A határátkelés és az új országbeli teendők

Az alcímmel már el is árultam, hogy végül semmi gond nem volt a thai-maláj határon. A thai oldalon a határőr észre se vette, hogy ki vannak lyukasztva az útleveleink, csak beleverte a pecséteket, és már mehettünk is tovább. Ehhez képest a maláj oldal már kicsit izgalmasabb volt, mert ott az első ablaknál értetlenkedve vette tudomásul az ablak mögött ülő határőr, hogy nincs kilépési pecsét abban az útlevelünkben, amelyben a maláj pecsétet szeretnénk – mert az teljesen üres. Most dobtak le minket ide a két határ közé ejtőernyővel, egyenesen Magyarországról!? :) Bezavart minket az épületbe, egy másik ablakhoz, ahol már egy egész csapat kedves határőr várt ránk. Elmeséltük nekik az új útlevelünk történetét, majd néhány jó maláj szó (Selamat Datang – Jó napot! ; Selamat Jalan – Viszlát! ; Trimákászé – Köszönöm!) megkaptuk a belépési pecséteket, és már mehettünk is.

Malajzia a 23. országa az utazásunknak. Be kell valljuk őszintén, nem volt nagyon időnk felkészülni belőle, ezért amikor beléptünk, még nem sokat tudtunk róla. Nem tudtuk, hogy két nagy része van, a „Peninsular Malaysia”, vagyis ez a félsziget, aminek most épp a nyakán állunk, és a Borneó északi részét található területek. Azt sem tudtuk, hogy a lakossága 28 millió fő, és ennek kb. 70%-a muszlim. Annyit tudtunk, hogy egy „liberate muslim” országgal lesz dolgunk Thaiföld és Szingapúr között, és mindennek örömmel és várakozással néztünk elébe az eddigi tapasztalataink alapján.

Ahogy elhagytuk a határállomást, egyből rákezdett az eső. Hamarosan szakadni kezdett, mintha dézsából öntenék. Ezt hála az égnek, vagyis inkább egy benzinkútnak, csak pár percig kellett tűrnünk, mert jött a tető (alatta a kúttal), ami alá be tudtunk állni. Odabent légkondi volt, jéghideg levegő, és ATM sehol. Helyi pénzünk még nem volt, így csak azt ettük, ami nálunk volt. Odakint nem csak mi vártunk az eső elálltára, hanem néhány motoros is. Kuala Lumpurból valók, most hajtanak haza Phuket-ből, egy motoros találkozóról. Mikor kérdeztem, hogy hány nap alatt, csodálkoztak. Mindössze egy nap alatt hajtják le a (ha jól emlékszem) 600km-es távot. Hogy mi ebben az öröm, azt én nem érthetem, de ők bizonyára tudják, érzik – különben nem csinálnák. :)

Az első kisebb településen megálltunk, és itt az út jobb oldalán találtunk egy hosszabb üzletsort. A banknál kezdtünk, felvettünk pénzt, majd abból rögvest megebédeltünk egy sarki vendéglőben. Az étel más volt, mint Thaiföldön, indiaira hasonlított. Eztán jött a posta. Feladtunk Kati néninek innen is gyorsan egy képeslapot, hogy összemérjük a thai és a maláj posta gyorsaságát. Eztán jött a nagy pakolás! A netes ár valósnak bizonyult: innen Ausztráliába feladni egy max. 10kg-os csomag 51 ringgit-be kerül, + 2 ringgit a papírdoboz, de ez együtt még mindig nincs 4000 forint. A csomag állítólag két hónap alatt ér oda, de ez nekünk még teljesen megfelelő, hiszen mi ennél sokkal lassabban érünk oda. És hogy mit pakoltunk a csomagba? Sydney-ig szinte biztos, hogy nem sok szükségünk lesz két hálózsákra, pulóverekre, több réteg nadrágra, vastag kesztyűre, sálra és ehhez hasonló meleg holmikra. Már jó ideje meleg trópusi éghajlaton kerekezünk, semmi értelme ezeket tovább cipelnünk, csak a helyet foglalják a táskákban és lassítják az utunkat. Ennyi pénzért érdemesnek találtuk feladni őket Sydney-be, és ezt most meg is tettük. Egy szép doboznyi cuccot tudtunk kigyűjteni a táskáinkból, összesen 6kg-t nyomtak. Persze még ezután is maradt nálunk hosszúnadrág, túracipő, hosszú ujjú felső és esőruha, na és az egyik hálózsákunkat is megtartottuk.

Ezt az első napot Alor Ster nevű város előtt fejeztünk be. Az eső később többször is eleredt, ilyenkor mindig megálltunk, és megvártuk, amíg alábbhagy. Az egyik ilyen megállásnál egy benzinkúton felfedeztük a helyi csokoládés-mazsolás kenyeret, miközben egy nagyon jót beszélgettünk egy helyi sráccal, aki a motorján ülve ugyanarra várt, amire mi is: hogy abbamaradjon az eső.

Ezek után már nem sok időnk maradt sötétedésig. Egy helyen, ahol az út mentén fényeket láttunk a város után, lekanyarodtunk és megvacsoráztunk. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, a tésztában kisütött hagymadarabokat ajándékba kaptuk elvitelre és ahhoz is adtak tippet, hogy hol táborozhatnánk az éjjel. Sréhen szembe van egy iskola, ott kérdezzük meg, ajánlották. Ezt megtettük, de nem jártunk sikerrel, a portán a biztonsági hölgyek egy mecset felé irányítottak minket. A mecsetnél megkérdeztünk egy kifelé tartó hívet, de ő elutasított minket, mondván, hogy a mecset nem szállásnak van és különben sem vagyunk muszlimok. Maradt a rendőrség, mint C terv. Behajtottunk az udvarra, ahol letettük a bringákat, majd az önnyílós üvegajtó mögött előadtuk a történetünket a légkondicionált teremben a rendőröknek. Titkon reméltük, hogy végre eljön a börtöncellában alvás éjszakája, de nem így történt, a rendőrök telefonálni kezdtek, és szálloda után kérdeztek. Mikor ezt megtudtuk, elmondtuk nekik, hogy nem szállodát szeretnénk, azt találnánk magunk is, azért nem jöttünk volna ide, hanem egy néhány négyzetméteres területet, ahol nyugodtan és biztonságban felállíthatjuk a sátrunkat vagy a szúnyoghálónkat, úgy hogy azzal ne zavarjunk senkit és az éjjel minket se zavarjanak. Ezt megértették, és néhány újabb telefonhívást követően egy civil ruhás rendőrt kellett követnünk. A motorjával elvezetett minket egy Futsal pályához (teremfoci – itt ez a népszerűbb, mert a termekben általában jobb az idő a focihoz, mint odakint – nem olyan forró és nem olyan párás, hanem légkondicionált), aminek a hátuljában néhány szoba is volt, és a telek sarkában pedig egy elhagyatott büfé. Ennek a bádogteteje alá állítottuk fel a hálófülkénket, amíg emberünk frissítőért szaladt el. Nagyon rendes figura volt, elmesélte, hogy ha nem lennének vendégei otthon, akkor most egyenesen az ő otthonához vezetett volna minket. Ott most a vietnami barátai vannak, akikkel Facebook-on ismerkedett össze! :o E történet hallatán én is lendületbe jöttem, és bár már nagyon fáradt voltam, és legszívesebben csak illedelmesen elköszöntem volna az emberünktől, hogy mehessünk végre ledőlni, most nagy mesélésbe kezdtünk. Elmondtuk, leírtuk neki a Couchsurfing-et, meséltünk a saját élményeinkről és mondtuk neki, hogy regisztráljon, mert ez pont neki való és pont arról szól, amit ő is csinál a vietnami barátaival és most épp velünk is: vendégszeretetről és a kultúrák találkozásáról, új, határtalan barátságokról.

Bár annyira nem jól beszélte az angol (mert már elfelejtette az iskola óta – itt ugyanis kötelező második nyelv az angol Malajziában), de azért azt hiszem megértette. Jó volt vele este beszélgetni, még így fáradtan is nagyszerű élmény volt, hogy rögtön az első nap végén ilyen kedves és segítőkész, csupaszív emberrel hozott minket össze az út. Nagy elnézéseket kért, hogy ő elfelejtette már az angolt és hogy most sajnos vendégei vannak otthon, így nem tudott hazavinni minket, de mi megnyugtattuk, hogy ez itt nekünk teljesen tökéletes, és ennél többre nem is vágytunk erre az estére.

Igaz, egy kis áram jól jött volna még a konnektorokba, mert azt nem találtam. Hiába túrtam elő az univerzális adapterünket (23 ország alatt most először volt rá szükség!), azt használva sem gyulladt ki egyetlen töltőnk ledje sem. Vagy nincs itt áram a konnektorokban (amit furcsálnék, mert a fénycső az világít), vagy rossz az adapterünk és hiába cipeltem el idáig otthonról. Ha utóbbi, akkor jól nézünk ki, vehetünk majd újat.

Este nem sokat kellett altatni minket. A bringán hagytuk a táskákat a sátor mellett, és csak az értékeinket vettük magunk mellé, majd eldőltünk a matracokon és elaludtunk. Welcome to Malaysia! – Hát ide is megérkeztünk, szinte hihetetlen! :)

Alor Setr és a malajziai választások zászlóőrülete

A büfé alól korán elstartoltunk, nem volt nehéz összekapni a táborunkat, mert nem nagyon pakoltunk szét. Ahogy kikanyarodtunk az útra, egyből szembejött egy kis útszéli árus, papírba csomagolt mogyorós, fűszeres rizst árultak, furcsa étel volt, és elég kis porció, de arra épp elég volt, hogy éhen ne haljunk a következő, rendes útszéli vendéglőig, ahol már tisztességesen meg tudtunk reggelizni. Alor Setr városa érdekes volt, gyönyörű parkok mellett haladtunk el, aztán egy nagy torony alatt, majd jobbról jött egy pompás mecset, majd balról egy modern emlékmű.

Nem sokkal a város után lekanyarodtunk a főútról, hogy a tengerpart mellett folytassuk. Ahogy leértünk a széles sztrádáról, úgy lett körülöttünk egycsapásra nyugalom, és máris sokkal jobban élveztük az utat, még azzal a tudattal együtt is, hogy tudtuk, erre hosszabb. Az úttól távolabb egy mecset állt, tornya és kapuja tükröződött a vízzel elöntött mezőn, és mindezt mi egy üres útról, enyhe hátszélben csodálhattuk és fotózhattuk.

Egyvalamiről még nem szóltam, pedig ezt már azonnal ahogy az országba léptünk, rögvest észrevettük. Az országút tele volt színes zászlókkal. Többségben volt a kék alapon fehér mérleg zászló, de sok volt a színes rakétából és a zöld alapon fehér kőrből is. Hamar megtudtuk, amit már eddig is sejtettünk, mégpedig, hogy választások közelednek Malajziában. Mi más miatt lenne teleaggatva az egész ország ezekkel a zászlókkal? A hatalom, amire sokan áhitoznak, mi mindenre képes. De milyen gyerekes ez az egész, mintha azon múlna, hogy ki fog nyerni, hogy ki mennyi zászlót képes kirakatni az útak mentén a fákra, a villanyoszlopokra és egyáltalán, mindenhová, ahová lehet. Az ország kizászlózása elképesztő méreteket öltött, és ez az egész nekünk szinte már nevetségesnek hatott. Komolyan így próbálják a politikai pártok meggyőzni a híveiket? Nincs ennél jobb módszer, le kell gyártatni és ki kell tetetni kismillió zászlót szerte az országba? Ennyire egyszerű lenne itt meggyőzni az embereket? Sok zászlón még X-eket is látunk, amivel arra próbálnak utalni, hogy „Tedd majd az X-et a mi pártunk ikonja mellé, ha jót akarsz!” Ennyire egyszerű lenne errefelé a nép, vagy miért csinálják már-már ilyen gyerekesen szájbarágósan az egészet? Láttunk plakátokat is, de azok mennyisége elenyésző. Itt már igérgetni sem kell, csak szuggerálni az embereket? „Ó, az egész ország kék alapon fehér mérleg zászlókban lengedezik, ja és most lesz valami választások, azt mondja a tévé el kell mennem szavazni, és akkor majd az lesz amit én akarok. De kire szavazzak? Ááá, a zászlók és a plakátok azt mondták, tegyem az X-et a mérlegpárthoz, hát úgy teszek…” – Így második nap az országban, a sok zászlót látva elképzeltük, hogy egyeseknél tényleg ennyire egyszerűen mehet ez…!? Persze biztos nem így van, csak még nem láttunk a dolgok mélyére.

Ahogy kiértünk egy kereszteződésbe, ahol balra kellett fordulnunk, hogy párhuzamos irányba kerüljünk a félsziget nyugati partjával, ott furcsa dolgokat találtunk. Először egy kék mérleges zászlókból és transzparensekből felépített tankot, majd a túloldalt egy zöld alapon fehér kőr zászlós vadászgépet. Nem tudtuk mire vélni ezeket az építményeket, mindenesetre nagyon érdekesnek találtuk őket. A tank nagyon aprólékosan ki volt dolgozva, volt lánctalpa, ágyúcsöve, a tetejében egy gépfegyveres, sisakos muki nézett ki, és egyik kezével V-t mutatott. Nem bírtuk ki, hogy ne fényképezkedjünk ezzel az építménnyel, ezért szemközt egy kerítés tetejére letettem időzítőre a fényképezőt. Legalább négyszer szaladtam vissza újra megcsinálni a képet, mert mindig jött valaki, aki vagy a közeli piros lámpa miatt állt meg pontosan a kép közepén, kitakarva minket, vagy pont miattunk, hogy megnézzen minket. A végére már egész ideges lettem, és megbántam, hogy egyáltalán nekiálltunk itt fényképezkedni. Mintha csak minket akartak volna bosszantani, mindig jött valami autós vagy motoros, aki tökéletesen belerondított a képünk közepébe és mellé még azzal az idétlen ázsiai kíváncsiságával is megbámult minket.

De nem hagytam sokat magamat ezen morogni, inkább fordultunk balra és hajtottunk tovább. Az út továbbra is gyönyörű maradt, sőt most még talán szebb is lett. A tegnapi esőnek már nyoma sem volt és az az előrejelzés is igen hamis volt, amit tegnap a benzinkúton a srác mobilján néztünk meg (eső és vihar a következő 5 napra).

Tízóraizni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ahol először csak mosdóba akartunk elmenni, de aztán ahogy megláttam, hogy mit készít az idős bácsika a forró vaslapon, beneveztünk néhány kör „roti canai”-ra, vagyis „ruti Chennai”-ra, amit azért kapta ezt a nevet, mert a Malajziában élő indiai lakosság egy nagy része Chennai környékéről, Dél-Indiából való, és valahogy a rutihoz hozzáragadt ez a városnév. Indiában sose hallottuk így hívni a rutit, ott mindig csak egyszerűen ruti volt, esetleg Garlic Roti, ha fokhagymásan kértük, ahogy most is. Aztán láttuk, hogy tojással is lehet kérni, és még úgy is kértünk egy kört, és közben elbeszélgettünk a szomszéd asztalnál ülő tengerésszel (Navy – tengerész? Vagy csak simán katona?), aki elmondta, hogy szolgált az ENSZ (UN) békefenntartóknál Szerbiában. Tőle is megtanultunk néhány új szót, de azt az Istennek sem sikerült kihúzni belőle, hogy „How much it is?” – vagyis a kérdést, hogy mennyibe kerül?, hogy mondják. Mi csak szerettük volna malájul megtudni ezt a mondatot, de ezt már nem tudtuk vele megértetni, ahányszor kérdeztük, egyre csak intett, hogy hagyjuk már, hisz többször elmondta, hogy meghívott minket, szóra sem érdemes! („Don’t mention!”) Nem értette meg, hogy nem fizetni akarunk, hanem nyelvet tanulni! :) A végén, még mielőtt végképp totál hülyének, vagy illetlennek nézett volna érte minket, inkább letettünk róla, hogy most megtanuljuk ezt a mondatot malájul. :)

Tőle tudtuk meg azt is, hogy miért a sok színes “választási” tank és repülő az utak mentén (mert közben aztán máshol is láttuk ezeket, tele van velük az ország). Az aktuális kormánypárt valami borzasztóan magas összegért vásárolt harcjárműveket külföldről, többszörös áron, mert persze olyan magas szinten nagyon nagyban megy a mutyi, az adófizetők pénzéből természetesen. Állítólag ugyanazt a tankot, amit ők motor nélkül vásároltak meg, más nemzetek hadseregei motorral együtt harmad áron szerezték be. Ezen van felháborodva a nép és ezért építenek repülőket (mert vadászgépekkel is ugyanez ment) és tankokat szerte az országban, így fejezik ki dühüket és felháborodásukat a történteken. Érdekes… :) Most kérek szépen mindenkit, ne írjon, linkeljen ide semmit a magyar aktuálpolitikáról, vagy ha mégsem bírja megállni sehogy, akkor tegye azt pártatlanul, ha egyáltalán lehet ilyet! Nem akarok veszekedéses kommentháborút! Nem szeretem a politikát, sok minden mellett azért sem, mert megosztja az embereket. Ezeket azért írtam le, mert láttuk és érdekesnek találtuk.

Hajókon és biciklin Georgetown-ig

Az ebédünket már egy folyóparti városkában töltöttük el, hajóra várva. Eredetileg nem jár itt most a komp, de nekünk szerveztek egy kis csónakon 10 ringgit-ért vagyis kb. 750 forintért. Ez megérte nekünk, mert így nem kellett 30+ kilométert tekernünk körbe a szárazföld belfeje felé a folyótorkolat mentén ezen a már amúgy is hosszúnak ígérkező napon. Amíg a csónakunkra vártunk, megebédeltünk, megintcsak valami indiai féle ételt, sült fűszeres csirkét rizzsel és zöldségekkel, önkiszolgáló módon a tányérunkra pakoltunk a tálakból, majd a pénztárhoz fáradva szemmértékkel megállapították a fizetendő árat. Az utcáról jeges cukornádszörpöt is szereztünk 1-1 ringgitért, és egy folyóparti teraszon fogyasztottuk el mindezt. A csónakhoz ezen a beszállási oldalon találtunk pallót is, de az egész túl ingatag volt ahhoz még így is, hogy málhástul pakoljunk fel rá, így aztán a táskák és a biciklik külön-külön kerültek fel a csónakra, majd pár perc nyílt vizen való száguldás következett.

A túloldalt homokfövenyes volt a part, de a csónakosunk annyira kitolta a hajó orrát a vízből, hogy ki tudtunk szállni és le tudtunk pakolni száraz lábbal. Odafent egy lépcsősor tetején már betonon, hatalmas mohás fák árnyékában málháztuk vissza a biciklijeinket, majd kezdődhetett egy őrületes vágta egészen Butterworth-ig. Útközben elsütöttem Zitának egy nagyon rossz poént, hogy Vajh Érdemes-e ennyire sietnünk Butterworth-be, de ezt még ő sem értékelte, annyira rossz volt. :) Pedig ő az, akinek még az én rossz vicceim is tetszenek, de ez most még a szokottnál is gyengébb volt.

Rohannunk azért kellett, mert előrelátóan küldtem egy sms-t (ja igen, tegnap a boltsoron az első településen helyi SIM-kártyát is vettünk) a Georgetown-i vendéglátónknak, hogy kb. mikor érkezünk, és hogy rendben van-e minden. Ő azt írta vissza, hogy 6:30-kor le kell lépnie egy meeting-re és jó lenne, ha addig megérkeznénk, hogy előtte tudjon fogadni minket. Különben csak késő este, 10-11 óra környékén ér majd vissza, és ha nem érünk oda 6:30-ig, addig várnunk kéne.

Én menet közben, Zita mögött tekerve gondolkoztam, sms-eztem és számoltam. Úgy láttam, éppen hogy, de meg tudjuk csinálni, így aztán a lovak közé csaptunk, és egymás anschlussában meghúztuk a maradék 40-50km-t a Buttorworth-i kompig. Kemény menet volt, de élveztük, jól haladtunk, és közben az esőt is megúsztuk. Pedig Buttorworth-be érve nagyon úgy nézett ki, hogy el fogunk ázni, de végül ez csak „belülről” sikerült, mert amikor már épp úgy tűnt, hogy rákezd, felhúztuk a dzsekiket, de hiába, az eső elállt, mi pedig izzadtunk mint a lovak, mert megállni többször már nem akartunk, hisz ez már csak az utolsó 5km-en volt a komp előtt. A hajóhoz egy hatalmas rámpán, egy 360 fokos kört leíró felüljárón jutottunk el, és a rohanás végét egy kb. 50 méter hosszú motorosokból álló tömeg jelentette. Itt kellett várnunk rá, hogy felengedjenek minket a következő hajóra. Közben a tömegben is értek minket az élmények, először is örültünk magunknak, hogy vége a vágtának és már csak a szigeten van hátra néhány kilométer (Alex azt írta: bringával fél óra), másrészt a minket körülvevő emberek is érdekesek voltak. A legtöbben csak megbámultak minket, de néhányan kérdezősködni, fényképezkedni is kezdtek, és velük jó volt elbeszélgetni. Egy sráccal olyan jóba lettünk és annyira tetszett neki az egész alapgondolata az utunknak, hogy azzal köszöntem el tőle, hogy „Akkor holnap reggel bemész a munkahelyedre, odamész a főnöködhöz, és felmondasz!?” :) Ez már a szigeten volt, ahol aztán később még egyszer összefutottunk vele, de ez már legyen a következő történet része.

Ezen a két napon, 2013. április 23-án és 24-én 57 és 111km-t tekertünk, igaz az első nap elejét még az előző országban az előző bejegyzésben. :)

Tam Coc három barlangot jelent, de ne kérdezzétek, hogy melyik szó melyik, mert azt már nem tudom, ugyanis az én általam megtanult vietnámi nyelvben a három az „bá”. A Tam Coc és környéke felfedezésére szánt napot korán kezdtük, biciklivel elindultunk a látnivalók irányába, amelyek pontos helyéről, hála egy gpsies.com felhasználónak, még némi tudomásunk is volt. Azt reméltük, kajakozni is tudunk majd, ehhez már bekészítettem a telefonra a barlangok helyét is.

Az öt éves terv kudarca és a Múa-csúcs

Először a Múa nevű csúcshoz mentünk, mondván, hogy jobb délelőtt felmászni ide, mert akkor még keletről süt a nap, vagyis hátulról, így aztán majd nagyszerű fotókat tudunk készíteni. Hát ez nagyon naív gondolat volt, mert ez a nap éppolyan szürke volt, mint a tegnapi, éppen hogy csak nem rúgott belénk az eső lába.

Amíg eljutottunk a hegy lábához, rengeteg érdekes helyet kereszteztünk. Vagy talán jobb, ha furcsának nevezzük őket. Több mint 10 méter széles utcák, töltéseken, üres rizsföldek között. Amikor meg végre van egy ház, az az utcafront felé keskeny, hátrafelé hosszú és legalább 2-3 szintes. Furcsa ilyeneket látni, és az jutott róla eszünkbe, hogy ez biztosan a kommunista vezetők befuccsolt álmodozásainak az eredménye. Megálmodtak valami irreális 5 éves tervet és mivel azt teljesíteni kellett, megépítettek hozzá utat meg mindent, ezért hajthatunk most itt az üres, külvárosi autósztrádákon, miközben körülöttünk nincs semmi csak nagy szürkeség és saras rizsföldek.

Egy ilyen sztrádát keresztezve újra normális, barátságos utcácskákban találtuk magunkat, amelyeknek a túloldalán már látható volt az a hegy, amit kinéztünk magunknak meghódításra. Egy egyenes út vezetett oda, amelyen egy kapu állta az utunkat. Itt kellett fizetni, ugyanis ez egy fizetős látnivaló. Az útikönyv úgy említi, hogy Múa barlang, de igazából a barlang az utolsó, amiért ide érdemes jönni, nekünk le sem esett, hogy az lenne itt a lényeg. Van ugyanis egy lyuk a sziklában a nagy lépcső lábánál. Bent egy nagyon amorf tigrisszobor ül és kb. ennyi az egész. Viszont a lépcső előtt van egy kis mesterséges tavacska vagyis inkább körcsatorna, mert a közepén a sziget maga sokkal nagyobb, mint az egész vízfelület. Ide egy hídon be lehet jutni és érdemes körbesétálni, mert szép fás környezetben néhány szobor is látható a szigeten, valamint a hídról szép a kilátás a fölfelé vezető, fehér korlátos lépcsősorra.

Ez a fölfelé menet bizony meredek volt, a széles lépcsőkön ezért középen néhol még al-lépcsőfokokat is építettek téglákból. Nem volt túl szerencsés SPD cipőben itt mászkálni, de erre nem gondoltunk a reggel. Írnám, hogy fent gyönyörű kilátás fogadott minket, de hazudnék, ugyanis fentről is minden szürke volt. Más évszakban, napsütésben, zöldellő rizsföldekkel ez tényleg üthet, de most így csak szép. A horizont ugyanis szürke, a rizsmezők pedig barnák, mert most nem terem rizs, talán éppen az ültetés ideje lehet, vagy még az sem, hanem a pihenőé, mert sehol a környéken egy szál rizst nem láttunk nőni a földből, csak üres, vízzel elárasztott földeket. Azért az mindenképpen érdekes volt, hogy idefentről láttuk a folyón a csónakokat, sőt még az egyik barlang nyílását is, vagy legalábbis valami sziklaperemet, ami alatt eltűntek majd újra előkerült a csónakok.

A lábbal hajtott csónakok és a három barlang

A mászás után egy Hoa Lu nevű helyet akartunk megtalálni, de emberünk, aki az útvonalat készítette 2002-ben, vagy eltévedhetett, vagy azóta bezárt Hoa Lu-ban a bazár, mert mi azon a helyen semmi érdekeset nem találtunk, ahová ő Hoa Lu-t jelölte. Az útikönyvünk úgy gondolta, hogy majd jól befizetünk valami útra az egyik szállónál vagy utazási irodánál ezért eszébe se jutott olyasmit részletezni, hogy mi hol van a környéken, amikor pedig a helyieket próbáltuk kérdezni, csak néztek ránk bután. Mi közben rájöttünk, hogy ugyanarra az útra lyukadtunk ki, ahol tegnap este is jártunk.

Hoa Lu egyébként valamiféle egykori főváros volt, pagodával, meg miegymással, de ezt mi már nem fogjuk most megtudni, mert hamar feladtuk és inkább a Ngo Dong folyón való csónakázásra koncentráltunk. A kajakozást hamar el kellett felejtenünk, csak a turistákat vinni-hozni célt szolgáló bádogcsónakok voltak a kikötőben és a pénztárosokkal még azt sem lehetett megbeszélni, hogy nem kérünk evezőst, csak csónakot és belépőt. Ilyesmiről hallani sem akartak, így végül kénytelenek voltunk egy csónakost és egy csónakot kibérelni. De legalább a pénztáros hölgyek mögött a falon meg tudtuk csodálni egy nagy poszteren a kilátást a völgyre, ahogy az ideális esetben fest, amikor süt a nap és zöldellnek a rizsföldek. Mint már írtam, nekünk sajnos ezen a napon sem volt se zöld rizsmező, se napsütés. Itt Észak-Vietnamban ilyen a tél, 12-15 fok, szerencsés esetben talán 20, de a szürke, ködös, felhős idő szinte állandó. Sajnos annyira jól nem tudtuk kilogisztikázni ezt az utazást, hogy mindig mindenütt a legideálisabb időjárási körülmények között legyünk. :) De ez talán nem is baj, hisz a pl. a Pamír milyen unalmas lett volna hóvihar nélkül, nem igaz? :)

Miután meglett, hogy kivel megyünk a vízre, emberünket gyorsan a csónak orrába ültettük és én ültem az evezők mögé. Ha már ennyi pénzt ki kellett itt fizetnünk, legalább hadd csinálhassunk valamit, nem igaz? :)

Később aztán végül odaengedtük az evezőst az evezőihez, mert mint láthattátok, nem nagyon ment nekem a lábbal való evezés, ő pedig nagyon haza akart érni a barátok közt-re, egyre csak mondogatta, hogy kettő meg négy kilométer, ami persze valójában oda-vissza 7 is megvolt, na de ne rohanjunk előre.

Amíg a mi evezősünk páros lábbal evezett, azok a hölgyek, akik szemből jöttek, visszafelé, váltott lábbal eveztek, vagyis szinte már pedáloztak, mert ez a mozgás nagyon hasonlított, különösen ebben a testhelyzetben egy fekvőbringa pedálozásához. :) És közben még a Múa szikláját is felfedeztük a magasban, ahol néhány órával ezelőtt jártunk

Aztán jöttek a barlangok! Nem gondoltuk volna, hogy ekkorák lesznek és azt pláne nem, hogy keresztül fogunk csónakázni rajtuk!

Az első barlang után három női csónakos jött szembe velünk, ők árusok voltak, és az egyikük úgy odafarolt mellénk, hogy azt még Kitt is megirigyelte volna a nájtrájderből. Az hagyján, hogy lábbal eveznek, néha zsebre tett kézzel, még manőverezni is nagyon profin tudnak a vizen. Persze, miután mutogattuk, hogy nem veszünk semmit, ugyanolyan szépen újra megfordult a hölgy és a társai után eredeti.

Zita a második barlangon való átkelésünket teljes egészében videóra vette:

A harmadik barlang ugyanolyan volt, mint a két másik társa és a túloldalán megfordultunk, majd megtettük ugyanezt az utat visszafelé. Szép volt ez a Tam Coc, sajnáljuk, hogy ilyen rossz időnk volt, na de hát ez van, ezt kell szeretni. A kikötőben még Zita is kipróbálta a lábbal való evezést, de már csak egy másik csónakos, egy hölgy segítségével, mert mi emberük nem értette meg, hogy csak még 2 percet szeretnénk, vagy nem akarta már többet átadni az evezőt, nem tudjuk. Ha még nem volt elég a videókból, és akartok velünk nevetni azon, ahogy Zita bénázik, nézzétek meg ezt is. :)

Egyébként ő sokkal ügyesebb volt , mint én, hamar ráérzett a dologra.

Volt még egy pagoda ugyan a térképünkön, de a nyomvonalat készítő már eljátszotta a bizalmunkat, és különben is lassan sötétedett, ezért hazaindultunk. Szép nap volt ez a mai, megérte ezt az egy napot, ám ebből a szmötyi időből már kezdett eléggé elegünk lenni, ezért alig vártuk, hogy délebbre érjünk már. Néhány perces időtartamokat leszámítva kb. az első néhány vietnami napunk óta nem láttunk napot ebben az országban. Úgy terveztük, hogy innen eljutunk két nap alatt a 200km-re lévő Vinh városába, ahol lesz egy Couchsurfinges barátunk és szállásunk, majd ugyanezzel a lendülettel folytatjuk dél felé, amíg meg nem érkezünk valahová, ahol már jobb az idő. :)

Ezen a napon, 2013. január 5-én 24,7km-t csavarogtunk Tam Coc körül.

A csónakázás és a Wat Arun

Goy-al és a spanyol srácokkal egyik délután elmentünk egy csónakázásra, amiről mi előljáróban az ég világon semmit nem tudtunk, csak hogy jó móka lesz. Ez nem indult könnyen, mert először két zsilip között vártunk kb. 15 percet, mire felemeltek minket a vízszinttel és mehetünk a csatornákon. Ez a mianmari Inle-tó után nekünk akkora nagy durranás nem volt, mert lényegében ugyanazt láttuk, amit ott „floating village” néven, csak éppen úszó kertek nélkül, és nagyvárosi kivitelben. Itt nem voltak zöld hegyek a háttérben, csak elektromos vezetékek mindenfelé az égen. Ekkor a régi Canon kameránk volt nálam, és így megtapasztaltam, milyen érzés volt visszaszokni valami „kevésbé jóra” – hamar zavarni kezdett a karcos lencse, a lassú reakcióidő, az elmosódott képek és a kijelző alacsony felbontása. Ha egyszer hozzászokik az ember valamihez, utána nehéz visszalépni. :)

A csatornákon azért így is láttunk egy-két érdekes dolgot, pl. ilyen volt az amikor valamit a csónak közepén füstöltek. Konkrétan tüzet raktak a csónakban, egy apró csónakban! :) Hogy mit árultak így, azt már nem láttuk, mert a mi csónakunk rendszerint nem sokat lassított, a tempó is városi volt.

Azért nem bántuk meg, hogy eljöttünk erre az útra, már csak a társaság miatt sem, és azért sem, mert a csónakozás végeztével még a folyó nyugati oldalán maradtunk és meglátogattunk egy 82m magas Wat-ot, vagyis buddhista templomot, a Wat Arun-t. Ez egy néhány toronyból álló kisebb sztupa, és a középső, legnagyobb toronyra fel lehet mászni egy darabig. Ide elképesztő meredek lépcsősor vezet fel négy oldalt. Ezek a lépcsők tényleg olyan meredekek, hogy a mászás nem vicc, tényleg hatalmasakat kell lépni és az apró, de magas lépcsők sosincsenek akkorák, hogy teljesen elférjen rajtuk a lábfejünk, ezért aztán nagyon kellett vigyázni, mert ha egy ilyen helyen megcsúszunk és megindulunk lefelé… Én kicsit paráztam is bevallom, lefelé háttal jöttel, mert ez már inkább volt betonlétra, mint lépcső. Odafent a kilátás elképesztő szép volt, ráláttunk a szomszédos épületekre és a tornyokra, na meg a folyóra, nem is győztem eleget kattintgatni, mert aztán egy őr lezavart mindenkit, mert már zártak.

A közlekedés, a plázák és a furcsa emberek Bangkokban

Hazafelé már menetrendszerinti hajóval keltünk át a királyi palota oldalára, ennek az ára a töredéke volt a városnéző „long-tail boat”-énak. Utóbbi, hosszúkás kis csónakot egyébként úgy dobálta a víz a nyílt folyón hogy néha azt hittem, bele fogunk borulni, de persze végül nem így történt. A palotától fogtunk egy taxit, amibe bepréselődtünk mind az öten, így a hazajutás sem volt egy nagy költség per főre nézve. Útközben megtudtuk, mi a különbség a sárga-zöld és a rózsaszín taxik között. Egyiknek a sofőr a tulajdonosa, a másikat pedig csak bérli egy vállalattól. Hogy melyik szín melyik verziót takarja, sajnos már elfelejtettem, mint ahogy a napi járgánybérlés árát is. Egyébként itt Bangkokban is vannak riksák, de ezek már amolyan luxusriksák, fel vannak pimpelve, ki vannak fényesítve, és erősebb motor van bennük. Itt már nem a legolcsóbb motorizált közlekedési alternatívát képviselik, hanem a vagány, nyitott, taxióra nélküli közlekedést. Ezáltal drágábbak is. Többször utaztunk a „skytrain”-el is, vagyis a magasvasúttal. Ezekhez vagy mágneskártyás bérletet vásárolunk, vagy minden egyes alkalommal zsetonokat, melyek ára attól függ, hány állomást, milyen messze utazunk velük. Általában egy jegy ára 20-tól 60 bhat-ig terjed, vagyis 140-420 forint. A legolcsóbb mód a tömegközlekedésre a busz, ezt is kipróbáltuk, volt kellemes élményünk is, amikor éjszaka egy légkondis járat pikk-pakk hazarepített minket, és volt olyan is, amikor a Victory Monument-nél (egy nagy körforgalom és csomópont a központtól kicsit északabbra, a közepén egy nagy szoborral) volt, hogy egy fél órát is várnunk kellett. Ezen az állomáson a buszok egy öt sávos körforgalomban állnak be a megállóba, ami itt néha csak annyit jelent, hogy lefékeznek pár másodpercre a harmadik sávban, és neked így, két buszon átlátva kell kiszúrnod, hogy a te buszod érkezett-e meg, és ha igen, akkor átbumlizni két sávnyi, az utasait éppen le-fel pakoló buszon.

Bangkok tele van nagyon fura alakokkal. Azt már megszoktuk India óta, hogy egyes férfiak néhány ujjukon meghagyják a körműket akár 2-3cm-esre is nőni, de az már végképp meredek, hogy itt még nőnek is öltöznek egyesek. Őket hívják egyébként ladyboy-nak, és állandóan tele van a bulvármédia a sztorikkal hogy éppen milyen öreg német turistát csábítottak magukhoz, aztán raktak altatót az italába, rabolták ki és buktak le másnap, amikor egy német névvel ellátott bankkártyával próbáltak fizetni egy plázában valamilyen legújabb “okos”-telefonért.
Tudom, biztos én vagyok a konzervatív, vagy a maradi, vagy akármi, de ez nekem már sok és én aberráltságnak tartom. Láttunk férfi rendőrt olyan feszülős felsőben, olyan vékony felsőtesttel, amilyet otthon még nőkön sem látunk, és láttunk szőrös lábú, amúgy fiúnak is ronda srácot iskolaruhás lánynak öltözve flangálni az utcán, és akkor azt már el se merem mesélni, mit láttunk a legnagyobb plázában, ahol egy egész szint van csak a mobil kütyüknek és azok szereltetésére, egy másik meg csak a fényképezőgépeknek és a kameráknak. Ez az MBK nevű hely a stadion mellett, egy kb. Westend méretű pláza, amiben sajnos elég sok időt el kellett töltenünk, mire találtunk egy helyet, ahol megjavították a Panasonic fényképezőgépünket. Annak ugyanis nem nyílt ki magától a lencsevédője, csak, ha kézzel megpöcköltük. Ez azért nem jó, mert így nem tudtam volna vele fél kézzel fényképezni a kerékpárról, és előbb-utóbb össze is karcoltuk volna a kezünkkel a lencséjét, ha sokat nyúlkálunk oda, hogy mindig kinyissuk a védőt. Így hát megcsináltattuk a kicsikét, ez 600 bath-unkba, vagyis 4200 forintunkba került, de megérte, mert azóta is jól szuperál. A másik kiadásunk egy 1 TB-os kis Seagate 2,5”-os, USB 3.0-ás hordozható vinyó volt, hogy elférjünk végre valahogy a képeinkkel, és ne az legyen, hogy esetleg egy részük elveszik, ha bedöglik mégegy vinyónk. Egy 320 GB-os Samsung S2-es nemrég adta meg magát, adatvesztésünk ha minden igaz, nem történt, viszont most már vannak régi, a túra előtti képeink, amelyek már csak otthon, egyetlen merevlemezen vannak meg. Ezt a holmit egyébként már egy másik plázában, egy Fortune Tower nevű helyen vettük meg, ami sokkal kihaltabb és így kellemesebb is volt az MBK-nél.

A Kao San Road-on Marikával és Tibivel

Marika és Tibi egy kedves házaspár, valamikor év elején találtak a blogunkra, és valamikor szeptemberben vásároltak valamelyik légitársaság repülőjegyeiből két Bécs-Bangkok-Bécs jegyet, mert azokat valami piszok olcsón adták pár napig egy akcióban. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem 95, vagy 110 ezer forint volt egy jegy (oda-vissza?)? Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy nagyon kedvesen hoztak utánunk néhány holmit, és hogy egy fantasztikus napot töltöttünk együtt. Délelőtt találkoztunk a Kao San Road-on, majd a következő két fejezetben taglalt Wat-okat jártuk végig együtt.

A Kao San Road egy kb. 300m hosszú utcaszakasz, ami arról híres, hogy itt kapni mindent, ez a fő turistagettó, éttermekkel, könyvesboltokkal, szuvenírásusokkal, vendégházakkal, masszázsszalonokkal, utazási irodákkal, és még ki tudja, mi mindennel van teli, talán jobb, ha nem is tudunk mindent. :)

Viszont amit láttunk, arról mesélek egy kicsit! Az utca végén van egy rendőrség, de ez nem zavarja azt a kb. tucatnyi árust, akik mindenféle plasztikkártyát és egyéb oklevelet kínálnak eladásra. Konkrétan kapni itt mindenféle igazolványt, nemzetközi diák és tanár igazolványt, jogosítványokat, újságírói igazolványt, de még diplomákat is. Láttunk magyar jogosítványokat is, és bár biztos vagyok benne, hogy ez otthon egyből fennakadna az első ellenőrzéskor, ahol a mágnessávon tárolt adatokat is kiolvassák, de azért ez akkor is durva, nagyon durva. Mert ezt a jogsit más, nem EU-s országokban szerintem simán lehet használni autóvezetéshez, de meg az is lehet, hogy személyazonosság igazolására is. Szóval ez szerintem gáz, az hogy ott a rendőrség és nem szólnak mindehhez egy szót sem, számomra még mindig érthetetlen. Ugyanígy a „Golf Bar Coctails Very Strong – We Do Not Check ID Cards & Restaurant” nevű étterem is nagyon kemény, persze ez már egy fokkal kevésbé furcsa számomra. Aki olyan tehetős és annyira „nyugati” országból/kultúrából való, hogy 18/21 év alatt az az életcélja, hogy eljöjjön Bangkokba, és itt leigya magát… úgy kell neki, engem nem érdekel, amíg minket nem bánt! :) Végülis ez is egyfajta út, amit manapság a fiatalok nagyrésze bejár, én is bejártam, csak vigyázni kell, ott ne ragadjon az ember azon a szinten.

Este a wat-olás (lásd következő két alcím alatt) után visszatértünk ide, hogy megcsodáltuk a fantasztikus vajaskenyereket a 7Elevenben:

Aztán kiültünk a rendőrség elé enni egy kis finom utcai kaját, és meginni néhány sört. Azért a rendőrség elé, mert itt kérdeztük meg, hogy szabad-e az utcán alkoholt fogyasztani… Persze, hogy szabad, itt ne szabadna?! Nagyon jót beszélgettünk itt Marikáékkal, elmesélték, hogy Mohácson, ahol élnek, a gátra járnak ki futni, ahol mindig összetalálkoznak Duna menti kerékpártúrázókkal, és volt már, hogy így meghívtak valakit magukhoz az otthonukba egy éjszakára maradásra, sőt, nemrégiben a Couchsurfing-re is regisztráltak, és már így is vendégül láttak egy-két nem akármilyen figurát.

Zita rajtuk keresztül egyébként szilvás gombócot kapott az anyukájátót, ami meglepetés volt, és nagyon betalált, Zita könnyes szemmel falta a nagy kedvencét. Marika, Tibi, köszönjük a segítségeteket, nagyon jó volt Veletek találkozni és együtt lenni ezen a napon! De ennek a közös élményeinknek és bejegyzésnek itt még nincs vége, csak én a témák összefogása végett egy kicsit megbontottam a tér-idő kontinuumot a történetben.

Wat Phra Kaew – The Temple of the Emerald Buddha

Itt lakik az „Emerald Buddha” akármit is jelentsen ez, és itt található a Grand Palace is a királyi család „formális” otthona. Ratakosin (régi bangkoki) stílusban épült itt minden, ami több mint 100 épületet jelent az elmúlt kétszáz évből. Ezt a helyet nem csak mi, turisták látogatják előszeretettel, hanem Buddha és a királyi család „rajongói” is. Ezt a bizonyos Emerald Buddhát mi is láthattuk, bent egy templom közepén egy emelvényen ült és ki volt világítva. Ezen a helyen persze nagy tömeg volt, és odabent tilos volt fényképezni, na de mire való a 12x optikai zoom és a visszatartott lélegzet, ha nem arra, hogy „kihozzuk” azt a Buddhát egy kicsit onnan. :) Ez a figura állítólag mindig be van öltöztetve, és az évszakoknak megfelőlen személyesen maga a király öltözteti át! Ja, ezt már lehet, hogy írtam, de a királyról rosszat mondani, írni, gondolni nem szabad, még nekünk, külföldieknek sem. A király nagyon okos, és szemüveges, és ott van minden óriásplakáton, ahogy a kezét az állához téve éppen az ország és az emberek sorsának jobbá tételén gondolkodik. Továbbá a király biztosan nagyon szeret fényképezni, mert azt hiszem nem csak a plakátokon, de még az egyik bankjegyen is egy nagy tükörreflexe fényképezőgéppel a nyakában van ábrázolva. Egyébként soha nem is hallottunk semmi rosszat a thai királyról, így ha akarnék se tudnék semmi rosszat elmondani róla. Persze nem akarok, mert akkor az erre a célra létrehozott bíróság a király védelmében írt törvények alapján elítélne, és a (királyi?) börtönben kötnék ki.

Egyébként az egész Wat Phra Kaew komplexuma akkora, mint egy nagyobb háztömb, és mindenféle érdekes templomot, szobrot, sztupát és egyéb számunkra furcsa, de szép épületet megtalál itt az ember, amelyeknek felsorolásától most megkímélnék mindenkit, az csak egy fordítás lenne a Lonely Planetből, amire se Ti, se én nem vágyunk, ugye? :)

Wat Pho

Ez a hely nagyon hasonlított a Wat Phra Kaew-re, viszont nekünk Zitával mind a kettőnknek sokkal jobban tetszett, és nem csak azért, mert olcsóbb volt a belépő. :) Ez a hely valahogy hangulatosabb, parkszerűbb, és sokkal sokszínűbb és érdekesebb volt. Szóval ha Bangkokban jártok és már levetkőztétek a „mindent látni akarok, amiről az útikönyv azt írja, must see” érzést, és esetleg szűken álltok a büdzsével, lehet érdemes csak a Wat Pho-t megnézni, és a Wat Phra Kaew-et kihagyni.

Először körbejártunk egy nagy fekvőbuddhát egy épületben, amit persze olyan szorosan építettek köré, hogy így már csak túlságosan közelről volt csodálható a Buddha. Persze ezt a fajta zsúfoltságot itt már megszoktuk, ez jellemző volt mind a két helyre.

Itt nem csak a szobrok, a sztupák és az egész helynek a légköre volt jó, hanem az is, hogy itt volt egy kis történés, egy kis élet is a szokványos turista + zarándoktömegen kívül. Történetesen itt valami rendezvény készült, aminek a keretében, ha jól vettük ki, végig fog vonulni a leterített szőnyegen a király fia, vagyis a herceg! Ezért aztán zenekar trombitált az egyik sarokban, és a díszőrség is fel-alá masírozott a sztupák között:

Őket egyébként jó volt megfigyelni pihenő közben is, ahogyan a nagy fekete tökfedőjüket fölpakolták az asztalra, a puskáikat pedig egymásnak támasztva halmokba rakták. Sajnos az óriási fekete bukósisakokat nem engedték felpróbálni és végül a hercegről is lemaradtunk, ha csak a lányok nem őt látták, amikor valaki, aki fölé esernyőt tartottak, végigvonult a szőnyegen. Persze ezt egyáltalán nem bántuk, mert nagyon tetszett nekünk a hely, és remekül szórakoztunk. Az egyik templom bejáratánál két tigris(?)kutya ült, akiknek a szájában egy-egy kőgolyó figyelt, és az Istennek nem akarták őket kiköpni:

Ha már a videóknál tartunk, azt is elkaptuk, ahogy a bejárat előtt az utcán a rendőr táncolva, vagy legalábbis ritmusra mozogva irányítja a forgalmat:

A Street Food, az utcai kaja Bangkokban

És ha már a videóknál tartunk, van itt még néhány, de ezeket már csak linkelem, aztán aki akar, rájuk klikkel és megnézi őket! :) Kaptunk az egyik 7Eleven előtt helyi paratát a U.S. Army-tól, itt pedig az egyik kedvenc helyünkön, Goy-éktól nem messze kapunk éppen thai noodle soup-ot, vagyis thai marhahúslevest tésztával. És zöldségekkel, valamint rengeteg, rengeteg finom szójacsírával. És végül, de nem utolsó sorban, a kedvencünk, a shake. Erről képtelenség volt leszokni, annyit tudtunk tenni a fenntarthatóság ügyében, hogy mindig visszavittük a poharat, a pohárfedőt és a szívószálat, és máskor nem kértük a műanyagzacskót hozzá. Ez egy olyan nagyon finom nyalánkság volt ezeken a meleg napokon, és olyan olcsón adták (helyi „kisvállalkozók”, az utcán), hogy egyszerűen nem bírtuk megállni, szinte minden nap vettünk náluk mindenféle finom csokis, meg kávés, meg Ovaltine-os shake-et.

Egy szép napon pedig végre újra kerékpárokra ültünk, és elindultunk Északnak, Vientiane, és Laosz felé. Erről a körről valószínű valamikor 2013. márciusában fogunk visszatérni Bangkokba, ugyanis ez csak egy „kitérő”, hogy lássuk Észak-Thaiföldet, Laoszt, Vietnamot és Kambodzsát is, ha már egyszer itt vagyunk. Csak néhány ezer kilométer és pár hónap kitérő, ennyit igazán megér, nem igaz? :)

Az ezüstműveseknél

A piac után visszafelé vettük az irányt, a már ismert úton, amiről aztán letértünk tovább dél felé, és hamarosan megálltunk egy háznál, ahol a fogadtatás már ismerős volt. Itt valami készül, és mindezt megnézhetjük, sőt vásárolhatunk is belőle. Nem, hála az égnek most nem a hosszú nyakú nőknél kötöttünk ki, pedig először nagyon azt hittük, mert ugyanaz a fickó üdvözölt minket, mint aki két nappal ezelőtt a Paudang nőnél. „Ez tartja fogva a hosszú nyakú nőket!” – jegyezte meg Zita, de én csitítottam, hogy ne legyen ilyen rosszhiszemű, valószínűleg mindketten csak alkalmazottak ugyanabban az üzletben.

Valójában most ezüstművesekhez érkeztünk, ahol megnézhettük, hogy hogyan készül a kőzetből az ezüstékszer. Pontosabban a legelső lépést, amikor valami savval kioldják a kőzetből az ezüstöt, azt nem láttuk, de ezután mindent. Egy apró kis tégelyben forró parázs közé tették az ezüstdarabot, amit ezúttal egy hagyományos, gumicsöves, kézzel pumpálós fújóval felizzítottak 800°C fölé, ahol az ezüst folyékonnyá vált, és kiöntötték azt hosszú vájatokba. Így készítik az ezüsrudakat, amit aztán az ékszerkészítő megint megolvaszt, és kedve szerint formál belőle gyűrűt, vagy épp ilyen hajlítható, „úszó” halacskát. Zitának ez a halacska nagyon megtetszett, de sajnos olyan árat kértek érte, hogy végül lemondtunk róla, különben sem akartuk támogatni azt az üzletet, aminek köze van a Paduang nők „fogvatartásához”, akármi is legyen a teljes igazság valahol a rabszolgatartás és a rendesen fizetett, és tartott alkalmazottak között. Mindenesetre az tény, hogy nagyon érdekes volt látni az ezüstékszerek készítését és az ezüst formázását. Épp csak a falon logó Manchester United focihőseit bemutató poszterek rombolták le némileg az amúgy egészen autentikus összképet, de ez nem volt baj, sőt, így tértünk igazán észhez, és éreztük, hogy itt amúgy jó eséllyel nem lenne, vagy legalábbis nem ilyen formában működne ez a mesterség, ha mi turisták nem tartanánk azt fent. Igaz, mi ebből most nem vettük ki aktívan a részünk, senki sem vásárolt közülünk tőlük, és ezért nem is tűntek haragosnak. Valószínűleg megszokták már, hogy kétféle ember tér be hozzájuk: a csóró hátizsákos turista, aki maga szervezte a low-cost utazását, és aki jó eséllyel csak körbenéz, de nem vásárol, és a kicsit eleresztettebb, vásárló kategória, a szervezett utazás kereteiben érkező ipari turisták, akik maximum csak pár hétre utaznak, és materialistábbak, ők az ő embereik, ők azok, akiknek el lehet adni 2-300%-os, vagy ki tudja, mekkora haszonnal a cuccokat. Mondom ezt most minden rosszallás nélkül, mert az ipari turizmus is egyfajta utazás, és az is érdekes, csak az egy teljesen más világ, ott azt kapja az ember, amiért jött, az olyan embereknek való, akiknek kevés idejük, és sok pénzük van. Mi ezzel pont fordítva vagyunk, mi meg mást kapunk: a kalandokat, a kihívásokat, a nagyobb ismeretlent, ami egy fokkal közelebb áll a valósághoz, annak minden gyönyörűségével és nehézségével együtt.

Phaung Daw Oo Pagoda – Az öt arany Buddha, és a lábbal evezős verseny

Ennek következő állomása a Phaung Daw Oo Pagoda volt, ami már kívülről pompás látványt nyújtott. Egy nagy vizi kereszteződésnek a pagodával átellenes oldalán kötöttünk ki, itt fiatalok kerambotoztak, és innen még pallókon át körbe kellett mennünk, hogy végül egy nagy gyalogos felüljárón keresztül megérkezzünk a Pagodához.

Ez a hely arról híres, hogy itt tartják azt az 5 arany Buddha szobrot, amit már a felismerhetetlenségig telerakosgattak a látogatók a pagoda sarkában is megvásárolható aranylemezkékkel. Ettől aztán már csak néhány órmotlan, gömbölyded aranyalak maradt a szobroktól, és ezáltal azok még híresebbé váltak. Ottlétünkkor is rengetegen ragasztgattak rá újabb és újabb aranyréteget, ez itt valamiféle adományt vagy áldozást jelent, és érdekes módon a középső emelvényre, ahol ezek a szobrok vannak, csak férfiak léphetnek fel, csak ők ragasztgathatnak. Ennek sok helyi sem örül, és mi sem értjük igazán, mi ez a férfiközpontúság itt a buddhista kultúrában, ami amúgy nem az, hiszen máshol meg láttunk még női szerzeteseket is. Mindeközben a hangosbemondóból folyamatosan szólt valamiféle beszéd, aminek próbáltuk megtudni az értelmét, de mivel valami ónyelven van, azt a helyiek sem tudják pontosan, csak ilyesmiket hallottunk, hogy „legyen szerencséd, légy boldog, legyen szép napod, életed”… :) Végül is ez szép, csak én azt hittem, ennél összetetted dolgokról skandál a bácsi, akit aztán meg is találtam egy könyv és egy mikrofon felett.

Ekkor szépen el is kaptak a fényképezőgéppel is levámoltak nem kevés, hanem 500 kyatra „camera fee” néven. Na de mi van ezen a jegyen? Férfiak tömege két hajón állva evez lábbal! Hát ez meg micsoda? Ennek utánamentem és kérdezősködtem, olvastam, mire megtudtam, hogy itt minden teliholdkor nagy buli van. Először is azokon a díszes hajókon, amiket érkezéskor láttunk, körbehordják az öt Buddhát a tónak a különböző részeire, meghatározott sorrenben és menetrendben. Aztán ha ennek a több napos körmenetnek vége, az egész móka zárásaként rendeznek egy ilyen lábbal evezős versenyt, ami szerintem oltári jó látvány lehet, és igazán sajnálom, hogy erről mi már lemaradtunk. Azért a csónakokat a Buddhahajó mellett a fedett kikötőgarázsban sikerült megcsodálni: hosszabbak egy átlag csónaknál, még a mi csónakunknál is, és középen kapaszkodókkal vannak felszerelve. Így az egyik kezükkel kapaszkodhatnak az evezők, a másikkal pedig az evezőt foghajták, ami lent a lábukkal is betámasztanak. Gondoljatok csak bele, mekkora buli és mekkora látvány lehet egy ilyen verseny, hiszen egy ilyen hajón így állva sokkal többen elférnek, mint mondjuk a mi általunk ismert olimpiai kajakkenu számokban, hiszen állva sokkal kevesebb helyett foglalhat egy ember. És micsoda egyensúly kellhet az egészhez, hiszen állnak, gyakorlatilag csak egy keskeny ladikon, és közben még mozognak is, nem is kicsit! Áááá, egy ilyen micsoda látvány lehet! Valaki, aki jön majd még közületek Mianmarba (gyertek, érdemes, nagyon jó, könnyű hely, turistának való, tele színes, szagos, teljesen egyedi, oltári élményekkel!), időzítsétek úgy az ittléteteket, hogy legyetek az Inle-tónál teliholdkor, és vegyétek nekünk videóra ezt a versenyt! Látni akarom! Vagy majd mi visszajövünk, ha egyszer leszünk még ilyen nagyon szerencsések, hogy eljuthatunk ide, és lesz akkor még világ. :)

Miközben megcsodáltuk a pagodát, leszakadt az ég, így itt kicsit többet várakoztunk, mint szerettük volna, de aztán a vihar amilyen gyorsan jött, úgy tovább is állt, és mi kiszabadulhattunk újra a szabadba. A közeli bazárban körbejártunk és ettünk egy-egy kör shán nudlit, Sebastian-ék örömére a csípősebb fajtából, így én a végén totál leizzadt, vörös képpel másztam vissza a pallókon a csónakunkhoz. Itt Sebastian kérdezte, hogy láttuk-e a leszakadt pallót, mert ők ráléptek és nagyon megijedtek!? Mondtam, hogy igen, persze, jövet alattam tört meg, azt hittem belezuhanok kamerástul a vízbe…

Így készül a lótuszvirágból lungi

A pagoda utána következő állomás egy szövőház volt, ahol a lótuszvirágtól kezdve a kész anyagig végigcsodálhattuk az egész folyamatot, ami megint nagyon érdekes volt, én végig csak keresgéltem az állam a két emeletes faépületben. Kezdjük az elején: van ugye ez a lótuszvirág, állítólag ebből készül itt minden cérna, de az is lehet, hogy ez csak ügyes marketing, és még sok más hasonló növény szárából is, mert hogy őszinte legyek, se a tavon, se a környéken nem láttunk sok lótuszvirágot, de az is lehet, hogy csak szkeptikus vagyok, és tévedek, és valójában a tó déli, turisták által nem járt része csurig van lótuszvirággal, hogy a hajók már el sem férnek rajta. Szóval akkor inkább így mondom, így kerek és igaz: nekünk úgy mondták, és mi úgy láttuk, sőt, úgy csináltuk, hogy a lótuszvirág szárát megtörtük, abból a vékony rostszálakat kihúztuk, és néhány ilyet összesodorva már meg is kaptuk a cérna vastagságú anyagot, amit szépen az előző adaggal is összesodrunk a végén és kész volt a folyamatos cérna! Pedig az előbb még lótuszvirág szál volt, és igazán nem csináltunk sokat, hogy cérna legyen belőle! Hát nem őrületes a természet és az emberi találékonyság!?

Persze ne legyünk még oda, ez még csak valami elég durva, egyenetlen történet, ezt még orsózzák és színezik is, igaz utóbbit nem láttuk, csak az orsózást, azt viszont érdekes volt megfigyelni, hogy egy biciklikerék segítségével végzik! :)

Fent több nő és egy férfi is kezelt nagy, hat pedálos gépeket, oltári jó volt nézni, ahogy ezt művelték, megpróbálom visszaadni az élményt és a működési elvet, bár nem lesz könnyű, mert egy ilyen szövőgép azért nem egy egyszerű szerkezet. A hosszanti cérnákat egy a szövőgép az szövőtől távoli, felső sarkában, egy hengerre felcsavarva tartják, erre a hengerre súlyokat is akasztanak, hogy ezek a cérnák mindig feszesek legyenek, hiszen a túlvégin épp a szövő előtt vannak, immár kész anyagként. A kereszt irányú cérnát a szövő egy kis lökővel, egy kis tokban tartva löki át egy karhúzással egy kötél segítségével kilőve, mindig egyik oldalról a másikra, csak közben még a pedálokat is kezelnie kell hogy a hosszanti cérnákat azokkal és a hozzájuk kapcsolt részekkel mindig úgy tartsa, hogy azok hol egyszer így, hol úgy legyenek felváltva kifeszítve, hogy aztán amint átlökte közöttük a keresztcérnát, egy fésűvel ráhúzza azt, majd jöhet a következő sor, de már közben a keresztcérna a túloldalt van, és onnan szalad vissza, és a pedálokkal megcserélte a hosszanti cérnákat és már ellenkezőleg állnak felváltva a hosszanti cérnák. Ezt még tovább cifrázzák, ha több színnel dolgoznak, mert akkor az éppen aktuális színnek megfelelően cserélgetik a „rakétákat” amelyekben különböző színű kis orsók vannak. Szóval az egész nagyon látványos, elképesztő, és zseniális!

Lehet, hogy most tévedek, de talán ez az utolsó helyek egyike (meg persze Banglades, ahol sok ilyet hallottunk kattogni az útról, és az egyikbe Zita be is ment körbenézni), ahol ilyen, ember által működtetett szövőgépeket láthatunk, hiszen egész biztos vagyok benne, hogy ezeket a modern világban már rég gépesítették, és itt ezekben az országokban azért maradhatott még fenn, mert sok az ember, és mivel ezért a mezőgazdaságot is egyre inkább gépesítik és iparosítják, ezért aztán az emberek kiszorulnak a földekről és kénytelenek fillérekért ilyen gyárakban dolgozni.

Mindenesetre akkor is szép volt ilyet látni, ha közben tudtuk, hogy ez már eltűnőben van a világban és ez itt most csak nekünk volt egy bemutató és így ez is már csak félig „igazi”.

Cigaretta levélbe sodorva

Erről majdben teljesen meg is feledkeztem, mert ez volt az a ház a szövőház után, ahol megálltunk, de ez az egy dolog engem annyira nem kötött le, és erről meg aztán végképp lejött, hogy a turistáknak van építve, különben minek ülne három asszony egy tóra épített, szépen berendezett ház közepén, és sodorná sorban a cigarettákat. De igazából ezzel sincs baj, még akkor sem, ha egyikünk sem dohányzik, és nagyjából mind a ketten dohányzásellenesek vagyunk. Érdekesek voltak a különböző aromájú, zöld levélbe sodort cigaretták, még így is, hogy csak meggyújtás nélkül szagolgattam őket. Lehetőség lett volna rá, hogy kipróbáljuk a cigarettákat, de mivel életemben soha egy slukkot nem szívtam még, nem akartam most elkezdeni, ehhez a nemdohányzáshoz azt hiszem most már ragaszkodom örökre. De ha nem így lenne, akkor se akartam volna egy első fulladásos élményt ezen az amúgy gyönyörű helyen, a tó közepén.

Annak, aki dohányzik, vagy akinek a barátai dohányoznak, ez a levélbe tekert mindenféle ízű cigaretta tök jó ajándék, nyilvánvalóan ezért van itt ez az egész ház – hisz perszehogy lehetőség volt a vásárlásra is! :) Szerintem ha egy egyedi sodrású cigarettát kértünk volna, azt is elkészítik nekünk.

Az ugráló macskák gyásza

A következő ház, ahol megálltunk, az a Nga Hpe Kyaung volt, vagyis a „Jumping Cats Monastery”, az ugráló macskák kolostora. Ez a hely arról híres, hogy az itt élő szerzetesek megtanították a macskáikat átugrani egy a kezükben tartott karikagyűrűn, és ezt egy kis macskakajára fordított adományért cserébe szívesen be is mutatják az odalátogatóknak. Na, hát tudom, bolondok vagyunk, de erre mind a ketten nagyon kíváncsi voltunk. Amikor odaértünk, először szerzeteseket nem is láttunk, csak macskákat, főleg fekete-fehér cirmosokat, de belőlük vagy egy tucatot. Velük játszottak a földön üldögélő turisták, de közben a bordó ruhás szerzetesek sehol nem voltak, nem ugráltattak macskát, szóval úgy tűnt, nem lesz itt buli. Később, amikor már szépen körbejártuk az amúgy nem csúnya pagodát, megtudtuk, hogy mi történt, és miért nem ugranak most a macskák: öt hónapja meghalt a kolostor vezető szerzetese, és az ő tiszteletére, mintegy a gyász kifejezéseképpen azóta nem ugráltatják a macskákat. Szóval nem volt produkció, de azért mi, turisták megpróbálkoztunk a macskák ugráltatásával, a kezünkkel karikát formáltunk és azt a macskák fölé tartottuk, nézzétek az eredményt:

Elsőre nem vették a lapot a cirmosok, de aztán:

Nos, hallhattátok a nézőközönség csodálatát! :) Ugyanakkor én nem vagyok még meggyőzve, ezért még nem jár cicakajára adomány, merthogy szerintem ez egész egyszerűen csak a természetes, „default cat feature”, vagyis szerintem erre minden macska így reagálna, hisz egyszerűen csak megzavartuk szegény cicát csendes, nézelődős magányában, akinek ebből elege lett, és átugorva Zita karját, odébbállt. Ezt megerősítendő kérnék MKMO-t, vagyis Minden Kedves Macskás Olvasót, próbálja ki ezt otthon a saját cicájával, és egy rövid kommentben számoljon be itt az eredményről. Esetleg kutyások is kipróbálhatják! :) Van egy söröm rá, hogy az esetek 80%-ban ugyanez fog történni a hazai, mezei, karikaugrásra kiképzetlen macskáknál is. A többi macsek, a 20% pedig majd a karotok alatt akar átbújni, vagy megpróbál játszani azzal. Vagy dorombolva hozzátok bújik. :)

Szóval ez volt a Jumping Cats Monastery, igazából élveztük még így is, ugráló macskák nélkül, érdekes és szép hely.

Vacsora és kocsmázás – Tiszta élvezet!

Innen már egyenesen visszasiklottunk a tavon Nyuang Shwe-be, ahol kifizettük és megköszöntük a csónakosunknak az egész napos körtúrát, majd négyesben a német barátainkkal elmentünk vacsorázni, a már az előző napokban bejáratott kis családi „étterembe”. Ez a hely talán a lehető legcsaládiasabb, legpuritánabbika a városkában, az utcára nyílik és csupán két asztalból áll, ezek egyikének mindig a tetején ülve találtuk a család legfiatalabb tagját, aki érdeklődéssel szórta szét majd szedte össze az odakészített fogpiszkálókat. Itt 700 kyat, vagyis kevesebb, mint 200 forint volt egy tál curry, rizzsel és levessel, na meg a mindenütt ingyenes teával. :) Máshol, a turistáknak épített csili-vili éttermekben 2000 alatt sehol nem kapni értelmes ételt, de itt ennyiből is jól laktunk, ezúttal halat ettünk, amit persze agyon szórtak igen erős csilivel, így én majd meg pusztultam. Úgy látszik ehhez nem bír hozzászokni a szervezetem, ahányszor csípőset eszem, legyen az csili, vagy bors, vagy akármi, mindig csurog az arcomról a víz.

Miután egy nagyon jót vacsoráztunk e csodás nap végén, az egészre még egy kis sörözéssel is rátettünk, ez rettentő jól esett, mert már az idejét nem tudom, mikor volt az velünk utoljára, hogy beültünk egy helyre, ami erre volt kitalálva, rendeltünk, és kihozták és az asztalnál jót beszélgettünk, és közben sört ittunk – magyarul kocsmáztunk. Hú, nagyon jól esett, és a 3 db 3dl-es korsótól kicsit meg is bódultam, mert ugye elszoktam itt az úton a hónapok alatt teljesen az alkoholtól. Így kell olcsón berúgni! :) Persze attól még nagyon messze voltam, és ez már nem is cél egy jó ideje. A kocsmában 600 kyat, vagyis kb. 170 forint volt a 3dl csapolt sör, ezért otthon már morognék, és itt pláne, de most nem tettem, mert élvezni akartam az estét, és nagyon jólesett. Zita nem szereti a sört, ő Star kólát ivott, ennek 285ml-es üvege 300 volt. Szóval durván kirúgtunk a hámból, ezen a napon ketten 6571 forintot költöttünk, és ebben benne van a 15 dolláros szállásunk, az egész napos csónakos túra, és ez a kis esti tivornya is. Mianmarban nagyon olcsón el lehet lenni, annyi a titok, hogy egy kis időt és energiát kell fordítani mindig arra, hogy megtaláljuk az olcsó helyeket és megoldásokat. Ha ez megvan, még egy kis „habzsi-dőzsi” is belefér, ésszel. Szóval Mianmart nagyon szeretjük, összehasonlíthatatlanul könnyű, és kényelmes, tiszta élvezet ez az ország Banglades után. Persze ott is nagyon jó volt, de a „tiszta élvezet” kifejezést azért nem használnám az ottani élményeinkre. :) De itt megkapni ezt – igaz, ahhoz, hogy így lássuk a dolgokat, lehet, kellett az a Banglades is, és kell, hogy alapból mi kerékpártúrázók legyünk, és ne hátizsákos turisták. Mert a hátizsákos lét már élből jóval könnyebb, mint a kerékpártúrázás, és ezért bizonyos szempontból sablonosabb, unalmasabb is – persze még mindig nagyszerű! És mivel mi elég sokat bringáztunk már, és legutóbb elég kemény körülmények között, most abszolút tudjuk ezt a fajta létet és utazást is élvezni és értékelni. :) Ez a nap nálam bekerült az úton töltött legszebb napjaink közé, még akkor is, ha most nem volt benne semmi megmérettetés, leküzdendő hágó, vagy feladat.

Tudom, Nektek talán két napba is beletelt ezt és az előző bejegyzést végigolvasni még akkor is, ha egyszerre futottatok nekik, de mi ettől még ugyanaznap jöttünk vissza a tóról, amikor kimentünk rá: 2012. október 3-án. :)

Csónakot és ötödik utast szerzünk

Miután egy teljes napot végighájpáztunk Nyaung Shwe-ben pusztán pihenéssel, naplóírással és a szállónktól nem túl távoli rövid sétákkal, délután összeverődtünk Johanna-val és Sebastian-al. Ők már jobban benne voltak a tervezgetésben, mint mi, és Sebastian kitalálta, hogy holnap kéne mennünk a tóra, mert akkor jár ott a „Five days market”, ahol nekünk jó lesz. Az öt napos piac nem öt napig tart, hanem öt napos körforgásban ismétlődnek a helyszínei. Ma pl. itt volt Nyaung Shwe-ben, és mi jól elszalasztottuk. Ez a Mianmar már csak ilyen, lemaradunk a telihold köré rendezett fesztiválokról, most meg a piacról. Még jó, hogy az ilyesmi már nem zavar minket, annyira mint kezdetben. Ha annyit utaznánk, mint Heinz Stücke, utána is maradna még mit látni, ezért aztán a magunkfajta utazó hamar feladja a „mindent látni akarok” elvet. Az „igyekszem sokat látni, és amit kapok, azt megélem szépen és örülök neki nagyon” elv sokkal jobb. :)

Szóval Sebastian unszolására, miután benyomta mindenki magába a Shan Noodle-jét, kisétáltunk a főutcára, hogy „véletlenül” betévedjünk az egyik utazási irodába, ahol szerveznek „boat trip”-eket, vagyis hajókázást a tavon. Ez az utazási iroda végül a „Villager Tourist Agency” lett, és eltöltöttünk náluk vagy fél órát. Két nagyon vicces srác volt ekkor az irodában, el nem tudtuk képzelni, mit dumálnak össze és veszekednek állandóan a kérdéseinken. Azt például, hogy a csónakon elfér-e hat ülés, vagy csak öt, kb. tíz körmondatban vitatták meg. Amikor pedig nekiálltam volna kőkeményen alkudozni, oda se figyeltek rám, az egyikük eltűnt, a másikjuk leült és a gitárján elkezdett valami Metallica dalt pengetni. Ők szülik a pénzt, vagy izzadják, esetleg errefelé néha hullik az égből, hogy nem érdekli őket az üzlet? :) A gitárszó hallatán kértük a srácot, hogy holnap jöjjön velünk a hajóra hatodiknak a gitárjával egyetemben, de ő mondta, hogy sajnos már foglalt holnapra, de este összejöhetünk „for a party”. :) Hát, ezek a srácok tényleg készen voltak, végül nevetgélve egyeztünk meg egy 7 órás túrában 15 ezer kyat-ért, vagyis összesen, négyünkre 4000 forintért. Fejenként az mindössze 3750 kyat, vagy még kevesebb, ha beszervezünk egy ötödik, esetleg hatodik embert. A srácok nem voltak százasok, még mielőtt üzletet kötöttünk volna, már nekünk ajándékoztak néhány régi papírpénzt, így szert tettünk 1,5,10 és 20 kyat-os bankjegyekre. Ezeknek rettentő mód örültünk, főleg, hogy így leltük meg őket, nem pedig pénzért vásároltuk valakitől, aki erre szakosodott.

Az estéből nem maradt más hátra, mint keríteni még egy vagy két embert a holnapi tavi túrára. Ehhez elkértem Bas bérelt bringáját, hogy amíg ők hármasban Zitával átsétálnak a Pancake Kingdom nevű étterembe, én addig elkerekezzek a település másik szegletében lévő Remember Inn-re, ahol emlékeink szerint az a kanadai pár lakik, akikkel Kinpunban és tegnap este itt a főutcán is összefutottunk. Ők pont ideálisak lennének harmadik párosnak. Sajnos nem kaptam őket a szállójukban, de amikor a Pancake Kingdom előtt megálltam, odabent pillantottam meg őket, egy asztalnál mosolyogva Zitáékkal. Micsoda véletlen, hogy pont itt vannak, épp őket mentem keresni. Mint kiderült, ők már tegnap voltak a tavon, de van egy francia barátjuk, egy Fáni nevű lány, ő velünk tart, így megvagyunk öten.

Másnap 8-kor találkoztunk a csatorna feletti hídon, ahol már várt ránk a csónakos ember, a csónakban pedig a felesége, aki a hajó orrába ült. Helyet foglaltunk kényelmes székeinkben, melyekhez a háttámlát a mentőmellények szolgáltatták, majd elindultunk. A hosszúkás csónakkal, hogy meg tudjunk fordulni, először át kellett mennünk a híd túloldalára, ahol a csatorna kiszélesedett. Még ki sem értünk a tóra, már sok érdekeset láttunk, például ahogy a miénkhez hasonló csónakokkal hozzák be a „földekről”, vagyis az úszó kertekből a paradicsomot nagy, dugig pakolt kosarakban – csoda, hogy nem süllyed el tőlük a csónak.

A tradicionális inle-tavi halászok

Nekem egy igazán nagy vágyam volt a mai nappal kapcsolatban, mégpedig, hogy tudjak igazán jó, közeli fényképeket készíteni a spéci, tölcsérhálós, lábbal evezős, tradicionális halászokról. Sajnos ez ügyben tegnap este az utazási irodás mókamesterek már lelomboztak, azt mondták, kicsi az esély, hogy fogunk velük egyáltalán találkozni.

Ennek ellenére egy nagyon kellemes csalódásként már rögtön a tó bejáratánál, vagyis a csatorna torkolatánál több csónakkal fogadtak minket, írom a fogadást szánt szándékkal, mivel ők valóban a mi kedvünkért időztek ott, ez abban is megmutatkozott, hogy rögvest a csónakunk közvetlen közelében találtuk őket. Héhéé, ennyire azért nem gondoltam közelről azt a fényképet, nem férsz bele a képbe a csónakoddal, a háttérben pedig ott egy másik turistákkal teli csónak, ez így nem eredeti, nem jó! :) De ez még hagyján volt, ahogy mutogatta, hogy milyen halat fogott (gondolom jó pénzért el akarta adni nekünk – de mit kezdünk egész nap a tavon egy hallal, csak ránk büdösödik…), szinte már súrolta egymást a két csónak, és ahogy az ö csónakjának az oldalának csapódtak a hullámok, azok egyenest a mi csónakunkban kötöttek ki, konkrétan rajtam és a táskámon. Szóval a várva várt halászok végül okoztak egy kis meglepetést, persze ezért az első vizes élményt leszámítva nem haragudtunk rájuk. :)

Most viszont nézzük, hogy pontosan miért is van ez a lábbal való evezés, és a tölcsér alakú háló. Utóbbit valóban csak itt láttuk már, nekünk turistáknak bemutatóként felvonulva, ám a lábbal való evezés mind a mai napig működik még, sok halásznál és egyéb csónakosnál láttuk ezt, úgy hogy közben ők minket nem is láttak, tehát kizárt, hogy csak a kedvünkért eveztek volna a lábukkal. Ez az egész lábbal evezés azért alakult ki, mert így evezés közben mindkét kezét tudja használni a halász, miközben az evezőt a hóna alatt fogva és a lábával tolva képes használni.

A tölcséres háló szintén érdekes történet, noha ez valójában már kihalóban van, vagy már ki is halt, mint szokás, mivel a mai „modern” műanyag hálókkal könnyebb halászni, és/vagy könnyebb, olcsóbb megépíteni, beszerezni őket. Ennek ellenére azért sikerült megtudni, hogyan is működik ez a tölcséres háló: nagyobb szájával lefelé, kifeszített hálóval leengedik, hogy az alja egészen lesüllyedjen a tó medréig. Ehhez nyilván viszonylag sekély víz kell, mert ahogy elnéztem, egyik tölcsér se nagyobb 3-4 méternél. Ezután egy hosszú bambuszrúddal a halász megpiszkálja a tó fenekét a háló közepén, hogy a halak a tölcsér oldalához, a hálóhoz meneküljenek, amit egy pillanattal később a horgász leenged, rá a halakra, akik így beakadnak a kifelé felgyűrődött hálóba, és már lehet is behúzni a csónakba a zsákmányt. Zseniális! :)

Már csak azt nem értem – valószínű, mert sohasem horgásztam/halásztam –, hogy mi a fenének csapkodják a vizet. Jól néz ki, meg minden, de igazából lövésem sincs, pontosan miért teszik. Azt tudtam, hogy a vadászoknál van terelés, de hogy a halászoknál is? Vagy épp ellenkezőleg, így juttatnak oxigént a vízbe, és csalogatják oda a halakat, vagy esetleg lusták lennének ezek az inle-tavi halak, és így ébresztik fel őket? :) Komolyan nem tudom a választ, de valaki közületek biztos, úgyhogy légyszi, ne hagyjatok minket hülyén meghalni! :) Köszönjük, és ennyit a halászokról, most suhanjunk tovább a tó felszínén.

Floating Gardens – Az úszó kertek

Az úszó kertektől a mai napon nem vártunk újat, mert a gyalogtúra végén a tavat csak egyenesen átszelő csónakból már láttuk őket. Akkor csak oldalról, láttuk hullámozni a paradicsom palánta sorokat, viszont most bementünk, ha nem is a sorok közé, de egy a sorokkal merőleges kis csatornába, ahonnan mindjárt más volt a látvány, már csak azért is, mert ez a kis csatorna aztán olyan szűk volt, hogy igazán le kellett, hogy lassítsunk és így jobban szemügyre tudtunk venni mindent. A sorok között házak is voltak, és sokan dolgoztak „odakint a földeken”, amelyek valójában nem is tudom, mennyi talajt tartalmaztak. Pár hónapja, vagy talán már egy éve is annak, hogy az indexen megjelent egy alföldi fickó cikke, aki azóta elég híres is lett, mert elsőnek Magyarországon épített egy aquapóniás üvegházat, vagyis egy olyan rendszert, ami csak minimális bevitt energia(villamos áram a keringtetéshez és haltáp) mellett képes halat és zöldségnövényeket termelni, azáltal, ahogy amit a halak kikakilnak, azt a növények, akik csak egy kavicságyban eresztenek gyökeret, hasznosítják. Talán itt is valami ilyesmiről van szó, talán a növények a tó vizéből is veszik a tápanyagokat, sőt talán leginkább onnan, mert nehezen tudom elképzelni, hogy ahol valóban úsznak ezek az ültetvénysorok, ott valami érdemleges talaj is megmaradjon. Azt a víz kimosná, legyen megkötve akármilyen sok egyéb fűfélével és növénnyel a talaj, kétlem hogy a hullámzástól megmaradna, és nem mosódna ki a tóba a humusz. Persze aztán a fene tudja, nem vagyok talajmérnök, már ha egyáltalán létezik olyan. Egy biztos, az hogy a tavon vannak veteményes kertek, mindenképpen csodálatra méltó. Hogy van-e alattuk talaj, és hogy pontosan mennyi, azt sajnos nem sikerült megtudni, ezért nem szálltam ki a csónakból, és nem kezdtem el szétbontani egy ilyen valóban úszó szigetet. Amikor elhaladtunk egy ilyen, „üres” zöld sziget mellett, amin tevékenykedtek is éppen, hogy gondolom termékennyé tegyék valamilyen zöldség számára, az ember elkezdett rajta jobbra-balra lépkedni, hogy mutassa nekünk, ez valóban úszik: és valóban himbálódzott a nagy zöldség, amin állt. Talán ha földet sokat nem is, de annyi növényi ágat és levelet építenek ezekbe az úszó szigetekbe, hogy az már elég egy növénynek, és azon keresztül megkap mindent a vízből. Az biztos, hogy (ha a gyökerükön keresztül szívják a vizet, akkor) ezek a növények a vízben nem szenvednek hiányt. :) Már csak azért is nyilvánvaló, hogy ezek az ültetvényesek valóban úsznak, mert egész sűrűn, szinte pár méterenként leszurkálnak beléjük hosszú bambuszágakat, egészen mélyre, le a tó medréig, hogy ezzel akadályozzák meg, hogy ne ússzon el a kert. :) Ahogy az egyik szűk csatornán siklottunk, jobbra egy a növényeiket csónakból gondozó családnál egy macskát fedeztünk fel. A fekete-fehér cirmos a csónak orrában ült és éppen mosdott. Amikor közel kerültünk hozzájuk, a család integetni kezdett nekünk, és az egyik nő egy másik macskát a magasba emelve mutatta, hogy vannak ám itt még többen is! Micsoda „őrült” népség ez, nem elég, hogy a vízen élnek, cölöpös házakban, és a vízen úszó növényeket termesztenek, még macskákat is tartanak, pedig ennek az állatnak aztán végképp nem a természetes közege a víz. :)

Még mindig nem tudok dűlőre jutni az úszó kertek nagyszerűségén, és sajnálom, hogy csak e bejegyzés írásakor, amikor már nem vagyunk ott a tavon a csónakban, most fogalmazódik meg bennem egy csomó újabb gondolat, és kérdés. Persze azért mint mindennek, ennek a dolognak is két oldala van, és a fene tudja, miért építenek kerteket a vízre ezek az emberek. Lehet, hogy így egyáltalán nem hatékonyabb a „föld”-művelés, csak épp erre kényszerültek rá. És sajnos amióta a fényképeinket nézegetve felfigyeltem egy a csónakjából permetező emberre, már afelől is vannak kérdéseim, hogy ez a dolog mennyire zöld és fenntartható. Az mindenesetre tény, hogy lehetséges egy tavon zöldséget termeszteni, és valószínű ez működik különösebben káros növényvédő szerek nélkül is, hiszen itt aztán tuti biztos, hogy azonnal a vízbe kerül az anyag, és ha az igazán nagyon káros lenne, akkor kétlem, hogy lennének még halak a tóban és halászok a felszínén. Egy táblát mindenesetre láttunk a tó Nyaung Shwe felőli bejáratán, ami burmaiul és angolul szólt hozzánk, közölve, hogy óvatosan a növényvédő szerekkel!

Az Inle-tavi népek legendája és egy kis Burma töri

A kertektől egy kicsit messzebb evezve a tavon, tegyük fel a kérdést: miért laknak itt a tavon emberek? Mert mindjárt meglátjátok, hogy laknak is a tavon, de előtte még maradjunk a kérdésnél. A modern válasz: nem tudom! :) A legenda: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy uralkodó ezen a szép vidéken, aki valamiért egy napon nagyon megharagudott a népére, és megparancsolta nekik, hogy hagyják el a földjét. A nép így is tett, beköltözött az Inle-tóra! :) Végül is lehet, hogy így történt, csak „egyszervolt” nélkül, kicsit reálisabban, burmaiasabban. Olvasgatva az útikönyvünk elejét, itt aztán voltak népirtások és üldözések ezen a vidéken, aminek millió egy oka van, de ezek közül egy, ami bennem megragadt, az a britek utáni viszonyok.

Mivel az angol hódítók csak az ország mai területének ezen középső, nyersanyagokban és egyéb kincsekben gazdag részére koncentráltak, a külső területeknek viszonylagos önállóságot hagytak, ám amikor kivonultak innét és az ország független lett, akkor ezek a területek nem kaptak többé semmilyen autonómiát, hanem mind Burma(gyarmati nevén), vagyis inkább most már Mianmar(saját, mostani nevén) részei maradtak, de mivel előtte hozzászoktak a viszonylagos függetlenséghez, azt ezután is szerették volna megtartani. Ám az új mianmari katonai vezetéstől ezt már nem kapták meg, ellenben véres polgárháborúk törtek ki, sokan elnyomásban és üldözésben voltak és vannak kénytelenek élni, gondoljunk csak a rohingya muszlimokra Rakhaing megyében, akik létét mind a mai napig nem ismeri el az állam.

Ez milyen már, ki hallott már ilyet? Kinek és mit ártottak azok a népek? Persze, ennél a dolgok biztosan sokkal keszekuszábbak és bonyolultabbak és biztos minden kisebbségnek és területnek megvan a saját maga története, mindkét oldalról. Ebből aztán én tuti nem fogom kibogozni az igazságot, most csak annyit akartam mondani, hogy Mianmar arany földjéhez (ahogy a turistákat csalogató anyagokban olvashatjuk) sok vér is tapad (ahogy a hírekből kapjuk), és simán el tudom képzelni, hogy valóban egy az eredeti földjéről elüldözött nép él most itt ilyen csodálatra méltóan az Inle-tó vizén.

Ugye, mondtam, minden érmének két oldala van: ha nem üldözték volna őket el, most minek járnánk a csodájára, és miről koptatnám épp a billentyűket? :)

A piacon – Vissza az időben

Na de nézzük, hogyan is néznek ki azok a bizonyos „floating village”-ek! Azt már előre tudtuk, hogy nem fognak úszni a víz felszínén, mert amikor erre rákérdeztünk, három percig röhögtek rajunk a gitáros barátaink tegnap este az utazási irodában. Ezek a falvak nem úsznak a vízen, és soha nem is úsztak, csupán rájuk ragadt ez a név valahogy. Az igazság az, hogy szinte minden ház, köztük még sok emeletes is, cövekeken áll. Szóval ez itt Délkelet-Ázsia Velencéje, Countryside Edition-ban! :) A házsorok, ahol sűrűbben vannak, utcákat alkotnak, amelyeknek egyik oldaláról a másikra keskeny gyalogos hidacskákon lehet átjutni, na és persze csónakon.

Az első úti célunk, amit kifejezetten kértünk, hogy legyen benne a túrában, az egy piac volt, ahol éppen a „Five Day Market” volt aznap, Than Taung-nál. Az irodában ezt javasolták, mondván ez nem a turistáknak maradt csak fenn, és itt nem fogunk háromnál több szuvenír árussal találkozni, ellenben igazi piaci élettel igen. Erre voltunk mi is kíváncsiak! A piachoz 20 percet sétálnunk kellett, de előtte még a járművünknek „parkolóhelyet” kellett találnunk a szűk csatorna végén, ami dugik volt tömve csónakokkal. Itt, aki először érkezik, az utolsónak távozik! Vagy mégsem? Emberünk nagyon ügyesen tolja félre a csónakokat, és szorít így nekünk helyet ott, ahol az előbb még nem volt, és mi úgy láttuk, nem is lesz a csónakok sűrű sorában.

Így már ki tudtunk szállni anélkül, hogy át kelljen másznunk több csónakon, és kezdődhetett a séta. Ahogy mentünk a nap alatt, egyre inkább azt kezdtük sejteni, hogy baj van, hogy vége van már a piacnak, mert egyre csak jöttek az emberek, mindenki csak szembe velünk, fejükön, vagy egy bambuszág két végén a vállukon árukat, vagyis azok maradékát cipelve. Már azt gondoltuk, hogy ezt is benéztük és a vicces srácok jól megtréfáltak minket a 8 órai indulással, de aztán egy helyen, ahol egy üres szekerekkel és legelő ökrökkel teli mezőt kereszteztük, egy érdekes zsivajt hallottak meg füleink, és sejtésünk hamarosan beigazolódott, ahogy felértünk a töltésre, elénk tárult a piac.

Rögtön a hídon evezőket árultak, és az is leesett, hogy a mező, amit kereszteztünk, az valójában a piac parkolója volt, az állati erővel hajtott járművek számára! Hát nem óriása? Van még ilyen a Földön! Persze a hídon túl, a sátrak alatt már biciklik és néhány motorkerékpár is parkolt, ahogyan sok árusnál műanyagba csomagolt tömeggyártott termékeket is találtunk, de különben, ha ezek felett szemet hunyunk, az egész piac ugyanígy nézhetett ki több tucat, vagy akár száz évekkel ezelőtt is. A furcsa piros és narancsságra „törölközőt” a fejünk hordó törzsi nők magokat és zöldségeket árultak, de tofut is láttunk, na és rengeteg o lajban sütött történetet, szamoszát, és egy csomó olyan dolgot is, amiről azt se tudtuk, micsoda.

Mivel mindketten éhesek voltunk már, valami étel után néztünk magunk is, a többiektől fél órára szét váltunk, és ekkor fedeztük fel a piac bejárattal átellenes sarkában a kis étkezdénket. A már megszokott liliputi asztalsorhoz ültünk le, még kisebb székekhez, és a mianmarban mindenütt ingyenesen felszolgált zöldtea mellett vártuk, hogy kihozzák nekünk a kért ételt, amiről csak annyit tudtunk, hogy „noodles”, vagyis tészta lesz. Hát, levest hoztak ki, minimális zöldséggel az alján. Sejtettük, hogy ennyire nem értettük félre egymást, és valóban, hamarosan egy másik tálkán megérkezett a tészta is. De az a leves… Pontosan olyan íze volt, mint otthon egy tyúkhúslevesnek. Látnotok kellett volna Zitát, mielőtt belekóstolt, egy picit búskomor volt, de az első kanál után kihúzta magát és nem kicsit elmosolyodott, elment volna reklámfilm szereplőnek is ezzel a mozdulatsorával. A leves gyorsan eltűnt a tányérból, mire én tettem szemrehányást, persze csak viccesen, hogy de hát csak arról volt szó, hogy megkóstolja. :) Persze ebből drámát nem csináltunk, helyette kértünk még egy tányér levest, ami, mint az a fizetésnél a végén kiderült, ingyenes volt. A tészta szintén nagyszerű volt, ám ízvilágban nem nyújtott újat a már kóstoltaknál, viszont állagra minden eddigi tésztánál jobban hasonlított a spagettiére. Amíg ettünk, figyeltük a helyiek jövés-menését: senki sem sietett vagy rohant, közösségi életet is éltek itt a piacon, sokan megálltak egymással beszélgetni, a bambuszrúddal a vállukon, a kosárral a fejükön, vagy épp egy ruhadarabbal a testükhöz fogott csecsemővel, az asszonyok kis csoportokban pletykákat cseréltek, mindenkinek az arcán őszinte, szép mosolyt láttunk, már-már idilli volt ez a kép.

Az étterem mellett találtunk egy szerszámkovács sort, ahol igen érdekes módon szították a tüzet. A kovács mögött, fölött, egy kis emelvényen ült egy fickó, aki felváltva két nagy bambuszcsövet pumpált, így fújva levegőt és izzítva folyamatosan a tüzet. Micsoda találmány, és ezt vajon mikor találhatták ki? Nincs benne gumicső, se semmi ördöngösség, ez csak két fadarab, belül egy kis toll tömítéssel és tényleg izzik az a vas, a szemünk előtt ütik, itt a piac sarkában, mint valami korabeli regényfilmben!

Az idő úgy elrepült, hogy mire észrevettük, hogy a fél óra lejárt, úgy kellett visszaszaladnunk a megbeszélt találkozási helyre, ahol a többiek már leültek teázgatni és kipróbálni az itteni szamoszát és a hozzá hasonló tésztában kisütött finomságokat. Mi is csatlakoztunk hozzájuk, és meglepve tapasztaltuk, hogy az asztal közepére helyett teás termosz borításához, csak hogy legyen rajta valami szép színes, egy rovarirtó spray matricáját ragasztották! :o Én itt nagyon összebarátkoztam egy a sok bételből igen bordón, és igen szélesen mosolygó emberrel, aki megtanított nekem néhány újabb burméz szót. Csak azt nem tudom még, hogy hogyan írja és mondja helyesen a szép magyar nyelvünk azt a nyelvet, amit ők beszélnek: burmai, burméz, búrméz, bárméz, vagy mianmari, vagy egyik sem? A kapott szavakat csak nagy sokadjára tudtam helyesen elismételni és leírni, de cserébe nagy nevetéseket kaptam, hát még a végén a búcsúzkodáskor: Námádöme! – azaz viszlát!

Át a parkolón, ami most is lenyűgöz, keresztül az üres vásárcsarnokon, ahol idefelé biztosra véltük, hogy teljesen lekéstük a piacot, majd vissza a szekérúton a csónakokhoz. Itt útközben köszönhetően Johanna szemfülességének észrevettük ezt az apró lepkét, ahogy éppen a virág nedvét (?) szívja, és akit én merészeltem nagyon közelről, néhány centiméterről is lemakrózni. Ezek a dolgok éppúgy lenyűgöznek most is, mint pár napja, ahogyan az is, hogy hogyan a fenébe nem vettem eddig őket észre, és ha őket nem vettem eddig észre, akkor hány apró feltáratlan csodája van még a világunknak, aminek megpillantása (ízlelése, szaglása, tapintása, hallása, érzése…) mennyi-mennyi felfedezni való örömöt jelenthet még. Egy gyerek ártatlan szemével kezdek újra rácsodálkozni a világra, de ez most még jobb, mint gyerekként, mert közben már lett valami eszem is a dolgokhoz, ezért így most még jobban, és mélyebben is érdekelnek a dolgok.

Ez a piac nagy-nagy élmény volt, itt tényleg úgy éreztük, mintha időt utaztunk volna, és ez nagyon tetszett. Én ezek után végképp hiszem, hogy van élet, és van boldog élet egy fosszilisok nélküli, fenntartható világban, mert a kisebb, lassabb, kevesebb, egyszerűbb nem feltétlenül jelenti azt, hogy rosszabb, nehezebb, keservesebb. Talán csak első blikkre, de ha jobban belegondolok, a mi utazásunk is azért szép, mert lassan haladunk, kicsi távokat teszünk meg minden nap, mert örülünk az apró dolgoknak is, mert észrevesszük és megbecsüljük a keveset, az aprót és olcsón élünk, minden nap kis pénzből, nagyon örülünk már egy tál ajándékba kapott ételnek vagy egy éjszaka vendégségnek is, ahogy akár egy jó szónak is, de még a szép napos időnek is.

Lehet, hogy innen az előre az már hátrafelé van? :) Na persze, beszélhetek itt ilyenekről, de minden csak ábránd marad addig, amíg a többségünknek még megállni sem egyszerű a mai rohanó világban, és körbenézni, hogy jó felé rohanunk-e! :)

Mivel megint öt oldalt írtam már és még csak egy fél napot részleteztem, és úgyis mindig az a baj, hogy nem jut minden hétköznapra bejegyzés, legyen most ez a zárszó, és legközelebb tovább csónakázunk a tavon az ezüstművesek, a szövőházak, a cigarettacsavaró asszonyok és az ugráló macskák kolostora felé.

Az Inle-tóra 2012. október 3-án mentünk ki.

“A különbség a között, amit megteszünk és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot.” – Mohandász Karamcsand Gandhi

Az ablak nélküli buszon

Keralát az egyszeri turista biztos, hogy hozzátársítja a „Backwaters”-hez. Szokták is így mondani, hogy „Kerala Backwaters”. Ez tükörfordításban annyit jelent, hogy keralai hátsóvizek, de ez ugye elég bután hangzik. Mondjuk inkább úgy, hogy lagúnák. Szóval ezek folyók és csatornák kesze-kusza hálózata, a tengerpart mentén. Régen szállításra és közlekedésre is használták őket, de ma már ott az országút, a vasút és a repülő, ezért aztán a „Kerala Backwaters” már csak a turisták számára érdekes igazán. Ezt meg is lehet érteni, hiszen ki ne szeretne behajló pálmafák árnyékában csónakázni? :)

Annyira azért nem laktak tuti helyen Vikiék, hogy a kertjük hátuljából csónakra tudjunk szállni a lagúnákra, ezért aztán kinéztünk egy napot, amit a Backwaters-re szántunk. Laci segített nekünk, és ajánlott egy helyet, a Kovalamtól fél órányi buszútra lévő Poovar-t. Felsétáltunk a főútra ahol 5 perc múlva jött egy busz. Megállt nekünk, és mikor kérdeztük a hátsó ajtónál, hogy „Poovar?”, a Conductor bólogatott, ezért felszálltunk. Itt kezdődtek az élmények, ugyanis ez a busz más volt, mint amit eddig megszoktunk. Először is nem voltak ablakai. Akarom mondani voltak, de nem volt rajtuk üveg, se rács, és ilyet eddig még nem láttunk. Pedig ha a „történelmi hideg” 21 Celsius fok errefelé, akkor valóban teljesen logikus. :) A másik dolog, amit észrevettünk és ami még ennél is jobban tetszett, hogy se ordibálás, se sípolás nem volt a buszon. Sőt, még a duda is egy egyszerű gumigömbös kürt volt a kasztnin kívül, a sofőr jobb kezénél. Ezzel persze közel sem tudott akkora ricsajt csapni, amivel kicsapja nálunk a biztosítékot – mint ahogy azt sok északi társa eddig megtette. És végre a Conductor sem keltette a belső zajt, ugyanis egy kis csengője volt csupán. Vagyis nem is neki volt, hanem a busznak. Elöl a mennyezetre volt szerelve egy kis csengő, amit így a sofőr mindig meghallhatott. És mivel a csengőre egy zsinór is volt kötve, ami kis karikákon át végig hátra volt vezetve a folyosó felett, ezt a csengőt a conductor bármikor meg tudta szólaltatni. Szóval nagyon kellemes volt az utunk, és mivel le is tudtunk ülni, egy nagy pozitív csalódás volt a buszút. Itt lent délen amúgy kicsit (nem sokkal!) kevesebbet dudálnak, így valamennyire elviselhetőbb a közlekedés, bár ha lassan utazik az ember, nehezen érzékeli ezt a különbséget.

Háló-háló? Itt India beszél, a turistagettóból

Poovarban leszálltunk és a hídhoz sétáltunk, ahogy Laci mondta. Elsőre nem találtuk meg az emberünket, mert két kölyök futott és kiabált felénk, mi pedig ezt nem szeretjük, ezért nem akartunk foglalkozni az ajánlatukkal. Később kiderült, hogy ők az embereink, vagyis az ő főnökük Laci barátja.

Ha nem szereted, hogy téged találjanak meg a szolgáltatással, vagy a termékkel, Indiában meg fogsz bolondulni. Bár ez délen annyira nem volt jellemző, de összességében egész Indiára elmondható, hogy amint meglátják, hogy nem vagy helybéli (ezt elég könnyű, mivel jóval sötétebb az indiaiak bőre, főleg itt délen, szinte már olyan sötétek néhányan, mint az afrikaiak), rád kiabálnak, akár messziről is. A leggyakoribb a „Háló!”, ha ezt nem hallod meg, akkor több, és hangosabb követi: „Hálóó! Hálóóó! Hálóóó-Hálóóóó! Sir/Mádám! Hálóóó!” – és közben teljesen elváltozik a hangszínük, egyre hangosabb és “agresszívebb” lesz. Ezt kb. olyan hangnemben mondják, mintha Európában valakitől a pénztárnál elvennéd a 20 forint visszajáróját és elkezdenél vele elsétálni – ő pedig utánad szólna, hogy „Hey Mister, where are you going?”. Na, itt pont így szólnak rád, miközben neked közöd sincs hozzájuk – ellenben a pénzed az nagyon kéne nekik, akár 20 forint is. Ahogy egyre tovább tetteted, hogy nem hallod a számodra két hónap India után már igen idegesítő „Hálóó”-zást, úgy folytatják ők egyre durvábban.

Ezen kívül van még a „Yes my friend, what do you want?!” – és közben felpattan a boltja előtti székéből, és úgy mondja ezt, mintha erősen kérlelted volna valamire, mert sürgősen nagy segítségre van szükséged tőle. Persze te csak sétálni akartál volna, nyugalomban. Kettőt pislogsz és már felkapcsolta a lámpákat és a ventillátort a boltjában. „Yes Sir, Cold water, cold drinks…” –. De nyugalmad az nincs, mert ez történik minden percben, minden 20 méteren. Háló-hálóznak! :) Szóval ha Indiába jössz, hozz magaddal jó sok türelmet! Még többet, mind gondolnád – többet, mint mi – és készülj fel mindenre! Egyébként ezt leszámítva – hogy a turistahelyeken két lábon járó pénztárcának néznek – nagyon kedvesek, segítőkészek és közvetlenek az emberek, de ezt nehéz észrevenni, és kiszűrni, ha sok tapasztalatod van az előbbi fajtából. Szóval India nem egy egyszerű terep! :)

A „hátsó vizeken”

Szóval most is ránk hálóztak és mi elmenekültünk, pedig most az egyszer nem kellett volna. 600 rupiba került fejenként a Backwaters-en való hajókázás. Ez a Taj Mahal után a második legdrágább „látnivaló” amire befizettünk, de még így is jóval olcsóbb volt, mint szemközt lett volna 1000 rupiért. Ahogy megállapodtunk az árban, már bent is találtuk magunkat a csónakban. Egy apró kis ladikkal utaztunk, hátul a „pilótánk” és a fejünk felett egy kis tető a nap ellen. A folyón indultunk el a tenger felé, de nem sokáig haladtunk ezen a széles vízen, mert hamarosan bekanyarodtunk az „erdőbe”. Vagy legalábbis a sűrű fák közé, olyan helyre, ahol az aljnövényzet még vízben van. Itt haladtunk egy szűk csatornában, ahol elég mély volt a víz a csónakkal való közlekedésre. Ez valóban gyönyörű volt, olyasmi, mint a prospektusokon. Víz fölé benyúló pálmafák, dzsungelszerű környezet, tükröződő víz. Kettőt kanyarodtunk és egy szélesebb vízre értünk ki, ahol már volt rendes szárazföld jobb oldalt. Itt elszórtan egy-egy tehén legelt, ami számomra teljesen valószínűtlennek tűnt ezen a helyen, na de hát miért ne pont itt legeljenek? Elvégre Indiában vagyunk, itt aztán mindenütt van tehén! :) Aztán később megszaporodtak a tehenek, ahogy a madarak is. Láttunk „water crown” nevű fekete madarakat és még egy fajtát, aminek sajnos nem tudom a nevét. Ja és persze gólyatöcsöket! Vagy pásztorgémeket? :) A híres „Kingfisher” nem akart soha megjelenni nekünk, pedig nagyon mondta a kormányosunk, és nagyon vártuk, de hiába.

Emberekkel is találkoztunk többször. Elhaladtunk egy falu mögött, itt ráláttunk kicsit a helyiek életére, vagy legalábbis erre a vidám szegletére, a fürdőzésre a lagúnában.
Egy hatalmas, széles vízfelületre értünk ki, amit a folyó torkolataként azonosítottam be. Itt egy kicsit kikötöttünk a folyó és a tenger közti üres homokpadra. A tengernek itt is óriási hullámai voltak, amik kicsit el is áztatták Zitát szandálostul, ugyanis kértem, hogy álljon oda a hullámok elé, és ő annyira eléjük állt, hogy egy nagyobb el is áztatta. Mivel ekkor épp nem az amúgy szokásos papucsban volt, moshatott zoknit, és száríthatta a csónakban a szandálját ezek után. A torkolatnál egészen Kerala és Tamil Nadu államok határáig lehajóztunk. Útközben láttunk egy stégre épített éttermet, és egy sor hasonló bungalót is. Na meg jó néhány keresztet és keresztény emlékművet. Merthogy errefelé rengeteg a keresztény! Nem tudom a pontos arányokat, de számottevően lehetnek és arányaiban is többen, mint India legtöbb más részén. A torkolattól még egyszer bementünk a szárazföld felé, ami igazából nem is volt olyan száraz, mert többé kevésbé mindenütt víz állt. Ez nem akadályozta meg a pálmafákat, hogy ligetessé tömörüljenek. Itt láttunk néhány helyit csónakkal és csónak nélkül a csatornákon, de az a fránya Kingfisher csak nem akart előkerülni sehonnan sem. Egészen a partot érésünkig meg sem jelent egy példánya sem a madárnak. De ott aztán végre megpillantottunk egyet, igaz, hogy az autóút betonpillérén, tehát nem épp ideális környezetben egy szép fotóhoz, na de hát ne legyünk telhetetlenek. Legalább a madár pont úgy néz ki, mint a sörösüvegen. Merthogy a Kingfisher egy nagy márka is Indiában, az egyetlen nem importált brand a sörök között, de még légitársaság is van, amit így hívnak. Hogy a kettő között van-e kapcsolat, nem tudom, de az tény, hogy a madár és a neve között van, mert amikor megpillantottuk a színes madarat, a termetéhez képest igen szép nagy darab halacska lógott ki a szájából.

A halból hamarosan nekünk is kijutott, ugyanis Laci barátunk barátja, a csónakozást üzemeltető figura, akinek sajnos elfelejtettem a nevét, meghívott minket ebédelni. Na nem ám hozatott valami cifra étteremből, hanem pontosan azt ettük, amit ők is. Rántott halat, óriás szemű rizzsel és valami currys csilis csípős őrülettel. Utóbbitól én természetesen ismét leizzadtam. :) De túléltem, és finom volt, minden csilis kihívás ellenére! Ebéd után még nem távoztunk, ugyanis a környezet nagyon kellemes volt, és magában foglalt két nagy függőágyat is azon apró félszigeten, ahol a csónaknak a kikötőjét kialakították. Mi ezeket bevettük magunknak. Először mindkettőt, aztán csak az egyiket, mert rájöttünk hogy egyben is elférünk ketten. Ez nagyon kellemes volt. Közben javasoltuk az emberünknek, ami hajókázás közben jutott az eszembe – és nagyon sajnáltam, hogy csak akkor, s nem előbb -, méghozzá, hogy szerezzen kétfős kajakokat is, és adja bérbe azokat is. Így nem kell vezetőt bérelnie és üzemanyagot tankolnia! Engem zavart egy kicsit, hogy „visznek”, és így utólag belegondolva lehet, hogy Hampit is azért élveztük annyira, mert mindenhová magunk mentünk, vagy gyalog, vagy bringán. Úgy, arra, akkor és olyan tempóban, ahogy épp akartuk.

Az útiterv vissza Delhiig

Azt mondják, Indiában a délen csípősebben főznek, mint északon. Ezt én is meg tudom erősíteni (Zita szerint pont az ellenkezője igaz), de azt még hozzá kell tenni, hogy nekem kb. oly mindegy volt, északon is kikészültem, ha csilit tettek az ételbe, és délen is. A legcsípősebb indiai étel díjat a kovalami templomfesztiválon kapott eledel valószínű elvihetné, de Kovalam még nem a legdélebbi pont, még nem a „legalja”. Onnan van még hátra 85km, hogy kiérjünk a szubkontinens déli sarkára. Mi ezt a helyet nem akartuk kihagyni, ezért egy csillagtúrát terveztünk oda, méghozzá a Keralából való továbbindulásunk előtti nap. Méghozzá azért ezen a napon, hogy indulás előtt a Trivandrum vasútállomáson tudjunk tatkal jegyet venni Maduraiba. Sőt, olyannyira megterveztem az utat Laciéknál egészen vissza Delhiig, hogy még néhány másik vonatra is láttam szabad jegyeket. A terv a következő volt: Trivandrum, Madurai, Chennai-Mammalapuram, Varanasi, Khajuraho, Jaipur-Amber, Delhi-Chandan. :) Ezek közül sikerült megvenni a jegyet az első szakaszra (tatkal), és Varanasitól Jaipurig. Onnan tovább azért nem, mert Jaipurból Delhibe busszal terveztünk menni. (épp ezen a buszon írom ezt a beszámolót most! :D) Ez nagy-nagy siker volt, nem gondoltuk volna, hogy ennyi vonatjegyet ennyire előre meg fogunk tudni váltani. Nagyon belejöttünk a vonatjegyvásárlásba Indiában! :) A „Booking Office” egyébként nem volt szörnyű, bár elsőre annak tűnt a hatalmas csarnok tele székekkel és emberekkel. De mégsem volt az, mert volt egy sorszámkiadó automata, így hamar megtudtuk, hogy „csak” kétszázan vannak előttünk, és azt is, hogy ettől még gyorsan sorra fogunk kerülni, mivel a 10 pénztárból 9 nyitva volt, és pörgették az embereket. Persze azért nem ment minden teljesen simán, mert a pénztár, ahová minket szólítottak, valamiért nem tudott foglalkozni a mi igényeinkkel, ezért átirányítottak egy másikhoz – ahol a sorszám szerint sorban állók előtt kiszolgáltak. :o

Irány Kanyakumari!

A két és fél órás vonatút Kanyakumariba mindkettőnknek észrevétlenül eltelt. Zita aludt, ő nem tudom hol járt, de azt igen, hogy én naplót írtam, ezért lélekben valahol máshol jártam Indiában, valahol, ahol kb. egy hónappal ezelőtt a nap (2012.04.03.) előtt voltunk. Igen, ekkortájt ennyire le voltam maradva a naplóírással. :)

Kanyakumariban leszállás után megcsodáltuk az óriási méretű indiai vasútvonal egyik végét. Ugyanis a vágányok véget értek az állomáson. Ilyet se sokat látni Indiában! :) Az indiai vasút egyébként állítólag a világ második legtöbb emberét foglalkoztató szervezet. Az első a kínai hadsereg! Ahogy kiléptünk az állomásról, riksások hada állt sorban értünk, bárhová készek lettek volna elvinni minket, és nehezen értették meg, hogy mi sétálni akarunk, akármilyen messze is van az a hely, ahová mi megyünk, és amiről ők nem tudnak. Ez a hely a tenger legközelebbi pontja volt, mert sejtettük, hogy ha a parton sétálunk le a csücsökbe, akkor az egy élmény lesz! Hát valóban az volt! Először egy nagy templomtornyot néztünk ki, aminek aztán meg is találtuk a gazdáját egy tér oldalában. Már a templom is, de a körülötte lévő házak meg aztán végképp furcsák voltak számunkra. A házak ugyanis színesek voltak. Mindegyik ki volt festve valami élénk fagylalt színre, és még véletlenül sem találtunk két szomszédos házat azonos színben. Az egész tarkaság ennek ellenére most valahogy különbözött, attól a tarkaságtól, mint amit amúgy megszoktunk Indiában. Elindultunk a színes házak utcáján, hogy megtaláljuk a tengert. Az utcán volt élet bőven, gyerekek szaladgáltak, felnőttek mentek a dolgukra, vagy épp egész családok ültek kint a ház előtt. Hamarosan megérkeztünk a tengerhez, egész pontosan egy halászcsónak kikötőhöz. Nagy kupacokban álltak a halászhálók szerte szét, a színes csónakok pedig teljesen ellepték az öblöt. Szemetet is láttunk dögivel, mint mindig, sőt most egy szennyvízcsatorna beömlését is megtaláltuk a csónakok között. Kezdem érteni, vagy legalábbis sejteni, hogy miért nem zavarja ez a környezet az indiaiakat. Ez csak egy tipp: nekik ez az egész csak egy külső világ. Nekik fontosabb a lélek, a szellem, vagy amit a vallásuk mondd nekik, és a testük csak egy burok ehhez, nem baj, ha tönkremegy, majd reinkarnálódnak valami más, új testben. A környezetre pedig még ennyi figyelmet sem szentelnek. Persze lehet, hogy ez az egész elmélet téves, és csak arról van szó, hogy ide az egyre gyorsabban, egyre többet, egyre nagyobbat fogyasztó kultúra olyan gyorsan tört be, hogy nem volt ideje a társadalomnak ennél jobb reakcióra. Na de ne zöldüljünk el most megint, hiszen már csak pár méterre van India legdélebbi pontja! :) Ahogy továbbsétáltunk, úgy tűnt fel két kis sziget a tengerben. Ezekről olvastunk a Kindle-ben de már elfelejtettem, és most fejlámpa kéne, hogy el tudjam olvasni, azzal meg zavarnám a sofőrt, karambolozni meg nem akarunk, úgyhogy érjétek be annyival, hogy van Kanyakumari mellett két kis sziget az Andamán-tengeren, ahová ki lehet menni hajóval. Az egyiken valami épület van, a másikon egy nagy-nagy álló szobor. A szabadság szobor indiai változata! :)

India legdélebbi pontján

Innen már csak tényleg pár perc séta volt, és megérkeztünk a Föld végéhez. Én még kerestem tovább, mert a GPS kijelzőjén úgy tűnt, még van tovább barna folt (szárazföld), de valójában azok csak a part menti sziklák voltak, amelyek a hullámok miatt épeszű ember számára megközelíthetetlenek. Volt ezen a helyen egy kis oszlopcsarnok, itt sok helyi ült az árnyékban. Ettől egy szinttel lejjebb le lehetett sétálni egy teraszra, ahonnan már csak karnyújtásnyira volt a tenger. Mi először itt akartunk „ünnepelni”, vagyis egy kicsit megállni, leülni és felfogni hogy hol vagyunk. Ebben félpercenként megzavart minket egy „Hello My Friend / How Are you / Which Country are you from?” vagy ezek kombinációja, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy átsétálunk a szomszédos kis öböl túloldalán lévő mesterséges sziklatörő kőhalom tetejére. Míg átsétáltunk, néhány tükörreflexes fényképezőgéppel felszerelkezett emberke támadt ránk. Jó pénzért le akartak minket fényképezni, és motivációképpen egy-két közepesen megkomponált, nagy méretben előhívott, “érdekesen” photoshoppolt fényképet mutogattak nekünk. Mondtam, – na jó, nem voltam ilyen bunkó, csak gondoltam rá -, hogy ha Te fizetnél barátom, még akkor se! Annak ellenére hogy most nagyképűen itt lehúztam őket, azért meg is kell, hogy dicsérjem ezt a bandát, mert csak egyszer kellett egyikőjüknek letölteni A Nem-et, és megértették, sőt működött az osztott intelligencia náluk, mert utána egyikük sem jött már többé oda hozzánk. A hullámtörőn már végre volt egy kis nyugalmunk, és felfoghattuk, hol is vagyunk. Még egy sellőt is találtam a sziklákon:

És igen, nem tudom, melyik a jobb meg a bal kezem! :D Mégis eljutottunk valahogy idáig úgy hogy én voltam a navigátor, úgyhogy úgy néz ki, ez nem akkora ciki („nem ciki, *** gáz!”). A viccet félretéve, ilyen csak mondott mondat közben fordul elő velem, itt valószínű az lehetett, hogy én még észak felé álltam, amikor a kamerával már dél felé fordultam, és valószínű túl sokat gyakorolhattam anno az „Ha előttem van észak…” kezdetű mondókát, így hát túlságosan berögzült. :)

Miután elcsábítottam a sellőt és megállapodtunk benne, hogy házasok vagyunk, még egy húsz percet el kellett töltenünk az öböl homokját kurkászva, mert ismét kiderült a nőről, hogy szeret kincset keresni a tengerparton. Az akcióhoz én is csatlakoztam, igaz nekem a legnagyobb zsákmányom nem egy szép csigaváz volt, hanem egy két rupis. Ezt később sikerült belekavarni „a nagy érmegyűjteménybe”, úgyhogy valaki, aki kért/kérni fog tőlünk érméket, az meg fogja kapni ezt a két rupist. Ez az egyik olyan típusú, amelyiken egy kéz a két ujjával V-t mutat. Miután kikincskerestük magunkat, elmentük és megnéztük a közeli Gandhi mauzóleum gyönyörűszép rózsaszín épületét. Pontosabban a mauzóleum a két tenger (Andamán, Arab) és az Óceán (Indiai), merthogy itt szórták be a nagy vízbe Gandhi hamvait, de előtte ott tartották azon a kövön, ami most megtalálható ebben az épületben. Valami műemléket hagyni kellett ezután a nagy ember után itt. Az eredeti neve egyébként nem Mahatma Gandhi, hanem Mohandász Karamcsand Gandhi, ezért itt először nem is nagyon értettük, hol vagyunk, főleg, hogy Gandhi a fiatalabb korában készült fotókról egyáltalán nem felismerhető számunkra, hisz általában egy vékony, szemüveges öregebb emberként ábrázolják őt mindenütt. :)

Innen már csak egy küldetésünk volt, méghozzá találni egy postát, és útjára engedni néhány képeslapot a szeretteinknek és azoknak, akik kértek tőlünk maguknak, vagy meglepetésként másoknak. A posta után már nem volt más hátra, és épp jött egy busz, így hát felpattantunk rá. Hazafelé egy átszállásig ugyanis busszal kellett mennünk. De ezen a buszon egy percet sem töltöttünk, mert Zita ötletére úgy döntöttük, hogy ünneplünk még egy kicsit. Volt még időnk, mert nagyon rászámoltam a hazaindulásra. Így történt, hogy leugrottunk a buszról, visszaszaladtunk a partra, egyenesen a legdélebbi pontra, lealkudtunk két kókuszdiót és két szívószálat 30 rupira, majd kiültünk a tenger mellé. Jó volt még egy kicsit ott lenni, és finom volt a kókusztej! :)
A nyugati ember nem képes teljes egészében a mának élni, vagy ha igen, akkor is el akarja még tenni egy kicsit a pillanatot, vagy legalábbis egy részét, egy metszetet, egy fényképet. Az ázsiai ember pedig még nem hallott a fénykép megkomponálásáról, így született meg ez a kép. :) Ezen a helyen egyébként tényleg jó volt ülni, még akkor is, ha ép ésszel képtelenek voltunk felfogni, hogy ennek a nagy szubkontinensnek nevezett nyúlványnak a legeslegalján, vagyis legdélebbi pontján csücsülünk. És ez azért volt így, mert mint Indiában szinte mindenütt, itt is zajlott körülöttünk az élet. Emberek sürögtek-forogtak, indiai turisták fényképezkedtek, zarándokok vettek riutális fürdőt ezen a számukra – gondolom Gandhi miatt is – fontos helyen. Na meg ez két lökött magyar is ott ült kókuszlevet szürcsölgetve.

A hazafelé már nem volt olyan vidám, mert derekasan megfáradtunk a hosszú nap végére. Ekkor már nem volt erőm írni, illetve nem akartam, hogy amit írok, az majd ne legyen elég pozitív az éppen aktuális állapotom miatt. Nehéz az úton útinaplót író sorsa! :) Mire Trivandrumba értünk, annyira megfáradtunk, hogy eltévedtünk a vasútállomásról kifelé, aztán meg a buszunkon nem tudtuk, hol kell pontosan leszállnunk. De végül valahogy csak hazakóvályogtunk, aztán szó se kellett már a zuhany után, már tudtuk, hogy kibékültünk – tudtuk, hogy csak azért voltunk olyan “rosszak” egymással, mert mind a ketten fáradtak és nyűgösek voltunk. Másnap mielőtt még végleg továbbálltunk volna, rendbevágtuk kicsit a Pere család rezidenciáját: Zita kitakarított meg felmosott, én meg behordtam ezt-azt a tetőről és az udvarról, meg letakartam az egyik Padminit ami kilógott a terasz alól, nehogy egy rázuhanó kókuszdió odaverjen neki. Ez volt a legkevesebb azok után, hogy vagy egy hétig hédereltünk náluk, ráadásul ennek a második felét már nélkülük, mert ők időközben hazarepültek két hónapra Magyarországra. :) Amíg Velük voltunk, azok szó szerint „őrült jó” napok voltak, és nagyon jó volt, hogy megismerhettük közben őket, láthattuk az életüket Indiában, és az ő szemükön, szívükön keresztül Kovalamot és környékét. Amikor ők elmentek, hirtelen olyan üres lett az amúgy pezsgő élettel teli lakásuk. :) De ez nem volt baj, ehhez is gyorsan hozzászoktunk, így kicsit lenyugodhattunk, lepihenhettünk és volt időnk foglalkozni magunkkal, egymással, és tervezni az utat. Ezúton is mégegyszer köszönet, hogy megosztottátok velünk a lakásotok és az életetek – nekünk ez egy fantasztikus élmény és tapasztalat volt!