Plei Kán után sajnos újra egy nagy, forgalmas úton találtuk magunkat, ahol már közel sem ért minket annyi élmény, mint az elmúlt napokon. Ezért aztán nem is tudok minden napról egy-egy bejegyzést írni.

Plei Kánt túl későn hagytuk el, vagyis inkább az időjárás lett ezen a vidéken túl forró, mert az első emelkedőkön bizony arra lettünk figyelmesek, hogy majd megdöglünk a hőségtől. Ezért, és mivel már tegnap is nagyon szerettünk volna egy fürdést a folyóban, erre végre most lehetőséget is kerítettünk. Egy lejtő aljában egy lehajtót fedeztem fel a folyó melletti lapos részre. Itt még egy patak is beömlött a folyóba, így tényleg ideális volt a hely a fürdőzésre.

Érdekes, hogy a kis pataknak érezhetően sokkal melegebb vize volt, mint a nagy folyónak. Fordítva gondoltuk volna, de végül is ezt meg lehet magyarázni: a nagyobb vizet nehezebben, lassabban melegíti fel a nap, talán a nagy folyó mélyebb is, vagy messzebbről jön, ahol fák és hegygerincek takarják el előle a napot. Azon persze már nem lepődtünk meg, hogy a nagy folyó sokkal sárgább, hordalékosabb volt.

Mivel tegnap délután már átléptük a 14 ezredik kilométert a Hősök teréről számolva, de akkor nem találtunk megfelelő helyet az „ünneplésre”, már itt volt az ideje. Zita és Andree reggel már készített egy-egy táblát, szépen megfestették a számokat filccel a kartonpapírokra. Azért a többes szám, mert Hanoi óta bizony Andree is túl volt már az ezer kilométeren. Talán az 1200-on, nem tudjuk, mert ő sosem számolta olyan nagy pontossággal, mint mi.

Ezekkel a táblákkal bevonultak a vízbe, a fényképezőt meg időzítőre tettem, aztán rohantam én is melléjük. Ez hatalmas nevetésekkel járt, mert a talaj köves volt, nehezen járható, a fényképező meg csak 10 másodperces időzítést tud (bezzeg a Canon, az sokkal okosabb, főleg, ha CHDK firmware-t töltünk rá), ezért aztán minden alkolommal rohannom kellett, de hol nem értem oda, hol a tábla esett le a biciklikről… Eztán döntöttük el, hogy bevisszük a vízbe a táblákat. A fényképezkedés után még hülyéskedtünk egy sort, leengedtük magunkat a vizen mozdulatlanul, aztán szembe úsztunk az árral, majd kimászva és felöltözve Andree-ról készítettünk „superstar” fotókat, illetve egy videót is, arról, ahogy a folyóparton dalol az ukulékével:

Miután kellően kiszórakoztuk magunkat, tovább indultunk. Egy lapos völgybe értünk ki, amit nem is olyan rég elönthetett az ár, mert mindenfelé kidőlt fák törzsei hevertek, olyan helyen, ahol amúgy nem látszott fáknak a nyoma. Ez egy szép környék volt, élveztük itt a bringázást, főleg, hogy az első faluba beérve egy nagyobb gyereksereg is megtalált minket. Ez a kék fehér melegítő egyébként az „iskola egyenruha”, északon, ha jól emlékszem, ugyan ilyen volt, csak piros.

Érdekes volt a reakciójuk… :) Sikítozás! :) Délután több várost is kereszteztünk, amelyekben a főút ki volt szélesítve kétszer két sávra, padkával, villanypóznákkal és vörös kommunista zászlókkal elválasztva. Itt az út mindig makulátlan minőségű volt, és a forgalom sem zavart így többé minket, mégis az egész olyan steril és üres lett. Az egyik ilyen város kereszteződésének közepén egy kis szentélyt láttunk felállítva, ahol füstölők füstöltek és emberek imádkoztak. Hogy miért az úttest kellős közepén, egy nagy kereszteződésben, arra csak tippünk van. Talán itt halt meg nemrég egy hozzátartozójuk közúti balesetben, és most ennek a helyszínén imádkoznak érte. De ez csak egy tipp. A városból kifelé menet csak úgy suhantunk ezen a sztrádán. Hát mit mondjak, sokféleképpen elképzeltem ezt a Central Highland-et, csak azt nem gondoltam, hogy majd ilyen sztrádákon hajthatunk:

Egy gyönyörű naplemente megcsodálása után az estét Kan Tum városában töltöttük, az utcán vettünk magunknak szendvicseket és pho levest vacsorára, majd reggel mikor én valamit szereltem a bringán, nagy okosan kölcsönadtam Andree-nak a küllőkulcsomat, mert mutatta, hogy már nagyon gyengék a küllői a hátsóban. Mondtam neki, hogy próbáljon meg mindegyik küllőn pont ugyanannyit húzni és csak apránként, de valami nem stimmelt, vagy az ötlettel, vagy a küllőkkel, mert Andree hamar eltört három küllőt sorban. Szerencsére találtunk egy motor és kerékpárszervizt a szomszéd utcában, ahol emberünk gyorsan és szakszerűen cserélte a küllőket. Hiába, ha helyi biciklivel hajtasz, ez az előny is megvan, nem kell magaddal pótalkatrészek hadát és szerszámokat cipelned, elég egy utcát tolni a bringát, és találsz egy szervizest, aki örömmel segít rajtad és ezzel Te még munkát is adsz neki. A kis szervizbolt egyébként szintén egy nagy élmény volt a szerelővel, aki egy kis szerszámosládán ülve centrírozta újra a kereket. A művelet közben egyébként további két küllőt eltört, tehát talán a kerékben volt a hiba, s nem bennünk.

A szerviz után még nem indultunk el rögtön, mert Zita talált a szállodánk mellett egy gyümölcs-shake-est. Itt a shake-et, majd a kókuszt is megkóstoltuk, igaz utóbbit most nem a dióból szürcsölhettük közvetlenül, hanem kitöltötték nekünk egy pohárba, ahová még a belső, fehér zselés anyagból is került egy kevés a jég mellé. Ez nagyon finom volt és mivel odakint a napon már hőség tombolt, nekünk meg jó volt ilyen finomságokat iszogatni az árnyékban, nem nagyon akaródzott egyikünknek sem elindulni. Végül én törtem meg az idilli nyugalmat, hogy most már ideje indulnunk, mert hamarosan meg kell állnunk majd valahol ebédelni. :)

Ez így is lett, 30km szenvedés után egy kis koszos útszéli vendéglőben álltunk meg ebédelni. Ez a Kan Tum – Pleiku szakasz nagyon nem volt finom, tele volt dombokkal és útépítéssel. Sok volt a por és a forgalom, ugyanakkor a széles út és a körülötte kiépült civilizáció miatt nem sokat láttunk a tájból, vagy a hőn áhított falusi életből. Ez már valami más volt. Ez sajnos az ebéd után is folytatódott, csak egyetlen egy említésre méltó dolog történt velünk, az viszont nagyon jó volt, ezt Andree-nak köszönhetjük, ő szúrta ki nekünk az útszéli pihenőt. Egy fedett helyen rengeteg függőágy volt kifeszítve és nagyon olcsón frissen facsart, naranccsal ízesített cukornádszörpöt, illetve frissen bontott kókuszokat adtak. Az út pokla után ez egy igazán nagy felüdülés volt, amit mindannyian nagyon élveztünk. El sem akartuk hinni, hogy hirtelen milyen jó dolgunk lett az előbb még a forróságban, a porban és a forgalomban kínlódtuk magunkat előre, most meg itt a keleti kényelemben, szuper finom, édes, jeges nedűt szörcsölgetünk a kényelmes függőágyakban, az árnyékban. :) Mivel a táblák még mindig nálunk voltak, most sem bírtuk ki, hogy ne „ünnepeljünk” még egyszer, elvégre akkor ünneplünk, amikor csak akarunk, csak rajtunk múlik, hogyan éljük meg a pillanatainkat. Ezek szép pillanatok voltak, de mint minden pillanat, ez is múlandó volt, tudtuk, hogy nem időzhetünk itt örökké, mert még várt ránk kb. 15km ezen a napon Pleiku-ig.

Nem tekertünk sokat ezen a napon sem, de mégis, mire a városba értünk, én nagyon megfáradtam, ezért most átadtam a szállodakeresési stafétát Zitának és Andree-nek. Kicsit meg voltam már hümmedve, talán a sok napon való bringázás miatt. Végül nem kellett már sokáig kitartanom, mert Zita hamar kiszúrt egy szállót, hatalmas udvara volt, és a szokásos 200 ezer dong-ért megkaphattunk egy tágas szobát, amit aztán kicsit átrendezve még íróasztalt is sikerült építenem. Csak a hűtőt meg a tévét kellett elpakolni a helyéről és egy fotelt átforgatni.

Andree-nak ezen az utolsó két napon annyira elege lett Vietnamból, hogy úgy döntött, Laosz felé visszakanyarodik. Erre a dzsungelen át egy alternatív utat eszelt ki vissza Plei Kánba, ahonnan már csak 20km a határ. Eredetileg mi is arra terveztünk volna menni Plei Kán után, csak mivel aztán történt az a dolog az első fékemmel, és az utolsó utáni utáni fékpofánkat is elhasználtuk, nem akartunk letérni az alsóbbrendűbb, lakatlanabb útvonalra, gondolván, hogy ha ott valami baj történik, nehezebben találunk majd közlekedési eszközt. De örültünk, hogy Andree végül úgy döntött, arra megy vissza, mert így legalább ő majd elmesélheti nekünk, milyen volt arra.

Andree-nál nem volt szappan egyáltalán, és mikor megkérdeztük, miért, azt mondta, azért, mert minden szállodában ott van a fürdőszobában, így minek cipelnie. Ez csak részben volt igaz, mert nem volt mindenütt, ezért – és mert valamivel kedveskedni akartunk neki -, a pleikui pihenőnapunkon, vagyis az utolsó közös napunkon Zita elindult egy kis ajándék után. Végül nem talált szappantartót, de aztán együtt találtunk egy kis műanyag dobozt, ami megfelelt erre a célra. Erre aztán Zita felfestett mindenféle vicces használati utasítást, és még egy oklevelet is készített Andree nevére, a „Cycle Nomad Touring Association” nevében, miszerint Andree jó hozzáállásával, állandó vidámságával és a maga mögött tudott 1200km-el elnyerte a kerékpártúrázó titulust. :) Ennek elkészítése közben annyit nevettünk, hogy már csak ezért is megérte. Este aztán egy utcai ételárusnál Andree sikeresen elhagyta az egész pakkot, ami látszólag kicsit megviselte, még azután is, hogy mi próbáltuk kicsit vigasztalni, hogy nem gond, nem is a materiális oldala volt a lényeg az ajándékban, de ő egyre csak cifrázta, hogy de hát a certifikétje nélkül ő nem mehet Laoszba. :) Amúgy ő végül a Da Lat környéki óriásfák meglátogatása helyett végül a dél-laoszi 4000 sziget vidékét tűzte ki célul, ahol úgy tervezte, eltölt majd egy hetet passzív pihenéssel is, hogy kiheverje az út fáradalmait. Ennek reméljük, nem állt aztán semmi az útjába, hiszen másnap reggel még az oklevél is meglett, az utcai árusok leadták a recepción a szappannal és annak a „100% men, sport sexy” tartójával együtt. Ez a kifejezés onnan jött, hogy szinte minden szállodában ilyen marketinggel felruházott kis tasakos férfisamponok vannak lerakva a fürdőszobában. Ez az ázsiai, a nyugatit bukdácsolva utánzó marketing minket mindig megmosolyogtat.

Andree a pihenőnapon még sok érdekeset mesélt nekünk. Pl. hogy a 90-es években megvett a háza mellett egy kisebb szántóföld darabot, ahová teljesen random elrendezésben őshonos facsemetéket ültetett. Ma már kész kis erdő nőtt fel a területen, ahol a fák már maguktól nőnek és sokasodnak, és ugyanígy egy csomó állat is tanyát vert, még a hódok is, merthogy van egy kis patak is az erdőben. Mondjuk a hódoknak pont nem örül annyira Andree, mert megeszik a fáit. A helyi gazdák pedig nem örülnek Andree-nak, mert szerintük a föld elpocsékolása az, amit tett. Ahelyett, hogy takarmánynak való kukorica teremne ott, és csak az, most „csak” egy erdő van ott. Ez az egyszerűen és önzően gondolkodó embernek teljesen nonszensz, de ha egy kicsit megerőltetjük magunkat, rájövünk, hogy az az erdő most egy csomó növény és állatfajnak otthont ad, ahelyett, hogy egy monokultúrális ipari mezőgazdaság gépezete tovább gyengítené, mérgezné a talajt és a vizet, csak hogy a kapzsi ember még több húst ehessen.

Kérdeztem Andree-t a permakultúráról, hogy nem teremnek-e ehető növények a kis erdőjében, de azt mondta, hogy csak nagyon kevés. Viszont a permakultúráról már hallott, mert minden évben odagyűlik egy nagy csapat permakultúrás szaki pont az ő falujába konferenciázni. Erre Andree megjegyezte, hogy lehet, hogy jobbat tennének az anyatermészettel, ha nem utaztak volna oda a falujába a világ másik feléről repülővel, mire én visszavágtam, hogy talán nem hiszem, ha elég okosak és nem csak beszélgetnek, hanem tesznek is, akkor talán nem, és azt is hozzátettem, hogy én a helyébe felajánlanám az erdőmet egy pilot-projecthez, vagyis engedném, hogy kicsit betelepítsék, átalakítsák, mintegy esettanulmányként használva, hogy több élelmiszert termelhessen. Ezzel együtt én is elkezdtem azon gondolkozni, hogy a vértesboglári házunk mögötti szántóföldből nem tudnánk-e megvenni egy nagyobb darabot hasonló célra, de a szüleim még azóta se kérdezték meg a polgármestert, hogy erre van-e lehetőség, és ha igen, mennyibe kerül? :)

De ez már nagyon hosszútávú terv, ami még csak álom, és már bőven túlmutat az egész utazásunkon, úgyhogy most be is fejezem. :) Egyébként most, e sorok írása közben Vértesboglár pont el van zárva a külvilágtól a nagy havazások és szélfúvások miatt.

Ebből az erdő-dologból kiderült számunkra, hogy Andree „nem normális”, de ettől még csak sokkal szimpatikusabb lett számunkra, és persze a következő kérdéseim hozzá azok voltak, hogy hogyan látja a jövőt, mit gondol, mi fog történni néhány év múlva? Szerinte max. 10 éven belül jön egy, a rendszer működéséből adódóan elkerülhetetlen nagyobb gazdasági, pénzügyi válság. Ez valószínűbb, hogy a következő 3 éven belül megtörténik, és akinek ekkor pénze lesz, az annak nagy részét vagy egészét elveszíti, de mi ne aggódjunk, ha nincs sok pénzünk, nem kell aggódnunk. Viszont ügyeljünk rá, hogy sose legyen sok értékünk pénzben, hanem inkább földben, és egyéb, fenntarthatóbb értékekben. Kérdeztem, hogy de hát hogyan jutunk majd haza, ha ez a balhé még az úton ér minket, mire lehűtött, hogy ne stresszeljünk ezen, mert nem lesz ez olyan nagy dolog, 1-2 hónap, vagy max. egy év után nagyjából helyre áll minden, persze minden kicsit másképp. Új pénznemek lesznek, és ha nincs szerencsénk, újra elkezdünk fújni egy lufit, ha pedig szerencsénk lesz, talán valami mást. :)

Nagyon érdekes volt ezekről a dolgokról beszélgetni Andree-val, és közben én is leszűrtem magamnak, hogy az igazi érték nem a pénz, sőt még nem is igazán a pénzteremtő dolgok (persze azok már sokkal inkább!), hanem a boldogságteremtő dolgok, amelyek persze lefedik az előző kategóriát is, de annál tágabbak. Ilyen lehet a föld, a tudás, a közösség, ahová tartozunk és aminek a részesei vagyunk, legyen szó családról, barátokról, faluról vagy országról.

Andree-tól másnap reggel elbúcsúztunk, ő elindult a dzsungel és Laosz felé, mi pedig tovább délnek. Összesen egy hetet töltöttünk együtt az úton, és ez nekünk nagyon emlékezetes maradt a vietnami napjainkból. Na, most írok is egy mailt Andree-nak, hogy mi van vele, azóta már haza kellett, hogy érkezzen Németországba.

Plei Kánból Kan Tumba 62km-t tekertünk 2013. január 31-én, majd onnan tovább Plieku-ba elsején 50km-t, és aztán másodikán pihentünk.

A bringák lepihennek két hónapra

India nagy és kaotikus, mi pedig a fehér-ufonauták vagyunk, akiknek mindig és minden helyzetben nagy figyelem jut, így nem csoda, ha úgy éreztük, szeretnénk kivenni az éves szabadságunkat a fárasztó kerékpártúrából és hátizsákra váltani. Ehhez két dolognak kell megvalósulnia: szereznünk kellett két hátizsákot a hírhedten rossz minőségű hátizsákokat gyártó Indiában, valamint egy biztonságos helyet találni egy megbízható embernél, ahol otthagyhatjuk a bicikliket. A kerékpármegőrzésre egyből akadt jelentkező: Chandan szívesen vállalta, hogy két hónapig megőrzi kamat és bérmentesen egy-egy szárítónak vagy virágállványnak a bringákat, a vízálló táskáink meg jók lesznek neki vizet hordani. (Na, csak viccelek…)A táska beszerzése már nem volt ilyen egyszerű dió. Árpi sokat keresgélt a neten, mire talált egy menőnek tűnő gyártót, egyből gurultunk is a címre, amelyet Delhi egyik leg-lepukkantabb negyedében találtunk meg. A „gettó” közepén volt a gyár – olcsó munkaerő, olcsó bérlés, ezekre gondoltunk. A cég tulaja kedves volt, teát is kaptunk, de arra a kérdésre, megszponzorálna-e minket, elutasítóan válaszolt és így utólag nem is bántuk meg. Vettünk tőle kedvezményesen 2 profi(nak tűnő) hátizsákot és boldogságunkban már a nepáli túrázásokat vizionáltuk magunk elé! Csak rövidre fogva mondanám el, több szót nem is érdemel, hogy az egyik cipzár még aznap este törött le (ezt még másnap Árpi kicseréltette), majd az indulás napján a vasútállomásig (ahova tuktukkal mentünk) Árpi egyik vállpántja leszakadt, valamint 2-3 cipzár tört még el kb. fél óra alatt… Ennyit a szuper táskáinkról. Jaipurban leváltottuk 2 másikra, az előző árának töredékéért, de erről majd később.

„Gábor kind of Food” – Találkozás Csonka Gáborral

Az akkor még jó vásárnak tűnő táska-beszerzés örömére átjött hozzánk Csonka Gábor, alias Vandorboy, a közel 22 éve utazgató, világot járt magyar barátunk, akivel teljesen véletlenül hozott össze minket a sors itt Delhiben. Ő is Couchsurfinggel szállt meg és Chandan tudott róla. Mesélt nekünk Gáborról, hogy így-úgy ismeri, ilyen-olyan ember és nekünk csak szép lassan esett le, hogy kiről is van szó. Weblapja itt, lássátok, micsoda csodabogárral találkoztunk már megint! Leveleztünk már vele korábban, kértünk tőle tanácsokat, ötleteket, és íme, összehozott minket a sors. A végeredmény egy „Gábor-féle étel” lett, ami a Fradi-leves elkészítési technikáján alapult. („Hajrá Fradi, Mindent Bele!”) Erre a vacsorára Gábor szállásadói is hivatalosak voltak, nagyon jót beszélgettünk együtt. Ezalatt Árpi nagy boldogan ütötte a számítógépet, ugyanis Gábor új gatyába rázza mostanság a honlapját, és ehhez választottak együtt egy új WordPress template-et Gábornak, amihez Árpi aztán kicsit hozzáigazította Gábor kívánsága szerint a fejléc kinézetét. Mindezt rettentően élvezte, mert végre ő segíthetett és adhatott valamit másnak, méghozzá nem is akárkinek, hanem egy igazi nagy világcsavargónak – a szó legjobb értelmében. Itt merült fel az ötlet, hogy látogassunk meg egy nyomornegyedet, vagyis egy „slum-ot”. Gábor már járt másik báromban, és szállásadói már ismerik azt a  helyet, amit készültünk meglátogatni, az emberek nyelvét is beszélik, mert az ott lakók és ők is Bengáliak.

A Slum – „álom élet” a nyomornegyedben

A nyomornegyedet ne úgy képzeljétek el, mint koszban-mocsokban fetrengő, életükkel kezdeni mit sem tudó, kéregető emberek tömkelege nylon-sátrakban. Ehelyett lássatok inkább egy rendezett kis bódé-sátor városocskát, ahol kedves és mosolygó emberek élnek és dolgoznak szorgosan. Furcsa, nemde? Ahonnan ezek az emberek jöttek, nincs semmijük. Falat étel sem. Itt van munkájuk, van mit enniük, rendezett közösségben élnek – megvan mindenük, ami elég nekik a boldogsághoz. Utólag, amikor beszélgettünk erről a nyomornegyedes látogatásról, rádöbbentünk, hogy ha a Chandannál töltött időt, és a Magyar Nagykövetséget nem számítjuk, akkor bátran elmondhatjuk, hogy itt éreztük magunkat egész Delhiben a legjobban! Hogy miért? Kedves, mosolygós emberek vettek körül, nyugodt volt az egész falucska (főleg mert nem volt dudálás).

Az emberek nem állítottak meg minket félpercenként, hogy „give ten rupee”, „hóvarjú my friend”, „where are you from” vagy „come here, just see…” Sokkal jobban éreztem magam ott, mint bárhol máshol Delhiben (kivételt képez a már említett két másik hely). Felmerülhet a kérdés, mégis mit dolgoznak itt az emberek? A válasz egyszerű. Szemétszedés. Ők azok, akik nem hagyják, hogy Delhit elárassza a szemét és a mocsok. Minden nap riksákon keresztül-kasul tekernek Delhin és összegyűjtik a szemétkupacokat, amelyeket a városi ember szétdobál, ide hozzák, itt szétválogatják és pénzért beváltják. Egy világhíres mobiltelefon vállalat fel is karolta őket és nevét adva plusz „tartást” adott az így dolgozóknak. Immár a „szelektív hulladékgyűjtés” zászlaja alatt teszik mindennapi munkájukat és így a kör bezárult. A városi ember eldobja, a tehén-disznó-kutya megeszi, de ami ottmarad, abból a szegény ember pénzt csinál. Nem mellesleg a környezettel is jót tesznek.

Több videofelvételt is készítettünk a slumban, ebből Árpi összevágott egy tíz perces videót:

Egyébként ennek a slumnak a sarkában történt, hogy Gábor unszolására adtunk egy újabb esélyt a cukornád szörpnek, és jelentjük örömmel, most ízlett! :) Sőt, egy érdekes dolgot is megfigyeltünk a „sugarcane” szürcsölgetése közben. Felvittük a szörpös forgalmát! Amíg nem álltunk oda, senki a közelébe se ment, de miután mi kikértünk párat a – most így só nélkül már finom – nedűből, sorra jöttek a vendégek. Erről írta nemrégiben Árpi, hogy amit mi nyugatiak csinálunk, azt itt sokan gondolkodás nélkül másolják. Gábor szerint ha beülünk egy üres vendéglőbe, akkor az pillanatok alatt megtelik – mert ha mi ott eszünk, az a hely csak jó lehet!…

Hazafelé a negyedből iskolás csoportok között találtuk magunkat. A gyerektömeget volt szerencsénk látni és videóra venni, ahogy felszálltak egy buszra. Illetve egy nagy részük csak próbált felszállni, vagy csak csimpaszkodott a busz oldalába, miközben az szépen lassan elindult. Ezeknek a srácok bele sem gondolnak abba, hogy nem biztonságos, amit csinálnak? Hogy baj is történhet, hogy beeshetnek a busz alá és komoly bajuk is eshet, vagy akár meg is halhatnak? Vagy igazából ez tényleg nem is veszélyes? Hisz ez is csak egyfajta játék… Játék hazafelé… és csak mi lihegjük túl a dolgot, túlszabályozott, biztonságos világban felnőtt, kényes európaiak? Ti mit gondoltok? Szerintünk inkább nekünk van igazunk, durva, amit csinálnak, és az is kezd világos lenni, hogy miért látunk itt rengeteg, kéz és/vagy láb nélküli, vagy egyik lábát erősen húzva járó embert az utcákon… Hogy ennek mi az igazi oka, az persze jó kérdés.

Mert jót enni jó – a Delhi-i magyarok vendégszeretete – 8000km

A Magyar Nagykövetségen is volt egy kötelező jelenésünk – egy csomagot kellett felvennünk, amit az Evobike leszervezésével a Nazca küldött Hollandiából: szükséges pótalkatrészek. Itt pedig úgy megörültek nekünk az itteni diplomaták, hogy egyből meghívtak minket ebédre, aztán még egyre. 8 hónap otthontalanság után azt hiszem elég magyarázat lesz tőlem, ha leírom, milyen ebédet kaptunk: 1. húsleves, rakott krumpli, túrógombóc cukros tejföllel. 2. zöldségleves nokedlivel, vadas nokedlivel, mákos és diós tészta. Plusz egy üveg pirospaprika, úgyhogy mostantól Árpi megpirospaprikázhatja a rántottáját, megengedem… :)

—

Innentől nálam, Árpinál a billentyűk. Eddig ezt a bejegyzést oroszlánrészt Zita írta egy éjszakai alvós buszon a kétfős „nászutas” kabinunkban. Az út hosszúra sikerült, 26 óráig utaztunk egy átszállással, és utána még jó két és fél órát kerestünk szállást, aminek az eredménye az lett, hogy Zitán épp most vonul át egy gyomorrontással fertőzött napszúrás. De már jól van, lement a láza, és folyamatosan ápolom, minden 10 mondat után borogatást cserélek rajta. Ne aggódjatok, hamar rendbe fog jönni. Addig is meghagyta, hogy fejezzem be az irományt, úgyhogy:

Szóval van pirospaprikánk, köszönet érte Sándornak! Nagy kincs ez nekünk. Első alkalommal, amikor a nagykövetségen jártunk, pontosan akkor ért a GPS képzeletbeli számlálója a 7999,760m-hez. Igen, még kellett 240m-t tekerni az udvaron, hogy meglegyen a 8000km. Ez nagy véletlen volt, főleg azok után, hogy a 7000km-t az iszlámábádi Magyar Nagykövetségre menet kereszteztük, igaz ott akkor közel 10km-el is túlhaladtuk, mire megérkeztünk a magyarokhoz. :) Szóval most is ünnepeltünk egy kicsit, ahogy szoktuk, egy táblával, és ez alkalommal pálmafával és magyar zászlóval a háttérben. :) Izabelle és Sándor sok-sok jóban részesítettek minket, egy igazi kis magyar szigetbe csöppentünk náluk, ahol nem csak ezért volt jó lenni, hanem mert igazán vendégszeretőek voltak velünk. Izabelle-nek van két tündéri kislánya, és a nagyobbikkal még fociznom is sikerült kicsit. :) Sándorral pedig voltak közös úti élményeink, már ha lehet azt annak nevezni, hogy ő is és mi is nemrég jártunk Amritsarban. Az ő lakása egy műteremnek, vagy kisebbfajta múzeumnak is elmenne, annyi minden „talált rá” Sándorra az idők alatt itt Indiában. A durva az, hogy mindezt itt Indiában relatív fillérekből megvásárolhatta. Persze nem csak a szubkontinensről voltak műtárgyai és festményei, láttunk pl. két igen modern képet is, ami igazából nem is az övé, csak „tárolásra” az ő nappalijának falán díszeleg.

Séta a Nehru Parkban és zsebtolvajok a buszon

Mivel mindkét alkalommal ebédre voltunk hivatalosak a magyar barátainkhoz, két alkalommal jártunk náluk. Második alkalommal hazafelé menet egy nagyon kellemes városi parkon, a Nehru parkon keresztül sétáltunk el a megállóig. Ez egy nagyon rendezett, szép kis park a diplomácia negyed közepén, ha én diplomata lennék, biztos, hogy minden reggel itt futnék, sőt elkészítenék a sok éves szolgálatom alatt egy jó kis parktájfutó térképet a terepről. (Apropó, Sándor ő maga is szokott tájfutni! Kicsi a világ, sok a tájfutó! :D) Igaz, hogy még sose helyesbítettem térképet, de Oszi és Skuló biztosan megtanítanának rá. Na de térjünk a lényegre: busszal tértünk haza, és útközben történt egy érdekes dolog velem. Kinyílt magától a nadrágzsebem cipzárja! Vagy én hagytam nyitva? Mindegy, gondoltam, és mielőtt felszálltam volna a buszra, bezártam. Aztán pár megállóval később megint azt vettem észre, hogy nyitva van. Én nem nyitottam ki, úgyhogy biztosan valaki más volt. Ebben a zsebben névjegykártyákat tartottam, tehát semmi lényegeset, vagy értékeset. Az irataink, bankkártyáink és a pénzünk máshol voltak, a nadrágomban, az övem alatt, egy vékony, speciálisan erre a célra tartott övtáskában – tehát teljes biztonságban, mivelhogy a nadrág felett felül még póló és pulcsi is volt rajtam. És ahogy a leszálláshoz készülődtünk, észrevettem, hogy a pulcsim zsebén is mozog a zipzár, méghozzá az egyik sötétbarna bőrű indiai útitársam próbálja kinyitni. Ott hirtelen a buszon nem is volt időm igazán felfogni, és nem is nagyon akartam elhinni, hogy mi történik velem (most először a létem alatt), ezért nem is tudtam igazán hogyan lereagálni. Nem tudom, értett-e az ember angolul, de innentől kezdve igen szúrósan néztem rá és kerestem a tekintetét, amit nem nagyon találtam, mert miután észrevette, hogy észrevettem, már csak a padlót bámulta. Persze ennyiben azért nem hagytam, folyamatosan szövegeltem neki valami ilyesmiket, hogy: „Szóval te egy zsebtolvaj vagy, ellopod más emberek dolgait, szégyelld magad, mennél inkább dolgozni…”. Ez persze sokat nem segített rajta, se rajtam, mert tiszta ideg lettem, mire leszálltunk. Mindenünk megvolt, és az első nyitott zseb után különösen figyeltünk mindenre. Otthon Chandan pár perccel később elmondta, hogy ezek csapatban járnak, és amint elvesznek tőlünk valamit, azt továbbpasszolják a haverjaiknak, akik azonnal leszállnak a szerzett cuccal.Sokat morogtam ezen az eseten, és a mai napig nem tudom, mit lett volna jó cselekedni. Chandan azt mondta, a rendőrséggel nem sokra mentem volna, mert a tárgyalások hónapokig, ha nem évekig eltartottak volna, és különben sem lett volna elég tanúm és bizonyítékom ellenük, örüljünk inkább, hogy megúsztuk az egészet veszteség nélkül. Engem azonban az ilyesmi mélységesen fel tud dühíteni, ami tudom, hogy egyik oldalról nem olyan jó, de hát ez van. Még napokig eszembe jutott az eset. Gondoltam olyanra is, hogy egy váratlan és hirtelen gyors mozdulattal el kellett volna kapni az ujjait az embernek, megfeszíteni azokból egyet-kettőt, hogy épp csak ne roppanjanak, de az ember jajgasson, és direkt hangosan és feltűnően megkérni a busz közönségét, hogy a zsebtolvajunk barátai tegyék fel szépen mindkét kezüket, különben sorra eltörögetem a barátjuk ujjait. Vagy valljanak színt egy egész busz előtt, vagy nézzék végig, ahogy a bűntársuknak eltöri valaki egy-két ujját. Persze ettől, mint már írtam, nagyon távol voltam, nem tudom, hogy ha tisztában is lettem volna a helyzettel, lett-e volna elég bátorságom és lélekjelenlétem ilyet tenni, az ehhez szükséges ügyességről nem is beszélve. Na meg igazából nem is tartom igazán helyesnek a testi sértést, még ha én magam csak így tudnám móresre tanítani, akkor se tettem volna meg, ha odáig jutok. Na, mindegy, igazából egy tanulsága van a dolognak: óvatosan a nagy tömegben, nem csak Delhiben, mindenütt!Jut eszembe, ezen a délutánon közben még beiktattunk egy nevezetességet, ez volt a Humayun’s Tomb. De mivel Delhi látnivalóit egy következő, teljesen külön bejegyzésben szeretném majd bemutatni, erről majd később.

Sikh szobatárs Bostonból

Amritsarban a Golden Temple zarándokszállójának nemzetközi részlegén egy földön alvós éjszaka után felszabadult két ágy a leghátsó szobában, így jutott nekünk is rendes alvóhely. Egy nagyon furcsa srác lakott még velünk ebben a szobában. Látszott rajta, hogy a modern, „fejlett” világból való, de ugyanakkor reggel furcsán fújtatott és tornázott, és pontosan úgy, vagy még úgyabb öltözött, mint a sikh-ek. Miután bátorkodtunk tőle megkérdezni, hogy kiféle, s miféle, megtudtuk, hogy Bostonból
való, és felvette a sikh vallást. Mikor kérdeztük, hogy ezt meg hogyan sikerült összehoznia, elmesélte, hogy otthon Észak-Amerikában eljárt jógázni, és annyira elkezdte érdekelni a téma, hogy beleásta magát, összejárt az ottani sikh közösséggel, végül úgy döntött, hogy ez frankó és ő is sikh lesz, ezt végül
azzal is megkoronázta, hogy egy egész hónapra, azaz 2012 januárjára sikh-földére, vagyis Punjab-ba költözik. Így hozott minket össze a sors Hardev Singh-el és laktunk együtt január 25-től 26-ig. Ez a név már a felvett sikh neve, jelentése pedig „Az oroszlán szépsége”, vagy egyszerűbben „Isten ereje”.
Szóval a srác nem volt egyszerű, de végül is, miután mesélt ezt-azt magáról meg a sikh-ségről, mindjárt jobban megértettem kicsit. Talán éppen ugyanekkora hülyeség, vagy még nagyobb egy egész életet leélni úgy, hogy végiggürcölöd még nagyobb autóért, házért, hogy aztán szépen elmúlik az egész és észre se veszed, és rájössz a végén, hogy nem is éltél igazán. Ő legalább boldognak tűnt, és ha
ez később túl is nő ezen a dolgon, akkor is szívesen fog visszaemlékezni erre az időre. De ha nem, az se baj, mert ahogy elnézem ezeket a sikh-eket, sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb népség, mint a rohanó városi ember, nagy autóban, nagy lakásban, vagy a Bahamákon nyaralva. Szóval a keresztény családba született, de megszikh-ült Hardev Bostonból egész érdekes szerkóban nyomta. Fehér köpenye volt, és mezítláb járt még ott is ahol amúgy nem volt muszáj. Egy vállpántot is hordott, ami egy kisebb tőrt hivatott tárolni az oldalán. A turbánján pedig volt egy fémkarika, ami elmondása szerint szintén sikh jelkép – igaz, nem a legjellemzőbb, de régen gyakorlati haszna is volt: ha függőlegesen ketté akarták vágni a fejedet egy karddal, ez megvédett. Ja, és frizbinek is kiváló! :) Persze ezt már csak mi tettük hozzá… :) Hardev-től megtudtuk, pontosan mi is az az öt jelkép, az öt K (az ő nyelvükön K-val kezdődnek a szavak), amit elvileg minden sikh betart: egy spéci alsónemű, a karperec, a kard, fa fésű, vágatlan szőrzet. A fa fésű, mivel fából van nem energetizálja a hajat, ami azért fontos mert a fejünk búbján van a korona csakra, és a hajunk is a testünk spirituális kiterjesztése. Ezen legfontosabb csakránkon keresztül vesszük fel az univerzummal és istennel a kapcsolatunkat, ezért nagyon fontos, hogy ott minden rendben legyen. A turbán már csak úgy jött ezek után, hogy mindezt kordában tartsa. :)

10 guru, és meditáció hajnali öttől

Aztán mesélt még a 10 gururól is. A tízedik, utolsó guru, megmondta, hogy nem lesz több emberi guru utána, hanem a könyv lesz a guru. Ebben a könyvben a guruk meditációja alatt elbeszélt mondókája van, amit a mögöttük ülő írnok jegyzet le. A guru gyakorlatilag szent énekeket közölt a meditációja alatt, ezek lettek lejegyezve, és ezeket olvassák a nap 24 órájában, sokszor hangosan énekelve, de máshol meg csak kis ablakok mögött nagy szakállas emberek. Ez maga az ima. A guru pedig egyféle szellemi vezető, a próféta sikh megfelelője. A Golden Temple-ből a könyvet minden este 9:15-kor viszik ki, nagy-nagy ünnepély keretében, és utána szépen mindent rendbe tesznek, letisztogatnak a templomban. Tejjel mosnak fel, és egy ingával mérik ki, hogy a templom közepén kifeszített alulról és oldalról díszes kék lepel pontosan ott és úgy álljon, ahol kell. Közben mindenki énekelt, állítólag azért, hogy ne csacsogással és trécseléssel teljen a takarítás, hanem isten nevével. Ezt tapasztaltuk is, néhány alkalommal még az étkezések alatt is, és este a templomban, miközben feszítették a leplet és takarítottak. Csak egyik este értünk oda a templomba, akkor is csak már későn, amikor a könyvet elvitték már, de még így is nagyon érdekes volt. Reggel pedig hajnali 5-kor hozzák vissza a könyvet. Állítólag a hajnali öttől napkeltéig tartó idő a legfontosabb, leghasznosabb időszaka a napnak, mert ekkor érik olyan szögben a napsugarak a Földet, hogy az energiák… Áhh, már nem tudom, lényegében miért, a fontos az, hogy akkor a legjobb meditálni! :) Szerintem is nagyon hasznos időszak a hajnali öttől napfelkeltéig terjedő, de szerinte azért, mert akkor lehet a legjobbakat aludni… :) Én már csak egy ilyen lusta állatfajta vagyok.

Baba Deep Singh legendája és a Baba Atal torony

Na, és akkor térjünk rá egy kicsit gyakorlatiasabb dolgokra. A Golden Temple felett meglátogattunk egy
nagyon érdekes múzeumot, ami leginkább csak festett képekből állt, de azok épp elég brutálisak voltak. Ehhez képest az iszfaháni örmény templom freskói gyerekmesék voltak, rengeteg vér volt a képeken és a legkülönfélébb kegyetlenségeket és kínzásokat mutatták be, amit a magyarázatok szerint muszlimok követtek el sikh-eken. Ugyanitt, és még sok helyen máshol is láttunk egy törökülésben ülő sikh fickót, aki egyik kezében egy kardot tartott, a másikban pedig a levágott fejét. Ő volt Baba Deep Singh, „a mártír”, a monda szerint ő egy hős sikh volt, aki egy harcban kijelentette, hogy ha a fejét levágják, akkor is megvédi az ellenségtől a Golden Temple-t. Ez így is történt, Baba Deep Singh levágott fejjel kaszabolta végig az ellenséget, és ezt állítólag a muszlim bejegyzések említik, tehát biztosan igaz! :)

Na, de most már mozduljunk is ki egy kicsit a Golden Temple környékéről. Először egy kört sétáltunk csak a komplexum körül: meglátogattunk egy másik pool-t, ami szintén működött, de sokkal kihaltabb volt. Ennek a medencének a tövében volt egy nyolcszög alakú torony, amit egy kisfiú emlékére állítottak, aki állítólag egyszer csodát tett. Azon a helyen játszadoztak a barátjával, ahol ma a torony áll, amikor a barátját megmarta egy kígyó és ebbe belehalt. A kissrác feltámasztotta a haverját, mire az apja leszúrta, hogy miért szól bele az isten dolgaiba (élet-halál…). Erre a kissrác öngyilkos lett, mondván, hogy akkor így egál, megmentettem a barátom életét, én pedig meghaltam.

Sajnos a toronyba nem tudtunk felmenni, mert nem találtunk feljáratot a felsőbb szintekre, amikor pedig kérdeztünk, azt mondták este 6 után lehet, de addigra már másfelé kószáltunk. A medence mögött egy nagyon szép kis parkot találtunk egy hatalmas banyána fával (Most, hogy már megírtátok, tudjuk, milyen fa! :) Köszi!), és a park mellett egy utcai árust, aki valami zöld levet árult, amit egy nagy présgéppel ott helyben facsartak ki a haverjával nagy zöld bambuszszerű ágakból. Azt mondták, hogy ez a „sugarcane”, legalábbis hallás után így írnám le, és bátorkodom lefordítani is, szóval cukárnád szörpöt próbáltunk inni:

De nem ment! :) Borzalmas íze volt, nem bírtuk ketten se meginni. Arról nem is beszélve, hogy épp a vodka sem volt kéznél hogy gyorsan rá tudjunk fertőtleníteni. Szóval inkább otthagytuk a cukornádszörpöt.

Népírtás és mókusok a Jallianwala Bagh Parkban

Miután megjártuk a kört a templom körül, egy közeli park felé vettük az irányt. Egy szép kis zöld szigetet találtunk egy keskeny sikátor mögött. A park helyén egykor egy tér volt, ahol 1919-ban az angol Dyer tábornok parancsára tüzet nyitottak a békésen tüntető emberekre. Az indiaiak 400-an meghaltak és további 1500-an megsebesültek. Előtte állítólag egy napos sztrájkok voltak, amelyek néha el is fajultak, aminek a vége az lett, hogy az indiaiak megöltek 3 bankigazgatót. Ezek után vezényelték Amritsar-ba Dyer tábornokot, hogy rakjon rendet – és ő ezt tette rendrakás cím alatt… A lövésnyomok mér látszanak a környékbeli épületek falain. A park maga egyébként szép volt. Miután néhány csapat indiai turista megállított minket, hogy fényképezkedjenek velünk, felfedeztünk egy hatalmas banyána fát. Ahogy közelebb mentünk, észrevettünk egy a törzsén felszaladó mókust. Ahogy jobban körbenéztünk, felfedeztük, hogy az egész park tele van mókusokkal, gyakorlatilag szinte minden négyzetméterre jut egy belőlük. Érdekes, hogy a londoni parkok is tele vannak mókusokkal, pedig van pár ezer kilométer Anglia és India között. Ez vajon csak véletlen, vagy az angol hajókkal lett ilyen nagy világutazó ez a mókus? Ha egyáltalán beszélhetünk erről, s nem két külön mókusfajról van szó… És ha igen, honnan települt be hová a mókus? :)