra.

Olit nagyon bírtuk, raszta hajával és kopott barna ballonkabátjával nem éppen a legbarátságosabb ember képét festette első ránézésre, de amint megszólalt, az egész kép gyökeresen megváltozott. Már a hangja is olyan volt, mint akivel a légynek sem tud ártani, és persze az egész lénye is valóban ilyen volt, túláradt belőle a kedvesség és az előzékenység. Vele tértünk vissza a teaboltos barátunkhoz, kellemesen elbeszélgettünk hármasban, majd megvacsoráztunk a már kedvencé vált helyünkön. Első este lettünk figyelmesek az étterembe, már az utcáról kiszúrtak minket, messziről csilingeltek nekünk, hogy felhívják magukra a figyelmet. És ez bejött nekik, mert betértünk, és ezt mi sem bántuk meg. Mindent frissen, helyben készítettek, volt „kabab”-juk, ami egy nagy olajban kisütött fűszeres fasírtdarab volt. Én rendszerint ezt ettem apró szemű dall mellé csápátival, mert már rég nem volt szerencsém hasonló ételhez. Ez persze nem kicsit zsíros kaja volt, de úgy voltam vele, hogy majd kiizzadom. Jó néhányszor ettünk itt, később a barátainkkal is visszatértünk, merthogy nem csak Oli-val lógtunk együtt, hanem később megérkezett Maggie, Frida és Zoheb is. Frida a svéd lány, Zoheb pedig a pakisztáni-amerikai srác, velük már Gulmitban és Karimabadban is találkoztunk. Zoheb Zitát egy barátjára emlékeztette, mert pont úgy állandóan mosolygott és mindig volt egy jó beszólása, mint Lacusnak. Megvannak a hátrányai a szezon utáni utazásnak – a fűtetlen hideg szobák és a bezárt vendéglátóhelyek – de az is igaz, hogy ott, hogy nyitva találtunk egy-egy ilyen helyet egy városban, mint pl. Gilgitben a Madina-ház, vagy Karimabadban az Old Hunza Inn, akkor ezeken a helyeken nagyon családias hangulattal találkozhatunk. Természetesen újra előkerült közöttünk a késes gyógyító legendája, és még megannyi más történet. Az ilyen nemzetközi csevejek mindig nagyon jók, egy osztrák, egy paki-amerikai, egy svéd, és két magyar… :) Utolsó esténken „mindent bele” alapon összedobta a társaság az alapanyagokat és Oli egy nagyon finom zöldséges tésztát készített, amit jóízűen fogyasztottunk el a Madina kertjének egyik kiülője alatt. Reggel olyan érzéssel távoztunk erről a helyről, mintha csak vendégségben lettünk volna a barátainknál. Fizetni a háznak persze nem felejtettünk el! :)

Vízumhosszabbítás Pakisztánban – Take it easy!

Még mielőtt elbúcsúznánk Gilgittől, azt még elmesélem, hogy végül miért maradtunk ott egy harmadik napra is. Kicsit trehányak lettünk a tervezést illetően, mondván, hogy túl vagyunk a Khunjerab-hágón és végre nincs már hová úgy rohanni. Eddig nem törődtünk a vízumunkkal, de indulásunknak hitt reggelén belenéztünk az útleveletünkbe, és láttuk, hogy 12 nap múlva lejár a pakisztáni vízumunk. Néztem a térképet és számoltak a kilométereket Iszlamabadig, és az jött ki, hogy ha kényelmesen szeretnénk megtenni a Gilgit-Iszlamabad szakaszt, akkor nem biztos, hogy odaérünk a fővárosba 18-áig, amikor is lejár a vízumunk. Vízumot hosszabbítani pedig úgy tudtuk, hogy csak Gilgitben és Iszlamabadban tudunk. Azt is tudtuk, hogy a hosszabbítás csak akkor lehetséges, amikor már csak egy hét van a lejáratig, de ennek ellenére felkerestük a szükséges papírokkal az illetékes irodát a városban. Ahol kiderült, hogy a szállásadónktól is kellett volna hoznunk egy igazolást. De még mielőtt visszarohantam volna ezért a Madinába, arra is felhívták a figyelmünket, hogy teljesen felesleges ennyit pörögnünk ezen, mert a vízumunk lejárta után még két hetet teljesen büntetlenül, minden hátrány és megkülönböztetés nélkül „overstay”-elhetünk, vagyis maradhatunk az országban. Sőt, még ebben a két hétben is meghosszabbíthatjuk a vízumot, természetesen teljesen ingyen (Mi, magyaroknak! Amerikaiaknak 100 dollár…) és nem csak Iszlamabadban, hanem szinte bármelyik másik nagyobb városban a KKH mentén. Persze ezekre a dolgokra többször rákérdeztünk, de egyre csak bolondnak néztek minket. Úgy tűnik, itt Pakisztánban, ha egyszer bejutottál az országba, nem igazán találkozol komoly bürokratikus akadállyal a továbbmaradást illetően! :) És ezt igazából nagyon szimpatikus politikának találom. Ha egyszer megvan pakisztáni a vízumod, és annak érvényességi ideje alatt belépsz az országba, azon túl is bent maradhatsz még két hetet minden további nélkül. Ezen túl két alkalommal, a hosszabbítási kérelem napjától számítva 30 napra meghosszabbíthatod a vízumod, de ha ez sem elég, speciális eljárás keretein belül akár még tovább is.
Ezek után nem izgattuk magunkat tovább túlságosan ezen a témán, visszamentünk a szállásra, ahol én megterveztem egy szép kényelmes útitervet a fővárosig. Természetesen végig kerékpárral, ha már egyszer megadatott, hogy itt lehetünk, és ha már egyszer ennyire rápörögtünk erre a Karakorum Highway-re… Ekkor még nem is sejtettük, mire vállalkoztunk ezzel az útitervvel! ;)