ReggelinkAlejandriában :) – Kellett is a táp dögivel

Itt reggeliztünk – Terasz bambuszból és hullámpalából

Alejandriába egy apró poros földúton tértünk be, amely mellett sok egyszerű, kis házat találtunk – Ezeknek még a falai is fiatal, kihajtogatott bambuszágakból vannak

Itt talán jobban látszik. Figyeljétek a virágtartót az ajtó és az ablak között! Az is bambusz! :)

A falu központjában bezzeg már minden tiszta beton volt, ez már nem rohad el, nem kell újra rakni 7 évente. Igaz, hogy bányászni kell, gyártani és szállítani, ami összességében sokkal több meló, energia és pénz, de nem baj.

A folyóhoz leérve egy vasútvonalat kereszteztünk

Húú, biztos, hogy erre kell menni? Hááát, a GPS ezt mondja…

No, ez azért elég para volt, mert egy kb. 40cm-es sávunk volt a bringázásra a hídon, miközben a korlát csak néhány acélsodrony volt. Persze nem volt semmi gond, a híd stabil volt, ezen teherautók is átmennek (legalábbis később jött egy szembe a híd túloldalán).

Itt Zita még tekeri a bringát, de később már csak tolni tudtuk, csúszós, saras, köves volt az út, nem volt túl finom így fölfelé haladni.

De mikro felértünk, ez a kilátás fogadott minket, és az időközben rákezdett eső is abbahagyta. :) Ezért már megérte az a 15-20 perc szenvedés. :)

Kilátás balra

…és szembe. Az a vékony vonal a folyó túloldalán a vasútvonal, amit a híd előtt kereszteztünk.

Ez a madárka kíváncsian figyelt minket az útszéli kerítésen ülve, és hagyta magát lefotózni. Bezzeg egy perccel utána egy kőkorláton ülő mókus egyből elmenekült a kamerám elől, amint meglátott minket.

Ez hatalmas volt, a Hondát Cannondale-re cserélte! :) Kíváncsi lettem volna, hogy vajon haverok, vagy csak úgy két vadidegen leállíotta egymást az úton, és a bringás megengedte, hogy a motoros kipróbálja a járgányát. :) Mivel egy nagy lejtőn történt ez, és csak rajtuk túlhaladva, hátrafelé fotóztam le őket (tudjátok az ősmagyarok is hátrafelé nyilaztak a lóról! :D), ezért nem mentünk vissza ezt megkérdezni.

Ja, közben már visszaértünk az aszfaltozott útra, a földutas kitérővel kb. 30km-t és vagy 1000m szintet spóroltunk, bőven megérte, gyorsabb, könnyebb és valószínű szebb is volt. Itt meg egy földcsuszamlás leszakította a fél utat. Valószínű már jóideje, mert a perem mellé hordott földkupacból növények nőttek ki. :)

Kávé! Hatalmas kávéültetvények mellett tekertünk fel egy kb. 5-600 méteres emelkedőn. Mármint vertikálisan, fölfelé volt ennyi. :)

Így! :D

A Jet csokival semmi sem lehetetlen. Ráadásul még érdekes matricákat is elrejtettek a csomagolásukban, állatokról, növényekről és mindenféle természeti értékről.

Ez itt kérem a helyi volánbusz! :) Hátul kétoldalt egy-egy platón vagy nyolcan is elférnek, noha ez kívülről nem látszik.

A sok kávé…

Zita kíváncsi volt, és szétbontott egy szemet

Már majdnem felértünk az emelkedő tetejére, mikor Zita észrevette ezeket a rózsaszín banánokat. :) (és meg kellett állnunk, uuuuarrrgh! :) Fölfelé nem szeretek megállni, szeretek minél előb felérni és fent a hágóban/hegycsúcson élvezni, hogy megcsináltuk. Persze tudom, ezzel sok minden mellett elmehetek, de hát ezért jó, hogy velem van a feleségem! :)

A hágóban volt egy kis bolt-büfé-szerűség, ahol ez a macska, akit én csak kunyerátornak hívtam, fel-alá járkált köztünk a falatokat várva.

Zitától végül kapott ételt, és még joghurtot is, aztán meg simogatást. Szerintem sose volt ilyen jó dolga. :)

Lefelé felöltöztünk, én betörősálban, Zita a “betörősapkájában” :)

A gerinc nyugati oldalán ebbe a széles, lapos völgybe zúztuk le

Lent a völgyben ilyen “creppy” fák alatt suhantunk. A terep itt már tükörsima volt, és gyors, egyenletes tempóban tettük meg a maradék 20km-t.

La Virginiában, amíg Zita egy hotelben kérdezősködött az árak után, addig odajött hozzám egy fekvőkerékpáros helyi kolléga :)

Érdekes építés… :) Nekem hiányoznak róla a csomagok, így olyan üres, csak egy csontváz… :) De hát én már csak ilyen hülye vagyok. A mi Nazca Gaucho 2×26-os bringáinkba eddig összesen kb. 37 ezer kilométer lehet az előző túrákat is beleszámolva, és hát ebből kb. 36500km biztos, hogy csomagokkal volt. :) De talán több is…

A kolléga más furcsa bringákat is hajt, a jobb oldali képen ő látható

Este kimentünk egy “kínai” étteremben, ami amolyan latin-amerikai kínai volt, ugyanúgy csirkét ettünk babbal és rizzsel, csak itt a rizs közé néhány főtt szójacsíra volt keverve… :) Hiába, valamivel meg kell, hogy különböztessék magukat a többiektől. De egyébként ezért nem haragszunk, mert árban ugyanannyi volt, mint a normál, helyi étel. Ja, és a személyzet, mikor épp nem kellett senkit kiszolgálniuk, az egyik hátsó asztalnál társasjátékott. :) Kapitalizmus latin-amerikai módra! :D Tesszük a dolgunk, de közben minden perc játék. :)

A Perro kutyát jelent, a Caliente pedig meleget, forrót. Tehát Forró Kutya, vagyis Hot Dog! :D Főt tojással!?! :)

Itt már másnap reggel vagyunk, épp reggeliztünk, mikor az utcán megjelent a kalap-maffia egyik tagja. Már ide is átszivárogtak Cartagénából, elképesztő! Azért se veszek kalapot, van sisakom! :)

La Virginiától egy hosszú, széles, lapos, észak-dél irányú völgy nyugati oldalában folytattuk tovább Cali városa felé. A völgy keleti oldalában ment a főút, itt a nyugati szélén pedig egy kisebb, alsóbbrendű út, ami itt északon, ahol kevés volt a település, elsősorban mezőgazdasági célokat szolgált ki. No meg minket. A háttérből egy négy kocsis cukornádat szállító kamion közelít, én meg ha jól emlékszem, épp hátsó fékpofát cserélek Zita biciklijén.

Valami ég a csatorna túloldalán – Később láttuk, hogy a már levágott nád maradékát égették el

Hazafelé a munkából. Ki a hóna alatt, ki a lába között, vagy mellett viszi az ásót. :)

Ez a tábla azt akarja mondani, hogy hamarosan elfogy alólunk az aszfalt és felváltja a murva

Még La Virginiában, mikor kérdezgettem, hogy mennyire aszfaltozott ez az út, azt a választ kaptam, hogy csak néhány kilométernyit nincs aszfalt, viszont “mucho polvo”, vagyis nagyon poros az út… Hát, ekkor megértettük, mire gondoltak. Ezt mind az arcunkba kaptuk, elég vacak volt.

500 méter múlva cukornádvonatok kanyarodhatnak ki elénk, vigyázzunk! :)

Ajj, már megint… Zitát 1 másodperc múlva teljesen ellepte a porfelhő. Nekem meg még kb. 3 másodpercem maradt elrakni a kamerát és ráhajtani a táska zsebét, hogy ne kapjon port.

Ők meg közben csak néztek minket…

Itt már La Unidad határában, ahol végül az éjszakát is töltöttük

Este vacsora után betértünk egy kis boltba, ahol Jet csoki után kérdeztünk, és volt nekik egy egész dobozzal. Sőt, még albumuk is volt, amit teljesen ingyen megkaphattunk! :) Emlékeztek még a WWF albumra a gyerekkorunkból? (kérdés a 30 év körüli olvasóinknak), no ez hasonló, de ezerszer profibb, színesebb és érdekesebb! No és spanyol, így minket minden matrica kétszeresen tanít új dolgokra. :)

Az albumban összesen 300 matricának van hely, és a különböző állat- és növényfajokról van egy néhány mondatos, érdekességekre koncentráló leírás, valamint egy kis ábra mutatja, hogy mekkora az élőlény, illetve hogy milyen szinten veszélyeztetett

…és vannak benne földrajzi témák is.

Zita ragasztgat. :) Nagyon élvezzük… Egy csomag csoki 200g és 12 darab kb. három kocka csokinak megfelelő csokiszelet van benne, no és ugyanennyi matrica. Ez került 3000 pénzbe, vagyis kb. 300 forintba. Nekünk nagyon megéri, mert nem csak gyors és finom energiapótlást ad a bringázás közben, hanem ilyen sok apró örömöt is. :) Tudjátok, amit gyerek korban nem lehetett teljes egészében kiélni, mert apu-anyu nem szülte se nem izzadta a pénzt és/vagy nem akarta elkényeztetni a kicsi fiát/lányát, azt most mi felnőttként, de jó értelemben még mindig kicsit gyerekként most megengedjük magunknak. :)

Most képzeljétek el, hogy kibontotok egy szelet csokoládét, és megtaláljátok benne a Mount Everestet! :) Micsoda élmény volt… Vagy amikor valami olyan helyet, vagy állatot találtunk a csokipapírban, amit ezen az úton láttunk életünkben először (mondjuk ilyen rengeteg van, az ezelőtti életünkhöz mérten is…), az nagyon nagy volt! :) Egyébként a képen pont az eddig felfedezett egyetlen hibás matricát tartom, ugyanis ha megnézitek, a fekete-fehér keretbe csak a hegycsúcsot kéne beleragasztani, és a matricán pedig az egész oldalnyi hegy van. Később, egy másik csokiban megtaláltuk a helyes, kijavított matricát is, amit ennek a tetejére ragasztottunk. :)

Reggel a vendéglátóink megmutatták a papagájukat, aki tudott emberien nevetni, és néhány egyszerű mondatott is kiejtett, ha heccelték, ilyen például a Quiro Cacao! Vagyis a “Kérek kakaót!” :)

Itt már a reggelinél. Ennél a lekicsinyitett képnél már nem látszik, de fent a Wifi jel mellett a falon ott egy másik ikon, hogy állatot behozni tilos. :) Persze a személyzet rá sem hederített az ebre. :)

No, és akkor ehhez vegyük hozzá, hogy este a közvilágítás is tud ilyen hézagos lenni… Egy ilyenbe belelépni nagyon nem lehet jó.

Ezen a napon tovább folytattuk a völgy nyugati oldalában, ahol az út néha felkapaszkodott egy-egy kisebb, 50-100 méter magas kis hágócskába – gondolom könnyebb volt itt vezetni, mint lent a mocsárban vagy “drága termőföldeken” át. Ja, és a képen épp annak örülünk, hogy felértünk az egyik ilyen rövid emelkedőt

Lent meg a síkon a fák között suhanunk :)

Zita ötletére letértünk egy kis meg nem mondom milyen nevű faluba, ahol volt egy kis zarándokhely, vagyis templom, ahol “meggyógyulnak a betegek”, és hasonló csodák történtek és történnek

Kérdeztem a templom előtti szuvenírárust, hogy a fáradtság ellen is jó, de ezen csak nevetett :)

Inkább kegytárgy árús, ha szakszerű akarok lenni. Ezt Zita jobban tudná, de már alszik, és ezért most nem fogom felkelteni. A lányok meg csak odajöttek kérdezősködni… Az árusunktól pedig még egy kis szentképet is kaptunk és néhány szem pékárút. :)

Kifelé a faluból ez a Chevrolette Chiva jött szembe :)

Aztán a főúton egy másik – Úgy látszik vegyesen teherszállításra is előszeretettel használják.

Ebédünk. Ketten ettünk egy menüt, levest és főételt, elég is volt.

Viszik a túlméretes holmit. Közben a biztonságért felelős emberke meg csak úgy ül a száguldó jármű oldalán. :) Európában ilyenért agyonbüntetnék…

A délután napot is kaptunk, no meg jó száguldós, egyenes, lapos szakaszokat! :)

Egy traktor emlékmű az út szélén :)

Ahogy Zita írná: “Árpi fái…” :D

No, hát megérkeztünk Bugába! :) Nem terveztünk ebbe a városba jönni, mert Buga a völgy keleti oldalán van, így 7km kerülőnkbe került, de a csodatemplom mellett reggel azt mondták, hogy “muy bonito”, meg hogy turistico és végül hagytuk magunkat rábeszélni a kitérőre, végül is mit veszthetünk? 14km-t síkon, mi az, 40 perc tekerés ezen a szép, könnyű tájon? :) Így hát itt kötöttünk ki éjszakára. A templomhoz pont naplementekor érkeztünk meg, és szerencsénkre rögtön be is mentünk, amit azért tettünk jól, mert másnap reggel hatalmas tömeg volt.

Akkora a templom, hogy már LCD kijelzők is kellenek, hogy megfelelő hatékonysággal működjön a mise :)

Oldalt hátra lehet menni ehhez a kereszthez, ami valószínűleg az egész helynek a lelke, ez lehet a gyógyító, csodatevő dolog.

Természetesen a templom mellett rengeteg kegytárgybolt sorakozott – Buga valamiféle kolumbiai Guadalupe lehet, csak talán kisebben

Szállodaszobánk ajtaját nem lehetett lelakatolni, ezért ki kellett feszíteni a lakatot befogadó kampót, majd kaptunk egy másik, kisebb lakatot, ami már ráfért, és így el tudtuk hagyni a szobát, hogy elmenjünk vacsorázni

Pihenő… Több mint 100km-t toltunk ezen a napon

Zita nagyon rákattant erre a kapcsolóra :)

Reggel a szállónk folyosóján találtam ezt a képet. Giccs a köbön: pandák, huskey, pillangók, páva, hattyúk, álomszép ház, a háttérben meg a Hallstadti-tó Ausztriából, aminek kb. 8000km körzetében nem élnek pandák a természetben… :D Arányok, logika, kompozíció, minden mindegy, nem számít, csak még ezt a papagájt is tegyük oda a közepére, mert úgy még jobb lesz! :) …és az emberek ezt megveszik!?!? :o Amúgy láttunk már olyan falinaptárat is, amin Lotus, meg Lamborghini meg ilyen szuper sportatók voltak, de közben egy festékcéget reklámozó naptár volt…

Ez a fickó a kisfiával a reggelinél mellénk ült, kiválóan beszélt angolul, mert élt az USA-ban is, elmesélte, hogy nemrég rákja volt, visszament Amerikába, hogy megműtsék, de a felesége nem akart vele menni, mert “a bolt, az üzletet vinni kell”, nem támogatta a betegség alatt, amiből végül aztán így is felgyógyult, és aztán, mikor látta, hogy a másik fél miatt reménytelen a házassága, noha ő szereti a gyermeke anyját, egyik reggel imádkozás után odament a feleségéhez, és kijelentette, hogy válni szeretne. Azóta új életet kezdett, most készül földet venni és állatokat tartani egy kis farmon. – Szóval ilyen emberi történetet is kaptunk a péksüti mellé reggelire. :)

A maffiafőnök éppen USB-s retro táskarádiót vásárol egy utcai árustól :)

Bambusz Chiva, természetesen a turisták számára…

Útban visszafelé a csendes, forgalommentes nyugati oldalára a völgynek

Árpi fái második

Emlékmű egy körforgalom közepén Caliban. Ez híres lehet, mert később egy képeslapon is láttuk.

Chiva tetőponyvával – így végülis ez már egy emeletes busz, hiszen nem ritkán a tetején is utaznak, ha nem emberek, de csomagok biztos

Bicikliút!!?!? Olyan rég nem láttunk ilyesmit, hogy szinte már el is felejtettük, hogy ilyen létezik… :)

No, itt a bizonyíték, hogy keményebb vagyok, mint a beton! :) Nekidöntöttem a bringámat egy betonoszlopnak, erre az kidőlt! :D

Felipe, a Warmshowers-ös vendéglátónk épp nem volt otthon, mikor megérkeztünk az otthonához, de a szomszédai így is nagyon jól elszórakoztattak minket.

Nem csak kólát és melegszendvicset kaptunk tőlük, hanem még fel is hívták Felipe-t, és míg vártunk rá, neonzöld úr megmutatott egy elképesztő videót, amin egy ember egy gázpalackkal a fején egyensúlyozva biciklizik, majd trackstanddel, vagyis áll a pirosnál és tovább egyensúlyozik a biciklin, miközben azzal már nem is halad.

No, hát ennyi. :) Remélem élveztétek. Komolyan tetszik még nektek ez a blog? Néha úgy érzem, ez már nem is útinapló, csak összehordok egy csomó marhaságot a fotóink mellé. No, de ha így is van, nem akkora tragédia, hisz ezt még én is élvezem. Aki meg nem élvezi, az nem olvassa, így van ugye? :) Bicikliztünk 61, 59, 102 és 86 kilométereket, történt 2015. március 19-22. Megírva április 19-én.

ui: most így, késői órában, Tom Petty-t hallgatva befutott egy agymenés a hajam alá. Írjátok meg, mi a véleményetek róla, aztán ha szerintetek is jó ötlet, akkor rögtön lelkes önkénteseket is keresek rá, mert hogy nekünk nem lesz rá időnk mostanában megcsinálni, az egész biztos. :) Egy ehhez nagyon hasonló útvonalat kéne rárajzolni egy Google MapsEngine-es térképre, de nem lennének rajta piros pontok, hanem minden bejegyzéshez tartozna egy vonalszakasz, így a bal oldali menüben, mondjuk országokra bontva ott lennének a bejegyzések címei, amelyekre ráklikkelve a térképen kiemelődne az a szakasz, amiről az a bejegyzés szól (ahogy a linkelt térképen most egy ország szakasza). Plusz felugrana egy fehér ablakban a bejegyzés linkje, és egy az általatok kiválasztott, arra a szakaszra vagy történetre vagy címre legjellemzőbb kép. Ez talán bonyolultnak hangzik, de nem az, és a végeredmény szerintem baromi jól nézne ki, egyfajta térképes tartalomjegyzék lenne. Megcsinálni nem bonyolult, bárkit 2 perc alatt megtanítok rá e-mailben, a Google térképhez pedig több felhasználót is hozzá tudok adni szerkesztőnek, csak gmail fiók kell hozzá. Egy bejegyzést felvinni kb. 2-3 perc lenne, csakhogy 400+ bejegyzés van, ezért nem gondoltam, hogy egy ember csinálja, de ha mondjuk egy-egy ember elvállalna egy-egy országot, akkor hamar meglennénk. :) Az útvonalat lehet másolni (talán csak kézzel, végigklikkelgetve, de ha tudtok erre hatékonyabb módszert, ki vele. Pl. lemásolni és felszeletelni a linkelt térképről az útvonalat? Ha tud ilyet a rendszer…) az előbb linkelt térképről, a bejegyzések pedig a tartalomjegyzékünkben szépen sorba vannak rakva. Najó, mivel bele is kell olvasni, hogy miről, honnan-meddig szól a bejegyzés, lehet, hogy 5 percbe is beletelik bejegyzésenként. :) Szóval, szerintetek? Jó ötlet? Van kedvetek ebben segíteni? Ha igen, írjatok e-mailt a 360fokbringa QPAC gmail.com-ra “Térképes Tartalomjegyzékben szívesen segítek” címmel. Akik először írnak, azok választhatnak maguknak országot is! :) Előre is köszi! :)

Reggel korán és gyorsan elhagytuk a szállásunkat és a város szélén megálltunk egy útszéli kis étkezdében reggelizni. Itt ért minket utol a nap első nagy élménye: Tündérke! :) Zita így nevezte el azt a vizibivalyt, akit én szúrtam ki, amint lassú léptekekkel közeledett felénk, egykedvű, de a kalapja alatt azért mosolygó gazdáját egy szekéren húzva maga után. Ez olyan téma volt, amire ugrottam a fényképezőgéppel és hirtelen nem is tudtam, hogy videófelvételt indítsak, vagy fotózzak.

Hát nem tündériek? A Tündérke nevet Zita adta a vizibivalynak, én meg jól ráragasztottam. :) Elképesztő, amikor megállnak és belenéz a kamerába ez a nagy állat a fekete szemeivel.

…és hála egy Facebook posztnak, azóta már azt is megtanultuk, hogy az IFA nem orosz, hanem keletnémet. Én 6 éves voltam, mikor annak az érának vége lett, csak azt tudom az IFA-ról, hogy nagy, hangos és büdös, és mivel errefelé erős a kommunista hatás, úgy gondoltam, ez a szörnyeteg biztos a Szovjetunióból való, de nem, tévedtem, még messzebbről. :)

Tündérkével később volt még egy randink, ahogy elindultunk, hamar utolértük őket és Zita belekapaszkodott a szekér oldalába, miközben én hátrafelé tüzeltem a fényképezőgéppel! :)

Az ilyen jól sikerült fotók nagyon fel tudják dobni a hangulatunkat. Nem kell sok a boldogsághoz, csak egy vizibivaly és hogy felismerjük benne a pillanatot.

A bambuszkerék rejtélye és csodája

Egy hídon átkelve a völgy túloldalán egy vízesésnél megálltunk fogat mosni. Nem rossz hely fürdőszobának, bár kicsit puritán és azt hiszem egy zuhanyzást ugyanitt azért nem vállalnánk be. Érdemes észrevenni a patakban a bambuszpóznákat. Ezeket a hegyoldalban magasabban dolgozó bambuszkitermelők engedték le a patak medrében, hogy a végén ezt is felaprítsák, szárítsák, szállítsák, hogy végül füstölőpálcika legyen belőlük.

A következő település elején egy kanyarban egy hatalmas udvart fedeztünk fel, amelynek a túloldalán éppen gyerekek tornáztak. Ez olyan momentum volt, ami videófelvételt érdemelt.

Valahogy ezen a délelőttön beborult a hangulatunk e remek kezdés után, de még mielőtt mélyre süllyedhetett volna a morálunk, jött valami, ami anélkül, hogy észrevettük volna, kirántott minket a gödörből és csodálattal töltött el minket, úgyhogy pár perc múlva már nyoma sem volt a búnak.

Épp egy igen meredek fölfelében pedáloztunk, kétoldalt erdő nőtte be az utat, de egy kis részen ki lehetett látni balra, le a völgyre. Én itt kipillantottam és a látványtól azonnal a fékekhez nyúltam, leszálltam a bringáról, letámasztottam azt, hogy tüzetesebben is szemügyre vegyem azt, amit látok.

Lent a völgyben, a széles folyó felett óriási kerekek forogtak recsegve. Ahogy vizsgálgattuk őket, feltűnt, hogy egyedül vannak, önmagukban, nem forgatnak semmit, nem malmok, amelyeket őrlésre használnának és nem is mini erőművek, mert vezetékeket sem látunk a közelben, sőt semmilyen gépezetet sem, az egész kerék tisztán fából van, a középső nagy tengelyt leszámítva az egész építményt pusztán bambuszból húzták fel. Ez elképesztő!

Biztos én vagyok túl szentimentalista-utópista, de nekem ettől a látványtól és a gondolattól, hogy ez a kerék pusztán bambuszból készült, földbe gyökeredzett a lábam. Ilyen kerekek ugyanígy foroghattak itt akár már évszázadokkal ezelőtt is! Nem kell hozzájuk bánya, se kohó, se vasüzem, se cementgyár, se beton, se az az utálatos, büdös-koszos teherautó! Lehet, hogy sokaknak csak egy elmaradott technikai építmény, de nekem a fenntarthatóság és az emberi kreativitás csodája! Szerintem fantasztikus, hogy ekkora, működő szerkezetet létre tud hozni az ember bonyolult, összetett folyamatok nélkül, pusztán a természetből. Nekem ilyet látni, sokkal csodálatosabb, mint egy gyors sportautót vagy egy vizierőművet. Mert ehhez nem kell gyár, nem kell számítógép és nem kell komplex infrastruktúra, csak egy kis tudás, tapasztalat és a természetből a bambusz. Egy ilyen keréknek az ökolábnyoma szinte semmi, egy-két nagyobb bambuszcsoportosulás és talán egy-két hétnyi emberi munka. És forog! Még az alapjai sem betonból vannak, hanem a tartók egy ágakkal körbeépített kőhalomba futnak bele.

Tudom, talán túllihegem, de számomra ilyet látni igazi csoda volt, fantasztikus volt nézni, ahogy ezek az óriási kerekek forognak a vízen. Eszembe jutott róla Az Időgép című film végén – a távoli jövőben – látható függőleges tengelyű szélkerék, amit a felszínen élő népek építettek a föld alatt élő törzs motorjainak meghajtásaként. De ez most nem kitaláció és nem sci-fi volt, hanem itt volt a valóságban a szemünk előtt – és meseszép volt. Arra nehezen jöttünk rá, és innen a magasból, a fényképezőgépünk 12x zoomja segítségével is csak sejtettük még, hogy mi célt szolgálnak itt és hogyan működnek a nagybetűs valóságban, az igazi világban ezek a monumentális bambuszkerekek. Még nem lövöm le Nektek a poént, mert később közelebb kerültünk a kerekek egyik kistestvéréhez.

Az emelkedő túloldalán, pár kilométerrel később egy szakaszon, ahol az út szinte a völgy aljában haladt, felfedeztünk egy ugyanilyen kereket egy apró gyalogoshíd mellett. Ha ott a híd, akkor mi is le tudunk oda jutni a főútról! Gondoltuk, és közben már suhantunk is a cél felé. Valóban így volt, csak néhány rizsföld között kellett átsétálnunk és máris a kerék mellett találtuk magunkat, közben mesebelien szép, színes tájakon sétáltunk végig. A folyó kékje és a rizs zöldje olyan színeket adott a környéknek, hogy úgy éreztük, ilyen szép szinte nem is lehet a valóság. De ez mégis az volt, nem film és nem olvasott, képzelt történet, hanem ott voltunk, mi magunk, benne a mesében.

Ezen a videón jól látható, hogyan működik a kerék, és mi célt szolgál. A keréken nagy felületű lapátok vannak, amit az alá terelt víz meglök és megforgatja az egész kereket, amelyen a lapátok mellett ferdén felszerelt, az egyik végükön lyukas, a másik végükön pont a csomónál, a „dugónál” elfűrészelt bambuszrudak vannak. Ezek mintegy tartályként funkcionálnak, lent a vízben megtelnek vízzel, és fent kiömlik belőlük a víz, bele egy széles, lapos tölcsérbe, aminek az alján egy csövön keresztül tovább folyik a víz, de immár magasabban, mint a folyó szintje, hogy így jusson el a fentebbi rizsföldekre is.

Oké, a cső gumiból volt, de láttunk mi már vizet hordó olyan csőszerkezeteket, hogy biztos vagyok benne, ha akarnák, meg tudnák építeni ugyanezt tisztán bambuszból is. Az pedig egy jó kérdés, hogy miért nem használnak egyszerűen hosszabb gumicsöveket, amivel kiválthatnák az egész kereket oly módon, hogy a folyó távolabbi, felsőbb részeiből közvetlenül vezetik ide a földekre a vizet. Talán nincs ahhoz elég lejtése a folyónak és/vagy túl drága lenne a gumicső, a bambuszcsőhöz meg annyi anyag kéne, hogy akkor egyszerűbb már helyben megoldani egy ilyen kerékkel. Biztos, hogy megéri nekik kerekeket építeni itt, mert az első helyen, ahol azok az óriási kerekek voltak, később a fotókon felfedeztünk még három másik kerekeket a sisnyásban megbújva.

Valamikor januárban sikerült végre befejeznem egy angol nyelvű összefoglalót a 2012-es évünkről, ebben természetesen ezekről a kerekekről is írtam, és ezt elküldtem a dél-afrikai vízmérnök barátunknak, Bo Bartának, akivel még Lappföldön találkoztunk, amikor én befejeztem a 100napbringát, ő pedig elkezdte az Észak-Dél Európa kerékpártúráját. Bo otthon és szerte a világon vizierőművek korszerűsítésével és minden egyébbel foglalkozik, ami a vízzel kapcsolatos. Mikor megkapta a levelemet az összefoglalóval és benne a kerékkel, pár nap múlva válaszolt, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert ilyen vízemelő kerekek már csak néhány helyen léteznek a világban.

Mert ha csak egyszer gondolunk bele, bizony egyszerűbb megvenni azt a nyavalyás szivattyút, de ha ezt egy kicsit tovább gondoljuk, akkor rájövünk, hogy a szivattyúhoz és a működéséhez szükséges üzemanyaghoz nagyságrendekkel több emberi munka (bánya, kohó, gyár, technológia, földgáz, kőolaj és annak a finomítása) tapad és ezek sokkal több környezeti kárral járnak, mint egy ilyen ék egyszerű de nagyszerű, fenntarthatóan működő bambusz vízemelő, és tartok tőle, hogy ez még akkor is bőven igaz, ha közben ezt többet kell karbantartani és ne adja az ég, a bambusz rohadása miatt 7 évente teljesen újra kell építeni.

Gondoljunk csak egy globális pénzügyi és gazdasági válságra vagy összeomlásra. Tegyük fel, hogy egy ilyen be fog következni valamikor. A szivattyú és az üzemanyag drága és nehezen elérhető lesz, de az ilyen önműködő bambuszkerekek tovább fognak forogni. Tudom, tudom, ne fessek ilyen jövőképet, mert majd az éhező tömegek jönnek és ledöntik a bambuszkereket, meg kifosztják azt, akinek vannak élelemtartalékai, de én optimista-naiv vagyok és nem geddonista, én remélem, hogy ilyen nem lesz, hanem előbb gondolkodni fogunk és tanulni egymástól és észrevesszük az ilyen bambuszkerekeket a világban (értsd metaforikusán bármely fenntartható megoldásra), megtanuljuk, megépítjük és megosztjuk ezeket a gondolatokat, eszközöket és megoldásokat. Biztos túlidealizálom kicsit ezeket a gondolatokat, de én nem csak a múltat, hanem a jövőt is látom egy ilyen bambuszkerékben.

A bambuszkerékkel most írás közben, és akkor ott a helyszínen sem tudtam eléggé betelni, ezért mielőtt visszaindultunk volna a bringákhoz, újabb videofelvételt indítottam:

Közben az jutott eszembe, hogy biztosan tele van még a világ és az emberi elme ilyen fenntartható, kis ökolábnyomú, kreatív, mély technológiát és komplexitást nem igénylő, nagyszerű megoldásokkal. Ki vele, ha tudtok ilyet, nyissunk ötletelést, vitát a kommentekben!

Lehuzan a biciklim egy hídról

A következő emelkedő elején megéheztünk és találtunk egy nagyon szép kis helyet patakkal, és boltokkal. Itt megálltunk, gondolva hogy talán meg tudunk ebédelni valahol. A biciklimet a patak fölött átívelő országút hídjának támasztottam, vagyis annak egy beton korlátjának. Ezek kb. 1 méter hosszú betondarabok voltak az út szélén, kb. 4 méterenként. Kihagyhattam egy másodpercre, mert az út lejtős volt és az első kereket az útnak kifelé fordítva hagytam ott a bringámat. Nem telt bele pár másodperc és rosszat sejtve, visszafordultam a bicikli felé, ekkor láttam, hogy már elindult hátrafelé, és lefordul az útról, belezuhan az út alatti patakba. Egy nagy puffanást hallottam, hál isten csak egy töredék másodperccel az után, hogy a bicikli eltűnt a híd alatt. Egy kábel is felfogta a zuhanást, de ennek ellenére szörnyű pillanat volt föleszmélni és látni a számunkra legbecsesebb, legfontosabb materiális javunkat így lezuhanni, és kifordulva látni odalent a betonon. Jó, hogy nem zuhant nagyobbat és nem esett a vízbe! De az oldalsó zseb nyitva volt, benne a telefonnal (GPS), és a fényképezőgéppel! Nem, a fényképezőgép a kezemben van, rögtön fényképezni akartam vele, ezért ahogy leszálltam, kivettem a táskából. Nem emlékszem rá, mert azonnal rohantam le a bringához gondolkodás nélkül, de közben a fényképezőt Zitának adhattam, mert ő megörökítette ezt a lerohanásomat.

A telefonnal mázlink volt, az üres, száraz betonmederre esett ki, nem történt baja. Leemeltem a bringát a vezetékről, amin fennakadt és lepakoltam róla a táskákat, amelyeket föladogadtam Zitának a hídra. Basszus, a netbook! Arra a táskára zuhant a bringa, amiben a netbook volt! Rajta a fél életünk, igaz, lementve egy másik diszkre is, de az a diszk is abban a táskában volt. A bringa fölemeléséhez már helyiek is segítettek, első ránézésre nem esett különösebb baja.

Jól körbejártuk a biciklit, de egy kisebb nyolcason kívül a hátrakerékben nem találtunk rajta nagyobb sérülést. Micsoda elképesztő mázli!

A nyolcas kihúzásának ott helyben nekiálltam, műanyagszékekkel a csomagtartónál alátámasztva felemeltem a bringa hátulját és faágakat ragasztottam Leukoplaszttal a sárhányóhoz, hagyományos a felninél fékező fékpofák híján így tudtam nézni, hogy hol mekkorát üt jobbra-balra a kerék. Sajnos egy kis tojás alakja is lett, de azt már nem álltam neki megjavítani mert közben az árnyék is kezdett eltűnni a környékről és a körénk gyűlt gyermeksereg sem segített sokat a koncentrálásban. Kb. 1mm-es ütés maradt a kerékben, de úgy gondoltam, hogy ennyivel már el lehet jutni Hanoi-ig, ott meg majd elviszem egy helyre, ahol van centrírállvány, és ott majd pár perc alatt kihúzzuk belőle a maradékot, ahelyett, hogy itt még órákig szenvedjek vele, lehet, hogy feleslegesen.

A netbook is megúszta, és azóta a kerékpárba is beleraktunk néhány ezer kilométert baj nélkül, szóval elmondható, hogy különösen nagyobb baj nélkül megúsztuk a zuhanást. Azóta persze mindig kétszer megvizsgálom hová és minek döntöm neki a bringámat.

Szemét égetés egy ilyen meseszép helyen? Nooormális? – Igen…

Ez a hely még tartogatott nekünk néhány szép és érdekes élményt, ugyanis maradtunk még itt úgy egy órácskát. A közeli nagy vegyesboltban sikerült megbeszélnünk a kedves hölggyel, hogy süssön ki nekünk egy kis húst a rizs mellé. A néni olyan, de olyan finom ételt röttyentett nekünk össze a tűzön, hogy azóta is összefut a számban a nyál, ha rágondolok. Marhahúsdarabokat sütött ki sok vöröshagymával, zöldekkel és szójacsírával, mindemellé még friss, meleg rizst is kaptunk és egy másik félét, a tegnapiból, ami tojásos-mogyorós volt. Olyan nagyon jót ettünk, hogy azt el se akartuk hinni, micsoda élmények, ilyen tömören, gyorsan egymás után! Először Tündérke, aztán a Bambuszkerék, majd lezuhan a biciklim, aztán ez az ebéd… És még mindig alig járunk a délutánban.

Ezen a helyen indítottam egy kis videófelvételt, mert annyi érdekes dolog volt egy helyen:

Először is maga a bolt is érdekes volt, mert a család egy kb. 2 méter magas részen lakott, ami semmivel sem volt elválasztva a bolttértől. Az egész épület fából volt és tele volt csomagolt termékekkel, de ezek nem úgy voltak pakolva, mint egy hipermarket polcain, hanem inkább mint egy bolhapiacon. Minden kicsit random, össze-vissza halmokban. Itt garantáltan nem a legnagyobb hasznot hozó termék volt szemmagasságban! :) És végül a natúr termékeket, a zöldségeket és a húsokat is megtaláltuk a bejárat mellett, igaz utóbbit a legyek egy kicsit már ellepték, na de hát az ilyesmi itt még belefér.

A kis utca túloldalán egy meseszép kis patakban libák hűsöltek az árnyékban, én pedig felfedeztem, hogy a patak egyszer csak véget ér, és utána már csak a lenti völgy rizsföldjeire lehet kilátni a fák között, ezért vízesést sejtve közelebb merészkedtem a peremhez, és nem tévedtem. A kilátás és az egész környék csodálatos volt, nem tudom, mennyire adja vissza a videó, de nagyon jó volt ott állni és mindezt látni.

Zita közben elkezdte összegyűjteni a műanyagszemetet a környékről, mert nagyon zavarta, hogy egy ilyen gyönyörű helyen ennyi sok a szemét, amit a szél szabadon fújhat és a víz szabadon magával vihet.

A szemetet próbáltuk valahová „kidobni”, de ennek a vége csak az lett, hogy egy már halomba gyűjtött másik kupac mellé dobta az emberünk és meggyújtotta. Rossz volt nézni az égő műanyagot a gyönyörű patak mellett… Közben gondolkodtunk is Zitával, és arra jutottunk, hogy egyáltalán nem helyes, hogy megvetjük ezt az embert azért, mert meggyújtotta a szemetet, ami tele volt műanyaggal. Azért éreztünk így, mert ezeknek az embereknek nincs nagyon más választása. Itt nincs hulladékgyűjtés, nem hordja el nekik a kukásautó minden héten, ha ők nem tesznek róla, nem tűntetik el a szemük elől mások a szemetet, csak gyűlik, és gyűlik. Lássuk, milyen alternatívája van az égetésnek: a patakba dobják, elássák, megetetik az állatokkal. És itt tovább gondolkodtunk, és rájöttünk az ultimate megoldásra: nem veszed meg a szemetet! Más mód nincs rá, hogy ne termeljünk szemetet, csak az, hogy nem vesszük meg a szemétbe csomagolt termékeket, és nem fogadjuk el a zacskót, amit itt is, mint mindenütt Ázsiában, azonnal mindenhez adnak, és abszolút nem is veszik, miért nem fogadjuk el soha.

És otthon se jobb a helyzet, hiába viszi el a kukásautó a sok szemetet a házunk elől minden héten, azzal a sok műanyag nem szűnik meg létezni, csak eltűntetik a szemünk elől. (vagy ahogy később egy angol idős házaspárral való beszélgetésből megtudtuk: újabb őrült sok energiát igénylő és nagy lábnyomot hagyó tengeri utazással átszállítják a 3. világbeli országokba) Szóval a szemét nem tűnik el, a műanyagot a természet nem tudja lebontani, és itt ezt nekünk nagyon elgondolkodtató volt nézni. Ahogy ebben a csodaszép környezetben láttuk a műanyagot égni…

Szóval itt rájöttünk, vagyis inkább újra rádöbbentünk, hogy csak egy igazi módja van a szeméttel való problémára. Nem vesszük meg! Ezzel egyben spórolni is tudunk és egészségesebben is étkezni (helyi piacok, helyi, igazi termékei), ami még a helyi gazdaságnak is jót tesz talán. Oké, a teszkóban olcsóbb a ki tudja, miből gyártott, ki tudja honnan származó, mibe csomagolt és az út során mivel kezelt étel, és értem én, hogy sokaknak nincs más alternatívája, de hagy szálljak ezzel szembe! De igen van! Még egy panellakásba is el lehet kezdeni ezt-azt csíráztatni, zöldhagymát ültetni, megkeresni a netet a helyi termelőket és tőlük vásárolni. (LINK: http://helyipiac.hu/)

Visszatérve a szemétre: ezzel a szeméttermelést is megakadályozzuk, mert a szemetet mi termeljük, azzal hogy megvesszük a terméket, a műanyagpalackos ásványvizet, az aludobozos sört és a milliónyi műanyagba csomagolt élelmiszert nap mint nap. De arra már kevesen gondolnak, hogy ezzel szemetet is termeltünk, amit igaz, elvisz a kukás, de ezzel még messze sincs vége a történetnek. Oké, szelektíven gyűjtünk, de mindenki ismeri a sztorikat, hogy ezeket összeöntik, de ha nem is így van, még akkor is, egy aludoboz újrafeldolgozása majdnem ugyanannyi (elég sok!) energiát igényel, mint egy új legyártása. Persze kit érdekel ez, én csak egy sört akarok inni, hagyjatok már ezzel a sok marhasággal, igaz? :) Már rég túl messze mentem, ezért térjünk csak vissza a kis utazásunkra.

Szikrázó napsütés, 30 fok, 3 réteg ruha! Ki érti ezt?

Amikor elindultunk erről a helyről, hamar ráeszméltünk, hogy a legjobbkor álltunk meg pihenni és ebédelni, mert a kezdetben rövid emelkedőről kiderült, hogy ez az az utolsó nagy kaptató, amit még meg kell másznunk, mielőtt a túloldalán lezúznánk ugyanezt a szintet, hogy megérkezzünk a főúthoz, amin majd észak felé fordulunk, egy völgyben. Ez egyben derülátásra is okot adott, hiszen amint észbekaptunk és rájöttünk, hogy hol is járunk, arra is fényderült, hogy már nincs sok hátra, és végre kiérünk a főútra ahol végre laposabb lesz a táj. Persze ettől még kemény volt a fölfelé menet, és csorgott rólunk rendesen az izzadság a délutáni nap alatt.

Három kislány követett minket kanyarról kanyarra, ez először nem tetszett nekünk, mert hangosan és sokat nevettek rajtunk, de aztán megbarátkoztunk velük. Főleg, hogy mi is találtunk rajtuk némi nevetnivalót, ugyanis mindegyikük be volt öltözve sok réteg ruhába. Még a kapucni is a fejére volt húzva az egyiküknek. Mind a hárman hosszúnadrágot és hosszú ujjút viseltek, miközben mirólunk rövidnadrágban és rövid ujjúban is ömlött a víz. Persze a fekvőbringák révén (és ez egy hátrányuk, igen!) nagyobb felületen voltunk kitéve a napnak, de ez akkor is durva volt, rendes bringákon se lett volna rajtunk több ruha. Hogy ezek a kiscsajok hogy bírták, és miért voltak így beöltözve, arról ekkor még lövésünk sem volt. Amikor hagytuk magunkat utolérni, Zita megszámolta a rózsaszín kabátos kislányon a rétegeket: a kabát alatt még két réteg volt rajta! Miért?!? Erre már az sem magyarázat, hogy ne érje a nap, mert akkor egy kabát és egy vékony kis póló alatt már elég lett volna. Azt hiszem, ez örök rejtély marad számunkra. Talán akkora nagy hőséghez szoktak, hogy még 30 fokban is fáztak, vagy cigányhajnalban indultak valahová, amikor még csípős volt az idő, és elfelejtettek levetkőzni. Vagy van itt valahol a közelben egy néhány ezer méteres hegy, amiről mi nem tudunk, és onnan jöttek most a gleccserek közül… :)

Akárhogy is van, de végül összebarátkoztunk velük, és Zita még meg is tolta az egyiket egy kilométeren, aminek persze nagy rötyögés lett a vége. Örültünk, hogy a kezdeti kis ellenszenv ellenére így búcsúztunk tőlük, és most a furcsa idegenekről nem az a véleményük, hogy „Nem szerettek, ha a közelükben voltunk, pedig olyan viccesek voltak!”, hanem az, hogy „Képzeld anyu, hazáig tolt minket két furcsa bringás! De nem értették, miért van rajtunk kabát és pulóver – őrajtuk alig volt valami, de ömlött róluk az izzadtság!” :) Mert akarjuk vagy sem, beismerjük vagy sem, mi is végig nyomot hagyunk mindenkiben akivel találkozunk az utunk során, és szeretnénk, ha ez a nyom pozitív és inspiráló lenne a lehető legtöbb esetben. Ezért vannak a névjegykártyáink. Lehetetlen elmesélni a teljes történetünket mindenkinek, aki kíváncsi rá, de ha pár jó szó után a búcsú előtt odaadjuk a weblap és facebook címünket, akkor el tudják olvasni, látni tudnak egy nagyobb képet, amit ha minden esetben mindenkinek elmeséltünk volna, aki kíváncsi rá, még Törökországot sem hagytuk volna el mostanra. :)

Azt hittem erős vagyok, de akkor jött ez a néni… :)

Mielőtt kiértünk volna a főútra, újra megéheztünk, ezért megálltunk egy kis boltnál péksüteményt enni. Ekkor jött ez a néni, vállán bambuszrúddal, amin nagy csomagok lógtak, akkorák, hogy összességében nagyobbak voltak, mint maga a néni, aki nagyon furcsán festett a kalapban ezzel a piros maszkkal. Nem értem, miért jó eltakarni az arcot, még párbeszéd közben is, de ez megint nehéz téma, ne menjünk bele. Az azért látszott, hogy mosolyog a maszk mögött és örül nekünk. Különösen akkor volt boldog, amikor megmutatta, hogy milyen könnyedén emeli föl a súlyait.

Én is megemeltem, és jelentem őszintén, legalább 25kg volt a cucc, nézzétek a néni mennyivel sportosabban veszi vállra a pakkot, mint én, nem volt benne tettetés a részemről, tényleg baromi nehéz volt a motyó:

Madarak és vizibivalyok

A hetedik oldalnál járok és még mindig nincs vége a napnak! Ezért szép a kerékpártúrázás és az utazás. Néhány óra alatt annyi inger, annyi új élmény, annyi tapasztalat ér, mint munkával eltöltött hetek alatt máskor egy hónap alatt sem. És mi kell ehhez, hogy ez történjen velünk? Némi bátorság (oké, nevezhetjük akár vakmerőségnek is), a trendekkel való szembemenetel (karrier, pénz felhalmozása), függetlenség (nincs lakás/autóhitel, még nincs gyerek, de ismerünk gyerekkel utazókat is LINK: pedalpoweredfamily.com) és pénz. Cserébe mit kapunk? Azt, hogy az időnket igazán, de igazán tartalmasan töltjük. És ha belegondolunk, ez igazán okos dolog, mert akárhogy is kapálódzunk, az időnk véges, egyszer meghalunk. Míg pénzből, ha ügyesek vagyunk, annyit kaparhatunk össze magunknak, amennyit csak akarunk, és hála a „nagyszerű” bankoknak, ennél akár még többet el is költhetünk, de attól az még csak papírdarab marad, egy ígéret, ami nemzetközi és globálisan beváltható. Pénz nélkül igaz, nem lehetnénk itt ilyen formában, ezért a pénz tényleg nagyszerű dolog valahol, de nem szabad a bűvöletében élnünk és túlbecsülnünk az értékét.

Jajj, hogy jutottam ide, amikor madarakról,

meg vizibivalyokról szerettem volna írni ebben a bekezdésben. Lefelé meg-meg álltunk a száguldásban mert balra az úttól elképesztő táj tárult elénk. A rizsföldek fölött fehér madarak szelték az eget és mindez pompás látvány volt a háttérben azokkal a zöld hegyekkel.

Lent a völgyben vettünk egy balost és azzal a lendülettel folytattuk észak felé. Az út hullámzott a völgy aljában kacskaringózva, de a legtöbb emelkedőt meg tudtuk tekerni lendületből, így jól haladtunk. Hamar kiértünk egy nyitottabb részre, ahol balra tőlünk saras testű vizibivalyok legelésztek a kiszáradt rizsteraszokon. Ez már komolyan mesebeli volt, visszagondolva szinte hihetetlen gyönyörű vidéken jártunk. Milyen jó, hogy hagytuk magunkba befogadni mindezt ezen a napon. Hogy mindent megláttunk és megéltünk és nem hagytuk, hogy a megpróbáltatások (tegnapi szállás, a biciklizuhanás, a sok emelkedő) elvegyék a kedvünk és magunkba forduljunk. Minden csak rajtunk múlik, értem ezt az adott pillanat megélésére. Pl. el tudom képzelni, hogy ugyanezen a szakaszon úgy megyünk végig, hogy nem állunk meg ennyit fényképezni, nem vesszük észre, nem nézzük meg közelebbről a bambuszkerekeket, a madarakat, a vizibivalyokat, nem állunk le a kabátos kislányokkal, hanem végigszáguldjuk az egészet, hisz sietni kell, oda kell érni… De akkor mi értelme lett volna az egésznek? Nem odaérni akarunk, hanem úton lenni és élni! :)

Azért mégis odaérünk valahová – Ahol csak kutyát adnak enni!

Éppen ezért az ilyen szép napokon, mint ez a mai, nem is tudjuk, hogy hol lesz az „ott”, ahová „oda kell érni”, mert nem érezzük, hogy bárhová is oda kéne érnünk, hiszen benne vagyunk mindig az „ott”-ban, a mában és mindig éppen akkor és ott jó ahol vagyunk.

Persze azért annyira nem engedjük el magunkat, hogy ne tudjuk: estére kell valami menedék. Ezért amikor Zita meglátta az útszélén a táblát a „Guesthouse” és a „Wifi” feliratokkal, nem sokat gondolkodtunk, hanem letértünk az útról. A Wifi-t nem, csak a vendégházat sikerült megtalálnunk. Az árat 55 ezer dong-ig sikerült lealkudnunk, ezért kaptunk egy lyuknyi szobát, ahová a bringákat betolva már csak bemászni lehetett a szintén parányi fürdőbe. Az ilyesmit persze egyáltalán nem bántuk, volt helyünk és ez volt a lényeg, mi is és a bringák is ajtó mögött tudtunk éjszakázni, nem volt félreértés, megegyeztünk az árban, kifizettük előre, és ez így tiszta volt és szép. Ennek ellenére mi sem és a szállásadó hölgy sem úgy kezelt minket, mint pénzeszsákokat ezért mindjárt jól éreztük magunkat nála és befizettünk egy mosásra is, merthogy volt mosógépük és azt használhattuk is húszezer dongért.

Összegyűjtöttük a koszos ruháinkat (volt bőven), betettük őket a gépbe, majd a bringákra pattantunk és behajtottunk a városba, vissza a főútra, hogy valami vacsorának valót találjunk.

Megálltunk egy helyen, ahol parázs fölött pirítottak apró húsdarabokat a pálcikákon. Hallottuk, hogy Vietnamban szeretik a kutyát megenni és mi nem voltunk felkészülve erre az élményre, ezért kézzel-lábbal próbáltuk megtudakolni tőlük, hogy milyen húst forgatnak a tűz felett. Beletrafáltunk hamar egy a túloldalt ugató eb felé mutogattak, és amikor ezek után mutattuk, hogy az nem lesz jó nekünk, őrült nevetésben törtek ki. Vagyis inkább – elnézést a kifejezésért, de – idétlen, hangos vihogásban. Nekik biztos hétköznapi, szívből jövő nevetés volt, de nekünk eszméletlen idétlenül hatott, ahogy nevettek, és nem is esett jól, mert teljesen olyan volt, mintha rajtunk nevetnének és nem velünk. Ehhez az érzéshez persze az egyre erősödő éhségünk is rátett.

Ez a jelenet aztán még egyszer megismétlődött egy helyen, ahol sajnos még egy kisebb csapat gyerek is a nyomunkba eredet a kerékpárjaikon, és folytatták a vihogást, miközben mi már kilométerekkel odébb jártunk, több meredek emelkedőn átkelve, egyre éhesebben. Mondanom sem kell, hogy nagyon nem örültünk ennek a társaságnak, főleg, hogy csak nagy nehezen, néhány helyi felnőtt közreműködésével voltak hajlandóak nagy nehezen lekopni rólunk végül.

Ettől azonban kevésbé éhesek még nem lettünk, és ahogy jártuk a boltokat és éttermeket, továbbra sem találtunk ételt. Ez nem tetszett nekünk, főleg ennyi élmény után nem akartuk csalódottnak érezni magunkat, egy ilyen nap nem érhet így véget! Késő volt már, 8 óra után sok hely bezárt. Kb. 5 km és ugyanennyi nagy emelkedő után fel is adtuk, és visszafordultunk, gondoltuk megnézzük a vendégháztól visszább is a főút mentén, és ha más nem, veszünk valami műanyagba csomagolt borzalmat az egyik boltban, vagy megkérdezzük a nénit a szálláson, hogy nem tudna-e valamit készíteni nekünk. Ekkor persze már nagyon bántuk, hogy nem ezzel kezdtünk, de mivel elfoglalt volt a nő az apró gyermekével és mivel mindig szét akarjuk osztani a kevés pénzünket minél többfelé itt a kispénzű fejlődő országokban, ezért azt gondoltuk, hogy más helyen lesz jó nekünk vacsorázni.

Ez a hely végül egy pékség lett, ahol találtunk apró bagetteket, egyéb, sűrített cukros tejben agyonáztatott péksüteményeket és valami kakaófélét. Nem ezeket ettük, mert a hölgy felajánlotta, hogy ha várunk 10 percet, készít nekünk rendes ételt is. Ennyit megért, hogy normálisan vacsorázzunk, ezért két kifli mellett kivártunk. Később a férj is megérkezett egy robogón a csemetével, és kiderült, hogy valójában nem csak nekünk főzött a hölgy, hanem az egész családjának, és ehhez meginvitáltak minket is. Egy hátsó helyiségben ettünk a nagy sütőgépek mellett a földön, és közben nagyon meg voltunk illetődve, mert nem számítottunk ilyen kedvességre és nem akartunk betolakodni egy család életébe.

De úgy tűnt, ez csak minket zavar, ezért hamar feloldódott a hangulatunk, miközben vendéglátóink egyre csak tették elénk az ételt. A vacsora megkezdése előtt imádkoztak, ekkor derült ki, hogy keresztények, Zita nem kis örömére. :) De hogy Szlovákiás póló hogyan került a férfira, ez a mai napig rejtély! :) A vacsora után furcsa, bordó külsejű, belül zöld, kb. 2-3 cm vastag növényszárakat raktak elénk, és ezeket megpucolva kínálták nekünk evésre. Először azt hittük, bambuszról van szó, de később megtudtuk, hogy valójában cukornádat rágunk. Erre már csak akkor derült fény a részünkről, amikor én már vagy két perce a számban tartottam egy darabot, ami már minden édes levet kieresztett magából, és ami maradt utána, az túl fásnak és keménynek tűnt ahhoz, hogy le akarjam nyelni. :) Ekkor az apuka megmutatta, hogy ezt nem is kell lenyelni: miután kinyomtuk belőlle a fogainkkal az édes levet, ki kell köpni a maradékot. Hát ez volt a desszert, cukornádat majszoltunk! :)

A vacsora után kellemetlennek éreztük a kérdést, de megkérdeztük, hogy mivel tartozunk, mert a másik véglet, vagyis az, hogy ők elvárnak tőlünk pénzt, de mi nem kérdezünk rá, még cikibb lett volna. Nem kértek tőlünk semmit, a vendégeik voltunk erre a nagyszerű családi vacsorára. Persze mi Zitával okosan kieszeltük, hogy azért meghagyjuk a család pénzét, vagyis hogy majd reggel visszatérünk induláskor a biciklikkel, és alaposan megreggelizünk a pékségükben, sőt majd még a tízóraihoz is bevásárlunk náluk a pékárúkból. Ilyesmiket amúgy sem ettünk már egy jó ideje.

Hála Nekik végül olyan fantasztikusan zárult ez a nap, amilyen volt az egész – Csodás! :)

Az utolsó ebéd a Golden Temple étkezdéjében – Viszlát Amritsar!

Amritsar-ból jó későn sikerült elindulnunk, mert mire megreggeliztünk, összepakoltunk, és elkészültünk, újra megéheztünk, ezért még egyszer, utoljára meglátogattuk a sikh étkezdét a Golden Temple mellett. Nagyon szerettünk itt, nem csak azért, mert annyit adtunk az ételért, amennyit mi akartunk (legyen szó pénzről, vagy Zita munkájáról), hanem mert igazán jó hangulata volt ezeknek az étkezéseknek és az étel is finom volt. Szóval miután utoljára megebédeltünk a Golden Temple mellett, visszasétáltunk mezítláb a már teljesen felpakolt, útrakész bringákhoz, felvettük a zoknit és az SPD cipőt, majd kigurultunk. Az első lámpáink bekapcsolva maradtak, és erről eszembe jutott az este, amikor megérkeztünk, és áthajtottunk Amritsar-on a Golden Temple-ig. Akkor még kicsit kaotikus és kicsit vad volt nekünk Amritsar, de a három itt töltött nap megváltoztatta bennünk a város képét, és gyönyörű élményekkel távoztunk.

Persze ez a távozás nem ment olyan könnyen, mint ahogy semmi se megy könnyen Indiában, vagy legalábbis nagyon kevés az olyan dolog, ami úgy történik, ahogy mi azt szeretnénk vagy elképzeljük az európai mimóza lelkünkkel. Először is hőség volt délután, ezért a garbót és a pulóvert gyorsan levetettük magunkról. Aztán pedig egy poros, aszfalt nélküli útra keveredtünk. Az egy dolog, hogy jobbról balról előznek és az út bal oldalán, vagyis a mi oldalunkon is jönnek szembe a riksások, autósok, bringások és motorosok, de amikor mindezzel még port is vernek, az már tényleg elég kemény az egyszeri fekvőbringásnak, maszk és napszemüveg ide, vagy oda. Na persze, ez nem akadályozott meg minket a továbbjutásban, csak épp megnehezítette a dolgunk. Nem úgy, mint a vasúti átkelő, ami jó 10 percre feltartott minket. Amíg a vonatra vártunk, néhány riksást muszáj volt megkérnünk, hogy kapcsolja ki a gépét, mert az fülsüketítő hangot generált, a füstről nem is beszélve. Komolyan nehéz számunkra megérteni, hogy bírják ezek ezt a mennyiségű tömeget, koszt, bűzt és zajt, ami itt van. Közben szemközt, akárcsak a mi oldalunkon is teljes széltében felgyülekeztek a közlekedés résztvevői a sorompó előtt. Már előre féltünk, mi lesz, ha felnyílik a sorompó, mi fog történni, amikor a két tömeg, az út teljes széltében szembetalálkozik. Mindeközben alattunk még sínek is lesznek keresztben. Mi ez, ha nem egy igazi kihívás, málhás fekvőbringával? Valahogy végül el tudtunk slisszolni a bal szélen a porban, és nem tiportak minket agyon, de még a síneken se zanyáltunk el. A vonat egyébként – mint minden errefelé – elképesztően hangos, és mocskos volt. A dízelmozdony szép fekete füstöt okádott magából, és húzott vagy 20 vagont maga után, ezek mindegyikén rács volt az ablakok előtt. Gondolom azért, mert különben ezek az másképpen kulturált indiai barátaink be-, illetve kiugrálnának az ablakokon, ezzel számos halálesetet előidézve.

„Blow Horn – Wait for Side!”

Na, de hogy rátérjünk a pozitív dolgokra is: egy-két kanyar után végre kiértünk az elővárosi zűrzavarból, és egy nyílegyenes, szépen aszfaltozott úton találtuk magunkat. Ez nem a GT-Road volt, mert arról azt hallottuk, hogy túl zsúfolt és veszélyes. Szóval egy mellékúton mentünk, és ahhoz képest, hogy az Észak-India térkép fehérnek jelölte (vagyis harmadrendűnek a piros és a narancsszínű utak után) elég jó minősége volt. Egészen addig, amíg egyszercsak meg nem szűnt az aszfalt, vagy nem lett olyan mértékben kátyús, hogy az amúgy mellettünk egész gyorsan és fájdalommentesen elhaladó teherautók és traktorok le nem lassítottak miatta egy olyan lassú tempóra, ami már a miénknél is lassabb volt. Így gyakorlatilag feltartottak minket, de ez még a kisebb baj lett volna, mert legtöbbször könnyedén le tudtuk őket előzni (balról, a poros útszélen át, ahogy megtanultuk a helyi motorosoktól), ám ezek hangosak, büdösek és porosak voltak. És dudáltak, mint az őrület! Itt annak van elsőbbsége, akinek hangosabb a dudája. Ezért mindenkinek olyan hangos dudája van, hogy az valami elképesztő. Ha ezt hallaná egy európai rendőr, szerintem azonnal kiszedné a forgalomból és megbüntetné ezeket. Persze itt nincs ilyesmi, mint ahogy nincs semmilyen olyan szabály, amit meghoztak és betartanának. Van viszont olyan, ami létrejött: ajánlott az út bal szélén közlekedni, de nem kötelező – sokan jöttek szembe velünk, nem csak motorosok. Indexet nem ismerik, a fényszórót villogásra használják. Ha előzöl, dudálsz. Nem baj, ha jönnek szemből, széles az út, le tud húzódni, aki szembe jön. Ha nem látná, hogy jössz, meghallani biztos meghallja, mert Te mindenért dudálsz, mint az őrült! És baromi hangos dudád van, hiszen az a legfontosabb kelléke a járművednek, a lényeg, hogy mindenki meghallja száz méteres körzetben. A melletted tekerő bringások pedig megőrülnek és megsüketülnek. :)

Szóval a dudálás itt helyettesít egy csomó szabályt, pl. az irányjelzést, és a tükröt is. Itt az autóknak nincs tükre, vagy be van hajtva. A sofőr csak előre lát és előre néz, ami mögötte van, az majd dudál, azt nem kell látnia. Ki is van írva szépen minden teherautó hátuljára, hogy „Blow Horn”, és opcionálisan, hogy „Wait for Side”, vagyis hogy várj, amíg lesz helyed előzni, amíg le nem húzódom, vagy le nem húzódik a szembejövő… Értelmezd, ahogy akarod, egy a lényeg, dudálj, aztán lesz valahogy! :)

Ebéd az útszélén – Még mindig sikh módra

Ezt leszámítva egész jó utunk volt ezen a napon. Sokszor volt jó aszfalt, és a nyílegyenes úton jól tudtunk haladni a két fasor között. Néha egy-egy bringás vagy motoros Hóvarjazott nekünk, ők kaptak szórólapot a honlapcímünkkel és a FB oldalunk címével, aztán pár mondat után újra magunk lehettünk az úton. Egyszer talán nem egész fél percre viszonylagos csend állt be, senki nem volt se előttünk, se mögöttünk. Ez szinte már-már furcsának hatott, de igazából nagyon jólesett. Amíg meg nem törte egy motoros a csendet.

Két-három óra tekerés után már eléggé megéheztünk, és Zitával arra a konszenzusra jutottunk, hogy hamar meg kell állnunk üzemanyagért valahol. A helyet, ahol végül ez megtörtént, Zita szúrta ki, nekem először fel sem tűnt, hogy mi történik az út jobb szélén. Sikh étkeztetés folyt, persze nem akkorában, mint a Golden Temple-nél, de épp ugyanúgy. Emberek – legfőképpen iskolás gyerekek – sorban ültek a földön egy vonalban, és kis fém csajkákból valami főzelékszerű vegyes zöldséget ettek csápátival. Ami engem nagyon zavart, és elsőre a tovább menetelre késztetett megállás helyett, az a közeli hangszóróból szó szerint üvöltő sikh énekek voltak. Hála az égnek, érkezésünk után nem sokkal kikapcsolták, így nyugodtan tudtunk enni. Jó volt újra így étkezni, élveztük, és az étel ismét jó volt. Miután jól laktunk, még átpumpáltunk két és fél liter vizet a szűrőnkön az egyik palackba. Ezt már a „donation” átadása után, a bringák mellett tettük, és ez felbátorította a környéken lévő összes gyereket, hogy körbeállják a bringáinkat, és velük együtt minket is. Árgus szemekkel nézték, hogy mi a jó fenét csinálunk azzal a furcsa fekete szerkezettel és a két gumicsővel. Az egyik palackból pumpáltuk a vizet a másikba. Legalábbis számukra csak ennyi látszott a dologból, amíg el nem árultuk, mi folyik itt: tiszta, a mi kényes, európai tisztasághoz szokott szervezetünknek is iható víz kérem! :) Aranyosak voltak, azt leszámítva, hogy félpercenként kellett rájuk szólni, hogy ne nyúljanak a bringákhoz, mert könnyen feldönthetik azokat – csak egy betontömbnek és egymásnak voltak támasztva. Persze felnőtt is volt köztük, és a végén már ő szólt rájuk. Nem akarnak ők rosszat, csak hát náluk normális, hogy mindent megfogdosnak, függetlenül attól, hogy kié az, övék, vagy másé. Egyszerűen nem gondolnak arra, hogy kárt is tehetnek benne.

A délután második felében nyilvánvalóvá vált, hogy már nem tudjuk elérni Hoshiarpurt. Az több mint 100km lett volna egy napra, és ezt egy délutáni indulással, sötétedés előtt nem sikerült volna véghezvinnünk, ezért nem is erőltettük. Kényelmesen tekertünk, élveztük a tájat, az útszéli tehenek, és zöld mezők látványát, mert ez számunkra mind újdonság volt. Otthon is van tehén meg mező, de itt mégis minden teljesen más. A turbánban agyonpakolt utánfutós traktort vezető sikh látványa, vagy az útszéli, vakolatlan, sokemeletes, teraszos paloták látványa mindig emlékeztetett rá minket, hogy Indiában vagyunk, Punjab megyében. Vagy tartomány, vagy állam, vagy minek nevezik itt…

Újra sikh-ek között – Éjszaka egy gurdwara mellett

A napot végül egy gurdwara-ban zártuk, pontosabban egy gurdwara melletti zarándokszállón. A sikh-ek itt is írtó kedvesek voltak velünk, nagy örömmel és mosollyal a bajszuk alatt fogadtak minket.

Egyből leültettek enni, egy az amritsar-i étkezdéhez hasonló, de annál kisebb teremben, ahol addig kínáltak minket dall-al és zöld zöldséges krumplifőzelékkel, amíg majd ki nem pukkadtunk. Ezek után kaptunk egy szobát, ahová betolhattuk a bringákat és ahol az első percekben 10-15 sikh is a társaságunkban volt. Megnézhettük a konyhát, ahol főznek és ahol melegedhettünk egy kicsit a tűz mellett, majd este a templomba is belátogattunk, ahol épp az imát fejezték be, vagyis annak az itteni megfelelőjét. Jobb oldalt hárman zenéltek és énekeltek, szemben pedig egy kis díszes emelvényen egy nagyszakállas, nagyturbános legyezte a gurut, vagyis a tanítót, a könyvet egy nagy, fehér legyezővel. Az egész nagyon érdekesnek hatott, ahogy ott guggoltunk a templom szőnyegén. A sikh-ek a templomba belépéskor megérintették a küszöböt, majd a kezüket, amivel ezt tették, a homlokukra, vagy a szívükre tették, ezzel fejezve ki tiszteletüket a bölcs elődöknek, akik itt jártak keltek ki-be a templomba ugyanezen küszöbön lépdelve. Ugyanezt tették az idősebb emberekkel, szüleikkel: köszöntéskor megérintették a lábfejüket, vagy a térdüket, majd a homlokuk és/vagy a szívükre tettük a kezüket.

"Zita kedvence" a kék turbános, szakállas barátunk :)

Mindezek után még bojleres meleg vizet is találtunk a vizesblokkban, ami teljesen valószínűtlen volt, hiszen errefelé az év nagy részében hőség van, csak egy-két hónapot van igazán hideg (esténként 0-5 fok, vagy annyi se) errefelé, és most, a leghidegebb időszakban (ez a nap január 27. volt) is simán eléri a nappali hőmérséklet a 15-20 fokot, ha napos az idő, márpedig általában napos.

Zita nagy-nagy kedvence volt az egyik alacsony, szakállas, pocakos sikh figura. Állandóan fülig ért a szája, különösen azután, hogy a barátai közölték vele, hogy ő „Zita kedvence”. Elmehetett volna egy törpnek a „Hófehérke és a hét törpe” című mesébe, de frankón, már csak egy csákány hiányzott a válláról. :) Persze Ő szakács volt, ő volt a séf a bandában, mint azt később megtudtuk.

Reggelihez cukornádkavics

Másnap reggel sem ért véget a sikh vendégszeretet, kaptunk reggelit, majd egy kisebb csoport sikh-nek tartottam bemutatót a fekvőbringa működéséből, úgy ahogy voltam reggeli öltözetben, flip-flop papucsban a lábamon.

Nagy volt az örömük és ezt muszáj volt megörökíteni egy fényképen, ekkora szakállakat még talán Amritsar-ban sem láttunk, és tekintve, hogy ez nem a legszentebb helye volt a sikh-eknek, itt nem voltak zarándok és turista tömegek, így mindenki csak ránk volt kíváncsi, és csak nekünk akart a kedvünkbe járni. Ennek keretében megmutatták a zarándokszálló épülete mögötti, félig már letarolt cukornád mezőt. Egy kis tető alatt a mező oldalában már préselték is lefelé a cukornádat és egy kis csatornán keresztül folyatták bele a nedűt egy nagy, széles, lapos üstbe, ami alatt nagy tűz rotyoghatott, mert a lé egész felületén erősen bugyogott és gőzölgött. A tüzet a cukornád elszáradt leveleivel fűtötték, és amikor a víz nagy része elpárolgott a cukornád nedűről, azt kiborították egy nagy tepsibe, ahol kisebb, pogácsa méretű, barna darabokat gyúrtak a masszából, és ezeket tovább szárították, amíg végül egészen meg nem keményedtek. Ebből félpercenként kínáltak nekünk egyet-egyet fogyasztásra, illetve elvitelre, de mi már előző nap kaptunk ilyet, és azt se bírtuk megenni. Van egy nagyon jellegzetes, erős íze ennek a cuccnak, pont olyan szörnyű, mint a cukornád szörp volt, amit kóstoltunk Amritsarban. És sajnos szaga is van, nem is gyenge, mert Zita táskáját később kinyitva egyből megcsapott minket.